Úti levelek Kerényi Frigyeshez – Petőfi Sándor

1847

Kedves barátom, levelet kapsz s illetőleg leveleket fogsz kapni tőlem, s azon egyszerű okból, mert nem igértem, hogy írni fogok neked. Csak az ne várjon tőlem levelet, kinek megigértem, mert bizonyos lehet benne, hogy oly hiába fogja várni, mint a cinkotai bakter az angol koronát. Írnivalóm, úgy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem, ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de a legunalmasabb az unalmas levél.

A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar s talán egy pár ólmosbot vár. Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik… megvallom, jobb szerettem volna főbe verni, de az üres hordó szörnyen kong s én nem akartam nagy zajt ütni. Különben fenyegetőző ólmosbotjaiktól korán sem reszketek úgy, mintha amaz ölelő karokra gondolok. „Oh szerelem, lelkem szép üdvössége…!”

Olvastad, mit ír felőled a Szépirodalmi Szemle? Ha eddig nem olvastad, ezután se bántsd; nem érdemes rá, hogy véredet rontsd vele. Vagy olvasd el bátran, nem hiszem, hogy olyan ostobaság egy pillanatra is fölháborítana. Kategorice kimondja rólad, hogy nem vagy költő, s ilyet merni mondani felőled a legősvilágibb ostobaság vagy malicia; amazt megbocsátom, emezt a legnagyobb megvetéssel elhallgatom, hanem azon állítás egyszersmind szemtelenség is, ezt meg nem bocsátom senkinek és el nem tűröm senkitől… a Honderüt kivéve, ez már olyan nagyban űzi azt a mesterséget, hogy az ember benne, mint páratlan ritkaságban gyönyörködik. Ez a Honderü… de vigye el az ördög a Honderüt, mi közöm hozzá? a Szemléhez térek vissza. Igen, a Szemlének felőledi itélete szemtelenség, mert szerkesztője s egyik-másik dolgozótársa szinte irogattak hajdanában verseket, s bizony-bizony nem állította őket a közvéleménynek egy hangocskája sem oly magasra, hogy rád lefelé mennydöröghessenek. Hanem hiszen hadd üssék a nagydobot! minél inkább ütik, annál hamarabb lyukad ki. Te pedig, barátom, légy nyugodt, s írj több olyan verseket, mint a Fanni hagyományinak olvasásakor vagy a Ganovszky Pálhoz vagy számos egyebek; s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből, s homlokodat megcsókolván, ezt mondja: „Kedves gyermek!”

Tennap délután vitte szállásomról holmimat a „Fehérhajó” fogadóba Ignác barátom és illetőleg szolgám. Ignác oly jeles és tiszteletre méltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha említetlenül hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy soha sem csal, ha nincs alkalma csalnia, és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt hivatalában pontos és így hasznos polgára a hazának.

– Az éjet a fogadóban töltém. Ma jó korán föllépett a piros hajnal az égre s belépett egy piszkos pincér szobámba, tudtomra adni, hogy készüljek. Egy óranegyed múlva feltelepedtem a szekérre. Útitársaim már fönn ültek, s a következendők; borkeresedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel katonatiszt, s egy tót születésü pápista pap, csinos, fiatal hugával… Gyönyörű kompánia! gondolám kedvetlenül, amint végig tekinték útitársaimon, s kivált miután tapasztalám, hogy köztök csak egyetlen egy tud magyarul, s ez egyetlen egy is épen a pap.

Midőn átrobogtunk az Úri- és Hatvani-utcán s a Kerepesi-úton, még csendes volt Pest, ez az óriási méhkas, melyben naponta oly nagy a dongás, hogy talán az ég füle is fáj bele. Üresek, hallgatagok voltak az utcák és ez roszul esett nekem. Nem tudom, úgy van-e más vele? de rám nézve nincs kellemetlenebb, mint temetőben vagy romok közt a lárma s nagyvárosban a csend. Én kedvelem mind a zajt, mind a némaságot, hanem mind a kettőt a maga helyén. Azok a zárt ajtajú és ablakú házak olyanok, mint a rideg, embergyűlölő szivek, melyek vagy magokba csuktak, vagy kirekesztettek minden érzeményt, s ezektől ments meg uram! – Mind mondám, üres és csendes volt Pest, midőn kijöttünk. Alutt a város és álmodott. Azon gondolkodtam, ki mit álmodhatik, különösen az írók, vagyis azok, kik íróknak tartják magokat. Hazucha kétségkivül azt álmodta, hogy valami Zerffy nevű bécsi suszterpub megajándékozta egy hajszállal Lessing parókájából, s boldog volt; Petrichevich Horváth Lázár azt álmodta, hogy X. gróf asztalára tányérokat hord, s boldog volt; Császár Ferenc azt álmodta, hogy széna helyett most egyszer babért eszik, s boldog volt stb. stb. Nem érdemlik ugyan, de isten neki, legyenek boldogok!

– Fél óra alatt a Rákoson jártunk, hol hajdan országgyűléseket tartottunk és királyokat választottunk. Eszembe jutott a vén Szilágyi Mihály és az ifjú Hunyadi Mátyás, kik ezelőtt négyszáz esztendővel itt jártak, s a tizennégy pengő forint, melyet ezelőtt nyolc évvel itt gyalogoltomban találtam, mikor statiszta voltam a pesti magyar szinháznál. Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint… dicső emlékek.

Mingyárt a Rákos mellett esik Cinkota, hol híres kántor s egyik nagyapám szendereg az úrban. Egyiket sem ismertem ugyan, hanem azért, béke hamvaikra. Kerepesen tul Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verseket írtam. Használtam az alkalmat, mig a gyors szekér elé új lovakat fogtak, leszálltam s a mult tarka emlékeitől környezve mentem… a fogadóba s megreggeliztem.

Már elhagytuk Gyöngyöst, elhagytuk Kápolnát, midőn egyik-másik útitársammal beszédbe kezdtem ereszkedni. Addig hallgattam, mint Szluha az országgyűlésen. Most sem szóltam volna, de amint kiértünk a hevesi rónára, tisztelendő úr elkezdte gyalázni a síkot, mire kötelességemnek tartottam védő szót emelni, mégpedig amúgy Petőfi modorában, az az egész illendő gorombasággal. Nem tehetek róla. Szeretőmet és a franciákat és a turóstésztát és a rónaságot a fülem hallatára ne gyalázza senki. Ettől kezdve folyvást disputálunk tisztelendő urammal, kit csakhamar kiismertem, hogy primó roppant magyargyűlölő, szekundó roppant arisztokrata, terció roppant szamár. Egyéb szép tulajdonsága nincs. Késő este értünk ide Abonyba, hol az éjet töltjük. A fogadóban csak két szoba van; az egyiket én, a szász és a lengyel foglaltuk el, a másikat pedig tisztelendő úr, szeretetre méltó hugával. Jó éjszakát, jó mulatást kivánok!

Voltál már Debrecenben, barátom? Láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843–44-iki telet e kövér városban huztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszinész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon szinházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepeimet, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháboru hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!… Talán, ha harmadszor lépek e szinházba évek mulva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenzett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit felednie. S a magyar különösen szeret felejteni… azért nem fog az ő emléke sem fönmaradni.

Füzes-Abonyból, hol a mult éjet töltém, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá, nem resteli a nagy utat. Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra-balra tengert láttunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Ábrahám keblébe jutott. Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi – nyolc ökör segítségével – egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az Alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szerzem ugyan a kenyeremet, de azért nyakamat sem imádom kevésbé, mint fejemet. A gyorsszekérnél egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, a ezalatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében. És az az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni. Szegény Tisza! Eddig kénye-kedve szerint kalandozta be a világot, mint valami féktelen szilaj csikó; most pedig zablát vetnek szájába, hámba fogják, s ballaghat majd szépen a kerékvágásban. Így teszi az élet a lángészt filiszterré!

Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet s mingyárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanult Józsa Gyuri elkezdett s abba hagyott palotáját. Ott álldogál mogorván, vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz. Üres termein át tolvajként szalad s szél, s boszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen kietlen, szomorú, rideg… düledező házak, ezek födelén és az udvarokon buja fű és paréj, az emberek sápadtak és szótlanok, az utcák üresek, zajtalanok… hagyjuk el ezt az élő sírboltot és menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy!

Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.

Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a sweici az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!

Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.

Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.

Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bibicek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszu piros lábaival a melankólikus gólya.

Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszu botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.

Mik azok a T alakúak ott a távolban? Azok elszórt gémes kutak, de olyan messze vannak már, hogy karcsu ostorfáik nem látszanak.

Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen… oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya.

Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.

Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?

Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem körös-körül, s útitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr huga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is jobban szeretem, sokkal, sokkal! –

Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszin fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!

Oh barátom, még nem volt ilyen hosszu napom, mint a mai, mióta a Meghasonlott kedély-t olvastam, irtóztató unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. Se hegy,  se róna, se ló, se szamár, hanem valóságos öszvér vidék, ami a legkomiszabb. És ez reggeltől estig tart. Úgy nyultak előre-hátra az órák, mint a rétes-tészta, s ha egyet nagy nehezen leráztam nyakamról, a másik mingyárt ott termett prédikáció-pofájával, s egyik jobban untatott, mint a másik.

Végre – ami felől már kétségbe kezdtem esni – csakugyan beértem Nagy-Károlyba. Kietlen, prózai város, azonfelül még itt tavaly a nemeskeblü konzervativ-párt kortesek által agyon is akart veretni, s mindezek dacára gyönyörrel vagyok benne, mert itt ismertem meg Juliskámat, a világ legdicsőbb leányát. Talán minden szerelmes ezt tartja kedveséről, de akárki merné ezt előttem állítani a magáéról, azt mondanám néki szembe: hazudsz akkorát, mint Falstaff!… Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani tollamat, hogy egész fényében és forróságában leírhassam lelkét!

Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly szeptember 8-án, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté. Édes elandalodással nézek át ama kert fáira és áldást mondok még arra is, ki őket ültette. – Már közel az éjfél és az álom még messze van tőlem. Hogy is tudna az aludni, ki holnap meglátja a leányt, kit szeret, ki által szerettetik, s kit fél év óta nem látott? Milyen fél év volt ez, hánykódtak-e ezalatt a tengerek annyit, mint az én lelkem?

Szeretnék neked, barátom, sokat, hosszan beszélni szerelmemről, de minthogy e leveleket ki fogom adni, hallgatok róla. A közönséget nem igen érdeklik a szerelmi történetek, csak ha regényben olvassák… aztán meg nem is érdemli minden ember, hogy az én szerelmem történetét megtudja. Isten veled!

Honnan is vetted utolsó levelemet, barátom? Nagy-Károlyból, ha jól emlékezem. Ah, olyan zavart fejem. Nem csoda, az események, mint tüzes patkóju paripák, nyargalnak át rajtam; lelkem ég és vérzik, mint akit száz gyilokkal döfnek át s aztán a tüzokádó torkába vetik. Élet-halál harcát küzdöm jövendőm boldogságáért, kedvesemért…

Most jut eszembe, hogy utazásomat kell írnom s nem szerelmemet. Bocsánat. Visszatérek hát az utazáshoz, s igérem, hogy ezután tárgyamnál maradok matematikai pontossággal… ha csak lehetséges.

Nagy-Károlyból Erdődre jöttem, hol kedvesem lakik… hó, pardon! már megint ott vagyok, hol nem kellene lennem. No de többet nem mondok róla, csak hogy Erdődön lakik. Erdőd falunak nagy városnak tökéletesen oly rendes, mint szobának az én szobám… most már képzelheted, mily rendes. Nevezetessége nincs, kivevén kedvesemet (már megint itt van! bizony Isten nem akartam;) tehát kivevén kedvesemet és a várat, melyben ő lakik. Még csaknem egészen ép vár, körülbelül a XV. századból, nem igen nagy dombon, két kicsiny és két nagy toronnyal, honnét éjszakra ellátszanak Szatmár-Németi templomai. Hajdan Rákóczi birta e várat; mostani birtokosa… nem, ennek nevét nem írom le!

Néhány napi mulatás után (hanem ilyen mulatást nem kivánok még izének se!) Erdődről Nagy-Bánya felé indultam. Pünkösd első napját Zelestyén töltöttem, az üveghutában, mit még soha sem láttam, s így rám nézve igen érdekes volt. Láttál-e már üveget fújni? barátom, azoknak az embereknek ez olyan könnyen megy, mint nekem a versírás, az ördög gondolta volna. Azt tudtam, hogy minden üvegnél egy-egy tüdő szakad meg, hát pedig dehogy. A vidék gyönyörű; regényes, erdős völgy, Erdély tőszomszédságában. Különösen gyönyörködtem este, midőn minden sötét volt, csak a hutából világított rám a pokoli tűz. Körös-körül a roppant sötétség s középütt ez a láng… olyan volt a világ, mint egy haragos, félszemü szerecsen óriás.

Zelestyétől Bánya felé a Szamos, azután a Lápos völgyén visz az út. Balra Szinyér-Váraljától kezdve magas, meredek, zöld bércek, jobbra Erdély szelid dombjai s ezeken túl kéklő hegyei. Fölséges! A völgyben apró, elszórt oláh faluk, iszonyú nagy szalmafedelű házakkal… a födelek nagyok, nem a házak. Épen olyanok, mintha Petrichevich Horváth Lázár egy granátos-csákót tenne fejére.

Végre eléri az ember az Őrhegyet, mely tulajdonképen csak halom; s ha ennek tetejére följut, akkor fönn van és soká le nem megy róla, mert páratlan szépségű látvány nyílik meg előtte… Kelet felé a völgy vége, melyet félhold alakban kerítenek körül a roppant magasságu hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagy-Bánya ószerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt… kivel és miként? már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak!

Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről Nagy-Bányán! Oh mennyire szeretem e várost! már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. – Azt ohajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és Duna között. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb lesz a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag-kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az Alföldön halok meg, ha a hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább ohajtom, hogy itt temessenek el, Nagy-Bánya regényes völgyében.

Mária-ligetnek híják a város mulató helyét. Oly szép, amilyet csak képzelni lehet. Tegnap délután (pünkösd másodnapján) velem együtt kinn volt a város nagy része, urak és nem urak, össze-vissza… demokratikus szívem hangosan dobogott örömében, mert szorosan és forrón ölelte meg a remény, hogy merész álmaim a világ jövendőjéről nem teljesülhetetlen álmak. – Az itt lévő szinésztársaság a szinkörben működött; benéztem hozzájok, hogy valami régi ismerőst találjak köztök, s csakugyan itt leltem az öreg Rákosit, kivel azelőtt négy évvel együtt bájoltam el a körönséget az Érmelléken. Száraz, magas, szótlan, komoly ember, a régi világból. Inge hasítékát a hátán és nem a mellén viseli: arcát, ha már kifestette, játékig senkinek sem mutatná meg, aranyért sem, s a bajuszt mai napig sem ragasztja orra alá, hanem úgy akasztja a füléhez cérnával… különben igen jó ember, kit társaságunknál legjobban szerettem. Nem ismert rám, amint elébe álltam s üdvözlém; hanem amint nevemet megmondtam, eszébe jutottam, s tőle kitelhetőleg örvendett, mondván, hogy sok szépet hallott rólam s olvasott tőlem. Ő azon kevés vándorszinészek egyike, kik szoktak olvasni könyveket és ujságokat, ha hozzáférnek.

Ma lenn voltam többed magammal a bányában. Irtóztató mélység! Mi mintegy ezer ölnyire voltunk benn, s hol lehet még onnan a belső vége? Mentünk, mentünk a hosszu, szűk folyosón befelé, mint a töltés a kolbászba, egy darabig egyenesen, aztán föl és alá, végre távolról halk kalapácsolásokat hallottunk, s föl-föl kezdtek tünedezni a bányászok lámpái, meg eltűntek, amint tovább haladtunk, mint a csillagok a fekete felhő között. Talán nincs nyomorúbb élet, mint a bányászok élete. Túrnak, túrnak ezek a sápadt vakondokok távol a napvilágtól, távol a zöld természettől, mind halálig; és miért? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik. Mért nem támad olyan földindulás, mely a világ minden bányáját összerázná és a föld legközepéig sülyesztené?… nem lenne pénz, és lenne boldogság.

Még ma indulok vissza Erdődre; onnan hova és mikor? nem tudom… talán a másvilágra. Ha elvesztem kedvesemet, nem élem túl, annyi szent; de a is szent, hogy ha már pokolba kell utaznom, szerzek magam mellé útitársakat. Isten megáldjon, kedves barátom! ha ez talál utolsó levelem lenni, add tudtára világnak, hogy a szerelem kétségbeesése, őrültsége ölt meg.

Barátom, tegnap írtam vagy egy század előtt utolsó levelemet Nagy-Bányáról? oly változás történt rajtam ez egy nap alatt, amilyet egy századról sem tettem föl.

Istenem, Istenem!

Királyságomat egy lóért! kiáltja: III. Richard. Jövendőm felét egy nyugodt óráért! kiáltom  én, hogy leírhassam az eseményeket, hogy leírhassam kedvesem szerelmét, azon szerelmet, melyhez hasonló még nem volt.

Boldog vagyok. Mindörökre.

Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz… csak egy csalogány dalol… szívem.

Dicső, dicső leány! téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Oda menten minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek, még nem jött későn az az ellenméreg.

Dicső, dicső leány!

Kettő között kellett választania: szülei közt s köztem.

Engemet választott.

Ő szemefénye szüleinek, kik gyermekkora óta minden gondolatát, minden vágyát kitalálták és teljesíték, kik mindent adtak neki, csak rosz szót nem. Ott voltam más részről én… ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előitélet és nyilaival lövöldözött meg a rágalom és nem értem rá, így szólni hozzája: én nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő mégis engemet választott. Oh, e leányban isten lakik, ki belát az ember kebelébe, ki látja a tenger iszapos fölszine alatt mélyen a tiszta gyöngyöket. Áldott legyen az ő neve, amily áldott vagyok én őáltala!

Szeptemberben házasodom, barátom, házasodom… Drágán szereztem függetlenségemet, még drágábban adom el. Hol kapnék érte nagyobb árt mint Juliskám?…

Nézd: megint róla írtam, és csak róla. Hiába, szívem oly tele volt, hogy ki kellett ömlenie, különben megrepedt volna. Értesz-e valamit levelemből, vagy semmit? Képzelem, mily zavart. Az öröm úgy jár keblemben s fejemben, mint a részeg ember a szobájában; hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakokat ver be, s mindenképen garázdálkodik. Bolond, szilaj fiú az a váratlan öröm. Még fejem óráját: eszemet is majd a földhöz vágta.

Holnap indulok Nagy-Várad felé Pestre, s onnan a külföldre. Nőtlenségem utolsó hónapját utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira ohajtok látni, mert hisz az rokona szívemnek; mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot és magát Bérangert, a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostolát. A juliusi revolucio ágyudörgése Béranger dalainak viszhangja volt. Mindenki tisztelettel említse az ő szent nevét. Ő a világ első költője!

Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem e hónap elsején. Utamról sok jut eszembe. Szatmár és Károly közt van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes; itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren, melynek vége ez: „– – elmondtam legszörnyűbb átkomat s elsírtam legszentebb könnyeimet.” Úgy volt, átkozódtam és sírtam. – Az Érmellék kellemes, szelid völgy: a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag szántóföldek. Székelyhidon etettünk, ép azon fogadóban, hol 1843-ban, mint szinész, játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szobát is, hol szinpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz ködalakok vettek körül… itt töltött napjaim szellemei. Hosszan beszélgettem velök: beszédünk komoly, merengő volt, csak néha mosolyogtam bágyadtan, fájdalmasan. Szomorú, nagyon szomorú időkről beszélgettünk.

Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melybe hír szerint Mén-Marót zárkozott feleségeivel Árpád elől. Szép asszonyok! szép asszonyok! a hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, elhagyott… csak egy akasztófa ágaskodik a begyepesedett sánc tetején. – A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak neveznek, s melyről fölséges körülnézés esik le a messze nyúló rónákra, miknek szélére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegyek alatt fekszik Nagy-Várad. Szép, kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ki, ide Szalontára.

Tudod-e miért siettem ide s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; ami tulajdonkép rendén van. A múzsák nem konzervativ kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!” a múzsák is leszállottak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem.

Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszoru övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának. Isten veled, édes Frigyesem! a magáéhoz hasonló boldogságot kiván neked igaz barátod. Következő levelemet külföldről.