Tavaszi zápor, 1932 (Az elcsábított, elhagyott szegény cselédlány kálváriája)

Írta: Nagy Jenő · 2025. február 5.

kb. 22 perc olvasás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tavaszi zápor
1932-es magyar–francia film
Rendező Fejős Pál
segédrendező Keleti Márton
Műfaj filmdráma
Forgatókönyvíró Fülöp Ilona
Főszerepben Annabella
Hang
Zene Angyal László
Vincent Scotta
Operatőr Eiben István
Powerell Marley
Vágó Lothar Wolff
Hangmérnök Lohr Ferenc
Gyártás
Gyártó Hunnia Filmgyár
Ország Magyarország
Nyelv magyar
Játékidő 78 perc
Forgalmazás
Bemutató Magyarország 1932. november 4.
Korhatár 12 III. kategória (NFT/25901/2021)
További információk

A Tavaszi zápor 1932-ben bemutatott fekete-fehér, magyar játékfilm. Rendezője Fejős Pál.

Cselekménye

[szerkesztés]

Egy vidéki nemesi kúriában bálba készülődnek. A cselédlány Mari elkíséri gazdáját és annak leányát a bálba. Mari csak kívülről figyeli a bálozókat, de onnan is elzavarják. Később az intéző a bálból hazakíséri a házikisasszonyt, majd még ott a kertben bonbonokkal kínálgatja, végül elcsábítja Marit. Hónapokkal később a gazdaasszony megtalálja Mari babakelengyéjét és elkergeti őt a háztól. A terhes lány a faluban senkinél nem kap munkát, ezért a városba megy, alkalmi takarításból próbál megélni. Végül a Fortuna bordély úrnője fogadja be, felszolgáló lesz, ott szüli meg gyermekét.

A falujába megy megkeresztelni kislányát és a templomban a gyermekét tartó Mária szobra elé járul vele, oltalmát kéri. Amikor azonban a városba visszatér, becsöngetnek hozzá: három hölgy feljelentése alapján hatósági intézkedéssel elveszik és lelencházba adják a kislányt. Mari kézcsókokkal búcsúzik el a prostituáltaktól és félőrülten, kétségbeesve keresni kezdi gyermekét. A falujában bolondnak tartják, űzik, gúnyolják. Megkondul a templom harangja (ahogy a csábítás éjszakáján is); a lány dúltan, fenyegetően közeledik a Mária-szobor felé, ám amikor ütésre emeli karját, elterül a földön.

A történet az égben folytatódik. Mari a mennybe emelkedik, ott tiszta konyha, ezüstösen csillogó vödör és súrolókefe várja. Megpillantja, hogy lenn a Földön lányát el akarják csábítani, ekkor kiönti a vödör vizet, vagyis záport zúdít a Földre: az alföldi legenda szerint a halott anya így akadályozza meg lánya rossz útra térését.

Filmtörténeti szerepe

[szerkesztés]

Fejős Pál korábban az Egyesült Államokban rendezett némafilmeket. Onnan Párizson át hazajött, hogy itt művészi igényességgel készítsen filmet, amire szerinte az USA-ban nem volt lehetőség. Úgy vélte, hogy az „egzotikus” környezet segíteni fog a film amerikai bemutatásában is. A filmet több nyelvi változatban készítette és a főszerepet ismert francia filmsztárra, Annabellára (Suzanne Georgette Charpentier) bízta.

Bár a cselekmény a „bukott” cselédlány sablonos történetére épül, az alkotás így is kiemelkedik a hosszú párbeszédekkel zsúfolt, egysíkúan fényképezett korai magyar hangosfilmek közül. A filmben csak kevés szöveg hangzik le, és szinte teljesen hiányoznak a dialógusok. A rendező az érzelmeket párbeszédek helyett képi eszközökkel, vágással, hangeffektusokkal, zenével igyekezett kifejezni. Ez a törekvés azonban néhol a némafilm erőltetett teatralitásához, túlzó megoldásaihoz vezetett.

„A Tavaszi zápor félúton [van] a modern művészfilm és a konvencionális melodráma között.”[1] Fejős Pál 1932-ben megjelent nyilatkozatából kitűnik, hogy ennek maga a rendező is tudatában volt.[2] Filmjét a korabeli közönség és kritika egyaránt elutasította, de a korai magyar hangosfilm történetének jelentős alkotásaként tartják számon.

Szereplők

[szerkesztés]

Szereplő(k) hangja Szereplő(k) neve
Annabella Szabó Mari
Gyergyai István intéző
Dajbukát Ilona a jegyzőné
Bársony Rózsi a jegyzőné lánya
Zala Karola a Fortuna tulajdonosa
Gózon Gyula vendég a kávéházban
Ladomerszky Margit a kávéház szépe
Makláry Zoltán vasutas
Pethes Sándor táncmester

Jegyzetek

[szerkesztés]

  1. ↑ Balogh Gyöngyi, Király Jenő: i.m.
  2. ↑ Fejős Pál, Nagy Endre (1932). Az amerikai filmről. Nyugat (24. szám), 588. o. (Hozzáférés: 2012. június 24.)

Források

[szerkesztés]

  • szerk.: B. Egey Klára: Filmek könyve. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 330–333. o. (1967)
  • Balogh Gyöngyi, Király Jenő: A népi legenda kísérlete (Tavaszi zápor). (Hozzáférés: 2012. június 25.) Eredetileg megjelent: Balogh Gyöngyi-Király Jenő: „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929-1936. Budapest, 2000, Magyar Filmintézet. 172-178. oldal.
*
*
A Tavaszi zápor 1932-ben bemutatott fekete-fehér, magyar játékfilm. Rendezője Fejős Pál. Egy vidéki nemesi kúriában bálba készülődnek.
Одноклассники · 2019. dec. 26.
*

Balogh Gyöngyi – Király Jenő

A népi legenda kísérlete
(Tavaszi zápor)1


AZ ÉLET MÁSHOL VAN (A KIZÁRTAK MITOLÓGIÁJA)

A Tavaszi zápor, akárcsak a Csak egy kislány van a világon, dialógusok nélküli, zörejekkel és zenével kísért hangosfilm. Fejős Pál megoldásában a technikai nehézségek elkerülését szolgáló megalkuvásnál nagyobb szerepet játszhatott a némafilm futó hangulatokon zongorázó, mozgékonyabb képvilágának vonzása, mellyel a nehézkes „talkie” egyelőre versenyképtelen. A Tavaszi záport az 1914 óta Amerikában élő Fülöp Ilona írta, Peverell Marley (Cecil B.De Mille operatőre) fényképezte Eiben István társaságában, zeneszerzői Angyal László és Vincent Scotta. A többnyelvű verzióban2, francia sztár, Annabella főszereplésével készült filmet 1932. november 4-én mutatta be a Rádius mozi. Fejős filmje igényében a paraszti témájú társadalmi dráma artfilm-variánsa, mely az eredményt tekintve a „szegények életét” ábrázoló népies iránydráma midcult-műfaja és a szentimentális cselédmelodráma masscult-műfaja között ingadozik. A cseléd: a vidék a városban, míg a nyaraló, a turista a város képviselője vidéken. Amaz túldolgoztatott pária, emez a semmittevés királya. Az előbbi tragikus (Fehér Imre: Bakaruhában, 1957, Fábry Zoltán: Édes Anna, 1958), az utóbbi többnyire komikus alak. Fejős filmjében, melyben a hősnő falusi cseléd, azt látjuk, hogy a vidék kegyetlenebbül nyomja el magát, mint őt a város. A Heimatfilmben a régimódi vidék harmonikusabb, a naturalista parasztdrámában barbárabb mint a modern élet. Az ősi és naiv életformák Vico és Rousseau óta a szakadatlan vita tárgyát képező ellentett értelmezési módja a kezdet tökéletességének illetve rettenetességének eszméje.
Fejős az együttérzőbb városi ember szemével látja a barbárabb falusi gazda járma alatt senyvedő cselédet. Falun jobban kizsákmányolták a szolgálót, többet igyekeztek kipréselni belőle mint a hisztérikus és szórakozott városi nagyságák, de nem tekintették, mint városon, egzotikus species tagjának, idegen lénynek. Fejős filmjében a cseléd nagyvárosi szemlélete vegyül a falusi élet képeivel. A realista problémafilm átnő a mítoszba és a melodrámába (mint később Giuseppe de Santis temperamentumos, hangulatos filmjei a Keserű rizs [Riso amaro], 1948 és a Róma, 11 óra [Rome, ore 11], 1952). Az egzotizáló szemléletmód romantizálja a cseléd alakját. A Tavaszi záporban nem annak a modern világban már nem teljesen tehetetlen, a polgárosodás kezdetén álló s a városi kultúrát befogadó fiatalnak a képét látjuk, aki ekkoriban volt a cseléd. Csak a lecsúszott úrilány lehet ilyen tehetetlen, nem az, akit a nélkülözés és a nehézségek neveltek. A Fejős-film cselédje légies és gyámoltalan viktoriánus kisasszonyok emlékén átszűrt lányportré, sorsa pedig a falusi népdrámát és ifj. Dumas iránydrámáját vegyíti Schnitzler erotikus rezignációjával.
„Népi legenda” – mondja Nemeskürty István a Tavaszi záporról3. Hibának tartja a film „népviseletesen magyar cifraságát”4. A Tavaszi zápor szenvedéstörténet, amely modern szentet csinál a cselédből. Fejős filmje, mely stilizációs princípiumként hívja segítségül a legenda műfaját, a vallást esztétizálja és nem az esztétikumot állítja a vallásos nevelés szolgálatába. Biológiai mítosz indítja a cselekményt. Felső felvételen látjuk a ház előtt virágzó gyümölcsfa koronáját. A legyezőszerűen nyíló szétfutó erezetű virágzás ugyanolyan kétértelmű, mint a Kék fény /Das blaue Licht/ (Leni Riefenstahl, 1932) barlangja: mindkettő a társadalom által kihasznált, eltékozolt és elnyomott gazdagság foglalataként jeleníti meg a női létet. A vallási és biológiai konnotációk a cseléd történetének a nőiség történetévé való esztétikai általánosítását szolgálják. A kis hősnő nekiindul cselédkönyvével a társadalomnak. A Tavaszi zápor egyfajta hit, a tételes vallásokénál ősibb, az ösztönökben lakó bizalom, a női test és lélek, a feminitás lényegéhez tartozó reménykedés története. Az ösztönökből jövő remény, a virágzás ösztöne egy mohó, önző, kiszipolyozó társadalomba belevetve válik a szenvedéstörténet alanyává.
Népes családon pásztáz a kép, zongora kalimpál, gyerekek visongnak, türelmetlen hang szólítja Marit. Az elnyomó hangzavar érzékelteti a könyörtelenség figyelmetlenül csörtető, durva rendjét. Aszinkron hangmontázs teremti meg a kiszolgáltatottság légkörét. „Mari! Mari! Gyerünk már!” Sikoltozó parancsuralom hátba támadó jelenléte sokkíroz. Itt a cseléd az, aki az érzékenységre és virágzásra született élet finomságát képviseli, s az úr a letaposó csizma helyzeti fölényét. Mari mindent úgy vesz, ahogy van, a türelmetlenséggel szemben is türelmes: ilyenek az urak, nem tehetnek róla! Engedelmes sorsérzés jelöli ki pályáját: elzárja az érvényesüléstől és megőrzi a lumpenizálódástól.
Mari, a film hősnője a jegyzőné (Dajbukát Ilona) cselédje. A jegyzőné és lánya (Bársony Erzsi) – Hamupipőke mostohaanyja és mostohatestvére – egyszerre idézik fel a rettenetes anya archetipikus képét és a cselédkomplexumos hisztérika sztereotípiáját. Mari Hamupipőkeként térdepelve öltözteti a bálba induló lányt. A házikisasszony nagyjából egyivású Szabó Máriával. Bár az emberi szubsztancia azonos, a sors kegye eltorzítja az egyiket s kegyetlensége felszenteli a másikat. Az élettevékenységükben passzív urak tehetetlen szörnyekként, furcsa parazitákként ülnek, állnak; az igény telhetetlenségében és a követelődzés türelmetlenségében fejeződik ki élősdi aktivitásuk.
Mari leolt, bezár, perdülve serénykedik. Kilép az estébe a három nő: anya, lánya és cselédjük. Mulatság hangjait szűri a falusi est. A felvillanyozott kisasszony-lány mögött kíváncsian lépdel a jámbor cseléd. A bálteremből kiömlő tánczene telt hangjai veszik körül, amint letérdel a fehér fodros lány mögött, hogy felsegítse báli cipőjét. Míg a bálozó lány az izgalomtól pattog, a térdepelő cseléd is bepillant, a kisasszony hátsó fele mögül, a bálba. Ha kezdettől fogva a cseléd a finom s a zajos, önző, fegyelmetlen kisurak a közönségesek, akkor a film a kontraszelekcióról, kultúra és civilizáció ellentétéről szól, a rosszabbak, a durvábbak győzelméről, a társadalmat kiszipolyozó jövőtlen osztály pusztító és önpusztító túlmohóságáról, mely a pillanatban élve rendez be egy fenntarthatatlan világot.
Mindenki érzi, hogy „az élet máshol van”. Platon barlang-hasonlata fejezi ki az uralkodó osztályok világérzését, akik, a háziasítási degeneráció ismeretelméleti világkép típussá szublimálódott megfelelője eredményeként, egy tökéletlenebb vagy tökéletesebb, de mindig zárt, hárításra berendezkedett komfort rabjaként, információt veszítenek. Az alávetettek világérzését hasonlóan elterjedt őskép, a Platon-hasonlat fordítottja, populáris ellenképe fejezi ki: benn zajlik az igazi élet, s mi a sötétből figyelünk, mint a zombik, vagy mint a végleg rémmé változott Dr. Jekyll, ki a kinti éjből bámulja menyasszonyát, vagy mint Stella (Barbara Stanwyck), ázott proletárnőként lesve a bálterem ablakát, melyben a felső tízezerbe felemelkedett lányát ünneplik (King Vidor: Stella Dallas, 1937). Nálunk Mollináry Gizellánál fordul elő e kép: a bezártak mitológiája áll szemben a kizártakéval.
Valcer követi a csárdást, erotikus forgatag nyeli el a kisasszony-leányt. A kizártak kíváncsisága – mely a kor mozijának, a glamúrfilm korszakának is bizonyára egyik fő magyarázó elve lehet – még naiv: a bámész cseléd magáról megfeledkezve térdepel. Az öröm képe is öröm. A fény képe is kielégülés. A fénykép szórakoztatóipari kiaknázásának ezért válik fő útjává ebben a korban a „fény”-kép vagyis a glamúrfilm. Az artfilm-rendezői ambíciójú Fejős Pál filmjében azonban a ragyogás elbűvölt nézőjét, Marit, hideg zuhanyként hivatott kijózanítani a rendreutasítás. Fontoskodó bálrendező, gőgös zsírosparaszt int a bámész Marinak, tűnjön el. Ugyanazt az űzöttséggé fokozott kizártságot látjuk, mint a Das blaue Lichtben, Leni Riefenstahl filmjében, de Marinak nincs alternatív világa, mint a riefenstahli boszorkánynak, ő az egyetlen világból van kizárva. Az a világ azonban, amelyből bárki bárkit kizár, bitorlóké, lopott, rabolt világ. Mari csendes vád néma tanúja a film elején.


A BUKOTT NŐ SZTEREOTÍPIÁJA ÉS A VULGÁRIS BORDÉLYROMANTIKA MŰVÉSZI ADAPTÁCIÓJA

A sodró valcer Bécsből jön, Mari időtlen időben zajló lassú pepecselése: Ázsia. Figyelmesen hajol teendői fölé, petróleumlámpával bajlódik, nagy copf a hátán, szalag a hajában. Közben csábító valcer hullámzik át a falun, nem lehet elbújni, dúdolása utolér. Mari határozott mozdulatokkal vetkőzik, puritán vetkőző mozdulatait azonban elcsábítja a zene, lemeztelenedő testtel tesz néhány tánclépést a tavaszéjben. A petróleumlámpás strip-tease csak a néző perspektívájából suta és szomorú, a kedves, igénytelen Mari ezt nem veszi észre. Ismét a fiatal fát látjuk éjben parázsló, világító virágaival.
Vihogó fiatalúr kíséri haza a kisasszonyt az erotikus zenét lihegő, szirmot bontó éjfélen. A cseléd a ropogósra szárított ruhákat szedi össze, míg a nyafka kisasszony a kapuban dulakodik udvarlójával. A hoppon maradt úrfi megszólítja Marit és elbolondozik a kerítésnél a figyelmes szemű lánnyal. A lány előbb hőkölve, húzódzkodva hárítja el a felkínált bonbonos zacskót, végül az úrfi sajátkezűleg illeszt s nyom be egy bonbont a lány szájába. Mari előre hajolva benyeli, előbb félszegen, utóbb mégis ösztönös erotikus magabiztosságra ébredve tátog a férfi ujjai közé csippentett bobon felé. A kesztyűs kéz érintésére megelevenedett száj újabb bonbonok után kapkodva nyeldekel. A kincsek kirámolása a Das blaue Licht barlangjából és a bonbonok berakása a Tavaszi zápor „barlangjába” nyugtalanító és obszcén motívumok. A nő „etetésének” jelenete, mely nemcsak a gazdatiszt és a cseléd társadalmi viszonyáról, egyúttal férfi és nő nemi viszonyáról is vall, nemcsak felháborító hanem pikáns is, mert nemcsak a férfi eteti őt, a lány is etetteti magát, s nyíló, befogadó önmagával kínálja meg a férfit, megmámorosodva a nemi felajzottság pillanatának minden társadalmi korlátot ledöntő szalmaláng demokratizmusától. A nemi rituálé pillanatában a maga, a teste, a neme, a fiatalsága hatalmát észleli a lány.
A modern szerelmi epika születése idején a polgárlány elcsábítása „ügy”, nem a cselédlányé. A bukott nő és a törvénytelen gyermek a népszínmű kedvelt témái (Szigligeti: A lelenc, Tóth Ede: A kintornás család, Rákosi Jenő: Magdolna, Csiky Gergely: Szép leányok, Abonyi Lajos: A leányasszony). A Tavaszi zápor hősnője a naturalizmus talajtalan és magányos, kiszolgáltatott cselédlánya, s nem a népszínmű parasztlánya. A cseléd a védtelen ember, a préda, akit semmi sem óv a privilégiumok által biztosítottak kegyetlenségétől. A naturalista melodrámában a cseléd elcsábítása üggyé vált, a tettes pedig már nem magabiztos nagyúr, esendő, bizonytalan polgár lett belőle. A történetet Fejősnél a falusi miliő még egyszer feudalizálja. A hím szótlanul ellép a cseléd fölött, akinek testét egy percre megkívánta. Mari ismét térden áll, ázott kalapot szed fel a fűből, karjával törölgeti s felnyújtja urának. A mesebeli Hamupipőkét kiváltja a szolgaságból a herceg szerelme, Marit a nappali szolgaságot megkettőző éjszakai szolgaságba taszítja. Tücsök cirpel, nóta szól, duhaj legények vonulnak a kert alatt. Eltávolodnak, harang kong, a lány csak áll, mint a füvek és a fák. Kosztolányi Édes Annája, akiben az elnyomottak végtelennek látszó türelme egyszerre – Jean Genet cselédeit előlegező – hasonlóan valószínűtlen bestialitásba csap át, a téma társadalomkritikai és lélektani vetületét bontja ki, míg a Fejős-film igazságát más szinten, a női nem metafizikája nívóján kereshetjük.
Gyümölcsöt hordó fát látunk az udvaron s a bukott lány is lelepleződik. „Hát így állunk? Azzal az ártatlan képeddel mintha háromig se tudnál számolni!” A másik szobában a zongorát gyötrő kisasszony kifelé figyel buja kíváncsisággal. „Szedd a cókmókodat, de rögvest. Az ilyennek nincs helye tisztességes úriházban!” A gazdatiszt (Gyergyai István) feszengő szóváltás után bankót nyom a lány markába. Pletykáló asszonyok, gyűlölködő arcok. Könnyű prédán éli ki keserűségét a sanyarú világ. A lányt elbocsátó jegyzőné a felháborodás szólamaival vagdalkozik, a Marit szintén kidobó gazdatiszt pedig mindent megmagyaráz. Mari bólint, engedelmeskedik, jön-megy némán, nem az ő oldalán vannak a szavak. Fejős, a szükségből erényt kovácsolva, a szavak és a szegények „aszinkronitásának” ábrázolására használja a hangmontázst. Bernanos regényében és Bresson filmjében (Mouchette, 1967) debil arc tükrözi a szentség visszfényét. A Tavaszi záporban a ripacskodó urizálás által legázolt hősnőben születik a lélek jósága, a világ egy kis darabjának szeretetteljes átlelkesültsége. A csendes nemesség a cseléd privilégiuma, a felkapaszkodottak, a nincstelennel ellentétben, nem engedhetik meg maguknak a lélek előkelőségét. A nemesség mindig kívül áll a tülekedés rendszerén: legalul vagy legfelül. Fejős legalul keresi, mert – akárcsak Rousseau vagy Brecht – úgy érzi, az ember hajlama szerint jó, csak a felemelkedés kegyetlen játékszabályai torzítják el. A radikálisan plebejus mítosz (akár munkásmítoszként, akár parasztmítoszként) arisztokrata érzésmódokkal találkozik, s szembe kerül a középosztály küldetéstudatának e korban szintén hangot kapó megnyilatkozásaival. A harmincas években minden osztály önképét a pozitívan elfogult önmitizálás, más osztályokról alkotott képét pedig negatívan torzító ressentiment jellemzi. Az osztályuk ellen lázadó fiatalok pedig, saját osztályuk önmitizációját elvetve, más osztály önmitizációjának szolgálatába állnak.
Mari a városba megy, alkalmi munkákból tengeti életét, havas éjben lépeget, jégvirágos ablakok kirakatában bámulja meg a polgári otthonok életét. „Ő legyen néktek üdvözítőtök, valóban…” Mindig minden zene, legyen az dévaj vagy szent dallam, másnak zenél. A Stella Dallas-típusú anyamelodráma és az olasz neorealizmus előzményei még nem váltak el egymástól: Krisztus megállt Ebolinál, csak Eboliig ment, a szegények szegényeiről megfeledkezett (Francesco Rosi: Cristo si e fermato a Eboli, 1978).
Kivilágított üvegtáblák. Élveteg zene harsan. Mari óvatos őzléptei a macskaköveken. Fortuna kávéház. Mari felnéz. Tiszta arc a nagykendő alatt. A cselédmelodráma cselekménye, mely előbb a bordélyromantika konvencionális nyomvonalán halad a kibontakozás felé, egyszerre ellentétébe fordítja az utcafilmek zülléstematikáját: a bukott ember az utolsó angyal, s a gáncstalan osztály vonalas életformája parazitizmus és képmutatás. Mari belép a bordélyba. „Nékem is, nem is oly régen / Volt fehér leányszobám…” – énekli a sanzonett. „Szerelmes, hű vőlegényem, / s anyám, ki vigyázott rám.” A kamera félelmet és reményt, szégyent és fájdalmat nem ismerő, élveteg és felületes arcokon pásztáz. Pukkedliző hősnőnk cselédkönyvét nyújtja némán. Maszkarcok néznek szembe Mari tisztelettel és tapintattal teljes tekintetével. Számára a prostituáltak is cifra nagyságák, akik valóban hasonlítanak is a korábban látott, szalonokban heverésző asszonyokra. Hősnőnk mostmár itt cselédeskedik, csöndes lelkiismeretességgel súrolja a padlót. Egyszer aztán elájul. Ágyba fektetik, szótlan csenden átszűrt csengés-bongásban ülnek és várnak, éteri remegés vékonyka hangjai töltik ki a megállt időt, a bordély népe pillanatra egy nagy család. Megvan a gyerek, felharsan a zene, folyik tovább a vigalom. A bukott cseléd története furcsa idillbe torkollik a bordélyban, mely a tisztaság menhelyévé válik. A bordélyidill a kívűlrekedtek köztársasága. Gramofon forog, tangó nyávog, hímeznek a lányok, középen a közös baba, a ház babája, kit együtt babusgatnak. Epedő dal nyivákol gyászosan.

AZ ÁLSZENTEK ÉS A FELMAGASZTOSULÁS

A magyar polgári filmkultúra két ambiciózus művészfilmje, a kezdetet jelző Tavaszi zápor s a vég közelgését markírozó Emberek a havason a hitbuzgalmi irodalom szimbolikájából táplálkoznak. A magyar művészfilm kultúra szimbolikáját megteremtő alapfilmek a vallás örök ősképeire apellálnak az aktuális politikával szemben. Megszólalnak a harangok vagy Mari egy nap felfigyel a harangszóra. Keresztet vet, kiöltözik, lengő szoknyásan, csizmásan, begyesen vonul a templomba, bemutatni gyermekét. Előre lépdel a tér közepén, megáll a Mária-kép alatt, mintha egymás tükre volna a két anya-gyermek pár. Az anyák egyetértésével nézik egymást. Hősnőnk mosolyos magabiztossággal vonul ki a templomból. Tele az út néppel, de rá se hederítenek, elfogadják: egy anya.
A cselekmény szerény nyugpontra ér, de még nem léptek fel a modern szent fő ellenfelei, az álszentek. Előzményük a jegyzőné, az erkölcsi felháborodásban kéjelgő szívtelen legázoló, de benne még nem intézményesült világrendként az álszent gonoszság. A közerkölcs őrei közbelépnek! Griffith: Türelmetlenség /Intolerance/ (1916) című filmjéből ismert gőgös úrhölgyek jelennek meg, fekete matrónák, s elviszik a babát. A kegyetlen világ, a látszatot mentendő, lecsap áldozataira, vétkesekként átkozva ki az elnyomorítottakat. A gonoszság méltó büntetését az áldozat nyeri el, s az uralom kegyetlenségét betetőzi a morális fennhéjázás, melynek kegyetlen paradoxona feldolgozhatatlan lévén, a jóhiszemű hősnő szellemi hanyatlásához vezet.
Mari, miután sorban kezet csókolt a prostituáltaknak, apatikusan vonul motyójával. Toulouse-Lautrec képet idéző beállítás következik: kocsmai asztalra könyököl a lány. Elhanyagoltan bukkan fel falujában, gyerekek gúnyolják, mint Leni Riefenstahl hősnőjét. „Itt a bolond lány!” A szenteskedők kompromittálták a szentséget. Mari megkeményedett, dacos arccal siet a templomba. Az ízléstelenség határán egyensúlyozó jelenet a Szent Szűzre kezet emelő bukott leány képe, de a néző emlékezik rá, hogy az előző templomjárás képsora voltaképpen azonosította őket. Ha azonban saját szent mására kezet emelve lényegében magára emel kezet, ez öngyilkosságot jelent. Az öngyilkosság a szentség aktusa, mert minden nem e bukott, kegyetlen, igénytelen és ostoba világra való érték az öngyilkosság egy módja. A falu bolondja virágzó fácskát tépő éji fúriává válik az új tavaszon, de a szelíd lélek belepusztul a hozzá nem illő lázadásba.
Felmagasztaló képek során át vonul, mennyei sziporkázásban emelkedik, isteni tereket felmosni térdepel Szabó Mária. A szegények mennyországának groteszk vízióját a A kölyök /The Kid/ (1921) című Chaplin-film mennyei képsora ihlette. Stílszerű, hogy a cselédlányt Hamupipőke-mennybe vezeti Fejős, mely megfelel Mari csak szolgálatot és tűrést ismerő szerény fantáziájának. Fejős filmje a Csoda Milánóban /Miracolo á Milano/ (Vittorio de Sica, 1950) és a Országúton /La strada/ (Fellini, 1954) megoldásait előlegezi. Az előbbiben is csak a szegények képesek a jóságra, mely a teljesítménytársadalom hatékonysági kritériumainak ítélete szerint bizonyára az evolúció zsákutcája. Az utóbbiban is csak a debilitás határait megközelítő naivitás alkalmas rá, hogy – a fásult kegyetlenség világában – a jó példájául szolgáljon.
Szigligeti: A lelenc című darabjában a megesett lány később elcsábítója mint bírája előtt találja magát, gyermekgyilkosság kísérletének vádjával terhelten. Szigligetinél még van katarzis, a bűnösnek szembesülnie kell tette következményeivel. A Tavaszi zápor világában nincs öntudat, méltányosság, katarzis és ítélet. Félelem és remény, bűn és bűnhődés drámáját egy krónikusan igazságtalan világban a kegyelem néma művének munkálkodásába vetett hit, a szentség kisugárzása pótolja. Oláh Gábor cselédlány hősnőjének szenvedése a táltosfiút szülni hivatott kiválasztottság tanúsága. Szabó Mária azonban „csak” leányt szül, és tűrése nem a későbbi győzelmek garanciája. Egy fiú születése a földet, a profán kozmoszt változtatja meg, egy lány születése az eget. A Tavaszi zápor sorsmodelljében hiányzik a pont, ahol a belső szenvedés külső diadalba csaphatna át, csak belső fordulat van, mely nem készteti metamorfózisra a világot. Mindez Fejősnél a szentség és a lélek fogalmainak végső egybeesése felé mutat. Nem élményvadászatként és nem is intellektuális önkultiválásként fogja fel a lélek történetét. Még csak nem is az ébredés történeteként, hisz a tompa derengés, a tudattalan homályában zajlik a cselekmény.
Az utójáték tizenöt évvel később játszódik. Mari lányát látjuk az udvaron. Fiatalember közeleg. Az égi lény, a féltő anya hiába integet odafenn, a lány csak a tavaszt és a legény közelségét érzi. Mari, az aggódó anya, a világra önti mennyei felmosó vödrét; zápor zúdul, hűti a lányt, szétfut a pár. Az áprilisi záport halott anyák zúdítják alá a mennyből, hogy megvédjék lányaik erényét a tavasz és a szerelem kísértéseitől.
A Tavaszi zápor befejezése megüt egy hangot, felidéz egy hangulatot, melynek folytatása van, ami mindmáig sem kiaknázott, de hatásosságában folytatást ihlető nagy jövőt igér. Vaszary Gábor 1941-ben megjelent regénye, a Tavaszi eső, akárcsak a Tavaszi zápor, egy első szerelem története, amelybe az ember belehal. Vaszary műve regényirodalmunkban, a Halálos tavasz mellett, sőt, a Zilahy regényénél több költőiséggel és temperamentummal képviseli egy újszentimentális irány útkeresését. A tragikus románc műfajának legszebb magyar alkotásán, Vaszary regényén a Fejős-film ihlető, bátorító hatása is érződik. A regény szintén a tavasz és szerelem kísértéseiről szól, a szerelmi motívumot szintén a tavasz meteorológiája kozmomorfizálja. Ez is a tragikus, mert nyarat nem igérő tavasz szimbolikáján alapul. Vaszarynál a polgár olyan otthontalan a nemesi világban, mint Fejősnél a paraszt a polgárvilágban: a cseléd fogalma e gondolatsorban általánosul. A Tavaszi-zápor-film és a Tavaszi eső-regény ígéretes, közös tendenciája egy síri, kísérteti és túlvilági szimbolika felhasználása a fantasztikum felé való elindulásra fantasztikumszegény kultúránkban. A nekrofil románc pótfantasztikuma jelenik meg az örök cselédsors melankóliájának kifejezési eszközeként. Az álomszerű kísértetszimbolika, mely Fejősnél a hollywoodi kísértetkomédiák felé is mutató csattanó, Vaszarynál megnövekedett jelentőségre tesz szert az egész cselekmény kereteként. A jelen perspektívájából tekintve idézi fel az író az egykor a temetőben randevúzó s most ott fekvő párt. Halottaknak tituálja őket, mintegy a halottakat vezetve ki a sírból, hogy az irodalom a halálos szerelem vádló örök visszatéréseként definiálja a kísérteti képben önmagát. Ez a borzongató és szép írói gesztus indítja a könnyeden vezetett, humorral is teljes cselekményt. Így válik a szerelem története, az érzéketlenség világában, minden értékek haláltáncává: „Ott állt az ifjú és a leány, az elmúlott század távlatában, a napsütötte hegytetőn. Délnyugat felől hűs légáramlat meglegyintette meleg arcukat és előttük feküdt a holt város, vidáman pezsdülő életében, amikor még semmi sem emlékeztette őket az elmúlásra. A két halott ott állt a hegytetőn a holtakkal szemben.”5 Vaszarynál nem egyikük a másik áldozata, mindketten őszintén és áldozatosan szeretnek, de ez nem segít, sőt, így az eredmény duplán tragikus.
A Tavaszi zápor cselédromantikája, mely mozijainkban már a Melodie des Herzens (Hans Schwartz, 1930) idején is megbukott, mind a közönség mind a kritika részéről az elutasítás sorsára jut6. Pedig a két messzemenően sematizálódott irodalmi témát összekapcsoló Fejős valóban népszerű klisékkel dolgozik. Rónay György rámutat a XIX. század második felében kibontakozó perditakultusz és a cselédtematika rokonságára. A „becsületes prostituált” irodalmi rokona a „frivol úrnőjénél sokkal igazabb és nőiesebb cselédlány, vagy az előkelő társaság királynőinél sokkal többet érő parasztlány.”7 A probléma az, hogy Fejős, miközben népszerű kliséket halmoz, nem engedi kibontakozni a populáris melodráma nagyformáját. A klisék halmozása és a művészi szemérmesség nem viselik el egymást. A megejtett cseléd története, mely a bordélyromantika utján haladt tovább, anyamelodrámához vezetett, melyet a falu bolondja és az öngyilkos lányanya motívumai fűszereztek. Fejős szükségét érezte elmondani „maga mentségeként”, hogy a Tavaszi záporral el akart indítani „valamit, amin keresztül a művészethez közeledünk”8. Pontosan ez a midcult naivitása. Fejős maga mondja filmjéről: „Tudom, hogy sok benne a giccs, de lehetetlen máról-holnapra művészi filmet adni. Azért, mert a filmben egzotikum van, Amerika meg fogja bocsátani, hogy emellett más is van benne, mint az amerikai filmben.”9
Gregor és Patalas szembeállítja a „kozmopolita” Kordával a „nemzeti jellegzetességekkel rendelkező”10 Asquith és Hitchcock művészetét. Korda „sikeresen idomította az angol filmgyártást a nemzetközi kommersz színvonal követelményeihez.”11 Az Asquith vagy Hitchcock babérjaira pályázó Fejős így panaszkodik: ” ezren és ezren vetették a szememre, hogy már megint parasztfilmet csinálok”12. A rendező, aki a nemzeti művészfilm kultúra és a nemzetközi kommersz színvonal követelményei között ingadozik, összehasonlíthatatlanul magasabb szinten, végül mégis csak A kék bálvány hibáit ismétli. Nemeskürty István így jellemzi az eredményt: „Az indítás tipikusan amerikai film-indítás: Mary Pickfordot, Lilian Gisht láthattuk sokszor ilyen kis cselédként valamelyik középnyugati városkában, sem az ábrázolási mód, sem az ábrázolt társadalom nem magyar, Fejős nem a magyar társadalmat óhajtja bemutatni, hanem egy mindenütt érvényes kispolgári miliőt rajzol meg.”13 A film társadalomkritikája valahol a Tamás bátya kunyhója szintjén mozog.
Fejős filmje amerikanizált magyar szellemmel készült francia film a magyar faluról. De máig sem megtalált nagy dolgokat keres, és azok a motívumai a legjobbak, melyekért nem szerették és elvetették.
A bonyolult szerkezet végül szellemvígjátéki poén felé halad, mely oldja a történet kegyetlenségét. A jámborság heroináját nem illeti meg a tragikum. A szentség negatív hősiesség, melyet a köznapok embere gyengeségnek, gyámoltalanságnak, legjobb esetben meghatóan komikus életidegenségnek érez. A művész szkepszise a melodráma megmentésének szolgálatába állítja a humort, s az iróniával alkalmazott babonás motívum viszi tovább az igénytelen kis sorsot a halálon túli szeretetnek a szellemkomédia eszközeivel idézőjelbe tett melodrámájába. A Tavaszi zápor, félúton a modern művészfilm és a konvencionális melodráma között, időnként nagy erővel előlegezi Bernanos keresztény egzisztencializmusának bressoni adaptációját és a kései neorealista legendafilmeket.


Jegyzetek

1 Eredetileg megjelent: Balogh Gyöngyi-Király Jenő: „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929-1936. Budapest, 2000. Magyar Filmintézet. 172-178. p.
2 A filmet a korabeli források szerint magyar, francia, német, angol és olasz verzióban készítették el.
3 Nemeskürty István: A magyar film története. Bp. 1965. 110. p.
4 Uo. 110. p.
5 Vaszary Gábor: Tavaszi eső. Bp. 1941. 15. p.
6 Kőháti Zsolt: Magyar film hangot keres (1931-1938). Filmspirál. II. évf. (1996) 1. sz. 115. p.
17 Rónay György: Petőfi és Ady között. Bp. 1981. 208. p.
18 Fejős Pál-Nagy Endre: Az amerikai filmről. In: Nyugat, 1932/24. 588. p.
19 Uo. 116. p.
10 Ulrich Gregor – Enno Patalas: A film világtörténete. Bp. 1966. 187. p.
11 Uo. 187. p.
12 Fejős Pál-Nagy Endre: Az amerikai filmről. In: Nyugat, 1932/24. 588. p.
13 Nemeskürty István: Maradandó értékek. in. Nemeskürty István-Karcsai Kulcsár István-Kovács Mária: A magyar hangosfilm története a kezdetektől 1939-ig. Bp. 1975. 173. p.