Török Gyula: A zöldköves gyűrű

MAGYAR ELBESZÉLŐK

Török Gyula

A zöldköves gyűrű

Regény

Első rész
1 2 3 4 5 6

Második rész
1 2 3 4

Harmadik rész
1 2 3 4 5 6

---

Első rész

1

Terka megállott a magas, fehér ajtó előtt, belesett a kulcslyukon, hallgatódzott egy kicsit, azután óvatosan kopogott vörös ujjaival. Az ajtó mögül semmiféle válasz sem hallatszott. A ház gondozója, az öregedő cseléd, visszafojtott lélegzettel figyelt egypár pillanatig, de csak a gyermekek lármáját hallotta a harmadik szobából.

– Pedig egészen bizonyos, hogy itt van – fontoskodott magában -, az előbb láttam a botját meg a kalapját.

Még egyszer kopogott, most már nyomatékosabban, de a várva várt bebocsátó ige most sem hangzott el. Ugyanebben a pillanatban megújult és megerősödött a diadalmas ordítások, éles gyermeksikoltások lármája, és Terka, azzal a gondolattal, hogy lesz, ami lesz, megnyomta a kék üvegkilincset. A sötét szobában ott ült az ablaknál, akit keresett. A bútorok barna árnyékokba burkolódzva húzódtak meg a homályban. Csak a csillár kristályprizmái csillogtak bágyadtan a sarki fűszeresbolt lámpáinak felvetődő fényében. Az ablaknál ülő férfi arcéle és fekete alakja a finom csipkefüggönyön át nézve is élesen rajzolódott a félig-meddig világos ablaktábla négyszögébe. Mikor a cseléd belépett, meg sem mozdult: a túlsó utcasor félénken pislogó petróleummécsesét nézte fáradt tekintettel.

– Tekintetes úr! – mondta Terka, és tisztességtudóan megállott az ajtóban. – Nem bírok én már a kisasszonyokkal meg az Anti úrfival. Fölfordítják az egész házat, most meg széttörték azt az üvegizét az ablakba, oszt a kénesővel játszadoznak…

A szobában teljes csend uralkodott: akihez ezt a súlyos panaszt intézték, nem fordult meg. Csak a tekintetét emelte át a sáros utcán, és a petróleumlámpa helyett most már a párkányon elnyújtott, hosszú kezeit nézte. Egyetlenegy gyűrű zavarta meg csupán a finom, keskeny kezek harmóniáját. A sejtelmes, sárga fényű foglalatban hatalmas, ovális kő sötétlett. Ezt a követ nézegette a hallgatag férfi. Amint félrefordította egy cseppet a keze fejét, a sima kövön vésett rajzok, apró cirádák tűntek elő. A cirádák között ovális mező, és ebben a mezőben egy kardot szorongató ököl meg egy pici csillagocska. A mező felett pedig két csillag szór fényt az ököl és kard mására. Napjában százszor is megnézhette ezt a gyűrűt, ismerte is bizonyára minden erecskéjét a zöld achátlapnak, de most mégis nagy figyelemmel meredt reája. Halkan és észrevehetetlenül lélegzett, keskeny ajkait összeszorította: olyan volt, mint egy szürke, szomorú gém, amely a nádas partján őrködik, és üveges merevséggel tekint a távoli semmiségbe. De bármennyire vizsgálgatta is a pecsétgyűrűt, nem gondolt a címerre és a csillagok jelentőségére.

– Ma elkésett – mondta magában -, már fél hét is elmúlt…

Terka még egy kísérletet tett:

– Tekintetes úr – szólt leeresztett hangon -, azt az üvegizét törték el…

De a ház urát nem érdekelhette a hőmérő gyászos pusztulása, mert néma és mozdulatlan maradt. Egypár pillanatig várakozott még a cseléd, azután halkan becsukta maga mögött az ajtót. A fejét csóválgatva haladt át az ebédlőn, ahol már égett a csipkés ernyőjű függőlámpa. Az ajtó mellett, egy aranyrámás kép előtt megállott, és az üvegen keresztül megsimogatta a feléje tekintő asszonyi arcmást.

– Drágám – érzékenyedett el egy másodpercre -, maga miatt van ez az egész…

A keze már a nappali szoba kilincsén nyugodott, tehát hirtelen szigorúságot erőltetett széles arcára. Szükség is volt erre az erélyes megjelenésre, mert mind a három gyermek az újfajta rugós díványon ugrált. Taktusra lóbázták magukat, és kacagva kiáltozták: – Hinta, palinta! Hinta, palinta! – Terka megjelenése egyáltalában nem zavarta őket, sőt, mintha a mulatság így pompásabb lett volna, mind a hárman hangosan, szinte elfulladva kacagtak.

– Nahát – vörösödött el a Terka jámbor arca -, ez már mégis sok! Megmondtam az apának mindent, majd lesz nemulass mindjárt, csak ugráljanak.

A kacagás alábbhagyott, az arcok elkomolyodtak, de az apró lábak most már dacosan, szakadatlanul taposták a pamlag szövetét. A két lány és középen álló fiúcska összefogózott, és állhatatosan várta a történendőket. De az ajtó nem nyílott meg, édesapa se lépett be, csak Terka folytatta a leckéztetést:

– Nem szégyellik magukat! Úri kisasszonyok, oszt a kanapén tapodnak. Jöjjenek le mind a hárman, mert még egyszer bemegyek!

A díványrugdosás azonban újult erővel folyt tovább, és Antal, a legfiatalabb a három testvér közül, csengő torokhangon kiáltozta:

– Kockás Terka! Szobacica! Kockás Terka! Szobacica!

Szegény Terka, akinek megtiltották, hogy egy ujjal is hozzáérjen a gyermekekhez, tehetetlenül állott velük szemben. Végignézett nagykockás ruháján, és szégyenkezve ismerte be maga is, hogy bizony ez a furcsa mintájú szövet egy csöppet sem neki való. De mégis muszáj megbecsülni, mert a boldogult asszonyától kapta. Itt ismét elérzékenyedett, de éppen ez a meghatottság segítette a mentő ötlethez:

– Csak azt csudálom – mondta szomorúan -, hogy a Lujza kisasszony is ilyen rossz magaviseletű. Pedig már nagy kisasszony. Már ezekre a kis árvákra is vigyázni kellene neki. Szegény tekintetes asszony sírva fakadna, ha így látná magukat.

A Lujza kisasszony lába egyszerre megállott, és ebben a pillanatban a másik két pár lábacska is szünetet tartott. Így, ahogyan nyugodtan állottak, szembeötlően hasonlítottak egymáshoz. Sápadtak és komoly arcú gyerekek voltak mind a hárman. A legidősebb, akit egy Lujza nevű nagynénje miatt általánosan csak kis Lujzának ismertek a családban, mindössze tizenkét éves volt. Most, hogy az édesanyjára emlékeztették, nagy, szürke szemei nedvesen és szomorúan kezdtek ragyogni. Finom kis vállai megremegtek, apró, de nem túlságosan tiszta kezével végigsimította a homlokát, és lelépett a szőnyegre. Szótlanul haladt el Terka mellett, reája se nézett, hanem egyenesen az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és mögéje lépett. A másik kettő még a díványon állott. A jókedvük azonban egyszeriben elmúlott, mert mind a ketten jól tudták, hogy mit jelent az, ha a nénjük a függöny mögé búvik. Előbb Lina, a középső gyermek ugrott le. Tulajdonképpen Karolinnak hívták, de mert a nagyanyja így nevezte el egészen csöpp korában, Linának szólította mindenki. Egy kicsit erősebb, vidámabb volt, mint a nénje, fekete szemei csodálkozva ragyogtak, és a rokonok úgy találták, hogy ez leginkább hasonlít az édesanyjához természetében is. Piros csokorral összekötött, felfésült haja lobogott utána, és amint az ablakhoz futott, két magas hátú széket is feldöntött. A fiúcska apró volt, és sovány kis tagjain kék bársonyruhácskát hordott, amelynek egybeszabták az ujjasát és a nadrágját is. A nyakánál az inge széles bodrai díszítették a gyűrött köntöskét, de ezek a bodrok rendetlenül vasaltak és tintafoltosak voltak. A nadrág jóval térden alul ért, és ez meglehetősen akadályozta a fiúcskát a szabad mozgásban. Ezért nem is ugrott le a pamlagról, hanem előbb leült, aztán oldalt fordulva csúszott a földre.

A nénjük a sovány kis karjaira borulva hallgatott. Nem sírt, csak behunyta a szemeit, összeszorította a fogait, és igyekezett legyőzni a keserűséget, amely a torkát fojtogatta. A függöny egymás után lebbent meg mögötte. Lina odabújt melléje jobb felől, Antal pedig a sarokba állt, és kibámult az utcára. Terka jól ismerte már ezt a jelenetet, és nyomban megbánta, hogy az elhunytra hivatkozott. Félrelebbentette a függönyt, és odahajolt a gyerekek fölé:

– Lujzika – mondta szelíden és félig bocsánatkérőn -, azért nem kell mindjárt sírni. Csak úgy mondtam én azt…

A karjaira boruló kis Lujza dacosan villogó szemekkel fordult hátra, de azután, mintha mást gondolt volna, csak komolyan mondta:

– Terka, legyen szíves… hagyjon bennünket.

Volt valami nagyos komolyság ezekben a szavakban, az az érthetetlen hanghordozás, amely Terkát mindig feltétlen engedelmességre és alázatosságra kényszerítette az urak beszédében. Antal úrfi kifordult, és jól irányított rúgásokkal igyekezett kifejezni az elégedetlenségét. Ezek után Terka nem sokat tétovázott, hanem kifelé indult. Az ajtóban még megállott, azután visszament a nagy ruhásszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és mintha véletlenül történt volna, benne felejtette a zárban az egész kulcscsomót. Mikor ezzel elkészült, zsémbesen becsukta maga után az ajtót, de még a folyosón is azt hajtogatta magában:

– Hát minek is ugrálnak a kanapén… Nem illik az ilyen úri gyerekekhez.

A sötét és barátságtalan utcán kevesen jártak ebben az órában. Kétoldalt, a gyalogjárón, sárral borított kődarabok jelezték a jóindulatú törekvést, hogy itt valaha kövezést kezdeményeztek. Az utca komor hangulatát nagyban szolgálták azok a magas földhányások és mély gödrök is, amelyek a város vezetőségének korszakalkotó elhatározásáról, a gázvilágítás létesítéséről tettek tanúbizonyságot. Az akácokat, amelyek látták a forradalom izgalmas napjait, amelyeknek megborzongatta valaha sárguló lombjait az a bizonyos fagyos októberi szellő, csaknem egytől egyig kivágták. Csak azok menekültek meg, amelyeket nem ültettek annak idején rendesen, és így nem estek a gázvezeték irányvonalába. Ennek ellenében azonban biztosították a lakosságot, amely számos aláírással ellátott íven tiltakozott a fák kiirtása miatt, hogy utcánként négy, sőt nyolc láng is állíttatik fel a régebbi három-négy petróleummécs helyett. Az ablaknál ülő férfi maga volt a kezdeményezője az akácfák iránt indított mozgalomnak, és most ellenséges indulattal vizsgálgatta az óncsöveket rejtegető, hosszú fekete árkokat. A fák, amelyek kidöntögetve hevertek az utca hosszában, egybeforrtak előtte az élete egy részével. Dús lombjaikra, ovális leveleikre együtt nézegetett innen az ijesztően magas első emeletről azon a nyáron, amikor az esküvője volt, a tavaszi rügyfakadást rajtuk figyelte, mikor az első gyermeket várták, és immáron több mint két éve a csupasz ágakat bámulta azon a hajnalon, mikor a felesége meghalt. Három nappal ezelőtt még ott függött az egyik ágon a bőrlabda, amelyet a gyermekei hajítottak át az ablakon, és amely két éve sem tudott leválni az ágvilla hármas karja közül. A szemközti fatörzs százszor kifosztott odva is feléje sötétlett még tegnap, amelyben verebek fészkeltek, és látta a fennakadt sárkány szomorú vázát is. Az utcának a mostani sivárságát akarta megakadályozni Őz József számtanácsos úr, aki a mozgalmat megindította a fák ügyében. Bár távol állott a közszerepléstől és a nyilvánosság előtti forgolódástól, erre a lépésre mégis könnyű szívvel szánta el magát. A siker a vezetőség makacssága és rövidlátása miatt elmaradt ugyan, de a bizalom és tisztelet annál melegebb formában nyilvánult meg a kezdeményezővel szemben a polgárok részéről. Sőt, aziránt is tétetett észrevétel, hogy a városi ügyek vezetésénél a hasonló nemes és fennkölt gondolkozású uraknak is szerepet kellene biztosítani.

Őz József úr azonban nemigen törődött a polgárok véleményével, és hogy a fák tömeges kiirtását nem sikerült megakadályoznia, egészen más dolgok jártak az eszében. Lassú mozdulattal kihúzta az aranyóráját, a füléhez illesztette, és a hátsó fedelét felpattantva, óvatosan felhúzta a rajta fityegő órakulccsal. A finom, hajszálvékony mutatók hét órát jeleztek a virágfüzérrel díszített számlapon. A sötétben üldögélő férfi szelíden megcsóválta a fejét:

– Ha eddig nem jött, most már biztosan nem fog jönni. Alighanem beteg szegény. Tegnap is nagyon rátámaszkodott a botjára.

Az utca teljesen néptelen volt. Csak néha pattant meg a fűszeresbolt ajtaja felett az éles szavú rézcsengő nyelve: apró gyerekek és nagykendős cselédek igyekeztek Burger bácsihoz, aki néha kitekintett az üvegajtón. A környéken ez a fűszerüzlet, a Burger bácsi dupla gránátalmához címzett boltja ment legjobban. De Őz urat nem érdekelte, hogy milyen forgalmat bonyolítanak le a fűszeres legényei, és az utca túlsó végét szemlélgette. Hét órát zengtek a harangok, mikor az apró házak mentén végighaladt egy fekete kabátos, fekete kalapos úr. Magas és karcsú alakja egy kicsit megroppantnak látszott, és a léptei bizonytalanságát bottal támogatta.

– Mégis eljött! – állapította meg a hallgatag férfi az ablakban, és figyelmesen előrehajolt. Minden lépését szemmel kísérte a sétálónak, aki a túlsó soron haladt lassan, kimérten. A fekete kabátos férfi kihúzta magát, mikor az emeletes ház utolsó ablakával szemben lépkedett, és felemelte a kezét, mintha titokban köszönni akarna. Őz József szelíden bólintott, mintha fogadná a köszöntést.

– Beteg, most már tudom, hogy miért késik – vélekedett. – Tegnap is, ma is későbben jött, mint szokott. Pedig, még két évvel ezelőtt is, milyen legény volt…

Amint visszafelé indult a meghajlott termetű úr, az ablakban ülő férfi nem veszítette el alakját, a sötétségbe és homályba olvadó vállait. Csak mikor befordult a piactér felé, akkor intett száraz kezével utána:

– Isten veled, Putnoki pajtás… Isten veled…

És nyomban a szoba felé fordult. A kályha melletti fényképre emelte a tekintetét. A homályban csak az ő szemei láthatták a komoly tekintetű asszonyfejet, amely fölé fekete fátyolt kötött valamelyik kegyes szívű rokon. A férfi szembenézett a fátyolos arcképpel, és a lelke legmélyén, titokban, hogy még a hideg képnek se árulja el, arra gondolt, hogy ha ez az asszony láthatná most őket kettőjüket, Putnoki pajtást és a fák barátját.

A harmadik szobából zongora hangjai hallatszottak be. Valaki szabálytalanul, valószínűleg ököllel verte a billentyűket, és egy éles kis hang dalolta hozzá hamisan:

Az asszony ingatag,
álnok és…

Az ajtón ismét kopogtak. Terka belépett, és amint negyednyílásra kinyitotta maga előtt az ajtószárnyat, teljes erővel hangzott az ének:

…csalfa lény!

– Tekintetes úr – mondta kétségbeesetten -, nem bírok már velük. A kénesőt beleöntötték a kismadárba…

A férfi intett a kezével, hogy hallja, amit magyaráz, és hallotta azt is, amit az imént jelentett. Terka megnyugodva távozott, és a nappaliban odaszólt még egyszer a gyerekeknek:

– Legyenek csöndben, mert mindjárt bejön apuska…

De a gyerekek vígan folytatták a hangversenyt, és a lárma egyre nőtt. Öt percig tarthatott ez így egyfolytában, mikor a szalonban felállott az apjuk. Eddig azon tanakodott Őz József, hogy megzavarja-e a kislányokat, szigorú szavakat erőltessen-e az ajkára, mikor éppen az anyjukra gondolt. Miután azonban a lárma tűrhetetlenné vált, mégiscsak elhatározta magát, és belépett a nappaliba. A zongoránál kis Lujza ült, és szétterpesztett ujjakkal, kitárt karokkal ütögette a legmélyebb és legmagasabb hangú billentyűket. A zűrzavaros játékot maga kísérte természetellenes torokhangon, és ebben segédkezett neki Lina is, aki egyébként egy kilencágú ezüst girandole-t tartott, természetesen egészen ferdén, és az égő gyertyák viaszát zápormódra csöpögtette a zongora fedelére. Szigorú arccal, hideg tekintettel állott Őz József úr az ajtóban. A szemközti diófaszekrény mindkét ajtaja tárva-nyitva állott, és egy egész halom ruha feküdt a földön, lehetetlen összevisszaságban. A szoba bútorzata feldúlva, a székek ég felé fordított lábakkal, egy kalitka a földön, és az asztalterítő földig lerántva. De a szigorú tekintetű apát mégsem ezek lepték meg. A kisleányok, akik nem hallották az ajtónyílást, magas hangon énekeltek tovább:

Az asszony ingatag,
álnok és csa-alfa lény.

A ruházatuk döbbentette meg az apjukat. Egy kifejlett és karcsú nő színes pongyoláit viselték mind a ketten. Őz József nyomban megismerte a felesége ruháit: kis Lujza a sokcsipkés halványsárgát öltötte magára, Lina pedig az almazöldet viselte, amely talán kétszer sem takarta finom alakját. Az ujjakat magasan feltűrték a gyermekek, de a hosszú ruha mint menyasszonyi uszály nyúlt utánuk. Nyilvánvalóan hangversenyt rendeztek, és a kisfiú volt a közönség. Antal megrettenve állott egy nádszék tetején. A fejére egy lilaszalagos szalmakalapot kötöttek, és az álla alatt óriási csokor fityegett. Nem merte levenni a fejéről a kalapot, nem volt bátorsága ahhoz, hogy leszálljon a székről, és nem merte eldobni a szárnyainál fogott élettelen sárga madárkát sem.

– Tónika, tapsolj! – kiáltott hátra Lina, és még ferdébben tartotta a gyertyákat.

Mikor a fiúcska nem válaszolt, Lina megfordult.

– Hát miért nem? – sikoltotta, de azután az ajkára fagyott a kérdés. Megpillantotta az apját, és halálos komolyság ült nyomban az arcára. A gyertyatartót letette, a másik kezével pedig elrántotta a kis Lujza karját.

– Na, hagyjál… mindjárt ideeresztelek – mondta Lujza, és felvetette a pillantását. Az ajtó felé nézett, és szembe találta magát az édesapjával, aki szemrehányón, mereven tekintett reája. Két másodpercig állotta ezt a tekintetet, mert szerette az apját és tudta, hogy nagyon súlyos hibát nem követhetett el. De azután eszébe jutott a ruha, amelynek az uszálya majdnem az ajtóig ért. Hirtelen elpirult, arcát a tenyerébe rejtette, és behunyta a szemeit. A férfi tekintete Linára siklott, de ez az apróság már lebújt a zongora lábaihoz. Antal felhasználta ezeket a válságos pillanatokat, és egy félfordulattal zsebre vágta a kanárit. Azután hirtelen sírva fakadt, hogy elejét vegye mindenféle veszélyes közeledésnek.

Őz József úr sohasem nyúlt még a gyermekeihez, most pedig egyetlen kemény szót sem tudott ejteni dorgálásukra a hirtelen beállott, halotti csendben. Az arca szigorú, a tekintete hideg maradt, de befelé őszintén megvallotta, hogy nem lát semmi égbekiáltó dolgot vagy gonoszságot ebben a kegyetlen felfordulásban. Ha csak a szerencsétlen kanárimadár miatt nem kellene valami büntetést kiszabni? Odalépett a fiához, aki már a leesés szélén állott. Levette a székről, lefejtette a kezeit a szemeiről, de nem tudta megindulás nélkül nézni hétéves bőrének üdeségét és a szemei barna csillogását.

– Hívd be Terkát! – mondta neki, és miután még egy pillantást vetett lopva a sárga és almazöld uszályokra, visszament a szalonba.

Terka ijedten, dobogó szívvel lépett be utána.

– Tetszett parancsolni?

– A gyerekek nagyon rosszak – mondta Őz József szomorúan.

– Csak egy kicsit csintalanok. Nem rossz gyerekek ezek, tessék elhinni.

– Hát azok a ruhák mit jelentenek?

– Én se tudom, hogy mi gyönyörűségük telhetik benne. Amint elhagyom a kulcsokat, vagy nyitva felejtem a sifonért, mindjárt nekiesnek a ruháknak…

– Többször szokták csinálni?

– Hát többször, ahányszor csak tehetik. Úgy mondják, hogy sleppelnek. De még ilyenkor a legjobbak, már úgy értem, hogy a legcsöndesebbek. Csudálom, hogy ilyen macskanyávogást csináltak mostan.

Az apa elgondolkozott, a pecsétgyűrűt nézegette, mintha arról olvasná a száraz kérdéseket.

– Mit játszanak ilyenkor?

Terka gondolkozott egy kis ideig, összeráncolta fényes homlokát.

– Azt csak ők tudnák igazán megmondani. Én úgy láttam, hogy a Lujzika kisasszony a mama, a Linuska a Gina néni, az Antika meg a kisfiuk. Ezt játszódják rendesen. Azután tessék megbocsátani, de az Antika mindig azt szokta mondani, hogy annak a pár ruhának olyan jó mamaszaga van…

Újabb szünet következett. A ház ura az ablakhoz sétált, otthagyta a szoba közepén a cselédet. Terka még egy kérdést kockáztatott meg:

– Elzárjam előlük a sifonért?

A férfi intett a kezével, hogy elmehet, és Terka távozott, anélkül hogy erre az utolsó kérdésre feleletet kapott volna. Őz József először gondolt arra két esztendő óta, hogy a gyermekeit senki se neveli, és hogy eddig el nem romlottak, azt csak annak lehet köszönni, hogy a szívükben mind a hárman jók. Amikor a temetés után először látta őket a gyászos szobákban ődöngeni, amikor maga sem találta helyét, akkor egy pillanatra eszébe jutott, hogy el fognak zülleni, lerongyolódnak mind a hárman. De azóta mindennap nehéz harca van önmagával, és nem tud a gyerekekhez lehajolni, hogy oktassa, becézze őket, mert amint a karjaiba zárja drága tagjaikat, elérzékenyedik, könnyek tolulnak a szemébe. És ezt mégsem szabad senki előtt sem mutatnia. Azon töprengett, hogy mit kellene cselekedni. Ginára gondolt, a húgára, de hirtelen eszébe jutott, hogy a gyászeset utáni hónapokban mennyire nem tudott a gyermekekkel bánni ez az öregedő, elhagyott leány.

Lent megpattant a fűszerüzlet ajtaja. Egy hölgy lépett be a boltba: a kalapja fekete szalagjai csak úgy röpködtek utána. A férfi megismerte Burger kisasszonyt, aki arról nevezetes, hogy kották és Jókai úr legutóbbi regénye nélkül nemigen lehet látni az utcán.

– Burger kisasszony megérkezett… fél nyolc.

Terka kopogott, bedugta a fejét az ajtón, és tisztességtudón jelentette:

– Fél nyolc, tekintetes uram! Tessék vacsorázni…

2

A vacsorához nyomott hangulatban ültek le mind a négyen. A gyermekek komor és mindenre elszánt arccal bámultak a tányérjukra, mert egészen természetesnek tartották, hogy a büntetés nem maradhat el. Terka behozta az ételt, az apjuk szigorú arccal tartott szemlét a ruhájukon. A kis Lujza vállain két helyen is leszakadt az igénytelen csipkedísz, a Lina ruhája pedig pecsétes volt. A kisfiú magas gyermekszéken üldögélt, és így a legjobb igyekezettel sem tudta elpalástolni, hogy a bal térdén háromszögletű lyukat tépett valami kiálló szög. Kezeit az abrosz alatt tartotta, ami nem kerülte el az apja figyelmét.

– Antal – szólította meg az apja. – Mutassa a kezeit.

Antal lassú mozdulattal, szepegve rakta térdeire ökölbe szorított kezecskéit. A második parancsszóra kiegyenesítette tenyerét, és az abrosz szélére fektette szurtos keze fejét. Az édesapja pillantásából megértette, hogy így egy pillanatig se maradhat az asztalnál. Szótlanul leszállott tehát, és a hálószoba felé futott. Amikor visszajött, az asztalnál ülők már beszélgettek valamiről, de ő mit sem törődve a társalgással, hangosan kiáltozta, amíg a székre felmászott:

– Kilyukadt a kis lavór! Lujzi, bizony kilyukadt!

Egyetlen hideg pillantás azonban eszébe juttatta, hogy még a kanárimadárért sem kapott büntetést. Őz József folytatta, amit félbehagyott:

– Ezentúl uzsonna előtt lesz a lecketanulás. Aki nem végzi el a leckéjét, az nem fog uzsonnázni.

– Én ma sem uzsonnáztam – hadarta Lina -, egyikünk se uzsonnázott.

Terka majd leejtette a tálat a kezéből:

– Jesszusom, egészen elfelejtettem. De annyi dolog volt, mángorolni, foltozni, húzogatni, meg a rézedényt kellett súrolni. Azután meg olyan vígan voltak a kisasszonyok…

– Ma nem is érdemelt egyik se uzsonnát – mondta a szigorú apa -, de jegyezze meg, Terka, hogy ezentúl csak én tilthatom el őket az uzsonnától.

Terka intett, hogy érti. Az asztalnál újabb csend állott be. Lina, abban a hitben, hogy a büntetést körülbelül sikerült elkerülni, egy kicsit vidámabban mozgott, de Antal félénken és ügyetlenül vagdalta a csirkecombot. Óvatosan, nesztelenül akart enni, de a kés mindig félresiklott az erős inakon, és nagyokat nyikkantva csapódott élével a porcelánra. Háromszor-négyszer is megismétlődött ez a kellemetlen zörej, amikor végre kirepült a comb az abroszra. Kis Lujza elkapta a tálat az öccse elől, és lefejtette a húst a csontról. Őz József az abroszt nézte, amelynek a tisztasága és rendes állapota is hagyott maga mögött némi kívánnivalót. Középen, a nagy tányér alatt a finom damaszt végigrepedt, és közönséges vászonnal volt befoldva.

– Meg kellene újítani mindent a házban, hiszen ez az abrosz valósággal rongyos.

Nem tudott egy falatot sem enni többet. A háza tája állapota, a kis család sorsa aggasztotta, és lefoglalta egészen. Csendben felkelt, a gyerekeket rábízta Terkára, és bevonult a szalonba. A karos gyertyatartó fényénél olvasni próbált. Kemény Zsigmond báró regényét fogta a kezébe, és a tömött, nehéz sorokat némi megnyugvással követte. Közben hallotta, hogy amint kilépett, nyomban megeredt a társalgás az asztalnál. Fellélegzett minden gyerek, mintha nehéz árnyék, nyomasztó hangulat szállott volna el felőlük. Lina összeveszett kis Lujzával, és egészen hangosan pöröltek:

– Én gyújtom meg! – mondta Lujza határozottan.

– Azért se – ellenkezett Lina -, én akarom. Te mindig hízelegsz apának.

– Én vagyok a legidősebb!

Őz József felállott, és halkan kinyitotta az ajtót.

– Ma nem csibukozom! – mondta, és ezzel véget vetett a vetélykedésnek. A leányok elcsendesedtek, de a lábainál ott tipegett egy kis emberke, felfelé irányított tekintettel, remegve. Az ujjai közt összehajtogatott, hosszú papirost, fidibuszt tartott, és félénken kérdezte:

– Apa, ugye én gyújtom meg?

Antal szepegve ült az alacsony párnán az apja lábai előtt. Valami bizonytalan félelem, a legkellemetlenebb érzés vett erőt rajta. Így telt el néhány perc, mikor végre megszólalt Őz József:

– Miért bántottad a madarat?

– Nem akartam megölni – válaszolta a fiúcska -, csak játszottunk vele… Egy kicsit megcsípte azt a fényeset…

– Ki törte el a hőmérőt?

– Már tegnap el volt repedve; azután, ahogy néztük, kigurult az asztalra az a fényes, oszt elkezdett futni.

Őz József a fiú álla alá helyezte a kezét: a gyermek kénytelen volt a szemébe nézni. Most már lehetetlen volt hazudni. Száraz hangon faggatta tovább:

– A madár hogy került az asztalra?

– Kieresztettük – enyhült meg a gyermek rémült tekintete a könny fátyolában -, nagyon kicsi az a kalitka. Minden délután ki szoktuk ereszteni, már odaszállt a fejünkre.

A kezével rámutatott kemény kis koponyájára, és folytatta:

– Ideszállt a hajamra, onnan meg az asztalra repült. Belecsípett abba a fényes izébe… azt hittük…

A tekintete megrebbent, és az apja megkérdezte:

– Hittük?

– Azt hittem – folytatta Antal -, hogy szereti, hát adtam neki belőle.

A vallatás véget ért, most következett volna a büntetés. De ezúttal is elmaradt. A szigorú tekintetű apa a gyermek értelmét figyelte, és minden szófűzésében, minden szavában valami újat fedezett fel. Bár érezte, hogy valamiféle enyhe büntetés szükséges lenne, nem tudott, nem akart kitalálni semmit, amivel a gyermekeknek szomorúságot okozhatna.

– Ez többet ne történjék meg, fiacskám – mondta szárazon, és a gyermek haját simogatta -, nem szabad az állatokat kínozni.

Érezte, hogy közeledik az elérzékenyedés felé. Közben megpillantotta a gyermek tarkóját, és elszorult szívvel nézte, hogy a fiúcska rendetlenül hosszú haja a nyakába csüng.

– Holnap elmégy a borbélyhoz – parancsolta most már kemény hangon -, megmondod, hogy egészen kopaszra nyírjanak.

Terka bedugta a fejét:

– Antika itt van? – kérdezte. – Antika, már kerestem mindenfelé…

– Ki az az Antika – fordult meg a férfi -, mondtam már, hogy ne kényeztesse a gyermeket. Antal, menj ki!

Amint az ajtó becsukódott a gyermek mögött, felemelte Őz József a regényt, és olvasni kezdett. De a mondatok összezavarodtak előtte. A fiára gondolt, aki nemsokára nagydiák lesz. Hányszor kell majd megfenyítenie, intenie akkor, gondolta, hogy valaki legyen belőle. És vajon igazságosak lesznek-e ezek a fenyítések? Hátha kételyei, titkos bánatai lesznek a gyermeknek, és összefolynak előtte a betűk, a rideg nyelvtan szabályai, mint előtte a regény mondatai? A leckét bizonyára nem fogja megtanulni, és akkor talán megverje vagy megbüntesse? Itt vannak a leányok is. Lujza egyik napról a másikra növekedik, és egyre gyarapodik az értelme is. Nemsokára itt az idő, amikor már semmit se ér az ő szigorú tekintete. Meleg és gondos anyai szemre lenne szüksége, arra a szempárra, amely a fénykép rámájából néz le reája. Egy pillanatig az indulat ébredezett Őz Józsefben, a szeme ellenségesen, keményen villant a felesége arcmása felé. Azután a földre nézett, letette a regényt, és érezte, hogy nem maradhat tovább idehaza.

Az előszobában felvette palaszürke kabátját, a fejére tette szürke cilinderét, és átvette elefántcsontgombos botját Terkától.

– Fektesse le a gyerekeket – mondta neki.

– Még a leckéjüket tanulják.

A ház ura csendesen lépkedett lefelé a keskeny és sötét lépcsőn. A botja nemsokára egy gázcsövön pattant meg a csendes utcán. Céltalanul haladt, és amint a Burger bácsi boltja mellett elment, látta, hogy a fatáblákat és a keresztvasakat most rakják fel az ajtóra meg a széles ablakokra.

– Á’szolgája, mélts’uram – hadarta az egyik segéd előtte, és mélyen megemelte a sapkáját.

Őz József bosszúsan nézett a legény piros arcába, de csak az alázatos komolyságot fedezhette fel a fáradt szemekben. Kalapot emelt ő is, és némán ment tovább. Méltóságteljes, magas alakja, egyenesen tartott feje büszke árnyékként mozgott a házak és sötétre festett kerítések mentén. Az utcasaroknál friss, tavaszelői szél csapódott az arcába. Egy kicsit jobban érezte magát, mint odafent, a nyomasztó emlékekkel teli szobákban, de kínzó gondolatai még mindig nem oszlottak el. Eszébe jutott, hogy hátha mégis gonosz indulatok lappangnak a fiában. Az iskolában rossz és rakoncátlan lesz, komisz tréfákat, bűnös csínyeket fog elkövetni, azután féktelen ifjú válik belőle. Szerencsétlen lesz a szerelmeiben, ah, talán váltókat is fog hamisítani, és az Őz család legifjabb, utolsó hajtása, Isten tudja, hova kerül. Küzdött magával, hogy józan és következetes maradjon, de a sötét gondolatok egyre rajzottak körülötte.

Az Aranyrózsa szállóhoz ért. A vendéglő előtt haladt el, és hallotta, hogy bent vidáman húzza a cigány. A muzsikához fiatalemberek kiáltoztak.

A megyei fiatalság mulat – gondolta, és egyszerre megvillant előtte a felesége arca. Hogy szerette a muzsikát, és hogy táncolt utoljára is. Azután a leányaira, az árva és magukra hagyott leányaira gondolt. Lina vad és szeles, Lujza érthetetlen előtte, komoly és félénk, szemérmes, mint aki már mindent tud. Ki fog hozzájuk lehajolni, ki tanítja őket majd az első bál előtt, és hogy fognak közeledni feléjük a férfiak? Mindezekre a kérdésekre nem tudott felelni a számtanácsos, a fák barátja, akit az imént méltóságos úrnak köszöntött egy jámbor kereskedősegéd. Büszkén és kifogástalan testtartással lépkedett az alacsony házak között, de belülről meggörnyedtnek érezte magát. Amint a Muskátli utcába befordult a Fő térről, a szél még egyszer utána vágtatott a megyei ifjúság nótájával.

Odahaza, a nagy szürke házban, aludni tessékelte Terka a gyermekeket:

– Tessenek aludni menni – mondta -, holnap reggel megint nem lehet egyiket se felkölteni.

A leányok összecsapták a könyveiket, Antal óvatosan eltette a teleírt palatábláját, és megindultak mind a hárman a hálószoba felé. Lina megkocogtatta hengeres tolltartójával az öccse fejét, amire Antal úrfi hangosan ordítani kezdett:

– Na, hagyjon el! Az előbb is a lábamat rugdosta.

– Megint verekednek? – lépett közbe Terka. – Hát cigánygyerekek maguk?

Lina nevetve ütött még egyet a fiúcska buksi fejére. Antal még jobban kiabált, és toporzékolni kezdett. Kénytelen volt a kis Lujza is közbelépni.

– Tónika – mondta, a leányok külön nevet adtak a fiúcskának -, Tónikám, ne sírj, nem látod, hogy csak tréfál.

– Igaz is – dühösködött Tónika -, mindig üt azzal a fenével…

– Tyűh – kiáltott Terka -, csak ezt hallja meg a tekintetes úr!

A hálószobában azonban rövidesen összebékültek. A vetkőződésnél együtt nevették Tónikát, akinek mindössze két árva gomb fityegett a ruhácskáján. Terka valósággal kijött a sodrából:

– Persze, levágta, mert az alsó udvarban gombozott a kölykökkel. De majd megrángatom én azokat a semmiháziakat.

Ez a veszedelem is elmúlt, és ott álltak mind a hárman bokáig érő fehér ingecskékben. Illetve Tónikának és Linának földig ért az inge, de a kis Lujza lába kikandikált alóla. A gyermekek fehérneműjét másfél éve nem újították meg, és ez alatt a másfél esztendő alatt éppen egy arasznyit nőtt a kis Lujza. Lina nénje fehérneműjének egy részét kapta meg időközben, Antal pedig a Lina hálóingeit örökölte. A kályha langyos cserepéhez dugdosták egy ideig a lábaikat, azután, mikor Terka el akarta oltani a gyertyát, szétrebbentek a kis ágyakba. Lujza, aki időközben kinőtte az ágyacskáját is, az édesanyja ágyában aludt.

Tónika felállott az ágyában, megforgatta a feje felett a párnáját, és odacsapta Linához. A kisleány felpattant, és visszadobta a párnát, nyomban utána azonban másodikat és harmadikat is hajított Antal felé. A fiúcska sikoltozott és kacagott:

– Lujzi! Lujzi! Segíts, mert agyonbombáznak!

Kis Lujza felállott, és megdobta Linát, aki most már a szőnyegen ugrált, és hatalmába kerítette az összes párnákat. Innen irányította a tollas bombákat két irányban, és kis Lujza is egymás után kapta a pufogó ütéseket. Sikoltoztak, kiabáltak, kacagtak mind a hárman, és ebben a pillanatban tökéletesen boldogok voltak. De nemsokára betoppant Terka, akit három párnapuffanás szédített el egyszerre.

– Micsoda zsibvásárt rendeztek megint? – duruzsolt, de látszott, hogy ő maga is mutatni akarja, hogy nem haragszik.

A gyermekek a testmozgástól dobogó szívvel bújtak meg a takaró alatt. Legelőször Lina dugta ki a fejét:

– Terus – mondta -, meséljen valamit.

Terka intett, hogy kisebb gondja is nagyobb ennél.

– Nem tudok én mesélni. A múltkor is jobban tudták a végit, mint én.

– Akkor csak vicceltünk – nevetett Antal.

De Terka komoly maradt, elfújta a gyertyát, és kiment a szobából. Lina felkönyökölt az ágyában, Tónika a kis ágya bádogvégét pattogtatta annak jeléül, hogy nem alszik, Lujza pedig az ablakon át a felhős égre nézett. Lina szólalt meg először:

– Lujzi, maga tudott egy mesét.

– Na igazán – szólalt meg Tónika -, én a múltkor nem hallottam a végit.

– Pedig a vége érdekes – beszélt pergő nyelvvel Lina -, kis Lujza, mondja el, az olyan szép.

– Melyiket akarja? – kérdezte Lujza.

– Azt az izét a kis Ernesztinnel, amit anyától tanult.

– De az benne van a német olvasóban is.

– Az nem baj, maga jobban tudja!

Néma csend következett: a kicsik figyeltek a nagyobbra, és kitátott szájjal lesték az első hangokat.

– Egyszer volt egy kislány – kezdte Lujza -, annak volt egy öreg, nagyon öreg nagymamája. Egyszer a nagymama azt mondta: szeretném én a kis unokámat meglátogatni, de nem akarok üres kézzel elmenni hozzája. Az öreg-öreg nagymamuska elment a boltba…

– Lovat is vett neki? – kérdezte Antal.

– Na ne – kiáltott közbe türelmetlenül Lina -, majd meghallod.

Kis Lujza tökéletesen az édesanyja hangját igyekezett utánozni. Ugyanúgy nyújtotta a hangzókat, és ugyanolyan lassan beszélt:

– Elment a boltba, és vett egy olyan nagy babát, de éppen olyan nagyot, mint egy kisborjú…

A szoba ajtaja kitárult, Terka jelent meg:

– Hát még mindig nem akarnak aludni? Reggel odaöntök a nyakuk közé egy köcsög vizet, ha nem kelnek föl idejében.

A szobában teljes csend volt. Terka nem kapott feleletet, egy kis prédikáció után visszavonult. Mikor elhangzott a papucsa csattogása, kis Lujza felült a nagy ágyban:

– Lina – suttogta -, gyertek ide.

A kicsik kiugrottak az ágyaikból, és fázósan bújtak Lujza mellé a hatalmas paplan alá. Borzongtak, kuncogtak, mint a kis csibék, de boldogan simultak a nénjükhöz. A mese igen tanulságos volt. A kis Ernesztina nagymamája játékokkal megrakodva érkezett meg az unokájához, akit erre az alkalomra nagyon, de nagyon szépen kiöltöztettek a szülei. De a nagymama kocsija késett, és Ernesztina leszaladt a hátsó udvarba játszani. A pulykakakassal ingerkedett, és mikor a pirosorrú nekiugrott, a ketrecbe szaladt. Igen ám, de a ketrecajtó becsukódott és Ernesztina nem tudott kijönni. Most azután megérkezett a nagymama a sok-sok játékkal, de sehol sem találták a kis unokáját. Már ebédhez akartak ülni, mikor reáakadtak. A ruhácskája csupa piszok volt, a tenyere is egészen fekete.

– Na, te kis piszokfészek – mondta a nagymama szomorúan -, hát ilyen az én kis unokám, ez nem az én unokám.

És visszavitte a játékokat. Egyszer azután később eljött megint, és szép tisztán találta Ernesztinát. Most már megkapta a játékot a kisleány, és még most is él, ha azóta meg nem halt.

Tónika nyugodtan hallgatta végig a mesét, csak a végén alkalmatlankodott kérdésekkel:

– Kitől tanulta ezt?

– Anyától – magyarázta neki Lina.

– Maga emlékszik rá?

– Én emlékszem – mondta Lina -, egyszer elmentek a bálba, és olyan fényes volt a hajába tűzve. Úgy rezgett.

– Dróton volt?

– Azt nem tudom, de rezgett, mint a csillag.

– Egy dísz volt – mondta Lujza -, egy fejdísz, amit a kontyba kellett tűzni.

– Emlékszem – élénkült meg Antal -, piros ruhája volt.

– Összetéveszted Gina nénivel – súgta Lina.

– Nem igaz, nem tévesztem, ott álltam a komódnál.

– Ne veszekedjetek – suttogta kis Lujza -, hallottam, hogy ajtót nyitott valaki. Apa hazajött.

Valakinek a léptei alatt ropogott a padló; kis Lujza megismerte édesapja járását. Egy-két percig neszeltek a gyerekek, de a léptek elhangzottak, és mintha a szalonajtó csikordult volna.

– Tónika, csendesen beszélj – pisszegett Lina -, apa hazajött.

– Hát miért nem fekszik le?

– Nem tud még aludni. A nagyok sokszor éjjelig is fent vannak.

– Éjjelig?

– Anya is sokszor fent volt…

– Mit csinált?

– Sírt.

– Mikor beteg voltam?

– Nem, máskor is.

– Hát miért?

– Nem tudom – felelte Lina.

– Lujzi – suttogta Tónika -, igaz, hogy anya sírt?

– Igaz.

– Akkor azért halt meg.

– Nem azért – bújt hozzá közelebb Lujza -, hanem mert sokat táncolt és meghűlt.

– Mi baja volt? – fészkelődött álmosan a fiúcska.

– Tüdőgyulladás – felelte Lina -, hányszor mondtuk már.

Antal még egész sereg kérdést adott fel, hogy muszáj volt-e táncolni, és miért táncolnak a nagyok, azután ásított, és megfordult, a fejét a karjára fektette, hogy rendes szokása szerint elszenderedjék. A leányok átölelték egymást. Mind a ketten gondolkoztak, Lina bontakozó értelmét erőltette.

– Emlékszel? – kérdezte halkan a nénjét.

– Emlékszem – felelt kis Lujza -, nagyon sírtunk mind a ketten.

– Emlékszel? – érdeklődött Lina, és szerette volna, ha Lujza olyanokat mond, amelyeket ő még nem tudott megérteni.

Lujza összeszorította száját, behunyta a szemét, mert a torkát a sírás fojtogatta ismét. Lina a keblére fúrta a fejét, és újabb kísérletet tett:

– Emlékszel, hogy sírt?

– Igen – mondta kis Lujza, és a könnyei halkan megperdültek a dagadó párnán -, akkor este még olyan szép volt, és reggelre beteg lett. Hirtelen halt meg, Linuska, hirtelen, mint a Perkinkó tanár úr felesége.

Lina könnyeket törölt ki égő szeméből, elhallgatott, és megfordult ő is, de nem aludt el. Még legalább tíz percig dolgozott feszülten az értelme: valamit gyanított, és nem tudott megfejteni. Lujza hanyatt feküdt, és a sötét padmalyra bámult: olyan képek vonultak fel az emlékezetében, olyan érzések borultak apró szívére, hogy nem merte lehunyni a pilláit. Tisztán emlékezett a rémítő hajnalra. Ilyenkor mindig korábban ébredt, mert anyuska bál után rendesen hozzá sietett legelőször. Szaloncukrot és narancsot szórt a takarójára, de akkor csak reáborult, és a könnyeit érezte. Az ajka olyan forró volt, hogy még most is érzi néha az arcán a csókját, ha kipirul.

Kis Lujza könnyei szelíden szivárogtak.

Még sohasem kapcsolódott össze emlékében a sok zűrzavaros esemény olyan tisztán, mint most. Aznap délelőtt hazahívatták az iskolából. Anyuska már az ágyában feküdt, a szeme be volt hunyva, és apa nem sírt, csak állt, és nézte az orvosságos üvegeket. Mikor az orvos eljött délben, beküldték a szalonba. A sarokban ráakadtak egy furcsa sötétkék üvegre. Mandulaszaga volt, olyan erős, hogy megrázkódott tőle, és mandulaszaga volt az édesanyja szájának is, mikor utóbb az ágyban magához szorította Linát, Antalt és őtet. Ezt a szagot azóta sem tudta soha elfelejteni, és azóta nem tud mandulát enni.

Jobbról Tónika, balról Lina lélegzett mellette mélyen és egyformán. Lujza óvatosan felkönyökölt, és szelíden megcsókolta mind a kettőjüket. Egy kicsit nyugodtabb lett, a fájdalom feloldódott a torkában, és behunyta a szemeit.

A szalonban, a vékony lábú francia bútorok között, kilenc égő gyertya világosságánál ült Őz József. Arcát a kezei közé temette, és gondolkozott. Az életére és a nyomorúságára gondolt. Arra, hogy nem tud csendesen elszunnyadni esténként, mint a többi polgáremberek, hanem virrasztania kell és önmagát kínozni. Bevallotta magának, hogy ez nem tisztán a gyermekekért van, hanem az asszonyért, aki itthagyta ezekkel az apróságokkal. Az életére gondolt, a szürke és félelmes felhőkre, amelyek gyermekkora óta kísérték minden lépését. Emlékezett a gyermekéveire, a zavaros és furcsa időkre, amikor még a nagy vagyon és a bőség emlékei felkísértettek lépten-nyomon a családjában. Az ifjúkorára, a háborús, lelkes két esztendőre, amely alatt annyiszor akart elszökni, hogy visszaszerezze mindazt, amit elvesztett a nemzetsége. És a végső, szomorú lemondásra, amikor mindent el kellett hagyni, az utolsó kertet és az utolsó házat is. Akkor éppen ősz volt a kedves Dunántúl dombjai és apró hegyei között. Tisztán emlékszik rája, hogy reggel bement Ginához, aki már kabátban várta. Karon fogta a húgát, akinek vörös volt a szeme héja az éjszakai sírástól, és szótlanul megindult vele. A nap aranyosan ragyogott, a felhők magasan úsztak, akárcsak tavasszal, és a kis park fái még zöldek voltak egészen. A harmatos füvek közül az őszi kikerics lila virága tekintett feléjük. Nem néztek vissza, mert semmit sem hagytak maguk mögött az üres házban. A kapu vasrácsa előtt mégis megállott, leszakított egy kikericset, és átadta Ginának. Ez volt minden, amit magukkal vittek az utolsó házból és az utolsó kertből, amely még az övék volt. A kapuban szembeállottak egymással. Körös-körül csak feketerigók ugráltak a bokrokon, reáborulhattak egymás keblére. Gina sírt, és a zokogás feltört a kebléből, egész vékony alakja remegett a karjai között. Ő mit sem tudott a közeledő katasztrófáról, mert amióta meghalt az édesanyja, és csak ketten maradtak az Őz család sarjadékai, bécsi intézetben nevelkedett. Itt érte a bátyja levele, hogy haza kell jönni, mert tovább nem küldhetik a nehéz összegeket az igazgatónőnek. Szőke konteszektől és kék szemű, szelíd apácáktól vérző szívvel búcsúzott Gina, és fásultan hallgatta, hogy mindennek vége, és hogy Krisztina néni szívesen látja a házában. Ehhez a távoli rokonához hozta Őz József a húgát, maga pedig nekivágott a világnak.

Hivatalt keresett, de ez nem volt könnyű dolog. Régebben tárt karokkal fogadták volna a megyénél, ám most nem a régi világ emberei intézik az ország sorsát. Alig tudott bejutni az adóhivatalba, és hogy örült, mikor ebbe a városba került magasabb ranggal. A végső osztály után, amelyet hivatalos urak végeztek az elhanyagolt ház felett, visszakapott még néhány bútort, egy sereg címeres papírt, peres aktát és néhány monogramos ezüstholmit. Itt élt szerényen, és nem tudta, hogy örüljön-e a megmentett holminak, vagy bosszankodjék miatta. A címzés gúnyosan és keserűen hangzott előtte a csomagokon, amelyeket utána cipeltek a pénzügyi hivatalba. Méltóságot és Nemzetes eözházi és bazini Eöz József báró úr nevére volt címezve a kísérő irat is. Elpirult, mikor ezt az írást olvasta, mert amikor a kikericset leszakította, örökre búcsút mondott minden címének. Jól tudta, hogy új világ kezdődik, amelyen ez a cím nem jelent már rangot és előnyöket, ha nincs mögötte dús birtok vagy busás vagyon.

– Polgárember vagyok – mondta a főnökének, mikor vizitelt nála -, szorgalmas és becsületes akarok lenni.

A főnök, szigorú és száraz német ember, akinek az apja még Metternich alatt kezdte a hivatalnokoskodást Bécsben, figyelmesen hallgatta, amit mond. Tetszett neki a fiatalember tetőtől talpig, és maga mellé vette. Mikor azután megérkezett az a hosszú címzésű levél, végignézett rajta, és intett a fejével, hogy most már érti az egész embert: az alakját, a tiszta ruháit, a modorát és a finom német írását. Nem szólt egy szót sem, nem változott azontúl se a jóindulata és szigorúsága vele szemben, de Őz József ettől a pillanattól kezdve nyugtalanul érezte magát. Sokszor hallotta, hogy társai, akik szemtől szembe tisztelettel viseltettek irányában, és meghajoltak előtte, a háta mögött gúnyolták.

– Der Baron… – hangzott a megjegyzés jobbról és balról is.

Otthon sokat törte a fejét, hogy mi lehetett ennek az oka. És azután megdöbbenve konstatálta, hogy nem fogott mindannyiukkal kezet, mikor belépett. Azontúl tüntetően szíves volt velük szemben, minden mozdulatára vigyázott, de akkor meg azt hitték többen, hogy gúnyolódik. Végre is megunta őket, nemigen törődött senkivel, csak a dolgát végezte pontosan. Teljesen idegenül csöppent a városba, senkit se ismert, családokhoz nem volt bejáratos, és remeteéletet élt. Négy év alatt nem akadt egyetlen barátja sem. Igaz, hogy nem járt a társaival sörözni, nem kereste a mulató cimborákat, és nem futott az ismeretségek után. Csak a Gina levelei szárnyaltak feléje a nagy messzeségből, a távoli és eldugott faluból. Krisztina néni sokszor buzdította a nagybetűs utóiratokban, hogy nézzen utána a családi pöröknek, de Isten tudja, miért, nem vitte rá a szíve, hogy megoldja az aktacsomók zsinegeit. Ha szabad ideje volt, kint sétált a városerdőben, és Ginára gondolt nehéz szívvel, éppen olyan aggódással, mint kis Lujzára mostanában. Hogyan és miképpen lesz sorsa, boldog lesz-e, vagy a szürke felhők az ő alakját is beborítják? Egy ilyen séta alkalmával vidám emberek jöttek feléje. Asszonyok és férfiak, nevető öreg urak és elöl vagy három-négy leány. Félreállott, és úgy nézte őket, irigyelte a jókedvüket, a boldog vidámságukat. Az egyik leánynak sötét szeme, fekete haja és csodálatos arca volt. Egy pillanatig látta csak, de tökéletesen magába foglalta azt az arcot minden vonásaival együtt.

A jókedvű társaság csak lépkedett vidáman tovább: az út szélén álló emberre senki sem pillantott vissza – Őz József azonban nem tudta róluk levenni a tekintetét. Későn érett ember volt, és sohasem gondolkozott kellő komolysággal a szerelemről, de most érezte, hogy ezt az arcot neki teremtették. Ha valaha boldog akar lenni, akkor ezt a nőt, vagy az ilyenfajtákat kell megtalálnia. Amint visszagondolt reája, érezte, hogy melegség futkároz a tagjaiban. Otthon azon gondolkozott, hogy ki lehetett a leány, akinek az arcát nem tudja elfeledni.

Tiszta magyar arc – mondá magában, és ezen a furcsa megállapításon elmosolyodott akkor.

Nem szerette a regényeket, de akkor mégis reávetemedett arra, hogy az Ifjú Werther keservei-t elolvassa. Bár tisztelte Goethét, és mindenkinél többre becsülte, a regénnyel nem értett egyet. Miért, kérdezte magában, miért kell meghalni? De a szíve mélyén ott maradt a furcsa fájdalom. Mégis legyőzte magát, és elhatározta, hogy nem érzeleg tovább, hanem boldognak kell lennie. Ettől a perctől kezdve kereste és üldözte a csodálatos arcot. A város nem volt nagy: reátalálhatott volna, ha kérdezősködik utána, de úgy érezte, hogy ez megszentségteleníti az egész ügy tisztaságát. Hónapokig hiába nézett minden apró kalap alá, nem találta. Azután váratlanul és véletlenül került vele szembe. Az első bált rendezték a városban a forradalmat követő gyászos farsangok után. Őz Józsefet is meghívták, és a császár ifjú szolgája megjelent a mulatságon. Gavallérok, lakkcsizmás urak társaságában pillantotta meg a leány arcát. Kartonruha volt rajta, mert ez a bál kartonbál volt, tekintettel arra, hogy a rendezőség nem akarta megsérteni az elmúlt fekete esztendők kegyeleteit. Itt, az egyszerű kartonruhában látta meg a nyaka nemes formáját, a felejthetetlen arcélét, a karját és az apró lábait. Mégis, a tekintete fogta meg legjobban. Szigorú és gőgös, méltóságteljes volt a pillantása. Ez a leány uralkodott az embereken, ha a szemükbe nézett; szédült, mikor megismerte, remegett, mikor a hideg kezecskéjét a kezébe fogta. És hogyan viharzott körülötte minden az esküvőjük napjáig. A sok ismerős, a jövendőbeli rokonság, egy egész új világ elkábította. Krisztina néni fölemelte tiltakozó szavát, mikor értesült a dolgokról, hiába írta meg neki, hogy a leány, akit elvesz, zilahi és maróthi Józsa lány. Nem kell – írták vissza Ginával -, de ha mégis elveszed, akkor az Isten áldjon meg!

Így indult neki a boldogság révének. Két nappal az esküvője előtt megkérdezte a menyasszonyát, amikor magukra maradtak, hogy igazán szereti-e. A leány ekkor majd huszonkét éves volt, összeszorította a fogait, elnézett fölötte, és könnyes szemmel igent intett. Későbben hányszor emlékezett kétségek között erre a büszke és fájdalmas mozdulatra? Milyen komoly és makacs volt az esküvő napján, hogy toppantott a lábaival, mikor könnyeztek körülötte a rokonok.

A szalonban sötét árnyékok táncoltak: két viaszgyertya tövig égett, és a kanócok küzdöttek a kilobbanással, Őz József nem tudott ebben a pillanatban boldogságára gondolni. Csak azok a képek tolultak elébe, amelyek felett érezte a szürke felhőket. Mikor az első gyermeke megszületett, hajnalban, amint az új életecske apró mécse imbolyogni kezdett a szobában, megölelte és megkérdezte, hogy boldog-e. Ismét összeszorította az ajkát, és könnyes, távolbanéző szemekkel intett, hogy igen. De azután, hogy láza támadt és szenvedett, látta, hogy várta és óhajtotta a halált a csipkés ágyban. Őz József riadtan nézett körül, és megzavarodott, mert érezte a rokonok hidegségét, és látta, hogyan súgnak össze az asszonyok a háta mögött.

Most, hogy a keserűségek pörölye reásújtott, és a földig alázta, most olyan világosan látta a szalonban a francia bútorok között ülő férfi, hogy miért volt ez. A nehéz kételyekkel teli évek emléke ismét reázúdította a fájdalmak áradatát. Tenyerébe támasztott fővel, összeszorított ajakkal, keményen tűrte Őz József az emlékek nyomorúságát, mert jól tudta, megtanulta, hogy a fájdalmak, amelyek a szívünkbe gázoltak valaha, mindannyiszor újra sajognak, ha felkísértenek.

A második és harmadik gyermeknél megismétlődött előtte a sötétség és elmúlás utáni néma küzdelem. De még ekkor sem merte elhinni a legkétségbeejtőbbet, a vigasztalan valót, hogy az egyetlen asszony hideg hozzája. Még volt egy boldog karácsonyuk a gyermekekkel, egy húsvét és ismét egy karácsony, de végül eljöttek a legnyomorúságosabb idők. Megbizonyosodott róla, hogy van egy férfi, aki jobban érdekli a gyermekei anyját, mint ő. Nem tudott szólani neki, nem tett szemrehányásokat, mert látta, hogy küzd a drága nő, és hogyan lázadozik a büszkesége minden sanda tekintetre. Azokban a napokban tanult meg így üldögélni éjszaka a szalonban, és akkor borult először így a tenyerébe arccal. Érezett, hallott, tudott mindent, ami körülötte történt, de tenni nem tudott semmit se. Csak a rokonokat riasztotta el a házától, a folyton összenéző, hangos embereket.

Egy éjszaka megnyílt mögötte az ajtó. Az asszony jött be, tetőtől talpig felöltözve. Szembeálltak egymással, és farkasszemet néztek. Szótlanul és bátran vizsgálgatták egymás arcát, végre is a férfi könnyeket látott a büszke szemekben. A szeméhez kapott, és érezte, hogy ő is könnyezik. Ekkor a szőnyegre nézett, és mert már mindent tudott, lassan mondta:

– Valamelyikünknek el kell menni. Én elviszem a gyermekeket.

Felnézett, és az asszony tekintete még mindig rajta függött. Összeszorította ismét az ajkait, és igent intett, mint akkor, az esküvő előtt.

De mégsem váltak el, sőt bálba mentek, és a bálon azzal a férfival táncolt az asszony. Senki se hallotta, hogy mit beszéltek. De Putnoki úr, az örökké vidám Kamilló úr halotthalványan vált el a táncosnőjétől, és azóta nem is látta senki se nevetni. A bál után nevetett a drága teremtés, amint vékony szaténcipellőjével csúszkált a jégen hazafelé. Belekarolt, és asztrakánbundáját összehúzta a keblén. És két óra múlva itt feküdt a pamlag ijesztően vékony karfáján.

– Uram – súgta a férjének, aki könnytelen arccal, némán hajolt föléje -, uram, semmi se volt…

Őz József régebben se kételkedett abban, hogy a hitvese hű hozzá. Ebben a pillanatban csak ennyit tudott meg egészen bizonyosan: azt, hogy őt nem szerette.

A viaszgyertyák utolsó lángjai is kilobbantak. A férfi sötétben ült a szalonban. Még szakadatlanul érezte a fájdalmas emlékek ostromát, de már a mai délutánjára is gondolt, Putnoki pajtásra, a szenvedései társára. A sötétség bent és kint egyforma mély és áthatolhatatlan volt a tekintet számára. A petróleummécsesek kialudtak, és hogy némi élet van még a városban, azt csak távoli kurjongatások hozták hírül a virrasztó férfinak. Őz József előtt összekeveredett a múlt és jelen sok bús és furcsa emléke. Leeresztette a kezeit, és belemélyítette a tekintetét a végtelen sötétségbe. Látta a kis Lujza szomorú szemeit, a Putnoki Kamilló megroppant alakját, és megvillant előtte a remekbe készült lakkcsizma, amelyet a vidám Kamilló viselt egy régi bálon…

A harmadik vagy negyedik szomszédban muzsika szólalt meg. A férfi minden hangot tisztán hallott: azt is jól tudta, hogy a megyei ifjak adnak éjjeli zenét Palika Flóra kisasszonynak. Ezeket a vidám és szomorú nótákat már nem akarta hallani, és lassan az ajtóhoz lépkedett. A világ örök és vigasztalan egyformasága járt az eszében: az, hogy mindig voltak és mindig lesznek éjjeli zenék, hogy mindig voltak és lesznek, akik örülnek, és elmenekülnek a szerenádok elől.

Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és hirtelen megállott. Az arcát, az orrát párás illat csapta meg, az alvó gyermekek szűzi és tiszta lélegzete. Behúzta az ajtót maga után, és némán állott. Három kis tüdőnek a munkája muzsikált csak a csendben, meg lehetett volna állapítani, a lélegzések hosszúságáról és mélységéről, hogy melyik az Antalé és melyik a Lináé. Valamelyik, biztosan Lina, megmozdult most, és halk hangon mondott két homályosan tagolt szót.

A férfi előrelépett, a fia ágyához közeledett. Kinyújtotta a karjait, és remegő, gyengéd ujjakkal megtapogatta a takarót. De az ágyacska üres volt. Ijedten gyújtott világosságot, és a fellobbanó fényességnél megnyugodva, boldogan pillantotta meg a három fejet, a három szelíd arcot az egyetlen csipkés párnán. Föléjük hajolt, és megilletődéssel, a gyermekei közelében érzett örökös elfogódottsággal simította meg a kis Lujza homlokát.

Amint elfordult, és kioltotta a lángot, úgy rémlett neki, hogy egy nedves és fényes gyermekszem villant meg az előbb egy pillanatra a megsimogatott homlok alatt.

3

Az irodalmi újságot és a divatlapot, amelyet valaha a felesége rendszeresen olvasott, nem tudta visszaküldeni Őz József azzal a rideg felírással, hogy Nem fogadtatik el. Hétről hétre pontosan megjött a két újság Pestről. Az irodalmi lapot Nagy Lujzának, a divatlapot pedig nagymamának ajándékozta, és a gyermekek kedden délután vitték el rendesen a lapokat, üzenetek és udvarias üdvözlések kíséretében. Egy ilyen keddi délutánon szinte megrázkódott Őz József, mikor a néma és üres szobákon a csengő éles szava rezdült át. Egy kis szünet után, mert Terka bizonyára lassan kászolódott elő, újabb, félénk csengetés hallatszott. A férfi felállott, és már az előszoba felé indult, mikor Terka névjegyet nyújtott át neki apró ezüsttálcán:

Perkinkó Jordán
tanodai oktató

Ezt elolvasta Őz József, és intett Terkának, hogy vezesse be Perkinkó urat. A kis Lujza rajzai alatt sokszor látta ezt a nevet kalligrafikus és gyengéd betűkkel leírva. Tudta, hogy Perkinkó a rajztanár, a műveltebb osztály gyermekei számára létesített tanodában, de azt nem sejtette, hogy milyen szándék vezette ide.

Az ajtóban egy fakó szemű, csupasz ajkú férfi jelent meg. Középtermetű volt, és feltűnően vékony vállain, derekán szűk redingot feszült meg. Olyan volt a dereka és csípője vastagsága, mint egy jól megtermett férfinak a combja. Kicsiny szája felett aránytalanul hosszú orra ugrott ki, és ez mélázóvá tette az egész megjelenését. Félelmetesen vékony lábszárait alig mozgatta, olyan aprókat lépett.

– Őz számtanácsnok úrhoz van szerencsém? – kérdezte halkan és szelíden. Úgy tűnt elő, hogy az egyes szókat becézve és simogatva ejti keskeny ajkai közül.

A számtanácsnok úr leültette a látogatót, anélkül, hogy kezet fogott volna vele. A szelíd tekintetű iskolamester, aki nem csekély kézügyességgel tudott leheletfinom árnyékolásokat varázsolni a tiszta lapokra, észre sem vette ezt. Kissé félszegen előrenyújtotta a jobb kezét, de azután visszahúzta lágy mozdulattal. A házigazda állva maradt az ablak közelében, és fél karjával a magas komódra támaszkodott. Az alkonyati világosság finoman rajzolta meg az alakját. A ruhája, egyszínű szürke ruha, olyan volt, mint amilyenre Perkinkó úr satírozta a távoli hegyeket, a szép szabású gombos cipője orra fénylett a tisztaságtól, és a mérsékelten magas fátermörderjét a legszelídebb, habos mintájú szürke selyemkendő kötötte át. Őz úr nem hódolt az utóbbi esztendők divatjának: nem öltözködött sohasem magyaros, sujtásos ruhákba, és a népies fellendüléssel szemben egyéni tudott maradni. Perkinkó tanár úr a leghatározottabban zavarban volt, és egészen természetesnek tartotta, hogy a férfias finomságnak, az előkelő eleganciának ez a személyesítője nem ragadta meg a kezét. Nem tudott betelni a látásával, mert ebben a városban nem volt szokva hasonló alakokhoz. A hajlékony karcsúsága, a hosszú kezei legjobban imponáltak neki, bár hideg és szinte a kifejezéstelenségig szenvtelen arca, kimért tekintete és szürkülő haja is tetszésére talált. Úgy tűnt fel előtte az egész férfi, mint egy valaki, akit ceruzával rajzolt egy ügyes kezű, nagy művész. Egyetlen bántó színfolt sem éktelenkedett rajta, csak az ablak világosságában szinte áttetsző, lecsüngő, fehér keze fején látszott egy gyűrű opálos-zöld köve.

Hiába tagadja – vélte Perkinkó úr -, igazi főnemes…

Már ott lebegett az ajkán a megszólítás:

– Báró úr – rebegte befelé ugyanekkor, mikor a tanácsnok megszólalt.

– Mivel lehetek szolgálatjára uraságodnak?

– A gyermekek ügyében bátorkodtam – mondta a tanár – a nagyságod…

– Bocsánat – mosolygott Őz József -, ne méltóztassék nagyságosnak titulálni. Egyszerű polgárember vagyok.

– A tanácsnok úr két kisleánya ügyében bátorkodtam – pirult el Perkinkó úr -, Őz Lujza és Őz Karolin tanítványaim érdekében.

Őz úr megdöbbent egy kicsit, mikor a leányai nevét ilyen hivatalos kimértséggel hallotta említeni.

– Talán panasz van ellenük?

– Formaliter még nem egészen panasz. Én itt azt a tiszteletteljes jóindulatot képviselem, amellyel az intézet viseltetik a tanácsnok úr személye iránt…

A tanácsnok könnyedén meghajolt.

– És mélyen tisztelt uram – folytatta a tanár -, szeretnők tudtára adni azt a közeledő veszedelemfélét, amely, hogy is mondjam, hogy ne sértsem tisztelt személyét, a leánygyermekek elhanyagoltságában rejlik. Korunk általános tünete, hogy a régi, családias és otthonos nevelés helyett bizonyos nagyvilágias és hazug célok felé törtető felvilágosodás jellemzi a leánygyermek minden szép iránt fogékony lelkét. Nagyban hozzájárulnak ehhez a legkülönfélébb nyomtatványok. És napjaink írói nemkevésbé: méltóztassék elhinni, hogy Tompánk virágregéin kívül aligha akad ma leánygyermekek kezébe való könyv…

– Itt van az asztalon – intett egy aranymetszésű könyv felé a házigazda.

– Becses jóízlésében egy pillanatig se kételkedek.

A történeti múltnak eleven társalgásban való használata szinte mosolygásra bírta Őz urat, ha ugyan kedve lett volna egyáltalában erre. A leányairól volt szó, és izgatottan leste a tanár kijelentéseit.

– Helytelen magaviseletűek? – kérdezte türelmetlenül.

Perkinkót megzavarták fejtegetései menetében, és most zökkenőt érezett.

– Hogy helytelenül viselkednek-e? tetszik kérdezni. Ezt éppen nem mondhatnám. Hogy kissé csintalanok a vásottság mellékjelei nélkül, azt inkább lehetne állítani. Avagy talán említést tegyek azon csekélységekről, hogy Őz Lujza tanítványom lerajzolt mint górugrányt, és Őz Karolin kihúzta alólam a széket, midőn rajzait javítgattam?

– Tessék ezekről szólani – mondta a tanárnak -, szigorúan megbüntetem mind a kettőjüket.

– Korántsem óhajtottam ezt. Hiszen a fenyítés módozatai a kezünk közt vannak, uram. Inkább azokra az eltévelyedésekre óhajtottam figyelmeztetni, amelyek a gyermekek általános viselkedéséből ütköznek ki. Ezenkívül némi elhanyagoltságot a tanulmányok körül is tapasztaltunk…

– Tanár úr – szólt Őz József -, önt bizonyára a legtisztább jóindulat vezette, mikor idejött. Fogadja a legőszintébb köszönetemet. Teljesen megbízom önben: adjon nekem tanácsot.

A szűk redingot alatt dobogni kezdett a Perkinkó úr szíve. Leküzdötte az örömét, és anélkül hogy kitért volna a tanácsadásra, amelyet végső tromfnak szánt, be akarta fejezni a tények felsorolását.

– Őz Antal második normálista tanítványunk is magára vonta figyelmünket. Bár nem tartozik szorosan vett tanítványaim közé, mégis foglalkoztam magaviseletével. Kénytelen voltam megállapítani, hogy a csínytevések iránt határozottan fogékonysága van. Csak a napokban történt, amikor a légszeszvilágításhoz szükséges árkokat ásni kezdték az Iskola utcában, hogy nyugodtan haladtam hazafelé. És közvetlen közelemből természetellenes vékony hangon több ízben hallom egyszer csak: Perkinkó, Perkinkó, Perkinkó. Hátrafordulok: senki. Körülnézek: senki. Még a padlásablakok is zárva voltak. Tíz lépéssel távolabb ismét hallom a gúnyoros kiáltozást. Így tartott ez kérem egész hazáig. Ott azonban végére akartam járni a rejtélynek és egészen önkénytelen érzéstől indíttatva a földhányás szélére léptem. Az árok mélyére lapulva ott találtam Őz Antal másodikos tanítványunkat. Hirtelen futni kezdett, de kétségbevonhatatlanul felismertem kék bársonyzubbonyáról.

A tanácsnok úr is leült és komolyan nézett maga elé.

– Uram – mondta -, kérem a tanácsát.

– A tanácsom – szerénykedett Perkinkó. – Istenem, hát miféle tanácsot adhatnék én. Csak véleményt óhajtok nyilvánítani.

– A véleménye?

– Az, hogy támogató kézre lenne szükségük.

Őz József lenézett a szőnyeg széles csíkjaira. Most már értette az egész látogatás célját. Szelíden a szemébe nézett a méla emberkének:

– Megsérteném-e, ha önt kérném meg erre?

– Ó – sóhajtott Perkinkó -, bár privát órákat nem szoktam adni, de ilyen általánosságban izé… (azt akarta mondani, hogy egy előkelő, de nem merte)… egy ilyen házban…

A csengő keményen megszólalt, valaki szelesen, erélyesen rázta húzóját, Perkinkó úr hirtelen felkelt.

– Nem óhajtanám zavarni, így is sokáig fárasztottam, noha a hivatal bizonyára amúgy is…

A kalapját és botját kereste, de ezeket a holmikat még az előszobában elszedte tőle Terka. Zavartan és minduntalan, hátratekingetve vonult kifelé. Az ajtóban, ahová követte Őz József, mélyen meghajolt.

– Alázatos szolgája, a részletek iránt talán legközelebb…

– Nagyon köszönöm még egyszer. Viszontlátásra!

A tanácsnok megfordult, az ablakhoz lépett, és ezen az újabb keserűségen gondolkozott. De nem sokáig emészthette magát, mert valaki gyors lépésekkel, hangosan beszélgetve közeledett a szalon felé.

– A gyermekek megint nincsenek itthon? És a nagyságos úr sötétben ül? Hozzon egy gyertyát, fiam, mert még orra bukom ebben a feneette sötétségben.

A szalon ajtaja kinyílott, és egy fürge mozgású férfi lépett be rajta.

– Szervusz, Józsikám – mondta kiabálva, és kitárta a karjait -, ki volt ez a cickányképű, aki tőled jött ki? A hónom alatt bújt át az előszobába.

– A kisleányok rajztanárja…

– És mit keresett?

– Panasszal jött. Rosszak a gyerekek.

– Ah, barátom, a tanárok egyebet se tudnak. A világ teremtése óta rosszak a gyermekek, mégis szépen megvagyunk. Hát legyenek rosszak, legyenek csintalanok: legalább tudjuk, hogy van élet bennük. Ez a mi vérünk, ez a Józsa-vér, öregem, ezt a kis elevenséget a mi famíliánkból örökölték a gyermekek.

Leült a karosszékbe, és vastag szivarra gyújtott. Egészen otthonosan érezte magát, izgett-mozgott, a lábait felváltva rakosgatta egymásra, és úgy fújta a füstöt, mintha legalábbis ő lett volna a vicispán. Ez a fesztelen modorú úr zilahi és maróthi Józsa György volt, Őz Józsefnek a sógora és barátja. Valaha volt némi birtoka és pénze is, de minden ingó és ingatlan vagyonának gyorsan nyakára hágott. Első gavallérnak indult, de pénz híján kénytelen volt letenni a gondtalan életről, az előtáncosi és bálkirályi méltóságról. A húgát, aki búcsú nélkül hagyta itt mindnyájukat, őszintén, melegen szerette. Ebből a testvéri ragaszkodásból kifolyólag, vagy mert az ellentét vonzotta, szívből rokonszenvezett a sógorával. Ő volt az egyetlen, aki mit sem törődve a hideg rokon tartózkodó pillantásaival, amikor csak tehette, eljött a szomorú házba, és vidáman ölelgette végig a gyermekeket meg a szigorú férfit. Őz József kezdetben nem szerette ezt az embert, és ha szerét ejthette, menekült előle. De volt valami az arcában és főleg a tekintetében, ami a feleségére emlékeztette. Emiatt azután úgy érezte, hogy Gyuri, mert csak így ismerte az egész világ, valamiféle hatalommal bír felette. A felesége halála óta ez a viszonyuk egyre erősebb lett.

– Mi újság a hivatalban? – kérdezte tőle, mikor a kissé kövéredő férfi kifújta magát.

– Mi újság? – pöfékelt Gyuri. – Jobb nem beszélni róla. Barátom, alig tudtam elszabadulni egy hétre. Mindig csak földkóstolás, méricskélés… kataszter, egész hold, paraszthold. Nem nekem való az ilyesmi. Ott vannak a buta sváb mérnökök, azok majd elvégzik nélkülem is. Azután meg minél lejjebb megyünk a Szilágyság felé, annál kevesebb kedvem van az egészhez. Még a végén a nagyapám földjeit is nekem kell kimérni.

A tanácsnok megcsóválta a fejét. Ismerte ezt az állhatatlanságát a sógorának, és attól félt, hogy megint rájött a bolondóra, és megint fel akarja rúgni a hivatalát, mint két évvel ezelőtt tette.

– Tudom, hogy te haragszol, Józsikám, de ez már így van. Csupa zsidókkal van dolgunk. Errefelé már minden zsidókézen van. Nahát barátom, elég disznóság: itt egy Schwartz uraság, ott egy mit tudom én, hogy hívják. Jöttmentek mindannyian, ez az egy bizonyos, és vége annak az országnak, ahová beteszik a lábukat. Fogadok, hogy ötven év múlva egész Magyarország a kezükön lesz.

Kigombolta a divatos szabású kabátját, és illatos, tarka zsebkendőt vett elő. Olyan volt az egész ember, mint egy kitűnő módban megöregedett agglegény, egy könnyűvérű vénülő legény. Örökké fehér mellényt viselt, ez volt a specialitása és a büszkesége, a gavalléros megjelenésének legfőbb kelléke. És ez a mellény mindig patyolatfehéren és frissen vasalva feszült kissé domborodó hasán. Tökéletesen meg volt győződve, hogy ezzel hódította meg a nőket, és ez biztosít neki fölényt az embertársaival szemben.

– Kérlek, Gyuri – mondta Őz József és a sógora fehér mellényén át húzódó vastag aranyláncot nézte -, ez a kérdés ma még nagyon eldöntetlen. Lehet őket gyűlölni és szeretni, egy azonban bizonyos: az, hogy a te Kossuthod szereti őket…

– Ah, hagyjuk ezt a politikát, mit törődöm én a zsidókkal. Tudod, mi a baj?

– Hogy nem érzed a milliót a hátad mögött.

– Éppen ez a baj. Hogy egészen őszinte legyek, egy kicsit összevesztem a hivatalommal. Tudod, milyen komisz természetem van. Sokszor egészen meg vagyok veszve: olyankor szokott ez lenni, mikor eszembe jut, hogy az apámnak sem parancsolt senki, a nagyapám alispán volt, és az történt a megyében, amit ő akart. Valami kis földem nekem is volt, belekóstoltam valaha a parancsolgatásba. És most megtörténik velem, hogy azt mondja egy jöttment ember, aki véletlenül parancsol nekem, hogy Józsa úr, tessék reggel hatkor felkelni és ide meg amoda utazni. Ilyenkor sokszor úgy érzem, hogy szégyen ezt tűrni, egy zilahi és maróthi Józsa nem hajthatja le a fejét egy aktarágó előtt. Azt hiszem sokszor, hogy még a hátam mögött van mind a három határ és mind a kilenc tag. Úgy érzem, hogy ott a millió, és odamondogatok még a legfőbb atyaúristennek is.

A tanácsnok tisztában volt a Gyuri természetrajzával, és ez a bőbeszédű előterjesztés rosszat sejtetett vele.

– De csak nincs komoly baj?

– Dehogyis van. Égy hét múlva visszamegyek, minden rendbejön addig. De nem is az a baj, hogy fel kell kelni, szamárságokat muszáj írni léniáspapirosra. Az itt a baj, hogy én nem tudok ezen a rongyos vidéken élni. Nem lehet itt, csak tengődni. Barátom, manapság csak Pesten van élet. Ott van a pénz, ott van az egész ország úri rendje, van színház, nők, öregem, micsoda asszonyok!

Nevetett és megrántotta a mellényét.

– Muszáj Pestre költözni. Ott még csak el lehet viselni a hivatalt is. Délelőtt koldus vagy, és húzod az igát, délután meg szegfűt a gomblyukba, és ki az utcára. A Váci utcán végigmegyünk egyszer, és máris más ember vagyunk. És ha nincs is hivatal, van ezer ismerős. Becsülök földet, veszek lovat olyanoknak, akiknek még van miből, ha nem csurran, hát cseppen…

Most már egészen biztosan tudta Őz József, hogy komoly a baj. Tudta, hogy Gyuri még két hét múlva is itt lesz a városban: a segítségen lehet tehát eleget gondolkozni. Éppen ezért más témára akarta terelni a beszélgetést:

– És a kedves feleséged?

– Tőlem kérdezed? Na, te ugyan szépen érdeklődől a rokonaid után. Hiszen Fáni itt van a mamánál, a negyedik utcában tőled.

– Tudod, hogy ritkán mozdulok ki.

– És szereted, ha ők ritkán jönnek ide, mi?

Őz József hallgatott és lehajtotta a fejét. Józsa Gyuri észrevette, hogy ostobaságot mondott, és most már ő kérdezősködött, hogy elejét vegye a kellemetlen hangulatnak.

– Hát nálatok mi újság? Semmi?

– Semmi. Városunk kitűnő vezetősége légszeszvilágítást létesít, és emiatt az utcáink egyedüli díszének, az akácfasornak pusztulni kell.

– Látod – nevetett Gyuri -, igazi konzervatív vagy. Pedig Sennyei Paliék nem vették be a programjukba a fák védelmét.

– Nem is tagadom, hogy konzervatív vagyok – mondta a tanácsnok, aki nem szerette az ilyen dolgokban a tréfát -, persze hogy konzervatív vagyok, amennyire ezt a józan ész követeli. A fákat meghagytam volna, a légszeszcsöveket pedig másfél méterrel kitolom.

– De ellensége vagy az újításoknak egyébként is. Miért nem égetsz petróleumot, miért ragaszkodol a gyertyához? Biztosan a légszeszt is utálod.

Őz József komoly maradt az izgága vita alatt:

– Azért nem égetek petróleumot, mert még nincsenek egészen jó lámpások. A gyertyákat pedig tökéletesen tudják gyártani, úgy, hogy már nem füstölnek, nem kormoznak, és égnek nyugodtan, nem kell koppantó hozzájuk. Majd ha biztosan tudom, hogy nem robban fel a petróleumlámpa, ha nem füstöl, és nem lesz büdös, akkor kőolajat égetek. Ami pedig a légszeszt illeti, hát én híve vagyok a haladásnak, de a szobámba mégsem kellene az ilyesmi.

– Pedig nagyszerű, hogy miket gyártanak mostanában. Az embernek szeme-szája eláll, ha olvas róluk. Szinte nem is hiszem már sokszor, ami az újságokban áll.

Amíg Őz József a sógorával vitatkozott, megjöttek a gyerekek. Gyuri felugrott, és sorba csókolta mind a hármat.

– Szervusz, kis Lujza – nevetett a leány arcába -, egészen nagy lány lett belőled. Hát mikor megyünk bálba?

Azután Linára került a sor:

– Hát ez még mindig olyan csiklandós? – kérdezte, és megcsiklandozta a nyakát a kislánynak, aki kacagva sikoltozott.

Antalt a térdén tartotta: Ezt a fiúcskát szerette legjobban a három gyerek közül; szívesen eljátszott vele órákig is.

– Ez aztán a kölyök, Józsi. Nézd, milyen izmai vannak. Na Tónikám, hajlítsd be a karodat. Lássam, milyen békád van.

A fiúcska kipirult arccal, erőlködve hajlította be vézna karját. Gyuri megtapogatta a karocskáját, és tréfásan szörnyűködött:

– Mi a csoda? No, ha így haladsz, akkor földhöz csapsz nemsokára mindnyájunkat.

Antal nevetett, és átölelte a nagybátyja nyakát. Gyuri óvatosan maga elé tartotta az egyik kezét, hogy a mellénye ne gyűrődjék össze, és mosolyogva hallgatta, amit a fiúcska súgott:

– Hozott valamit?

Az apja jelenlétében még Gyuri bácsitól sem volt szabad elfogadnia semmit se, azért folyamodott ehhez az óvatos módszerhez. A tanácsnok a lányokkal volt elfoglalva, tehát a nagybácsi nemigen titkolódzott:

– Hoztam, de csak akkor a tied, ha ki tudod venni a markomból.

A fiúcska nekiesett a kemény férfiökölnek, és elszántan birkózott a neki túlságosan vastagnak tetsző ujjakkal, egyenként akarván azokat meghódítani.

Karolin és kis Lujza ott állottak az apjuk előtt.

– Mit csináltatok? – kérdezte Őz József. – Antal jól viselte magát?

– Uzsonnáztunk – felelte kis Lujza – meg beszélgettünk nagymamával, Lujza nénivel, Fáni nénivel…

– Nagyon sokan voltak – szólt bele Lina -, mindenki ott volt. A Gulyás Józsa, a Palika Flóri és azután…

Az apja szelíden a gyorsan hadaró, meleg és piros ajkaira tette a kezét:

– Antal hogy viselkedett?

– Elég jól.

– Mit csinált?

– Haza akart hozni egy üveg befőttet. Azt mondta nagymama, hogy tessék már egyszer elmenni hozzája. Beszélni akar apával valamiről.

Antal diadalmasan csúsztatott a zubbonyába egy kis zsebkést: végre sikerült az összeszorított kezet felnyitnia, miután törvénytelen eszközökhöz is folyamodott, és a fogaival esett neki a nagybácsi keze fejének.

Józsa Gyuri szélesen mosolyogva állott fel:

– Megyek is – mondta hadarva -, most már láttam a gyerekeket, szervusz, Józsi lelkem, még csak most megyek haza. Még nem voltam otthon, hogy megjöttem.

Végigcsókolta újból a lányokat, megropogtatta az Antal kezeit, és lármásan kifelé indult. Az előszobában még vidáman beszélt:

– Mi az, Terka, maga még nem ment férjhez? Vigyázzon, mert azután késő lesz.

– Mindig tetszik a Gyuri úrfinak tréfálni – mondta Terka szégyenkezve, és becsukta maga után az ajtót.

Ezen az estén már nem akart Őz József büntetéseket osztogatni. A Gyuri látogatása valami vidámabb, szabadabb hangulatot hagyott hátra a szobákban, és a gyermekek, akik látogatóból, lármás és nevető emberek közül jöttek, különösen érezték ezt. Egymás mellé ültek a nagy díványra, és nevetgélve beszélgettek. Antal adott elő valamit, amire mind a hárman összebújtak, és csaknem pukkadoztak a kacagástól.

– Jaj, de jó – kiáltott Lina kihevült arccal -, mikor volt?

– Tegnapelőtt…

– Hogy mondtad neki?

– Egészen vékonyan, így: Pirkünkó, Pirkünkó-ó…

– És visszanézett?

– Hazáig nézegetett vissza…

Mikor már kedvükre kinevetgélték magukat Perkinkó után, a kislányok összedugták a fejüket. Antal előszedte a bicskáját, és a késeket nyitogatta nagy szakértelemmel, nem figyelt reájuk.

– Láttad? – kérdezte Lina, és huncutul megvillant a szeme. – Hogy összebújt Gulyás Józsi nagy Lujzával?

– Hát Flóra? – mondta kis Lujza. – Hányan udvaroltak neki egyszerre?

– Pedig nem is szép.

– Persze hogy nem szép, de a ruhája egészen ügyes. Lina elgondolkozott, egy pillanatra komoly lett az arca: – A szeme elég szép. De anyáé szebb volt.

– Csacsi – felelte Lujza. – Ő volt a legszebb azok közt. Nagymama mondta, hogy ő volt a bálkirályné.

– Kinek mondta?

– Annak a csizmásnak, akinek ilyen kis szakálla volt! – A kezét az állához illesztette.

– Hogy hívják?

– Pista. Így mondta neki Gulyás bácsi meg Flóra is.

– Milyen Pista?

– Azt nem tudom, de egy írnok.

– Miféle írnok?

– Egy írnok a gazdaságban, a grófoknál.

Terka lépkedett át a szobán. Őszintén örült, hogy ilyen csendben találta a gyermekeket, és megállott egy kicsit mellettük.

– Lássák, így szeretem magukat.

A lányok rája nevettek:

– Nem volt itt senki délután? – kérdezte Lina.

– Hát itt volt a Gyuri úr, meg előtte valami tanító.

– Nagy orra volt? – érdeklődött kis Lujza dobogó szívvel.

– Az ám, oszt olyan vékony volt, akár az ujjam. Valami Kirpintyónak hítták.

– Perkinkó! – mondta Antal megdöbbenve, és nyomban eldugta a bicskáját.

A kis arcok elkomolyodtak, mintha szürke felhő szállott volna föléjük, olyan nyomott hangulatban ültek egymás mellett. A zivatart várták, amely a múltkor baj nélkül vonult el felettük, de most biztosan ki fog törni. Pedig hiábavaló volt a szorongásuk, mert az édesapjuk beletemetkezett Kemény báró úr regényébe, és őszinte örömmel olvasott el egypár fejezetet. Vacsora előtt még odaült a keskeny, magas fiókos francia íróasztalhoz, és egypár aktát intézett el, csodálatosképpen nyugodt lélekkel. Óvatosan hajtogatta a lapokat, vigyázott, hogy folt vagy szamárfül ne essék a hatalmas íveken, és a szükséges megjegyzéseket finom, egyforma gyöngybetűkkel vezette be a rubrikákba.

Vacsoránál komoly arccal jelent meg, a regényfejezetek igazságain gondolkozott, és észre sem vette, hogy a gyermekek feltűnően csendesen és a legtökéletesebb illedelemmel viselkednek. Amint letette a villáját, sétára indult, és mire visszatért, a gyermekek már boldogan aludtak.

A szigorú dorgálás veszedelme végleg elmúlott felettük. A következő napokon Őz József megegyezett Perkinkó Jordán úrral olyanféleképpen, hogy havi tizenöt forintért hetenként háromszor megjelenik a gyermekeknél, és magasabb instrukciókkal látja el őket a tananyag és magaviselet tekintetében. A változásnak, amely magától hozott megnyugvást a tanácsnok kétségeire, annál is inkább örült Őz József, mert bizonyos rendetlenségeket tapasztalván hivatalában, délutánonként is berendelte az embereit, és maga is estig dolgozott. Egy ilyen dolgos nap előtti reggelen elgondolkozva ült Őz József az ebédlő asztalánál. A keze gépiesen lenyúlt az apró mintás teáscsészéért, de a csészefület sehol se találta. Lenézett, és bosszankodva látta, hogy fületlen a csészéje. Megforgatta a gyermekek csészéit is: egynek sem volt füle. Csengetett a kése fokával az előtte álló színes poháron. Terka ijedten futott be a gyerekek szobájából:

– Mindjárt készen lesznek, kérem alássan, csak az Antikát fésülik.

– Mi történt ezekkel a csészékkel?

– Semmi, kérem szépen. Hát a füle leghamarabb letörik az ilyen kényes jószágnak. Tegnap még volt egy, amelyiknek füle is volt, de alig fogtam meg, ott maradt a kezemben. Bizony, már nem ártana egypárat…

Az ajtó kipattant, a gyerekek egymást taszigálva futottak az asztal felé, és egyszerre nagy robajjal ültek le.

– Az enyém lesz – kiáltotta Lina -, én ültem le leghamarabb.

– Egyszerre ültünk le mind a ketten – mondta kis Lujza, és csillogó szemeivel az apjára bámult.

– Nem járja – feszengett a széken Antal -, ti mindig hazudtok.

Az apjuk egyetlen pillantására elhallgattak. Észrevették, hogy a versengésben elfelejtettek köszönni neki, és érezték, hogy ezt már nem lehet reparálni. A verseny különben azokért a kiflivégekért folyt minden reggel, amelyeket apa nem evett meg, és a legkorábban kelőnek ígért. Ezúttal azonban a kiflivégek ott maradtak az asztalon, és a három gyerek rosszat sejtve kavargatta a kávéját.

– Kis Lujza – mondta a tanácsnok -, ma délután egyedül lesztek idehaza. Terka is elmegy, csak a szakácsnő marad itthon. Rád bízom a házat, vigyázz a gyerekekre.

Lujza hálásan tekintett rá a megtisztelő feladat miatt, és meghajolt szelíden, hogy úgy lesz minden, amint parancsolta. Antal kiitta a kávéját, megtapogatta az új bicskát, és leszállt a székről. Linával együtt meghajolt az apja előtt, és kiszaladt a szobából. A nappaliban már hangosan beszélt:

– Na, siessen már. Elkésünk, ha így babrál…

– A könyvem keresem, nem látja – feleselt neki Lina. – Terka, hová tette a természetrajzomat?

– Én nem is láttam…

– Na tessék, most elveszett a könyvem. Most kapjak ki az iskolában.

Ilyen beszédektől volt hangos még egypár percig a szoba, azután elvonult a testvérek lármás kis csapata. Őz úr elindult, és amint a nagy szürke épület felé lépkedett, ismét a gyermekeken járt az esze. Estig nemigen láthatja őket, és Perkinkó sem néz fel hozzájuk, mert tegnap tartott órát velük. Terka sem lesz otthon. Még valami bajuk történik. Ekkor hirtelen Józsa Gyurira gondolt. A hivatalában levelet írt neki, amelyben magához kérette. Sohasem fogadott ismerősöket és vendégeket a szobájában, de most a nyugalma érdekében akart a gyermekekről gondoskodni.

Dél felé éppen az irodaigazgatóval és két kisebb hivatalnokkal tárgyalt. Az ajtón zajosan kopogtak, és belépett Gyuri mosolyogva, gavalléros pálcával a kezében. A kabátjába szegfű volt tűzve, ami ilyenkor ritkaságszámba ment a városban.

– Szervusz, Józsikám – mondta vidáman hadarva a szókat -, parancsolsz?

Nem hitte, hogy fontosabb valami is lehet, mint az ő megjelenése. Az aktákat és hivatalos formaságokat különben is lenézte, és nem tartotta úriemberhez méltó dolognak. De a tanácsnok más véleményen volt, intett neki hideg szemeivel, hogy foglaljon helyet, és a hivatalnokokhoz fordult, akik távozni készültek:

– Maradjon, Spevák úr! Folytassa, Vagács úr!

Gyuri letelepedett egy viaszosvászonnal bevont karosszékbe. Körülnézett a szobában, és csodálkozva csóválta a fejét. Ilyen hivatalt keveset látott még eddig. Mindenütt tökéletes rend és tisztaság. A padló olyan szép sárgára van súrolva, akár a szalma, a sarokban, a szekrények tetején nem lapulnak poros és barnás aktakönyvek, a kályha fényes, a falakon semmi folt, a plafonról pedig nem lebegnek lefelé vég nélküli pókhálók. A kis asztalon üvegkancsó és kristálytiszta poharak, a sarokban pedig mosdó, kibontott, friss törülközővel.

A hivatalnokok tisztes távolságban állottak a tanácsnok asztalától, és minden mondat után meghajoltak, amit Őz József intézett valamelyikükhöz. Olyan alázatos és tisztességtudó volt az egész megjelenésük, hogy Józsa Gyuri elcsodálkozott:

Na, ezt is hiába keresnénk a megyénél – mondta magában -, micsoda zugokban dolgoznak ott az emberek, és hogy odakönyököl az aljegyző a főjegyző asztalára.

A tanácsnok emeltebb hangon folytatta:

– Csak nyugodtan, de pontosan, Spevák úr. Készen vagyunk.

A hivatalnokok meghajoltak, az ajtóban még egyszer köszöntek és távoztak. Őz József csak akkor kelt fel, hogy Gyurihoz lépjen.

– Nahát ez pompás hivatal – mondta a szegfűs gavallér -, micsoda emberek!

– Itt még van fegyelem. Csak így lehet dolgozni.

– És milyen tisztaság.

– Minden a fegyelem dolga.

A tanácsnok lassanként levetette hivatalos komolyságát:

– Bocsáss meg, hogy megzavartalak az alvásban – kezdte mosolyogva, de a rokon közbevágott:

– Eltaláltad. Még le sem feküdtem… Az uradalmiakkal voltam. Na, mondhatom, hogy fenegyerekek. Még tán most is isznak, úgy szöktem meg tőlük az ablakon át.

– Ez egy kicsit rosszul jött nekem… Kérni akartam tőled valamit.

– Parancsolj velem.

– A gyerekek egyedül lesznek egész délután. Szerettem volna, ha édesanyád értük küld.

– Jaj, az bajos lesz. Most hallottam, hogy készülődnek valahová. De majd elmegyek én hozzájuk, tudod, milyen jó pesztra vagyok. Semmi az egész, ne is beszéljünk róla, együtt leszek velük, amíg hazajössz… Hanem izé, azt akarom mondani, ez a Kamilló, ez a Putnoki pajtás kegyetlen rossz színben van. Mekkora ember volt, azután hogy elbánt vele az a komisz betegség…

– Bizony, megroppant az egész alakja.

– Ritka úriember volt pedig…

Gyuri ezt a legmélyebb és a legőszintébb sajnálkozás hangján mondta. Putnoki Kamillót, az első gavallért, a húga összetört és szomorú udvarlóját éppen úgy szerette, mint Őz Józsit. Azokban a napokban is, amikor a fájdalmas eset legszomorúbb napjait élték, egyforma szeretettel ölelgette mind a kettőjüket. Ebben a pillanatban is szinte egészen természetesnek tartotta, hogy a komoly tekintetű férfi szívesen hallgatja a Kamillóról szóló híreket. A tanácsnok, bár megbékélt már a Putnoki emlékével, ebben a környezetben félszegnek és illetlennek találta a sógora szavait. Szelíden figyelmeztetni akarta erre Gyurit, mikor az ajtón kopogtak.

– Szabad – mondta a tanácsnok, aki egy pillanatra sem felejtette el, hogy a hivatalos órák idejét lopja.

Egy pápaszemes, szürke ember lépett be, hóna alatt aktacsomaggal. Gyuri felugrott, és búcsúzni kezdett:

– Megyek a sétatérre – mondta -, délután a gyerekeknél leszek.

A promenádon Palika Flórát kísérgette György úr, ebéd után a kaszinóba látogatott el, és tarokkozott a megyeiekkel, akik éppen úgy ráértek a gondtalan időtöltésre, mint ő. Maga se tudta utóbb, hogyan történt, nem nézte meg az órát, vagy elvesztette az idő iránti tájékozódását, de fél hét is elmúlt, mikor a gyerekek ismét eszébe jutottak. Hirtelen magára kapta hát a felöltőjét, sietve búcsúzott, és gyors léptekkel indult a sógora háza felé.

Na, ez szép dolog – mondta magában -, alaposan elkéstem. Csak Józsi ne lenne még otthon.

A sarkon egy alázatos emberke köszöntötte. Gyuri leemelte a kalapját, de még mindig nem tudta, kit üdvözölt. A vékony férfi odalépett hozzája:

– A múlt napokban voltam bátor megismerni kedves sógoránál, Őz József számtanácsnok úrnál.

– Á, Perkinkó igazgató úr? Nagyon örülök.

– Csak egyszerű tanár vagyok, uram.

– Bocsánat, rosszul emlékeztem. Hová tetszik menni?

– Őz Antal második normálista ügyében fáradok. Őz Antal helytelen magaviseletet tanúsít napról napra, és fokozott intelmeim dacára, ma, mint azt velem az illető klasszis vezetője közölte, az összes padokat megfaragta egy penecilussal.

Józsa György türelmetlenkedett.

– Hová tetszik?

– Őz József számtanácsnok úrhoz.

– Akkor gyerünk együtt. Én is oda tartok.

Karon fogta a kis tanárt, és hurcolta magával. Közben azonban lelkiismeretbeli furdalásokat érzett a bicska miatt, és meg akarta nyugtatni önmagát:

– Higgye el, tanár úr – kezdte -, nincsenek rossz gyerekek. Vannak eleven fiúcskák, csintalan gyerekek, de egy se igazán rossz. Úgy értem, hogy a szíve mindnek jó. Csak későbben romlanak el…

– Az iskolában? – fulladozott Perkinkó a gyors lépések miatt. – Ott méltóztatik gondolni?

– Nem éppen az iskolában. Hiszen ott is elromolhatnak, mert higgye el, az a fene ette nagy szigorúság se használ. Volt nekem egy osztálytársam, aki olyan jó gyerek volt, hogy párját kellett keresni. Hát egyszer, kérem, mert félt a büntetéstől, megszökött.

– Úgy gondolom, gyenge egyénisége lehetett!

– És tudja, mi lett belőle? – folytatta Gyuri, mit sem törődve a tanárral. – Csavargó lett, uram. A múltkor is láttam Nagykárolyban. Mondtam is valakinek, hogy szobrot kellene róla csináltatni az igazságtalan tanárok ellen.

Perkinkó meg akarta fordítani a neki mindenképpen kellemetlen beszélgetést. Szoborról hallván említést tenni, a művészetekről óhajtott néhány szót szólani.

– Ah, a szo-obr-ok – lihegte, mert gyenge tüdeje csak úgy zihált -, uraságod is szépen fest. Hallottam dicsérni talentumát.

– Kitől tetszett hallani?

– Tö-öb-bek-tő-öl. Hö-öl-gye-ektől.

– Ez semmi, kérem. Én csak úgy pingálgatok, ha jólesik. A múltkor is példának okáért itt dolgoztunk Károly közelében. Tetszik tudni, a földméréssel. Azután az egyik erdőben mutogatnak egy helyet, ahol agyonlőttek piszkos kapcabetyárok egy szegény zsidót. Tudja, mit csináltam? Este leültem, és reggelre már kész volt egy Mária-kép. Odaszögeztük a fára, a sír fölé. Ez csak szép gondolat, mi?

– Gyönyör-rű.

– De hát ez semmi. Tetszene látni szegény megboldogult Markó festményeit. Vagy mondjuk, amit Barabás Miklós rajzol. Tudja, hogy Telepy is nagyon tehetséges?

– Nekem is van egy mű-űlapom – igyekezett nyugodtan beszélni Perkinkó -, igen szép, élethű munka. A műegylet ajándéka. Árpád fejedelemmé választása.

– Kovács Mihálytól.

– Honnan tetszik tudni?

– Kérem, én érdeklődök a művészetek iránt.

Odaérkeztek a sarokházhoz. Perkinkó úr megpihent a lépcső alján, hogy teljes nyugalommal, felsőbbséges szigorral léphessen be a tanítványai atyjához. Gyuri szivarra gyújtott, és felnézett az emeletre:

– Úgy látom, nagyon vígan vannak. Józsi aligha lesz itthon.

– Őz József tanácsnok urat méltóztatik gondolni?

– Ühüm – felelte Gyuri szivarral a fogai között. – Gyerünk!

Az emeletről hangos kiáltozás, vidám zűrzavar, éles sikoltozás hallatszott. Amint közelebb és közelebb értek, e lárma egyre nőtt, és ilyen arányban fakult el a Perkinkó Jordán arca. Gyuri jókedvűen mondta:

– Bált rendeztek, úgy néz ki a dolog.

– Ah, uram, én rosszat sejtek. Hiszen ez hajmeresztő. Mélyebb és magasabb sikoltozások orgonáztak a lakás felől, közben zongorahangok pendültek a nagy zajban elmosódva, azután mintha cintányérokat vertek volna össze, fülsiketítő csattogások nyomtak el minden más zörejt. A csengetést persze nem hallotta meg senki sem. Már öt perc óta dörömbölt Gyurka az ajtón, mikor a kiáltások egyre nőttek.

– Oltsátok el! Oltsátok el! – sikoltotta egy gyermekleány hangja. – Hű-hű-ű, hogy ég.

Józsa Gyuri be akarta nyomni az ajtót, mikor a szakácsnő szuszogva megérkezett a kulccsal a hátuk mögött.

– Istenem – hápogott -, csak egy kicsit néztem le a színbe, már felfordítják a világot.

Perkinkó úr a gyönyörűségtől vacogó fogakkal lépett a gavallér nyomába. Micsoda fellépés lesz itten? Milyen alkalom a teljes szigor kimutatására és a bűnösök tettenérésére. Az ajtóban azonban ő maga is visszarettent: ilyen nagyfokú elvetemedettségre még ő sem számított.

Az történt ugyanis, hogy a tanácsnok reggeli intése után Lina és Antal egész sereg vendéget hívtak meg még a délelőtti óraközökben. A kisfiúk és kisleányok lehettek vagy tizenketten, azzal a tudattal, hogy most kimulatják magukat, egyenesen az Őz József házához mentek a délutáni iskolaórák után. Kis Lujza mérsékelt örömmel fogadta a vendégeket, de végül ő is a játszók közé keveredett. Eleinte jól is ment minden. A szalonban telepedtek meg, átforgatván az összes fényképalbumokat, megvizsgálván a tükrök előtti apróságokat, kihúzogatván a nyitott fiókokat, elég csendesen viselkedtek. Később azonban a zongora köré sereglettek, énekelni és ugrálni kezdtek. Lina ült a zongorához, és a többiek kötelesek voltak féllábon táncolni, amint ő a hangokat megütötte. Antal közben összeverekedett két társával, a leányok sorai is megbomlottak, és erre általános lett a fejetlenség. Mindenki azt csinált, amihez éppen kedve volt, és nemsokára tombolt, kergetőzött az egész társaság. Végre is kis Lujza mentő ötletként a sleppelést hozta fel. Ezt mindannyian helyesléssel fogadták, és egytől egyig magukra kaptak valamilyen nagy ruhadarabot. A leányok a főzés mellett szavaztak, mire a fiúk elhatározták, hogy az ebédlő közepén tüzet raknak.

A sötét szobában, az ebédlő szőnyegén méternyi magasságban lobogott a félelmetes tűz, mikor Perkinkó úr megérkezett Gyurival. Az ajtóból kísérteties látvány volt a bő ruhákba öltözött, fantasztikusan ugráló gyereksereg. A székek egymás hegyén-hátán, a bútorok felforgatva, helyükről kimozgatva. Az üvegrámás, finom velencei tükör, amely előtt olyan sokszor és olyan szívesen álldogált a ház megboldogult úrnője, összevissza repedezve nagyobbította meg a piros lángnyelveket.

Perkinkó úr elszörnyedve és elkeseredve állott az ajtóban. Ha a piros lángok belekaptak volna az apró alakok bő ruháiba, ha lánggal égtek volna kis fáklyákként a gyermekek, ha recsegtek volna a gerendák, akkor talán örült volna. Szívesen rohan az égő bútorok közé, örömmel szorítja keblére az áldozatok üszkös ruháit. De így? Milyen keserves látni a vidámságot, az öntudatlan gonoszságot az embercsemeték arcán.

A levegőben égett papír maró füstje és égő szövetek átható bűze szállott. A gyermekeknek sejtelmük se volt a közeledő veszedelemről, és Antal, akin egy groteszkül bő pepita felöltő lógott, diadalmasan táncolt:

– Hü-hü-ü-ü-ü. Milyen szépen ég.

– Elvetemedettek! – mondta a tanár őszinte haraggal.

– Mit, elvetemedettek? – ugrott előre Józsa Gyuri, és a megrettent gyermekseregen áttörve, eltaposta a tüzet. Meggyújtotta a gyertyát, és szétnézett a szobában. A nagy tükör összetört, a szőnyeg egészen átégett, de más valaminek nem lett semmi bántódása.

– Ebadta kölykei – mondta, az ablakhoz sietett. Kitárta a nagy ablakszárnyakat, friss levegőt szívott a tüdejébe, és máris meg volt békülve az egész helyzettel.

Perkinkó Jordán méltóságos fejtartással lépett be, és a sápadás, amelyet megjelenése idézett elő a gyermekek arcán, meleg hullámokat kergetett a szívére. Szinte megrészegedve kereste a maga különös védnöksége alá helyezett tanítványokat. Legelőször is kis Lujzát találta meg. Lázasan görbítve meg derekát, lehajolt hozzá, és megragadta a csuklóját. A nappaliba hurcolta, és letérdeltette. Ugyanez a sors érte Antalt is, aki a pohárszék és a fal közötti sarokba bújt. Lina érezte, hogy őt is megtalálják, hát egyszerűen letérdelt a többiek mellé.

– Nem kapnak vacsorát – sziszegte a tanár -, és holnap még külön büntetés is jön.

Ezután kiszaladt az előszobába, ahol egypár elővigyázatosabb fiúcska el akart osonni. Előrántotta a noteszét, és keményen rájuk szólt:

– Titeket pedig felírlak. Brezenóczy Pál harmadosztályos, Kis Paula negyedosztályos, Klárik István harmadikos…

Egy kis, pityergő fiú került sorra. Némán oldalgott kifelé. – Hát téged hogy hívnak?

– Még nem jár sehová – jegyezte meg félénken az egyik kisleány -, az én kisöcsém.

– Nem baj, előjegyzem jövőre. Kerekes Erzsébet és öccse…

A szobát kiszellőztették, a rendet, amennyire lehetett, helyreállították, mikor belépett Őz József. A gyermekei ott térdepeltek egymás mellett. Kis Lujza könnytelen szemmel ismét állotta a pillantását. Valami dacos elszántság ragyogott szürke szemeiben. Lina eltakarta az arcát, és Antalnak kövér cseppek potyogtak a szeméből, anélkül, hogy letörölte volna azokat. A tanácsnok nem bírta ezt a látványt. Most látta először térdelni a gyermekeit, és a legidősebb szemeiből fájdalmas szemrehányást olvasott ki.

– Talán a szalonban lesznek szívesek elmondani – szólt, és maga előtt tuszkolta a tanárt meg Józsa Gyurit.

– Szomorú dolgok történtek ebben a házban, uram – kezdett bele Perkinkó egy terjedelmes és fennkölt fogalmazású dikcióba. De Gyuri, akit módfelett bosszantott ez a hivatalos stílus, pár szóval elébe vágott.

– Kérlek, Józsikám, egy kicsit elkéstem. Egy kicsit elkéstünk, én meg a tanár úr. A szomszédból is itt voltak a gyerekek, és kiégették a szőnyeget. És a velencei tükröt is eltörték.

Mikor mindent megtudott a számtanácsnok, szinte örült annak, hogy a büntetés nehéz kötelességét elvégezte helyette a tanárka.

– Köszönöm, tanár úr – mondta, bár meg volt győződve, hogy ez a furcsa ember a legsúlyosabb tévedések áldozata a nevelés terén.

Perkinkó büszkén távozott, és amikor a térdeplők előtt elhaladt, lesújtó pillantást vetett feléjük.

Őz Józsefet nem bőszítette fel különösképpen ez az eset. A teljes levertségének is az volt az oka, hogy arra gondolt, hogy immár csaknem két éve szakadatlan láncolata folyik ezeknek a mind súlyosabb csínytevéseknek.

– Lehetetlenség rendet teremteni! – mondta. – Mit csináljak? – és inkább magától óhajtott tanácsot kérni, mint a sógorától.

– Fegyelmet kell tartani.

A tanácsnok intett a kezével, hogy régen túl van már ezen az ábrándon. Józsa Gyuri felállott, és egypár percig idegesen sétált fel és alá, mint akit új ötlet kerített hatalmába.

– Hát én megmondom, hogy mit csinálj. Nem akarlak rábeszélni, de azt mondom, hogy nősülj meg, addig itt nem lesz rend.

A lehajtott fővel ülő férfinak mélyen a szívébe vágott minden szó. Gyuri úgy beszélt, mintha nem is tudna arról, hogy ebben a szobában minden bútordarab a húga emlékét leheli magából, és minden párna az ő parfümjétől illatos. Őz József sohasem gondolt arra, hogy ide más asszony betehesse valaha a lábát, és most, ebben a pillanatban szinte lehetetlenségnek látszott ez előtte. A szalonban fojtónak és melegnek érezte a levegőt, a szomszéd szobában a gyermekei térdeltek. Úgy érezte, hogy egy pillanatig sem tud itthon maradni.

– Gyere – mondta Gyurinak -, elkísérlek hazáig. Friss levegőre van szükségem.

Az előszobában összeszorította a torkát a keserűség.

– Nézze, kérem – mondta a szakácsnőnek -, tíz perc múlva fektesse le a gyermekeket. Vacsorát… ne adjon nekik.

4

– Alázatos szolgája, nagyságos uram, csakhogy egyszer személyesen szerencséltet.

Burger úr, a Dupla Gránátalmához címzett bolt gazdája mélyen meghajolt Őz József előtt. Megtört, megrokkant vállú öregúr volt Burger bácsi, ősz haját erősen hátrafésülve viselte, bajuszt nem hordott, de göndör, fehér szakálla átfutott az egyik fülétől az álla alatt a másik füle cimpájáig. Az orrán szelíd fényű pápaszemet hordozott, és hogy meg ne fázzon a hideg boltban, állandóan két kabátot viselt.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte az ajkán játszadozó állandó mosoly kíséretében, mikor a tanácsnok könnyed fejbólintással viszonozta a terjengős üdvözletet.

– Finomabb cukrokat szeretnék venni.

– Most igazán nagyon jó cukorral szolgálhatok. Tessék… ugyebár a gyermekeknek?

– Nem.

– Akkor talán a finomabbakból? Hölgyeknek méltóztat?

A számtanácsnok igent intett a fejével. A tartózkodó és hideg modora azonban nem akadályozta Burger urat a bőséges beszédben.

– Ez lesz a legjobb – mondta, és szaloncukrokat rázogatott egy papírzacskóba -, etwas ganz feines. Bizony, kérem, a hölgyek, a gyermekek, a leánygyermekek. Milyen illedelmes gyermekei vannak. A nagyobbik, az már egészen nagy kisasszony, olyan komoly. De tessék elhinni, sok baj van a kisleányokkal. A neveltetés, a tenger költség. Én Pesten neveltettem Deborah-t az angol kisasszonyoknál. Ajánlom, egy kicsit drága hely, de biztos hely…

Az ajtó kinyílott: éppen Deborah érkezett haza. Fekete kalapjáról libegtek a bársonyszalagok, selyemkrinolin suhogott a rövid kabátja alatt. A tanácsnok konstatálta, hogy nála van a kottafüzet és Jókai elmaradhatatlan regénye. Azután az arcába tekintett. Még sohasem látta közelről a fűszereskisasszonyt, és ha két perccel később érkezik, bizonyára aligha emlékezik erre az igénytelen és hervadó arcocskára. A leány fejbólintással köszöntötte az apját, azután anélkül, hogy tudomást vett volna a többi jelenlevőkről, magasra emelt fővel eltűnt a lakásba vezető függönyös ajtó mögött.

Burger úr elkészült a finom csomaggal, és a madzag fülét előzékenyen a tanácsnok kesztyűs ujjaira akasztotta.

– A leányom volt, kérem szépen… nagyon örültem… alázatos szolgája.

Őz József kilépett az utcára, és folytatta a gondolatait, ahol a bőbeszédű boltos megzavarta. Perkinkó úr tökéletesen tájékoztatta a nappaliban és az ebédlőben történt botrányos dolgokról, nem felejtvén el felhívni a figyelmét a gyermekei szemmel látható elvetemedettségére.

Ez a szerencsétlen ember egészen helytelenül ítél – gondolta magában -, gonoszságról mégse lehet beszélni. De az tökéletesen igaz, hogy vásottak, hogy ha kiteszem a lábamat, mindig baj történik. Remegni kell értük, ha távol vagyok…

Arra gondolt, hogy nincs senkijük, aki állandóan mellettük maradna, és szeretettel, vagy legalábbis jóságos türelemmel figyelmeztetné őket a hibáikra, nincs senki, aki vigyázna reájuk. És ezen az állapoton aligha segítene egy guvernánt. Ki tudja, milyen nő költözne a falak közé, ahol valaha, csak két évvel ezelőtt a felesége élt. Ki tudja, nem szennyezné-e be a ház szentélyét, a francia szalont, és nem oltana-e aljas indulatokat a gyerekekbe, a leányokba. Nevelőt még nehezebb találni. Hogyan vezesse és hogyan oktassa egy férfi, hozzá még egy fiatal férfi, azokat a fejlődő és elhagyott szegény kisleányokat, akiknek a rejtélyes pillantását, elkomolyodását és indokolatlan jókedvét sokszor még ő, a komoly férfi sem érti meg. A büntetésekre gondolt és a szigorú fegyelemre. De eszébe jutott ismét, hogy gyermekekkel áll szemben, akik nem tudják a határokat, tévelyegnek, és ismeretlen vágyaik szerint cselekszenek. Reájuk igazán nem lehet alkalmazni a hivatalbeli, szigorú szabályokat. Vagy talán a büntetéseket alkalmazza gyakrabban és erős formákban? Hozzászoktassa-e őket az ütésekhez, a szívet facsaró kemény ütlegekhez, hogy durván és az önérzet hiányával lépjenek az életbe? Tudta, hogy sohasem fogja tudni megütni őket, de azért tovább fűzte a gondolatmenetet. És mit érhet el a folytonos büntetésekkel? A botütések, éheztetések, térdeplések és hajrángatások, ha erre a hóhérmunkára felbérelné Perkinkó urat, vajon mit használnának? A csínytevések megismétlődnének véletlenségből, vagy a gyermeki pajkosságból kifolyólag, és ekkor igazán nem maradna más hátra, mint erősebb büntetéseket alkalmazni, mindaddig, míg végre a kitagadás, a börtönbe való bezárás és Isten tudja, mi következnék.

De hát van-e joga végeredményben ütni, és kegyetlenül büntetni a gyermekeit, mert éppen az ő gyermekei… Igaz ugyan, hogy ha az apa vagy a családfő nem végzi el a büntetéseket, végül a társadalom veszi át kötelességét, és az keményebben sújt…

Kételyek és gyötrődések között érkezett meg Őz József ahhoz a házhoz, ahonnan feleségét vezette az oltárhoz. Hosszú és sárga ház volt a Józsáék háza. Az alacsony ablakok egynémelyikén még télire is ottfelejtették a kopott zöld zsalugátert. Tágas, félkörös ívben rakott kőkapuja mindig nyitva állott, mintha vendégeket várna örökösen. A sáros, mély udvaron most is kocsinyomok szántottak a féloldalra dőlt galambdúc megkerülésével az istálló felé.

Az ajtóban már várta Őz Józsefet a nagymama.

– Drága Józsi lelkem – mondta a főkötős, ősz asszony -, láttam az ablakon át a derék szál alakját, azért gyüttem elébe.

Nagymama, aki híres szépség volt valaha a megyében, kedvesen topogott a tanácsos előtt. Bizony, már nagyon régen lehetett az a valaha, mert hajlottak voltak a vállai, az arcát, az egykor tejfehér és rózsaszín arcát mély ráncok szántották át. Az ünnepi főkötő tetején díszlő üveggyöngyvirágok meg egyre mozogtak, mert a nagymama feje állandóan remegett egy bizonyos családi tragédia óta. De azért mosolygott, vidám volt mindig, és izgett-mozgott, rendelkezett, parancsolgatott, rendben tartotta a háza környékét és népét, akárcsak harminc évvel ezelőtt.

Őz József meghajolt előtte, tiszteletteljesen megcsókolta eres, öreg kezét. Nagymama szelíden villogtatta élénk fekete szemeit. Az egyik szemhéja egy kicsit lejjebb ereszkedett rendesen, ha beszélt, és ez huncutkás kifejezést adott az arcának még ebben a korban is. Szeretettel szorongatta a veje száraz kezét.

– Lelkem, lelkem – mondta dorgáló hangon -, maga csak akkor jön ide, ha már nem lehet tovább halogatni. Éppen jókor érkezett, már mindenki itt van. Hát a gyerekeket mért nem hozta? Olyan szépen eljátszottak itt a múltkor is.

– Büntetésből maradtak otthon – felelt kedvetlenül a tanácsnok.

– Ja úgy, most már értem – rebegte a nagymama, aki a veje hidegségét és egyszerűségét sohasem tudta megérteni és másnak látni, mint büszkeségnek.

– Mama hívatott valamiért? – mondta Őz József. – Talán nem zavarnám a vendégeket, a kisszobában is…

– Ohó – nevetett nagymama -, tessék csak bemenni. Ráérünk még beszélgetni, ne vessen meg már annyira bennünket.

Kinyitotta előtte az alacsony ajtót, és betessékelte a szalonba, ahonnan zűrzavaros női kacagások és mély férfihangok lármája áradt ki. Egy kicsit szédült, mikor a szoba egyszerű futószőnyegét érezte a talpa alatt. Karos gyertyatartókban hármasával égtek a gyertyák, a szomszédos szobában ernyős petróleumlámpa függött, a következőben pedig gyertyákat és asztali lámpákat gyújtottak meg, és mégis homályosság ült a sarkokban. A levegőben cigaretta- és pipafüst szállongott: a mély és tágas, de masszív, százesztendős bútorokkal telerakott szobákban legalább két tucat ember mozgott az Őz József szemei előtt. A megérkezését csak egy finom arcú, gyönyörűen fejlett leány, nagy Lujza vette észre, aki egy erős fiatalemberrel üldögélt az egyik nem túlságosan világos sarokban.

– Csakhogy itt van – lépett elébe, és minden ceremónia nélkül erős csókot nyomott az arcára -, mama ugyan várta, apa is itthon maradt, mondtuk neki, hogy biztosan eljön.

A tanácsnok kezet fogott az erős fiatalemberrel, akit már egypár év óta mint vőlegényt ismert ebben a házban. Gulyás Józsi határozottan szép és rokonszenves férfi volt. Kedves és szelíd szemeit, erős és kellemesen tagolt alakját szerette Őz József. Ugyanígy volt nagy Lujzával is, akit gyerekleány korától kezdve látott fejlődni, szépülni, megerősödni, és egynéhány esztendő óta menyasszonyi sorban epedezni. Szinte sajnálta őket a hosszú mátkaságukért, és szinte melegebben szorította meg a Józsi kezét. A vőlegény mindig megkülönböztetett tisztelettel viseltetett irányában, és a kézszorítást önkéntelenül is erősebben viszonozta. A tanácsnok érezte, hogy Gulyás Józsi ebben a kézropogtatásban akarja levezetni túltengő tiszteletét.

– Hogy vannak? – kérdezte tőlük.

– Amint voltunk, kérem – felelte a vőlegény -, semmi változás. A gróf nem nevez ki új tiszteket. Hát most már várni kell, míg valaki kidől vagy nyugdíjba megy az öregek közül.

– Az öreg Jenzer nagybeteg – mondta ártatlanul nagy Lujza, és a remény sugara csillant meg a szemében.

– Hát akkor talán… – vélte Gulyás Józsi, és a talánt sejtelmesen hangsúlyozta.

A fiatalok összenéztek, a szemükben fellobbant a boldog szerelmesek tüze, amely most nem látott akadályt maga előtt a reménység egy villanásánál. Őz József észrevétlenül tovább lépett. Egypár régebbről ismert fiatalembert üdvözölt, a leányoknak is köszönt, és mikor bemutatkozott egy erős termetű hölgynek, leült az első szobában. Egyelőre nem is óhajtott belépni a második és harmadik szobába: a nagy füstben, füleinek szokatlan lármában és összevisszaságban elveszített nyugalmát akarta visszanyerni egy pillanatra. Ebbe a házba különben is mindig elfogódva és szomorúságra hajló hangulattal lépett be. Pedig vidám ház volt, mindig tréfálkoztak a falai között, és a tanácsnokot tisztelettel környékezték, ha megjelent néhanapján. De Őz Józsefet elmúlhatatlanul emlékeztették a tükör faragott lábai, a megrepedezett, öreg képek, a túltömött vaskályhák, a porcelánfigurák és virágvázák, egy régi ház elpusztíthatatlan díszei, szerelmére és az első órára, amelyet itt eltöltött. Az idő egy kicsit összezavarodott előtte: ő, aki évről évre fel tudta sorolni visszamenőleg is az egyenes adók összegét, a pontosságban és munkában vigasztalódó ember, aki addig uralkodott magán gyermekkora óta, hogy szenvtelen és hideg lett szelíd és mosolygásra született arca, itt mindig fiatalabbnak érezte magát. Az illatok a régiek maradtak, az ablakokon ugyanilyen mintájú függöny díszlett, a furcsa és könnyelmű szülők is őszülő hajjal járultak eléje. Ha itt üldögélt, egy pillanatra szinte elfelejtette, hogy gyermekei vannak, hogy fájdalmasan és örökre reparálhatatlanul itthagyta valaki, és hogy mélységes mély sebet hord szürke ruhái alatt. A tanácsnok szerény hivatalnoknak érezte magát, tavaszias lendület igézte meg, és úgy vélte, hogy egyszer csak belép az ajtón az apróvirágos krinolinban Antónia, akit ő nem tudott másképpen, csak Antoinette-nek szólítani.

De másrészt nem érezte magát valahogyan nyugodtan a Józsa házban. Olyan gondolatai támadtak sokszor, hogy ez a jókedv csak csinált jókedv. Egyszer csak tövig égnek a gyertyák, elfogy az utolsó csepp petróleum is a lámpákból, és azután… azután nem lesz többé világosság a házban, elszélednek a vendégek, és akik kénytelenek itt maradni, szomorúan néznek majd az egymás komor arcába. Ismerte a család történetét, hallott beszélni a sűrű tragédiák vérfagyasztó villanásairól. Az öreg Józsa még bőségben született. Az ifjúságát nagyon vidáman élte, és sohasem tanult meg dolgozni. Arra talán nem is lett volna szükség, hogy törje magát a verejtékes munka után, mert amikor az apja meghalt, és az osztozkodás megtörtént közte és egy idősebb nőtestvére között, még mindig elég szép vagyona maradt. A feleségét Szilágy megyéből hozta, büszke volt rá, hogy kékkői Major leányt vehetett el, mert meg volt győződve, hogy csak ott vannak még igazi régi családok. Akkoriban a birtokán éltek még, és ezt a várost csak olyan jó-rossz látogatóhelynek tartották. Ide csak nagyvásárkor hajtattak be, és akkor itt szálltak meg, mert ezt a házukat szerették a kettőn kívül legjobban. Dolgozni mit sem dolgoztak, a pénzt azoknak a gondtalanságával költötték, akik sohasem ismerték még a szükség és nincs fogalmát. Így nőttek fel a gyermekek, és a jó élet még egyre tartott.

Legelőször a szomszéd utcában levő házukat veszítették el. A városban sokat beszéltek erről az esetről, és a rossz nyelvek egészen nyíltan kimondták, hogy a szép, egyemeletes épületet a nagy kerttel együtt libamájba ették meg Józsáék. Úgy történt ugyanis, hogy ezt a házat egy zsidó ember bérelte az öreg Józsától. A vidáman élő uraknak libamájjal kedveskedett egyszer a bérlő, akit azután megbíztak a májak örökös szállításával. A zsidó szállította a májat éveken át, de a fizetés mindig elmaradt. Utóbb már kölcsönöket is kellett szereznie. Nem túlságosan nagy összegeket szállított a libamáj mellett, azonban mikor egy újévkor számadást csinált, kiderült, hogy ha megtartja a házat, akkor is tartoznak neki Józsáék legalább tizenöt libamájjal. Ezt a tizenöt májat nagylelkűen elengedte. De annál többet beszélt arról, hogy pert is indíthatott volna a májakért, a bíróság biztosan megítéli neki, de ő már ilyen jó ember: éljenek az urak is.

A kölcsönökkel túlhalmozott birtokrészek egymás után kerültek idegen kézre. Ekkor azután a megmentett pénzecskével bevonultak a városba. A gyermekekről mindössze annyiban gondoskodtak, hogy Gyurinak odaadták az utolsó tagocskát, tisztességes beruházásokra elegendő összeg és jószágok nélkül, a leányokat pedig igyekeztek lehetőleg gyorsan férjhez adni. Egy fiuk megszökött még a forradalom alatt, és elveszett, örökre eltűnt a viharos idők forgatagában. Néhány évig várták, elsiratták, de mélyebb gyászt nemigen viseltek miatta, mert úgy tartották, hogy mint annyi más család, ők is tartoztak ezzel az áldozattal az ügynek. Mikor azonban egy jogászfiuk, aki Pesten nevelkedett, váratlanul és titkos körülmények között búcsút mondott az életnek, megdöbbentek. Józsa úr, aki sokszor három napig is elmaradozott utolérhetetlenül zajos legényi tivornyákon, elcsendesedett, és a gyászév alatt szürke lett a haja. De alighogy letelt ez az esztendő, új rémület ejtette kétségbe őket. A legidősebb leányuk, akit hirtelen adtak férjhez, három héttel az esküvője után szíven lőtte magát. Ezt a tragédiát sohasem tudták megfejteni, mert az asszony után az ifjú férj is belesorvadt a szívet rázó eset borzalmaiba. Ettől kezdve rezegni kezdett a nagymama feje, és Józsa úr teljesen megőszült. A megpróbáltatások sora azonban nem volt befejezve: Józsa úr elveszítette legdrágább leányát, Antóniát is. Ez a dráma mégsem érintette őket olyan megrendítően: nem volt olyan fátumszerű az érkezése, mint az előző háromé, és legalább azzal vigasztalták magukat, hogy meg tudták érteni, miért történt. Ám a keserűségek és kifogyhatatlan bánatok mérge ott maradt az ősz hajú apa szívében, és végleg megszelídült a csapások súlya alatt. A papokkal kezdett barátkozni. Eljárogatott hozzájuk, kártyázott, tréfálkozott velük, és csak az ő társaságukban érezte jól magát igazán. Most már büszke volt arra, hogy konfrátéri levelet nyert valaha egy ifjúkori jótéteményéért, és ez a levél a gyermekeire is kiterjesztette hatályát. Úrnapi és egyéb nagy ünnepi ebédeken mindig megjelent a papoknál. A furcsa, finnyás ízléséről itt sem feledkezett meg sohase. Egyszer véletlenségből pakfongkanállal kanalazta a levesét, és ettől háromnapos hideglelést kapott. Ettől az időtől kezdve minden ebédre magával vitt egy otthoni ezüstkanalat.

Nagymama közben teljesen átvette a házi ügyek felett való parancsolgatást, és hogy némileg rendbehozza zilált anyagi viszonyaikat, eladta a másik házat és az utolsó házuk hátsó, óriási kertjét. Az öregúr ott állott a másik szobában, és az ernyős lámpa szelíden világította meg az arcát. Szelíden mosolygott ő maga is, és belevegyült a fiatalok társalgásába. A szoba közepén egy karcsú fiatalember ült lovaglónadrágban és fekete kabátban. Fordítva foglalt helyet a széken, éspedig úgy, mintha lovagolna. Az arca barna volt, mint az olyan embereké, akik nagyon is sokat mozognak szabad levegőn, a homloka azonban tisztán és fehéren ragyogott. Volt valami ellenállhatatlanul rokonszenves a macskaszemeiben, a vidám mosolygásában, és a vöröses szőke szakálla is jól állott az arcához. Őz József futólag ismerte ezt a fiatalembert, tudta, hogy valami gazdatisztféle, és azok közé az emberek közé tartozik, akik nem ellenszenvesek ebben a környezetben.

Körülötte többen üldögéltek: ő volt a céltábla, a fiatal urak és leányok valami kalandjából kifolyólag mindnyájan rajta mulattak.

– Na, Pista – nevetett egy Kossuba nevű csizmás ifjú -, te jó bizonyítványt fogsz kapni az inspektor úrtól.

– De Pista – fuldoklott bizonyos Sziporszkyné nevű éltesebb hölgy -, hát hogy lehet ilyesmit csinálni! Nem látta őket a verandán.

A fiatalember mosolygott, és a vállait húzogatta.

Nagyapa közelebb lépett hozzája.

– Ugyan, mondja el már, hogy volt. Ezek itt úgy nevetnek, hogy az ember kíváncsi lesz…

– Csak nem kívánja, kedves bácsi, hogy magam terjesszem a rossz híremet. Itt van Kossuba pajtás, majd elmondja ő.

– Na mondja, Kossuba öcsém…

Kossuba mosolyogva kezdett bele:

– Hát kérem, ezek az urak, Gulyás Józsi és az elválhatatlan kebelbarátja, Pista, taligára kaptak egy szép este. Bársony inspektor úr csak egy lovat adott kettejüknek, mert két lóval minden este elmennének akár Debrecenbe is, hogy a Bikában mulathassanak. Szóval, felültek a taligára, és bekocogtak a városba. Itt is voltak Gyuri bátyáméknál…

– Most már értem, hát akkor történt?

– Akkor hát. Azután megvacsoráztak az Aranyrózsában, éjjeli zenét adtak itt is, ott is…

Minden szem Palika Flóra kisasszonyra meredt. Flóra lesütötte a szemeit és elpirult.

– Itt is, ott is – folytatta Kossuba -, sokfelé jártak, míg reggel lett. Aznap már nem érdemes hazamenni, hát itt maradtak. Csak harmadnap déltájban kerültek haza. Tetszik tudni, hogy mind a ketten ott laknak a Bársony inspektor úréknál, hogy mindig kéznél legyenek, mert nagy szükség van reájuk…

A derültség végigfutott a jelenlevőkön: Torkos Pista is nevetett.

– Éjszakára be szokták csukni a léckerítés kapuját, és az úrfiak, ha hajnal felé hazakerülnek, szépen felmásznak a kerítésre, átlépik a szeges drótot, és a másik oldalon leereszkednek. Hát ahogyan délben hazaérkeztek, Gulyás Józsi leszállott még az istállóknál, de Pista elhajtatott az inspektorékhoz. Leszállt a taligáról, a Maris nyakába akasztotta a gyeplőt: az már elsétál ilyenkor magától is az istállóig. Ő meg szépen felmászott a kerítésre, átlépte a szeges drótot, és a másik oldalon leereszkedett. Amikor földet ért a talpa, hirtelen megtapsolták valahonnan. Hátranézett, hát a verandán ott állott az egész család… A kapu meg nyitva volt reggel óta.

Nagyapa boldogan kacagott:

– Na, ez igazán eredeti – mondta -, hát azután mit szólt az inspektor úr?

– Semmit – felelt az anekdota ifjú hőse -, gratulált, hogy milyen jól tudok mászni.

Őz József végighallgatta az egész történetet, és egy pillanatra elmosolyodott. A szakállas fiatalember olyan szerényen viselkedett, úgy mosolygott és egyszerűen beszélt, hogy szerette volna megveregetni a vállait. A társaság egy kicsit összezavarodott a másik szobában, Torkos Pista felkelt a székről, és vele indult a nevető kompánia egyik fele a másik sarok felé. A tanácsnok őszintén sajnálta ezt, mert ez a természetesség, az őszinte vidámság feledtette vele a ház nyomasztó hangulatát és a kellemetlen sejtelmeket, amelyek ide kísérték.

Mit akarhat tőlem nagymama? – kérdezte magától. – Biztosan megint a gyermekek ügyében óhajt tanácskozni.

Arra gondolt, hogy szegény nagymama irányítani akarja őt, és maga sem értett sohasem a neveléshez, ha ugyan járt ilyesmi fiatalabb korában is az eszében. Semmi esetre sem törődhetett a gyermekeivel, nem is ismerhette őket, mert akkor… akkor nem őszült volna meg a haja időnek előtte és nem rettegne most is a jövőtől, amely Isten tudja, mi mindent hozhat az ő családjára.

Ezek mellett a gondolatok mellett mások is feltolakodtak Őz József belsejében. És mit mondhat újat a gyermekekről? Itt csak egy dologról lehet szó: arról, amit a meggondolatlan és bonviván Gyuri már kiszalajtott a száján, a nősülésről. De hát miért éppen ő, miért éppen nagymama, akinek a leányával élt együtt majdnem tíz esztendeig, és aki tudja róla, hogy még mindig nem felejtette el Antóniát.

A kételyekre nem tudott feleletet és magyarázatot találni. Egy kicsit előrehajolt, és ezt a mozdulatát félreértette a mellette üldögélő erős hölgy.

– Azt hiszem, tanácsnok úr – iparkodott erős alt hangját tompítani és kellemes hangzásúvá tenni -, mi ketten egy véleményen vagyunk.

– Hogyan parancsolja?

– Hogy mi ketten egy nézeten vagyunk a mai ifjúságról alkotott véleményünk tekintetében. Úgy értem, kérem, hogy a mai fiatalemberek egy kicsit könnyűvérűek. Hiszen tetszik látni ebből az esetből is, a Torkos Pistáét értem, hogy miben gyönyörködnek legjobb szívvel. Mondom a tanácsnok úrnak, hogy a léhaságban…

Erős, de nem túlságosan kövér asszony volt. Inkább hatalmas és kitűnően fejlett csontozatú. Mintás, fekete selyemruhát viselt, és ijesztően magasra szorított keble szinte megdöbbentette a tanácsnokot. Ez is azok közé tartozott, akiket ismert valaha névről is, de utóbb, hogy nemigen törődött velük, hogy nem említette előtte senki se őket, és elkerülte a társaságukat, egymás után hullottak ki az emlékezetéből. Most mégis úgy rémlett az eszében, hogy emlékszik az erős hölgy nevére. Amíg udvariasan bólogatott az erkölcsi kifakadás mondatainál, találgatta magában:

Brezenóczyné lesz, aki tíz év óta siratja az urát… ha nem tévedek, biztosan Brezenóczyné…

Az özvegy, akiről olyan hírek keringtek, hogy állhatatos és erőteljes egyéniség, páratlan háziasszony és jómódú nő, biztatásnak vette a néma integetéseket.

– Higgye el, tanácsnok úr – ezt mindig hízelgően hangsúlyozta -, higgye el nekem, hogy régebben nem így volt ez. Úgy emlékezem reája, mintha tegnap lett volna. Mikor a férjemet megismertem, éppen olvasott. Kisfaludyt olvasta, uram, a regéket a balatoni várakról. Az arca átszellemült volt, és mikor megzavartam, elmondta nekem Csobánc regéjét. Tíz éven át éltünk együtt, de soha egy hangos szó nem esett közöttünk. És azóta, hogy itthagyott szegény, hányszor ostromoltak, hány alkalommal kérték a kezemet. De én ridegen elfordultam tőlük, mert ki biztosíthatja a magamfajta elhagyott és tehetetlen özvegyet arról, hogy férj válik valaha a mostani nemzedékekből…

Őz József elképedve nézte az elhagyott és tehetetlen özvegy hatalmas karjait, erős csuklóit és pompás, szinte feszülő és kemény nyakát.

– És mi ennek az oka? – folytatta Brezenóczyné. – Már sokszor gondolkoztam róla. A megfejtést is megtaláltam. Megmondhatom önnek egy szóval: a nevelés. Másképpen neveltek bennünket, és másként nevelték ezeket az urakat és hölgyeket. Mondhatnám, hogy ez a mostani ifjúság nem is kapott nevelést. És éppen ezért, kedves tanácsnok úr, higgye el, nincs nagyobb kincs, mint a nevelés, amelyet a gyermeknek adunk.

A tanácsnok úr őszintén igent intett, és mindinkább csodálkozott a magányos hölgy férfias gondolkozásán.

– Van egy kisleányom meg egy kisfiam. A kisleány tizenegy éves, a kisfiú tíz. Ezeknek a gyerekeknek élek én. A fiúcska ismeri a tanácsnok úr gyermekeit. Mennyit beszél róluk. Hogy a leányok milyen kedvesek, és a kis Antal milyen okos. Úgy szeretik egymást, mint a testvérek.

– Igazán örvendek.

– Én még jobban. El tetszik képzelni, hogy féltem őket a rossz társaságtól, mert tetszik azt a közmondást tudni, hogy schlechte Gesellschaften…

Úgy ejtette a német szókat, hogy a tanácsnok hajaszálai az égnek meredeztek. Megállani azonban még mindig nem akart.

– Mikor meghallottam, hogy kikkel barátkozik, még én küldtem játszani. Ereggy, Palikám, mondtam neki, játsszál a kis Antallal. A kislányom, sajnos, nem küldhettem, mert vörhenye van szegénykének. De már múlófélben van, már lábadozik a kicsike. Éppen engedelmét akartam kérni a tanácsnok úrnak, hogy ezt a viszonyt megerősíthessem közöttük, hogy egy délutánra egyszer-egyszer eressze el a kicsinyeket hozzánk.

– Magam is örvendenék – mondta a tanácsnok, akit kezdett érdekelni ez a téma -, talán majd a jövő héten, ha már kedves kislánya felépült… És ha már ilyen jó barátságban vannak a gyermekek, engedje meg, hogy egypár kérdést intézzek önhöz, asszonyom, a nevelés tekintetében. Milyen elvek alapján neveli például a kisfiát?

– A legegyszerűbben. Szigorú vagyok hozzá, egyes dolgokban könyörtelen, és a férfiasságot akarom benne megnövelni. A régi és ma már nem ismeretes lovagokét. A fiú csatákról és kalandokról olvas, de a szelíd és szép meséket is éppen úgy kell ismernie…

Így folyt a társalgás uzsonnáig, amikor betoppant Gyuri, karon ragadta Őz Józsefet, és végigvezette mind a három szobán. Az arcok hirtelen elkomolyodtak, mikor a tanácsnok megjelent, és mindenki tiszteletteljesen meghajolt körülötte. Egy kis csend állott be, az egész, soktagú társaság állva várta az uzsonnához való felvonulást.

– Kedves Józsi – mondta nagypapa, és megölelgette a vejét -, nem is tudtam, hogy itt van! Gyöjjön egy kicsit, üljünk egymás mellé…

Az uzsonnánál tényleg egymás mellé kerültek, bár nagymama egészen más haditervet dolgozott ki, és hogy az füstbe ment, haragosan tekingetett végig a népes társaságon. Bizony, szép számmal voltak. Szék se volt elegendő, egypáran fotelekben üldögéltek, és alig értek fel az asztal széléig. Ezt azonban senki se találta különösnek, vagy illetlen dolognak. A családtagok úgyszólván teljes számmal megjelentek az ünnepies színezetű uzsonnán, és jelen volt minden számba vehető jó ismerős is. Jobb kéz felől Fánika, a Gyuri felesége ült Őz József mellé. Szelíd és szótlan teremtés, örökké bús, minden lemondásra kész szemekkel és sírásra álló, keskeny ajakkal. A család éppen ezért az igénytelenségéért, a szőke hajáért, a minden fájdalmat elszenvedni kész természetéért nem szerette. És szegény mégis kénytelen volt mindig éppen ebben a házban meghúzódni. Őz József azonban éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt viseltetett irányában részvéttel, és ha tehette, szolgálatára volt.

– Mit csinál a baba, kis rokon? – kérdezte tőle szelíden.

– Ó – vetette fel fátyolos tekintetét az asszony -, most jobban van egy kicsit. Én is nyugodtabb vagyok, mióta Gyuri hazajött. Egy kicsit lumpol még, de talán majd megokosodik, ha nagyobb lesz a lányunk…

Az asztalon vastag és magas talpú üvegpoharakban kávé barnállott és a poharak tetején gyönyörű, kemény tejhab tornyosodott. A háziasszony büszkén nézett végig a vendégeken, akiket ez a meglepetés kellemesen érintett. Arról egy pillanatig sem gondolkozott most nagymama, hogy e miatt a kis meglepetés miatt holnapra egy csepp tej se maradt. A vanília illatú tejszínhabot mindenki apránként ízlelgetve kanalazta, csak Torkos Pista feszengett a széken, anélkül, hogy hozzá mert volna fogni a kávéhoz. Sziporszkyné, aki szemben ült vele, észrevette azt a tétovázást.

– Nincs kanala? – kérdezte a szakállastól.

– De igen. Köszönöm szépen, van.

– Hát akkor miért nem eszik?

– De igazán – mondta nagymama is, akinek figyelmét magára vonta a beszélgetés -, fogjon hozzá, Pista lelkem, mert elkésik.

Gulyás Józsi a menyasszonyával merült el valamiféle diszkrét természetű vitában, és csak most figyelt oda a barátjára. Hangosan nevetett:

– Ne erőltesse, kedves mama. Ez az úr nem kávébarát.

– Hogyhogy? – kérdezte a nagymama.

– Úgy, hogy még sohase ivott kávét…

– Azazhogy egyszer igen – szólt szerényen mosolyogva a piros arcú fiatalember -, de akkor hideglelést kaptam tőle.

Az ifjúság igen jól mulatott a szakállason, csak Flóra kisasszony pirult el a kivágott, szép nyakáig: Brezenóczyné komoly pillantást vetett Őz Józsefre, mintha mondani akarta volna, hogy íme, itt a bizonysága szavainak. Sziporszkyné azonban mulatott: nagyon tetszett neki ez a bájos őszinteség.

– És mit szokott uzsonnázni, ha szabad kérdeznem?

– Semmit. Arra való az ebéd, hogy jóllakjék az ember. Az uzsonnát a városi németek találták ki.

– A megyei skriblerek, mi? – kérdezte Kossuba úr nevetve.

– Azok is. Mindennap máshová hívatják meg magukat uzsonnára. A kávétól olyan szép soványak, mint az ujjam.

Nagymama felállott:

– Istenem – mondta -, mit is hozzak, Pista lelkem, magának? Egy kis füstölt szalonna jó lesz?

– Ó, kedves nénike, ne fárassza magát…

– De bizony nem hagyom, hogy azt mondja valahol, hogy itt ült nálam, oszt kiéheztették.

És már fürgén, kulcsait zörgetve el is távozott az éléskamra felé.

A habos kávé után valami egészen vidám dolog következett. Széles tálon fél méter magas csörögetornyot hozott be a cseléd. A frissen sütött fánkok ínycsiklandozó szagot árasztottak a szobában, és úgy pirultak, mint a legszebb kajszibarack. Még Torkos Pista is odanézett, Brezenóczyné pedig elragadtatással jegyezte meg:

– Mint a rózsa, olyan szép.

– Mint a hab, olyan könnyű – mondta egy öregebb néni, akihez először vitték a tálat.

Már lent járt a cseléd Gulyás Józsiéknál, mikor az asztal felett zavart pillantásokat váltottak a vendégek. A fánk ugyanis nem volt omlós, hanem szívósan állta a tépési szándékokat, és végül recsegve szakadt szét.

– De hiszen ez forgács! – kiáltotta valaki, és erre egyszerre kitört a nevetés.

– Nagyszerű – ujjongott Józsa Gyuri. – Hát ezt csinálja valaki a mama után. Egypár vidám percért nem sajnálja a munkát.

Odafutott az anyjához, és megölelte.

– Eredeti ötlet – mulatott Sziporszkyné -, kisüttette a forgácsot a zsírban.

– És mi mindnyájan beugrottunk – szégyenkezett Brezenóczyné.

Őz József is őszintén mulatott a tréfán. Arra gondolt, hogy holnap a fél város erről fog beszélni, és ezen mulat az úri közönség. És azután… hirtelen eszébe jutottak a gyerekek, vajon mit csinálnak a nagy elhagyatottságukban! Türelmetlen volt, mert félt, hogy az uzsonna nagyon is hosszúra elnyúlik. De a tányérokat gyorsan elszedték, jött az igazi csörögefánk, azután elég hamar végeztek a hátralevő édességekkel.

Uzsonna után nagymama maga mellé vonta Őz Józsefet a pamlagra.

– Nézze, Józsi lelkem – kérlelte csendesen, és a kötényét simogatta a térdein -, én egy nagy szót akarok magának mondani. De előbb ígérje meg, hogy nem haragszik meg, mert maga furcsa ember, sohase tudni, hogy mi esik jól, meg miért neheztel.

Őz József mosolygott, és a fejét rázta:

– Nem is tudna olyat mondani, mama, amiért megharagudhatnék…

– Na, nem tudom… de nem is akarom, hogy neheztelj. Tudod, a gyerekekről szeretnék beszélni. A múltkor itt voltak, hát sokat megtudtam tőlük, amiről talán nincs is sejtelmed. Olyan elhagyatottak szegények, olyan ágrólszakadtan néz ki az a kisfiú, hogy a szívem is összeszorul, ha rájuk gondolok.

– Mert nem vigyáznak magukra – mondta a tanácsnok elkomorodva.

– Mert nem vigyáz senki rájuk – folytatta nagymama, és könnyek csillogtak a szemében. – Isten bizony, örültem, hogy a múltkor itt tarthattam őket egy kis uzsonnára. Olyan jóízűen ettek szegénykék, hogy öröm volt nézni őket. Én nem tudom, hogy mit művel az a Terka; mikor nálam volt, rendben tartotta az egész házat, most meg hallom, hogy minden másodnap kapnak uzsonnát…

– Talán kétszer történt meg mindössze. Tudok a dologról…

– No, de arról talán mégsem tudsz, hogy a múltkor két hétig hordtak egy-egy ingecskét mind a hárman? Úgy jöttek ide piszkosan, kivallattam őket. Azután szegény kis Lujzának szűk meg rongyos minden fehérneműje…

Ezt a leleplezést tromfnak tartogatta nagymama, és a hatás nem is maradt el. A tanácsnok a legkellemetlenebb szégyenkezést érezte, és szeretett volna felkelni, hogy nyomban eltávozzon. Egy szót sem szólt, tehát nagymama folytatta:

– Hát azért mondom, lelkem, hogy tudja maga is, mi folyik a házában. Lehet, hogy véletlen volt, de így is nagy baj. Sok ilyen dolgot tudnék még mondani, de nem akarom szomorítani. Csak azt mondom még, hogy a kis Lujza nagy lány maholnap…

A tanácsnok intett, hogy jól tudja: ő is sokat gondolkozott már ezen.

– Annál jobb, ha te is így gondolkozol – mondta nagymama -, mert akkor nem kell sokat kerülgetni a forró kását. Kimondhatom őszintén, hogy asszony kell a házhoz, mert különben késő a segítség.

Amit sejtett Őz József, bekövetkezett. Tudta, hogy ide fog kilyukadni a beszélgetés, de nem akarta nagymamát zavarni a gondolatmenetében, tehát csak figyelt.

– Lehetne ugyan nevelőbe adni a lányokat, a fiúcskát katonaiskolába küldeni, de akkor minek a gyerek? Mi öröme van az embernek ebben a komisz, szegény világban már, mint a gyerek? Hát azért neveltem én fel tízéves koráig a lányomat, a fiamat, hogy azután elvigyék tőlem, bezárják egy büdös helyre őket még száz más gyerekkel, etessenek vele rossz kosztot, az első igazi verést más adja nekik? Nahát tudom, hogy mégse így gondolkozik. De meg azután jó, hát adjuk őket nevelőbe. Mikor visszajönnek, mert egyszer csak kijárnak minden iskolát, megint ott vagyunk, ahol voltunk. Ha nem lettek egészen idegenek, akkor is hogy beszél velük, Józsi lelkem, olyan dolgokról, amit még egy anyának is művészet jól elmondani? Nem bizony, a mi családunkban nem volt sohase ilyesmi: nem is nekünk való. Máshol is csak rosszra vezet. Nézze meg csak ennek a német őrnagynak a kislányát: az utcán verte a múltkor az ura… az is így nevelődött.

A három elhagyatott gyermek apja megadta magát nagyjában ezeknek az érveknek. Büszke tartású fejét lehajtotta, és a szőnyegre bámult. Nagymama meleg hangon, kitartóan duruzsolt a fülébe.

– Azután meg nevelőkisasszonyt se vehet melléjük. Én ismerem ezeket a dámákat. Úgy jönnek szerényen és szegényen, mintha egy szót se tudnának szólani. Azután egyszerre csak többet törődnek a regényeikkel, mint a gyerekekkel; ha nem vagyunk jelen, kellemetlenek és gorombák, mindnek van valami lehetetlen szerelme, érzelgősek, Józsi lelkem, mondom, hogy érzelgősek, és a végén ott van a botrány a saját házunkban, a serdülő leányaink épülésére… nekünk is volt ilyen kellemetlenségünk.

A szobában nyüzsögtek a fiatalok, és Őz József a suhogó krinolinok között úgy érezte, hogy tele van, tűrhetetlenül tele van ez a szoba eleven hússal. Valami csömörfélét érzett, amit eddig észrevett magán, ha ezek közé a túlságosan erősen élő, étkező, sokat mozgó, vidám emberek közé került. De most valami más is hozzájárult ehhez. A gyermekekre, Perkinkóra, a terveire, a fia csínyjeire gondolt, a leányai sorsára, és az a benyomás uralkodott a bensejében, hogy elég volt már ebből az állapotból. Nem lehet tovább így kitartania, valami változásra van szükség, mégpedig gyökeres változásra. A változás szóhoz mindig odagondolt valami kellemetlent. Egy erős, kövér nőt érzett maga mellett, azután elképzelte ugyanezt a nőt a szalonban, a vékonylábú francia bútorok között. Ami már lappangott benne, amit csak az öntudata alatt hordozott eddig, és ami újabb szürke felhőket borított a kedélyére, most villant meg először szavak alakjában az értelme fényénél.

Meg kell nősülni – mondta magában, és ezt ismételgette tízszer is.

De ugyanekkor megindító melegség futott végig a testén, egy régi bálra, egy elfelejtett éjszakára gondolt, és megvillant előtte a felesége elefántcsont színű válla. Ismét szégyellte magát, tűnődött elmélázó szemekkel, hogy miért van ez, és miért kell éppen most Antoinette-re gondolni. Az elefántcsont színű vállak után egy remegő és leigázóan fejlett asszonyi váll közelségét érezte, és már nem tudott uralkodni magán: biztosan tudta, hogy ennek a vállnak zsíros tapintatú a bőre.

– Meg kell nősülni – ismételte még egyszer, és ugyanakkor nagymama is kimondta a nagy szót:

– Józsi lelkem, itt nincs más hátra: meg kell nősülni.

– És éppen mama mondja ezt nekem – szólt a tanácsnok nagymamának, de önmagával küzdött és vitatkozott a szavakon át.

– Elég rosszul esik az nekem, hogy éppen én, de mit csináljak. A gyerekek…

A tanácsnok mind a hármat elképzelte maga előtt fésületlen hajjal, piszkos ingecskékben. A homlokához emelte tenyerét.

– Csak miattuk teszem, higgye el, lelkem. Mert én se szívesen látnék akárkit szegény Antónia után – könnyeket törült ki a szeméből -, de mégis választani kell… Nekem is úgy ment el négy gyermekem, hogy azt hittem, hogy na, most azután én is utánuk ugrom, azt hittem, hogy vége mindennek. De a világ nem áll meg: itt van nekem még ez a szegény Lujza lányom. Ez még vágyik a boldogság után, élni akar a drága lelkem… Hát az ember tovább tesz-vesz, még tréfákat is csinál…

Ilyen szomorúan, ennyire okosan még sohasem hallotta nagymamát beszélni Őz József. A keserűségek őt is megtanították már arra, hogy nem elég gondtalanul és szépen élni, hanem gondolkozni is kell.

– Hát mondja, Józsi lelkem, mit akar csinálni? Szóljon már maga is, mert én hiába beszélek itt, ha nem hallgat rám.

A társaság átvonult a másik szobába, ahol valami játék következett gyermekes formákban, de hamis megjegyzésekkel. Nagypapa is együtt lépkedett a fiatalokkal. Erre az alkalomra, hogy ne rontsa a szemét, feltette halványkék üvegű pápaszemét is. Szelíd arca olyan furcsa volt a villogó, sötét foltokkal. Őz József könnyebbséget érzett, a jövő nem tetszett neki olyan borúsnak, és ebben a pillanatban elhatározta, hogy változtat gyermekei sorsán.

Felnézett a nagymama szemeibe, és igent intett.

– Hála istennek – ragyogott fel az asszony arca -, csakhogy belátta. Hiszen nem olyan nagy dolog. Csak persze vigyázni kell a választásnál. Én, hogy egészen őszinte legyek, már gondoltam is valakire.

A férfi azt érezte hirtelenében, hogy a vére az arcába szökik. Elpirult, és arra gondolt, hogy esztendők, talán tíz év óta először pirul ki az arca. A szemét mégis kérdőleg függesztette a nagymamára.

– Nézze, lelkem, nem szeretnék ajtóstól magára rontani. Az az asszony nem egészen fiatal, nyugodt, okos asszony. Mondhatom, csinos is. De hiszen ez most nem fontos, jó háziasszony, gyerekei vannak, és ért a neveléshez…

– Kedves jó mama, ne fárassza magát… nekem nehezebb hallgatni, hogy éppen maga dicsérje. És ne is dicsérje azt az asszonyt. Én tudom, kiről van szó, és hiábavaló.

– Hát honnan tudja? – zavarodott meg nagymama – kire gondolt?

– Brezenóczynéra… – felelte Őz József, és alig tudta ezt a nevet kimondani.

– De hiszen nem is ismeri.

– Dehogynem. Az előbb beszéltem vele. Igazán köszönöm… nagyon köszönöm a mama gondoskodását, de nem lehet. Valaki mást talán inkább…

Most már teljesen tudta, hogy milyen nőt kell választania. Szerényet és jót, igénytelent és lehetőleg nem asszonyt. Olyat, aki nem akar díszelegni a mások estélyén, aki nem feleség, nem mutatós portéka, nem mimózalelkű, és el tudja tűrni a gyermekeket. Mikor erre gondolt, elszomorodott, lehangolódott, mert azt hitte ebben a pillanatban, hogy ilyen nőre sehol sem találhat.

Nagymama elhallgatott, jól tudta, hogy úgyis hiábavaló minden rábeszélés: amit ez a keményfejű, hideg ember a fejébe vett, azt már nem lehet többé szóval elvitázni.

– Hát hiszen nem baj – mondta magában -, majd csak talál valakit. Az a fő, hogy sikerült megpuhítani.

Úgy gondolta el ezt az egész dolgot, hogy egyszer majd csak akad egy finom és kedves, egy szelíd lény, nem is nő, aki mindig kellemes arccal hódol az elhunyt emlékének, aki gondozza a gyermekeket, rendben tartja a házat, és olyan nélkülözhetetlen lesz, mint egy jó ápolónő a tífuszos beteg körül.

– Harag nélkül válunk el? – kérdezte a vejétől tréfásan. – Nahát, akkor ne titkolóddzunk tovább itt, hanem nézzük meg a fiatalokat.

A tanácsnok egy kisebb csoportban vegyült el. Az öreg Sziporszkyné, Palika Flóra és még két fiatalember, egy Edus nevű és egy hosszú, fekete hajú, akit Kálmánkának hívtak a társaságban. Csendes hangon Torkos Pista beszélt nekik valamiről. Mikor Őz József leült, egy kicsit elpirult, de azután a tanácsnok felé fordulva ismételte, amit mondott:

– Az öreg Jenzerről beszéltünk, a grófok kasznárjáról. Egyszer szegény elhatározta, hogy ő megpróbál síppal őzre vadászni. Bebújt a bokorba, és sípolt egy félóráig, de sehol semmi. Egyszer aztán valami jókedvű bak arra járt, és meghallotta a sípolást. Nekiugrott a bokornak, ahol az öreg már elszédült a sok fúvástól. Szép nagy állat lehetett, mert a sötétben fellökte szegényt, és mire az öreg feltápászkodott, meg a puskájáért kapkodott, már régen eltűnt…

– Nagyon kedves – mosolygott az öregasszony -, persze, maga nagyon szeret vadászni.

A szakállas szemei felvillantak:

– A hölgyek nem fognak rám haragudni, ha azt mondom, hogy többet ér egy jó vadászat, mint tizenkét unalmas bál.

A Flóra tekintete ott csüggött a fiatalember homlokán, és szeretettel simogatta. A tanácsnok látta ezeket a szemvillanásokat, figyelte a szakállas kellemes hangját, és mikor felkelt, egy kicsit felfrissültnek érezte magát ennyi fiatalság közelében.

Józsa Gyuri, hogy ne legyen kénytelen ismét szökve távozni a kaszinóba a felesége elől, és hogy törvényes formák között hagyhassa itt a társaságot, elkísérte a sógorát hazáig.

– Na, mi az? – kérdezte, mikor kiléptek a sötét utcára. – Széna vagy szalma?

– Egyik se. Nem választottam – felelte röviden a tanácsos.

– Na, ennek örvendek. Nem is való lett volna hozzád. Csak mamát csodálom, hogy minek is akarta hozzád erőltetni ezt a… nemzet özvegyét.

Ezen igen jóízűt kacagott Gyuri, még Őz úr is nevetett rajta, és ezzel elintézték örökre a hatalmas Brezenóczynét.

A tanácsnok szorongva, és mégis meleg érzésekkel közeledett az emeletes ház felé. A rideg otthon felé ellenállhatatlanul vonzotta valami, hogy három, szegény elhagyott gyermek mégiscsak vár reája.

Megtapogatta a kabátját, mert már egész úton érzett valami nehezet a zsebében. A szaloncukor volt, amit nagy Lujzának és nagymamának vett. Előbb bosszankodott, azután elmosolyodott. A szobába mégis szigorú arccal lépett be. A gyerekek, akiknél egész délután ott ült Perkinkó, együtt voltak a pamlagon, és egy kicsit álmosan, elkomolyodott arcocskákkal várták a vacsorát. Mikor felállottak, a tanácsos megnézte őket: egy kicsit rendetlenek voltak, de mégsem piszkosak. A cukrot kivette a zsebéből, és átnyújtotta kis Lujzának:

– Ossza el igazságosan – mondta neki -, háromfelé ossza el, kis Lujza!

TÖRÖK GYULA
(1888-1918)

Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

Ehhez tegyük hozzá, hogy származására nézve dzsentri volt, eszményképe a polgárosodás, a háború idején pacifista, és amikor felrémlett előtte, hogy talán csak a forradalom segíthet a csődbe jutott társadalmon, akkor 1918. október 20-án, a polgári forradalom kitörése előtt tíz nappal meghalt. Ezek az életrajzi adatok már magukban olyan regénytémát kerekítenek ki, amelyet Török Gyulának kellett volna megírnia. De így is, novelláin kívül, írt négy olyan regényt, amely prózairodalmunk legjelentékenyebbjei közt biztosítják a helyét. És már eleve tegyük hozzá, hogy ezek a regények nemcsak kitűnőek, hanem olvasmányosak, izgalmasan érdekesek. És novellái közül is legalább egytucatnyit akadékoskodás nélkül remekműnek ítélhetünk.

Az erdélyi nemesi hagyományok közt felnőtt ifjú családi körülményeiben ismeri fel osztályának azt a társadalmi feleslegessé, haladásgátlóvá lett helyzetét, amelyet már Csiky Gergely, majd mélyebb elemzéssel és nagyobb művészi erővel Mikszáth Kálmán irodalmi köztudatba vitt. Török Gyula egész nemzedékének élménye lesz ez a századfordulóra égető problémává erősödő dzsentrikérdés, ami elválaszthatatlan a polgári fejlődéstől. A kolozsvári bölcsészhallgató még maga sem tud dönteni, miféle utak állanak kétségtelenül hanyatló, egykori történelmi szerepét elvesztett társadalmi rétege előtt, amelynek egy része a kiegyezés utáni közhivatalokban találta meg helyét és egykori társadalmi befolyásának korszerű folytatását. De a nagyváradi újságíró már látja, hogy vagy a komolyan vett polgárosodás, a nemesi igények feladása, vagy a menthetetlen elmúlás közt lehet választani. A század eleji Nagyvárad a legjobb iskola a nemzeti polgárosodásra: akkor ez a város a modern irodalom tűzfészke, gyorsan fejlődő kereskedelme országos példa, virágzó sajtóélete a társadalmi problémák vitafóruma.

Ady költészete, Biró Lajos novellaművészete itt virágzott ki: ez a Holnap városa. Itt fejlődik Török Gyula íróvá. Első, pályadíjnyertes regénye, a Kis Ferkó még csak kísérlet, de már hitvallás a kuruc hagyományok mellett, és sejteti a nemsokára kiérlelődő jó stílust. A Nagyváradon írt és részben már a budapesti lapokban megjelenő novellákban még keresi a hangját: hol archaizál, hol maupassant-i igyekszik lenni, kísértik a szecesszió stíluscikornyái is. Novelláinak átlagában nem is éri el a műfaj kortárs remekíróit, Biró Lajost, a két Cholnokyt, Csáth Gézát vagy Tömörkényt, de mégis ebben a rövid műfajban találja meg azt a letisztult, világos stílust, amely azután a budapesti regényíróra lesz jellemző. Későbbi novellái közt akad is néhány, amely nem marad regényei mögött, és versenyezhet a legjobb kortársiakkal. Különösen azok a rövidebb történetei sikerültek, amelyekben ifjúkori emlékeit idézi föl, tehát abban a dzsentrivilágban játszódnak, amelyet oly egyértelmű kritikával marasztal el attól kezdve, hogy 1900-ban már fővárosi újságíró, sőt világos publicisztikája folytán fiatalon tekintélyes újságíró.

Első, újságfolytatásokban megjelent regénye óta az irodalmi élet tudomásul veszi, hogy jelentékeny új hang szólalt meg. Azonnal sokat várnak tőle és sohasem kell csalódni benne. Van még nyolc éve, és ezalatt megírja azt a négy regényt, amely Mikszáth legméltóbb folytatójává avatja, és egyenrangúnak az ugyanebben az időben induló Móricz Zsigmonddal. Irodalmi tragédia, hogy nem adatott több neki a szűkös harminc esztendőnél.

A porban című regény, amelyet huszonnégy éves korában írt, már kiforrott világnézettel és teljes írói felkészültségben mutatja Török Gyulát. A vidéki dzsentri életforma reménytelensége, nyomasztó légköre, a kitörni képtelen ember tragédiája. Hősét, Kender Pált a nagyvárosi élet, a nagyvilág vonzza, de a család, amelyet a kitűnően ábrázolt anya alakja testesít meg, visszahúzza, visszatartja. Kender Pál anyja kedvéért vagy inkább anyja lelki kényszerére megy vissza a semmibe, a porba, ahol – éppen azért, mert túl tud látni a kisszerű és célját vesztett életformán – a lelke vész el, s léte válik értelmetlenné. Végül már nem talál más kiutat, mint az öngyilkosságot.

Kender Pál öngyilkossága mintha némiképp előképe volna Szakmáry Zoltán öngyilkosságának Móricz Zsigmond Úri murijában. És mintha volna valami távoli világirodalmi rokonság Kender Pál világának vidéki reménytelensége és Csehov Ivanovjának vidéki reménytelensége közt. Ivanov is az öngyilkosságba menekül a semmi elől.

Már ez a komor regény is remekmű, a magyar kritikai realizmus egyik igen jelentékeny példája. De A zöldköves gyűrűvel még magasabbra tudott lépni. Családregény: azt az utat mutatja meg két nemzedék krónikájában, amely A porban reménytelen világához vezetett. 1849 után kezdődik, amikor egy tudatosan polgárosodni akaró nemesúr, Őz József ki akar lépni az örökölt életformából, amelyhez minden hagyománya és környezete visszahúzza. Haladó szándék és maradi erkölcs, reformkorból hozott eszmények és egy merőben megváltozott világ követelményei ütköznek össze remekül ábrázolt, kemény egyéniségében. Megindul a polgári úton, de nem ér célhoz, meghal a kiegyezés korának elején. Özvegye homlokegyenest másképpen akar élni, ő a régi nemesi életformát képzeli felújíthatónak, nagy perekkel a rég elveszett családi vagyont kívánná visszaszerezni. A gyermekek pedig válaszút előtt állnak: a polgári munka vagy a nemesi örök pereskedés. És az talál kiútra, aki lelkében is képes polgárrá válni.

Kitűnő alakok egész galériája, ragyogó környezetábrázolás, izgalmas cselekményvezetés tárja az olvasó elé a múlt század végső harmadának magyar nemesi társadalmát. Szerkesztése, ábrázolókészsége a vérbeli nagy regényíróra vall. Ámulatraméltó életismeret, ha meggondoljuk, milyen fiatal ember írta.

Harmadik regénye, az Egon a magyar irodalom egyik legkülönösebb epikai műve. Hőse egy dzsentri huszártiszt, aki, akárcsak írója, felismeri a dzsentri életforma végérvényes csődjét, és úgy találja, hogy a hazai polgáriasodásra a legjobb, legjárhatóbb példát a liberális fejlődés folytán magyar polgárokká váló zsidók adják. Hátat fordít a hadseregnek, áttér a zsidó vallásra, vállalja a magyar zsidó létet, boltos lesz, és míg társai, akik megvetik, elfordulnak tőle, biztos úton rohannak a semmibe, ő, a magyar nemesi múltat megtagadó magyar zsidó kereskedő megtalálja az utat, a benső nyugalmat, a céltudatos életet.

Ennek a különös regénynek igazi problémája a polgárság feltétlen vállalása akkor, amikor a világban már érzékelhető a polgárság válsága is.

Végső regényében, az Ikrekben két fivér tragikus szerelmi vetélkedésében nem a dzsentriről van szó, hanem a felső osztályok, az arisztokrácia feleslegessé vált életét teszi kritika tárgyává. Könyv alakban csak halála után jelent meg. Közben cikkeiben és végső novelláiban már rémlik sok olyan probléma is, amelyet a világháború vetett fel. Kétségtelen pacifista, érzi, hogy nagy változások előtt áll a világ.

De hirtelen mindennek vége lett. Mégis, amit alkotott, maradandó érték.

*

MEK

Török Gyula: Fehér virág

Regényes novellafűzér

https://mek.oszk.hu/12200/12270

2013-12-20

Török Gyula: A halszemű három fia

https://mek.oszk.hu/12400/12465

2014-02-12

Török Gyula: A porban

Regény

https://mek.oszk.hu/05100/05104

2007-08-10

Török Gyula: A zöldköves gyűrű

Regény

https://mek.oszk.hu/09100/09105

2011-01-27