Siriska Andor: Válogatott magyar közmondások, példabeszédek, szólásmódok betűrendes gyűjteménye (1890)

Írta: Nagy Jenő · 2022. március 6.

kb. 86 perc olvasás

Magyar közmondások könyve (1891) - Sirisaka Andor - Régikönyvek webáruház
Sirisaka Andor:
MAGYAR KÖZMONDÁSOK KÖNYVE

VÁLOGATOTT MAGYAR
KÖZMONDÁSOK, PÉLDABESZÉDEK, SZÓLÁSMÓDOK
BETÜRENDES GYÜJTEMÉNYE.

TÖBB FORRÁS ÉS SZÁMOS MUNKATÁRS GYÜJTÉSE UTÁN.
NYOMTATOTT ENGEL LAJOS KÖNYVNYOMDÁJÁBAN
Ára 2 frt.

– HIRT JÁNOS KÖZREMÜKÖDÉSÉVEL –
SZERKESZTETTE ÉS KIADJA
SIRISAKA ANDOR.

SZERZŐ TULAJDONA.

PÉCSETT.
NYOMTATOTT ENGEL LAJOS KÖNYVNYOMDÁJÁBAN
1890.

MÉLTÓSÁGOS
KARDOSFALVAI
KARDOS KÁLMÁN ÚRNAK
ARANY SARKANTYUS VITÉZNEK,
BARANYA VÁRMEGYE ÉS PÉCS SZ. KIR. VÁROS FŐISPÁNJÁNAK
A MAGYAR IRODALOM LELKES BARÁTJÁNAK
HAZAFIUI MÉLY HÓDOLATTAL
A SZERZŐ.

ELŐSZÓ

Minden népnek és nemzetnek meg vannak a maga saját anyagi és szellemi kincsei. Ilyen szellemi kincsek – a sok közül – a közmondások. A magyar nép, a mi édes nemzetünk, e tekintetben tagadhatatlanul igen gazdag. Gazdagsága e téren bátran versenyezhetnék a világ bármely népével; sőt ha osztályozni lehetne a népek közmondásait, – akár mennyiség, akár belbecs tekintetében – a magyar nép a kitünők közt is a legelső helyet nyerné és érdemelné.

A magyar közmondások és népies szólásmódok összegyüjtésével – noha azok bőven megérdemlik lélekbuváraink, történetiróink, régészeink s főleg nyelvészeink figyelmét és tanulmányozását – mégis, bár régebben többen, de az utóbbi három évtized lefolyása óta egy iró sem foglalkozott. S valóban különös, hogy aránylag oly károsan kevés nyelvtudósunk foglalkozik e téren, a mennyiben tény, hogy ily tárgyu s ehhez hasonló önálló magyar mű a hatvanas évek eleje óta a könyvpiaczon nem jelent meg.

Egyrészt tehát, hogy a magyar irodalom ezen külön ágára ujból fölhivassék a figyelem, másrészt fölbátoritva azon erkölcsi siker által melylyel a honi sajtó a rövid pár évvel ezelőtt szerkesztett »A babonáról« czimü népkönyvemet fogadta: elhatároztam, hogy több évi munkálkodásomnak zsenge eredményét, az összegyüjtött közmondásokat sajtó alá rendezem.

Elhatározásomat tett követte.

A midőn azonban ezen közérdekü elhatározásom foganatositásához kezdtem, annak megoldása korántsem volt oly könnyü, mint azt az első pillanatban, véltem. És minél inkább foglalkoztam azzal, csaknem elhárithatlan akadályok tünedeztek lelki szemeit elé. Ámde e szerény törekvésem sikerét – a forrásul használt több ide vágó munkán kivül, melyeknek beszerzése nem kis anyagi áldozatomba került, – azon közel félezer munkatársam mozditta elő, kik a vidékükön otthonos java közmondások összegyüjtése és beküldése által könyvem szerkesztésénél igen nagy szolgálatokat tettek.

Épen ezért, úgy a nagyszámú munkatársak, mint Hirt János barátom, kiről először kellett volna szólanom, ki a szép ügy iránt való szeretetben éjjelét is nappallá tevén, lankadatlan kitartással dolgozott mellettem, – fogadják az irodalom nevében tevékeny szellemi támogatásukért hálás köszönetemet.

És most bemutatom e munkámat.

Szó lesz e könyvben a közmondásokról általában tudományos és irodalmi szempontból egyiránt, elmondván azok természetét, az emberi lélekhez való viszonyát s ez által roppant nyelvi fontosságát s nemzeti tekintélyét. Majd a közmondások irodalom-története következik és csak ezek után közöltetik betürendben a munka tulajdonképeni tartalma: maguk a közmondások a legközelebbi rokon mondások társaságában.

S legvégül »Szemelvények« czim alatt be vannak mutatva a régebbi időben élt közmondás-gyüjtéssel foglalkozó irók és szónokok azon mondásai, melyek egyrészt a főszövegből maradtak ki, – s igy mintegy toldalékul vétettek be e könyvbe, – s másrészt azért, hogy az olvasó úgyszólván párhuzamot vonhasson az akkori s a mostani nyelvfejlettség között.

E könyv szerkezetére nézve megjegyzem, hogy a közmondások ábécze rendben vannak összeálllitva a mondat kezdő betüje szerint, úgy azonban, hogy az »a” és »az« névelők a közmondások elején, ezeknek könnyebb fölkeresése végett, elhagyattak; az »amely« és »aki« szócskákkal kezdődő közmondások: »mely« és »ki«; továbbá az »a minő« és »a milyen« kezdetüek a »milyen« bekezdésüekhez osztattak be. A szemérmet sértő és trágár mondások szándékoltan kihagyattak.

Az értelmezésben a lehető rövidséget kerestem s azért óvakodnom kellett az okoskodástól még ott is, hol a mondat tartalma kinálkozó alkalmat szolgáltatott hosszasb értelmezésre. Mulatság kedveért – czélom lévén oktatva mulattatni és mulattatva oktatni – a hol alkalom kinálkozott, itt-ott népies adomákat vettem föl; több helyen Kovács Pál, Dugonics András, Ballagi Mór, Erdélyi János és Pelkó Péter után is, – néhol szó szerint, másutt csekély irályváltoztatásokkal.

Forrásul használtattak a most nevezettek munkáin kivül főleg Beniczky Péter, Kis-Viczay Péter, Faludi Ferencz, Szirmay Antal, Szvorényi József, Kriza János s Margalits Ede ide vágó művei, továbbá a Czuczor-Fogarasi-féle nagy szótár és Szarvas Gábor »Magyar Nyelvőre« – és a már emlitett munkatársak gyüjtései.

Midőn a közmondások ezen gyüjteményét összeállitottam, azon czél lebegett előttem, hogy az olvasónak némi lelki táplálékot nyujtsak a közmondásokban rejlő igazságokból; s egyszersmind útmutatást adjak, miképen kell ezen drága kincset, az élet különféle körülményei közt, magunk s mások testi-lelki javára forditanunk.

Vannak e könyvben vallásos közmondások, melyek Istenhez, vagy isteni dolgokhoz való viszonyunkat fejezik ki; olyanok, melyek különféle társadalmi bajokat, félszegségeket, hibákat ostoroznak, másrészről pedig elriasztanak mindezen hibák követésétől s egyuttal üdvös tanácsot adnak az igaz józanság s helyes ösvény követésére; vannak olyanok, melyek a szülök és gyermekek közti viszonyt találóan fejtegetik; számos közmondás a családi életet és a házi tüzhelyt veszi birálata alá, megmutatja a jó és rossz gazdálkodásnak okait, föltünteti a viszonyt családfő és cselédek közt s egyszersmind a jó és rossz szolgák ismérveit tárja elénk; némelyek az erkölcsök javitására irányozvák, melyek különösen a szülők, nevelők és tanitóknak nagy segitséget nyujtanak a gyermekek erkölcseinek nemesitésében; mások feddők és szemrehányók s igy fölötte alkalmasak az egyéni hibák, szenvedélyek, indulatok stb. ostorozására; ismét másokban az erény és az érdem jutalmazta tik stb. Szóval e könyvben, – mely mintegy tiz ezer közmondást tartalmaz – az élet minden mozzanatához s az élet legkülönbözőbb körülményeire találunk alkalmas és megfelelő közmondásokat.

Ha e szerény munkámmal a népirodalmi, illetőleg nyelvszaki termékeket nemcsak számra nézve egygyel szaporitottam, hanem belbecs tekintetében is gazdagitottam; ha e könyvem tartalma csak megközelitőleg is megfelel a hozzá kötött reményeknek és várakozásoknak, úgy – figyelembe véve a tárgyilagos birálatot – életem végeig, életem utolsó perczéig, fáradságot nem ismerve, költséget nem kimélve, szakadatlanul dolgozom e mű tökélyesbitésén s igy egyuttal bővitésén is, hogy majdan az irodalom e terén fáradozó s csekélységemnél hivatottab irónak rendszeresb és gazdagabb anyaggal szolgálhassak.

Engedje a magyarok Istene, hogy igéretemet beválthassam!

Pécsett, 1890. márczius 15-én.

Sirisaka Andor.

TANULMÁNY A KÖZMONDÁSOKRÓL.
(Szvorényi, Ballagi, Erdélyi s mások után.)

Bevezetés.

Népköltészetünk gazdag tárházában – irja Kőrösi Henrik[1] – van lerakva népünk, gondolkodásának és jellemének minden vonása. Megtaláljuk benne mindazt, mi a népszellem alkotó elemét képezi. Dalaiban nyilatkozik érzelemvilága; mondáiban nemzeti hagyománya; meséiben hite, erkölcse, szokása s talányaiban és főleg közmondásaiban bölcselme és eredeti észjárása.

Mielőtt tárgyunk lényegére áttérnénk, legyünk tisztában a »nép« szó fogalmával.

A nép – mondja Szvorényi – azon része a nemzetnek, a mi egykor az egész nemzet volt. Az időben, mikor még rendekre, osztályokra nem szakadozott a nép; észjárásra, szokásokra, nyelvre nézve nem igen volt még benne különbség. Idő jártával azonban mind magasabbra nőtt ki a népből egy kisebb rész és lett észjárásra, eszmekörre, szokásokra, nyelvre többé-kevésbé különböző, művelt osztálylyá; a nép pedig maradt, a mi előbb volt, az az életdús őstalaj, melynek televénye nem vala még s nem is lett át meg átforgatva, vegyitve, de mely épen ezért annál tövérebben hajtá a maga parlagi virágait, termelé nyelvműveit. A legeredetibb és legvalódibb termék-nyelvmüveket egyenesen tőle s nem pedig attól a kiválakozott osztálytól birjuk. A nép nyelvi müvészete az a mesterkéletlen müvészet, mely nem csinál, hanem alkot; nem késziti, hanem termi a maga műveit. Az ő művészete maga a természet.

Minden nemzet általában a nyelvben birja egész kifejlett észkincsét, de nincs egy oly nyelvmű sem, melyben észjárását, jellemét tisztábban fejezze ki, mint a közmondásokban; nincs oly terméke az irodalomnak, melyben lelkét sajátságosb alakban fejezhetné ki, mint épen a közmondásokban. A közmondásokat minden nép az ő saját szokásai, erkölcsei, műveltsége és politikai helyzete szerint alkotja. Ez az ő bölcselete. Megalkotja magának saját természetes eszejárása szerint az igaz, szép és jó mértékeit és azok szerint él.

Népünk nyelvmüvei között tagadhatlanul legszélesb körben mozognak s tanulságokban is leggazdagabbak a közmondások. Ezeknél sem fontosabbnak, sem tanulmányozásra méltóbbnak nem tarthatunk egyet se; mert a közmondások, fontos adalékot képeznek a nép lelkületének megismeréséhez, melynek kebelében keletkeztek, a mennyiben élénken tükrözik vissza annak világnézletét, szokásait és erkölcseit. Ezekben van lerakva az élet bölcsészete s igy föltétlenül nagyra becsülendők és elfogadandók, mert az életből vannak meritve s gyakran oly dolgokról adnak felvilágositást, mikről tudomány és rendszerek hallgatnak. Ezek alkotják – mint Szvorényi irja – a nép első lélek – s erkölcstanát, első törvénytábláját, történeti könyvét és nyelvtudományát. Mindegyben az a könyv ez, melyet nem ir meg szerzője, a nép, de hiven; épségben őriz meg lelkében, a hol folyton-folyvást készül és készült már akkor, mikor még iskola és tudomány nem nevelte az embert. E »szokás-mondásai« nem csupán egy határozott korra, ősrégi állapotaira szoritkozó vonásaival állitják elé népünket: hanem, minden korokról tanulságot tesznek magyar fajunk tiszta, világos eszejárásáról, egészséges és ritka életbölcseségéről s teljes eszmevilágáról.

Népünk valamint betegségében fél az orvostól, s az orvosságtól, s osztozkodásában az »inzsellértől«, nehogy azon a rézlyukon (astrolabium) át kinézze mindenéből: épen úgy idegenkedik pörös ügyeiben a »fiskálistól,« sőt gyanus szemmel néz magára a »sok törvényre« is, mivel azt tartja, hogy: »a hol sok a törvény, szaporodik a bűn« s aztán »a sok törvénytől magát az igazságot nem látni meg.« Azért inkább a maga józan eszétől kérve tanácsot, maga szab, magának s háznépének törvényt: Pl. »Adós, fizess! Szegődött bér, osztott koncz Akár lopjon, akár a zsákot tartsa, egy tolvajság! A bün, ha sokan követik is el, nem lesz kisebb« – rövid emlékmondatokba foglalva s közszójáratossá válva, erősebben köteleznek, mint a hosszú előbeszédü, sokszavu törvények. Eme, nyelvében és szivében gyökerező házi törvényein s a maga igazságérzetén épitve, nem tartózkodik a birót is figyelmeztetni, hogy »ha biróvá lettél, félre a komasággal!« sőt rátapint még lelkiismeretére is, szivére kötvén: »ne pártolja a görbe (azaz fölfelé hajló) kezüt az igazság rovására;« és hogy »ne hagyjon aranyirt kenni a kezére;« mert »ebül gyült szerdéknek, ebül kell elveszni.«

Mint népünk kiváló tulajdonát, – Szvorényi szerint – a becsületesség testvérét, emlitik közmondásaink az egyenes, nyiltszivüséget is. Egyértelmüek ezzel a magyarra vonatkozó szólásai: »a mi szivén, az a nyelvén;« és: »magyarán megmondja az igazat,« – noha tudja azt is, mi az estély, mondván: »helyén kelt ravaszság csak módos okosság.« – Nyiltságával együtt jár azonban a könnyenhivőség; azért »a maga kárán tanulva« tanácsolja is: »meglásd, kinek higyj!«

Erős hajlammal bir továbbá fajunk a barátkozásra. Innét becsben is tartja barátját. »Egy jó barát – ugymond – száz atyafi« (értsd: egy jó barát annyit ér, mint száz atyafi). A kipróbált barátra nézve pedig int, hogy »uj barátért el ne hagyd a régit!« – S összefügg ezen hajlamával hires vendégszeretete és bőkezüsége is, melynél fogva »hogyha vele bánni tudnak, az ingét is od’adja.«

Vérében van a jog és igazság iránti érzék. Azért mondja ismételve: »első az igazság;« – »legtovább érni az igazsággal;« – »ha nincs igazság, vesszen a világ!« Erős jogérzetéről tanuskodik házi törvényeinek egyik legelső tétele is: »ne hintsd a másét!« Hanem ebből fejlik aztán perpatvarkodó, pártoskodó, ujjathuzó, de soha sem ádáz, fenekedő természete. Amazokról igy panaszkodik a régi dal: »Átok verte meg a magyart, hogy az soha együtt nem tart!« Még tanácsolja is olykor, hogy: »a ki pöröl, erősen pöröljön !« noha tudja azt is, hogy: »a hosszú pörön biró a nyertes.«

Fajunk eme szellemi tartalmának kiválóan érdekes oldalát jellemének ősi vonásai alkotják, melyek hamisithatlanabbúl vannak otthon a ma is eredeti tulajdonosuknál, s kivált a városoktól messzebb élő földnépénél, mint az elmüvelt, vagy elzülött városi néprétegeknél.

Népünk jellemének egyik ősi vonásául tünik föl közmondásainkban az adott szó szentsége, kivált ha igéretnél, fogadásnál, egyessségnél »kuhit mondtak« azaz kezet adtak raja. Ez esetben t. i. a feleknek egymás markába csapása mint eskü kötelez, hogy »álljak szavukat,« mivel a nép által hozott törvény, hogy: »igéret adományt vár.« Ellenkező esetben a becsület, jó hirnév kerülne koczkára; már pedig a magyar igen árán tartja becsületét s rögtön számon kéri, ha el talált venni belőle valaki; mert: »drága kincs a jó hir, valaki azzal bir.« Jellemző fajunk eszejárásában, hogy midőn tisztes erkölcsökre int, nem az ajánlott erkölcsi jóra, hanem a személyre magára viszonyitja intését. Nem azt mondja: becsüld a józanságot, hűséget stb., hanem: becsüld meg magadat.

Ismeretes vonásaképen emlitik továbbá közmondásaink a magyar fajnak szabadság- és honszeretetét, melyet »arany szabadságnak« hí, mivel – ugymond – »nincs drágább a szabadságnál.« Épen ily lángoló szeretete hazája iránt is, melyről azt tartja, hogy: »Magyarországon kivül nincs élet, s ha van is, nem olyan.« S mondja róla azt is, hogy: »a hazának füstje is jobb, mint idegen ország tüze.« – S hazaszeretetével kapcsolatban lelkesülten emlegeti: a maga vitézségét s vitézlő nemesi büszkeségét. Ezt magyarázzák szólásai: »szép a hazáért meghalni!«– »sokat élt, ki meghalt a hazáért;« és főleg ez: »rettegni, félni nem tud a magyar.« Innét folynak aztán a gyávákra s kivált a felénk katonára szórt gúnyai: »nem mer a puskával egy szobában halni;« – »nem Bátorban lakik, hanem Futakon;« – »sarkával fenyegeti az ellenséget;« – »szaladj a vára!« stb.

Általában az oly bölcseségre is, mely nem szilárd erkölcsön és jogon épül, keveset ad. Dicsőiti az »arany szabadságot;« kegyelettel tiszteli és féli a »királyt,« kinek »messze ér a keze« s a körülményekhez képest majd tiszteli, majd szidja a kormányt s általában a felsőbbséget – a szerint, a mint látja, hogy ezeknek törekvesei boldogitására, vagy tönkretételére irányozvák.

Az aprós dolgokat, mint tudjuk, körme feketéjéhez szokta hasonlitani; – jele, hogy nem ér rá ápolni kezeit, s ugyan ezért a mivel csak bánik, »rajt’ hagyja keze szennyét;« ily formán jár vele beszédje is. Hanem éppen azzal, hogy ily kendőzetlen szülöttje a természetnek, még inkább megnyer magának bennünket, kivált ha másfelől megfigyeljük azt is, hogy valamint szájából fogai gyakran mint a legszebb keleti gyöngyök, úgy fehérlenek ki: a magyar szólásnak is épen oly igaz gyöngyei peregnek le ajkáról.

Sehol sem annyira egy a nép a maga nyelvével, mint közmondásaiban és közszólásaiban. Hiszen – mondja Szvorényi – ha a lélek a gondolat s érzés anyja, a nyelv s beszéd pedig maga a megszólaló érzés, a hallható gondolat: néplélek és népnyelv – e kettő közt oly szükségképinek és feloldhatlannak kell a viszonynak lennie, hogy egy nép, mint ilyen, csakis önlelkéből szülheti, csak saját szivverésével s eszejárásával nevelheti föl saját nyelvét, és soha nem tanulja azt mástól, – a mint az egyesek, vagy akar egész községek is tehetik és teszik. Természetes azért, ha a nyelv mintegy anyja emlőire, a nép kebelére, ennek kedélyéletéhez, gondolatmozgásához, faji jelleméhez simul vissza, s ezekből szedi föl magába mindazt, a mit valaha annak szive érzett, a mit agya gondolt. Ugy tekinthetni tehát a nép nyelvét, mint szellemi, értelmi s kedélyi élettörténetének krónikáját. – Ha tehát ez a nyelv, – a nép összes eszméinek, gondolatainak, érzelmeinek s kedélymozzanatának érzéki kinyomata: nyelvmüveit, s kivált közmondásait, szellemi s erkölcsi összes tartalmának s nemzeti jellemének megszólalásig, sőt megszólalóan hü arczképeül szükség tekintenünk.

A közmondásokat szellemükre nézve mint a nép kebelében élő s itélő kisbiró, a lelkiismeret hamisitatlan sugalmait; s irányukra nézve, mint a legemberségesebb jóakarat adományait; kifejezési módjukra nézve pedig, mint azon csinálatlan egyszerüség szólásait tekinthetjük, melyek, mint a gyermek, szemre-főre nézés nélkül kimondják ami szivükön van.

Természetükhöz tartozik, – Erdélyi szerint –, hogy a nép azokat lehetőleg magyarázat és fejtörés nélkül értse, mikor szükség, alkalmazni tudja, habár szóról-szóra való jelentésüket régen elvesztették is. Ilyen értemény pedig, a legrégibb idők óta, fölötte sok van minden nyelvben, melyek ujakkal szaporodván folytonosan, mint a népi gondolkozás kincses házának egyes arany pénzei forognak közöttünk. Igénytelenül és ellenkedés nélkül észlelnek, de a bünt és balgaságot kiméletlenül és minden kigondolható módon ostorozzak.

Bátran elfogadhatjuk tehát minden egyéb előtt közmondásaink alapvonásának a népiességet vagyis hogy azok, mint legsajátabb otthonukban, népünk ajkán és eszmekörében, mint összes bölcsesége, tudománya s fontosabb életnézeteinek letéteménye, örökölt formákban élnek s járnak szájról-szájra, kiváló tekintélylyel, birván nem csak megállapodott s mintegy megjegeczült kifejezési alakjaiknak hozzáférhetlensége által; hanem az őket minden más tanmódtól megkülönböztető velős rövidségük, elmés tartalmuk, nyájas hangulatuk, tisztes régiségük, s még a romlatlanabb ős hajdanból birt őszinteségük által, s ennélfogva teljes megbizhatóságuk által is, mint a melyeknek legtöbb és legértékesebb igazságai mind csak annak kifejezései, a mi számtalan esetben s számtalanok tanusága által beigazolva van.

Általában a közmondások végetlenül változó és meglepő formái a szólásnak, s egész csillagos egét tarjak föl a nyelv szépségeinek előttünk. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a közmondások általános s a tiszta észből lehozott igazságok. Vannak ugyan ilyen közmondásaink is, de legnagyobb részük leginkább a különböző állapotokból és körülményekből kifejtett állitások, népszerü elvek, közkeletü vezérigék. Ezzel – ismételjük – nem azt akarjuk mondani, mintha az általános igazság jellege hiányoznék közmondásainkból. Van ott elég, még pedig oly állandó és általános igazság, mint akár a mennyiségtan tételei között. Ilyenek pl.: Hol nincs, ott ne keress. Kinek lova nincs, Bécsben is gyalog jár. Addig nyujtózkodjál, meddig a takaród ér. Mi nem lehet, kezdete sincs stb. – melyek épen olyan kifogás nélküliek, mint a mathematikai kétszerkettő négy.

Ha bölcseleti vagy fogalmakból alkotott tételeket is hoz a közmondás, azok sem veendők másként, mint a hosszú tapasztalás által megerősödött s meghitelesitett igazságok; mert fogalmakkal a nép nem vesződik.

Figyelemre méltó továbbá, hogy számtalan tanaikban s tanitásmódjukban a föld majd minden régi s ujabb népeinek közmondásai egyeznek, és hogy ezen szellemi találkozásukat évezredeken át is fenn tudjak tartani: mig egyéb tanok és rendszerek azonegy hazában is ugyszólván évtizedenkint ostromolják egymást, s a romjaikon emelt újak ismét csak igen megszámlált ideig birják megőrizni úgy; amazok emlékét, mint a maguk életét. Kell tehát a közmondások mélyén rejleni s az idő, tér és nyelv különbsége mellett is ugyanazon módon hatni valaminek. És ez nem lehet más, minthogy minden józan esz előtt egy az igazság, mely az embernek már szellemi természete által kitörölhetetlenül van szivébe irva és ajkain – a legeltérőbb kifejezésekben bár – hamisithatlanul megszólaltatva.

A közmondások oly melyen gyökereznek a nép szellemében, hogy azokat az ujabb népoktatók erkölcsi mondatai és sententiái, – daczára az ezekban föltalálható finomabb szellemnek és kifejezésbeni simaságnak – a népszelleméből ki nem szorithatták. A népből vevén eredetüket, annak kegyében megmaradtak és minden a népszellem igaz gyermekei, hazájuk mindenkorra biztositva van.

Bár törvényes közmondások előtt tökéletes személyegyenlőség uralkodik, mégis az u. n. magasabb »uri osztály« fénykáprázó diszes termeiben kevésbé szivesen látott vendég a közmondás, – mert itt az igazság – mint Ballagi irja – botorságnak, az egyenesség gorombaságnak tekintetik, – mint a nép kunyhójában, haj, mint az apák kedves öröksége, mint a multak oktató szózata, de legfőkep, mint a nép saját szent ereklyéje áhitattal őriztetik mindenha és szentül ápoltatik, mint minden a mi magyar, mert hisz a közmondás a nép édes szülöttje!

Általában mig a nyugati nemzeteknél a közmondásoknak csak, – ugyszólván – vendégszereplésük van, addig a keleti népeknél teljesen otthon érzik magukat. A keleti népek közmondás füszerezte beszédmódja különösen sajátságos és jó izü alakban jelenik meg a magyar népnél, melynek számtalan közmondása van s nagy előszeretettel lépten-nyomon alkalmazza is azokat. Olyan a magyar nép, hogy ott, a hol már nem tud érvelni, közmondással üti el a dolgot és nem ritkán igen szellemes találékonysággal. Minden esetre és minden alkalomra, körülményre van bőven megfelelő közmondása. »Válogathat benne, mint czigány a vad körtében.«

A közmondás fogalma.

A közmondás rövid és velős, könnyen érthető mondás, mely közönségesen a mindennapi élet valamely tapasztalati vagy gyakorlati szabályát, erkölcsi elveket, vagy bölcselmi szabályokat tartalmaz, mely a nép ajkáról szállván el, az irodalomban is megtartja népies formáját. Más szóval: a közmondások oly szólásmódok, melyek a józan ész alapigazságait, az apák tapasztalatait a népnél örökölt formában, velős szavakban adják át az utókor fiainak s igy szájról-szájra élnek és közkeletnek örvendenek. Tehát a közmondás valamely általános tapasztalaton alapuló igazságnak rövid alakban való kifejezése és mintegy leszürődése azon ősrégi tapasztalatoknak, melyek évszázadokon keresztül a gyakorlati életben megdönthetlen igazságnak bizonyultak be.

Szabó Román szerint a közmondások a nemzeti szellem legeredetibb és legsajátságosabb termékei, melyek az értelmet élesitik, az emlékezetet elősegitik és az akaratot vezérlik. Azokkal a társalgási beszédek füszereztetnek, a társak mulattatnak, az erények gyarapodnak, egészségük oltalmaztatik, vagyonuk öregbedik, karuk elhárittatik s nemi életbölcseség is merittetik.

Legvalódiabbak – Imre Sándor szerint[1] – azok, melyeknek szabályos formájuk van. Ilyenekben rakta le termékeit a kedélylyel pirosult értelem. Két vagy több megfelelő mondat, vagy szólás bizonyos rhytmussal, hangzatosággal kifejezve: ennyi az egész. A mi nem formás, abban nincs része a kedélynek, vagy szép érzéknek; csak úgy vetetett át, vagy csak az értelem egyoldalu müve.

Agricola szerint: Elődeink az emberek életét rövid mondatokban, mint szabályokban foglalták, – s ezek volnának a közmondások. Aristoteles ezt mondja: A közmondások azon ősbölcseség maradványai, melyek az emberi mulandóság romjaiból fönnmaradtak s melyeket ennélfogva nem szabad figyelmen kivül hagyni. Cervantes oly emlékmondatokat ért a közmondások alatt, melyeket ősszüleink gondolkozó szelleme és bölcsesége gyüjtött. Campe a közmondást oly »szónak,« mondatnak s hasonlatnak mondja, – mely több hasonló alkalmakkor és sokak által mondva, azon egyforma értelemben lesz használva. Diesterweg A. azt mondja, hogy a közmondások »ezüsthéjban arany almák.« S aztán igy folytatja: Mily végtelen sok igazat, megszivlelendőt merithetni azokból! stb. Eberhard azt irja: A közmondás oly rövid mondat, mely igaz és hasznos tant fejez ki és mely a nép száján él. Eiselein szerint a közmondás nyilvános jellegü pénz, melynek a nép közt árfolyama és elismert értéke van. Herbig igy szól: A közmondás rövid, igazságokat kifejező mondat, mely a népnél gyakran hallható. Krug szerint a közmondás oly szellemes, vagy emlékmondat, mely a nép száján forog. Plattn A. igy énekel róluk:

»Ihm dient, was hoch und niedrig ist,
das Nächste, wie das Fernste;
im leichten Spiel ergötzt es uns,
und reisst uns fort zum Ernste.«.

Pölitz-nél: A közmondások a közönséges élet egyes tapasztalataiból és eseményeiből levont oly kifejezések és szólásmód ok, melyek ezen tapasztalatok és események megjelölésére használtatnak. Szerinte a közmondások az életbölcseségnek legegyszerűbb és leginkább szemlélhető formái és úgy sokoldaluságuk, mint sokféle értelmüknél fogva többféle esetekre, körülményekre alkalmazhatók. Rousseau-nak régi szellemes megjegyzése, hogy a világon minden népnek csak két valóban értékes könyve van: a biblia és összegyüjtött közmondásai. Salamon – a bölcs – az »utcza bölcseségének« nevezi a közmondásokat. Sailer az irodalmat államhoz hasonlitván, a közmondásokat ezen állam országházának mondja, hol a nép magát közvetlenül képviseli. Más helyen meg azt mondja, hogy a közmondás szorosabb értelemben oly »szó« a nép szájában, mely többek által különböző alkalmakkor hasonló értelemben ismételtetik: – – – Tovább is folytathatnók, de szemelvényül legyen elég ennyi.

A közmondások eredete és fejlődése.

Minden vidéknek, minden tájéknak s csaknem minden falunak voltak és vannak oly okos emberei, kiknek mondásuk – megtetszvén a népnek – közmondásokká váltak és válnak.

A nagyapa élőszóval átadja azokat unokájának s ezekhez tartja magát a közember, sőt néha a müveltebb osztály is takarózik velük, mivel a közmondások képezik a nép erkölcsi rendszerét és száz könyvnél is jobban képviselik az emberi észt.

Mint ismeretlen kéz csodai, az elmultak honából hangzanak felénk, de sem születési helyük, sem koruk nem tudható. Népről népre, nemzedékről nemzedékre, apáról fiura szállnak szellemi örökségképen. A mult átadta azokat a jelennek s a jelen, – bővitve, esetleg uj ruhába öltöztetve – átadja azokat a jövőnek.

Ha valaki egy vagy más alkalommal a világ szinpadján, vagy a családi körben, könyvben, vagy a szószéken bizonyos dolgot röviden megjelöl; vagy bizonyos nézetet fejez ki, hasonlatot mond; vagy véleményt nyilvánit, a mely itélete és formája szerint akár helyesen, akár helytelenül mások tetszésével is találkozván, ismételtetik és végre szájról-szájra jár s igy maradandó mondás- vagy beszédként föntartatik; mikor egy-egy tapasztalást ujra meg ujra beigazolt az élet; mikor már ezeren láttak, gondoltak és érezték ugyanazt, – a közös érzés szavakba öltözött, életigazság lett, az elmés szó felkapatott s a jó ötlet elterjedt: megszületett a közmondás. És épen azért, – mert mintegy közmegegyezés szerint megállapitott és elfogadott alakban jelennek meg mindig – nem közönséges értékkel birnak az életben.

Azonban – mint Ballagi irja – vannak másféle eredetü közmondások is. A régi világban tudomány és bölcseség nem volt úgy uton-utfélen elszórva, mint a mai időkben, hol, könyvek és szaklapok segitségével ezredek tapasztalatait és a világkerekség minden ismereteit szobánk négy fala közt kitanulhatjuk. Az őskor emberei máskép voltak: ők sokat tettek, de keveset okoskodtak. Csak testi erejökből végkép kifogyott vének, cselekvésükben leforgott életük tapasztalataira visszatekintve, és ritka ihletü egyes Isten avatottjai jós pillantásokat vetve a jövendőbe, szólaltak föl tanácsadólag, intőleg az ifjabb nemzedék előtt; ez pedig áhitattal hallgatott az apák bölcseségére, az ihletett dalnok s a fölavatott bölcs szavára, mely törvény gyanánt és szentségképen szint az utóvilágra. De a bölcs ismerte is hivatását. Intéseit és tanitásait rövidre szabta és oly dolgokkal hozta kapcsolatba, hogy vagy tárgyilag felötlők, vagy alapjuknál fogva szembetünők legyenek.

Ez a szorosan vett közmondások keletkezésének története. Korra nézve legtöbbjeik azon ősidőkből valók, mikor az ember már elevenebben szemlélődni és tapasztalni kezdett s eszmélkedésének eredményét szavakba foglalni is képes vala. És hogy mire képes az emberi szellem fejlődésének már ily zsenge korában, mi sem tünteti föl inkább, mint épen közmondásainak tartalma, melyben a bölcsesség s eszélynek, a házi, nyilvános, erkölcsi és vallásos élet igazságainak oly kincsét találjuk, mely soha el nem avul, sőt minden fejben és minden szivben a hányszor megfordul, mindannyiszor megujul s egyedüli az emberi elme müvek között; melyet félteni nem lehet.

A közmondások – mint minden idők és állapotok szülöttjei – Szvorényi szerint – épen oly közel állanak a mai naphoz, mint a homályos őskorhoz, és oly közel minden idők bölcseihez, mint a nép együgyü gyermekeihez. Születtek s születnek, hely és népfaj, vagy néposztály különbsége nélkül minden arra való alkalommal; de mikor, hol és kitől? – csak ezt ne kérdezzük tőlük. T. i. mert csakis nagy ritkán válaszolnak raja. Keletkezésök korához, helyéhez és kivált szerzőjéhez, – mint már mondottuk – ha csak tájékozólag is, alig egy pár út-mód szolgálhat kezünkre. Egyik, az egyenes vonatkozás bennök. Igy melyekben nyílhuzásról, íjról: ha madárra tárgyalsz, ijadat ne pengesd; király választásról: házasság, hadverés, király választás Isten dolga; – török-, tatár-, kurucz- s labanczról stb. fordul emlékezés elő. Gyakran csak tagadólagos eligazodást nyujtanak, pl. ez: »Viczkándozik, mint poltrás malacz a garasos kötélen,« – magától értetik: a »polturát« és »garast« maga a közmondás korra nem előzhette meg. Hasonlóan: »ki a krajczárt nem becsüli, a forintot sem érdemli« – bizonyára abban az időben született, a mikor a »krajczár« és »forint« forgalomban volt már. – Szerzőjükhöz meg kevesebbnek lehet hozza férni. Valamint a népdalok, úgy a közmondások szerzőit sem lehet kikutatni. A biblia eredetüekhez aránylag még legkönnyebben juthatni, milyenek: A ki másnak vermet ás, maga esik bele. (Zsolt. VII. 16.) Vak vezet világtalant. (Evang.) – Még bővebben találkozhatik a nyelvtudós az ó-klaszikai korból származottakkal.

Ilyenek: Lábába szállott az esze. (Homer Ilias.) Hazának füstje is kedvesebb, mint idegen országnak tüze. (Hom. Odyss.) Ajkába hararapott. Sötétben tapogat. A vak is látja. (Aristophan.) Port hintett szemei közé. (Plutarch.) Nesze semmi, fogd meg jól. (Galenus.) Kákán csomót keressz. A falnak beszélsz. Arany hegyeket igér. (Plautus.) Más bőrire játszani, alkudni. (Appuleius.) Mind a két fülére alszik. Kivették a falatot a szájából. (Terentius) Egy száj fú hideget, meleget. (Annianus.) Kezet adni, kuhit mondani. (Horat.) Lelkiismeret ezer tanu. (Quintil.) Ajándék lónak fogát ne nézd. (Hyeronim.) stb. – Igy egyes járatos frázisok is: Ritka madár. (Persius, Juvenal.) Vékony reménység. Madártej. Madártejen kivül mindene van. Kornyikálni: corni-cari, inepte garrire. (Aristophan után Erasmus.) Álmában sem. (Lucian és Theorc.) Fehér holló. (Annanianus.) Hattyúdal (Aelianus) stb.

Abból, mi a közmondások fogalmáról előadatott, kitetszik azok ó régisége is. Mert egyidejüek az értelmessé lett nyelvvel. Mind a mellett mint irodalmi tárgy, az ó szövetségi bölcs király: Salamon által emeltettek ama fokra, hogy a szent-könyvek egyik tartalmas részét a »Példabeszédek« teszik, melyek mar annyiban is különböznek a közmondás mai fogalmától, mert azokat ő maga szerzé. Legalább meg vagyon irva: »szerze 3 ezer példabeszédeket.« (1 kir. 4: 32.) Mi pedig – mint az eddig mondottakból is kiviláglik – a közéletből szeretjük fölfogni és elfogadni azokat.

Hogy a régi görög népnél igen nagy divatjok lehetett, mutatja sok, csaknem minden ujabb néphez átszivárgott közmondás.

Aristoteles – mint Laertius emliti – könyvet irt róluk. Tanitványai szerinte cselekvének; de mind a mester, mind a tanítványok dolgozatai elvesztek. Aspasiáról fenmaradt, hogy tragikus költőnek szemére veté, miszerint nem örömest él közmondásokkal, s a költő – csupa nemes bosszúból – legujabb művét közmondással kezdte meg. Az isteni Plato örömest hinté be velök tanitásait. A római müvek nem kevésbé rakvák ilynemü »bizonytalan szerzőktől eredt« mondásokkal, melyek Quintilian szerint azért maradtak fenn, hogy tisztességesnek és igaznak látszottak minden időben. (Institutionum tib. V.)

Emez irodalmak voltak, mint sok másban, ugy a közmondásokban is, első eszméltetői az ujabb keresztényi korszak nemzeteinek a nyelv és a benne fekvő kincsek iránt. Részint a szentirás terjesztése, részint a reformatió által s részint a két classicus nemzet mélyebb vizsgálata gyujtott szövétneket.

Tehát a közmondások kizárólagos eredetiségéről szó sem lehet; mert azokba – mint az imént mondók – beszivárogtak az ó-klaszikai világ bölcseségének több-kevesebb elemei, kivétel nélkül minden európai nép nyelvébe és igy – főleg a latinság révén – a magyar nép nyelvébe is. Azonban nincs kizárva, hogy valamely közmondás csak egy nemzet sajátja.

A közmondások különböző elnevezései.

A magyar nyelv nincs tisztában a közmondás-féle mondások elnevezésével. Faludi pusztán »közmondások«-at irt s utána Dugonics »Példabeszédek és jeles mondások«-at, Kovács Pál »Példa- és Közmondások«-at, Szvorényi »közmondásokat és példabeszédeket« együtt, Ballagi főleg »példabeszédek«-et, Baróti Szabó D: pedig »köz- és erkölcsi mondások«-at rakott be a »Magyarság virágai« közé. Erdélyi a »közmondás« szó mellett kardoskodik, – s részünkről is ezt tartjuk legmegfelelőbb elnevezésnek.

Tehát a mennyi gyüjtő, csaknem annyi elnevezés.

Első, melyben főtekintet, hogy a közmondás országosan beszéltetik, megfelel a görög paroemia szónak. Ugy hisszük, leghelyesebb a latin proverbium elnevezés s ez legtöbbet nyom a mi értelmezésünk helyes voltára is.

»Proverbium« alatt »szó helyett szó« vagy »szóért szó« (verbum pro verbo; verba pro verbis) értendő, miként Rómában a hivatalok fokainak elnevezésénél: consul pro consul s mindez annak helyettese, képviselője: igy a proverbium is helyettese a »verbum« vagy »verbium«-nak, mely utóbbi már több szó összetételét, azaz mondatot jelent.

Más nemzeteknél divatos, képes elnevezései a közmondásoknak – ezeknek természetére még bővebb világot árasztand.

A keleti népeknél nyelv virág-inak mondatnak, mely képes kifejezéssel a közmondásoknak a többi nyelvkincshez való viszonyuk van kiemelve. Inkább hasznos oldalukat emelik ki a nyugati népeknél divatos elnevezések. Igy a spanyol lélekorvosság-nak mondja; mert az igazság, a mi a közmondásokban rejlik, mint a gyógyszer: gyakran keserü, csipős lehet izre s mégis jótékony, a léleknek felbomlott egészségét helyreállitó hatással. Nem kevésbé szerencsés tapintattal az olasz: népiskolá-nak nevezte el a közmondások gyüjteményét, mert a mi a népéletnek kifolyása, uj életet ébresztőleg hat ismét a népre. A németeknél: »Die Weisheit auf der Gasse. Sprachschatz,« – s általában a közmondás gyüjteményeken épen nem szokatlan czimek: »Bölcsek emlékmondatai,« »Népbölcsészet« stb.

A magyar »közmondás« szó inkább a német »Sprichwort« és a görögös paroemiara ütött, a mennyiben általános, országos érvénynyel biró mondatot jelent, vevén a köz-szót úgy, mint ebben: közhivatalnok. E szóban tehát a fő a gyakorlat, a szokás. A »példa-beszéd« szó, mely a közmondásnak legerősebb vetélytársa – erről később bővebben lesz szó – szorosan véve ugyanegy a példázat-tal (parabola), legalább a szentirás forditói egyiránt »példabeszéd«-nek irták bölcs Salamon intelmeit s Jézus parabolás előadásait, minők a »szoros kapu és széles ut,« a »gyümölcs és fa«. (Máté VII. 13–20.) és magvető (Máté XIII. 3–13.) példázatai. De nyelvszokásilag is példabeszéd, példálózás, példázat nem lehet egyéb, mint az a beszéd, vagy előadási mód, mikor nem egyenesen, hanem körülirva, nagy feneket keritve mondjuk ki gondolatainkat s czélzásokat ejtünk, hogy elértessék akaratunk. Ez értelemmel a »proverbium« gyakran homlokegyenest ellenkező, mert rövidebb mindennél, épen mint az egyenes vonal a mathematikában egyéb vonalak közt s a helyett, hogy nagy feneket keritene valaminek, rajtunk üt és kimondja a bökkenőjét. Tehát proverbium és példabeszéd között, noha mindkettő szót mond szó helyett, mégis az a különbség, hogy emez hosszú, amaz rövid; emezt a mente ujjából rázhatni ki, amarra országos gyakorlat kell; és viszont, amennyiben a proverbiumok közt igen sok van, mely főleg hasonlitáson fordul meg a »mint« összekötő szócskával, (Czifra, mint a rácz oltár), hol a fölhozott kép ugyanannyi példa: jogosan cselekszünk a »példabeszéd« szóval, ha meghagyván példázatnak a parabolát, a proverbiumok egy részét, mely példák és hasonlitások által ölt alakot, úgy nevezzük el, mert az ilyet: »Embernél munka, Istennel áldás« »Ki vagyok, én vagyok« – példabeszédnek soha sem foghatjuk jogosan keresztelni, ellenben a három fölhozott, de különböző alkatu és szellemü proverbium megfér az általános elnevezés alatt: közmondás. Igy hát paroemia, Sprichwort és közmondás teljesen egyértéküek. De megegyezik jelentésükkel bölcs Salamon leirása is, mondván: »Az igaz fő bölcseség kinn szerülszerte kiált és az utczákon zengedezteti az ő szavát. A nép között legmagasabb helyen prédikál, a kapuknak bemenetelin minden városban az ő beszédit szólja.« (Péld. 20, 21. v.)

Ezen okoknál fogva leghelyesebbnek találtuk a közmondás szót használni, mint nemet, megjegyezvén azonban, hogy irodalmon kivül az életben nem egyszer hallunk ily elnevezéseket is: közbeszéd, példaszó stb. Míg Pázmánynál aggszó, alapul vevén a közmondások hagyományos életét és régiségét. Nem egyszer hallani, midőn valaki éppen közmondást akar idézni, az efféle bevezetést: »Jól mondták a régiek,« »mindig hallottam,« »igaza van a közbeszédnek,« »jól mondja a példabeszéd« stb. ugyanannyi ünnepélyes figyelmeztetés a léleknek illó készületre, hogy tisztelettel fogadja a szót, mely az ősök akaratja és végrendelete, épen mintha személyesen jelennék meg közülök valaki.

A közmondások haszna.

A művelt embernek a szellemi szükségek nem kevésbé nélkülözhetlenek, mint az anyagi kellékek. A közmondásokat, mint a népszellem műveit szintén e szempontból kell megitélnünk, s akkor nem lehet azokat nagy becsüeknek nem mondani. Hogy mekkora becse van az évszázadokon át minden fölösleges czafat és sallangtól megtisztult arany igazságokat magukban rejlő közmondásoknak, ezt minden nemzet kulturájának hivatott buvárja megérezte s megpróbálkozott összegyüjteni a közmondásokat, melyek csupán az életviszonyokra vonatkozó csekély eltérésekben különböznek egymástól; alapjukban véve, az emberi gondolkozás természetes egyformasága kapcsán – egyek.

Általában a közmondás haszna abban nyilvánul, hogy az élczet táplálja, az értelmet gyakorolja, az itélő tehetséget élesiti, a kedélyt nemesbiti, a képzeletet foglalkoztatja s az elmeélt gyönyörködteti. Bennük oly anyagot találunk, mely friss, életteljes tartalmat, egyáltalában semmi nehézséget sem okozó alakban nyujt és az életben igen-igen sokféle alkalmakkor használható.

Mint »utczai bölcseség« oktatást ad a világ és az élet sokféle viszonyairól; ildom- és erkölcsi szabályokat nyujt; gazdagitja az önismeretet, utal a cselekedetek valószinü és szükséges következéseire, ad jó tanácsokat, int, fed, dorgál, dicsér stb… és mind ez a legegyszerübb s valóban a legmegkedveltebb módon történik.

Hogy minő első szükségi jó valamely népnek és nyelvnek a közmondások, arról fölösleges sok szót vesztegetni. Mert már az, hogy csakis a közmondásokban egy a nyelv a néppel s viszont a nép a nyelvvel, – eléggé mutatja, mit lehet bennük nyelvileg fölfedezni, mint kell hozzájuk visszatérni minden nyelv müveltségének örökké, hogy idegenné ne váljék; mint kell hozzájuk folyamodni, ha előadásunkba népies zamatot, természetességet, elevenséget és erőt akarunk önteni. E kiváló tulajdonságokat egyáltalán a népnyelvtől s főleg a közmondásoktól soha sem lehet megtagadnunk. Mennyi erőt, mennyi sajátos zamatot, kellemet kölcsönöznek a közmondások a tudomány szűrőjét áthajtva, szinehagyott irodalmi és társas nyelvünknek! Ha nem épen vesszük is az eredeti fölfogást, melyben bővelkednek, – melyek nyelvünknek kizárólagos sajátságait, tőröl szakadt magyarosságát többszörösen éreztetik, – s azt az ünnepies jelleget, melyet a tiszteletes régiség rájok nyom: figyelmen kivül azt még sem kell hagynunk, hogy midőn közmondásaink a széptani szó- és szólásalakzatok majd minden féléin keresztül változnak: a kifejezést a köznapiasból s egyuttal az idegenszerüből kiemelve, nemcsak a valódi szépnek hatásával ruházzák föl, hanem ugyanakkor a romlástól is óvják a nyelvet. Maguk helyén s tapintattal segédkezhetnek akármely szépműben is arra, hogy ez mind a velős gondolatos gyöngyeivel, mind a kifejezések változatosságával nemesedjék s tömött rövidségével és a réginek ujságával kellethesse magát. Épen ezért a szónoknak és irónak elmaradhatlan, költőnek nélkülözhetlen segédeszköze, hogy kellőleg hasson a népre és megértessék általa. Nagy hasznát vehetik a közmondásoknak a hitszónokok is, kik, ha közmondásokat alkalmaznak prédikáczióikban, beszédjük érthetőség és életrevalóság tekintetéből határozottan nyerne. Általában a nép tanitásánál a közmondásoknak nagy és szembetünő hasznát vehetni. Különösen nagy hasznát veheti a tanitó és tanár a gyermeknevelésnél, a gyermekoktatásnál s épen ezért a közmondás kis mértékben vonhatja a neveléssel és oktatással foglalkozók figyelmét magára.

Az ifjuságban – irja Diesterweg A. – a közmondások iránti érzéket felkölteni annyi, mint őt képessé és éretté tenni arra, hogy a köznapi beszélgetésben, az utczán, a társaságban jó gondolatokat, eszméket gyűjthessen s azokat önjavára fordithassa. Az ifjusággal a közmondások gazdag kincsét megismertetni annyi, mint őt a népéletbe bevezetni s vele a népnek mély értelmét, gondolkozását, élczét és kedélyét a legegyszerűbb, legérdekesebb s legkönnyebben megtartható módon megismertetni.

A közmondások kiterjedése.

A közmondás nem egy kornak, de nem is egy körnek szüleménye.

A népnek, a nemzetnek mintegy szellemi légkörét képezve, annak minden életviszonyát körülözönli. Részt vesz mindenben, figyelemmel kisér mindent, szóval »mindenbe beleüti az orrát.« És épen mivel »minden lében kanál,« maga szerint pedig »sok beszéd nehezen készül meg hazugság nélkül,« azért is a közmondások gyüjteményében a legbölcsebb utbaigazitások mellett nem ritkán kézzel fogható tévedésekre és ellenmondásokra is akadhatni. S mig egyfelől a bohóságokat ostromolják, másfelől az emberi gyöngeségeknek engedve, előitéleteket hirdetnek és a népbabonával szövetkeznek. Ilyen mondások a sok közül: Csörög a szarka, vendég jön. Uj házból meghal valaki. Nyulat látánk, nem lesz szerencsénk. stb. – Legtöbb esetben azonban a jót, a szépet, s főleg az igazat hirdeti a közmondás s valamint egyrészt kedvtelve csügg az üdvös intézkedéseken, úgy másrészt a hiábavalóságot, a kapzsiságot, s általában a szemfényvesztő külsőséget éles gúnynyal sújtja.

A vallás mindenek fölött legmélyebb tiszteletének tárgya, mert »az Isten, jót ád.« De annál jobban szeret – mint Ballagi irja – a vallás szolgáival összetűzni s a papokat hol gyengébben, hol meg erősebben meg-megcsiklandozza, mert »minden ember hazug, csak a pap nem igaz,« – »papra lelkedet ne bizd,« »ha bajod nincs, verj papot,« – »telhetetlen, mint a papzsák.«

Általában azonban a nép ajkán kelt vallást érdeklő közmondások száma annál csekélyebb, minél több oly tartalmu magasztos elvtételeket és életszabályokat vett át a szentirásból.

A család, háztartás és társadalmi élet viszonyaiba gyakran beavatkozik. Sok szava van a házi gazdához és gazdasszonyhoz. – »Gazda szeme hizlalja a jószágot.« »Henyélő gazdának álmos a bérese« s végre: »Nincs annál jobb ganéj, melyet csizmáján visz földjére a gazda.« – Megrója a visszás háztartást, ha netalán »fehér a ház s fekete kenyere,« s figyelmeztet, hogy »a ki nyáron nem gyűjt, télen keveset füt.« Gondja van továbbá a nevelésre s megmondja az apának: »a mint János fujja, Jánoska ugy ropja,« és azért: »addig hajlitsd a fát, mig vessző!«.

A háztartás apró gondjaival szinte sok dolga, ügye-baja a közmondásnak s a házi életben, a család bizalmas körében egészen otthon érzi magát. Itt fejti ki legnagyobb jártasságát. Tapasztalatai egyiránt kiterjednek a gazdászat legkülönbözőbb ágaira s a benső házi viszonyokra. Figyelmeztet az időjárás viszonyaira, a szántás, vetés kellékeire, a marhatenyésztés módjaira és a cselédtartás gondjaira; sarkalja a rest szolgát, inti a hanyagot.

A jogi viszonyoknál »ember a talpán.« Sőt – mint Ballagi irja – lehetett idő, midőn az irott törvényt egészen az pótolá. Annyi bizonyos, hogy a közmondások közt oly emlékmondatok, aranyigazságok, gyöngyszemek találtatnak, melyek nyelvészeti szempontból legkevésbé sem közmondások, mégis ezek köpenye alatt megálhatják helyüket, – és olyanok is, melyek régebben úgyszólván törvényképen szolgálhattak. Ilyenek volnának: Kezes fizess. Ígéret adományt vár. – Ma már azonban előrébb vagyunk a világban. Ma már az igazságszolgáltatás teréről a közmondások leszorittattak, habár ma is oda vágjuk, hogy: sok törvény, sok vétek; szükség törvényt ront.

Helyiratilag (topographice) közmondásaink köre kihat néhány nemzetre és városra, emlegetvén a velünk egy hazában élő népfajokon kivül a törököt, tatárt, olaszt, franciát, lengyelt; Rómát, Velenczét, Bécset, ismervén Tolnát, Baranyát s a nagy távolságot Makótól Jeruzsálemig. A mi ezeken kivül van, az leginkább óperenczia, sőt még azon túl is. Tud valamit mondani a székelyről, az oláh, szász, tót és rácz népek felől és sokat tréfál a czigánynyal is. Sok baja van a hitfelekezetek közül különösen a zsidókkal. A hazai városok közül legtöbbet hallott és mond Budáról, Debreczenbe és Selmeczre eljár pipáért, Szegedre dohányért és paprikáért, Soroksárra és Kolozsvárra kenyérért, Kassára sonkáért. Neki a budai bor nyel-izű; az egri bikavér, a beczkói borral vallatni lehet, mely bortól a bicsak is kinyilik a zsebben; különben nem is bor, ha nem tokaji.

Kihatnak továbbá a természetrajzra: »lágy hónapban kemény a rák;« »tőről szárad a tök;« »őrizkedjél a farkatlan kigyótól.« A természettanra: »elkelt (elmúlt) mintha hé kőre cseppent volna;« »eloszlik, mint a czukor a vizben;« »veszteg álló viznek nem kell hinni;« »messze villámlásnak késő menydörgése.« A gazdaságtanra: »kora vetés sokszor csal, késői mindig rossz;« »ha mézet akarsz gyüjteni, fecske fészket meg ne szenvedd házad körül.« A csillagászatra és csillagjóslásra (asztrologiára): »addig tündöklik a hold, mig a nap helyre ér;« »csillagoknak is van tisztulása;« »az üstökös-csillag semmi jót nem jelent.«

Szóval nincs az életnek oly viszonya, nincs az emberi kebelnek oly szándéka, melyben a közmondás tanácsadólag, intőleg, feddőleg, vagy serkentőleg szavát nem hallatná. Legfelesebb számmal vannak az életbölcseséget, erkölcsöt tárgyazó közmondások. Túlzás nélkül mondhatni, miszerint az erkölcsiségnek aligha van egy-egy pontja, melyet a közmondás szivünkre kötni elmulasztana.

Igen nevezetes még az is, hogy nem kevés közmondás maga a nép ellen van irányozva. Ilyenek: Mennél szebben kéred a parasztot, annál inkább elbizza magát. Pénz megszéditi a parasztot. Akkor higyj a parasztnak, mikor szőrt látsz a fogán. A szokott értelemben vett politikától, s nem ritkán vele járó szineskedéstől, tettetéstől, gondolat ferditéstől a maga egyszerü nyiltságában egészen idegen.

Nem hiányoznak, végre – irja Szvorényi – a népszeszélyből folyt közmondási nyilatkozatok, melyek a jó erkölcs rovására látszanak ellentmondani egymásnak. Igy egyszer józanul figyelmeztet, hogy »az édes italnak (t. i. az édesdednek, soknak) keserü az ára;« máskor mégis, mikor eleget ittál, nem kell, – azzal késztet: »ökör iszik kellve, ember barátségért!« Egyszer azt mondja: »igérni uraság, megadni emberség;« sőt hogy »ígéret adományt vár;« másutt mégis: »ember teszen fogadást, eb a ki megállja.« És végre, itt rajong a hazáért, amott meg: »senki sem lehet próféta hazájában!« sőt hogy: »haza – mostoha!«

Méltó figyelmünket hivják még fel azon közmondásaink, melyek történeti alapokon keletkezvén, népünk hajdani helyzeteire, viszontagságaira, müveltség-fejlődésének fokozataira több-kevesebb világot derithetnek. Némelyek az e fajta közmondásokból kisebb-nagyobb jelentékü nemzeti köz-, vagy családi s magán eseményekből, szokásokból és helyzetekből, de legtöbbször homályos kútfőkből kerülvén a nép ajkaira, lettek szójáratosakká. Ily szólások »a magyarok Istenére« vonatkozók: »él még a magyarok Istene;« »megemlegeted a magyarok Istenét!« stb. Ilyen történeti eredetü közmondásfélék: »Kun László szekerére szorult.« »Fejére telt a török átka« »Hátra van még a fekete leves.« »Csóri csukának nincs mája.« »Több is veszett Mohácsnál.« »A csonka toronyba zárták.« »Elnyerte az egri nevet.« »Kutyát fogni.« »Hosszú, mint Rákóczy lakodalma.« »Szomoru, mint a nagyidai nóta« Történeti személyek közül: Attilán, Toldyn, Grittin s még néhányon kivül Mátyás királyt ismeri, kinek korát a közmondások adomáiban legtöbbször emlegeti.

Halmazát idézhetnők még azon szólásoknak, melyek majd bizonyos, majd csak kétes történeti keletkezésüek. Azok pedig épen ezer számra jönnek elő, melyek családi, vagy személyes esetekről fölkapva, jutottak közkeletre, hol fennélő, hol már elmosódott megfejtéssel.

Számos közmondásaink vannak továbbá, melyek ősi népszokásokra, szertartásokra vagy játékokra vonatkoznak; nem kevés az olyan, mely nevezetes köz- vagy magáneseménynek köszöni eredetét.

A közmondások módja és modora.

Módja és modora a közmondásnak – mint Ballagi mondja – egyenes, czikornyátlan és egyszerü. Egyiránt távol a mindennapias beszéd hosszadalmasságától s a költői nyelv virágos pompájától. Nem vágy fönlengeni; neki elég, ha szava nógat, figyelemre s gondolkozásra serkent. A hosszú mondókákat éppen nem szereti, mert semmit se ereszt »hosszú lére.« Kevés szóval, röviden és velősen: »egyet mond, kettő lesz belőle.« Ha komoly életviszonyokkal foglalkozik is, sem szedi ránczba homlokát; ellenkezőleg: vidor arczczal úgy ejti szavait, hogy ügyes fordulatok és szúró pontokkal, valamint jelentőségének mélysége által az illetőt élénken érje, mig a többieket, a hallgatóságot mosolygásra birja.

Formára és alakra nézve fő kelléke a rövidség és e mellett tulajdonsága a ritka kellemesség, őseredeti elmeél és világosság; majdnem minden közmondás egy-egy megdönthetetlen igazság: mert majdnem valamennyi »fején találja a szeget.« »Nem sok mentség kell az igazmondáshoz« s ehhez hiven nem »csüri-csavarja« a dolgot, hanem kereken, magyarán kimondja az igazságot, mert »mi a szivén, az a nyelvén,« habár jól tudja, hogy ha igazat szól, betörik a fejét, de azt is mondja, hogy »igazmondás nem emberszólás.« És éppen azért senkinek sem jut eszébe a kimondott igazsággal szemben állást foglalni, ellenkezőt állitani, mert: »a közmondás nem hazudik.«

A mi közmondásaink különleges tartalmát illető, erről Szvorényi igy ir: Egy és ugyanaz ez a magyar nép lelkének tartalmával: legnagyobb részt termék magyar gondolatok, melyekben fajunk szelleme s kedélye él, lüktet és munkál, gazdagon hintve el ősi jellemének, gyakorlati bölcseségének, vallásos és hazafias érzületének elemeit és elveit, valamint történeti emlékezéseit, szokásait, előitéleteit, babonáit stb., minélfogva közmondásaink nem csak erkölcstanitók, hanem erkölcsfestők is egyszersmind.

Valamint a nyelv minden tárgyat megnevez, úgy a közmondás is mindenféle itéleteket hallat, s bár sokat ad a külső és belső erkölcsi tisztaságra, mégis nem ritkán »szabad száju« lesz és némely aljas kifejezéseivel a szigorú erkölcsbiró füleit könnyen bánthatja, hahogy ez felejtené, mikép a nép nyelvmüvével van dolga, a nép füle pedig nyerset, sőt aljasat is befogad megütközés nélkül, kivált ha már közszólásképen megszokta azt. Mert hisz’ a közember ilyesmikben nem oly válogatós, nem oly finnyás, mint az uri osztály, miután szavajárása szerint a »szó be nem töri embernek a fejét.« A mézes-mázos szavakat pedig »ki nem állhatja,« mert azok alatt rendesen rossz lelket vél lappangani s »van is valami a dologban.« Egyébiránt, – mondja Szvorényi – ha a szennyes szóktól s szólásoktól méltán óvakodunk, még inkább kell azoktól óvakodnunk, kik velök talán még keresve élnek, a minek a közmondás épen nem oka. A nép és nyelve e szempontból is egyek; egymagára sem ez, sem amaz nem tesz különbséget az aesthetikai szép vagy rút, s az erkölcsi illő és nem illő között.

Azt sem kell felejtenünk – irja Ballagi – hogy a legdurvább kifejezés sokszor oly helyes, sőt helyesebb, mint a finom szólásmód, mely keresett, szóvirágos szavakkal él. Ha a durva nyers szó a maga helyén van s a tárgynak, dolognak s személynek megfelel, a kifejezés teljesen természetszerü s ez minden egyéb látszólagos szépségnél hasonlithatlanul többet ér. Ballagi véleménye szerint az a bizonyos nyerseség, melylyel a közmondás gondolatait ejti, ezeknek hatását nemcsak hogy nem csökkenti, de még jóval elő is segiti.

Mint már mondottuk, a közmondás előtt, mint a jó törvény előtt, mindenki egyenlő, s azért mindazt, mi az erkölcsi lény életére vonatkozik, személyválogatás nélkül, kereken, kedélyesen, de a hol kell, amúgy magyarán is meghányja rostájában, mindenben ragaszkodva a szoros igazsághoz, melyet sem kedvezés, sem megfélemlités nem tántorithat meg. Kimondja egész bátran, himzetlenül: hogyan áll itt, vagy amott a dolog; s hogyan kellene állnia. A szépet viszont s a jót örömest dicséri s illusztrálja képekkel és hasonlatokkal.

Érdekes vonása a közmondásnak, hogy mindezek mellett egyenesen oktatni s rábeszélni, – ezt sohasem czélozza; hanem magára hagyja mindenkire: helyesen érti s alkalmazza-e a közlött igazságot? Megmondja a magáét s aztán odébb áll és nem tehet róla, ha utóbb közelebbről szivlelvén mondását, belátod, hogy téged intett, óvott, vágott, – szóval téged talált.

A közmondásnak ama minden iránti érdeklődésével s nyiltságával természetes összefüggésben áll – Szvorényi szerint – a szemfüleskedés is, – de sohasem hivalkodó kiváncsiságból, vagy épen rossz szándékból. Sőt becsületes humorával még meg is rója a »Kandi Pálokat« s a »Katuska embereket,« kik csakis gyermekkiváncsiságból szeretnek »minden lében kanál« lenni, s minden fedő alá bekandikálni. Ő csak azért les el mindent, hogy használjon, vagyis ha akárkiben nem »helyre-dolgot« látna, – legyen az bár herczeg, vagy rongyszedő, király, vagy koldus, – megmondhassa neki, mi helyes, vagy helytelen. Ritkábban, de megcselekszi azt is, hogy nevén nevezi a hibást, mint pl. Bodónét, a ki »másról beszélt, mikor a bor árát kérték.« Legtöbször azonban senkinek és mindenkinek szól, hogy a ki »ludas,« hát lakoljon; »a kinek pedig nem inge, ne vegye magára.« Egyébiránt csufot űz a szegényből, hogy egymást hamar kineveti; epéskedik a sánta bénára, tükörrel, szinekkel kisérti a vakot, borotválni akar kopaszt, akasztófára viszi a tolvajt; neki énekes, hegedüs, kereken kimondva egyiránt »iszos;« a kalmár hazug, a gazdag kevély, a kevély ostoba, az ostoba szamár, mely arany lant mellett is szamár nótát ordit.

A társadalmi élet iránt szint ily bőbeszédű. Nem könnyen találni oly osztályt hivatalos állást, üzletet stb., mely figyelmét kitudta volna kerülni; hol azután a szokások, ferdeségek, nyilt vagy titkos gyarlóságok közül nagyon is szemfüles és elevenig járó. Többi között kényes czélzással jegyzi meg pl. az orvosról: »nem jó orvost örökössé tenni;« a molnárokról: »ha mind felkötnék, a ki közöttük lisztlopó, kiveszne a mesterség;« a takácsokról, hogy »három takács egy ember;« s a kántorról: »jó dudoló, jó köppentő (cantores amant liquores). Ily erősen ostorozza a vámos gorombaságát, a borbélylegény kevélységét, a boltos ácsorgását, a kefekötő iszákosságát és számos egyebeket, nem felejtvén még azt is megjegyezni, hogy «varga, tót meg hóhér szégyenli a nevét.» Gyakran kiméletlen a kor iránt, kifog a hatalmon, olykor paczkáz, máskor kedvkereső, majd gúnyolodó, néha parancsoló, sőt kétértelmü és mosdatlan száju is nem egyszer, elvétve trágár és szemérmetsértő.

No de ilyet hallva, ne feledjük, hogy nép müvével van dolgunk, ki soha nem látja, nem olvassa, hogy fegyelmezhesse a maga beszédét.

Igen szókimondó továbbá a nőkkel szemben is; mert mig elismeri, hogy »jó asszony a ház koronája;« másfelől igen int: »megódd magad a szakállas (férfias) asszonyoktól.« És sok egyenes észrevétele is akad róluk. Ilyenek: »Három asszony egy vásár» – »Asszonyfán is elkél a bor.«

A ravasz természetü, tudálékos és haszonleső embert »politikus«-nak mondja.

Nem épen kiméletes azon megjegyzéseiben sem, melyekben a magyar jellemtől elütő népfajokról hallatja visszatetszését. »Szász emberség nem sokat ér;« a czigány és czigányság egyértelmü a »hazuggal és hazugsággal;« »három görög, három török, három zsidó – kilenc pogány.« Még többet s keményebbeket koczkáztat a tótról, ki szerinte »nem ember;« – és: »adja a tótnak szállást, kiver a házadból.« S a németet sem épen kedvezőn köti össze vele: »tótnak bors, németnek koporsó!« Nem minden éle nélkül a tréfának nevezi végre: a németet sógor-nak, a tótot atyafi-nak, a zsidót szomszédnak; mig a magyar vidékiek egymás közt földik.

Mindez azonban – mint Szvorényi mondja – csupán kedélyes aggatódzás, épen oly ártatlan, mint a rácz ürmös, zsidó cseresnye, oláh duda, szerb tövis, sváb bogár stb.

Nem kiméli abban, a mi humorát, vagy gúnyját ingerli – saját faját sem. »A székelyfogadásra« semmit sem ad. »Nagy pipáju s kevés dohányunak« gúnyolja saját vérét is a magyart, megróván annak számos nemzeti gyöngéit, midőn pl. hamar lelkesedését »szalmatűz«-nek mondja, hozzá tevén: »szalmatűznek a szene is hitvány.« Nem szereti, hogy csak: »maga kárán tanul;« és hogy »csata után okos a magyar.« Megzaklatja továbbá a szegény, de nagyralátó »pipás, bocskoros, hétszilvafás nemes embert.« (»Fakó kocsi, kenderhám, nemes ember, szűrdolmány!«)

S erős ösztöne van arra is, hogy a más vidékit vidékestől ócsárolja: »Nem is magyar, ki a Tiszából nem ivott.«

Szivesen évelődik végül az egyes községek s általán a székely és palócz föld lakósaival, kiknek valamely bárgyu tettét ellesvén és nyelvére kapván, országosan hurczolja meg őket. Ily értelemben mi az alföldön, Nagy-Kikinda, a Szepességben: Béla, Gömörben: Ratkó és Rás, Abauj-Torontálban: Görgő, Szatmárban: Börvely és Nagy-Palád, az a Dunántuliaknak Rátót. Mindent ráfognak ezekre. Itt mindenütt keresztbe vitték a létrát, a szunyognak harangoztak, átuszták a hajdinát, a templomot borsón tolták el, a torony tetején nőtt füvet a falu bikájával lelegeltették, agyonütötték a ketyegő fenét (zsebórát). A rédiekre ráfogja, hogy »sátoros ünnepre ködment köszörültek,« a »lédecziek hazafeküdtek,« stb.

Nem tartózkodik olykor egyik-másik tájejtésnek kiélczelésétől sem: »aligha baja nem esett a csákónak: hozzik a bűrit.«

De mindezeknél tovább megy, midőn azokon is köszörüli élczét, kik nem maguk okai fogyatkozásaiknak. Kimondja, hogy: »az ördögök közt is legrosszabb a sánta;« a kopasztól, hogy: »hátul kopasz, azért ravasz;« a vöröshajuakról: »vörös ember, vörös ló, ritkán válik abból jó.«

Hanem minden ilyetén nyilatkozataiban is becsületes, jóakaró, sohasem üres fecsegő. Sokat el lehet hát nézni őszinteségének; mert ártani nem akar, s e mellett egykoru lévén az öreg idővel, tapasztaltságára és emberismeretére bizton épithetni.

Jelviség (symbolismus) a közmondásokban.

A közmondások szólásformáin egyik leggyakoribb vonás a jelviség (symbolismus) vagyis a jelképben szólás. Mi abban áll, hogy a kifejezett eszme, vagy igazság mintegy jelmezben, kölcsön vett öltözetben lép föl, úgy azonban, hogy tüstént fölismerjük: ki vagy mi rejlik alatta.

Erdélyi szerint a közmondások elmélete a jelviség, gyakorlata pedig az élet. Amonnan elvét veszi, itt alakját leli s eme két sarok az, mi körül a közmondások lényege forog. Világosabban: lehet symbolikus (jelvi) előadási alakja valamely eszmének, de ha az életben el nem fogadtatik, nem lesz belőle közmondás; szintugy igaznak látszik, hogy az élet által felkapott ily szólásmódok alapja rendesen mindig valami tapasztalás, megtörtént dolog, mi a közmondások természetét megkülönbözteti a kigondolt, bölcselmi uton levont igazságoktól.

Ez a közmondás pl. »fehér liliomnak is fekete az árnyéka« – egészen eltakarja a belé öltözött igazságot; de csak ugy, mint fátyol a szobrot; – kilátszik alóla, t. i. hogy »az ártatlanságnak is meg van a maga gyarlósága.« A fehér liliom ugyanis az ártatlanságnak, az árnyék a gyarlóságnak megszokott jele (symboluma).

Midőn azt mondja: addig hajtsd a fát, mig fiatal; vagy addig verd a vasat, mig tüzes, – nem oda néz, hogy a kertészt vagy a kovácsot tanitsa; hanem, hogy a »fiatal fáról« a gyermeknevelő értsen; a hamar hülő s keményedő tüzes vasban pedig, mint példában intsen, hogy a mig jelen van, addig használjuk föl az alkalmat; mert az idő nem vár.

Itt a »fa« és »vas« és a mi róluk mondatik, csak kép. Más és több a jelentősége e közmondásnak, mint a mit szószerinti értelmében mond; – és épen ezen többet jelentő viszony, ezen fokozat határozza meg minden közmondás lényegét.

Lényegük tehát nem a szavakban, hanem abban áll, hogy szófeletti értelmüknél fogva jelentésük jobbadán képletes, példázó vagy jelvi, azaz: mi azt értjük alattuk, a mire vonatkozásuk van, nem pedig azt, a mi bennük szó és betű szerint foglaltatik. Ez uton a symbolika mélyen bejátszik a közmondások természetébe, kettős hatalommal ruházván föl a szavakat: hogy legyenek ott a fül és szem előtt, mint hang és kép, – és a lélek előtt, mint az általok kifejezett gondolat.

Jelv – Erdélyi szerint – tulajdonlag minden képes előadás, ha mögötte valamely eszme áll. A jelvben eszközzé válik minden tárgy, eset és történet; szabaddá lesz minden eljárása a képzelődésnek, gondolkozásnak egyformán, mert a czél nagyobb mindennél: az eszme, s ennek szolgálatára föl van ajánlva, mint csak embertől s emberi képzelődéstől telik. Mikép minden sugár a naphoz viszen, ugy minden eszmélkedés az eszmére viszonylik. Mint fény a lég, ugy az anyag és szellem összeköttetését a symbolismus vezeti most világos, majd ködös területeken át, hagyván derüt és homályt, tudást és vágyat maga után.

E szerint a symbolismusban minden él, minden mozog – és pedig a szó tulajdon értelmében, – mivel örökös lebegése van az elmének gondolatról-gondolatra, képről-képre, tárgyról-tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a gondolat mindkettőt s viszont: mindenféle cserében. Ez a cserélgetés, ez a változtatgatás ugyszólván tündéri játékot állit elő. Jő, megy a képzelődés, mint a szövő csónakjai, egymás mellett, egymás ellen, s nyomain végre mintegy keleti szőnyegen, ki van irva ég és föld, nap és éj, nyár és tél, az ifjuság és aggkor, az élet és halál. Symbolismus nélkül nincs élet, nincs költészet, tehát minden képes beszédnek, irásnak s az egész költészeti nyelvnek a symbolismus az alapja.

Nyelvi hozomány lévén a közmondások, a nyelvnek pedig minden egyes szava ugyanannyi jelv, azaz minden szó egy-egy tárgyat képvisel: a közmondások is követik az egész nyelv sorsát a symbolikára nézve. És ha egyes szó, pl. »tavasz« átvitethetik az életre, hogy ifjúságot jelentsen, hasonlókép egyes mondatok is átvihetők más valaminek jelentésére, szószerinti értelmükön kivül és felül, melyeket, ha elfogad a szokás, fölavat az élet, azonnal közmondásokká lesznek. Ez uton és egyedül azért, mivel ugy és közegyezés szerint megállapitott s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel birnak az életben.

Az elmondottak szerint a közmondás szó csak ugy veendő, mint közakarat, közvélemény s több efféle szavak. És becse nem az erkölcsi vagy bölcselmi tartalom szerint mérlegelendő, hanem az országos helybenhagyástól, mely a jelviség (symbolizálás) alapján megadta neki a közkeletet és forgalmat, mint pénznek az ország és törvény tekintélye.

Az ősnépek minden tanitmányai jelvekben voltak foglalva, s nem mondhatni a kora emberiségről jellemzőbbet, mint ha állitjuk, hogy előbb érezte, mint tudta az igazságokat Isten, világ és rendeltetés felől s annak, mi elméjében fogant, mihamar meglelte illő köntösét a körülte és hozzá közel fekvő természetben, mikor az elvont fogalmakat szó helyett alakkal, betű helyett cselekvénynyel ábrázolta ki, betöltvén a tárgy és gondolat közti távolságot, ha volt, képzelődései pótlékaival. A gyermek ma is ugyanazt teszi és bizony az »álomszuszék,« »aluszékony,« »henye ember« fogalma előbb volt meg alakban, mint puszta elvontan kimondva, mit szóval utoljára igy fejeztek ki: »összedugja kezeit.« Ellenben: »meg van még a két kezem!« – a két kéznek munkára még meglevő készségét s képességét jelenti ki. S ezen két példában látni egyuttal, mikép ugyanazon érzéki tárgy más-más viszonyban alkalmazva, többféle eszmének lehet jelképe. Igy közszólásainkban: »Hosszú kezü« = a más tulajdonáig is elérő, azaz tolvaj. »Egykézre dolgoznak« = egyetértve, ugyanazon czélra. »Kéz alatt tovább adtak rajta« = titkon, szép szerivel. »Kezet adott rája« = biztositotta az alkut, szerződést; minthogy a kézadás az alku, szerződés szentesitő jelve. – S mint a kéz ezekben, ugy a többi testrészek, s főleg a fej, láb, orr, szem, fül, száj, fog, nyelv, nyak, mint az emberhez legközelebb álló ősjelvek, legszaporább alkalmazásuak s jobbadán azon szereppel vannak megbizva, hogy magának a személynek, vagy személyes tulajdonoknak jelvei legyenek. – A testrészekről, melyekből egy-egy személyt alkotott az ősember képzelme, nem kellett sok az átmenetelhez, hogy viszont a felötlőbb emberi tulajdonokat s a szem előtt álló, vagy ismétlődő tüneményeket jeles személyiségekkel ruházza fel.

A symbolika az élet, vallási és nemzetiségi, társadalmi és politikai viszonyok szerint változik. Változik a symbolika a népek szellemi tehetsége és kedélye, égalji helyzete és házi, azaz társas viszonyai szerint is.

Sokan azt állitják, hogy a közmondások első szerzői az olyan Pythagoras és bölcs Salamon-féle régi bölcsek volnának. Ez teljes képtelenség. Mert van nép, melynek bölcse soha nem volt, de olyan nincs, melynek közmondása ne volna. Vagy – mint Erdélyi mondja – a symbolismus közös forrás, nem szükség hozzá szabadalom s az ég nem mindenkor tudósok előtt nyilik meg, hanem igen gyakran együgyü pásztoroknak is.

A közmondásokra nézve a képjelviség ott éri el tetőpontját, hol ezek különc, daczos formája meghozván az értelmet, azon körülmények eltalálására is kénszerit, melyek valaha a közmondást megszülték. Soha nem volt esze ágában sem semmiféle bölcseletnek a hűséget ócsárolni s megszólni, tanitani az adott szó meg nem tartását, ajánlani a haza iránti hidegséget… mégis van néhány közmondás, mely a hűségre nézve megjegyzi, hogy: »Hű, mint a kutya« – vagyis csak kutyához illik a hűség. A fogadásról ezt mondja: »Ember fogad fogadást, agg eb, aki megállja.« Szemére veti a hazának, hogy: »Senki sem próféta a maga hazájában.« és: »A haza mostoha.« Hasonlóan könnyedén veszi az ígéret megtartását: »Ígéret urasság, megadni parasztság.« »Igérd meg, ne add meg, nem szegényit az meg.« Gunyolódik, paczkázik a szegényen: »Ki szegényben bizik, nádra támaszkodik.« »Szegénynek egy pénz is oly kár, mint a gazdagnak száz.« Mindezt soha sem tanitá az erkölcstan, vagy a bölcselem, mi jogon tanitja tehát a közmondás?

Azt hinnők, hogy e fogas kérdéssel már sarokba szoritottuk, tönkre tettük a közmondásokat. Pedig ellenkezőleg. Nagyon meg van annak az oka-foka, hogy miért hasonlitja a magyar ember a hűséget a kutyához. Nem egy eset volt, van és lesz az életben, midőn a hűség, a ragaszkodás ártalmára lehet sok embernek. Épen ezért, mint tényeken alapuló igazság int, hogy vigyázzunk a hűséggel, ne higyjünk vakon, mivel a föltétlen hűség gyakran kárára lehet az embernek legjobb akarata mellett is. – A mi a fogadás és az ígéret meg nem tartását illeti, erre is számtalan tanulságos eset van az életben. Lapozgassuk csak a történelmet, kisérjük figyelemmel a magyar politikai élet mozzanatait s vizsgáljuk meg az u. n. »fölebb valók« eljárását az u. n. »alattvalók«-kal szemben s viszont – azonnal halomszámra találunk példákat, melyek az ily irányu közmondások jogosultságát, életrevalóságát a napnál is fényesebben megvilágitják. – – – Általában pedig ne feledjük, hogy mig az erkölcstan és bölcselem általános igazságokat ajánl, addig a közmondás néha-néha egyéni állapotokra is kényszerül alászállani, mert minden tudományát, minden ismeretét a gyakorlati életből, a mindennapi tapasztalásból meriti. És éppen az ilyen faju mondások mutatják ki a közmondások igazi, mélyebb vizsgálatra képes becsét s igy a maga leplezetlen őszinteségével, nyiltságával mutatja be szellemi arczképét s mikor a közmondásokból könyvet szerkesztünk, csak hű tükröt tartunk a nép, a nemzet elé, hogy lássa benne saját arczát, jellemvonásait minden árnyalataival; hogy lássa benne azon hű szellemi képmását, mely sem nem csúfit, sem nem szépit, sem nem nagyot, sem nem kicsinyit, hanem a szó valódi értelmében hiven mutat. Csunyát mutat a rútnak, szépet a szépnek.

De vannak oly közmondások is, melyeket nem kép után fogadott el a szokás, melyekben semmi nyomra a symbolismusnak, pl. »Meglásd, kinek higyj.« »Ész jobb erőnél« – tömérdek ily erkölcsi és bölcselmi tartalmu mondatok. Az efféle szárazabb tételek valami lefolyt történetből vannak elvonva, s a helyett, hogy puszta szók, előlegesen megállapitott igazságok maradnának, ez uton már tényleges becscsel birnak, mert nincs efféle tartalmu közmondás, mely kopaszsága mellett is minden ok és alkalom nélkül, egyszerre s akármikor volna használható, hanem meg kell jönni a körülménynek, a lélek hangulatának hozzájuk, mik között elpattanva, soha nem hibázhatják el hatásukat és ama körülmény rendesen az, vagy legalább hasonló ahhoz, mely a közmondást valamikor igen régen létre hozta először.

A symbolismus játékának illusztrálása czéljából lássunk néhány ugyanegy értelmü közmondást: A tiszta vizet is megszüri. Kitolná krajczáérért kecskét a sárból. Lidérczet imádja, hogy pénzt hozzon. Sokszor elmondta Kristóf imádságát. Szunyogban is hájat keres. Elégbül sem mer enni. Somfánál főző. Magától is szánja. Ha nyálával jóllakhatnék, soha nem köpné ki. Disznón gyapjat keres. Még a disznó almot is eladná. Isten oltáráról is elvenné. Holtnak szemfödelét is elvenné. A halált se váltaná meg stb. mind e közmondás birvágyot, fösvényt jelent.

Továbbá: Nem mind tiszta buza, mi az ő földjén terem. Csapja a csíkot a lencsével. Muhart vet. Letéreget az országutról. Hamis pénzverő. Elvetette a sulykot. Elódzott a bocskor szíj. Csettet vetett a szája. Megcsuszamodott ajka. Sokféle fábul farag. Szereti a zuzát stb. E közmondásokban árnyéka sincs a »hazug« szónak s mégis azt jelenti mindegyik. És ez nem körülirás. Hanem – mint Erdélyi irja – a tiszta buza vétetvén az igazság jelképe gyanánt, kiben az meg nem terem: neve hazug. Csik és lencse nem igen férnek össze, mint nem az ellenmondás azaz hazugság. Országut megint képe az igazságnak; ki erről letér, hazug. Mikor a bocskorszíj elódzik, széthull a kapcza; egy hazugság elszórja hitelét egész előadásnak. Csettet vet a száj, azaz nem azt teszi, mint kellene, mint a puska, mikor nem sül el, ez hazugság. Sokféle fa nem illik együvé, mint nem az, ha fehéret, feketét összebeszélünk, – ez is hazugság.

Érdekességénél fogva közöljük Erdélyi statisztikáját, melyben a magyar és német közmondások bizonyos számáról van szó. Körte »Volks-Bibliothek. Dritter Band. Die Sprichwörter der Deutschen, v. Dr. Wilhelm Körte. Leipzig, 1847.« czimű gyűjteményében és Erdélyi gyüjteménye közt, ily aránt van a két nyelvi s egy családba tartozó közmondások között. A német gyűjtemény »Pferd és Ross« czim alatt közöl 30-on felül való közmondást, a magyar az egy »ló« czim alatt 80-nál többet. Előbbi »Hund« alá sorol 80-nál többet, a magyarnak 150 »ebe« és 90-en felül van »kutyá«-ja. A németnek 20 »Ochs«-a s nekünk 32 ökrünk van. »Schwein« amott 24, nálunk 40. »Esel« azonban ott több van: 45, mig nálunk csak 18 szamár. »Wolf« ott 28, nálunk 54 farkas van. – A két első élelmi szer: »kenyér és bor«-nál igy áll az arány: a németnek 16 »Brot«ja s nekünk 36 kenyerünk van. »Wein«-ja 45, a mi borunk 80 körül van. Igy a test részei is.

Ha nekünk – folytatja Erdélyi – 33 szólásmódunk van az orr felől, mikor a németnek 19, – mi talán finyásabbak vagyunk, mint ők és hamarább megorrolunk valamit. Ha 48-szor emliti kezét a német, mig a magyar nem több, mint 35-ször, – talán a német dolgosabb, tevékenyebb. Bár nekünk több mondásunk van a fejről, mégis a német gondolkozóbb; mi pedig fejesebbek vagyunk. Mig a szemet többször emlegetve is, alig vagyunk szemesek, nem hogy szemesebbek a németnél. Továbbá német nyak van 8, magyar 34. Tehát valószinü, hogy mi magyarok nyakasabbak vagyunk a németeknél. Fog amott 11, imitt 24, szem ott 39, nálunk 45. Tehát szemesebbek is vagyunk a németnél stb.

A mondottakból látszik, hogy az ősjeleknél kedvezőbb az arány részünkre s nem szükség, hogy ezek bármelyikében pl. a szomszéd némettől kellett legyen kölcsön vennünk. De látszik egyuttal az is, hogy az ismeretek szerzésében talpra esettebb volt az ős magyar, mint a mai. Esze dúsabb, szive fogékonyabb, képzelődése alkotóbb.

Nyelvsajátság.

Lássuk a magyar közmondás aesthetikai és nyelvi sajátságait. Van benne gyakran rím, és pedig a mondatok végén. Pl. Ki korán kel, aranyat lel. Illa berek, nádak, erek. Ritkábban a mondatok elején, pl. Hamar hamvas, késő kedves. Bőben büdös, éhben édes. Erre nézve a becsnek bizonyos fokát lehet megállapitani, pl. van ilyen közmondás is. Sürü gazda, ritka köntös, – vagy: Sürü gazda, ritka gatya. Ez utóbbi jobb közmondás, mert van benne előrím. Erdélyi szerint van még félrím is, hol csak a mássalhangzók egyeznek, pl. Ne csak tudd a jót, hanem tedd is. Adj kést, én is tudok kast kötni. Munkának egyenese jó, a mankónak horgasa.

Erdélyi szerint e rímes természet adá meg közmondásaink külső rokonságát a népdalokkal és költészettel. Formája mindkettőnek oly szivesen ömlik gömbölyüvé, kerekké, mint az elcseppent viz, mint a gyöngy. Azért Beniczky és Molnár Ferencz több-kevesebb sikerrel csak a közmondások költészeti hajlamára hallgattak, mikor azokat versbe kezdték szedni. Van olyan népdal, mely egész strófákon keresztül csupa ily rövid mondatokkal pereg le.[1] Egyenként elszórtan fölös számmal találhatni közmondást ugy a népdalokban, mint a népmesékben. Igy Kovács Pálnál és Dugonicsnál daltöredékeket találni közmondás gyanánt, melyeket sokan csak dalokból ismernek. Pl. Rózsaszedés tövissel jár. Ehhez valaki még ezt adván: A szerencsét éri a kár, – lett két közmondásból egy csinos versecske.

A közmondás nyelvbeli sajátságai vagy a meglévő nyelvkincsnek nyelvtani használatában mutatkozó eltérésekben alakulnak, vagy szóalkotási, értelem-másitó ujitásokban nyilatkoznak. A mi a nyelvtani sajátságokat illeti, a népdalban előforduló hajlitási, ragozási eltérések, valamint a szaporitások[2] a közmondásokban is hasonló alakban feltalálhatók.

Különös figyelmet érdemelnek – Ballagi szerint – a szóalkotási vagy értelem-másitó sajátságok, melyek a nyelvkincs szaporitásának legfőbb forrásai.

Az értelem-másitó sajátságok vagy egész mondatra vonatkozók, vagy csak egyes szavakban mutatkoznak. A mi az elsőket illeti, azok többnyire homályos eredetüek, ilyenek: Kapufélfától vett bucsut. Rossz fát tett a tűzre. Uti füvet tett a talpa alá.

Az egyes szavakra vonatkozó értelemmásitások fölös számmal vannak és támadnak minden nap. Egy tréfás ötlet, egy nevezetes kifejezés felkapatik és gunyosan (ironice) egészen más értelemben használtatik, mint a mit eredetileg jelentett – és meg van az értelemmásitás. Mindenki ismeri e szólásformát: Két kulacsos. Hasonló értelemmásitások: mákvirág, borvirág, borhimlő, deák konyha, mamueluk és legujabban eszkimók.

Sok az egyes szókkal nem igazolható szeszély játékát űzi, igy, midőn gondolni helyett tudni igét mond. Pl. Azt tudnád, hogy elnyel, e helyett: azt gondolnád, hogy elnyel.

Legtöbb kifejezések azonban országos, vagy házköri eseményekből veszik eredetüket. Ilyenek: Csehül van. Tatár étel, török táncz; magyar adta, ördög láncz.

Szóalkotási sajátságok támadnak Ballagi szerint: 1. idegen nyelvből való kölcsönzések által, mely alkalommal az idegen, nem értett szó alakjából kiforgattatik s teljesen elferdittetik. Igy lett »Her Gott Vater!« német fölkiáltásból: herkópáter, – »Ober-Ens«-ből óperencziás, – »Bärenhäuter«-ből pernahajder stb. 2. tréfából ejtett és esetleg közdivattá fölkapatott érthetetlen kifejezésekből, ilyenek: egyedem-begyedem, ábri-fábri. 4. midőn adandó nyomaték kedvéért a szó megkettőztetik, még pedig vagy minden módositás nélkül, vagy oly módositással, hogy az egyik magában véve, néha mind a kettő külön semmi határozott értelemmel nem bir s csak puszta hangalkotás. Nem lesz talán érdektelen a nyelvnek sajátságos termékeit, népünk nyomatékozási erős hajlamának s szeszélyének e különös alkotásait – Ballagi után – egybeállitani.

Az ismertebbek ábécze rendben a következők:

Addig-meddig, agya-bugya, agyba-főbe, aláz-felez, apró-cseprő. – Ág-bog-, ágas-bogas, ákom-bákom, ángo-bángó, álta-botába, ázik-fázik. – Bara-bora, bi-bi, bű-bá, bű-báj, bűvös-bájos, bűvöl-bájol. – Czele-czula, czók-mók, czicza-macza. – Csete-paté, csattog-pattog, csecse-becse, csele-csala, csere-csala, csete-paté, cseng-bong, cseng-peng, csere-bere, csereg-bereg, csél-csap, csiga-biga, csihel-csahol, csinja-binja, csipeg-csöpög, csippel-csöppel, csip-csup, csiri-biri, csiri-csári, csiszeg-csoszog, csiti-pati, csonka-bonka, csóré-móré, csórál-mórál, csöng-leng, csör-pör, csöröl-pöröl, csötöl-botol, csúszik-mászik, csügg-lóg, csűr-csavar. – Dár-már-, dér-dúr, dib-dáb, dibeg-dobog, dinom-dánom, dirib-darab, dirmeg-dörmög, dörög-morog, drótoz-foltoz, dúl-fúl. – Ecke-ficzke, egyes-egyedül, egyetlen-egy, egyről-egyig, egyre-másra, egyről-egyre, ej-haj, elegy-belegy, encsem-bencsem, emez-amaz, erre-arra, eszem-iszom. – Élet-kelet, éllel-féllel. – Fántom-fánt, filit-falat, fity-firity, fity-fene, fúr-farag, fűnek-fának, füle-farka. – Gelencze-Velencze, genye-gunya, geze-mize, gézen-gúz, gigyeg-gagyog, gincz-göncz, giz-gaz, görbe-gurba. – Gyim-gyom, gyűr-gyúr. –Handa-banda, handa-bandáz, hái-bái, hápa-hupás, hebe-hurgya, hetyke-betyke, hejje-hujja, hetye-mitye, hereg-morog, hercze-hurcza, hébe-korba, hére-hóra, hével-lével, hi-hó, hibli-hubli, himez-hámoz, hipp-hopp, hire-hamva, hogy-hogy, horgas-borgas, hova-tova, hóres-móres, hóri-horgas, húza-vona, hű-hó, hűl-fűl, hűl-hevül. – Iczeg-bizeg, iczi-piczi, icsog-vicsog, ide-oda, ide-tova, igygyel-bigygyel, így-úgy, ihog-vihog, illeg-billeg, ilyen-olyan, ilyen-amolyan, imigy-amúgy, imitt-amott, immel-ámmal, inczen-bincz, inczi-finczi, ingó-bingó, innen-onnan, innét-onnét, ireg-forog, irka-firka, irka-firkál, irúl-pirúl, ityeg-fityeg, itt-ott, ize-bűze, izeg-mozog, izog-mozog, izseg-pizseg. – Jaj-baj, jár-kel, jártas-keltes, jő-megy, jött-ment. – Kákom-bákom, kecze-ficze, kemencze-Velencze, ken-fen, kever-kavar, kencse-fencse, kereg-forog, keresztül-kasul, kete-puta, kesze-kusza, kénye-kedve, kézen-közön, kicsi-piczi, kip-kopp, kiper-kapor, kipez-kapoz, kipked-kapkod, kityeg-kotyog, kótya-vetye, kótyon-fity, körös-körül. – Lári-fári, leg-esleg, libeg-lobog, lics-pocs, licseg-locsog, lig-lóg, lik-lyuk, lim-lom, lity-loty, lityeg-lotyog, lityeg-fityeg, locs-pocs, locsi-fecsi, kocska-fecske, locsog-fecseg, lót-fut, lőtyöm-fity. – Mende-monda, mézes-mázos, mén-mendegél, miszet-maszat. – Néha-néha, no-no. – Nyal-fal, nyakra-főre, nyif-nyaf, nyifeg-nyafog, nyimmeg-nyámog, nyimmel-nyámmal, nyisz-nyusz. – Oka-foka, okkal-móddal, olykor-olykor, ország-világ. – Öhöm-böhöm, örökkön-örökké, össze-vissza, ötöl-hatol. – Per-patvar, pif-paf, pifeg-pofog, pity-poty, pity-palaty, pitteg-pattog. – Recze-ficza, retye-rutya, réges-régen, ringy-rongy, rip-ropp, rips-raps, repeg-ropog, ront-bont. – Sebbel-lobbal, serte-fertél, sí-rí, sír-rí, súg-búg, sunyi-bunyi, sűl-fől, sületlen-fületlen, sürög-forog, süt-főz, sütör-kotor. – Szánt-vet, szántó-vető, szánom-bánom, szedi-vedi, szedte-vette, szeg-lyuk, szeglye-szuglya, szegről-végre, szemes-füles, szemen-szedett, szemre-főre, szemtől-szembe, szére-szóra, szerte-szét, szetye-szotya, szipeg-szöpög, szokás-mondás, szőröstül-bőröstül, szőrén-szálán, szuszi-muszi. – Tara-fara, tarka-barka, tátva-nyitva, teszi-veszi, teng-leng, tenyeres-talpas, tere-fere, tere-tura, teszi-veszi, té-tó, tip-top, tipeg-topog, tity-toty, told-fold, torzon-borz, töri-marja, töri-zúzza, tutyi-mutyi, tüled-hozzád, tűrés-tagadás, tüskön-bokron. – Ut-fut, uton-utfélen. – Ügygyel-bajjal, üreg-forog, üti-veri, űzi-fűzi. – Zege-zuga, zene-bona, zúg-búg, zűr-zavar.

Czuczor szintén állitott össze ilyeneket még 1847-ben az Athenaeumban.

Nyelvvirágok.

A közmondás a köznépnek kizárólagos sajátja, melyet mint minden köznépit, a legnagyobb egyszerűség bélyegez. Nem szereti a hiábavaló czifraságot s a szavakban nem áradoz. Csak oly kifejezéseket használ, melyek egyenesen a tárgyhoz visznek, s legnagyobb ékessége abban áll, – mint Ballagi mondja – hogy sehol ékességet nem keres. Azonban az egyszerüségnek is meg van a maga csinja s a közmondás nem idegenkedik élni azon fogásokkal, melyek szint, élénkséget kölcsönöznek vagy a nyomatékosságot öregbitik s a mondatot külalakja által is feltünővé teszik, miáltal jobban befurja és meghonositja magát a lélekbe. S igy: 1. Keresi a lehető legnagyobb rövidséget, minélfogva magát emlékezetünkbe annál könnyebben befészkeli s lelkünket annál erősebben meghatja. E tekintetben – irja tovább Ballagi – nyelvünk dicsekedve vetekedhetik a földkerekségnek bármely nyelvével. Ilyenek: Pénz emberség, ruha tisztesség. Sok szó, kevés só. – 2. A folyó beszédnek közönségesen megszokott szerkezetét elforgatja s szokatlan rövidségre szoritja, mint: Ki hol bizik, ott hizik – ehelyett: a hol bízik az ember, ott hízik. – 3. Nyomaték-adás kedvéért egyes kifejezéseket megkettőztet, vagy azokat ellentétes összeállitás által kiemeli, mint: Szó, a mi szó, de a való is való. Hamar munka, késő haszon. – Gyakran a kettőztetés hasonértelmü szavak által történik, mint pl. Vak veti világtalannak szemére. – A mi az ellentétes összeállitást illeti, az meg különösen kedvencz alak a közmondásokban, mi által sokszor a legközönségesebb gondolat is érdekessé válik. Ilyenek: Legnehezebb az üres koldus tarisznya. Nincs nehezebb a könnyü utiköltségnél. – 4. Szereti a gúnyoló elménczséget, melyet a beszéd negédes elferditése alá rejti, mint: Nem keveset iszik, hanem sokszor. Ritkán hazudik, ha igazat mond. – 5. Gyakran a nagyitás és túlzás vagy kicsinyités teszi a gondolatot feltünővé, mint mikor a fösvényről mondja: A tiszta vizet is megszűri, hogy zsírt találjon benne. – 6. Néha találos mese alakjában jelentkezik. Pl. Ha vize van, bort iszik; ha vize nincs, vizet iszik. (A molnár.) – 7. Legjobban szereti a gondolatot képek és hasonlatok által kifejezni, melyek mint az eszme érzékenyitésének leghathatósb eszközei, a népszerü oktatásban mindig nagy szerepet játszottak s azért a régi bölcsek mondatait rendesen disziték. – 8. Gyakran él átvitt értelmü kifejezésekkel (metaphora), mi az igazságoknak a kiváncsiságot ingerlő rejtélyességet kölcsönözvén, azokat hatásosabbakká teszi. Ilyenek: Ki álnokságot vet, bút arat. Nagy koncz esett ki szájából. – 9. Szereti a szójátékot, szinte utólérhetlen bátorsággal. Igy pl. e közmondásoknak: Aczéla (a czél) jó, de kovája rosz. Hosszabb a péntek (pendely,) mint a szombat (szoknya.) Minden hátnak (tehát = ergo) van egy hasa – valószinüleg egyenesen a szójáték adhatott lételt. Ilyen szójáték továbbá: Nem Bátorban lakik, hanem Futakon; azaz nem bátor, hanem félénk stb. – 10. Különös gondot fordit a hangidomra és a szók kimért ejtésére s nem ritkán a rímelésre. Pl. Ki mint vet, úgy arat. Néha reggel táncz, este pedig láncz. – 11. Gyönyörködik a hanghasonlaton alapuló szójátékban (paronomasia) is; ilyenek: Feleség, fele segitség. Hajdan volt ő hajadon. Páratlan szépség volt és most páratlan. Legrosszabb vallás a kárvallás. –12. Szintugy kedveli az egy és ugyanazon betűnek egymásutáni ismétlését (alliteratio) Pl. Lónak, ludnak, leánynak nem jó hinni. Mindentől, mindent mindenütt el ne végy. – 13. Ügyes fogással felcserélteti az egyes szavakkal szerepüket, úgy hogy például hajtogatott igét főnévül, ragozott főnevet jelzőül használ. Pl. Nebántsnak hijják a másét. Ette haszna. Alutta bére. Helyre legény stb.

A közmondás rokontársai.

A közmondások nem egyetlen sajátságos virágai a nyelvkincsnek és a népszellemnek. Vannak számos oly rokontársai, melyek vagy alakra nézve hasonlitanak a közmondáshoz, vagy tartalomra nézve egyenlők ezzel.

A nép nyelvművei közt a közmondással közeli, sőt elvegyülő rokonságban állnak: a példabeszéd (példázat, parabola), közszólásmódok, szójárások, továbbá a jeles mondat (sententia, gnoma), az élcz, az elmés ötlet és a szójáték, végül az adoma (anecdota) és mese (fabula) – egyszóval mindazon nyelvmű, mi élőszóban képes kifejezés által sajátságos önállóságra jutni.

A példabeszéd ikertestvére a közmondásnak, ezzel karöltve jár és leggyakrabban ennek neve alatt is szerepel. Ballagi épen semmi különbséget sem tesz a közmondás és példabeszéd között. Szerinte közmondásoknak azért neveztetnek, mert közajkon forognak s országos keletben vannak; példabeszédnek pedig azért, mert jobbára példázatok, képek és hasonlatokban szólnak.

Erdélyi szerint: a példázat vagy parabola és közmondás közt nincs lényeges különbség. Mind a mellett a közmondás és példázat közt a főjelleg az, hogy a példázat inkább allegoria, mig a közmondás inkább smybolismus. Azaz a példázatban használt hasonlat egészen párhuzamos haladást ir le szemünk előtt a lelkünkben is fejlődő czélra igyekvő gondolattal, értelemmel. A parabola nyoma kinn van, a gondolaté lelkünkben; de a kettő párhuzamban halad, mint látható kerékvágás az egyik, mint láthatatlan a másik. Azután meg a közmondás egyszerűbb, szabadabb és rövidebb. Itt nem párhuzam áll hasonlat és alapeszme között, hanem fokozat; fölülről le és alulról fölfelé dolgozik, egyiránt a lélek a jel és jelzett dolgok között; a jel önkényes, azaz igen gyakran tetszés szerint választott és igy subjectivus, mig a példázatban a hasonlat csak ugy és nem máskép lehető, vagy igen korlátozott, tárgyilagos érvénnyel is kell hogy birjon.

Szvorényi szerint: a példabeszéd oly közel áll a közmondáshoz, hogy rendszerint ezzel együtt, sőt ennek neve alá gyüjtve szokás azt tárgyalni. Egyezőségük az, hogy mind a kettő, mint symbolikus szólás forog a beszédben, tehát mind a kettő mögött mint érzéki hüvelyben rejt valami nem érzékelhető igazságot, – azaz nem szemlélhető eszmét, okot, szemlélhető képbe, okozatba foglalva tükröz le. Tehát mindkettőben »igazság« a lelke s »kép« a teste a mondásnak; a »lélek és test« pedig együtt a közmondás. Különbözésük pedig, hogy mig a példabeszéd nem egyenesen, hanem csak czélzással, példálózva adja elő az igazságot; addig a közmondás a legrövidebb, egyenes uton lep meg s mondja oda a magáét. – Alakjára nézve a példabeszéd inkább csak rövidre összevont példázat (allegoria), melyben a kép, mint jelv, vagy hasonló mögött párhuzamban áll, vagy fejlik a jelzett, vagy hasonlitott eszme. Pl. »Összedugja kezét.« Ez ó-héber példabeszéd: (értelme: aluszékony, dologtalan.) »Hat ökör jár ki udvarából.« Ez is példabeszéd; (értelme: tehetős, jómódu.) – A közmondás emennél egyszerübb, rövidebb s szabadabb alakot kedvel, hol a jel és jelzett, a hasonló és hasonlitott között nem párhuzam, hanem egyenlőség, vagy fokozat áll, mint: »Bagolynak is szép a maga fia« (t. i. mint gyermeke minden anyának) ez közmondás. »Az arany szép és jó, de még sem békesség.« (azaz: szebb és jobb a békesség még az aranynál is) szintén közmondás.

A közmondások legközelebbi rokontársaival s a családban talán mindannyinál nagyobb számot téve szerepelnek a közszólásmódok és szójárások is. A nép ajkán forgó, megállapodott, sajátos szólások ezek, melyek a közmondások módján alkalmilag használva, mint örök ifju mondások érdekesitik a nép nyelvét s módjával az irodalomét. A nyelv a maga sajátos szinét, fordulatainak rejlőbb titkait, geniuszának leghivebb arczát, hangulatát, szeszélyeit, daczát talán még gazdagabban s tökéletesebben tükrözi ezekben le, mint magukban a közmondásokban. Ily közszólásmódok pl. ránczba szedték; haja szála se görbült meg; az ő révén ment el. Így Szvorényi. Mig Ballagi szerint a szójárás nem egyébb, mint a szavaknak valami kölcsönzött értelem szerint használata bizonyos összeköttetésben. Pl. »Fűhöz-fához kapaszkodik.« E mondás értelme: minden embernek elbeszéli a saját baját. A szójárásokban tehát azon sajátságos értelmen kivül, melyben a szavak használvák, semmi egyébb különös eszme kifejezve nincs. Egymástól tehát, mint a szellem és kedély, nem állhatnak s nem is állnak messze; sőt a mint eredetre ugyanazon kertnek termékei; ugy lényegökben is ugyanazon népnek, a magyar fajnak egy-egy gondolatja, egy-egy világnézete, életelve, erkölcsi törvénye, egy-egy szakasztott lombja mindenik, melyen mint a narancslombon, együtt van a gyümölcs és virág.

A jeles mondat külső forma és tartalom szerint rokon ugyan a közmondással, de a közmondás nemcsak erkölcsi és bölcseleti tanokat hoz; sőt az a közmondás, melynek tartalma egyenlő a jeles mondatéval, különbözik ebből a közéleti gyakorlat által, vagyis: minden ily komoly tartalmu közmondás egyszersmint jeles mondat is, de nem minden jeles mondat egyszersmint közmondás is. Ez csupa élet, frisseség, mindig uj; amaz iskolai, ehhez képest avas; emez tapasztalat, amaz tan; ez rábeszél, javasol, hizelgő; amaz parancsol, kényszerit, dorgáló. – Vagy – mint Szvorényi mondja – elvegyülésük abban nyilatkozik, hogy nem ritkán egyben van bennök mind a kettő, vagyis ugyanaz a mondat közmondás is, jeles mondás is egyszersmind. De azért sem a közmondás nem jeles mondás, sem ez nem közmondás mindenkor. Igy: »Fösvénynek, a mije van, sincs« – jeles mondat, de nem közmondás; és viszont: »Csak a part mentiben hajókáz!« – közmondás, de nem jeles mondás; s végre: »Ártatlanságnak csak egy a szava« – mind a kettő egyben. – A mi legtöbbször s legerősebben elkülönzi őket, az czéljuk és alaphangulatuk. Mig t. i. a jeles mondat a maga erkölcsi, vagy bölcselmi tanait s életszabályait csak bizonyos pontra irányozva, nehézkes hangulattal s erkölcsbirói felvont szemöldökkel köti mintegy reánk: addig a közmondás – még ha jeles mondat is egyszersmind – csak mint tapasztalás s kedélyes tanács lép föl sokoldalun, tartalomgazdagon; de mindenkor röviden, képletben, az ismeretesség és közajkakon forgás járatosságával, s többnyire a jó kedv egy-egy kis csipősségével. Ide járul, hogy a jeles mondat nem, mint a közmondás, az életből s alkalomból; hanem bölcseleti szemlélődés utján áll elő s mindenkor kész alkalmazású, mint: »Ki mást becsül, magát becsüli meg« – általános s az alkalom különbsége nélkül érő igazság. Ellenben a közmondások: »Asztagban tűt keres;« – »az aranyból sem lesz gyűrű, ha meg nem verik;« – »kezébe szakadt az ág« stb. mind csak a nekik való alkalommal élők.

Az élcz, az elmés ötlet és szójáték rokonsága talán leghelyesebben magyarázandó, ha azt állitjuk, hogy ezek, mint a hasonlitó és különbségeket összevető lélek játékai s szikrái közvetlenül metszőleg csapnak reánk, mig a közmondás a maga leplezettségében, ha találó is mire mond megjegyzést. Igy eredetileg is, ellentétes sarkon állók. Bennük – irja Ballagi – a nép értelmi találékonysága tükröződik vissza, amennyiben egyrészt képes kifejezésüek, másrészt valami igazságot, habár tréfásan is képviselnek. Vagy – mint Szvorényi mondja – az élcz és az ötlet jobbadán a hasonlók, vagy hasonlatlanok egybevetéséből, vagy csak az egyes szóhangok és eszmék játékából elmeéllel kivillantott s ujdonságukkal meglepő gondolatoknak rövid kifejezései. A közmondástól főleg irányuk által térnek el, a mennyiben amaz, noha mint a gyermek leplezetlenül mondja ki az igazságot, nyilatkozatában legtöbbnyire a humor s jóakarat melegét érezteti föl; mig az élcz, vagy ötlet, mint a hideg ész kivillanása kevésbé kiméletes, sőt nem ritkán elevenig metsző. Pl. Kimenült az esze: kificzamodott; kiment a becsületem, azaz szinét hagyta, mint az ócska kabát; mély belátásu – a kupába; a szép asszony is, ha megvénül, csunya időt ér.

Az adoma szól ismert és nem ismert egyének, megtörtént és meg nem történt, de megtörténhetett dolgokról, tehát nem annyira történeti, mint inkább ráfogott, kigondolt, csattanó végü, rövid, figyelmet feszitő eleven események. Az adoma veleje igen gyakran válik közmondássá, egyébiránt pedig alapja eredetileg a novellák, vagy beszélyeknek. Például, ha a költő ezen közmondásból: »Anda Pál hadába való« elolvasván a róla maradt adomát, beszélyt irna, melynek hőse papucshős. – Rövidebben szólva: az adoma érdekes apróság, melynek velejét, fölkapván és szájról-szájra odább adván a nép, lassankint közmondássá vagy példabeszéddé vált.

Közel áll a közmondáshoz továbbá az erkölcsi mese, már csak azért is, mert benne szintén erős a symbolizálás, midőn általános igazság egyes kis esetkékben, – melyeknek szerepvivői leginkább állatok és lelketlen dolgok – hozatik szemlélődésünk elé és foglaltatik a történet rámái közé. A mese hangja rendesen tanitó, erkölcsileg oktató, mig a közmondásé még akkor sem az, ha meséből is vette igazságát. Mig a mese lényege költött, személyesitett, addig a közmondásé közvetlen, gyakorlati. Amott az erkölcsi elem és tan miatt szövetik a történet, itt a történetből merittetik intelem és szabály. Általában a mese cselekvény által ábrázolt elv vagy közmondat. A mesénél az igazság háttérbe vonul, elrejtőzik, hogy ez által maga iránt nagyobb érdeket gerjesszen.

Az erkölcsi és népmesén kivül távolabbról és mintegy oldalágon rokonok továbbá a közmondással a monda, rege és a népdal. Ezekre azonban épen ezen távoli rokonságuknál fogva nem terjeszkedünk ki.

A közmondások irodalma.
(A XVI. század elejétől napjainkig.)

Rotterdami Erasmus, vagy magyarosan Rázmán a 16. század elején a görög és római közmondások és jeles mondatok roppant gyüjteményét adta ki: »Adagiorum chiliades quatuor cum sequi centuria« Velencze, 1508.

Ezen jeles munka a művelt nemzetek tudósainak figyelmét oly mértékben vonta magára, hogy azonnal mindenütt támadtak, kik azokat több-kisebb szerencsével anyanyelvükre átöltöztetni törekedtek. Bárminő hiányosak, gyakran ráfogottak is Rázmán ó-görög és római proverbumai, mégis átmentek sok nyelvbe, követésre és nyomozásra serkentvén a nyelvtudósokat.

Nem sok idő mulva Rázmán buzditó példjára nálunk is megszólaltak a közmondások Baranyai Decsi Csimor János által, ki a rotterdami tudós latin közmondásait vagy forditásban, vagy eredeti magyarral adta vissza. »Libellus Adagiorum latino-hungaricorum« (Bártfa, 1583.) cz. munkájával, mely legelső lévén e nemben, a magyar közmondások irodalmát ő nyitja meg. Később: 1588-ban a latin-magyar proverbiumokat még göröggel is bővité s mintegy 5000 mondást gyüjtött össze. (»Libellus Adagiorum graeco-latino-hungaricorum« cz. alatt Bártfán, Klösz Jakabnál.)

Az ötvenes évek elején Lugossy József adott róla egy-két szóval ismertetést – többek közt mondván, hogy Kis-Viczay s Kovács bár forrásul Csimort használták, de megemliteni elfeledték. Bod Péter pedig szükséges és hasznos könyvecskének irja Csimor művét.

Egyéb munkáikhoz toldva közölnek több-kevesebb közmondást: Szenczi Molnár Albert Dictionáriumában (Nürnberg, 1604.) és főleg Pázmány Péter, kik mint irók csaknem gyűjtői ranggal folynak be a közmondások irodalmába. Pázmány Péter iratai s kivált »Kalauza« (1603.) »Prédikácziói« (1636.) s némely kisebb hitvitázó iratai bőven át vannak hintve közmondásokkal.

Soha senki sem tudta, nem érezte inkább a közmondások becsét, mint Pázmány. Senki sem tudta ugy és annyiszor helyén alkalmazni azokat, mint ő. Hatalmas diaelektikája, fordulatos nyelve mellett, özönlő argumentumai között, minden általa fölhozott közmondás majdnem bölcseleti, mondhatnók abszolút becscsel bir. Kalauza megjelenésének ideje – 1613. év – tehát a közmondások divata ez idő tájban legalább oly tekintélyes, főrangu iró után itélve, minő Pázmány, nagyobb volt, mint ma s a nyelv ereje, vidámsága – mint Erdélyi J. irja róla – valami betyáros és nemes, de igaz magyarság ösztöne után oly szellemben fejlődött, melyet később folytatva nem látni fáj.

Balásfi Tamás püspök, jeles magyarságu iró munkáiban számos közmondásra akadunk. – Hallerkői gróf Haller János »Hármas Istória« czimű művének második része példabeszédekből áll. (Kolozsvár, 1645. és Pozsony, 1750.)

Beniczky Péter soká kedvelt s több kiadást ért Magyar rythmusait először 1664-ben Bartók István esztergomi érsek adta ki Nagyszombatban.

Első része szép isteni dicséreteket foglal magában, második része közönséges magyar példabeszédeket szép oktatással, 250 rímes szakba öltöztetve. Később: Colosvarott, 1670 s utólszor 1806-ban jelent meg Pozsonyban.

Beniczky pl. e mondást: »Lágy pásztor alatt gyapjat rughat a farkas« ily alakban adja:

»Mert lágy pásztor alatt
Farkas lejtőt rughat,
S gyapjat hányhat előtte.«

Beniczkynek nem volt szándéka verseit napfényre bocsájtani, mi eléggé kiviláglik e szavakból:

»Nem irtam ezeket elme-mulatásért,
Hanem néha s olykor csak a mulatságért;
Nem laktam oskolát én a tanulásért:
Ezt értvén ne gúnyolj engem rythmusimért.«

Kis-Viczay Péter mint rendes gyűjtő lép előtérbe a mult század elején. Könyvének czime: »Selectiora Adagia latino hungarica, Bartphae. Typis Civitatis Anno 1713.« Magyarul: Válogatott latin-magyar közmondások – számra nézve 5328 – a tanuló ifjuság számára. Betürendben összegyűjté: Kis-Viczay Péter, kassai ágost. hitv. lelkész.

Könyvének terjedelme 552 oldal, bevezetve egy ajánló levéllel, melyben a közmondások becsét emeli ki, és derék előszóval, melyben elmondja nézeteit és forrásait.

Midőn Viczay Péter 1709-ben a wittenbergi egyetemre ment, a német nyelv előtte még teljesen idegen vala. Hogy e nyelvet elsajátítsa, kénytelen volt szótározni, az azon időbeli német-latin szótárok telve valának szebbnél-szebb közmondásokkal, melyek, hogy ismét feledésbe ne menjenek reá nézve, szorgalmasan kiirta azokat. Később nemcsak a szótárban, hanem a remekirók olvasása alkalmával felfedezett szép kifejezéseket és közmondásokat szintén kijelölé, gondot forditván egyuttal arra, hogy a neki megfelelő magyar kifejezést és közmondást hozzácsatolja. Miután minden nincs oly anyagi körülmények között, hogy a remekirókat mind megszerezze, hogy terjedelmes könyvtárt teremtsen magának, melyből szorgalommal összegyüjtheti e szép gyöngyöket, melyek okkal-móddal használva úgy a társalgásnak, mint a szónoklatnak kellemet és élénkséget kölcsönöznek, ugyanazért azon gondolatra jött Viczay, hogy az általa nagy fáradsággal összegyüjtött latin-magyar közmondásokat is egy könyvben kiadja, mely hivatva lesz a szegényebb sorsuaknál a költséges könyvtárt pótolni.

Viczaynak fájt az a vétkes hanyaglás, melylyel néhol az iskolákban voltak a magyar nyelv iránt s igy munkája az iskolai ifjuság számára készült. S azt tanácsolja az ifjuságnak, hogy a nyomatott levelek közé tiszta papirost köttetvén, irják föl »a régiek emlékezetes mondatait.« (Memoriabilis veterum sententias.) Forrásul megemliti: első helyen Beniczky Péter idézett munkáját, aztán a szótárakat, előre föltevén, hogy mint a népi és közélet barátja, merite innen is közvetlenül; irván többek között, hogy egyszer 1707. évben Zemplénmegye közgyülésén, mely közel három óráig tartott, száznál több latin-magyar közmondást (sententias atque proverbia latino-hungarica) hallott. Viczaynál még fő dolog a latin szöveg. Ezt világositja néha szó szerinti forditással, megjegyezvén, hogy e magyarázatoknál a német irodalomba is kikanyarodik, innen kölcsönzöttekkel adván vissza a latint. (Ezt Erdélyi onnan gyanitja, mert némely közmondásnak rokonságát a némettel régibb korból nem tudja.) Egyébiránt Viczaynál felötlő a közmondások igen tiszta, egyszerü formája és rövidsége.

»Nem ismervén eléggé a népet, nem előzőit s a régi irodalmat, a maga által összeszedett latin köz- és velős mondások mellé hasonértelmü magyarokat betett, részint a közéletben divatozókat a szótárakból szemelve, részint Beniczky verses »Példabeszédeiből« válogatva, végre maga által csináltakat. Igy általa e tér nem gazdagittatott: egyedül az iskola kapott ismét főleg a latin nyelvre egy használható segédkönyvet.« (Toldy F. irod. tört.).

Mikes Kelemen Leveleiben és ez időtájban élt Biró Márton veszprémi püspök s jeles magyarságu iró munkáiban, Wágner Ferencz »Phrasologiájában« (Nagyszombat, 1750.) szintén számos közmondás található. Általában a mult század utolsó felében kedves mulatság volt irók előtt a közmondások jegyezgetése. Többeknél látjuk az ily töredékes munkálatokat. Igy Rajnis József-nél is, ki »Magyar Helikonra vezérlő Kalauzá«-ban (Pozsony, 1781.) szép számmal idéz közmondásokat, nem gyüjtői szándékkal, hanem hogy kimutassa bennük, mint a magyar nép romlatlan szólásformáiban az ő általa oly hévvel ajánlott és fejtegetett római versformákat. Faludi Ferencz Költeményes maradványai (Győr, 1786. Streibig József betűivel, és Pozsony, 1787.) után a »Jegyzőkönyv« szintén hoz egy pár százra menő (számra nézve 608) közmondást betürendben, a 117. laptól a 144-ikig. – Horváth Ádám munkáiban is igen sok közmondás olvasható. – Jászberényi Molnár Ferencz: »Magyar Kátó, melly a magyar rózsás versetskékben több magyaroknak kedvekért kibocsájtatott« (Bécs, 1789.) czimü művének második részében bővitéskép »magyar példabeszédeket« közöl. – Noszkó Alajos »Virágszótára« (Pesten, 1791. 8-dr. 340 lap) betürendes alakban szerkesztve, elmondatik benne pl. e szó alatt a »gazdagság« az ezen eszmére vonatkozó közmondások.

A mult század vége felé, magyar nemzetiségünk ébredése hajnalán: Kovács Pál a nép száján élő közmondási nyelvemlékeket összeszedi, azokat Kis-Viczay és Beniczky rímeivel gazdagitja, némelyeket Rázmán gyüjteményéből hozzávet, s ezen elemekből egy munkát alkot, mely ha abba némi rendet hoz, jeles művé válhatott volna. Kovács Pál nálunk az első tulajdonképeni magyar közmondásgyüjtő. Nála minden mulatsági kedvtelések öntudatos munkássággá fejlődnek, ki 4504 magyar közmondást gyüjtött s adott ki egyedül magyar szöveggel, csak elvétve néhány latin közmondással, néhol pedig rövid magyarázatokkal. Az elrendezés nem tárgyszerinti, minő pl. Rázmáné, minő volt előtte Noszkóé, hanem amint jön egymás után külön-külön mindenik. Művének teljes czime ez: »Kovács Pálnak Magyar példa, és közmondásai. Győrben, Streibig József betüivel. 1794.«

Előljáró beszédében értelmezi a közmondás Rázmán után. Elmondja forrásait, kik Kis-Viczay, Beniczky, Faludi, Rájnis; elmondja, mikép Rázmánból némelyeket áttett magyarra, s Beniczkynek némely mondásait a »verskötél«-ből kivette. Kovács közölt először magyarázó anekdotákat. Fábchich József e jelenségen annyira megörvendett, hogy dicsérő verset irt róla, melyben Kovács Pál magyar Salamonnak neveztetik.

Érdekes régiségénél fogva e verset szó és betű szerint itt közöljük:

Rázmánt, Kis-Viczait remekül magyarázta
Kovács Pál,
Félre Deák, Görög íz: szóllanak im

Magyarúl.
Rájnist, és Faludit, nyomosan feszegette
Beniczkit:
Itt vagyon a’ Salamon, Nemzeti bél-
lyeged-is.
Józsa Királyunknak köszönöm: Munkája
Kovácsnak
Láthata-é nap’ fényt Klastromi rejte-
kiben?

Törj jeget. Óh igyekezz, hogy hamar lát-
hassa az Egyház
Törvényét Magyarúl Általad édes Hazánk!
Bétsben előbb nem vólt oly Tsillag az
Hármas Halomról,
Fényeden éledjen Pest, Pozson hamvaiból.

Fábchich József.

Baróti Szabó Dávid »A magyarság virágai« (Komárom, 1803.) munkájában mellékesen közöl közmondásokat is s oly rendben, mint Noszkó Alajos.

Közmondásainak száma kevés ugyan, de sok van benne uj s az életből ellesett. Baróti a nyelv mindennemü sajátságai, virágos, képes kifejezéseit egybe szedvén, a közmondások közül csak azokat vette föl, melyek kiejtésükben meglepő fordulatot mutathatnak föl.

Barótiéval ugyanegy időre esik Szirmay Antal jeles munkája:

»HVNGARIA IN PARABOLIS, SIVE COMMENTARII IN ADAGIA, ET DICTERIA HVNGARORVM, PER ANTONIUM SZIRMAY DE SZIRMA. S. C. ET R. A. MAIESTATIS CONSILIARIVM AVLICVM, ET POETAM LAVREATVM HISTORICO-IOCOSE CONSCRIPTI. EDIDIT MARTINVS GEORG. KOVACHICH SENQVICIENSIS, AD IOSEPHVM BENEDICTVM KOND’E DE PÓKATELEK. BVDAE. TYPIS REGIAE VNIVERSITATIS PESTANAE 1804.« – Magyarország képekben, vagy a magyar közmondások és szólamok magyarázata. Kiadatott Budán 1804-ben. Terjedelme 150 lap.

Szirmay becsesebbnél becsesb ritka adatokat gyüjtött történeti alapon nyugvó közmondásaink magyarázatára. Kár azonban, hogy munkáját csak amúgy időtöltésből időtöltésül készitette, minden komolyabb czél és törekvés nélkül. Mind a mellett munkájának homlokára bátran tehette volna jeligéül: Kevés, de jó. – Hogy munkáját latinul irta, elég furcsa, de – mint Ballagi mondja – csak táblabirói czopfos korát jellemzi.

Sok történeti, életbeli adat van itt, mint alap fölfedezve, melyen aztán ez vagy amaz közmondás épült. Az előadás egyike a legjobb magyar vérből folyt könnyü, szeszélyes előadásoknak. Alig van könyv, mely latinul irva magyarabb legyen, még Névtelen jegyzőt sem véve ki. Némely közmondásainkat – mint Erdélyi irja – egyenesen Szirmay köté össze történeti életünkkel. Könyvének elején körülbelül a következőket mondja:

Hogy Ázsia népei mennyire kedvelték a közmondásokat és példabeszédeket, bizonyitják az ó- és uj-szövetségi szent iratok. A magyaroknak ázsia eredetét misem bizonyitja oly világosan, mint számtalan közmondásaik. Ezeket összegyüjteni, érteményét megmagyarázni, történetét előadni tűztem ki czélul e könyv megirásakor. Annyival is inkább, mert mig egyrészt – Verbőczi István szerint – törvényeink őseinknek szokásain alapulnak: addig másrészt legrégibb történetiróink, Béla király névtelen irója Pannonia elfoglalásának történetét őseink énekiből és verses beszédjéből meritette. Mennyi kincs, mennyi történeti adatunk lenne, ha valaki az énekeket és verseket összegyüjtve, az utókor számára megőrizte volna; igy azonban, fájdalom! feledésbe mentek. Őseink mondásait és az ezekből folyó nemzeti szokásokat az enyészettől megóvni felette fontos dolog. Nemzetünk csak úgy maradhat fenn Európai népei között, melyek nyelv, szokásra és szellemre nézve teljesen elütnek tőlünk, ha őseink szokásait és szellemét megőrizzük, mert nyelvében és szokásaiban él a nemzet.

Elődeinél nagyobb gyüjteményt mutatott föl az irodalomnak: Dugonics András. Munkájának teljes czime: »Magyar példabeszédek és jeles mondások. Öszveszedte, és meg világositotta Dugonics András király oktató. I. Rész. Szegeden. Nyomattatott Grünn Orbán’ Betüivel ’s Költségével. 1820.« Ugyanilyen czímmel a »II. Rész.« (Első kötet kerek 300 lap, 2-ik kötet 352 oldal.) Az első kötet elején »A’ hazafi olvasóhoz!« szól 32 oldalon át K. Chrysostom. E rovat alatt el van mondva, miért lett a könyv kiadva, közöltetik Dugonics életrajza stb. Ezután következnek a közmondások I–XLIX. szak-ra osztva. Számra nézve az első kötetben 5745-öt s a II. részben 5881 mondást számláltunk össze s igy összesen 11 ezer 626 közmondásféle mondás van e műben összegyűjtve.

Mint az előszóban emlittetik, e mű közel 40 esztendei szorgalmas figyelem és jegyezgetés gyümölcse. Dugonics közelről ismerte a népet. Családi viszonyok s hivatal kapcsai a legtisztább magyar vidékhez, különösen Szegedhez, csak azért csatolták, hogy még inkább ismerje és szeresse azt. Munkája tárgyak szerint van felosztva. Például: békés emberről, haragosról; gazdagok, szegények stb., melyek alá rendezvén aztán az értelemnek megfelelő közmondások. Azonban ez – ugy Ballagi, mint Erdélyi szerint is – igen határozatlan módszer. Sehogy sem igazodhatni el benne. Aztán közmondásokban »okos, nem okos« s több ily fogalmak egy szusszal kimondhatók, mert vagy állitva, vagy tagadva szólók. Pl. Tudja, mitől döglik a légy, vagy: Azt se tudja, mitől döglik a légy. Igy az ismétlés, fölös beszéd kimaradhatlan. A czimekhez kellvén már alkalmazkodni, Dugonics gyakran ugy csavaritja a közmondás nyakát, mint a czím kivánta, – vagy még könnyebben vette a dolgot, pl. mikor »békés ember« alá szurt ilyeket is: Pénz és diófa verve jó. Sajtó alól is néha jó a bor stb. Máskor elmódositá, phrasissá tette az eredetit, csak hogy oda illjék, pl. »Szálanként szedi ki szeme szőrét« e mondásnak megszokott ősformája: Kiszedték a szeme szőrét – nem igen felel meg a békés ember czimének. Látni való, hogy maga ezen egy mód végetlen számig viheti, de vitte is D.-nál a szaporítást. Miért is – irja tovább Erdélyi – a mi nála (t. i. D.-nál) közmondáskép adatik, nem mind az; nem is ritka szerü, hanem kigondolt, ráfogott szólásmód; tanui az öreg ur föltétlenül buzgó magyarságának. Sokat levon tehát a munka érdeméből az, hogy – mint láttuk – nem ábécze, hanem rovatok szerint van rendezve, melyek – mint bebizonyitottuk – a mellett nem is igen szigoruan választvák el egymástól, ugy hogy az olvasó igen gyakran azon kellemetlenségnek lehet kitéve, hogy egy mondásért az egész két kötetes munkát kénytelen végig lapozni. Ezen kivül – mint Ballagi is mondja – sok benne az önkoholta fölösleg.

D.-nál körülbelül oly arányban közölvék a phrasisok vagy phrasissá tett közmondások, hogy százból egyre-másra csak ötven a közmondás. E szerint sok vigyázatra van szüksége az olvasónak, hogy el ne higgye azt a sok rengeteg mondást mind közmondásnak, mi előtte van. – A scythák bölcsesége, a mennyi régi irókból vala merithető, szinte ugy adatik nála, mint része a magyar jeles mondásoknak. És menthető okból, mivel Dugonics elve csak nyelvszépitési, erkölcsi és oktatási czél volt, s ezen czélját tagadhatlanul e könyvével el is érte. – A közmondások unalmas egyformaságát Dugonics igen sok jegyzettel frissitgette, most adomát, majd történeti apróságokat s más mulattató magyarázatot közölt utánuk, hazai és külföldi, a jelen és az ó világból egyaránt. Magyar anecdotái leginkább Mátyás király korából valók, mi azt bizonyitja, hogy Dugonics nem egyszer hallgatta a népi előadásokat, melyekben Mátyás az egyetlen. – Mint minden, mi e jeles igyekezetü s nagy magyar iró keze alól került ki, kitünő szorgalomra mutat, ugy ezen könyve is minden esetre örök becsü maradványa századunk elején ébredt szent nemzeti törekvéseknek. A sokoldalu iró talán egy munkájával sem szerzett oly tartós nevet, elévülhetlen jogot az utókor méltánylására, mint épen példabeszédeivel. Innen volt, hogy elődeit teljesen homályba boritá, s az egész közmondási irodalomból legismertebb az ő neve.

Igen sok közmondás közöltetik az 1838-ban megjelent „Akademiai Tájszótár”-ban is.

Szvorényi József akadémiai tag s kitünő nyelvtudósunk 1847-ben »A közmondások és példabeszédek szelleme és vegyes elemeiről« székfoglaló beszédet tartott. (Magy. akadém. Értesitő. 1847.) Ezen értekezés – Erdélyi szerint – a közmondások gyakorlati oldalát fogja föl s nyelvészetileg vizsgálja. Legujabban pedig ily czimű kitünő értekezésével vonta magára a nyelvészek figyelmét: »A magyar nép eszejárása és eszmeközre, közmondásaiban s egyéb elmeműveiben elétüntetve. Magyaros irásra törekvő tanitványainak. Irta Szvorényi József« – az egri főgymn. 1888–89. Értesitőjében – s mint külön lenyomat is kiadatott Egerben, az érseki lyc. nyomdából, 1889-ben.

Ballagi könyve. Az ötvenes évek elején ily czimü munka jelent meg: »Magyar példabeszédek gyüjteménye. Összeszedte, értelmezte s más nemzetek hasonértelmü mondataival fölvilágitotta: Dr. Ballagi Mór (Bloch Móricz.) Szarvason, Réthy Lipót nyomdájában. 1850.« Két kötet.

Tartalma: Előszó. Bevezetés: A példabeszéd fogalma, eredete és fejlődése. Kiterjedése. Rokontársai. Módja és modora. Különböző nevezetei. Haszna. Nyelvbeli sajátságok. Nyelvvirágok. Irodalom. E gyüjtemény szerkezete. – Ezután közli A-B-C rendben a példabeszédeket. Itt-ott rövid magyarázatokkal kisérve, másutt a latin, német, franczia, angol s olasz megfelelő példabeszédeket sorolja föl, majd anecdotáz. Az első kötetben A-tól I-ig 3725 – s a második kötetben J-től Zs-ig 4377 példabeszédet közöl. Toldalékul még 211 példabeszéd van hozzá mellékelve s igy a két kötetben 462 lapon összesen 8313 példabeszédet ad. Megjegyezzük még, hogy a XXVIII. oldalon (első köt.) igért: »a munka végéhez ragasztott tárgyszerinti tartalom-mutató« – bár több példány forgott kezeink közt, – sehol sem volt föltalálható. Ugyancsak Ballagitól: »A magyar nyelv teljes szótára« (I. kötet 672 l., II. kötet 775 l.) művében elszórtan több ezerre menő közmondás közöltetik. (Megjelent Pesten, Heckenast Gusztávnál MDCCCLXXIII.)

Erdélyi könyve. Igen számottevő s valóban irodalmi becsü munka jelent meg az 50-es évek elején ily czim alatt: »Magyar közmondások könyve« A Kisfaludy-Társaság megbizásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Pesten. Nyomatott Kozma Vazulnál. 1851.

Tartalma: Előszó; melyben szerző indokolja, hogy miért nem jelenhetett meg e műve 3 évnél előbb, mint igérve volt. Bemutatja forrásait s könyve szerkezetét. Majd panaszkodik a birálók hanyagsága miatt, kik előbbi (»Népdalok és mondák«) munkáját érdemleges birálatra sem méltatták. Ezután 1. laptól 418. oldalig 8562 közmondást közöl betürendben, kikeresve a főszót, melyen az értelmi súlyt feküdni hitte; néhol latin, német és franczia közmondásokat is oda mellékel, mennyiben a mienk egyforma szerkezetü egyikkel vagy másikkal. Igen sokat önállólag magyaráz, leginkább a magyar nyelvben kevésbé otthonos olvasóként; hol mások magyarázatát elfogadhatta, azt meg is emlitette, de némely közmondást a maga fejéből is magyarázott, hallomásból vagy másokból vett adomákkal frissitve azokat. »Pótlék« czimen (419–432. l.) még 438 (8563–9000) közmondást közöl még s igy a gyüjtött közmondások száma teljes 9 ezerre rug föl. Könyve végén a »Közmondásokrul« (I–XIX. részben) kitünő értekezésben foglalja, mit irodalmi s tudományos szempontból szükségesnek vélt elmondam.

Később: »Válogatott magyar közmondások. Szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Pest, 1862. Kiadja Heckenast Gusztáv« czimmel egy kisebb alaku könyv került ki a sajtó alól két kiadásban, mely 255 lapon 7362 közmondást foglal magában.

Ez azonban belbecs tekintetében meg sem közeliti az előbb említett eredeti s első kiadást.

Ipolyi (Stummer) Arnold »Magyar Mythologia« (Pest, 1854) czimű munkájában, Hunfalvy Pálnak pedig »Magyar Nyelvészet« (1855) czimü nagy becsü folyóiratának több évfolyamában igen sok közmondást találunk. Aszalay József is nagy barátja volt a közmondásoknak s ezt különösen »Szellemi Omnibus«-ával (Pest, 1855–57.) bizonyitotta be.

Kriza könyve: »Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet. Kolozsvártt, Stein János erd. muz. egyleti könyvárus bizománya 1863.«

Tartalma az előszón kivül: I. Népdalok, balladák s rokonnemüek. II. Tánczszók. III. Találos mesék. IV. Népsajátságok. 1. Szólásmódok, közmondások (355–383. lap). 2. Családnevek, keresztnevek, gúnynevek. 3. Ló-, ökör-, tehén-, bival- stb. nevek. 4. Mező- s hegynevek. V. Népmesék (20 mesével) VI. Tájszók. Jegyzetek. – E vaskos kötet terjedelme 36 ív = 576 oldal. – II-ik kötete nem jelent meg.

Pelkó munkája: »Eredeti magyar közmondások és szójárások. Gyüjté s magyarázatokkal bővitve kiadta: Pelkó Péter, rosnyómegyei áldozár. Rosnyón, Nyomatott Kovács Mihály betüivel 1864.«

Szerző ezen 336 lapra terjedő művét »a magyar haza lelkes fiainak és leányainak hő tisztelettel ajánlja« s az előszóban mindenét kész föláldozni a hazáért, a haza fiainak jóléteért s nemzeti nyelvünk fölvirágoztatásáért; szegény, de igaz szivből eredő hangon irja le általános mondani valóit. Ezután Aszalay József »Szellemi Omnibus« czimü munkája után közöl egyet-mást a közmondásokról s a 17. lapon megkezdi az »eredeti magyar közmondások és szójárások« ábécze rendes sorrendjét, igen gyakran latin s ritkábban tót közmondásokkal s rendkivül kenetteljes magyarázatokkal kisérvén azokat – s legtöbbször tulságos naiv módon anecdotázva. Összegyüjtött közmondásainak száma 3 ezer 955.

Ugyancsak 1864-ben jelent meg ezen mű is: »A közmondás nyelvtani alkalmazásban a latin nyelv elemi oktatásában. Wiegand Károly után Czanyuga József. 1168 latin közmondás és közmondási szólásmód, megfelelő magyar magyarázatokkal bővitve s főleg iskolai használatra szerkesztve.«

Czuczor Gergely és Fogarasi János magy. tud. akad. r. tagoknak az akadémia megbizásából készitett »A magyar nyelv szótára« czimű 6 kötetes munkáiban (Pest, 1870. és 1874.) több ezerre menő közmondás közöltetik.

Szarvas Gábor a »Magyar Nyelvőr«-ben 1872 óta azon különös érdemmel gyüjtötte és gyüjti a közmondásokat, hogy jobbadán a vidékek szerint csoportositva veszi és adja a közmondásokat és szólásmódokat, és hogy egy-két kötetében már az egyes szólások phraeseologiai értékéhez is hozzászól.

Hogy tárgyunkat lehetőleg teljesen kimeritsük, nem lesz talán fölösleges, ha még az alábbi szerzőket, illetve munkáikat e helyen röviden felemlitjük.

»Magyar-orosz közmondások« Lehoczky Tivadartól (Munkács[1]) A gyüjtésben közremüködött Szilvai Iván g. k. lelkész. Közöl 733 orosz-magyar közmondást. Ezt megelőzőleg szól az orosz közmondás nyelvi sajátságairól.

»Bácskai közmondások és szólásmódok.« Gyüjté: Dr. Margalits Ede bölcsészet tudor, kir. főgymn. tanár. (Jelenleg a zombori főgymn igazgatója.) Baján, 1877. Nyomatott Nánay Lajosnál. E 46 lapra terjedő füzet 938 közmondást tartalmaz betürendben. Szerző az előszóban kivonatosan közli az »Uj Magyar Muzeum« (1851. II. füzet 110–120. lap) azon kritikáját, melyben Ballagi könyve biráltatott meg. – igéri, hogy még egy második füzetet fog kiadni. – Ez azonban ez ideig nem történt meg.

1877-ben Bátorfi Lajos »Konstantinápolyig és Vissza« (131. lapon) »Jelesb török közmondásokat« s később: 1888-ban »Rómáig és Vissza« cz. utirajzaiban (164. l.) olasz közmondásokat közöl magyar nyelven. – 1882-ben »Román közmondások« (számra nézve 1014) jelentek meg szintén magyar nyelven. Közli: Moldován Gergely. (A füzet terjedelme 102 oldal). – Ugyancsak a 80-as évek elején Ihász Gilbert »Szellemi Kincstár«-ában (5 kötet) elszórtan közel 1400 közmondást gyüjtött. – 1888-ban »Örmény közmondások« forditotta és gyüjtötte Dr. Gopcsa László – cz. könyvecske jelent meg Kolozsvárott (Stein Jánosnál) 20 oldalon 162 közmondást tartalmaz magyarul. – Ugyanezen évben Fülöp Alajostól »Áksziomák Gyüjteménye« jelent meg (Gyulafehérvárott) latin és magyar nyelven (352 lapon 2171 mondás.) – Az »Osztrák-Magyar Monárchia Irásban és Képben« cz. munka Magyarország I. kötetének 359–362. lapján Imre Sándortól »A magyar közmondásokról« szintén emlités van téve. (A mű ezen kötete 1888-ban jelent meg.) – 1889-ben az Athenaeum részv. társ. kiadásában »Proverbia metrico-rythmica – Méretes és rímes közmondások« czimmel – a szerző megnevezése nélkül – 58 lapon 501 latin-magyar méretes és rímes közmondás (a latin szerint a-b-c rendben) jelent meg. Stb. – – –

Ezeken kivül naptárakban, ifjusági és egyéb folyóiratokban, hirlapokban, kisebb-nagyobb nyelvészeti munkákban és iskolai könyvekben is igen gyakran találkozunk különféle közmondásokkal.

Ezzel könyvünknek ezen részét befejeztük. Mielőtt azonban az életrajzi adatokat közölnők, különlegességénél fogva ide igtatjuk Mindszenthy Gedeonnak a közmondásokból szerkesztett versét.

Légy szorgalmatos.

– Magyar közmondásokban. –

Eszed bunkójára adnám mostan szavam,
Ha falra nem hánynám a borsót hasztalan,
S te hátad mögé nem hányod beszédemet;
A hallgatás ugysem töri be a fejed.

Vigyázz tehát: külömb ember légy apádnál,
Több eszed legyen az esküdt sapkájánál;
Kárán bolond tanul, vesd okosan latra,
Mit ma elvégezhetsz, ne halaszd holnapra.

Idejében fogd meg fülét a dolognak,
Üstökén ragadd a kedvező alkalmat,
Hogy ott is arathass, a hol nem vetettél,
A ki korán kel fel, könnyen aranyat lél.

Kit nyúl után bottal vernek, mint agarat,
Ha Bécsbe hajtják is, az csak ökör marad,
Ki naphosszat legyet ver csak a lábszáron,
Amit a réven nyer, elveszti a vámon.

Akinek minden nap: szent Heverdel napja,
Restelni is restel, a falat támasztja;
Nem győzi czérnával, más tüzénél fütöz,
S kapkod majd, mint Bernát egykor a ménkühöz.

Azért legelőbb az öreg Á-t ismerd meg,
Ne légy téli diák, nyári kocsis, gyermek!
Mer különben ugyan téli lészsz üressel,
Az érett ész nem egy napi munka, hidd el.

Magról kel a cserfa, s mi nagy! nézni öröm,
Hangya-nyom idővel megtetszik a kövön,
De hűbele Balázs, lovat ad az Isten,
Akár füstöt faragj, nem ér az annyit sem.

Törd meg a diót, ha belére van vágyad,
Ugy vetsz életednek jó, nyugalmas ágyat,
Csak akkor mondj hoppot, ha túl vagy az árkon,
Amit el nem fogtál, ne melleszd, barátom.

Légy magadnak bátyja! s okosan előre.
Kinek bő az idő, még kifogy belőle,
Vedd fontolóra, hogy a rest kétszer fárad,
A sült galambra meg szád hiába tátod.

Véges-végezetre: egy szó annyi, mint száz,
Embernél a munka, Istennél az áldás,
Tégy, s sohsem tudod meg, mily nagy ur a szükség,
Mert bölcseséged lesz legjobb utiköltség.

Életrajzi adatok. »

A KÖZMONDÁSOK BETŰRENDBEN.