Takáts Sándor: „A keserves asszony” – A törökös asszony

Írta: Nagy Jenő · 2025. március 18.

kb. 36 perc olvasás

ENYINGI TÖRÖK BÁLINTNÉ

„A keserves asszony”

Írott emlékeink szerint Török Bálint korának legszebb férfia volt. Van levélírónk, aki Bálint úr szépségét a pogány istenekéhez hasonlítja. Akad olyan is, aki második Herkulesnek mondja őt. Tinódi szerint „szebben termett embert seholsem lelének”. Még a krónikás Szerémi is írva hagyta reánk, hogy mikoron Bálint uram Budáról a szultán sátorába indult, a budai asszonyok és lányok könnyezve néztek utána, mert attól tartottak, hogy többé nem látják őt.

Deli termetének, testi szépségének megfelelőek voltak lelki tulajdonságai is. Bátor, rettenthetetlen vitéz, nyájas, leereszkedő, nyíltszívű férfiú volt. Valamennyi kortársa kiemeli eszességét, hazaszeretetét és hitvesi hűségét. Még ellenségei is azt írják róla, hogy a török ellen való harcmódot senki nála jobban nem ismerte. Mint a magyar könnyűháti lovasság egyik legkitűnőbb mestere s vezetője, számtalanszor bebizonyította, hogy a harcnak minden csínját-bínját érti. I. Ferdinánd királyt a tanácsosai arra kérték, hogy Roggendorff fővezér mellé őt helyezze; mert amit Roggendorff nem tud, az Török Bálintnak a kisujjában vagyon.

Török Bálint nemcsak katonái vezetéséhez, de fegyelmezéséhez is kitűnően értett. Abban az időben az ő lovasseregénél különb nem volt az országban. Ötszáz magyar lovasáról Ursinus Velius írja, hogy „Mars lelke tündökölt mindegyikben”. És a katonák rajongtak vezérükért. Mert Török Bálint atyafiainak, testvéreinek nevezgeti katonáit, akik mikor elbúcsúzott tőlük, könnyezve váltak meg tőle. De nemcsak a katonái szerették őt. Kortársai írva hagyták nekünk, hogy Török Bálint korának legnépszerűbb magyarja volt. S lehet-e valaki népszerű megfelelő kvalitás nélkül?

Levelei, miket ő írt s miket hozzá intéztek, legnagyobbrészt a levéltárakban kopnak. Tehát igen kevesen tudják, mily hazaszerető szív, mily magyaros gondolkozás szólal meg azokban. Történetírásunk idáig jobbára csak a hibáival foglalkozott, s készpénzül fogadta mindazt, amit Ferdinánd király krónikásai írtak róla. Hogy ezek János király leghatalmasab hívéről jót nemigen mondanak, könnyen érthető dolog. Bizony-bizony ideje volna már, hogy a XVI. század e nagy magyarjáról hozzá méltó életrajz íródjék. Megkapó lesz ez minden tekintetben; valóságos szomorújáték, melynek hőse pusztulásában is nagynak mutatja magát. Nem a hibái miatt bűnhődött. Mint annyi sok jelesünknek, úgy Török Bálintnak romlását is az okozta, hogy olyan lóra ült, amelynek féksúlyát más keze igazgatta…

A XVI. század első évtizedeiben élte a megmagyarosodott Pemflinger család virágzása időszakát. A család tagjai közül egyszerre három is jelentékeny szerepet játszik. Pemflinger Márk – kinek apja budai bíró volt – a szebeni királybírói tisztet viselte, s emellett jeles lovastiszt volt, aki igen nagyra tartotta a magyar huszárságot. Jómaga is rendesen kétszáz huszárral szállt táborba. Mikor 1532-ben a német császár és I. Ferdinánd király nagy hadat toboroztak, Pemflinger Márk panaszos hangon írta volt Maylád Istvánnak, hogy mindenféle nemzetet fogadtak, de a magyar huszárok fogadását elhanyagolták. Maga Pemflinger Márk még 1536-ban is kétszáz magyar huszár élén állott Kassán. Ő azon kevesek közé tartozott, akik állandóan a magyar huszároknak nagyobb számmal való tartását sürgették.

A második Pemflinger, akit Istvánnak hívtak, I. Ferdinánd nagy befolyású hadbiztosa volt. Buda elfoglalása után a király őt nevezte ki budai udvarbírónak. 1531. július 21-től fogva pedig a magyar kamara elnöki tisztjét viselte. Mint ilyen, bárói rangot kapott, és 1537. május 21-én halt meg Pozsonyban. Felesége Fáncsy Borbála volt, aki később Balassa Zsigmond felesége lett.

A harmadik Pemflinger (Sebestyén) szintén katonáskodott. Ő is buzgó híve volt Ferdinánd királynak. Mint Diósgyőr várának kapitánya, e gyönyörű várban élte napjait hűséges feleségével és gyermekeivel.

Végül még egy János nevű Pemflinger is szerepel, kinek Nagyszebenben tizenkét halastava és gyönyörű kertje volt.

Az 1536. évben Diósgyőr várának vice-udvarbírája jelentette Bécsbe, hogy Pemflinger Sebestyén, Diósgyőr ura, május hó 3-án meghalt. A vár nagy veszedelemben forog – írja az udvarbíró -, mert János vajda seregei könnyen elfoglalhatják. Úgy a várról, mint Pemflinger árváiról gondoskodni kell.

Fáncsy Borbála valamivel későbben János lundeni püspökhöz levelet intézett, melyben kijelenté, hogy ő Ferdinánd híve marad, s kérte, hogy Diósgyőrt hagyják a kezén.

Mind a három Pemflinger sűrűn levelezett Ferdinánd királlyal, s mind a három jelentékeny szolgálatokat tett uralkodójának. Sebestyén és Márk még II. Lajos király özvegyével is több levelet váltott. Márknak Kata nevű lánya a királyi udvarban is gyakran megfordult. Sőt – amint az egykorúak említik – udvarhölgy is volt egy ideig Mária királyné mellett. Hol ismerkedett meg Török Bálinttal, nem tudjuk. Még az idő sem biztos, mikor vette őt nőül Bálint úr. Az bizonyos, hogy országos esemény volt, mikor a legszebb, legdaliásabb és legnépszerűbb ember a „királyi hölgyet” oltárhoz vezette. És a házasságuk szerencsés és boldog volt. Pemflinger Kata oly lelki tulajdonságokat őrzött a szívében, melyek mindenkorra biztosították a családi boldogságot. Mélyen érző, gyöngéd és hívséges feleség volt ő, aki a hitvesi hűséget és szeretetet a koporsójáig vitte. Férjét tartá „egyetlen egy lelke életének”; érte minden áldozatra kész volt. Tudjuk, hogy Török Bálint állandóan hadakozott, élete tehát mindig kockán forgott. Ferdinánd király hívei kétszer is intéztek ellene gyilkossági kísérletet. S a török meg állandóan fente rá a fogát. Felesége tudta, érezte a férjét környező veszedelmeket, s ha távol volt, a szegény asszony lelkére sötét bánat nehezedett. Remegett és aggódott. Ki tudná megmondani, hány álma szakadt félbe miatta? Ki számlálhatná meg, lelket szorító gyötrelmében hányszor külde férje után, hogy hírt halljon arról, aki neki minden java, gyönyörűsége és védelme volt?

A borúra azonban derű következett. Mikor az idő hidegre fordult s hóharmat borítá a növényeket, Török Bálint visszatért a családi tűzhelyéhez. Majd mindig győztesen és zsákmánnyal terhelten érkezett haza. Volt aztán öröm otthon. A lantosok, hegedősök és énekmondók zaja verte föl a még nemrégen csendes házat. Tinódi Sebestyén – a magyar lantosok fejedelme – Török Bálint szolgálatában állván, szintén ott pöngette lantját, s ott mondogatta vitézi verseit.

Mivel férj és feleség nagy patrónusai voltak a magyar versszerzőknek és íróknak, Tinódin kívül több más író is otthont talált Török Bálint házában. Ott nevekedett s állandóan a család alkalmazottja volt Martonfalvai Imre deák, a jelestollú író, akinek ránk maradt levelei és naplója hirdeti, milyen buzgó humanista volt. Ugyancsak Török Bálinték kenyerén élt a jeles Földvári Bálint deák, Szabadkai Kis Ambrus, Verebélyi Fülöp, Deregdy Pál, Veres Lőrinc stb. Ezek közül Földvári Bálint volt Török Bálintné asszonyom titkos deákja (titkára).

De nemcsak az írókat látták szívesen Török Bálintéknál. Megfordultak ott az új hit apostolai is. A nagy hírű Melius Juhász Pétert meleg barátság fűzte Bálint úrhoz. Lehet, hogy az ő tanítása nyerte meg őt Kálvin vallásának. Felesége: Kata asszony, még férje előtt a lutheránus valláshoz szított. Valószínű, hogy ő az új hitet már Mária királyné környezetében felvette. Szerémi lutheránus oroszlánnak nevezi őt.

Férj és feleség az új hitnek lelkes hívei lévén, Somogyban és Baranyában nagy buzgósággal terjesztgették Kálvin vallását. A siker e téren azért volt nagy, mert Török Bálint és neje példás családi életükkel sok embert vonzottak magukhoz. Ott Somogyvárott, Szigligeten és Csurgón nagyon kedvelt és népszerű alak volt Török Bálint, „kinek ékes vala háza jó feleségével és két szép gyermekével”. Ott töltötték legboldogabb napjaikat. Ott futkostak gyermekeik. Kata asszonynak méltán elhíresedett kertjeiben.

Sajnos, Isten Török Bálintnak nem adá megérnie azt az időt, melyben derék fiai felnőttében gyönyörködhetett volna. Az 1541. évben Bálint úr – mint tudjuk – Budát védelmezte. Megérkezvén Pestre a nagy török sereg, az urak alámentek a szultán sátorába. Bálint úr, mintha csak sejtette volna, mi fog történni, nem akart Buda várából mozdulni. Kijelenté, hogy ő védelmezni akarja a várost a török ellenében. Fráter György és mások rábeszéléseinek azonban mégis engedett, s ő is a szultán elé járult. Többé aztán nem is tért vissza. A szultán Konstantinápolyba vitette és eleinte a Héttoronyban, később az egyik konstantinápolyi házban őriztette őt. Abban az időben oly szél lengedezett felőle, hogy Fráter Györgynek köszönheti a fogságát. E nagy diplomata ugyanis tartott Török Bálinttól, aki tekintélye és népszerűsége mellett János király fiának is egyik gyámja volt.

Nagy és állandó fájdalom csak nagy lélekben verhet fészket. A sírig ható hitvesi hűség sem lakozhatik köznapi lélekben. Pemflinger Kata asszony igazában csak most mutatta ki lelke nagyságát, most, amikor virágjában társától megfosztva nem talált orvosságot sebesült szívére. A saját leveleiből meg kortársainak feljegyzéseiből tudjuk, hogy ránézve a halálnál is keservesebb csapás volt férjének elvesztése. Mikor az első hírt vette férje elhurcolásáról, majd kettéhasadt a szíve. A mellette levő Tinódi a szemével látottakat írta le, mikor imigyen zengte szomorú énekét:

Fohászkodik vala és igen sír vala
Jó Török Bálintné, hogy hírt nem hall vala;
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az török hiti végre meg ne csalja.

Egy levelet néki ha megmutatának
Hogy fogsága volna ő vitéz urának:
Erő szakaszkodik kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sírának.

Csudaképpen töri, fárasztja ő magát,
Sírva ápolgatja futosó két fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát
És az két fiával az nagy árvaságát.

Ígyen éjjel-nappal hallják kesergését,
Immár nem állítja világban élését,
Hallja meg az Isten az ő könyörgését.
Hogy hamar láthassa ura megjövését.

Tinódi e soraival megegyezik mindaz, amit a hű Martonfalvai Imre deák jegyzett fel bánatos úrnőjéről. E hívséges szolga naplójában állandóan csak keserves asszony-nak nevezi Török Bálintnét, s úgy ő, mint több kortársa egyöntetűen írnak a magára maradt asszony elmetörődéséről s meg nem szűnő bánatáról.

A sors tehát Kata asszony élte útjait ezentúl röggel hintette be. Szíve gyászba öltözött s álmodó elméjét állandóan Konstantinápoly felé vetette. S nem nyugodott meg a Gondviselés végzésében, hanem erős lélekkel és önmegtagadással kereste az utat férje megszabadítására. És semmi áldozattól nem riadt vissza; a sikertelenség el nem csüggesz-tette. Míg tartott a lélegzetben, tartott a reménységben is.

Legendába való az a küzdés, amit Kata asszony férje kiszabadítása dolgában mívelt. És soha meg nem pihent. Egy évtizeden át mindig és mindig újabb kísérletet tett. Levelei, miket ez ügyben Batthyány Ferenc bánhoz, Nádasdy Tamáshoz, Fráter Györgyhöz stb. stb. intézett, a hitvesi hűség és szeretet apotheózisai lehetnének.

Török Bálint, mikor a törökök magukkal vitték, beteg volt. Ezért a szultán Lándorfehérvárott hagyta és ott gyógyíttatta. Nem kell hinnünk, hogy véle úgy bántak, mint valami közönséges rabbal. Úri módon tartották őt. Lándorfehérvárott például naponkint egy aranyat kapott az asztalára. A levelezéstől sem tiltották el. Többször írt a feleségének s háza népének. Kata asszony természetesen még többet írt neki. Sajnos, a levelek nem állanak rendelkezésünkre. Tinódi, aki még mindig Török Bálintné udvarában élt, szintén megemlékezik Bálint úr izenetéről:

Szolgáinak izent ő nagy bánatjában,
Hívséggel lennének ő szolgálatjokban.

Török Jánost, Ferencöt néki két szép fiát,
Hallgatnák egyemben ő asszony szép társát.
Fogadnák mindenben ő parancsolását,
Gondolnák az Pekry Lajosnak példáját.

Azokban a zavaros időkben nagyon is elkelt volna, ha Bálint úr szolgái hívek maradnak a szegény asszonyhoz s megvédelmezik. Régi magyar példabeszéd, hogy a hatalmasnak minden adatik. S a hatalmasak hamar megkezdték Bálint úr jószágainak elfoglalását. Báthory András például Somogyvárás és Remete-Udvarhelyt ragadta el Kata asszonytól „mint hűtlentől”. Martonfalvai deák írja naplójában, hogy „mint keserves asszonyállat megadatá mindezeket s mind több jószágát. Nem akara fejére és gyermekeire hűtlenséget hozni”.

Ugyanő írja, hogy Kata asszony szolgái (ti. katonái) jobbára elszéledtek. „Egyik sem akará magát megkötelezni az én keserves kegyelmes asszonyomnak, de én megmaradék és házamhoz szállék 32 lovas szolgámmal Somogyba. Jó falka időig ott laktak, fizetetlen, magam ételén”.

Kata asszonynak pápai tisztje is otthagyta a szolgálatot, s pusztán hagyta a házat. „Ezen – írja Martonfalvai – keserves asszonyom igen megbúsult”. Aztán őt, Martonfalvait. Szigligetbe hívatta és „sírással is kére, vállalná a pápai tisztet”. Martonfalvai csak nagy nehezen volt rábírható, hogy Pápára menjen. Végre azonban őt is meglágyította a könnyező asszony. „Nagyságod ne sírjon – monda Martonfalvai -, íme elmegyek az nagyságod parancsolatjára, s mind élni, mind halni Pápán akarok. Kész vagyok halálommal is szolgálni nagyságodnak”.

A törökök portyázása, de meg hatalmas szomszédainak erőszakossága arra bírta Kata asszonyt, hogy házanépe számára menedéket keressen. A nagylelkű és érző szívű Batthyány Ferenc bán, aki a mohácsi csata után több főúri özvegynek és menekültnek adott szállást, Katalin asszonyt is szívesen látta. Egy ideig aztán Németújvárott élt gyermekeivel és egész házanépével együtt, mint Batthyány Ferencnek és feleségének a vendége. Amint Martonfalvai írja naplójában, Katalin asszony 1543-ban búcsút vett Németújvártól, s udvarnépével együtt Pápára vonult, s egy falka időig ott lakott. A törökök támadásai miatt azonban itt sem maradhatott. „Az én kegyelmes, keserves asszonyom – írja Martonfalvai – nem merészlék Pápán sokáig lakni, tehát Debrecen felé indula kisuraimékkal őnagyságokkal és minden népével egyetemben. Engemet penig sok kéréssel és fogadásokkal esmég Pápán hagya, mint egy szedett szőlőt”.

Amíg Katalin asszony imigyen ide-oda vándorolt, azalatt birtokait egymás után foglalgatták. Elvesztette imigyen a csurgói uradalmat is, legkedvesebb tartózkodási helyét. Itt, Csurgón gazdálkodott ő legszívesebben. A csurgói nagy kertben találja őt a bimbós tavasz és a kalászos nyár. Itt játszadozott két szép fiacskájával, itt álmodta vissza a régi emlékeket, melyek egyedüli vigaszai voltak sok bút látott lelkének. Ez a csurgói nagy kert az egyetlen, melyről ez időből kimerítő leírás maradt reánk. A magyar műveltségtörténet szempontjából kincs ránk nézve ez a leírás, mert ebből tudjuk meg, mi minden volt akkor egy magyar kertben. Gondolhatjuk, mekkora lehetett ez a kert, mikor csupán a dinnyeágyak két holdat töltöttek be. A kerti vetemények is több holdnyi területet foglaltak el. A magyarság kedves virágai: a zsálya, levendula, liliom, izsóp, ruta stb. számtalan bokorral szegték az ágakat. Kata asszonynak, úgy látszik, a fehér liliom volt a legkedvesebb virága; mert ebből négyszáz bokor díszlett kertjében.

Zrínyi Miklós elfoglalván Csurgót, Kata asszony egy ideig Szigliget várában húzta meg magát. Ez a vár is férjének tulajdona volt. Itt kellett hallania, hogy Werbőczy Imre katonái is követik Zrínyi Miklós példáját, s Kata asszony jobbágyainak ugyancsak volt mit szenvedniök.

Bár a foglalások és fosztogatások is sok gondot okoztak Kata asszonynak, nem a birtokai ügyében járt ide is, amoda is. Olyanokat keresett ő, akiknek feltárhatta szívét, elükbe önthette nagy keservét. Az volt a főgondja, azért járt-kelt, hogy férjének kiszabadítására támaszt keressen. Az ő drága ura volt néki minden java, gyönyörűsége és védelme, tehát minden lépése, minden írása csak néki szólott. Bizonyos dolog, hogy Török Bálintnak, mint hatalmas és hatalmaskodó úrnak sok ellensége volt, de az is bizonyos, hogy rabságát tudva még ellenségei is megbékéltek és szívesen támogatták Katalin asszonyt fáradozásaiban. Az egykorú levelek egész serege bizonyítja, hogy amit Tinódi írt, az a tiszta valóság volt. A jó lantos deák pedig így kiált Török Bálinthoz:

Fohászkodik mostan sok gyakor sírással
Asszony-feleséged az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Nagy sok bosszúsággal, gyámoltalansággal.

Örömök seholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.

Csuda mint áhítnak az te jó barátid,
Még azok is hogy kik voltak ellenségid,
Lennének nagy somma kinccsel segítségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.

Katalin asszony, miután Batthyány Ferenc bánt, Nádasdy Tamást, Szalay Jánost megnyerte ügyének, elment Izabella királynéhoz és Fráter Györgyhöz is. Mindannyian megígérték támogatásukat. Bár Török Bálint János király híve volt, Ferdinánd király is követei útján azon volt, hogy Bálint urat megszabadítsa. Ferdinánd királyt Nádasdy Tamás nyerte meg. Ő nemcsak Török Bálintnak, hanem rabtársának: Maylád Istvánnak megszabadítása érdekében is fáradozott. Hiszen Maylád fiatal felesége Nádasdy Anna volt.

Ha Török Bálintot és Maylád Istvánt bármily nagy összegen meg lehetett volna váltani, akkor hamar kiszabadultak volna. A váltságösszeget ugyanis itthon hamar összeszedték volna. Ám a két rab a szultán rabja volt, s az ilyent pénzért nem szokták elbocsátani. Ezért diplomáciai úton próbálták meg kiszabadításukat. Nemcsak Izabella és Ferdinánd király követei fáradoztak ily módon, hanem a francia király konstantinápolyi követe is kísérletet tett – sajnos minden eredmény nélkül. Amint Fráter György írta, a francia követ ezt felelé: „igen nehéz dolog a gyöngyöt a tenger fenekéről kiemelni”. A vezérbasa azt felelé, hogy Maylád Istvánra mód nélkül neheztel a szultán.

Izabella királyné embere megérkezvén Konstantinápolyból, Mayládnénak jelenti, hogy meglátogatta Török Bálintot és Mayládot, akik Konstantinápolyban egy szép házban laknak. Izabella királyné embere egy éjjel szállóvendége is volt a két rabnak.

E látogatásról írta aztán Mayládné Nádasdy Tamásnak és Szalay Jánosnak: „az mely házban vannak uram és Bálint uram, egy püspököt és szép jeles urakat vetének volna hozzájok. Azt is mondja (ti. Izabella embere), hogy egészségben vagyon mind az én uram, mint Bálint uram. Azt is mondja, hogy szegény uram levelet is küldött volna énnekem… Az én szerelmes uram felől is értem, hogy lelt volna kegyelmetek oly utat, hogy ha Istennek kellemetes leszen, megszabadul, kit adna az Úristen és éltemben láthatnám, ha vagy csak egyszer, ha Istennek kellemetes volna”.

Nem tudjuk, minő út lehetett az, melyen Nádasdy remélte, hogy a rabokat megszabadíthatja. Nővéréhez intézett levelében ugyanis csak ennyit írt: „Az mi atyánkfia megszabadulásáról oly utat leltünk, ki miatt ha Istennek kellemetes leszen, megszabadul. Azért kigyelmed ne bánkódjék és az Istennek könyörögjön; mert ő az, ki az mi meglölt utunkat véghez viheti”.

Az 1542. évben Ferdinánd hadai Budát és Pestet akarván visszafoglalni, elkeseredett küzdelem támadt az ostromlók és a védők között. Az első siker alkalmával Nádasdy Tamás levelet írt Pemflinger Kata asszonynak, akinek tudtul adá Pest megszállását, s híreket is írt Török Bálintról. Kata asszony október 13-án felelt Nádasdynak. „A hatalmas Isten adja – írja -, hogy minden téren győzelmet arathassunk a törökön. Ezért imádkozunk mi állandóan! Az én uramról is hírt ír nagyságod. Ennél kedvesebbet nekem nem írhatott volna. Megszolgáljuk ezt fiammal együtt Nagyságodnak. De igen kérem, írja meg Nagyságod, Maylád szolgája visszatért-e már, s vajon az én édes férjem és Maylád konstantinápolyi házukban vannak-e még?”

Levele végén még előkelő török rabok megszerzéséről ír. Ezeket természetesen férje megváltására igyekezett megszerezni.

Ez évben egyik levelet a másik után írja Nádasdynak. Kérve kéri őt, védelmezze meg az ő szegény jobbágyait, akiknek van mit szenvedniük. „Nagyságodnak – írja – szerelmes uram a legjobb barátja volt, s ami jót velem cselekszik nagyságod e nehéz időkben, azt uram meg fogja szolgálni.” Ő szegény már szabad volna, ha Maylád ügye nem hátráltatná elbocsátását.

Hiú remény volt ez! Török Bálint szabadon bocsátása nem ment oly könnyen, mint ahogy a szegény asszony gondolta. Hiszen a törökök oly dolgokat kívántak Bálint úr szabadon bocsátása fejében, miket sem ő, sem a király nem teljesíthetett. Várait ugyanis nem akarta török kézre bocsátani.

A vízbe haló ember azonban még a hab után is kapdos. Kata asszony is minden szalmaszálat megragadott, s mindig remélte, hogy fáradozását siker koronázza. Ezen 1543. évben egyik levelét a másik után írta Nádasdy Tamáshoz és másokhoz. Csupán Nádasdynak egymás után hat levelet írt. Kár, hogy csak a kísérőleveleket ismerjük; bizalmas dologról lévén szó, Kata asszony ezt nem vetette papírra, hanem bizalmas embereire bízta a szóval való tárgyalást. Egyszer nemes Bálint és Bertalan familiárisait, másszor meg Verebélyi Fülöpöt, Szabadkai Kiss Ambrust és Földvári Bálintot küldte fontos ügyben Nádasdyhoz. Majd meg Deregdy Pált, aztán Weres Lőrincet bocsátotta hozzá, kérvén őt, hogy hallgassa meg, amit szóval előadnak.

E nevekből is láthatjuk, hogy Kata asszony udvarában csakis magyarok szolgáltak.

Ezenközben Kata asszony más úton is kísérletet tett ura kiszabadítására. Azokban a veszedelmes időkben felkereste Izabella királynét, majd meg Fráter Györgyöt is, és kérve kérte őket, vennék kezükbe Bálint úr kiszabadításának ügyét. A királyné hajlott Kata asszony kérésére, és követe útján megkezdé a tárgyalást Rusztán nagyvezérrel. Ugyanekkor Dessewffy János Budára küldetvén, ő meg Mehmet basát igyekezett az ügynek megnyerni. Mehmet basa a többi közt ezeket monda Dessewffynek: Maylád Istvánt most is ott őrzik, ahová elfogatásakor vitték. Török Bálint azonban a budai basának és sok másnak közvetítésével többször kérte a szultántól elbocsátását. Legutóbb a felesége Erdélybe ment, s a királynét kérte meg a közvetítésre. A tárgyalást most ő vezeti. Kár, hogy a királyné ezt a budai basa elkerülésével tette. Különben Török Bálint megígérte, hogy várait a szultán kezére bocsátja (?), s néki engedelmes lészen. Így állván a dolog, a szultán őt kihozatta a tömlöcből, török módra felruházta őt és átadatta Rusztán basának. Ott él most is a basával. Ha Török Bálint meg nem változtatja ígéretét, ügye hamarosan jó véget ér.

Puchaim ugyanez évben Konstantinápolyból jelenté, hogy Izabella királynénak és Fráter Györgynek követsége itt van; Török Bálint és Maylád István kiszabadítása ügyében tárgyalnak – „de én nem hiszem, hogy sikerüljön nekik”. Ugyanez a Puchaim jelenti azt is, hogy a rab Móré László török hitre tért.

Az 1543. évben egy ágostonrendi szerzetes jött Katalin asszony csurgói otthonába. Szíves fogadtatásra találván, elmondá, hogy Franciaországba készül a királyhoz. Erre Kata asszony negyven aranyat és jó lovat adott néki, hogy a franciák királyának előadja az ő kérését. Ugyanis azért könyörgött a királynak, hogy lenne kezes a rab Török Bálintért. Ha ugyanis ő kezeskedik érte, a török császár menten elbocsátja szegény rab urát.

Eljutott-e ez a kérés vagy folyamodás a francia királyhoz, nem tudjuk. De annyi bizonyos, hogy a király megtette, amit tehetett. A rab Mayládhoz (talán Török Bálinthoz is) levelet is írt, melyben a többi közt tudatja, hogy a törökök nem akarják szabadon bocsátani Török Bálintot, mert sok kárt okozott nekik.

Amíg a tárgyalások és az alkudozások folytak, úgy Török Bálint, mint Maylád István többször írt az övéiknek. Oláh Miklós például Prágából írja Maylád fiának, hogy édesatyja Konstantinápolyból levelet írt néki. A levelet itt küldi. „Hisszük – írja Oláh -, hogy atyádat meg fogjuk szabadítani. Te úgy tanulj s a jó erkölcsökben úgy fejlődjél, hogy amikor édesatyád visszatér, benned örömét, és megnyugvását lelje.”

Az 1545. évben Nádasdy Tamás kérésére a király meghagyta a portára küldött követének: Adurnus Jeromosnak, hogy Maylád kiszabadítása ügyében tárgyaljon a törökkel. Adurnus azonban váratlanul meghalt Konstantinápolyban.

Adurnus meghalván, a király Siccus Miklóst küldé Budára és Konstantinápolyba. Siccus az utóbbi helyről jelenti a királynak, hogy a törökök ragaszkodnak ahhoz, hogy a fegyverszünet fejében Török Bálint várai nékik adassanak.

Amíg Adurnus élt s Konstantinápolyban tárgyalt, Maylád két levelet intézett hozzá. Megírta, hogy vele és Török Bálinttal még három német rab is van. Február 1-én kaptam meg – írja – uraságodnak és a francia királynak levelét. Az utóbbi írja, hogy uraságod megkísérli, kiszabadításomat. Ám ha erre uraságodnak alapos fundamentuma nincsen, akkor jobb ha hallgat. Török Bálintnak azt felelték, hogy sok kárt okozott Magyarországnak, tehát nem érdemli meg, hogy elbocsássák. Félek, hogy uraságodnak is ezt fogják felelni. Az Isten szerelmére kérem, írja meg uraságod (titkosírással) ügyem állását.

Ne gondoljuk, hogy csak a követek fáradoztak a rabok kiszabadításán. Igaz ugyan, hogy ezek állandóan tárgyaltak a basákkal, de hát kevés eredménnyel. Még Zsigmond lengyel király követe is, aki főleg Török Bálint elbocsátását sürgette, kilátástalannak találta a helyzetet, így állván a dolog, Török Bálintnak és Maylád Istvánnak többet használtak a követek tárgyalásánál Izabella királynénak és Pemflinger Kata asszonynak ajándéktárgyai, miket Rusztán nagyvezérnek és a budai basának küldözgettek. Izabella királyné sűrűn küldözgette Ruszlánnak az arany- és ezüstmíveket, de Török Bálint elbocsátását mégsem tudta kivinni. Bálint urat a rabság sem törte meg. Büszke, indulatos és makacs maradt a fogságban is, és fittyet hányt a törökök követeléseire. Izabella tehát csak annyit ért el, hogy Rusztán biztosította őt arról, hogy Bálint urat emberségesen tartják, és hogy semmi rosszat nem tesznek néki.

Bár Bálint úr megszabadulására kevés volt a kilátás, Pemflinger Kata asszony meg nem pihent. Ha orátor ment a portára, ha külföldi követ indult ugyanoda, Kata asszony mindig talált módot, hogy rab urának izenjen s belé reményt csepegtessen.

És múlt egyik esztendő a másik után. Az egyik reménységet hozott a „keserves asszony”-nak, a másik – mint a dérlelő hidegség a virágot – elfagyasztja minden reményét. De azért az írásban és a könyörgésben meg nem fáradott. S nem is volt hiány az olyanokban, akik a szegény asszonyt biztatták. S ő boldognak érezte magát, ha valakitől, ígérgető szót hallott. Hiába! Egy biztató szó több a kétségbeesettnek, mint száz ijesztő.

Szolimán szultánnak sógora: Rusztán nagyvezér, akit úgy Izabella királyné, mint Kata asszony elhalmoztak ajándékkal, az 1546-ban kijelenté, hogy ő hajlandó Török Bálintot szabadon bocsátani.

Ez is csak homokba írt szó volt, amit az első szél elsöpört.

Ígérni mások is ígértek eleget, de mind csak ígéret maradt. Maylád és Török Bálint már nem sokat adtak az efféle ígéretekre. Az 1547. évben elkeseredetten írta Maylád „a barát” ígéretéről: „igen esküszik, hogy Bálint uramért és mind én érettem akarna törekedni, de azért alattomba mind csak vádol bennünket. Una manu levat lapidem, alia panem”.

Az 1547. évi követi jelentésekben és tárgyalásokban is szerepel még a két rab ügye. Ám egy lépéssel sem vihették előbbre szabadulásuk ügyét.

Egyéb körülményen kívül baj volt az is, hogy Mehmet (Muhammed) budai basa, aki a két rab ügyében barátságos indulatot tanúsított, 1548 január havában meghalt. Utódja Kazun (Kaszim) basa volt, akinek kisebb gondja is nagyobb lett Török Bálint ügyénél. Katalin asszony ezzel a Kazun vagy Kaszim basával már 1544-ben is váltott levelet, mikor még mohácsi és pécsi szandzsákbég volt. Mint budai basának is írt, s kérte támogatását. Nincs semmi nyoma annak, hogy Kaszim basa tett volna valamit Török Bálint érdekében. Mint a legtöbb basa, úgy ő is szívesen vette az ajándékokat, de nem tett semmit.

Közben úgy Török Bálint, mint Maylád István még mindig írogattak haza. Akik Konstantinápolyban megfordultak, meg is látogatták őt. Pozsgay Zsigmond naszádos kapitány, akit mint rendkívüli követet, többször küldtek a portára, 1549-ben írja, hogy János deák háromszor, négyszer is volt Mayládnál és mindig bebocsátották őt.

Ugyanez évben bizonyos Ferenc nevű pálos barát szabadult ki a rabságból. Ez a Ferenc is látta Mayládot és Török Bálintot. Móré Lászlónál meg két napig vendégeskedett.

A következő évben a francia király és I. Ferdinánd újra kísérletet tettek a két rab kiszabadítására. Maylád 1550. június 21-én örömmel értesíté Nádasdyt, hogy most biztos reménye van a szabadulására. Ugyanezen levelében írta Maylád, hogy szegény Török Bálint súlyosan beteg.

Nádasdy Tamás augusztus 25-én felelt Maylád István levelére. Szívből fájlalja – írja – Török Bálint, betegségét. Mi már azelőtt is éreztük és sejtettük, hogy Bálint idő előtt elpusztul; mert keménynek és tűrhetetlennek mutatta magát.

Szegény Török Bálint betegségéből nem is gyógyult fel. Hiába fáradoztak tehát övéi még ekkor is kiszabadításán; mert őkegyelme 1550. év július vagy augusztus havában kilehelte nagy lelkét. Mikor érezte halála közeledtét, még írt az övéinek, s levelét meg is kapták. Martonfalvai ugyanis ezt írta a naplójába: „Hunyadban létemkor Borsoló Ferenc hoza levelet az én kegyelmes uramnak fogságából, kibe parancsolá őnagysága, hogy közel lennék gyermekeihez”.

Nagy és értékes kincsünk lenne, ha Török Bálintnak az utolsó levele valahogyan megkerülne! Sajnos, erre kevés kilátás van…

A nagy vitéz halálának híre itthon általános részvétet keltett. Az első hírt kimúlásáról Fráter György kapta. Nádasdy Tamás csak december 15-én értesült a szomorú esetről. Tahy Ferenc 1550. december 15-én jelentette Salm Miklósnak: „Az Terek Bálint öt hónapja, hogy megholt”.

Zavaros, hadas idők jártak nálunk, mikor Török Bálint halálának híre az országban elterjedt. Katalin asszony ekkor Debrecenben tartózkodott, idősebb fia János pedig a törökökkel hadakozott s Lippa ostrománál hét sebet is kapott. Martonfalvai írja a naplójában: „Asszonyomat mindennyi háborúban Debrecenben tartottam nagynehezen”.

Gondolhatjuk, hogy minő hatással volt a „keserves asszony”-ra férje halálának a híre! Csoda-e, ha e gyászos hír teljesen leverte a bánatos özvegyet? Nagy lelki fájdalom csak nagy szívben verhet állandó fészket. Az ilyen fájdalmat, nem lévén rá orvosság, testi-lelki sorvadás szokta követni. És Katalin asszony is hamar követte az urát a halálba. Az egykorú levelek és írók, egyöntetűen állítják, hogy a búbánat törte meg gyászba öltözött szívét.

Mikor Tinódi deák 1553-ban Debrecenben a fiatal Török János harcait megénekelte, Katalin asszonyról már mint halottról emlékezett meg, írván róla:

Nem élhete asszony sokat ez világban
Urán való szertelen bánatjában
Ő meghala Debrecen városában,
Az két fia marada árvaságban.

Szerémi szerint ott Debrecenben temették őt el a szerzetesek templomába.

Török Bálintot hamar követte a halálba rabtársa, Maylád István. Őzvegye, Nádasdy Anna, 1551-ben már azt írta fiának, Maylád Gábornak, hogy csizmáit megfeketíthetje. „Az én szerelmes uramat – írja -, az te szerelmes atyádat az Úristen ez világból kivette. És mely igen keserves nékem az én szerelmes uram halála, az még inkább keserves, hogy ilyen kicsi korodban az te szerelmes atyádtól árvája maradtál, és ingyen sem ismerted az te szerelmes atyádat. De hiszem, hogy így volt kellemes Istennek”.

Mayládné s tán Pemflinger Kata asszony is azon fáradoztak, hogy férjüknek holttestét hazahozathassák. Nem akarták, hogy pogány temetőben pihenjenek. Azonban ezen igyekezet is hiábavalónak bizonyult.

Mondanunk sem kell, hogy Pemflinger Kata két fiába beléoltotta a török ellen való gyűlöletet. Alighogy a két fiú felserdült, máris a harcra adta magát. Úgy János, mint  Ferenc azon volt, hogy atyjuk halálát megbosszulják. Sajnos, édesanyjuk nem érte meg azt az időt, mikor daliás fiainak dicső küzdelmeiről az egész ország beszélt.

A TÖRÖKÖS ASSZONY

Az 1593. évben megindult török háborút az egész ország örömmel és bizalommal köszöntötte. A lelkesedés minden pártot egyesített, s az ország fővitézei szentül hitték, hogy a nagy harcot sikerrel vívják meg, s így Magyarország elhomályosult csillaga újra fölragyog. A háború első eseményei igazolták, hogy ez a reménység nem hiú ábrándozás volt. Győztünk itt is, amott is, s úgy látszott, hogy a szarvára fogyott hold alászállóban vagyon. Ami a pacsirta a piruló hajnalnak, az volt az első siker az ébredő nemzetnek. Az erőre kapott bizalom szebb és dicsőbb korszak hajnalodását várta. Sajnos, az alkonyodó század e szép reményt a lelkesedéssel együtt hamar letarolta. A mieink a császári hadseregben bíztak. Ez a sereg azonban több kárt tett a magyar vagyonban, mint a törökökében; s jobban gyűlölte a magyart, mint a pogány ellenséget. S mivel Bécsből is olyan politikát űztek, mely inkább a magyarság, mint a törökség gyengítését akarta, a császári sereg kénye-kedve szerint jártathatta rajtunk a hatalmát. Azután vele együtt a rác, az oláh, a török és a tatár is a szegény, megfogyott magyarságot dúlta és pusztította. S mikor amúgy is a legnagyobb veszedelem környékezett bennünket, a nemzetnek régi átka, a viszálykodás is új életre kelt. Magyarország ege tehát mindenfelől besötétedett. Igazi ítéletidő szállott reánk. Nyögve szenvedett mindenki. Siralmas csak említése is annak az iszonyatosságnak, ami nálunk történt. Hiszen a Básta kora nehezedett reánk minden borzalmával és kegyetlenségével! Magyarországi koronázott királya utasításul adja ennek a Bástának, hogy ölesse, égesse, akasztassa, pusztítsa a rebellis magyarságot, s jó érzésű németeknek osztogassa a magyar földet. És Básta szó szerint teljesíté ura parancsát. Olyan világ támadt Erdélyben, e szép tündérországban (ez volt Erdély neve a XVI. században), hogy nem találtak elegendő bicskát, amivel az elfogott uraknak, nemeseknek és vitézeknek nyakát elnyiszálhatták volna.

S talán Magyarországon más világ járta? Ó, nem! A magyar vármegyék írják 1803-ban a királynak: „A német hadak rablása és dúlása miatt lehetetlen ez országban maradnunk. Virágzó városaink, népes falvaink voltak. S ha most szemünket végígjártatjuk a Duna vidékén, vagy Felső-Magyarországon, kirabolt s földúlt községeken kívül mást nem látunk. S a nép, a mindenéből kifosztott nép az erdőkben bujdosik, nem a török – hanem felséged hadserege elől”.

Mint a pusztában kiáltónak a szava, úgy hangzott el a megyék kétségbeesett szózata. Ügyet sem vetettek rá azok, akiknek szólott. Az ezer sérelemmel sebes ország pusztítása tehát tovább folyt. A magyar élet, a magyar vér napról napra olcsóbbá lőn. Az elfenült kor hosszú idők gyümölcsét megveszté. A XVI. század lelkes, daliás világa pusztulóra fordult; a régi vitézi élet – nemzeti létünk e fő istápja – egészen elnémul. S úgy látszott, hogy a végbeli élet egykori lelkesedésével együtt a régi magyar erkölcs is eltűnt. Az elvadult kor bűnei ugyanis még a legjobbjainkat is megejtették. Úgy szokott az lenni, hogy a parlagon heverő földet, csakúgy, mint az emberi lelket, gyom és gaz veri föl. Azaz, hogy a jó erkölcs megcseréli nevét a rosszal. És ezt a szomorú cserét még az asszonyi rendben is megtaláljuk. A nemzetüket szerető, szelíd és gondos magyar matrónák helyett a Báthory Erzsébet-féle alakokkal találkozunk, akik a régi magyar női erkölcsökből teljesen kivetkőztek, s imádságos könyv helyett ostort és boroskancsót forgattak kezökben.

Ilyenforma asszony volt Tegzes Borbála is. Sötét, elvadult korszak teremtette őt; vész és vihar rengette a bölcsőjét, s bűnök között növekedett fel. Arra módja sem volt, hogy jó életben foglalja el magát. Hiszen a szelídséget, a szív jóságát és az emberszeretetet hírből sem ismerte. Erősnek és bátornak nőtt ugyan föl, de a lelkében csak a szívtelenség és a tilalmasra való hajlani vert fészket.

Tegzes Borbála előkelő és vagyonos családból származott. A Szabolcs megyei Kinizs (Kinis) faluban állott ősi udvarháza – szép gyümölcsösök és szőlőskertek közepén. Birtoka lenyúlt a kanyargó Tiszáig, ahol hallal bőves halászó vize és költözőhelye, vagyis réve volt. Kelecséni révnek hívták ezt, és szép hasznot hajtott a konyhára. Ladány és Baka faluk határa is jórészt az ő birtokához tartozott. Ő lévén családjában az egyedüli örökös, volt mit a tejbe aprítania. És Tegzes Borbálának a vagyonán kívül még egyebe is akadt, amit azon korban is sokra tartottak. Nagyon szép nő volt, erővel és bátorsággal teljes. Sajnos, a szépsége mérhetetlenül hiúvá és elbizakodottá tette őt. Mindent mert, semmitől sem félt. Magasan hordta a szép fejét, mint a bércek sudár fenyője, s büszkeségét megalázni, őt magát meghajlítani semmi vihar nem tudta. Bámulatos kitartással tört a célja felé, különösen ha sértett hiúsága és gyűlölete tüzelte, vagy ha a hervasztó bosszúért gerjedezett Ha a sors valami zsarnok oldalára állítja őt, nagy dolgokat mível vala, mert elmétől alig megfogható akaraterő és uralkodási vágy lakott benne. Különben férfias természetű nő volt, aki, ha kellett, a férfiakkal is szembeszállott; s ha a dolog úgy fordult, versenyt ivott velök, s úgy káromkodott, hogy a marcona hajdúk is elröstellték magukat.

Tegzes Borbála birtoka fölszélről a Cserneki Lökös Bornemissza család jószágával volt mezsgyés és határos. A kelecsényi tiszai révet pedig közösen bírták. Unos-untig elegendő ok volt ez a civakodásra és a villongásra, különösen Tegzes Borbálával szemben, aki a maga akaratán és érdekén kívül mást nem ismert.

Még leánypártában volt Tegzes Borbála, mikor a szomszédjával: Cserneki Lökös Bornemissza Miklós urammal szembekerült. Daliás huszártiszt, ónodi főkapitány, udvari bejáró és messze földön ismert vitéz volt ez a Bornemissza Miklós. A Tegzes családdal folytatott régi villongást egyszerre megszüntethette volna, ha a szép Borbálát, a Tegzesjavak egyedüli örökösét nőül veszi. Bornemissza Miklós azonban élte szekerének járomszögét más leány szerelméért törte ki. Büdy Erzsébetet, a beregi főispán leányát vette nőül. Hű, derék és szerető házastársát kapott benne, akivel boldogan élt kerecsényi (beregmegyei) kastélyában.

Nem tudjuk, volt-e joga Tegzes Borbálának arra gondolnia, hogy Bornemissza Miklós őt veszi nőül. A hivatalos írások, a tanúvallomások erről mit sem szólnak. Csak annyi bizonyos, hogy Borbála hirtelen Székely János uramnak nyújtá a kezét. Futott ember volt ez a Székely János, aki vagyonát elprédálván, Mihály oláh vajda hadában próbált szerencsét. Nőül vevén Tegzes Borbálát, a békés családi életre szánta a fejét. Ő, szegény, nem is álmodta, hogy a békés boldogság helyett örökös harc és villongás vár reá. Persze nem ismerte Tegzes Borbálát, s nem sejtette, hogy ő csak hitvány báb lesz annak a kezében.

A házasság megkötése után a Székely és a Bornemissza családok között a villongás mindennapi dologgá lett. Hiába választották el egymás földjeit széles közgyephagyással, hiába vontak mély barázdát, a gyűlölet azon, is átszállt, s tilalmasra vitte a szomszédokat.

Székely János és felesége a Bornemisszák ellen indított harcban szövetségesekre is találtak. A szomszéd Csomaközy András és Apáthy uram ugyanis szintén hadilábon állottak az ónodi kapitánnyal. A közös érdek és a közös gyűlölet tehát hamar egyesítette őket a Székely famíliával.

Bornemissza Miklós az ellenségeitől ugyan meg nem ijedt, de azért mégis azon fáradozott egy ideig, hogy a villongást elsimítsa. Úgy járt, mintha a serpenyőre nyilat lövöldözött volna. Tegzes Borbála ugyanis a bosszúért gyulladozott, és így az urát megbékélni nem engedé.

Bornemissza Miklós, látván, hogy ellenségei a jó szót a füstbe bocsátják és hogy békességre nem hajlanak, ő is hátratette a keresztet, és a furkósbothoz nyúlt. Először is Tegzes Borbálára olyan gyalázatos szókat üzent, hogy a női hiúságában megsértett asszony dühében majdhogy halálra nem vált. Azután összegyűjtvén a vitézeit, rárontott a kinizsi udvarházra, és Tegzes Borbálát az urával együtt kiverette onnét. A verekedés közben Borbála asszonynak két hű szolgáját is megölték. Bornemissza Miklós e két szolga fejét magával vitte, s kerecsényi kastélya előtt kopjára szúratta. Miután Tegzes Borbála házközbeli javait és ruháit prédára bocsátotta, mint valami diadalmas hadvezér, hazavonult.

Ugyanúgy bánt el Csomaközy Andrással is. Ez a gazdag és hatalmas úr is megtapasztalta, hogy ha harcra kerül a dolog, Bornemissza Miklós helytáll magáért.

A kinizsi támadás óta Tegzes Borbálának sem éje, sem napja nem volt. A kiolthatatlan gyűlölet és a bosszú vágya nem hagyta pihenni. Ez szegte a kedvét, ez nyomta a begyét, ez égette, ez tüzelte folyton. Gyámoltalan, békés természetű urának ugyancsak volt mit tőle hallania.

Hogy udvarházát a további támadásoktól megóvja, erős latorkerttel, tapasztos palánkkal és árokkal kerítette. Mikor a jobbágyok az erősségen javában dolgozgattak, Székely János uram búsan szólott: „Jó feleség, rosszban töröd a fejedet. Mire való nekünk a hadakozás? Hidd el, jobb, ha békességben élünk, s Bornemisszával megbékélünk!”

– Abból semmi sem lesz! – kiáltá Borbála az urának. – Ha ő reánk támadott, mi is megdúljuk őkigyelme jószágát. Ha ő minket kárba ejtett, nekünk is károsítanunk kell őt. S míg ez meg nem esik, egy pillanatig sem nyugszom. S ha te erre nem hajlasz, előttem oda a tisztséged, veled tovább nem élek!

– Tégy, amit jónak látsz – felelé Székely uram nagy búsan. – Nem az én javaimat, hanem a magadéit veted kockára. Nem én leszek a káros fél, hanem jómagad!

Eközben történt, hogy Básta hadai átvonulván a tiszai részeken, amit útban értek, kardra hányták. Csomaközy András és Tegzes Borbála jószágát is teljesen elpusztították. A büszke asszonynak a környék népével együtt az erdőre kellett futnia, s ott a hideggel, éhséggel és az erdei vadakkal küzdenie. Halálos ellensége: Bornemissza Miklós megtudván, minő rettenetes sorsra jutott Tegzes Borbála, Berkeszy Dorottyát küldé hozzá azzal az üzenettel, hogy a németjárás ellen az erdők nem adnak menedéket. Az ő kastélyát a német had elkerülte, s így szállással bármikor szolgálhat. Ha tehát Borbála asszony az ő szíves hívását meg nem veti, kerecsényi kastélyát készséggel átengedi neki. De ha a múltra való tekintetből nem akarna hozzá szállani, a faluban készíttet neki biztos szállást.

Tegzes Borbála a lovagias ajánlatot haragszóval utasítá vissza. – Ellenségemhez mennem – szóla – nekem kész halál volna. Latrok hívására meg nem indulok!

Mikor Básta pusztító hadai elvonultak, s Tegzes Borbála újból haza szállhatott, ismét és örökké a régi nótát fújta. Székely Jánosnak tehát nem volt maradása, mert a felesége éjjel-nappal a bosszúra hajtá és ösztökélte őt. Székely uram azonban mégsem állt kötélnek. Jó ideig keményen tartotta magát, s nem mutatott semmi hajlamot a bosszúra.

Egyik szép napon Athy István kulcsár vitte őket csónakon a Tisza vizén. Tegzes Borbála elmerengett a szép tájon, s úgy látszott, mintha nagyon megindult volna. Székely uram, föl akarván használni a kedvező pillanatot, így szólt a feleségéhez:

– Egyezséget kötök Bornemisszával, mert életemre fenekedik! – E szóra Borbála asszony bort hozatott a kulcsárral, s a kancsóval kezében így szólt:

– Ha az uram megbékül Bornemisszával, elköltözöm innét és Apátiba megyek. Inkább vesszen el mindenem, de Bornemisszával meg nem békülök!

Székely uram félénken jegyzé meg erre, hogy főemberek ajánlják neki az egyezséget, s jó barátai is erre kérik. – Ha te kibékülsz – feleié Borbála -, egy tálból nem eszem veled, egy pohárból nem iszom többé.

– Ládd – monda Székely -, sokszor szememre hánytad, hogy ezer forintnyi károd van Bornemissza támadásából. Még több bajt akarsz? Én magamra vállalom a kárt, s viselem a támadás szégyenét. Ne bántsuk most Bornemisszát, hanem várjunk, míg kedvező alkalom nyílik a bosszúra.

Falra hányt borsó volt az efféle beszéd. Tegzes Borbálát meggyőzni nem lehetett; ő bosszúért lihegett, s addig meg nem nyugodott, míg az urát föltüzelnie nem sikerült. Szegény Székely uram megriaszkodék, mikor Borbála asszony reá dörmölődött s a gyávaságát hangoztatta. A lelkiismerete azonban sokáig nem vitte rá a rettenetes bűnre. Végre azonban megunta az örökös korholást és tüzelést, s elszánta magát a tettre. Hadd lássa az asszony, hogy ő vitézi kenyeret evett, s hogy a halált nem féli.

Szövetkezve Csomaközy Andrással és Apáthyval, kóborló hajdúkat és martalócokat fogadott, azután 1603. május 23-án viharos éjjelen Bornemissza kerecsényi kastélyára indult. A lator hajdúk lajtorjákat támasztván a palánknak, az udvarba jutottak, s az alsó kapunállókat levágták. Bent a kastélyban nyugodtan aludt Bornemissza Miklós és felesége. Álmukat hirtelen vad lárma szakasztá félbe. A hajdúk betörtek a hálóházba, s az ébredő Bornemissza Miklós a szövétnek világánál az ellenségeit látta maga előtt. Kardot rántott, s elszántan védte magát és feleségét. A támadók az elkeseredett harcban darabokra vagdalták őt, azután minden, elvehetőt elvivén, a kastélyból távoztak.

Gálffy János uram puskalövést és sivalkodást hallván az éjjel, virradatkor benézett a néma kastélyba. Megborzadt attól – írja -, amit ott látott. Vérében találta az összevagdalt Bornemisszát. Egy ingben, ájultan hevert mellette a boldogtalan asszony: Büdy Erzsébet.

Székely János a zsákmánnyal hazatérvén, Tegzes Borbála lelkendezve fogadta őt. A férj azonban zord volt, s nem osztotta örömét. Fölébredt benne a lelkiismeret, s szívét a megbánás teljesen elborítá. Rideg szóval monda tehát a feleségének: „Ám teljék kedved immár benne asszony, a dolog megesett: Bornemissza Miklós már nem él! Tőled indult a bosszú, szálljon hát fejedre a vére. Én itt hagylak örökre. Isten fordítsa el rólad haragját. Élj, ahogy élni tudsz, én soha többé vissza nem térek hozzád”.

És Székely János, mint a csordáról idegenedett marha, búcsúszó nélkül még aznap elfutott hazulról, egy fillér árú dolgot sem vivén magával.

Tegzes Borbála, ismervén a bűvös erőt, ami Székely Jánost hozzáfűzte, csak a vállát vonogatta, de nem hitte, hogy az ura csakugyan elhagyja. A bánatnak tehát nem ereszté magát. Ellenkezőleg – amint a tanúvallomások mondják -, kedvére derült, és felöltvén legszebb ruháját, s felkötvén a szegény Bornemisszáné aranyos övét meg aranycsipkés laptakötényét, Apátiba ment, ahol sátor alatt nagyokat ivott Bornemissza elrabolt abszint borából. Azután megjelent a nemesasszonyok társaságában, ahol dicsekedve monda el a gyilkosságot. „Ételt jóízűen nem ehettem – monda -, italt nem ihattam, míg akaratom és lelkem vágya nem teljesült!”

Apátiból Kisvárdára vitette magát, ahol először kellett éreznie, hogy kerülve kerülik őt. Észrevevén a mellőzést, az apródjához imigyen szólott: „Nézd, fiam, ezt az Anarcsy Istvánt, mint haragszik rám. Még csak a szemét sem veti felém. Ha az Isten az uramat visszahozza, rajta is bosszút állatok!” – „Én jó asszonyom – felelé az apród -, hallgass az Istenért, nehogy szavad másnak is a fülébe essék, nem jó dolog ez, nem helyes ez, amit beszélsz!”…

A szegény Büdy Erzsébet a rettenetes éjszaka után kissé magához térvén, június hó elején maga írta meg a királynak az ura gyászos halálát. Az ostor – írja – oly nagy rajta, hogy ugyan tántorog belé. Egészen a halálán fekszik. Mindenét elrabolták. Még egy inget sem hagytak, amibe szegény jó ura holttestét takarhatta volna. Az ő veszteségét, az ő fájdalmát – úgymond – toll le nem írhatja. Hisz mindenki tudja, minő derék vitéz, milyen hős volt az ő ura.

E levélke volt Büdy Erzsébetnek az egyetlen és utolsó írása. Harmadnap elköltözött az ura után, aki nélkül élni úgysem tudott, úgysem akart.

A gyilkosok közül Székely János Erdélybe futott, s ott kereste halálát, amit az ellenséggel szemben hamar meg is talált. Csomaközy András a törökökhöz menekült, s ott húzta meg magát, míg Bocskay fegyvert nem fogott. Azután az ő hadába állott, s vitézül harcolt.

Rudolf császár az ő szokása szerint Csomaközy és Székely javait idézés és ítélet nélkül, tehát törvénytelenül lefoglaltatta. Csomaközy szép birtokait és kassai házait azután 1604. október 13-án Rueber György német kapitánynak adományozta. Ez az adomány azonban Bocskay idejében erejét vesztette. Bocskay ugyanis Csosmaközynek minden birtokát visszaadatta.

Tegzes Borbála már nem is Bocskay, hanem a magyar kamara ajánlatára kapta vissza a birtokát. Úgy látszik, a szépasszonynak nagy összeköttetése volt, s a keze igen messze elért. Nem csoda hát, ha a kamara is védelmezgette a jogait. Az ő rovására mindössze csak annyi történt, hogy a váradi püspök ajánlatára háromezer forintnyi zálogot vetettek a birtokára, nehogy minden teher nélkül kerüljön vissza Tegzes Borbála kezére.

A gyilkosok és felbujtók közül tehát csak Székely János bűnhődött. És őt sem a törvény nyomorította meg, hanem saját lelkiismerete. Ezért választotta magának a halált.

*

Takáts Sándor

Buda két árulója

Válogatta, sajtó alá rendezte
RÉZ PÁL

TARTALOM

AZ IGAZI SZEGÉNYLEGÉNYEK
HUSZÁRKALANDOK A HÓDOLTSÁG KORÁBAN
ENYINGI TÖRÖK BÁLINTNÉ
THURY GYÖRGY LANTOSA
CZECZEY LÉNÁRD KAPITÁNY
VÁROSAINK A TÖRÖK HÁBORÚKBAN
BERENHIDAI HUSZÁR PÉTER
BALÁZSDEÁK ISTVÁN
EGY HŐS KAPITÁNY HALÁLA
A KALANDOR
A TÖRÖKÖS ASSZONY
A SZÖKTETÉS
RÉGI SÓVÁGÓINKRÓL
A MAGYAR FELIMEG
A SÁRVÁRI KERT A XVI. SZÁZADBAN
LÓ, KOCSI ÉS HŐKÖS
A RÉGI LEVELEK HUMORA
BUDA KÉT ÁRULÓJA
A HAZAI TÖRÖK HEGEDŐSÖK
A MENYEGZŐMEGHIVÁSOK ÉS A LAKODALMI SZOKÁSOK RÉGENTE
KATONATEMETÉS A TÖRÖKVILÁGBAN
KÜZDELEM A RÉSZEGESKEDÉS ELLEN
KÜZDELEM A TÁNC ÉS A MUZSIKA ELLEN
MAGYAR RABOK OLASZ GÁLYÁKON
RÉGI MAGYAR FÜRDŐSÖK
SZAPATA FERENC URAM BÍRÓSÁGA
A ZRÍNYI-ÚRFIAK

*