Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros – Miklóssy Endre

Égen madárhiány eped, a nincs-világot sokszorozza. Kitárul arcod utcahossza a népes elmén átvezet
átszel minden játszóteret végül jelekből kibogozva röpíti láb alatt a puszta s a végtelenség rámered
vagy ő nyilall határtalan, ami kéz nélkül zsong mint a lant s a kéznek elveszett a lantja –
nincs puszta itt, nincs fönt s alant, hajlék se zár védett világot de az sincs többé, aki fázott.
(Weöres Sándor)1

Felhőkakukkvár

Aki a világot széthullottnak látja, noha tudja, hogy egy, mi mást tehetne, mint hogy tájékozódni próbál a zűrzavarban? „Az egyetlen világnak számos aspektusa van, ezek egy-egy diszciplína szerint rendezhetők is – de melyik az igazi? Melyik ad értelmet életemnek, s teremt végre-valahára békességet bennem?2 Várkonyi Nándornak, e mondat írójának a számára ez a rendezés tehát nem valamiféle steril ismeretelméleti probléma, hanem létkérdés.3
A politikus ilyen esetben pártot alapít. A természettudós kísérletezni kezd. A filozófus deduktív rendszert épít. Várkonyi Nándor számára a világot a könyvtár foglalja össze, rendeznie ezt kellene, ám sokáig nemigen boldogul vele. „Ne tisztelje annyira a könyveket – inti a probléma lényegére tapintva Szabó Lőrinc4, mígnem Weöres Sándor megismerése elhozza számára a megszabadító élményt a nincs-világ káoszából, honnan a lélek elröpült.
Álprobléma – mondja a korszellem. A lélek nem röpülhetett el, mivelhogy nincs. A világ se hullott szét, íme, milyen remekül leírtuk, sőt még uraljuk is. És ehhez csak annyi kell, hogy fogadjuk el azt az alaprendszert, amit a Tudomány szolgáltat az ismeretelmélettől a természetfilozófián át az antropológiáig, a társadalomtudományokig, sőt végezetül a napi politikáig.
Csak annyi a baj ezzel, hogy aki kinyitja a szemét, az láthatja, hogy ezt a világot se nem értjük, se nem uraljuk, és maga a világnézet nem egyéb Felhőkakukkvárnál, amelynek az egyedüli funkciója, hogy ellophassa az égieknek szánt áldozatot.5 Felhőkakukkvár úgy tud boldogulni, hogy a rendszerébe nem illeszkedő dolgokat és ismereteket nemlétezőknek tekinti. Ellene hát úgy lehet küzdeni, hogyha ezeket megismerni és integrálni próbáljuk. Ami nem könnyű, mivel a probléma gyökere éppen maga a spirituális szétesettség.
Szabó Lajos így írja le a helyzetet: „A romantikus periódus alkotóit az egymásról-nem-tudás, az egymást-nem-folytatás, az egymásra-igent-nem-mondás jellemzi.6 A könyvtár ezért sem lehet másféle, mint kaotikus. De lehet-e a széthullott szellemet „egybelátni valakinek, aki nem „egykönyvű ember? Van az európai kultúrának erre egy pozitív válasza, nagy mintaadója, akit enciklopédikus szellemnek csak azért nem mondunk, mivel minden kis részlete a művének a nagy egészbe a legszervesebben illeszkedik.
Úgy van az a világ természetében,központja nyugszik, mégis az fordítja a többi részt, mely indul önterében. Ám ez az ég már nincs világra nyitva,az Isten lelkében van. Lángra lobbant szerelmet, mely mozgat, erőt, mely éltet.7

A forma

Várkonyi világlátásának a keresztény középkor a centruma, mint „a Paradicsom-sóvárgás történetének egyik fejezete, az ősi emberi kultúra utolsó kísérlete önmaga visszanyerésére.8 Az ötödik ember című kötetének ekképp lesz a középkorral foglalkozó Keresztes fejezet a centruma. Ide vezetnek az előzmények, mindenekelőtt Krisztus kereszthalála és feltámadása, a „Kereszt jele, és innen ereszkedünk az Alvilág mélyére, az „Ember halálához.
A fejezet tulajdonképpen a formaadást, vagyis a kereszt jegyében megkísérelt emberi teremtést ábrázolja. Négy fejezetből áll:
– „Róma püspöke – aki arculatot ád Ázsia eme félszigetének.
– „A szerzetes – aki kialakítja a formáját az impressziók fölé emelkedő gondolkodásnak.
– „A lovag – aki az életvitelt szertartássá magasztosítja.
Mindez azonban nem pusztán formalitás, hanem a realizáció igényét is magába foglalja, ami cseppet sem könnyű. A középkor éppen ezért egyetlen hatalmas morális kollízió, aminőt még nem látott a világ. Lehet, hogy ebbe roppant bele az európai ember?
– És végezetül a negyedik fejezet, a Középkor kvintesszenciája, „A géniusz – vagyis Dante.
Csodálatos szellem! Egy a mérhetetlen Éggel, amely benne tükrödzik alattam! (…)
Lehet-é a szellem az istenség része? Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;9
Van a magyar szellemnek egy Dantéhoz kapcsolódó erős vonzódása. Arany János, Babits Mihály, Fülep Lajos minősítik e sort, de Várkonyi az, aki össze is foglalja gondolatait egy szintetizáló tanulmányban. (A kötet egésze sem egyéb, mint egy sor szikrázóan szellemes esszé Leonardótól Nietzschéig, egy összefüggő szellemtörténeti ívbe állítva. A Shakespeare-tanulmány önállóan is megjelent.) Nyilvánvaló itt az alkati hasonlóság és a vállalt feladat egybeesése is: a Paradicsom megtalálása egy világrendező szintézisben.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.10
A platóni erósz személyessé varázslása, ami a provanszál trubadúr-költészetben történt meg, nem maradhat meg a földön. Jól mutatja ezt, hogy „kizárólag a viszonzatlan szerelem sóvárgását illett megénekelni.11 Ekképp válhatott a Paradicsom személyessé, de egyúttal, az ő Királynőjével együtt, túlvilágivá is kellett magasztosulnia. Ennek semmi köze nincs a prüdériához. A középkor szexuális viselkedése még mai szemmel nézve is meghökkentően durva. Ámde itt, a költészetben, nem erről van szó, hanem az ember szellemi rangjáról. Igaz, nem volt könnyű ezt az ellentétet megemészteni. (Wagner operája, a Tannhäuser, épp erről szól.) Hogy Dante nem vált ilyesféle petrarcai idealistává, létezésének és költészetének a kettéhasadásával, ahhoz a kis Beatricének nyilvánvalóan a szellemvilágba kellett tűnnie, csak így vezethette át Dantét a Világmindenség rejtett körein. Ez az alapja annak, hogy a Commedia nem költői fikció, hanem roppant formát kapott valódi misztikus élmény. Ehhez a formához azonban kellett az emberi mércével mérve tragikus életsors is. Mert a mű csak oly módon lehet valóságos, ha a lélek valósága áll mögötte. Ez az igazi jelentősége annak a dantei dolce stil nuovónak, amiben az élményt ő maga határozza meg úgy, mint elsődlegest a szabályokhoz képest – noha azokat sem veszi semmibe. Ez szolgál magyarázatul arra az egyedülálló tényre, miképpen formálódhatott a skolasztika tanítása egyetemes költői világrenddé – a személyesen átélt formán keresztül, amiben talán csak Dionysos Areopagiteshez hasonlíthatjuk. „A legmagasabb metafizikai igazságok élettel telnek meg, és költői kifejezést nyernek. A földi Úrnő eszmévé lényegül át. Beatrice földi szépségében Dante fölleli a végtelen szépséget.12
És kellett mindehhez természetesen ismeret is. Dante egész élete egyetlen hatalmas, láthatatlan erő által irányított előkészület a Műre: életkaland, tanulás, látomás egybehangzóan vezetik ugyanoda. A firenzei gyereklány csillagszeme, a „sötét erdő az 1300-as ünnepi zarándokév zsúfolt és kívül-belül mocskos Rómájában, a messiásként várt új császár: ezek nem költői fikciók, hanem a valóság revelációi, egy minden ízében evilági emberéi, aki a formán keresztül látja a világ minden mélységét, és aki csak néhány hétig marad már e világban azután, hogy művének végén szemtől szemben láthatta Istent. Így olvasott Dante a középkor szívében:
a Forma teszi Istenképévé az Egészet.13
Hogy ezt a látomását el is mondhassa, ahhoz kellett az a hosszú tanulási folyamat, amelyet átsző maga az életút: az édes Vita Nuova, a sztoikus Convivio, a „misztikus imperialista monarchia, benne Dante politikai világnézetével, a hatalom megosztásának az ősrégi és legkorszerűbb, itt középkoriasan megfogalmazott elvével:
a pásztorbottal egy kézben a szent kard kellett, hogy bénuljanak erejikben, mert így az egyik a másiktól nem tart!14
Az élet nem válik formává, ez teszi tragikussá, de a formát ez a hiány nem érvényteleníti. Ebből a pozícióból csúszik Európa lefelé. Nem véletlen, hogy noha Dante egyedülálló rangját soha senki nem vonta kétségbe, mégis klenódium maradt félezer év óta, míg például Indiában ma is él a Mahábhárata százezer verssora.
A mi világunk, amit Várkonyi Nándor próbál a Paradicsom szemszögéből szintetizálni, mérhetetlenül tágasabb lett, és elsősorban nem is fizikai, hanem kulturális dimenziójában. „Az egész emberiség hagyományáról kell számot adnia. Ami tán megoldhatatlan feladat – de a Dantéétól nem különbözik.

Sziriat oszlopai

A könyvtáros tehát rendet rak, és koncepciója nevét Josephus Flaviustól kölcsönzi15, aki szerint Sziriat oszlopait Seth gyermekei állították az ősi ismeretek megörökítésére. Négy óriási tanulmány teszi itt ezeket az oszlopokat.
1. Elsüllyedt kultúrák. Mindmáig ez a kötet szerepel a „Sziriat oszlopai cím alatt, ez a legismertebb és Várkonyi Nándor a hírnevét nagymértékben ennek köszönheti, mivel az első változata még a háború előtt megjelent. A fő tézise az, hogy az emberiség magaskultúrái egy emlékezet előtti ősidőbe nyúlnak vissza, és hajdani keletkezési helyüket elmosta az óceán.
2. Elveszett paradicsom. A teológia ezt a szót „felfelé buktatta, mígnem a gondolkodásmódunk elfordulása a mitikus kifejezési módoktól érdektelenné tette a számunkra. Holott, Hamvas Béla helyénvaló megjegyzése szerint, ki nem fejlett ős-tudásként él az ember – minden ember – emlékezetében.16 Várkonyi itt „lehozza a földre, a Paradicsom nem más, mint a „nem-kettő (advaita) világa, és a nyomait meg is tudjuk találni. Az ember úgy szakadt ki ebből az egységből, hogy a tudatosságának a fokozódásával, mindez a jungi szóhasználat szerinti „árnyékba vonult.
3. Varázstudomány. Az újkori természettudomány hatalmas lépéseket tett a világ birtokbavételére, és ezért a módszereit végül a természetfilozófia a világ szellemi alapjaiként állította be. Kritikussá ez azért válik, mivelhogy elzárja a kíváncsiság útját, vagyis magának az ismeretnek a forrását. Rémületes, ha még a politikai rendőrség repressziója is támogatja ebben. Várkonyi viszont azt fejti ki itt, hogy mindaz az „okkultnak nevezett tudomány, amit a természettudományos módszertannal nem lehet megközelíteni, végül is ennek dacára rendelkezik valóságalappal: teozófia, szellemidézés, természetmágia, alkímia, asztrológia… Tudományos szemszögből nézve mindezek teljesen irrelevánsak. Ámde „a tudomány nem állíthatja, hogy mindent tud, még akkor sem, ha minden elébe került problémát megoldott, mert nincs módjában megállapítania, nem maradt-e valami kívül… Mennél többet tud, annál több nem-tudottal kell megbirkóznia.17
4. Az ötödik ember. A cím Uszpenszkijre utal, aki fölelevenített egy múlt századi teozófus gondolatot az „emberfajok átalakulásáról. Ez merőben spirituális fogalom, semmi fajelmélethez nincs köze, ellenkezőleg, mintegy „átmetszi a genetikai származás kategóriáit. A kultúrák az emberfajok sajátos produktumaiként, azoknak mintegy a „metszéspontján alakulnak ki, élnek és enyésznek el. A magyar köztudatba Hamvas Béla hozta be18, Várkonyi itt ezt az elgondolást asztrológiai keretbe helyezi, és az európai kultúra egészét e kereten belül tárgyalja. Van olyan vélemény, hogy tulajdonképpen ez a könyv a főműve.19

Scienza vecchia

Mindaz, amit Várkonyi csinál, módszertanilag tökéletesen eltér az újkori természettudományétól, ami azóta nagyrészt a szellemtudományokat is meghódította, és aminek, mint említettük, az a fő fogyatékossága, hogy elzárhat a megismeréstől. Gilbert Ryle, az oxfordi filozófus, azt a hasonlatot használja itt20, hogy e tudósok egy romos, ócska várban üldögélnek, vakon bízva ennek düledező falaiban. Míg ellenfeleik inkább a várfal félelmetesnek tűnő árnyékába húzódnak. Ámde – teszi hozzá – ők azok, kiknek mégis van esélyük, hiszen legalább észrevették, milyen gyenge a vár, és legalább megnyíltak az Ismeretlenre. Más szóval: a megismerésre.
A vallástudomány, a hermeneutikus vagy okkult stúdiumok általában kikerülik a tudományosnak nevezett modern evolucionizmust. A példa kedvéért Mircea Eliadét, a vallástörténészt idézzük: „A mítoszban az igazi történelem, a conditio humana történelme hagyományozódik át. A mítosz tehát tartalmazza mindenfajta viselkedés alapelveit és példáit.21 Várkonyi azonban más úton jár. Megkeresi a „tudomány premisszáit, állításait, következtetéseit – ami jóval rögösebb és cseppet se veszélytelen út, se szellemi, se egzisztenciális értelemben. Viszont esszenciájában hordozza a teljesség igényét.
Amikor cenzúrát még a „tudomány nevében is gyakoroltak, Várkonyinak ki kellett hagyni a könyvéből azt a két hivatkozást, ami az első kiadásban a legnagyobb port verte fel:
– A Föld által befogott, majd rázuhanó, kozmikus katasztrófát eredményező Kainohold elméletét, amit Paul Hörbiger nyomán ismertetett.
– Az ember emlékezetelőtti régiségű zoomorf formáinak a létezésére vonatkozó, Edgar Dacqué alapján kifejtett tanítást.
Közben pedig zavartalanul kiadták Daenikennek a hasonló tartalmú „tudományos ponyváit. Igaz, hogy azok ateisták. De az érdekes az, hogy közben mindinkább elfogadja a tudomány, hogy nemcsak kövek hullhatnak az égből, mint azt hajdan a Francia Akadémia által kigúnyolt picardiai parasztok észlelték, hanem netán bolygók is, ami akkora katasztrófa, hogy a dinoszauruszok is kihalhatnak tőle. (Az örökkévalóság szemszögéből kockázatos dolog cenzúrázni…)
Az „elsüllyedt kontinensek, mint a civilizáció bölcsői – Atlantisz, Gondvana, a „déli földrész, Mu, a Csendes-óceán hajdani földdarabja22 is némileg más színben tűnnek fel, mióta a geológia alapja a lemeztektonika lett, annak a Wegenernek a nyomán, akit éppen Várkonyi Nándor ismertetett először minálunk, és kit tudományos gúnykacaj fogadott, midőn a húszas években előjött a kontinensek úszásának az elméletével. A „déli kontinens például 100–150 millió évvel ezelőtt valóban létezett, ez szakadozott szét a mai formájukban ismert (szub)kontinensekre, és az indiai pajzs innen kezdte meg vándorútját Ázsia felé. (Várkonyi is beszél a dél-afrikai Natal és az indiai Dekkan geológiai rokonságáról.)23 Várkonyi elméletének végül is csak a kronológia marad gyenge pontja, mivel alapvetően kultúrdiffúziós érvei vannak a hajdani „őscivilizációkat nevelő kontinensek mellett, viszont így az emberi történelem ezer és tízezer évei kerülnek szembe a geológia millió és tízmillió éveivel.
Megoldás erre az ellentmondásra jelenleg nincs. De azért sajátságos, hogy például Várkonyi egyik tézise, a miocén korból származó emberről, ami oly tudománytalannak számított valaha, a napjaink tudományos közfelfogása alapján már lényegében elfogadott. Csakúgy, mint az a, még a múlt századi teozófusok által felvetett kvalitatív elmélet, ami Várkonyi számára is mértékadó, és ami azt állítja, hogy a fizikai világban nem „tárgyak vannak, hanem „rezgések. A „létezés fogalma ezzel átalakul: a tudomány számára az van, ami az eseményhorizonton megnyilvánul. A modern fizikának Planck, Einstein, Heisenberg óta ez vált az alapjává.
Vagy nézzük meg a piramisok kérdését. Szinte valamennyi emberi kultúra ismeri, a magaskultúrák elképesztő méretekben és gazdagságban építik. A „hivatalos tudomány, mivel módszertanilag nem tud mit kezdeni velük, inkább negligálja a kérdést. A vallásfilozófia nevében Mircea Eliade viszont olyan módon magyarázza az elterjedtségüket, hogy a tér szakralizálásához „világhegyre, vagyis a világ azonosított közepére van szükség, ahonnan mintegy átlépni lehet az alsó és a felső világba.24 Várkonyi, fenntartva bár az efféle tézis érvényét, mint pneumatológiai tényt, mégis a következőket írja25: „Kellett lenni egy »pillanatnak«, amikor e kultusz a Földgolyó vezető műveltségének számított, s amikor vallásilag is aránylag egységes volt a tartalma. Ez a kor a csillagvallás fellendülésének ideje lehetett.
Várkonyi nem utasítja el – érdektelenként – a történelmet, mint a pneumatikus stúdiumok jelentékeny része, hanem a Biblia teremtéstörténetét helyezi vissza abba az ismeretelméleti rangba, amitől a racionalizmus megfosztotta. A Biblia – függetlenül attól, hogy az elemeinek a nagy részét az archeológia a múlt század óta sokkal régibb eredetű hagyományokra tudja visszavezetni – oly evidencia, amely be van írva az ember szívébe, mivelhogy az Őshagyományt őrzi.
Igaz, hogy csak vázlatosan. Várkonyi ennek a megformálása érdekében fordul az ősi kultúrák által ismert tanításhoz, ami a világ különböző korszakairól szól, és egyesíti a szintén ősi eredetű, mai formájában a Folyamközből ránk maradt asztrológiai hagyománnyal.26 Az asztrológia alapja a Nap éves körpályája az Állatövön keresztül, amit az aritmológia 12 egységre tagol, és aminek az időbeli távlatait a Nap precessziós mozgása adja, a maga 26 ezer éves periodicitásával. Ezt nevezik „Világévnek, egységei a Világhónapok, 2160 éves időtartammal, amelyek a precessziónak megfelelően egy-egy „állatövi jegy befolyása alatt állnak. Várkonyi „meta-történelmi szintézise alapján az Aranykor az Oroszlán (világ)hava, Kr. e. 11 000– 8800, az Ezüstkor a Rák hava, Kr. e. 8800–6600, a Rézkor, az Ikrek hava, Kr. e. 6600–4400, aranykori reminiszcenciákkal, egyúttal a „történeti idők kezdetét jelenti: az ember nagy vállalkozásai ekkor még őrzik az egyensúlyt és a békességet. A Bika hava az a csupán Hésziodosz által említett „hősök kora, Kr. e. 4400–2300, midőn az egyre erős‧bödő vetélkedés életre hívja az archaikus magaskultúrákat, ahogyan ezt a Gilgames-eposz tanúsítja. A Kos hava (Kr. e. 2300–200), a Vaskor, szintén Hésziodoszra utalva: a szenvedély, a gyűlölködés, az első világháborúk és az első népirtások „világhónapja. Ekkor lép színre a már említett „ötödik ember, az „árja emberfaj (hindu-egyiptomi, árja-semita, iráni, kelta, teuton, ausztrál-amerikai), kinek a legutóbbi válfaja lesz a „hatodik ember gyökérfaja.27
A Halak hava – a mi mostanában végződött világkorszakunk – a pusztulás és a megváltás eddig még sohasem látott erejű szembesítése. Ahogyan Hölderlin mondja.28
Wo aber Gefahr ist, waechstdas Rettende auch. De ahol a veszély, lesz megmentő is ott.
És végezetül a kitekintés, ami immár prófécia a Vízöntő most kezdődő világkorszakáról, a Hatodik emberről, aki „kilép az anyag világából, még nem tud felőle, de mindinkább szellemi célok szolgálatába állítja. Ön- és céltudatosabb az előzőnél, fegyverei az értelem, a megfontolás, meggyőzni kíván, nem harcolni. A technikát a végletekig fejleszti. Újra fölfedezi a régi korokat, mindent szeret, ami új és rendkívüli. Negatív irányban: felszínes, hígvelejű, játékos…29 Így szól a bizakodó jóslat a borzalmak évszázadának derekán…

Az entrópia

A lélek bírja a szabadság és az akarat isteni erőit, s aki felébreszti és marokra fogni tudja őket, elindulhat a magasságok felé, aki nem, az anarchiába süllyed.30 A reneszánsz gondolkodó, Pico della Mirandola e mondatához a mai tudomány annyit tehet hozzá, hogy a világ alaptörvénye szerint idővel mindennek össze kell keveredni egy szürke masszában. Ez egyedül a szellemre nem vonatkozik. de ha elvész a kapcsolat az élő szellemmel, akkor bekövetkezik a „szimbólum entropizálódása is, ahogy Tábor Béla mondja.31 Ennek a kifejezője a legendás ókori történet Pán haláláról.32 Az ismert világ nagy részét meghódító, ámde saját szellemi arculatát felszámoló római birodalomba beáradtak az „idegen istenek, majd az így támadt szellemi zűrzavar rendezésére létrejött a szinkretizmus, a sokféle vallásból mesterséges lepárlás útján létrehozott „alapvallás.
Csakúgy, mint ma. A teozófia megalapítója, Blavatsky, azt mondja: „Nem hindu, zoroaszteri, káldeus, egyiptomi, buddhizmus, judaizmus, iszlám vagy kereszténység – a titkos tan mindezeknek esszenciája.33 Az újokkultizmus itt elárulja titkát, vonzódását a pozitivista elvű rendszerezéshez, amely az anyagként kezelt hagyomány fölött metarendszerként ítélkezik, értéksemleges, és ellensége a megismerésnek, hiszen nem ismeri a kérdés fogalmát. A szentencia alkalmas a megismerés forrását jelentő kíváncsiság elfojtására.
Kung Fu-ce beszélgetései között szerepel az alábbi: „Amikor a Mester a szentélybe lépett, minden egyes tárgy jelentőségét megtudakolta. Valaki azt mondta erre: Ki mondja. hogy a vallást ismeri? Hiszen minden egyes tárgy jelentését megtudakolta! A Mester meghallotta és így szólt: Ez éppen a vallás.34
A szinkretizmus alapproblémája azonos az Én problémájával. Megoldásként Várkonyi itt a következő módszerhez folyamodik. „Ami kivonja magát az egzakt értelmezés alól, azt az okkultizmus saját kifejezőeszközeivel közelítsük meg, s ne igyekezzünk tudományos köntösbe öltöztetni. Csak így kerülhetjük el, hogy az ismereteink hibridummá váljanak, és szellemi táplálék helyett szellemi kábítószerül szolgáljanak.35
Hasonló ehhez René Guénon kritikája és megoldási javaslata is.36 Ezoterikus ponyvával telített korunkban fölöttébb időszerű figyelmeztetés.

A hódító

A történet, amit itt látunk, a világ meghódításának a kísérlete. Tulajdonképpen változatlanul hagyja a történetírás megszokott korszakolását, de a fentiek szerint jelentősen átértelmezve, és főképpen, mellőzve a „haladás-optimizmust. Jellemző címeket helyez az „ötödik ember agonizálási folyamatának a fázisaihoz:
A keresztes, ez az európai középkor története, mégpedig az in hoc signo vinces, e jelben győzni fogsz szellemében, amiben Nagy Konstantin császár nyerte meg a döntő csatáját. Formateremtő lényegét röviden már leírtuk.
A kereszttelen, mégpedig az „újjászületés (a reneszánsz) és az „újjászületett (a reformáció és ellenreformáció), vagyis a jelét elveszített, és ezért új orientációs pontot kereső ember.
Az istentelen, vagyis a „barokk közjáték, a hódítás eszköztárának a megszerzése és a látható következményektől való megriadás, valamint a „felvilágosodás, az önnön értelmére támaszkodó ember.37
A pokol, az „ember halála értelmében. Ez még nem azonos a hamarosan valóban eljövő pokollal, hanem csak annak a szellemi megalapozása. Vagyis ahogy az ember eltűnik a kutató értelem látóköréből, lényegében a 19. század „tudományvallásának köszönhetően.38 Az a tény, hogy most, a Második Millenium ideje táján, még mindig akad ember, azért elég súlyos érv e tudásnak a mindenhatósága ellen.
A jelek, ez töredékes fejezet maradt, elkészült belőle Marx, az „antitalentum, de nem készülhetett el a Sarló és kalapács, a Vesszőnyaláb és a Horogkereszt, és nem készült el az „állatalatti című fejezet sem. Ám ennyiből is látható, hogy ezek a jelek a Jel – a Kereszt – antitézisei. Lenin mondta azt, hogy „Isten a kommunizmus legnagyobb ellensége.39 Viszont valaminő szakrális alapozás és az ezt kifejező szimbólum nélkül nem lehet hatalmat szervezni. A szakralitás itt manicheus módon értendő, a pokolnak is van hierarchiája, és ez ellen a világot nem védi egyéb, mint hogy a pokol, az ellenvilágrend, egyúttal önpusztító is.
Nem kultúrtörténet ez, még kevésbé eseménytörténet, hanem a „meghatározó eszmék története, mivel Várkonyi célja az, hogy ezek megvalósulásának a következményeire világítson. Elméletet gyártani – nem játék, következményei vannak éppúgy, mint Weöres Sándor horror-gyerekversében40:
Tibor megfogja Zsuzsát,Először jól megveri. Aztán megfojtja. Végül földarabolja. Szíveit, májait mind kirakja egyik kerítéstől a másikig. Zsuzsa gondolkodik: én nem mondalak be, de ha nem tudsz visszacsinálni, mehetsz ám a javítóba.
A szellem által nyújtott érettség nélkül a világ így vész el egy felelőtlen infantilizmusban, mert ez az infantilizmus a felkészületlensége mellett hatalommal is rendelkezik. Várkonyi könyvéből azért hiányzik vagy szerepel szellemi jelentősége alatt az európai kultúra oly sok kiemelkedő alakja – a reneszánsz utáni képzőművészet, a zene teljes egészében, az újkori természettudomány nagy részben, költők, gondolkodók egész sora –, mivel a Hatalom világállapotának a kialakulására nem gyakoroltak befolyást. Sajátosan jellemző ez a 19. század szellemeire, míg a 20. századból a könyvbe már kizárólag gazemberek kerülhettek – és azok a kritikusok, akiknek a munkásságára Várkonyi nagy részben támaszkodik is.41 Nem tudjuk, hogy az Élet mely könyvébe írja majd Isten az önmagát elpusztító európai kultúra valóságos és megmaradó értékeit. A pusztítás azonban maga is e kultúrának a terméke, és a 19. század azért jelent ebben döntő fordulatot, mert konszolidálta a pusztítás szellemi alapjait.
All-seeing Heaven, what a World is this?Mindent látó Ég, micsoda világ ez?
A borzadály e shakespeare-i mondatát írja Várkonyi a 19. század fölébe.42 És a borzadás tárgya a következő43:
„Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat, Haeckel bebizonyítja, hogy csupán egy gépies fejlődés terméke, Schopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköz, szabad akarata, egyéni célja nincs, Nietzsche, hogy tömegében megvetésre se méltó rabszolgacsorda, Sorel, hogy korbáccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait a legaljasabb indulatok alakítják, Engels, hogy kultúrája erkölcstelen, Lombroso, hogy nagyságainak lángelméje valójában elmezavar, Feuerbach, hogy csupán az, amit megeszik, Dühring, hogy eszméi és érzései az anyag izgalmi állapotai, Vogt, hogy gondolatai az agynak éppoly váladékai, mint a vesének a húgy, Freud, hogy a lelke helyén pöcegödör bűzlik. Alább már nem szállítható. Az ember, a Kozmosz szellemi fia, meghalt.
Ne csodálkozzunk hát azon a 20. századon, amit ez a szellem alapozott meg. Másrészt viszont – Várkonyi szerint – e szellem is csak következménye a társas viszonyok elfajulásának. „A Homo Europeusnak, míg egyfelől oly magas hatalmi-szellemi posztra hágott, a bűne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félresöpört, hanem az, hogy az elavult örökletes hierarchia helyébe nem állított újat és korszerűt. Századunk magyar szelleme, legyen bár ezer arcú, ebben a helyzetmegítélésben egyetért: Fülep Lajos, Zalai Béla, Karácsony Sándor, Hamvas Béla, Szabó Lajos, Bibó István…
Az európai gondolkodás elveszítette az érzékét a hierarchia iránt, és mindenekelőtt annak az ismeretét, hogy kétféle törvény van, amit a régi kínaiak a LI és a FA szóval különböztettek meg (az Ég és az ember törvénye). Így aztán a törvényalkotás, ami annak előtte csupán az emberi társadalomra vonatkozott, és amit még ezen belül is oly sokféle hagyomány, előítélet, szokás béklyózott meg, most a Világteremtés demiurgikus tettévé véli magát emelni. „Legyőzzük a természetet – ezt a mondatot ugyan Sztálin tette hírhedtté, de felvilágosodáskori eredetű.
A kiindulópont az a materializmus, ami az újkori természettudomány módszertanából növesztette magát általános filozófiai rendszerré, és ami a 18. században még minden lapossága mellett is jelenthetett szellemi kalandot. De a lényegét csak most mutatja meg.
Az egyetlen következetes materialista rendszer valószínűleg a hindu Lókájáta, amely szerint nincs más, mint az érzékelhető valóság, a lényegét tekintve tehát szenzibilizmus. Tanulságos, hogy a következtetéseiben egyúttal a földi hatalom apoteózisához vezet.44
Az európai középkor materializmusa inkább életérzés, mint filozófia, „a túlspiritualizáltság ellenhatása Huizinga megjegyzése szerint.45 Rendszerré ezért nem is szerveződik, ez csak a módszerre támaszkodó újkori természettudományos materializmusban történik meg, ami azonban tartalmaz egy belső ellentmondást. Tagadja ugyanis az anyagon kívüli valóságot – eléggé hasonlóan a Lókájátához –, ámde rögvest mellé teszi az anyagot szabályozó Törvényt, ami végül is „kívül van az anyagon. Nem monista tehát, ahogy hirdeti magáról, hanem dualista, és ez a természettudományos módszer filozófiai általánosításából következik, végsőleg a szubjektum és objektum feloldhatatlan kettősségéből. A dolog nagy jelentőségű, mivel így a Törvény megszerkeszthető. A természettudomány végül is, sok megrázkódtatás után, a 20. századra el is jutott ennek a felismeréséig, vagyis hogy ő tulajdonképpen csak modellt gyárt46, sőt Heisenberg még azt is megfogalmazta, hogy ez a modell visszahat a valóságra – amit így csöppet sem tekinthetünk „objektív, mitőlünk független adottságnak.
Várkonyi végigfut, eléggé kedvetlenül, a materializmus eme múlt századi prédikátorainak a során.47 Részletesebben itt Feuerbachhal foglalkozik, némi elismeréssel írva róla, hogy „a laposság feneketlensége48 Érdekes annak a kimutatása, hogy ez a „modern világnézet is a diktátor személyes kultuszához kötődik, akár az ősi hindu rendszer. Bőségesen ismerteti aztán az úgynevezett „utópista szocialistákat, Owent fenntartásai mellett is határozott rokonszenvvel.49 Némi kajánsággal jegyzi meg velük kapcsolatban, hogy „szemben a tudományos szocializmussal, ők részben hivatkozhatnak a gyakorlatra is, és Spengler gondolatát idézi „a racionális világmegváltó teóriák évszázadáról a Contrat Socialtól (1769) a Kommunista Kiáltványig (1848).50
Mert van itt egy kevéssé emlegetett, de igen nagy hatású fordulat az európai társadalom történetében. A század első felében még bizonytalan volt, hogy a fejlődés szociális vagy liberális irányba fordul-e, de aztán a polgárság birtokába jutva hatalmának, az utópiával szemben kidolgozta a saját doktrínáját, a kapitalista liberalizmus elméletét. A szocializmus ellenzékbe szorult, és már csak a harctól várhatott eredményt. Noha a tőke számára a gesztenyét a szocialista munkásság kaparta ki, ezt már Marx jó szemmel észrevette51 – csak azt nem, hogy a kérdés, ami eddig nyitott volt, most el is dőlt: hogy Madách Imre hasonlatához folyamodjunk, „London legyőzte a „falansztert, viszont statikusnak fogva fe a rendet, elviselhetetlen igazságtalanságok apologétájává szegődött.52 Azt, hogy a marxizmusból az jött ki, ami, e történelmi tény határozta meg.
Az „ember halála leírja azt a perverziót, hogy a gondolkodás miképpen próbálja likvidálni azt, amit nem ért meg. Ám ez még csak szobatudósok magánőrülete. Hogy társadalmi hatóerővé, milliárdnyi ember életét közvetlenül befolyásoló tényezővé váljon, ahhoz kellett valaki és valami.
Az a személy, aki ezt meg tudta csinálni, nem lehet akárki, ezért nevezi őt Várkonyi „antitalentumnak. Minden stabil földi hatalomnak valaminő szakrális alapja van, ennek a megteremtése tehát alapvető. Marx éppen ebben alkotott nagyot, mivelhogy a „materialista tudományról el tudta hitetni azt, hogy a földi paradicsom megvalósításának a műhelye. „Egzakt alapra helyezkedik, szemléletét elméletté konstruálja, ebből gyakorlati programot szerkeszt, a végrehajtásban vezérszerepet vállal. (…) Magába szívja a tömegvonzás energiáit, megtestesíti a közös vágyképet, alakjában a tömegállat lényének legbensőbb lényege istenséggé személyesül. (…) Siker esetén az új világrend fejedelmi trónjára ül.53 A hatóerejét az stabilizálja, hogy a szakrális igazság nem mérhető le a földi igazság mércéjével, tehát addig, amíg elhisszük az általa festett jövőképet, minden cáfolási kísérlet lepattan róla. Ezért aztán hiába írta például Várkonyi a hatvanas években azt, hogy „az utolsó száz év története nem egyéb a marxizmus tényekkel való cáfolatánál.54 Hiába ismerték fel a téziseinek a tarthatatlanságát már a századfordulón, sőt maga Marx és Engels is hiába próbálták meg revideálni. Kerek egész ez, akár a Titanic hajófeneke. Mert a Szovjetuniónak, vagyis egy marxista művallásra épült világbirodalomnak a létrejötte megteremtette a cáfolhatatlanság alapfeltételét. Nem is azzal, hogy el tudta fojtani az ellene irányuló kritikát, hanem azzal, hogy hivatkozhatott a saját létezésére. „A marxizmus hatóerő, tehát igaz – ilyesformán definiálta maga Lenin. A gondolkodásnak ezzel a rövidzárlatával soha egyetlen marxista vagy „társutas se próbált szembeszállni, és aki más oldalról próbálta ezt meg, azt denunciánsnak lehetett minősíteni.
Várkonyi elemzései – Marx, mint ressentiment-fűtötte félresiklott szobatudós, Lenin tükrözéselmélete, mint az emberi gondolkodás szégyenfoltja, a Nagy Októberi mint közbűntényes rablók garázdálkodása egy széthullott országban – ezért nem lehetnek perdöntőek, hiszen mindezt igazolhatja a „siker. De van-e siker? Itt aprólékosan elemzi az alacsony gazdasági hatékonyságot, azután pedig az elkövetett rémtettek tömegét. Persze míg áll a város, él az istene. Ma meg, hogy vége – Lenin ellen például posztumusz körözést adott ki az újból Szentpétervárrá lett város főügyésze –, kit érdekelne? Nem is beszél róla senki. Pedig aki nem ismeri a múltját, az arra van ítélve, hogy még egyszer átélje.

Forradalom

A forradalom, habár nem volt se nagy, se októberi, se szocialista55, szükséges volt a hatalom megragadásához, tulajdonképp egy káoszt lovagoltak meg a bolsevikok. A forradalmak lappangó eszméket tesznek hatóerővé. Várkonyi, aki a „világrend fogalmából indul ki, a forradalomnak még akkor is ellenfele, ha az egy tolerálhatatlan társadalmi és szellemi rendet söpör el, ugyanis még ahhoz képest is csak a káoszt növeli. A forradalmat egyébként történelmi archetípusnak tartja, ami a maga „körben járásával csak a spirituális degradációnak, az „anyagba süllyedésnek egy újabb fokozata lehet. Magát a struktúrát egy négyezer évvel ezelőtti példa aprólékos leírásával szemlélteti, az egyiptomi Óbirodalom bukását követő sok száz éves zűrzavarral. Ennek a mintájára írható le a görög polisz bukása, Róma százéves polgárháborúja, az angol és a francia forradalom, és az aljasságban és kegyetlenségben minden eddigit felülmúló 17-es orosz forradalom is.
A struktúra a következő56:
„1. Valamely elavult, elfajult rendszer visszaélései robbantják ki. 2. Könnyen győz, mert az építmény korhadt, és mert minden áldozatra kész elnyomottak és idealisták rombolják le. 3. Fanatikusok, őrültek és gonosztevők veszik át a hatalmat, vérbe és ínségbe fullasztják a diadalt. 4. Jő egy diktátor, aki még nagyobb despotizmust teremt, mint az addigi volt. 5. Konszolidáció, azaz a hatalom új birtokosai berendezkednek a maguk jól felfogott érdekei szerint. Úgy látszik, ez a vas törvénye.
De itt meg kell állnunk egy pillanatra, és főleg nekünk, magyaroknak. Mert amikor Arany János a következőt írja57: Egyszer nyit száz évben az áloé virág, akkor a fél-rabló hajdúkra gondol, akik „édes hazánknak hóhéri nem akarván lenni, 1604-ben Bocskai István oldalára álltak. Rákóczi Ferencre gondol, aki azt írta 1703-ban, hogy „recrudescunt vulnera gentis Hungariae – megújultak a magyar nemzetnek sebei –, 1848-ra gondol, és vátesz-költőként 1956-ra. Ezt a tényt Várkonyi is ismeri. „A hatalmi téboly szervezete és technikája már olyan fokot ért el, hogy csak kétféleképpen dönthető meg: vagy úgy, hogy nála erősebb hatalom száll szembe vele, vagy úgy, hogy a leigázott nép minden tagja egyszerre ugrik talpra, és lerázza magáról, mint a kutya a tetvet. Ez csoda – noha megtörtént 1956 októberében.58
Bibó István adja meg az elméleti magyarázatot a különbségre a „jó és „rossz forradalom megkülönböztetésével.59 A végsőleg megfoghatatlan cél nélkül való, és éppen ezért csak a zűrzavart növelő „rossz forradalommal szemben a „jó forradalmat úgy értelmezi, mint egy felmért konkrét jogsérelem társadalmi méretű helyreállításának a kísérletét. Klasszikus történelmi példája erre Svájc vagy Hollandia szabadságharca.

Az Én

Ami az emberben van, és ami rajta kívül, az valami módon kölcsönösen meghatározza egymást. A hatalomvágy, vagyis a külső uralom megszerzésének szándéka a személyiség Én-képéből lép elő, mivelhogy a transzcendens kapcsolatai megzavarodtak. Várkonyi két szemléletes példát hoz fel erre, a felvilágosodás két kulcsalakját, Voltaire-t és Rousseau-t. Nem az „eszmerendszerüket elemzi, és nem is ennek a hatását a társadalom nézeteinek a formálásában, hanem eszmerendszerük összefüggését az önmagukról alkotott képpel. Pontosabban, e képnek a hiányával.
Voltaire-ről a summázata a következő: „A szellem káprázata azért végzetes, mert képtelenné tesz az önismeretre. Így Voltaire-nek nincsenek átélt igazságai. Egyenes úton halad a Nihil felé, de ezt mindvégig eltakarja előle a tűzijáték.60 Ez a hihetetlenül szellemes és termékeny író tulajdonképpen nincs mit tanítson, holott a szándéka ez volna. De a szó mögött nem áll ott az ember.
Más a helyzet ellenlábasával, Rousseau-val, aki szó szerint Istenné avatja az érzelmet. „Az érzelmi logika abból indul ki, hogy igaza van, tehát mindig igaza is van – hiszen nincsen fölötte álló, ami ezt lemérhetné. Az Ész csupán ennek az a priori igazságnak az érvényesítő eszköze.61 Tömeghatásúvá és egyúttal a felvilágosodás eszmerendszerének a valódi cáfolatává Várkonyi észrevétele szerint az teszi, hogy „nem az a fontos, az eszmék reálisak-e, hanem hogy formát adnak-e az álmoknak.62 Jungnak az „árnyékról szóló tanítása igazolódik itt, és a következmények végzetesek. Ahogyan az önmagát kiüresítő Én az észt és az érzelmet e kétféle, de egyaránt radikális módon elválasztja, az az eredményeiben ismét találkozik. Az esztelenséget ugyanis tömegtébollyá, az erkölcstelenséget pedig rémuralommá fokozza.63 Tanulsága ez a pervertálódott francia forradalomnak is, de az igazi gyümölcs csak a 20. században érik be.
A filozófiai alapokat Fichte tisztázta a legvilágosabban, már úgy értve, hogy a nagy félreértést az ő tanítása világítja meg a legjobban.64 Egyetlen létező az Én, amely megállapítja önmagát, és az egész világ csupán az ő emanációja. „Fichte azt állítja végeredményben, hogy semmi egyéb nincs a világon, csupán Fichte. De John Smith ezt már úgy olvassa, hogy csupán John Smith van – holott Fichte egyáltalán nem ezt mondja. Ez a szolipszizmus lehetővé teszi még a társas élet sajátos formáját is, akár az elmegyógyintézet ápoltjai között. De csak egy határig.
Nietzsche érve úgy hangzik itt, hogy „ha Isten lenne, hogy viselhetném el, hogy én nem vagyok Isten? Következésképpen nem lehet.65 Vagyis: nem vagyok alávetve senkinek, az én akaratom abszolút. A hatalom Én vagyok – de hatalmat csak mások segítségével lehet gyakorolni. Ámde mi van, ha ők is ugyanezt gondolják – csak épp önmagukról?
Rejtő Jenő könyvében66 a hazatérő hajófűtő azzal a kijelentéssel lepi meg a bennszülötteket, hogy ő a királyuk. Csak egyetlen ember meri megkérdezni, hogy mire alapítja ezt a feltevését, de azt annyira megveri, hogy a többi inkább elfogadja a fait accomplit. Hát így valahogy vagyunk a szellemi tekintéllyel. A kérdés csak az, hogy miért véljük ezt az emberi kiteljesedésünk diadalának?

A csillagok

A világ rendező középpontja a kiürített Én nem lehet. De munkálkodásának a centrumát természettudományos alapon se teremtheti meg. Az újkori természetfilozófia mégis ezzel próbálkozott, de mint láttuk, csak azon az áron tehette, hogy semmibe kellett vennie mindazt, ami a rendszerébe nem fért bele, vagyis csaknem az egész világot.
Másféle rendezési módhoz kell folyamodni, olyan alapokról, amelyek az emberből indulnak ki. Mert ha a világ netán mégis máslényegű lenne, a mimagunktól eltérő dimenzióit akkor se foghatnánk fel, és azok alapján be se rendezkedhetnénk.67 Így hát sem az önmagát hiposztazáló Én, sem az érzéki világot megismerő Én nem juthat el valódi alapokhoz. Várkonyi ezért fordul a kinyilatkoztatáshoz, és életművét ezért építi rá a következőképpen68:
„Ősemlékezése szerint az ember eredetileg benne élt a világot fenntartó nagy harmóniában, teljes közösségben a természettel. Tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De a sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, s rendjét önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen e roppant szerkezetbe, fel kellett ismernie (…) rendjének törvényeit. (…) Ekképpen elkülönült, magára maradt. A hatalom terhe (…) önvádra késztette. Élete ettől fogva visszavágyódás az elveszett harmóniába. (…) De mivel visszalépni nem lehet, azt újrateremteni igyekezett. (…) Áldozataival a természet megbomlott rendjét igyekezett helyreállítani.
Dante szintézisét megvalósítania kétségkívül nem sikerülhetett neki, de hát Ezra Poundnak se, akit sokan mégis a század legnagyobb költőjének tartanak. Ám rá tudott mutatni arra, hogy ami elveszett, nem nyom nélkül veszett el. Ellenkezőleg, a nyomai fellelhetőek a feledést nem ismerő kollektív emlékezetben – sárkányok, özönvizek, kozmikus katasztrófák – , ősi szent szövegekben, mágikus gyakorlatokban, napjainkig létező archaikus közösségekben vagy rég elpusztult, de kiásott romvárosokban – de ami fontosabb, kultúránknak és lelkünknek abban a sóvárgásában, ami survivalként hordozza magában a Paradicsomba való visszatérés igényét a Pokol mélységéből. Amiképpen Dantéval történt69: e quindi uscimmo a riveder de stelle, átjutva láttuk így a csillaghont megint fent.

Jegyzetek:

1 Weöres Sándor: A benső végtelen
2 Várkonyi: Pergő évek, Bp., 1976. 392. l.
3 Mircea Eliadétól, úgy tűnik, ebben különbözik legInkább.
4 Várkonyi: Pergő évek, 315. l.
5 Arisztophanész: Madarak
6 Arisztophanész: Madarak
7 Dante: Paradiso XXVII, 106–111. (Miklóssy Endre ford.)
8 Várkonyi: Az ötödik ember II. Bp. 1996. 266. l.
9 Arany János: Dante
10 Dante: Paradiso XXXIII. 142–144. l. (Babits Mihály ford.)
11 Várkonyi: Az ötödik ember, II. 193. l.
12 Várkonyi: Az ötödik ember, II. 221. l.
13 Dante: Paradiso, I, 103. (Babits Mihály ford.)
14 Dante: Purgatorio, XVI. 106–109. (Babits Mihály ford.)
15 Josephus Flavius. Archaiologia Judaica
16 Hamvas Béla: Interwiew (In Patmos, I. Bp. 1992. 274. l.)
17 Várkonyi: Varázstudomány, Budapest, 1998. 22. l.
18 Hamvas Béla: Vízöntő. (In Láthatatlan történet, Bp. 1943. 27. l.)
19 Tőkéczki László: Utószó Az ötödik emberhez
20 Gilbert Ryle: The Concept of MInd. H’utchison, 1969. 281. l.
21 Mircea Eliade: A szent és a profán. Budapest, 1987. 95. l.
22 Várkonyi: Sziriat oszlopai. Bp. 1972. 398. l.
23 Várkonyi: Sziriat oszlopai, 386. l.
24 Mircea Eliade: A szent és a profán, 37–40. l.
25 Várkonyi: Sziriat oszlopai, 63. l.
26 Várkonyi: Az ötödik ember, I. Bp. 1995. 175–194. l.
27 Várkonyi: Varázstudomány, 130. l.
28 Hölderlin: Patmos (Miklóssy Endre ford.)
28 Várkonyi: Az ötödik ember, I. 194. l.
30 Pico delle Mirandola. (idézi Várkonyi, In Az ötödik ember, II. 294. l.)
31 Tábor Béla: A zsidóság két útja, Bp. 1990. 177. l.
32 Várkonyi: Pán halála, In Az ötödik ember, I.
33 Blavatsky. (idézi Várkonyi, In Varázstudomány, 135. l.)
34 Kung Fu-ce: Lun Yü, Bp. 1944. 34. l. (Hamvas Béla fordítása)
35 Várkonyi: Varázstudomány, 159. l.
36 Guénon: Le théosophisme, histoire d,une pseudoreligion.
37 Adorno – Horkheimer: Dialektik der Aufklaerung című műve más irányból jut el ugyanide.
38 Hamvas Béla: Tudományvallás, In „33 esszé
39 LenIn (idézi Várkonyi, In Az ötödik ember, III. Bp. 1997. 265. l.)
40 Weöres Sándor: Kisfiúk témáira
41 W. Lippmann, Pitirim SorokIn, J. Schumpeter, F. Hayek, W. Röpke, N. Bergyajev, O. Spengler, Ortega y Gasset, B. Russel, E. Friedell. E. DurbIn, V. Pareto, J. Sulser, M. SteInhausen, Balogh Tamás.
42 Shakespeare: Tempest
43 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 179. l.
44 J. MehlIng (In Weisheit des alten Indien, Leipzig–Weimar, 1987. 499. l.)
45 J. HuizInga: A vallásos gondolat ( In A középkor alkonya, Bp. 1937. 157. l.)
46 Thomas Kuhn: A tudomány természete (In A tudományos forradalmak szerkezete)
47 Feuerbach, Moleschott, Vogt, Büchner, DührIng, Haeckel.
48 Egon Friedell, (idézi Várkonyi, In Az ötödik ember, III. 288. l.)
49 Ch. Hall, Thompson, SaInt-Simon, Fourier, Blanqui, Cabet, Leroux, WeitlIng, Louis Blanc, Proudhon. (In Az ötödik ember, III. 186–196. l.)
50 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 197. l.
51 Marx: Louis Bonaparte brumaire 18-ája
52 W. Lippmann (idézi Várkonyi, In Az ötödik ember, III. 200. l.)
53 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 339. l.
54 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 419. l.
55 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 437. l. Leírása a bolsevik hatalomátvételről megegyezik Szolzsenyicinnek a jóval később, a Vörös kerékben leírt ismertetésével.
56 Várkonyi: Az ötödik ember, I. 238. l.
57 Arany János: A nagyidai cigányok. Előhang
58 Várkonyi: Az ötödik ember III. 245. l.
59 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme
60 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 104. l.
61 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 131. l.
62 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 134. l.
63 Várkonyi: Az ötödik ember, III. 140. l.
64 B. Russel kritikája nyomán ismerteti Várkonyi (In Az ötödik ember, III. 241. l.)
65 Nietzsche. (Idézi Várkonyi, In Az ötödik ember, III. 243. l.)
66 Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben
67 Franz Kafka ezt az esetet dolgozta fel az Egy kutya kutatásai című példázatában.
68 Várkonyi: Pergő évek, 391. l.
69 Dante: Inferno, XXXIII. 139. (Miklóssy Endre ford.)

Kodolányi János a Vízöntő (Vízözön) című regényében a Várkonyi Nándor alakjáról formázott Ur-B’an-t nevezi „isteni könyvtáros”-nak. – Ez a tanulmány egy mai magyar gondolkodókról tervezett sorozat része. Elkészült: Hamvas Béla, az óceán (részletei a Magyar Szemle 1997/1–2, az Új Forrás 1997/3 számaiban és a „Nevezetes Névtelen kötetben, 1999), Karácsony Sándor, az embertárs (Magyar Szemle 1998/7–8), Szabó Lajos, a fundamentum (Magyar Szemle 1998/11–12, 1999/1–2.). Tervezett további darabjai: Kerényi Károly, a múzsavezető, Fülep Lajos, az utolsó magyar király. – A szerk.