kb. 19 perc olvasás
Kosztolányi Dezső
Marcus Aurelius
Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol,
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját,
s szól: „ez van”, „ez nincsen”,
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.
Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.
Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól, s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.
Róma
______________________________________
Általam tipográfiailag átszerkesztett változatban:
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
FORDÍTOTTA HUSZTI JÓZSEF
ELSŐ KÖNYV
1.
Verus nagyatyám
a nemes jellem és higgadtság példája volt.
2.
Atyám, hallomásom és emlékeim szerint,
maga volt a szerénység és férfiasság.
3.
Anyámtól tanultam
az istenfélelmet,
a jótékonyságot,
a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől,
hanem még a gondolatától is,
továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő
egyszerű életet.
4.
Dédatyámnak köszönhetem,
hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom,
hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását;
és hogy megtanultam:
ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.
5.
Nevelőmtől tanultam,
hogy a cirkuszban sem a zöldek, sem a kékek,
sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak
pártjához ne csatlakozzam;
hogy kitartó és kevéssel beérő legyek;
hogy magam végezzem el a munkámat,
és ne markoljak egyszerre sokat;
hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjek.
6.
Diognétos
óvott a hiú törtetéstől,
a varázslók és szemfényvesztők
– ráolvasókról, szelleműzésről szóló –
fecsegéseinek hitelétől,
fürjek hízlalásától, és minden ilyen kedvteléstől.
Ő tanított
az őszinte beszéd eltűrésére,
ő szoktatott bölcselkedésre,
ő hallgattatta velem először
Bakkheios, majd Tandasis és Marcianus leckéit,
ő íratott velem már gyermekkoromban
filozófiai párbeszédeket,
ő keltett bennem vágyat
a tábori ágy, az állatbőr takaró,
általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után.
7.
Rusticus
gyökereztette meg bennem a meggyőződést,
hogy jellememet javítanom, gondoznom kell;
ő óvott attól,
hogy eltévelyedve a szofisztika felé hajoljak;
hogy hiú elméletekről firkáljak;
hogy erkölcsi prédikációkat tartsak;
hogy szemkápráztatóan páváskodjam
mint mindennel törődő vagy tetterős férfiú.
Ő idegenített el
a szónokias, költőien felcicomázott, finomkodó írásmódtól.
Ő figyelmeztetett,
hogy otthon ne sétálgassak stólában,
általában, hogy minden ilyesmit kerüljek.
Ő intett,
hogy leveleimet keresetlenül írjam –
mint ahogyan ő írt anyámnak Sinuessából;
hogy bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel,
mihelyt közeledni akarnak hozzám,
békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem;
hogy figyelmesen olvassak,
s ne érjem be a felületes megértéssel;
hogy a nagyhangúak ne vegyenek le egykönnyen a lábamról.
Ő hívta fel figyelmemet
Epiktétos értekezéseire,
melyeket saját könyvei közül adott kölcsön.
8.
Apollóniostól tanultam,
hogy gondolkodásom szabad, körültekintő,
de azért határozott legyen;
hogy egy pillanatig se nézzek más vezércsillagra,
mint az észre;
hogy lelkem egyensúlyát mindig megtartsam:
heves fájdalmak közepette,
gyermekem elvesztésekor,
hosszú betegségben.
Rajta,
mint élő példán
világosan megfigyeltem,
hogy ugyanaz az ember
lehet nagyon erős akaratú és mégis elnéző.
Tanítás közben sem volt türelmetlen.
Olyan embert ismertem meg benne,
aki szép tulajdonságai közül
szemmel láthatóan a legkevesebbre értékelte
azt a tapasztalatát és jártasságát,
amellyel elméleti tudását másoknak közvetítette.
Tőle tanultam meg,
hogyan kell barátainktól
az úgynevezett szívességeket elfogadnunk
anélkül, hogy
akár megalázkodnánk,
akár semmibevevésünkkel figyelmetlenek volnánk.
9.
Sextus
jóindulatot csöpögtetett belém;
példát mutatott,
hogyan kell a háznépet atyai jóindulattal kormányoznom,
fogalmat adott róla,
miként kell a természetnek megfelelően élnem.
Tőle tanultam,
hogyan legyek mesterkéletlenül méltóságteljes,
hogyan szorgoskodjam
barátaim szükségleteinek kitalálásában.
Példát adott
a bogaras és hebehurgya emberek iránti türelmességre,
a mindenkihez való nyájasságra,
olyannyira,
hogy amit mondott,
minden hízelgésnél kellemesebb,
mégis a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló volt.
Ezenkívül megértette
az életre szükséges alapelveket,
módszeresen kikutatta és rendszerbe foglalta őket.
Soha
sem harag,
sem más szenvedély fellobbanását
nem észleltem nála:
egyszerre tudott
tökéletesen szenvedélytelen és gyengéden barátságos lenni.
A dicséretet nem vetette meg,
ha nem volt lármás.
Nagy tudományát nem fitogtatta.
10.
Alexandros grammatikus
maga volt a kíméletesség.
Sohasem kifogásolta,
ha valaki előadásában idegenszerű,
nyelvi fonák vagy hibás fordulatot használt,
hanem ügyesen szóba hozta a megfelelő kifejezést
válasz, kiegészítő magyarázat
vagy a tárgyra, de nem a kifejezésre vonatkozó
közös megfontolás ürügyén,
vagy valami más alkalmas módon,
közvetve sugalmazta.
11.
Fronto
magyarázataiból értettem meg, hogy
az önkényuralomnak velejárója
az irigység, a ravaszság, a színlelés,
továbbá, hogy
a mi úgynevezett előkelő embereink
általában mennyire szeretetlenek.
12.
Alexandros,
a platonista filozófus tanította, hogy
kényszerűség nélkül
senkinek ne mondjam, levélben se írjam:
„Nincs időm.”
Bokros teendőimet se hozzam fel ürügyül,
hogy ezzel a módszerrel
következetesen elhárítsam magamtól
az emberi együttélés szülte kötelességeket.
13.
Catulus
buzdított, hogy
barátom szemrehányó panaszát,
még ha történetesen alaptalan volna is,
ne vegyem közönyösen,
hanem inkább kíséreljem meg
a régi bizalmas viszony helyreállítását.
Intett, hogy
tanítóimat melegen dicsérjem –
mint ahogy
ezt Domitiustól és Athénodotosról feljegyezték -,
és hogy gyermekeimet igaz szívvel szeressem.
14.
Severus testvérem
példát adott, hogy
szeressem hozzátartozóimat,
szeressem az igazságot,
szeressem az igazságosságot.
Általa ismertem meg
Thraseát, Helvidiust, Catót, Diónt és Brutust.
Ő adott fogalmat arról,
mi a jogegyenlőségre felépített állam,
amelyet
az egyenlő elbánás
és
a szólásszabadság
elve alapján kormányoznak,
mit jelent az az uralom,
amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi.
Ugyancsak ő buzdított,
hogy tartsak ki a filozófia mellett változatlan megbecsüléssel,
hogy jótékony
és
a lehetőség szerint bőkezű legyek,
hogy ne adjam fel
a barátok szeretetébe vetett
jó reményemet és bizalmamat.
Ő maga nem titkolta,
ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle,
viszont nekik sem kellett találgatniuk,
mit akar, mit nem akar,
hiszen nyilvánvaló volt.
15.
Maximusnál
megfigyeltem az önuralmat,
a feltétlen állhatatosságot,
a jó kedélyt betegségben
és más nehéz viszonyok közt,
hogy jellemében
szerencsésen keveredik
a szelídség és a nemesség,
hogy a rászabott munkát zúgolódás nélkül elvégzi.
Mindenki megbízott benne,
hogy amit mond, azt úgy is gondolja,
és amit tesz, azt nem teszi rossz szándékkal.
Semmin nem csodálkozott,
semmi nem hozta zavarba,
nem sietett, de nem is késlekedett,
nem volt tanácstalan és levert,
de erőltetetten nyájas sem,
hogy azután ismét haragos és bizalmatlankodó legyen.
Jótékony, megbocsátó, őszinte volt,
s természet adta egyenesség sugárzott róla,
nem pedig kényszeredett önfegyelmezés.
Senkinek
nem támadt az a gondolata, hogy lenézi,
viszont
senki sem merte magát derekabbnak tartani nála.
A tréfálkozásban
mindig eltalálta a helyes mértéket.
16.
Atyámnál
megfigyeltem szelídségét
és
érett megfontolással formált ítéletéhez való
állhatatos ragaszkodását.
Az úgynevezett kitüntetések iránt
érzéketlen volt,
szerette a munkát,
mégpedig kitartással,
a köz javát szolgálni tudók véleményét
készséggel meghallgatta,
mindenkivel következetesen
érdeme szerint bánt el,
s nagy tapasztalata volt annak elbírálásában,
hol van szükség nekifeszülésre,
hol a gyeplő lazítására.
Lemondott
a fiúkkal való szerelmeskedésről,
egyenlőnek tartotta magát embertársaival,
nem vette rossz néven,
ha barátai nem jelentek meg asztalánál,
vagy
ha útjain esetleg nem kísérték el.
Akik
ügyes-bajos dolgaik miatt elmaradtak társaságából,
később ugyanazt a régi jó barátot látták benne viszont.
Megbeszélésein
mindent pontosan és állhatatosan számba vett,
és nem elégedett meg a látszatigazsággal,
hanem következetesen végére járt az igazságnak.
Barátait
magához kívánta bilincselni:
nem váltogatta őket szeszélyesen,
de nem is csüngött rajtuk oktalanul.
Minden körülmények között
derűs kedéllyel megállt a maga lábán.
Szeretett jó előre gondoskodni,
s még a legcsekélyebb dolgokról is
eleve intézkedett,
fontoskodás nélkül.
Zajos helyeslés vagy hízelgés
egyáltalán nem ért fel hozzá.
Az állam fontos érdekein
gonddal őrködött,
a közjavakkal takarékosan sáfárkodott,
s e tekintetben türelemmel nézett szembe a kifogásokkal.
Az isteneket
babona nélkül tisztelte,
és az emberek kegyét sem kereste
népszerűség hajhászásával,
tetszelgéssel,
vagy a tömeg legyezgetésével,
hanem mindenben józan,
elvhű volt –
sohasem ízléstelen,
vagy új után kapkodó.
Az élet kényelmét
szolgáló javakkal,
amikkel a sors bőségesen ellátta,
fennhéjázás nélkül,
de nyíltan élt;
keresetlenül élvezte
a rendelkezésre állót,
de azért a hiányzót sem nélkülözte.
Senki sem mondhatta róla,
hogy csavart eszű, rabszolgalélek,
szőrszálhasogató volna,
hanem inkább be kellett vallani,
hogy érett, talpig férfi,
fölötte áll a hízelgésnek,
s a maga és a mások ügyeinek irányítására termett.
Ezenkívül
megbecsülte az igazi filozófusokat,
a többit sem ócsárolta ugyan,
de távol tartotta magát befolyásuktól.
Kellemes társalgó volt,
szerette a tréfát, de módjával.
Testét mértékkel gondozta,
nem, mint aki az életéért remeg,
vagy szemrevaló akar lenni,
de nem is hanyagul:
így különleges gondossága eredményeként
a legritkább esetben
szorult rá az orvostudományra,
a gyógyszerekre vagy a külső kezelésre.
Különösen dicséretére válik,
hogy féltékenység nélkül
elismerte azoknak a fölényét,
akik ékesszólásban, jogtudományban, erkölcstanban
vagy valami más tárgykörben
tekintélyre tettek szert,
sőt segítségükre volt,
hogy mindegyikük
képességének megfelelő elismerést arasson.
Noha
minden tettében az ősök nyomdokán járt,
azért nem fitogtatta úton-útfélen
az ősi példákhoz való hűségét.
Nem volt állhatatlan,
sem nyugtalan szellemű,
inkább szívesen időzött
egyazon helyen vagy egyazon dolognál.
Fejfájási rohamai után
tüstént felfrissült fürgeséggel tért vissza
megszokott munkájához.
Nem volt sok titka,
csak elvétve egy-egy,
az is kizárólag államügyre vonatkozott.
Látványosságok rendezésében,
építkezéseiben,
a népnek szánt ajándékok osztogatásában,
s más ilyen dolgokban
belátás és mérséklet jellemezte,
mint olyan embert,
aki tekintetét a kötelességre függesztette,
nem a tetteiből ráháramló dicsőségre.
A maga idején fürdött,
nem volt bolondja az építkezésnek,
nem törte a fejét új ínyencfalatokon,
nem törődött
ruháinak szövetével és színeivel,
sem rabszolgáinak szépségével.
Loriumban,[22]
mezei lakásán igen egyszerű,
többnyire laniviumi szövésű stólát hordott.
Tusculumban viselt felső ruhája miatt
bocsánatot szokott kérni:
ez volt jellemző gondolkodásmódjára.
Nem volt benne érdesség,
sem arcátlanság, sem féktelenség,
sem olyasmi,
amire azt szokták mondani: „verejtékszagú”,
hanem
mindent
részeire tagolva
megfontolt,
mégpedig alaposan, zavartalanul,
sorjában, rendíthetetlenül, összehangoltan.
Rá igazán illett volna, amit Sókratéstől szoktak idézgetni:
egyformán tudta
mellőzni és élvezni
azokat a dolgokat,
melyeknek nélkülözésében
az emberek többsége gyengének,
élvezésében
mértéktelennek bizonyul.
Mindkét esetben
csak
olyan kiegyensúlyozott,
hajlíthatatlan jellemű férfi
tud
erős, rendíthetetlen, józan maradni,
amilyennek bizonyult Maximus betegsége alatt.
17.
Az isteneknek köszönöm,
hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvérem,
jó tanítóim, jó háznépem, rokonaim
s szinte kizárólag jó barátaim voltak.
Övék a hála,
hogy közülük senki ellen nem vétkeztem,
bár a hajlandóságom megvolt rá
hogy alkalomadtán ilyesfélét elkövessek.
Az istenek jóindulatából
a körülmények
sohasem alakultak úgy,
hogy zavarba hozzanak.
Az isteneknek köszönöm,
hogy nem nevelkedtem hosszabb ideig
nagyatyám[23] ágyasának környezetében,
hogy ifjúi ártatlanságom érintetlen maradt,
hogy nem lettem túl korán férfivá,
sőt a szokásos időnél tovább kihúztam.
Ők rendeltek
olyan fejedelmi atya irányítása alá,
aki
a gőg csíráját is
ki akarta belőlem irtani,
és rávezetett
arra a meggyőződésre,
hogy császári udvarban is lehet
lándzsás testőrök, ragyogó ruhák, fáklyák, szobrok
és más hiúság nélkül élnem,
hogy lehetséges
majdnem magánember életét élnem
anélkül,
hogy azért az államügyek legfőbb intézésében
a kelleténél kevesebb méltóságot,
vagy tetterőt tanúsítanék.
Az istenek ajándéka volt fivérem,[24]
aki jellemével
egyrészt képes volt
belső világom gondozására serkenteni,
másrészt
megörvendeztetett becsülésével és szeretetével.
Hála az isteneknek,
hogy gyermekeim nem tehetségtelenek
és testileg sem rendellenesek,
hogy a szónoki, költői
és más hasonló tanulmányokban
nem vittem az átlagnál többre,
mert esetleg fogva tartottak volna,
ha könnyű előmenetelt tapasztalok bennük.
Az ő jóságuk műve,
hogy nevelőimet,
kívánságukat megelőzve,
olyan megtisztelő állásokba helyeztem,
melyek után észrevehetően vágyakoztak,
és nem halogattam a reménységet,
hogy ezt,
mivel még fiatalok voltak,
csak később fogom megtenni.
Nekik köszönöm,
hogy megismertem Apollóniost, Rusticust és Maximust.
Nekik azt is,
hogy világosan és gyakran gondoltam rá,
milyen is az
a természet szerint való élet,
úgy,
hogy amennyiben az isteneken,
az ő adományaikon, segítségükön,
sugalmazásukon múlt,
mi sem akadályozott a természet szerint való életben,
s amennyiben mégsem értem el ezt a célt,
annak én voltam az oka,
mert nem ügyeltem az istenek intésére,
hogy úgy mondjam, ujjmutatásaira.
Övék a hála,
hogy bírja még testem
az én életmódommal járó sok fáradságot;
hogy egy ujjal sem nyúltam
sem Benedictához, sem Theodotoshoz;
hogy később szerelmi fellángolásaimból is kigyógyultam;
hogy Rusticusszal szemben,
bár gyakran összekoccantunk,
nem léptem túl a határt,
amit később megbántam volna;
hogy anyám,
noha korai vég várta,
élete utolsó éveit legalább velem tölthette.
Övék az érdem,
hogy valahányszor szegényen
vagy más tekintetben szűkölködőn
segíteni akartam,
sohasem kellett hallanom:
„Nincs rá pénz, nincs miből”;
hogy én magam sohasem jutottam hasonló szükségbe,
s nem kellett más segítségét elfogadnom.
Az istenek adománya feleségem,[25]
ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony,
az ő művük,
hogy szinte válogathatok
a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben.
Még álmomban is megajándékoztak
orvosságokkal,
különösen vérköpés és szédülés ellen
Caietában is, Chrésében is.
Nekik köszönöm, hogy
filozófiai hajlamom miatt
nem botlottam bele valami szofistába,
hogy nem pazaroltam az időt
írók tanulmányozásával,
szillogizmusok kibogozásával,
és nem merültem el az ég csodáiba.
Mert mindehhez
az istenek segítsége és szerencse szükséges.
Írtam a quádok földjén,[26] a Garam mentén.
MÁSODIK KÖNYV
1.
Reggel előre beszéld meg magaddal:
ma izgága, hálátlan, dölyfös, ármányos,
ravasz, összeférhetetlen emberrel lesz dolgom.
Azért esnek az emberek ezekbe a hibákba,
mert nem tudják,
mi a jó, mi a rossz.
Mivel azonban én tisztáztam,
hogy a jó természete szerint szép,
a rossz pedig rút,
hogy félrelépő embertársam rokon velem,
nem e megegyező vérség és származás alapján,
hanem mint az értelem
és az istenségtől eredő rész
osztályosa,
ezért nekem senki sem árthat,
mert nem mocskolhat be;
nem is neheztelhetek testvéremre,
s gyűlölni sem gyűlölhetem.
Hiszen együttműködésre születtünk,
mint a lábak, a kezek, a szempillák,
vagy mint a felső és a alsó fogsor.
Egymással ellenségeskedni természetellenes:
márpedig ellenségeskedésszámba megy,
ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.
2.
Bármi legyek is,
nem vagyok más, mint test, pára, és vezérlő értelem. –
Hagyd a könyveket!
Szedd össze magad!
Nincs tovább!
Mintha már halálos ágyadon feküdnél,
vedd semmibe a testet,
hisz az csak
vér, csont, idegek, visszerek, ütőerek
esendő szövedéke.
Vedd szemügyre az éltető leheletet!
Ugyan mi az?
Pára!
még csak nem is mindig állandó,
hanem pillanatonként kilökött,
újra beszívott pára.
Harmadik pedig
a vezérlő értelem;
gondolj arra,
hogy öreg vagy,
s ne hagyd tovább szolgaságban,
ne rángassa tovább dróton
az önző ösztön,
ne zúgolódjék
a sors, sem a jelen ellen,
s ne rettentse a jövő.
3.
Ami az istenek hatalmában van,
azt a megfontolás hatja át,
de még a véletlen műve sincs a természet nélkül,
az is a megfontolásból irányított
összehatás és láncolat eredője.
Minden innen folyik.
Ehhez járul
a szükségszerű
és az,
ami hasznos az egész mindenségnek,
melynek te is része vagy.
Ami az össztermészet velejárója,
ami annak fenntartására szolgál,
az a természet minden egyes részének javára van.
A világrendet pedig
egyrészt az ősanyag,
másrészt a belőle összeállt testek
változásai tartják fenn.
Ezzel elégedj meg,
ez legyen az alapelved.
Távoztasd el a könyvek szomjúságát,
hogy ne zúgolódva nézz szembe a halállal,
hanem inkább lelki békességben,
őszinte, szívbéli hálával az istenek iránt.
4.
Gondold meg,
mióta tétovázol már,
hányszor kaptál az istenektől haladékot,
s nem használod ki!
Egyszer már rá kell eszmélned,
hogy milyen az a világrend,
amelynek része,
vagy milyen az a világot kormányzó elv,
amelynek kisugárzása vagy,
s hogy kimért az időd,
és ha kedélyed derítésére nem használod fel,
elszalad, s nincs több lehetőség.
5.
Minden órában
szigorúan tedd fel,
hogy mindenkori ügyeidben
római és férfi módjára
pontosságra törekvő,
mesterkéletlen méltósággal jársz el,
s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad.
Ezt eléred,
ha minden tettedet úgy intézed,
mintha az volna az életben az utolsó:
minden léhaság,
józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség,
képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás
nélkül.
Látod-e,
milyen kevés kell ahhoz,
hogy boldog,
szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk!
Mert aki ezt betartja,
attól az istenek sem kívánnak többet.
6.
Csak piszkold magad, piszkold magad, lelkem!
Nem sokáig lesz már módod önmagad tiszteletére.
Mindenkinek csak egy élete van.
A tiéd már-már a végét járja,
s mégsem tiszteled magad,
hanem a saját boldogságodat
a mások lelkében keresed.
7.
Hánynak-vetnek a külső események?
Találj már rá időt,
hogy valami jót tanulj,
s szüntesd be az ide-oda kapkodást.
De vigyázz,
nehogy valami más tévelygésbe bonyolódj!
Mert balgák azok,
kik sürögve-forogva
belefáradnak az életbe,
s nincs határozott céljuk,
ami felé minden törekvésüket
és egész eszmevilágukat irányítanák.
8.
Még aligha láttál valakit
azért boldogtalannak,
mert nem törődött vele,
mi megy végbe mások lelkében.
Akik viszont
a saját lelkük rezdüléseit
nem kísérik figyelemmel,
azok szükségképpen szerencsétlenek.
9.
Mindig szemed előtt lebegjen:
mi a mindenség természete
és mi az enyém,
milyen vonatkozásban áll ez azzal,
milyen egésznek milyen része?
Továbbá:
senki meg nem akadályozhatja,
hogy tetted és szavad
mindig összhangban legyen a természettel,
amelynek része vagy.
10.
Filozófushoz méltó módon
állapítja meg Theophrastos[27]
az emberi gyarlóságok összehasonlítása kapcsán –
ahogyan az ilyeneket
köznapi észjárással is össze szokták hasonlítani -,
hogy súlyosabban nyomnak a mérlegen
a vágy miatt elkövetett botlások
a haragból fakadóknál.
Mert a haragos ember
láthatólag bizonyos kedvetlenséggel,
titkolt szorongással fordít hátat a józan észnek,
míg a vágy miatt vétkező
a gyönyör rabjának,
valahogyan zabolátlanabbnak,
bűneiben nőiesebbnek tűnik szemünkben.
Helyesen
és
filozófushoz illő szellemben
állította tehát, hogy
a gyönyörrel járó vétek
súlyosabban esik a latba,
mint az, aminek bosszúság a kísérője.
Egészben véve
az egyik
inkább olyan embernek látszik,
akivel előbb sérelem történt,
és a keserűség hatására
valósággal belekényszerült az indulatba,
a másik viszont
csak úgy magától hajlik az igazságtalanságra,
szinte ragadja a tettre a vágyakozás.
11.
Minden
tetted, szavad, gondolatod
olyan legyen,
mint azé,
aki akár rögtön távozhatnék az életből.
Csak nem rettenetes
távozni az emberek közül,
ha vannak istenek?
Tőlük semmi rossz nem érhet!
Ha pedig nincsenek,
vagy nem törődnek az emberi dolgokkal,
mit ér az élet
egy istenektől
vagy megfontolástól üres világban?
De vannak,
törődnek az emberi dolgokkal,
s teljesen
magának az embernek a hatalmába adták,
hogy semmi valódi baj ne érje.
Ha a többi dologban valami rossz volna,
előre gondoltak rá,
hogy csak rajta múljék az elhárítása.
Ami pedig az embert
nem teheti szerencsétlenebbé,
hogyan tehetné szerencsétlenebbé az emberi életet?
A mindenség természete
sem tudatlanságból, sem tudva,
de elővigyázatosságra vagy kiigazításra képtelenül,
el nem véthette –
hiszen annyira
sem erőtlenségből,
sem ügyetlenségből
nem is hibázhatott volna -,
hogy a jó és rossz egyformán,
válogatás nélkül érje a jó és rossz embereket.
Csakhogy
élet és halál,
hírnév és névtelen szürkeség,
fájdalom és gyönyör,
gazdagság és szegénység
egyformán éri a jó és rossz embert,
mert ezek a dolgok nem szépek és nem rútak,
tehát nem jók, és nem is rosszak.
12.
Milyen gyorsan eltűnik minden!
A testeket elnyeli a világűr,
emléküket az idők méhe,
és ilyenek mind
az érzékelhető jelenségek,
főleg
az élvezettel kecsegtető,
fájdalommal rettentő,
hiúságtól felfújt dolgok.
A gondolkodó elme ítélőszéke előtt,
micsoda ócska, megvetendő, mocskos, esendő,
holt dolgok ezek!
Kik azok,
akiknek véleménye és szava
a hírnevet osztogatja?
Mi a halál?
Ha önmagában véve nézzük,
s a fogalom elemzésével
lerántjuk róla mindazt,
amit a képzelődés rákent,
végül is kiderül,
hogy semmi más, mint a természet műve.
Aki pedig a természet művétől fél,
olyan, mint a gyermek.
A halál azonban nemcsak,
hogy műve a természetnek,
hanem hasznos is számára.
Gondolj végül arra,
hogy lényének melyik része útján,
milyen kapcsolatban van az ember az istennel,
s milyen állapotban van
az embernek éppen ez a része.
13.
Nincs szánalmasabb
annál az embernél,
aki mindent sorban körülvizsgál,
a „föld gyomrának”[28]
– mint mondják –
titkait akarja feltárni,
embertársa lelkivilágába
próbál
találgatással behatolni,
s nem veszi észre,
hogy elég,
ha a benne lakó géniuszt figyeli,
s azt tiszteli őszintén.
Azt tisztelni pedig annyit jelent,
mint tisztán megőrizni
a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól
amiatt,
amit az istenek és emberek velünk tehetnek.
Mert ami az istenektől jön,
az tiszteletre méltó
az ő erényben való felsőbbrendűségük miatt,
s kedves a rokoni kapcsolat miatt,
ami az emberektől;
persze előfordul,
hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk,
mert
az emberek nem tudják,
mi a jó, mi a rossz.
Pedig ez nem kisebb gyarlóság,
mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni
a fehéret a feketétől.
14.
Még ha háromezer
vagy harmincezer évig élnél is,
mégis gondold meg,
hogy senki nem veszíthet el más életet,
csak amit él,
és nem élhet mást, csak amit elveszít.
Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet.
Mert a jelen mindenki számára egyre megy,
tehát az is egyre megy,
amit elveszíthetünk;
így az elmúlt élet
csak röpke pillanatnak bizonyul.
Hiszen
sem a múltat,
sem a jövőt el nem veszíthetjük.
Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt,
ami nem is a mienk?
Tehát két körülményt vegyünk mindig figyelembe:
először,
hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik,
s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig,
vagy beláthatatlan ideig
szemléli
ugyanazokat a jelenségeket;
másodszor,
hogy a leghosszabb és legrövidebb életre rendelt is
ugyanannyit veszít.
Mert csak a jelen pillanattól fosztható meg,
csak ez az övé,
s amije az embernek nincs,
azt el nem veszítheti.
15.
„Minden csak vélemény”:
a Monimos[29] kynikos bölcshöz intézett
szavak értelme világos.
Nyilvánvalóan hasznos is a kijelentés,
ha valaki
a benne figyelemre méltót
az igazság határain belül magáévá teszi.
16.
Különösen bemocskolja magát
az emberi lélek,
ha saját hibájából
valósággal kelevénye vagy fekélye mindenségnek.
Mert zúgolódni
– bármi miatt is, ami velünk történik –
elrugaszkodás a természettől,
amelynek csak egy parányi része is
magában foglalja
valamennyi más lény természetét.
Ugyanez az eset,
ha valaki elfordul embertársától,
vagy ártó szándékkal ellene tör,
mint ahogyan a haragvók szokták.
Harmadszor
úgy mocskolja be magát a lélek,
ha az élvezet vagy a fájdalom legyűri.
Negyedszer,
ha alakoskodik,
ha tetteiben és szavaiban
mesterkélt és őszinteség nélkül való.
Ötödször,
ha tette és vágyakozása elé
nem tűz határozott célt,
hanem
mindent ötletszerűen, következetlenül csinál,
holott
még a legcsekélyebb tevékenységnek is
valami célra kell törnie.
Az értelmes lények célja pedig az,
hogy a legősibb közösség alkotmánya
elvének és törvényének engedelmeskedjenek.
17.
Az emberi élet
tartama pillanat;
az anyag változó,
az érzékelés homályos;
egész testünk összetétele könnyen romlandó;
a lélek ide-oda kapkodás;
a szerencse kifürkészhetetlen;
a hírnév bizonytalan.
Egyszóval:
minden testi dolog rohanó vízfolyás,
minden lelki jelenség álom és ködkép,
az élet harc és számkivetés,
az utókor dicsérete feledés.
Mi hát a biztos vezető?
Egy,
csak egyetlenegy:
a filozófia.
Ez pedig annyit jelent,
hogy figyeljünk belső géniuszunkra,
és ne botránkoztassuk meg,
ne sértsük meg,
segítsük győzelemre
az élvezet és a fájdalom fölött,
ne hagyjuk
ötletszerűen, csalárdul, álnok módra cselekedni,
ne függjön attól,
megtesz-e más valamit, vagy sem.
Továbbá
ami a sorstól jött,
azt fogadja úgy,
mint honnan valahonnan eredőt,
ahonnan ő maga is jött.
Főleg pedig
várja lelki békességgel a halált,
hiszen az nem egyéb,
mint az őselemek bomlása,
melyekből minden élőlény összeállt.
Ha pedig
az őselemeknek éppen nem rettenetes,
hogy mindegyikük folyton mássá és mássá változik,
miért néznénk mi szorongó szívvel
mindenek változását és bomlását?
Hiszen ez a természet szerint van.
márpedig semmi sem rossz,
ami a természet szerint való.
Írtam Carnuntumban.[30]
__________________________________________
folytatás:
MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEK – II.- VII. rész:
http://boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=category&id=478&Itemid=339