SZENT ÁGOSTON

Szent Ágoston (354–430)

Szent Ágoston
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

„ Minden írásomhoz nemcsak hívő olvasót kívánok, hanem olyanokat is, akik függetlenül kijavítanak. […] Nem kívánom azonban, hogy az olvasó velem szemben elfogult legyen, de azt sem, hogy bírálóm magával szemben elfogult legyen. Ne szeressen engem jobban, mint a közös hitünket, de ő se szeresse magát jobban, mint az igazságot. ”

– A Szentháromságról, Bevezetés, 1.[1]

Szent Ágoston, Augustinus, Aurelius Augustinus (Thagaste, Észak-Afrika, 354. november 13. – Hippo Regius, 430. augusztus 28.) hippói püspök, egyházatya, filozófus. Az észak-afrikai Thagasteből (napjainkban Souk Ahras egy város Algériában) származó Aurelius Augustinus az egyik legbefolyásosabb nyugati egyházatya. Vele kezdődik a filozófia antropológiai fordulata. Viszonylag későn, hosszú vívódás után, harminckét éves korában keresztelkedett meg és tért vissza szülőföldjére, ahol először pappá majd 395-ben püspökké szentelték. Anyja Szent Mónika volt.

Szent Ágoston a kereszténység egyik legbefolyásosabb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája belőle táplálkozott. Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerotól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is. Gondolkodói hagyatékának számos eleme máig él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen platonizmusa, a kegyelemről szóló tanítása, a predesztináció tana. Katolikus és protestáns irányzatok sora hivatkozott műveire, amelyeket a 17. századtól gondos kezek gyűjtötték egybe és adtak közre egyre alaposabb és teljesebb nyomtatott kiadásokban.

folytatás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Ágoston

______________________

Augustinus Aurelius
Szent Ágoston vallomásai

Tartalom

Első könyv
Az első könyv tartalma

I. fejezet
Isten maga biztat minket maga dicséreteire, de ehhez hit kell, meg igyekezet.

II. fejezet
Benned az isten, akár akarod, akár nem.

III. fejezet
Isten egészen ott van, ahol van, de semmi alkotás egészen be nem fogadhatja.

IV. fejezet
Gyarló beszéd Isten fölséges mivoltáról.

V. fejezet
Töredelmes bűnvallomással Istent hívogatja.

VI. fejezet
Csecsemőkoráról beszél s megmagyarázza Isten örökkévalóságát.

VII. fejezet
Bűn árnyékozza csecsemőkorunkat.

VIII. fejezet
Elmondja, hogyan tanult meg beszélni.

IX. fejezet
Gyermekkorában igen szeretett játszani, tanulni nem. Sok verést kapott, de haszontalanul. Panaszkodik, hogy a tanítók bottal nevelnek.

X. fejezet
Megvallja bűnét, hogy játékos kedve miatt hátramaradt a tanulásban.

XI. fejezet
Súlyos betegségében meg akar keresztelkedni.

XII. fejezet
Szülei jót akartak vele, de igazán jóra Isten igazította szándékukat.

XIII. fejezet
Az alapvető oktatás nagy értékét fejtegeti. Ő azonban jobban szerette a latin költők meséit.

XIV. fejezet
Nem szeretett görögül tanulni, mert kényszerítették.

XV. fejezet
Hálálkodik, hogy Isten később mindent jóra fordított.

XVI. fejezet
Keményen ostorozza azt a szokást, hogy a tanulókat pogány istenek foszlott erkölcseiről szóló mesékkel tanítják nyelvre és irodalomra.

XVII. fejezet
Egyik iskolai dolgozatának sikere.

XVIII. fejezet
Felpanaszolja, hogy a művelt emberek jobban törődnek a nyelvtan szabályaival, mint Isten törvényeivel.

XIX. fejezet
Maga is ilyen volt. Elszámolja serdülőkora bűneit. Vallja, hogy igen veszedelmesek, mert együtt nőnek az emberrel.

XX. fejezet
Magasztalja Istent a gyermekségében vett jókért.

Második könyv
Az második könyv tartalma

I. fejezet
Ifjúsága bűneit takargatás nélkül meg akarja vallani.

II. fejezet
Igen belemerült a testi vágyakozások örvényébe.

III. fejezet
Anyja aggodalommal nézte feslettségét, s intette is a jóra, ő azonban megvetette az asszonyi szóbeszédet.

IV. fejezet
Elmentek gyümölcsöt lopni.

V. fejezet
Minden bűnnek van valami oka-foka, csábító ereje.

VI. fejezet
Keresi, mi volt neki kedves a lopás bűnében. Tetszett, mert tilalmas volt.

VII. fejezet
Minden tisztaságunk Isten adománya.

VIII. fejezet
Tetszett neki az a lopás, mert többedmagával cselekedte.

IX. fejezet
Egyedül nem követte volna el; maga példáján látja tehát, mennyit ártanak a gonosz társak.

X. fejezet
Vágyakozik Isten tiszta világossága után.

Harmadik könyv
A harmadik könyv tartalma (371-373)

I. fejezet
Karthágóban tisztátalan viszonyok közé keveredik.

II. fejezet
Színházban keres szórakozást. Kutatja, mi az igazi részvét.

III. fejezet
Gonosz vágyakozásai még a templomban sem szünetelnek. Tanulás és viselkedés dolgában jobb, mint társai.

IV. fejezet
Kezébe kerül Cicero valamely munkája. Első lépés a megtérés útján!

V. fejezet
A Szentírást egyszerű nyelvezete miatt félredobja.

VI. fejezet
Megismerkedik a manicheusokkal.

VII. fejezet
Keresi az igazságot, de nem találja. A manicheusok elbódították, de a maga oktalansága is igen akadályozta.

VIII. fejezet
Minden erkölcs alapja Isten törvénye. Ami ezzel ellenkezik, az bűn.

IX. fejezet
Nem minden bűn egyforma; figyelembe kell venni a szándékot is.

X. fejezet
Egynémely manicheus ostobaságról.

XI. fejezet
Édesanyja vigasztaló álomlátása.

XII. fejezet
„Lehetetlen, hogy ennyi könny magzatja elpusztuljon!”

Negyedik könyv
A negyedik könyv tartalma (373-382)

I. fejezet
Áttekinti a most következő évek sok-sok tévelygését.

II. fejezet
Tanulmányait befejezte s maga is tanítani kezd. Bevallja bűnös viszonyát.

III. fejezet
A csillagjósokhoz szegődik s bölcs oktatás sem tudja tőlük eltántorítani.

IV. fejezet
Egyik ifjúkori barátja súlyosan megbetegszik s a szentkeresztség után meg is hal. Ágoston szörnyű fájdalma.

V. fejezet
Keresi, miért talál az ember megnyugvást a könnyekben.

VI. fejezet
Gyásza miatt szinte az életét is megunja.

VII. fejezet
Otthagyja szülővárosát.

VIII. fejezet
Karthágói barátai megvigasztalják.

IX. fejezet
Az igazi barátságnak Isten az alapja.

X. fejezet
Mulandó a világ, nincs benne pihenésünk.

XI. fejezet
Istenhez igazodjunk, ne a hervadó világhoz.

XII. fejezet
Ösvény az élet s boldogtalan az ember, ha nem Isten hírével jár rajta.

XIII. fejezet
Könyvet ír a szépségről.

XIV. fejezet
Elmélkedés a közvéleményről.

XV. fejezet
Sem a szépnek, sem a rossznak forrását nem tudja megtalálni.

XVI. fejezet
Vallomást tesz nagy tehetségéről, de búsan kérdezi mi jóra használta?

Ötödik könyv
Az ötödik könyv tartalma (383-384)

I. fejezet
Az egész teremtés Istent dicséri.

II. fejezet
Isten kezét semmi bűnös el nem kerülheti.

III. fejezet
Faustus manicheus püspökkel megismerkedik. Szól a tudósok elvakult gőgjéről.

IV. fejezet
Isten legyen minden tudományunk fundamentuma.

V. fejezet
A manicheusok tudatlanságáról.

VI. fejezet
Sokat várt, keveset kapott Faustustól.

VII. fejezet
Faustusban csalódván elhidegül a manicheusoktól.

VIII. fejezet
Anyja akarata ellenére Rómába költözik.

IX. fejezet
Súlyosan megbetegszik.

X. fejezet
Lélekben egészen elszakad a manicheusoktól, de nem bízik az Egyházhoz.

XI. fejezet
Újra érdeklődni kezd a Szentírás iránt.

XII. fejezet
Panaszkodik a tanítványok gonosz szokásai miatt.

XIII. fejezet
Milánóba költözik s megismerkedik Ambrus püspökkel.

XIV. fejezet
Ambrus hatása alatt külsőleg is elszakad a manicheusoktól.

Hatodik könyv
A hatodik könyv tartalma (374-385)

I. fejezet
Mónika megérkezik Milánóba s megtudja, hogy fia megszabadult a manicheus tévelygéstől.

II. fejezet
Csudálja édesanyja jámbor engedelmességét az Egyház iránt.

III. fejezet
Ambrus püspök nagy elfoglaltsága.

IV. fejezet
Ambrus előadásai nyomán Ágoston lelke kezd világosodni.

V. fejezet
Megérti, hogy hit nélkül nem boldogulhat.

VI. fejezet
Részeg koldussal találkozik, s elmélkedik a boldogságról.

VII. fejezet
Alypiust visszatartja a cirkusztól.

VIII. fejezet
Alypius újra megtévelyedik.

IX. fejezet
Alypiust tolvaj gyanánt elfogják.

X. fejezet
Alypius dicsérete. Nebridius hozzájuk csatlakozik.

XI. fejezet
Leírja sok szomorú töprengését.

XII. fejezet
Alypius és Ágoston vitatkozása a nőtlen és nős állapotról.

XIII. fejezet
Sok sürgetés után Ágoston mátkát választ.

XIV. fejezet
Barátaival együtt remeteségbe akar húzódni.

XV. fejezet
Ágyasát elbocsátja, de másikat szerez.

XVI. fejezet
Fél a haláltól és Isten ítéletétől.

Hetedik könyv
A hetedik könyv tartalma (385-386)

I. fejezet
Panaszkodik, hogy Isten elgondolásánál nem tudott szabadulni a kiterjedés fogalmától.

II. fejezet
Nebridius erős bizonysága a manicheusok ellen.

III. fejezet
A bűn gyökerét megtalálja a szabad akaratban.

IV. fejezet
Megérti, hogy Isten nem lehet romlandó.

V. fejezet
Hogyan próbálta megmagyarázni a rossz eredetét?

VI. fejezet
Kiábrándul a csillagjósokból.

VII. fejezet
Leírja kutató lelke szörnyű vívódásait.

VIII. fejezet
Az Úr irgalmassága megkönyörült rajta.

IX. fejezet
A Platón-féle bölcselők könyveiben az Igére vonatkozó gondolatokat talál.

X. fejezet
Kezdi megérteni Isten igazi mivoltát.

XI. fejezet
Isten a létezés tökéletessége és forrása.

XII. fejezet
A rossz nem valami különálló valóság.

XIII. fejezet
Minden teremtmény jó, s az egész világ Isten dicséretét énekli.

XIV. fejezet
Isten végtelen, de nem a mi testi fogalmaink szerint.

XV. fejezet
Ami van, azért van, mert Isten akarja (vagy engedi).

XVI. fejezet
A bűn az akaratnak Istentől való elfordulása.

XVII. fejezet
Megmutatja, hogyan találja meg az emberi értelem Istent.

XVIII. fejezet
Krisztus a mi lelkünk üdvössége.

XIX. fejezet
Nem volt tisztában az Ige megtestesülésével.

XX. fejezet
A bölcselők írásaiban megokosodott, de jobb nem lett.

XXI. fejezet
Megtalálja a Szentírásban az életet igazító igazságokat.

Nyolcadik könyv
A nyolcadik könyv tartalma (386)

I. fejezet
Elégedetlensége folyton növekszik. Elmegy Simplicianushoz tanácsért.

II. fejezet
Victorinus rétor megtérése.

III. fejezet
Elmélkedik az öröm természetéről.

IV. fejezet
Miért nagyobb az öröm, ha kiváló emberek térnek meg?

V. fejezet
A bűnös szakadás rettentő hatalma.

VI. fejezet
Ponticianus nevezetes látogatása és elbeszélése.

VII. fejezet
Ágoston heves küzdelme önmagával.

VIII. fejezet
Keserű szemrehányásokkal illeti magát.

IX. fejezet
A megtérést a lélek azért halogatja, mert akarata nem teljes.

X. fejezet
Erős bizonyságot köt a manicheusok azon állítása ellen, hogy a jónak is, rossznak is külön természete volna bennünk.

XI. fejezet
Leírja nagy viaskodását testi indulataival.

XII. fejezet
Titkos szót hall és megtér.

Kilencedik könyv
A kilencedik könyv tartalma

I. fejezet
Hálálkodik Isten irgalmasságáért.

II. fejezet
Elhatározza, hogy rövid ideig még megmarad tanító székén.

III. fejezet
Kedvesen emlékezik Verecundusra és Nebridiusra.

IV. fejezet
Cassiciacumban végzett munkája. Hogyan töltekezett Dávid zsoltáraival.

V. fejezet
Ambrus püspöktől megkérdezi, mit olvasson a Szentírásból?

VI. fejezet
Alypiussal és Adeodatussal együtt megkeresztelkedik.

VII. fejezet
Egyházi ének a milánói templomban. Szent Gervasius és Protasius ereklyéi.

VIII. fejezet
Ágoston elmondja anyja élettörténetét.

IX. fejezet
Mónika szelíd okossága.

X. fejezet
Beszélgetése anyjával az örök boldogságról (386 november 13.)

XI. fejezet
Szent Mónika halála.

XII. fejezet
Ágoston nagy fájdalma.

XIII. fejezet
Imádkozik anyja lelki üdvösségéért.

Tizedik könyv
A tizedik könyv tartalma

I. fejezet
Isten a lélek erőssége.

II. fejezet
Azért tesz vallomást, hogy még jobban elforduljon bűneitől.

III. fejezet
Felteszi a kérdést, miért tárja fel lelke jelen mivoltát?

IV. fejezet
Reméli, hogy a jók imádkoznak érte.

V. fejezet
Csak Isten ismeri egészen az emberi lelket.

VI. fejezet
Mit szeretünk Istenben? Hol találjuk meg az Urat?

VII. fejezet
Miután végigkérdezte az egész világot, önmagát veszi vizsgálat alá.

VIII. fejezet
Megállapodik az emlékezőtehetségnél s fejtegeti annak hatalmas terjedelmét.

IX. fejezet
Nemcsak érzéki, hanem értelmi ismereteinket is az emlékezet őrzi.

X. fejezet
Az elvont fogalmak nem érzékelés eredményei.

XI. fejezet
Megmagyarázza a tanulás és tudás folyamatát.

XII. fejezet
A matematikai fogalmakról.

XIII. fejezet
Az emlékezet a saját működésére is emlékezik.

XIV. fejezet
Érzelmeink emlékét az emlékezet megőrzi, de nem örül, vagy szomorkodik miattuk.

XV. fejezet
Kutatja az ismeretek emlékezeti alapját.

XVI. fejezet
Mi alapja van a feledés fogalmának?

XVII. fejezet
Túlmehet-e az emlékezeten, mikor Istent keresi?

XVIII. fejezet
Amit elvesztettünk, az emlékezet segélyével találjuk meg.

XIX. fejezet
Hogyan emlékszik vissza az emlékezet arra, amit elfelejtett?

XX. fejezet
A boldogságot ismerni kell, hogy vágyódhassunk utána.

XXI. fejezet
Keresi a boldogság ismereteinek alapjait.

XXII. fejezet
Az igazi boldogság a lélek öröme Istenben.

XXIII. fejezet
Az ember természetes vágyódással szereti az örömet is, az igazságot is, de mindegyiket gyakran rossz helyen keresi.

XXIV. fejezet
Isten ismerete bent van az emlékezetben.

XXV. fejezet
Hogyan van Isten az emlékezetben?

XXVI. fejezet
Az igazság gyökerén találja meg Istent.

XXVII. fejezet
Isten a legfőbb szépség.

XXVIII. fejezet
Nyomorúság a földi élet.

XXIX. fejezet
Isten ad erőt a kísértések ellen.

XXX. fejezet
Megvallja állapotát az érzéki kísértésekkel szemben.

XXXI. fejezet
Megvallja állapotát a mértékesség dolgában.

XXXII. fejezet
Szól az illatok élvezetéről.

XXXIII. fejezet
Hogyan viselkedik a hallás élvezetei dolgában?

XXXIV. fejezet
A szemek kívánkozása.

XXXV. fejezet
A kíváncsiság kísértései.

XXXVI. fejezet
A büszkeség kísértései.

XXXVII. fejezet
Hogyan viselkedik dicsérettel, ócsárlással szemben?

XXXVIII. fejezet
A büszkeség még az erényt is felhasználja kísértésre.

XXXIX. fejezet
Milyen nagy veszedelem az elbizakodottság?

XL. fejezet
Újra végigjáratja elméjét azon az úton, amelyen az értelem eljut Istenhez.

XLI. fejezet
Miért szakadt el a lélek Istentől?

XLII. fejezet
Azokról, akik az ördöggel cimboráskodnak.

XLIII. fejezet
Az Úr Jézus a mi egyetlen szabadítónk, benne van minden reménységünk.

Tizenegyedik könyv
A tizenegyedik könyv tartalma

I. fejezet
Istennek nincs szüksége vallomásunkra, mert ismeri minden gerjedelmünket. Mégis kitárja szívét – szeretetből, – alázatosságból.

II. fejezet
Sok fogyatkozása között nagy szóval kiált segedelemért Istenhez, hogy az Írást hiba nélkül érthesse és magyarázhassa.

III. fejezet
Isten a Szentírás tekintélyének erőssége.

IV. fejezet
A teremtett világ bizonyságot tesz Alkotójáról.

V. fejezet
Isten a világot semmiből teremtette.

VI. fejezet
A teremtő ige nem lehetett valami időben elhangzó parancs.

VII. fejezet
Elmélkedik az Örök Igéről.

VIII. fejezet
Az Ige, a mi égi Tanítómesterünk.

IX. fejezet
Az Úr bölcsessége szívünk titkos látogatója.

X. fejezet
Működött-e Isten a világ teremtése előtt?

XI. fejezet
Isten örökkévalóságához nincs köze időnek.

XII. fejezet
A teremtés előtt Isten kifelé, vagyis teremtő módon semmit nem cselekedett.

XIII. fejezet
A teremtés előtt nem volt idő, mert ez maga a teremtmény.

XIV. fejezet
Az idő alapja a változandóság.

XV. fejezet
Kutatni kezdi az idő mivoltát és mértékét.

XVI. fejezet
Csak a jelen időt lehet mérni.

XVII. fejezet
A háromféle időnek okvetlen van valami belső alapja.

XVIII. fejezet
Múltat is, jövőt is csak a jelen rendjében lehet látni.

XIX. fejezet
Hogyan látják a jövőt a próféták?

XX. fejezet
A háromféle idő magyarázata.

XXI. fejezet
Hogyan mérjük az időt?

XXII. fejezet
Istent kéri segítségül nehéz munkájában.

XXIII. fejezet
Mi az idő?

XXIV. fejezet
A mozgást is idővel mérjük.

XXV. fejezet
Sóhajtozik tudatlansága miatt.

XXVI. fejezet
Az idő valami kiterjedés, de nem térbeli.

XXVII. fejezet
Az idő folyamatosságának belső hordozója a lélek.

XXVIII. fejezet
A lélek az idő mérője.

XXIX. fejezet
Már elhagyta első gonoszságait, de igen érzi e változandó élet sok nyomorúságát.

XXX. fejezet
Istent az örökkévalóság szikláján az idők csapdosásai el nem érik.

XXXI. fejezet
Isten a maga örök módján ismer mindeneket.

Tizenkettedik könyv
A tizenkettedik könyv tartalma

I. fejezet
Az ember egymaga igen gyarló munkás a szent igazságok bányájában.

II. fejezet
Isten két eget teremtett.

III. fejezet
Az örvénylő sötét káoszról.

IV. fejezet
A világ ős-elementumai.

V. fejezet
Tűnődik az ősanyag formátlan mivoltáról.

VI. fejezet
Isten semmiből teremtett.

VII. fejezet
Semmiből lett az ősanyag, az ősanyagból az egész világ.

VIII. fejezet
A mennyország előbb lett, mint ez a változandó világmindenség.

IX. fejezet
Sem a mennyország, sem az ősanyag megteremtése nem időben történt.

X. fejezet
Istenhez esedezik megvilágosításért.

XI. fejezet
Egynémely biztos igazságok megállapítása.

XII. fejezet
A teremtés két dolgáról, amelyek nem tartoztak bele az idők rendjébe.

XIII. fejezet
Kezdetben teremté Isten a mennyországot és az ősanyagot.

XIV. fejezet
Vitába kezd perlőivel.

XV. fejezet
Erős bizonyságokat köt a maga igaza védelmére.

XVI. fejezet
Nekifordul az ellenkezők másik csoportjának.

XVII. fejezet
Mi értelme van Mózes e szavainak: „menny és föld”?

XVIII. fejezet
Az Írás külön-külön magyarázatairól.

XIX. fejezet
Csomóra szedi a biztos igazságokat.

XX. fejezet
Mózes első szavainak többféle igaz értelmezése vagyon.

XXI. fejezet
Mózes második mondatát is több módon lehet érteni.

XXII. fejezet
Nemcsak azokat teremtette Isten, amiket az Írás emleget.

XXIII. fejezet
Két fő nehézség az Írás értése körül.

XXIV. fejezet
Úgy vélekedik, hogy e szó „kezdetben” az Igét jelenti, de vallja, hogy más magyarázat is lehetséges.

XXV. fejezet
Többféle igaz vélemény között szeretet legyen a vitatkozás fundamentuma.

XXVI. fejezet
Fölséges mű a Szentírás, mert nagyokhoz is, kicsinyekhez is tud beszélni.

XXVII. fejezet
Az Írás nagy alázatossága az emberi ész dajkáló bölcseje.

XXVIII. fejezet
Tudósok magyarázkodásai erről a szóról: „kezdetben”.

XXIX. fejezet
Az elsőbbség külön-különféle módjairól.

XXX. fejezet
Az a fő, hogy a szeretet vezérkedjék közöttünk.

XXXI. fejezet
Több igazság van az Írásban, mint amennyit értelmünk megtalál.

XXXII. fejezet
Az Írás minden igazságának alapja Isten Lelke.

Tizenharmadik könyv
A tizenharmadik könyv tartalma

I. fejezet
Isten ingyen jósága hordoz bennünket.

II. fejezet
Az örök jóság betölti a mennyet és a földet.

III. fejezet
Istentől van minden világosságunk.

IV. fejezet
A teremtés Istenben nem volt kényszerűség.

V. fejezet
A teremtés történetében kinyilatkoztatást talál a Szentháromságról.

VI. fejezet
Elmélkedik a Lélekről aki „a vizek fölött lebeg vala”.

VII. fejezet
A Lélek csodálatos munkáiról.

VIII. fejezet
Isten a lelkek végső célja és beteljesedése.

IX. fejezet
A lélek természet szerint vágyakozik Isten felé.

X. fejezet
Az angyalok a lélek erejében öröködtek bele Isten boldog látásába.

XI. fejezet
Példával ábrázolja a Szentháromság titkát.

XII. fejezet
Az atya teremtett, a Fiú megváltott, a Szentlélek megvilágosít bennünket.

XIII. fejezet
Istenben való megújhodásunk itt a földön nem tökéletes.

XIV. fejezet
E földi életbe hit és remény a mi erősségünk.

XV. fejezet
Hitünk fundamentuma a Szentírás.

XVI. fejezet
Senki Istent egészen nem ismerheti, csak ő maga.

XVII. fejezet
Mit jelentenek a tenger, a szárazföld és a föld gyümölcsei!

XVIII. fejezet
A lélek szerint igazak hordozzák a földön Isten világosságát.

XIX. fejezet
A tökéletesség útjáról.

XX. fejezet
Magyarázat a vizek és a belőlük származó állatok titkos értelméről.

XXI. fejezet
Magyarázat a szárazföldi állatok és a madarak titkos értelméről.

XXII. fejezet
A lélek elindulása a tökéletesség útján.

XXIII. fejezet
Az Egyház lelki embereinek ítéleteiről és megvilágosodásuk forrásairól.

XXIV. fejezet
Magyarázat a teremtő áldásának titkos értelméről.

XXV. fejezet
A tápláló gyümölcsök értelmezése.

XXVI. fejezet
Hogyan táplálnak az irgalmas cselekedetek?

XXVII. fejezet
Istenes szándék nélkül a jótétemény nem igazi táplálék.

XXVIII. fejezet
Ami részek szerint jó, igen jó a maga teljességében.

XXIX. fejezet
Isten nem időben beszél és cselekszik.

XXX. fejezet
Egynémely manicheus tévelygések a dolgok eredetéről.

XXXI. fejezet
A jámbor lélek Isten szemeivel iparkodik nézni a világot.

XXXII. fejezet
Vigadozó áttekintés Isten összes munkáiról.

XXXIII. fejezet
Isten teremtette a világ anyagát s rögtön formát is adott neki.

XXXIV. fejezet
Nagy áttekintés a lelkek sorsáról.

XXXV. fejezet
Imádság az örök békességért.

XXXVI. fejezet
Miért nem volt a hetedik napnak alkonyata.

XXXVII. fejezet
Az örök életben Isten lesz a mi elpihenésünk.

XXXVIII. fejezet
Jóságunk állhatatlan, értésünk tökéletlen, – Isten lesz örök befejezésünk.

Fülszöveg

A világirodalom egyik leghíresebb önéletrajzi műve, a kereszténység egyik klasszikusa kerül itt az olvasó kezébe. Szent Ágoston, a negyedik század kereszténységének nagy doctor-a, a legkiválóbb írók egyike „Vallomásai”-ban nemcsak a kereszténységhez vezető küzdelmes útját rajzolja meg, hanem olyan „lélekábrázolást” is nyújt, amilyen az ókorban Augustinus kezdeményéig hallatlan volt, de amilyent azóta sem ajándékozott szenvedő, töprengő, vívódó lélek, istenáldotta nagy művész, gondolkodó vagy apostol az emberiségnek. Aki szent Ágostonnal barátságot köt, azt könyve többé el nem hagyja.

http://mek.oszk.hu/04100/04187/#

__________________________________________________

Nyugat · / · 1917 · /
Babits Mihály: Ágoston
(Szent Ágoston Vallomásai. Fordította: dr. Vass József. Két kötet. Kiadja az Élet részvénytársaság.)
I.

Szent Ágoston Vallomásainak fordítása esemény lenne bármely literatúrában. A világirodalom főművei közé tartozik ez a könyv: azok közé, melyekből máig, s ki tudja mily jövőbe, sugároznak erők. Új hang volt, új műforma, és örök: új lehetőség, örökre kitárult. Ágoston a keresztény szellem megformulázója; egyik kútfeje a folyamnak, mely civilizációnk folyama lett. A modern gondolkodásnak első mestere. De első mestere a modern irodalomnak is: s Dantéig alig követi második.

Megtalálta a keresztény stílust. A hangot, a formát, ami új az antikkal szemben, ami megkülönböztet minden azóta jöttet minden ókoritól s irodalmainkat modernekké teszi. Mi ez? Valami bensősége stílnek és érzésnek, befelé fordítottsága szemnek-szívnek, amit csak példával lehet jellemezni. Példával, de csak egy szónyi példával is elég: mert e meghatározhatatlan valami, a stílus christianus, beszivárog a nyelv pórusaiba, átissza a szavakat: s idézni lehetne minden lapról helyet, ma már nem is feltűnőt, de melyet meg nem írt volna senki azelőtt, senki római vagy görög író, klasszikus, pogány: mint például ilyent: «amint anyám is szokta, mert így tanulta szíve iskolájában» «in schola pectoris»: ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.

Mi teszi oly különösen bensőségessé e stílust? Az, hogy a bensőség eszközből céllá lett. Az ókor írója kívülről, befejezett kívülről láthatóságában akarta érezni az életet, még a saját életét is: nem hiányzott nála sem a lelki élet rajza, de ez is valami kívülről nézhető befejezettségben jelent meg, abban a plasztikus, szoborszerű zártságban, mely a kívülről látott, körüljárható dolgoknak sajátja: s ez az, amit klasszikus ábrázolásnak hívunk: a bensőségek rajza is csak arra való, hogy az élet külső képét gazdagabbá, elevenebbé tegye: eszköz és nem cél. Ehhez képest a görög-római irodalomban a lelki élet jelenségei gyakran csak poétikai eszköz, hasonlat gyanánt szerepeltek: a természet tüneményeit gazdagították, lelkesítették át velük: mert az élet érdekelte őket első sorban, de a látott élet, mint jelenség, mint világ.

A keresztény írónál megfordítva: a belső lesz egyszerre a fontos, és minden külső kép vagy történés csak eszköz és hasonlat: mint ebben is: «a szív iskolája». A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban. Belülről látott: s így nem teheti a kész és tökéletes benyomását; ez a benyomás nem is célja a keresztény és modern irodalomnak olyan értelemben, minta klasszikusnak. Hanem előttünk alakul, és ez új varázs: nem körüljárható, de átélhető. S ez új, bensőséges irodalom számára új műfajt is teremtett Ágoston: a pszichologikus önéletrajzot, mely éppen ellentéte a régiek autobiográfiájának: nem külső események, hanem csupa inponderabiliák története: teljesen belső és személyes: Ágostontól mi sem áll távolabb, mint hogy harmadik személyben szóljon önmagáról mint Julius Caesar. Ez az igazi keresztény műfaj: a gyónás, a vallomás; és – mint Ibsen is mondta – a keresztény korok minden nagy költői művében, az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű.

Ágoston elsősorban filozófus, s egy filozófus vallomásai össze esnek filozófiájával. Ezért lesz könyve önéletrajz és filozófia egyszerre. «Régi-régi vágyakozásom»- mondja ő maga – «elmélkedve megvallani Neked, mit tudok és mit nem, vagyis: mennyi bennem első megvilágosításod, és mennyi az én maradék sötétségem.» Íme a keresztény gondolkodás: s a modern egyúttal: a gondolat mint belső fejlődés: megvilágosodás: nem többé kész, s a külső, világra alkalmazandó kategória. Ágoston megtérésének rajza egy filozófia fejlődés története: mint a Discours de la Méthode.

De nemcsak a lényeg gyónás itt: a forma is az. S ez a forma is fennmaradt, minden külsőségeivel: túlélte a naiv hitet, mely a gyónást követelve, ürügyét megadta. Mert nem az ész hite a döntő, hanem a szív kívánsága. Rousseau Vallomásai nem a keresztény hitből fakadtak immár, de még mindig a keresztény kívánságból: s elég célozni erre a nagyhatású könyvre, hogy elgondoljuk a páratlan pályát, melyet az Ágoston műfaja a világirodalom történetében – csak mint külsőleges műforma is – Ágoston művétől a Strindbergéig – megtett. A lélek vetkőzése szenvedély lett, az őszinteség igazi szellemi exhibicionizmus: bár ki lehetne azért őszintébb, mint aki Istenéhez volt őszinte hajdan? Hozzá tökéletesebben tudunk azok lenni, mint az emberekhez, mint saját magunkhoz. Rousseaunál már maga az őszinteség válik néha pózzá.

Így áradt szét a Vallomások szelleme, Ágoston szelleme: s hazánkban is, közvetve vagy közvetlen, tudatosan vagy tudattalan, nagy magyar szellemekben meggyümölcsözött. Rákóczi Vallomásaira, még Széchenyi Naplóira is, rágondolhatunk. Csak maga Ágoston nem szólt még magyarul; s csodálatos, hogy ha már fordításokban oly szegény irodalmunkért nem, a vallásért legalább nem siettek papjaink ezt az óriás imát egész teljességében nyelvünkön is megszólaltatni.

Az első fordítás, mely most kezünkben van, nem méltatlan munka: megvan a zamata, lendülete; nem lankad sehol; minden lapján a gondnál több: lelkesedés érzik, s az a szabadság, melyet nem a léhaság, hanem auktorának fölényes megértése, s érzelmeivel való telítettsége, egyirányúsága adhat meg a fordítónak. Jegyzetei, egyes megjegyzések mutatják, hogy túlmegy a betűk értelmén s a szavak mögé lát: rajtakapja az auktort ha egy-egy pillanatra, megszakítva a gondolatmenetet, lelkesedésében térdet hajt mintegy az örök igazság előtt, vagy himnuszra gyújt: meg meri érezni hogy más, mélyebb türelmetlenség hagyatta ott vele Karthágót, mint a tanítványaival való; vagy hogy nem csupán egy hibás biblia-szöveg terelte elméjét a nagy filozofikus teremtéselmélethez, hanem lelkének ős hajlandósága. Így fordítását is eltávolítja a filológiától, nem a léhaság tudatlansága, hanem a tudás-adta szabadság: így lesz alkalmas olvasmánynak és áhítati könyvnek. Mert természetes, fesztelen tud lenni, épp oly kevéssé riadva vissza az egyszerű, sőt köznapi kifejezésektől mint eredetije [*] : olykor – ami a legnagyobb szabadság – mer szóról-szóra fordítani ott ahol a filológikus fordító nem merne [*] : máskor finoman eltér betűtől a szellemért. Felbontja a szerkezeteket, majdnem mindenütt, a magyar nyelv természete szerint: néha szinte versig aprózza az előadást (de az eredetinek tagoltsága is majdnem versszerű); néhol bővítve, másutt rövidítve teszi pregnánsabbá a kifejezést [*] ; lefordíthatatlant nem habozik mással helyettesíteni, néha egész szabadon, mindig szépen [*] ; másutt pompásan rálel a legtalálóbb, legmagyarabb szóra [*] . És mégsem vét a tudomány ellen sem: jó magyar és jó teológ egyszerre.

Kissé talán túl-jó mindkettőben: az érdem néhol hiba. A magyar szó néhol túlságosan is, tüntetően találó, a nyelv nagyon is (hogy a maga szavával fessem) szeges-gonddal magyaros: – Ágoston pedig nagyon idegen e tősgyökerességtől. Megértem hogy egyházi fordítóink nehezen vonják ki magukat a szuggesztív Nogáll hatása alól; s tisztelem a hagyományt, a Pázmányét, melyben e stíl gyökerezik [*] . De ha mindenkinek ismerni kellene is Nogáll Kempisét – mely Pázmányibb a Pázmányénál – senkinek sem szabadna követni. Ágoston nem tartozik a Pázmányok közé; nem a nép apostola, hanem az Intelligencia és Bölcselet szentje ő, s a népies egyházi stíl visszás lesz szájában.

De épp oly visszás a teologikus. Az Intelligencia és Bölcselet szentje ő, de nem a hideg intelligencia, nem élményektől elszakadt bölcselet az övé. Alig volt gondolkodó, kiből a gondolat oly véresen és húsosan szakadt volna ki, annyit rántva magával a vérző és meleg lélekből. Az ily gondolat nem műszókba öltözködik, hanem a magasabb irodalom köntösébe; a nyelv maga élmény lesz mint a gondolat: erősen differenciált, de fogalmilag meg nem meredt. A Platóné; hús és vér, nem csontváz: nem aristotelesi, nem tomisztikus. Nincs igaza a fordítónak – aki különben helyesen választott könyve egészében, még a filozofikus részekben is, irodalmi tónust – mikor inkább teológiai, mint filozófiai műveltségű ember létére – néha-néha mégis bevet valamit a teológia csontdarabjaiból [*] . Ágoston, a teológia őse, maga – ha szabad ily merészen mondanom – egyáltalán nem teológus még: nem élhetett ő még abban a teológiai kultúrában, melynek megteremtésében oly hatalmas része volt. Hanem egy intelligens és filozofikus irodalom légkörében élt, és a retorikára nevelődött: így gyermekkorától élménye lett a Szó és Gondolat: s az élmény nyelve nem a dogmáké.

S aztán Ágoston afrikai születés, afrikai lélek: s stíljében gondolat és szó egy forró afrikai lélek élményei. Írónak ő nagyon különös: gondolatai nem nyugodt ömlésűek, hanem szeszélyesen és szenvedélyesen torlódók: egy-egy mondatban az ötleteknek valóságos záporát kapjuk: mintha ki akarnának áradni medrükből, szétvetni keretüket. Valami nyugtalan, ideges intelligencia-vibrálás van ebben a stílusban: nem normális stíl: különc. Távol a klasszikusok zártságától és formatürelmétől, művészete nem a mértéké, hanem a mértéktelenségé, s periódusai inkább gazdagok, mint kerekek. Minden szónak külön élete van és kinyüzsög a periódusból: kiüti fejét, külön gondolkozni és játszani kezd: s a mondat egy rekesz eleven mozaikká válik. Minden szó itt a saját poénje, új ötlet: s minden mondat torlódó és türelmetlen ötletek egymás sarkába kergetőzése. E terhelt, torlódó mondatszerkesztés, a folytonos halmozás és mellérendelés, a nyüzsgő, különc szellemjátékok és szójátékok kevéssé tűnnek fel a fordításban. A magyar Ágoston simább, normálisabb. A nehéz, furcsaszövésű szerkezetek feloldódnak, apró és rendes mondatkákká darabolódnak, a szúró, jelző, feccsenő szavak kerek gondolatokká terpednek, a vibrálás ellanyhul, kontrasztok elhalkulnak, a stíl nyugodtságot és szélességet kap, a szójáték eltűnik vagy elhalványul. Jól tudom hogy néhol a felbontás elkerülhetetlen, a szójáték visszaadhatatlan: de ahol a fölbontás elvszerűen történik, ahol a különcebb szójáték elvszerűen mellőztetik, a jó magyarság vagy szép stíl kedvéért: ott bármely zamatos, magyar, s költői a nyelv: az mégsem Ágoston! és én Ágostonnak a szavára jöttem!

Ágoston pedig nem a sima jó író hanem a sziporkázó, robbanó erő és géniusz. S ha ő egy nagyszerű torlódó mondatban megérezteti velünk – egyetlen mondatban két oldalon át – valósággal felépíti elgondolásunkban – felépíti a halmozódó feltételes mondatok torlasztásával – a mennyei csendet, amint sorban elhallgatnak mind-mind a földiek az egy-örök szemlélet előtt – si cui sileat tumultus carnis – sileant phantasiae terrae – sileant et poli et ipsa sibi anima sileat – és így tovább, tovább, míg a lélek a csúcsosodó mondat lépcsőin száll fel a legmagasabb szemlélet csendjébe: akkor nem örülök ha apró és sima mondatkákká bontják fel ezt a hatalmas építményt, még ha a szép magyarság úgy követelné is. Vagy mikor Ágoston az Istenről beszél (jelzőkkel, mint a platoni Agathon dicsérte Erost):

«summe, optime, potentissime, omnipotentissime, misericordissime et justissime, secretissime et praesentissime, pulcherrime et fortissime, stabilis et incomprehensibilis, inmutabilis, mutans omnia; in vetustatem perducens superbos et nesciunt; semper agens, semper quietus, colligens et non egens, portans et implens et protegens…»

és így tovább, míg elkábulunk a szavaknak ez ide-oda csapkodó zuhatagától, melyek aprók és mégis ütnek, ugrálók és mégis súlyosak: akkor nem örülhetek e tüskés eloquentia ily sima feleresztésének: «Te vagy Uram a legfőbb. Jóságodnak nincs határa. Hatalmad erőd végtelen…» stb. akkor sem, akkor legkevésbé ha hangulatba és versbe csendül ki. Ha Ágoston az Isten saváról beszél, az Isten kenyerén való kérődzésről, testünkről, ez ócska bőrtunikáról, melyet Krisztus fölvett, a könyvről, mely együtt nő a gyermekkel, az emberek nyelvéről, mely mindennapi égető kemencénk; nem örülök ha a fordítás e kifejezéseket elsikkasztja vagy olyakkal pótolja, melyeken a kifejezésmód bizarrsága kevésbé érezhető [*] . S vajon egészen Ágoston marad-e Ágoston a szójátékok nélkül – az ilyenek nélkül: quid miserius misero non miserante seipsum? vagy: pudet non esse impudenteum – vagy akár a Carthago-sartago-félék nélkül is?

De nem a fordítást akartam ezekkel jellemezni: hanem az eredetit. Ez a temperamentumos, soha nem nyugható, soha el nem szélesedő stílus: az író maga. Vallomás nála nemcsak amit mond, hanem ahogy mondja. Sohasem adta író magát teljesebben: annyira minden kifejezés nála, hogy a kifejezés nem marad meg külön kifejezésnek hanem összeesik az élettel, amelyet kifejez: annyira író ő, hogy sohse csupán író: az író egy benne az emberrel és gondolkodóval. A szenvedély tehát, a nyugtalanság mely stílusában vibrál, az élet szenvedélye: s egész könyve kulcsa. Nem mintha a külső élet szenvedélyei tombolnának benne: ha külső események drámai előadását várjuk – előre figyelmeztet a fordító – csalódunk. Hanem maga a könyv lesz szenvedély, maga a gondolat: s a megtért Ágoston ugyanavval a türelmetlen, soha ki nem elégíthető mohósággal veti magát, egész izgatott akaratát, a saját belső életének, lelkének sodrába, mint ifjúságában a világi gyönyörök és kalandok sodrába vetette. Így maga a gondolkodás dráma lesz; s az alkuvás és nyugvás nélküli vágy a Igazság felé drámai szenvedély. E filozóf nem hideg: mert életkérdés neki az igazság.

«Halálom volt a bizonytalanság… a természetfölötti rendben is akkora bizonyosságot akartam, mint amilyen bizonyos, hogy hét meg három az tíz… Csak a hit gyógyíthatott meg engem!» «Nem akar a kutató egyebet mint tudást. Ebből lehet megérteni, ha valaki a tudás vágyától egészen meggabalyodva még bűbájos fortélyokat is használ kutatás közben. Sőt ez az oka a vallásos istenkísértésnek is mikor jeleket és csodákat követelnek nem ugyan valami üdvös célra, hanem csak tapasztalás okából. Veszedelmes kelepcékkel teljes szörnyű erdő az élet! »

E szenvedélynek megvannak a tévedései, paroxysmusai és kétségbeesései. «Hajamat téptem« – írja (arra a gondolatra, hogy nem tud az igazság birtokába jutni) – «homlokon ütöttem magamat, összekulcsoltam kezeimet és átöleltem térdeimet.» «A rémület iszonya futott végig rajtam, aztán meg remény és öröm gyúlt ki bennem… Kiült a szemembe, átjárta hangomat…» «Már harmincadik évemet taposom» – fakad ki egy helyen – «s ugyanazon sárban késlekedem» «Folyton mondogatom: holnap megtalálom; felvilágoskodik előttem; megfogom. Holnap majd akad valaki: és mindent megmagyaráz»… «Ó akadémikusok! szörnyű nagy férfiak, hát eszünkkel semmi biztosat meg nem foghatunk?»

A legbonyolultabb logikai levezetés közben érezni ezt a lüktető szenvedélyt, mely a gondolkodó agyát mozgatja. Meg-megszakítja magát, felkiált, felijed: «Nekem uram megvallom nehéz ez a kérdés. Önmagammal vesződöm: magam vagyok a saját fáradozásom nehéz talaja». – Türelmetlenkedik és könyörög: «Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak ennek a bonyolult, rejtélyes kérdésnek. Kérlek, Uram Istenem, kérlek jóságos Atyám, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől e mindennapi és annyira rejtett dolgok értését…» Amint fölvetődik előtte egy probléma, rettenti és vonja mint egy örvény: «Nagy tehetség az emlékezet, Uram. Ismeretlen ijesztő rejtély, feneketlen örvénye tömérdek». Sohasem jelentkezett ily erővel a filozófiai Eros: a természeti törvény erejével: amihez Ágoston maga hasonlítja: «Minden test a maga nehézkedésével keresi pihenő helyét, az én nehézkedésem az Igazság vágya: az szabja meg az irányt amerre szárnyalok.»

Az Igazság ily szenvedélyes szeretőjének semmi türelme a nem-igaz iránt: s Ágoston a művészetekkel olyan állást foglal, mint az öreg Tolsztoj. Pedig maga írja, mily gyönyörűségeket talált versekben, színházban, mennyire lángra gyújtották fantáziáját Dido panaszai. De a költemények nem igazak s az ő lelkének egyetlen úrnője az Igazság. Vallásos lélek az, és gyűlöletes neki a hazug Poézis. De még gyűlöletesebb az álmodozó filozófia, mely az igazság külszínével ámítja a lelket. «Mennyivel különbek még a nyelvészek és költők meséi, mint a filozófusok ama mesterkedései! Mert versforma és költemény és Medea röpülése mégis csak értékesebbek, mint a különböző módon összehazudott öt elementum, amelyek egyáltalán nincsenek…» Ezt a minden józansággal oly ellentétes szenvedélyes lelket ép szenvedélye viszi így a szkepticizmus józansága felé. «Az a gondolat is fölmerült bennem, hogy az összes bölcselők közül még a legjózanabbak az úgynevezett akadémikusok nagy alapelvükkel: mindenen kételkedni, mert az igazságot nem lehet biztosan megismerni.» Úgy tűnik föl neki, hogy amit meg lehet tudni azt nem érdemes; és Aristoteles olvasása keserves csalódást kelt benne: mert jelentéktelennek találja az elért igazságokat. Értelmének semmi sem elég; s szkepticizmusa – lemondani már-már az igazságról az igazság nevében! – csak fokozza szomját, türelmetlenségét.

E türelmetlenség az igazság felé sarkantyúja őszinteségének, mely gyakran megdöbbentő, mint az önkínzás. Megfogni az igazságot ott, ahol éget mint a tüzes vas; legyőzni a nagy lélek természetes becsvágyát, mely e szenvedélyes temperamentumban talán erősebben fejlett ki, mint másnál; meztelenné tépni önmagát az igazságért: ez a mindennél nagyobb küzdelem csábította. Néha szinte tetten érjük ezt a küzdelmet. Az őszinteséggel sohasem telik be; s mikor élete végén a Retractationes-ben visszatekint régi műveire, le akarja súrolni a vallomásokról még az utolsó hiúságokat, még a költészet gyönyörű hiúságait is. «A negyedik könyvben» – írja – «barátom halálával kapcsolatban saját boldogtalan állapotomat festettem s ezt írtam: s talán azért féltem meghalni, nehogy akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon. Ez inkább meggondolatlan szavalás volt, mint komoly vallomás; bár ezt az ostobaságot némileg mérsékelte a talán szócska, amelyet hozzáfűztem.» Melyik író áldozna fel egy ily szép mondatot, ilyen költészetet – egy jelentéktelen igazságnak? Az igazság szenvedélye minden emberi és isteni hiúságot legyőz, s az Önzés és a Szólam bilincseitől egyformán megszabadítja a szellemet.

Ágoston szelleme valóban szabad és nyílt, a megértésnek avval a bátor korlátlanságával, mely oly ritka az emberek között, hogy birtokosait majdnem külön emberfajnak kell éreznünk [*] . Filozófiája nem riad vissza az újtól, a fájdalmastól, megdöbbentőtől sem; s a Retractationes – a Visszavonások Könyve mutatja, mennyire megőrizte elfogulatlanságát a saját gondolataival szemben is. Igazságszomja sohasem hagyja megelégedni az elért igazsággal: s mikor pappá választják, valósággal könyörgő levelet ír Valerius püspöknek: sokkal szegényebbnek érzi magát igazságban, hogysem annak osztogatója lehessen. Aki előtt önmaga sem tekintély, mások még kevésbé azok; a szellem szabadságának az a hatalmas ereje, mely ki tudta ragadni a nyűgöző pogány eszmekörből, a keresztény tekintélyek előtt sem hagyja el Ágostont. «Nincs abban semmi elvetni való – írja egy helyütt – ha a Szentírásból valaki azt igyekszik kiérteni, amit az író írásközben gondolt; csak ahhoz ragaszkodjék, amit te, minden igazmondó elme megvilágosítója, igazságnak mutatsz!» A szabad kutatás eszméje hangzik itt föl, ezer esztendővel Luther előtt. Semmi sem ellenszenvesebb Ágostonnak, mint a megszokott véleményhez való korlátolt és makacs ragaszkodás. Jól tudja ő már, hogy a korlátolt meggyőződés mily szoros összefüggésben van a ridegséggel és a rosszasággal. «Értsd meg tehát?» – fakad ki egy helyen – «micsoda ostobaság volna a Genezisre vonatkozó tömérdek magyarázat között vakmerően egy magyarázathoz kötődni, s állítani, hogy az volt Mózes felfogása! Veszedelmesek az ily civódások! Sértik a szeretetet, pedig a szeretet szellemében írt a szerző, kinek szavai értelmét hüvelyezgetjük.» Másutt kis patakhoz hasonlítja az Írást, melyből az igazság sokfelé ágazható folyói erednek.

E szabadság és nyíltság (mindig kész az Igazság befogadására, bárhonnan jő is az) megfér, sőt összefügg türelmetlenségével minden oly vélemény iránt, melyet az Igazság útjában állónak ítél. A szabadság szelleme a jóságé, de nem egyúttal a nyugalomé! távol tőle az elégedettség, mely éppen a korlátoltságot jellemzi. Ellenkezőleg: csupa nyugtalanság, örökös elégedetlenség az ő osztályrésze: ugyanaz a nyugtalanság, mely az ideges, vibráló stílusban láthatóvá válik.

[*] „szörnyű tudományos ábrázatról“, „undok históriáról“, „vakációról“ beszél, – s mégsem stílszerütlen.

[*] mint itt: „Te Uram, visszavásároltál!“: a redemptiót más itt megváltássá sápasztotta volna!

[*] vident egy helyen így mondja: „akinek szeme van láthatja“, carent temporibus: így: „nem tartozik bele az idők rendjébe“.

[*] Facti estis os dei per quod diceret: producant aquae non animam vivam quam terra producet, sed reptilia animarum vivarum etvolatiliasuper terram: – magyarul: „Teremjenek a vizek. – Mit? Nem a természet eleven fakadását. Ez a föld dolga. Hanem csuszómászókat, vagyis. az élő lelkek meglátogató eszközeit – és madarakat, vagyis erőket, amelyek beröpülik az egész földet.“ <
E szabadság a megengedhetőség határán van: itt-ott meghaladja. Más árnyalatot ad az értelemnek, mikor ezt: continere úgy fordítja: együtt tartani, vagy planust, mely csak sarlatánt jelent, csalónak. Elejt egy-egy átmenetet, egy sedet: s ezzel az egész helyet homályossá teszi <. Vagy, legritkábban, halavánnyá, körülíróvá válik <. – Dicséret e foltok csekélysége!

[*] „a manichaeusok vergődőlelkü hallgatója <, „ki az idők zavaros hömpölységét igazítod“, „kérdezősködésem világszemlélet volt <, szépségük volt a felelet“, „a képzelet zabolátlan paripáján portyáz esze sivatagjain“, „az asszonybilincsek erősen tartóztattak“ <, „egyébként idő és változás szegné halhatatlan örökkévalóságát“.

[*] E stílra emlékeztetnek ily kifejezések: vitát kezd perlőivel, erős bizonyságokat köt, a bűnnek oka-foka, töltekezni, anyamivolt. – Sajnos, ugyanez csábít ily túlzásokra is: nyaggatás, kikászálódott, elrugaszkodott, szaglászó szenvedélyem <, bár ne volna ez a rongyos világ <, jaj szegény fejem, sőt: isten a talpán!

[*] Az első könyv bevezetésében, az első mondatok egyikében olvassuk a kérdést: „vajjon Istenhez közeledésünk a tételes istenismeret erejében történik-e?“ Az ily kifejezés csont és szálka: kivált ez egyszerű és meleg fejezetek előtt. – Általában a filozófikus részeknél, s főleg a magyarázatokban legérezhetőbb fordító és auktora közt a kultúra-különbség, így lesz pl. a X. könyv bevezetése is kissé zavaros.

[*] Tu es omnitenens manu veritate – mondja Ágoston – mindent emelsz igazságkezeddel: minden igaz ami létezik, mert létezik – nem kár-e, ha a fordító a merész kép helyett ily sima mondatot ad: „a te valóságod tartja össze az egész mindenséget. Létező mivolta szerint minden dolog igaz és valódi“ stb.

[*] Ágostonnál különösen kisértetbe esünk faji tulajdonságnak gondolni. Anyjának, Monicának jellemében maga mutatja meg nekünk e fölényes Intelligenciát mely azonos a jósággal. Mily okos és megértő ez az asszony ugy korlátolt és szenvedélyes férjével, mint zseniális fiával szemben! S milyen volt Ágoston természetes fia, Adeodatus tizenhat éves korában. „De Magistro c. könyvemben ő beszélget velem, tudod Uram, hogy amit ott a velem társalkodónak ajkára adtam, az mind valósággal az ő gondolata… Valósággal megijedtem tehetségétől.“