kb. 4 perc olvasás
POGÁNYOS HITVALLÁS MAGYARUL
Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!
A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér’?
Hadúr öszvérként mendegél?
Ó nem, ilyet ne higgyetek –
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.
Szegődjünk hát nyomába mi
A gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül –
Ki kűzd megél, más elmerül.
Megáll Isten meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.
1922. júl.
József Attila
https://www.youtube.com/watch?v=mIvnj77uMeI
Arany János: A POLOSKA
Rímes próza
Makámát írni
– mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed Ben-Othman Hariri
– nem tréfa dolog;
– annyi, mint: repülni gyalog,
– s ki egyszer ebbe fog
– nagy veszedelem érheti:
– lábát izibe megütheti,
– orrát is betörheti.
Mindazonáltal én megkisértem,
– úttörőnek bukni is érdem;
– aztán meg nem szabad-e, kérdem
– prózát versben írni
– már így ni!
– mikor annyi verset írnak prózában
– a két nemes magyar hazában,
– de kivált mostanában!
No tehát a csimaz vagy poloska
– legyen lelkesedésem pocka,
– a tárgy legalább nem ócska;
– pedig ez is tesz valamit nálunk
– hol annyi az ütött-kopott
– nem mondom: lopott
– hogy csupa zsibvásárban járunk.
Aztán hisz tárgyam elég klasszikai:
– szúnyog, csimaz egymásnak vérrokonai,
– s ha Virgil az elsőt megénekelte,
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió,
– az ő neve légió;
– eredetileg szőke faj,
– mint a vaj;
– de ha más ég alatt meghonosul,
– mások vérén megpotrohosul:
– barnára fajul akkoron
– mint a csöppentett… korom.
Világosság élő magzatja
– Kánt is megmondhatja [*]
– de szereti a sötétséget
– filantrop céljai végett.
Külsejét ami nézi,
– rajta ugyan kevés a vitézi,
– arca penészesen úriás,
– termete sem igen daliás,
– háta pedig kifelé görbe,
– karcsusága átmegyen a körbe,
– noha páncéllal is bír
– mint egy kürazir
– evvel azonban nem mellét fedezi,
– hátát védelmezi.
Van továbbá neki jó fegyvere,
– csípni, szúrni ugyan tud vele,
– hanem amivel ellenséget űz,
– nem annyira fegyver, mint a… bűz.
Egyik erénye a háziasság,
– nincs vériben a zajos vigasság,
– nem zavar egykönnyen rendet,
– nem tör csendet;
– természete birkai békes,
– türelemmel ékes,
– oly józan, oly éber,
– mint egy héber.
Éji magányban, rejtve működik
– tíztől circiter ötig,
– feláldozza szende nyugalmát
– nem is üt semmi lármát,
– virrasztja az emberiség álmát.
Nappal azonban visszavonul,
– (gondolom: ír, tanul,)
– önlelkibe mélyed,
– keresi a rejtve levő mélyet
– mint egy filozóf.
Ah – nincs kerevet, szófa,
– nincs ágynyiladék
– vagy falhasadék
– oly mélyen magasan
– hova ő be ne hasson,
– mit föl ne kutasson.
Különösen tetszik néki
– minden ami régi,
– vagyon ahhoz privát gusztusa,
– ő annak született antikvariusa.
Gyönyörködik a müvészetben,
– festett szobában, képkeretben
– nagy hajlamot érez rája,
– van saját műiskolája,
– s ha eljön az est
– ő maga is fest.
Hát még minő kedélyes!
– kivált mikor éhes,
– szárnyával arcod gyöngén legyezi
– mialatt véred veszi.
Sohasem ereszkedik nyílt csatába,
– ha kergeted, gyors neki a lába,
– eltűnik egy perc alatt
– mint villám s gondolat;
– de legott visszatér,
– noha engedelmet se kér,
– gallérodba ragad,
– s „eszi a nyakad”
– aztán megint ill’a -berek! – mint az ügyes guerilla,
– meglapul az egész kamarilla.
Túl szerénység neki nem kenyere,
– nem várja, hogy híják szépen: gyere!
– hova egyszer vendégül beférkezik,
– onnan ugyan szűrit többé ki nem teszik.
Egyébiránt nagyvároson született,
– lenézi a nomád életet;
– paplan alatt jobb szeret hálni
– mint rusticálni.
Hazája művelt Európa,
– szerelmes a civilizációba;
– s míg honn marad a tábor törzse,
– mindig elébb nyomul előörse
– szárazon úgy, mint vízen át;
– neki találták fel a gőzmasinát:
– nyugat felől keletre vándorol,
– békésen hódít, még nem is porol.
Mint polgár: kozmopolita,
– ő nem mondja: „si est vita – non est ita „;
– hanem megindul apraja, véne
– hazát keresni ott „ubi bene”.
Bú nélkül hagyja el az ősi lakot,
– és mint madár ha elejt egy fűmagot
– dúsan tenyész föl a meddő kopár:
– csimazból is elég egy pár.
Kiválóan ügyes telepedő:
– ha egyszer ráülhet, övé a lepedő,
– lepedővel az egész nyoszolya,
– aztán a ház legkisebb zugolya;
– pár nap mulva hemzseg a gyarmatos,
– ha nem tetszik, pusztuljon a lakos!
Nincs korlátozva, bizonyos geogr. fokig,
– minden klimát azonnal megszokik,
– s ne félj, hogy elszökik!
– nem háborgatja ily könnyelműség,
– jelleme a ragaszkodó hűség.
Bármely idegen elembe’
– teszi magát otthonos kényelembe,
– ősi szokásit el nem hagyja,
– vérit soha meg nem tagadja,
– nem alkalmazza senkihez magát:
– aki vele van, tűrje a szagát!
Legörömestebb útfélen tanyáz
– hol fogadó van, vagy más efféle ház,
– és, mint jámbor apáink régen
– kapva kaptak az új vendégen:
– mindenki iránt megelőző,
– vele bételni se’ győző.
Így terjeszti dicső faját,
– viszi a civilizáció zászlaját
– őrszemeit előre kitolva;
– hátrál előtte barbárság, bolha,
– ez kénytelen el-eblábóni:
– „veteres migrate coloni”
– s megújul a világ, ez az ócska,
– no tehát: for, ever, poloska!…
[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá; ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) – A. J.