Makámát írni – mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri – nem tréfa dolog; – annyi, mint: repülni
gyalog, – s ki egyszer ebbe fog – nagy veszedelem érheti: – lábát
izibe megütheti, – orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
– uttörőnek bukni is érdem; – aztán meg nem szabad-e, kérdem –
prózát versben írni – már így ni! – mikor annyi verset írnak
prózában – a két nemes magyar hazában, – de kivált mostanában!

No tehát a csimaz vagy poloska – legyen lelkesedésem pocka, – a
tárgy legalább nem ócska; – pedig ez is tesz valamit nálunk – hol
annyi az ütött-kopott – nem mondom: lopott – hogy csupa zsibvásárban
járunk. – Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: – szúnyog, csimaz
egymásnak vérrokonai, – s ha Virgil az elsőt megénekelte, –
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió, – az ő neve légió; —
eredetileg szőke faj, – mint a vaj; – de ha más ég alatt meghonosul,
– mások vérén megpotrohosul: – barnára fajul akkoron – mint a csöpp
entett… korom. – Világosság élő magzatja – Kánt is megmondhatja[*]
– de szereti a sötétséget – filantrop céljai végett. – Külsejét ami
nézi, – rajta ugyan kevés a vitézi, – arca penészesen úriás, –
termete sem igen daliás, – háta pedig kifelé görbe, – karcsusága
átmegyen a körbe, – noha páncéllal is bír – mint egy kürazir –
evvel azonban nem mellét fedezi, – hátát védelmezi. – Van továbbá
neki jó fegyvere, – csípni, szúrni ugyan tud vele, – hanem amivel
ellenséget űz, – nem annyira fegyver, mint a… bűz. – Egyik erénye
a háziasság, – nincs vériben a zajos vigasság, – nem zavar egykönnyen
rendet, – nem tör csendet; – természete birkai békes, – türelemmel
ékes, – oly józan, oly éber, – mint egy héber. – Éji magányban,
rejtve működik – tíztől circiter ötig, – feláldozza szende nyugalmát
– nem is üt semmi lármát, – virrasztja az emberiség álmát. – Nappal
azonban visszavonul, – (gondolom: ír, tanul,) – önlelkibe mélyed, –
keresi a rejtve levő mélyet – mint egy filozóf. Ah – nincs kerevet,
szófa, – nincs ágynyiladék – vagy falhasadék – oly mélyen magassan
– hova ő be ne hasson, – mit föl ne kutasson. – Különösen tetszik
néki – minden ami régi, – vagyon ahhoz privát gusztusa, – ő annak
született antikvariusa. – Gyönyörködik a müvészetben, – festett
szobában, képkeretben – nagy hajlamot érez rája, – van saját
műiskolája, – s ha eljön az est – ő maga is fest. – Hát még minő
kedélyes! – kivált mikor éhes, – szárnyával arcod gyöngén legyezi
– mialatt véred veszi. – Sohasem ereszkedik nyilt csatába, – ha
kergeted, gyors neki a lába, – eltűnik egy perc alatt – mint villám
s gondolat; – de legott visszatér, – noha engedelmet se kér, —
gallérodba ragad, – s „eszi a nyakad” – aztán megint ill’a –
berek! mint az ügyes guerilla, – meglapul az egész kamarilla. – Túl
szerénység neki nem kenyere, – nem várja, hogy híják szépen: gyere!
– hova egyszer vendégül beférkezik, – onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. – Egyébiránt nagyvároson született, – lenézi a nomád
életet; – paplan alatt jobb szeret hálni – mint rusticálni. – Hazája
művelt Európa, – szerelmes a civilizációba; – s míg honn marad a
tábor törzse, – mindig elébb nyomul előörse – szárazon úgy, mint vízen
át; – neki találták fel a gőzmasinát: – nyugat felől keletre vándorol,
– békésen hódít, még nem is porol. – Mint polgár: kozmopolita, – ő nem
mondja: „si est vita – non est ita „; – hanem megindul apraja, véne
– hazát keresni ott „ubi bene”.- Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, –
és mint madár ha elejt egy fűmagot – dúsan tenyész föl a meddő kopár:
– csimazból is elég egy pár. – Kiválóan ügyes telepedő: – ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, – lepedővel az egész nyoszolya, – aztán a ház
legkisebb zugolya; – pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, – hanem
tetszik, pusztuljon a lakos! – Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, – minden klimát azonnal megszokik, – s ne félj, hogy elszökik!
– nem háborgatja ily könnyelműség, – jelleme a ragaszkodó hűség. –
Bármely idegen elembe’ – teszi magát otthonos kényelembe, – ősi
szokásit el nem hagyja, – vérit soha meg nem tagadja, – nem alkalmazza
senkihez magát: – aki vele van, tűrje a szagát! – Legörömestebb
útfélen tanyáz – hol fogadó van, vagy más efféle ház, – és, mint
jámbor apáink régen – kapva kaptak az új vendégen: – mindenki iránt
megelőző, – vele bételni se’ győző. – Így terjeszti dicső faját,
– viszi a civilizáció zászlaját – őrszemeit előre kitolva; – hátrál
előtte barbárság, bolha, – ez kénytelen el-eblábóni: – „veteres
migrate coloni” – s megújul a világ, ez az ócska, – no tehát: for,
ever, poloska!…

[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá;
ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) – A. J

Alföldi Géza

János bátyámtól…

János bátyámtól – feldereng a múltam –
Nagyon sok szépet s igazat tanultam.
Bölcsessége, mit hajlott háta hordott,
Oktatni, ha kértem, sohasem szabódott.
.
Ültem a térdén, istállónkkal szembe,
S mesefonalát meg-megeresztette.
Hogyha megkértem, mesélt a hangyáról,
A hollóról, aki feketében gyászol.
.
Elmesélte az árva tücsök búját. –
Kiöntötte rá kemény, hűvös gúnyát. –
Állatoké volt szíve, teste, lelke.
Talán a bogarat legjobban szerette.
.
Csupa egy melegség karcolós hangja,
Ha térdére mászott egy bohó hangya.
Letette szépen, hogy: Eredj békével! –
Arrébb is pöckölte a botja végével.
.
Csak a poloskáról szólt gyűlölettel:
Lusta és gyáva, piszkos, büdös… nem kell!
Irtsad a kölykét is, ahol csak látod,
A poloska lesz még egyszer a halálod!
.
De hogyha nem bántott? – Kérdés a számon –
Ha téged nem is, másokat se bántson!
Ha még nem is mart meg, majd megmar máskor –
S kemény vad akarat sugárzott markából.
.
Hihetsz kígyónak és hihetsz rókának,
Becsapni – néha! – az is megpróbálgat,
Figyeld meg, szembeszáll, megmar, ha merhet,
Hej, de a poloska álmaidban lep meg!

Arcodon alszik, melleden melegszik,
Párnád csipkéi közé telepszik,
Sötétben hősködik, a fényben gyáva,
Az alattomosság a fő érdem nála.
.
Kínoz, gyötör, s ha elkapod, a szentjit,
Hát nem ő, aki sosem csinált semmit!?
Olyan szép ártatlan szemekkel néz rád,
Hogy mért a haragod és hogy lehet vérvád!?
.
Mikor olyan jó s úgy kell a házadban,
Olyan szorgalmas és olyan ártatlan!
Anyja keservit! Piszkos, aljas népség,
Mert kiszívja az a piros ajkak mézét!
.
Mindegy az néki, csecsemő vagy anyja,
… Legyen rá gondod, ne maradjon magja!
Mert, ha csak egy jut házadba belőle,
Máris elköltözhetsz fáradtan előle!
.
Ma még csak egyedül, holnapra száz van!
Pusztítottam is, ahol csak találtam!
Úgy felmagasult János, mint a vén fa:
Még hogy az Isten… a sátán ivadéka!
.
Emlékezz majd rá, mit meséltem néked,
Ha egyszer beléd mar, akkor megérted.
… János bátyámtól, – feldereng a múltam –
Hej, de sok szépet és: igazat tanultam!

Bogen-Ittling, 1949. VIII. 4.