Sebő-együttes – Írások, vélemények, cikkek az énekelt versrõl

Írta: Nagy Jenő · 2025. május 7.

kb. 17 perc olvasás


Írások, vélemények, cikkek az énekelt versrõl
· Sebõ Ferenc: A népzenérõl (42. rész) – Karsai Zsigmond
Az MR3-Bartók Rádióban elhangzott adás szerkesztett változata
[1] [2] [3]
· Ifjú zenebarát, 1978
Címlapon: A Sebõ-együttes
· Barvich Iván: Elsõ élményeim a tamburabrácsáról
Megjelent a folkMAGazin 2009/2-es számában.
[1] [2] [3] [4] [5]
· Barvich Iván: A moldvai dobolásról
Megjelent a folkMAGazin 2008/3-as számában.
[1] [2] [3]
· Lajtha László a népzenekutató
Sebõ Ferenc megnyitóbeszéde

Elhangzott a Hagyományok Házában, a kiállítás megnyitóján 2008. február 14-én.

· A Népmûvészeti Intézettõl a Hagyományok Házáig
Sebõ Ferenc beszédének szerkesztett változata.

Elhangzott a Hagyományok Házában tartott „A Budai Vigadó 107 éve a kultúra szolgálatában” címû konferencián, 2007. szeptember 14-én.

· Sebõ Ferenc: Bartók és a népzene
Sebõ Ferenc tanulmánya a Bartók-év alkalmából.
Angol nyelven megjelent az Európai Folklór Intézet
Hungarian Heritage kiadványa 2003 Volume 4 számában.

Elhangzott a szerzõ elõadásában a Hagyományok Háza
Népismei Tudománytár elõadásán, 2006. december 12-én.

· Vámos-Klub
Vámos Miklós vendége volt Sebõ Ferenc
az Alexandra Könyvesház Pódium színpadán

· Kovátsmûhely
Kováts Kriszta vendége volt Sebõ Ferenc
a Komédium Színházban

· Indiában, hol éjjel a vadak…
2005. októberében Indiában jártunk.
Beszámoló, fényképek, cikkek, relikviák.

· A Sebõ-együttes és az országos hírnév
Egy 30 éves kis színes a Pesti Mûsorból.

· Pannon Freskó
A Magyar Állami Népi Együttes új mûsora, a szerelem és
halál fenséges harcairól és európai összetartozásunkról,
a Tavasz (születés), a Nyár (beteljesülés), az Õsz (elmúlás)
és a Tél (haláltánc) színeiben.
Zene: Sebõ Ferenc.

· Sebõ-klub
A Sebõ-klub programjai.

· Sebõ Ödön: A halálra ítélt zászlóalj
Részletek a könyvbõl.
A kötetet szerkesztette, tördelte Sebõ Ferenc, a szerzõ fia.
[1] [2] [3] [4] [5]

· Martin György levele
1973 õszén az éppen Japánban tartózkodó Sebõ Ferenchez
és Halmos Bélához

· Sági Mária: Táncház a Kassákban
Egy szociológiai felmérés eredménye
Megjelent a Kultúra és közösség 1977/3-as számában
[1] [2] [3]

· Weöres kéziratok
Weöres Sándor néhány érdekes kézirata,
versek, dalok, gondolatok.
[1] [2] [3] [4] [5]

· Szécsi Margit – A líra esélye
Megjelent Sebõ Ferenc Énekelt versek címû könyvének
elõszavaként (Magvetõ, 1982; Enciklopédia, 1998)

· Sebõ Ferenc – Az énekelt versrõl
Megjelent az együttes Rejtelmek címû lemezének
kísérõfüzetében (Gryllus, 2001)

· Abkarovits Endre – Beszélgetés Sebõ Ferenccel
Megjelent Abkarovits Endre Táncházi portrék címû
könyvében (Hagyományok Háza, 2003)
[1] [2] [3] [4]

· Polak, Węgier dwa bratanki – Lengyel, magyar két jóbarát
Ismerkedjen meg a BRAThANKI és a Sebõ Együttes
kapcsolatának váratlan fordulatokkal teli történetével!

· Orbán Ottó – „Se szûk, se bõ” – mond Furfangos Sebõ
Megjelent a Boreász sörénye – Rajzok és falfirkák címû
kötetben (Magvetõ, 2001)
[1] [2] [3]

Orbán Ottó
„SE SZÛK, SE BÕ” – MOND FURFANGOS SEBÕ

Csapongás a Népzenei olvasókönyv körül


– Na szépen vagyunk – mondja a nép fia, Figaro, sotto voce – itt jön a hajdú, hogy a harangöntésról nyilatkozzék. – Persze amilyen csavaros eszû borbély õ, egy rendes és nyilvános profesor sevillano, egy barbiere di qualitá, mondhatná azt is: – Itt jön a harangöntõ mester, hogy elõadja a tömegoszlatás rendõri fortélyait.

Arra utalnánk finoman, hogy már megint belepofázunk valamibe, amiról halvány gõzünk sincs. Elvégre írók volnánk vagy mik.

Kezdésnek nem rossz, csakhogy ez az egész – így – nem igaz. A helyzet ennél sokkal zavarosabb.

Olyan, mint ifjúkorunk legendás kacskaringója az egyetemi diploma körül, melyet köztudomásúlag nem állt módunkban megszerezni. Egyetemen, mondogatjuk azóta is meghitt barátaink körében, nekünk nem tanulni szokásunk, hanem tanítani.

Ez persze meg is látszik rajtam. A zene lejegyzésében például analfabéta vagyok, nem tudok kottát olvasni. Ugyanakkor kevés azt mondanom, hogy a zenével való viszonyom bensõséges. A magam lehetetlen módján a titkairól is tudok valamit. Valahogy úgy vagyok velük, mint az angol nyelvvel és a nyelvtanulással; hajdanában–danában, amikor zöldfülû fordítóként, egy hályogkovács holdkóros biztonságával Chaucert kezdtem fordítani, és természetesen nem tudtam azt, amit a bölcsészkaron még a liftesnéni is tud, hogy a Canterbury meséknek van bõven jegyzetelt, modern szövegkiadása, sõt mai angolra fordított szövegváltozata is. Véres verítéket izzadva a középkori angol szövegbõl dolgoztam, a szöveghûség szempontjából pocsék eredménnyel, de a mesterségét tanuló költõ szemszögébõl csöppet sem haszontalanul. Megtanultam valamit, aminek nincs neve; meglestem két nyelvet, az angolt és a franciát, ahogy ifjan és buján szerelmeskednek egymással, nem is szólva a kukkoló harmadikról, az öreg latinról, aki a fáklyát tartotta nekik.

A zenét én a fülemmel tanultam. Ösztönösen; úgy, ahogy a szomjas állat iszik. És tíz, húsz, ki tudja hány év után egyszerre csak arra ébredtem, hogy hallom a különbséget Bach és Schütz, Mozart és Haydn, Sztravinszkij és Schönberg között, hogy elõrébb most ne merészkedjem. Érzem a dallam tengerhullámzását, és fölfogom a mozgásában rejlõ szabályosságot, melyet valami rejtélyes rajzológép egy kristályszerkezet képében vetít koponyám belsõ falára.

– Hé, te – kiabál be a pályára egy fölhevült szurkoló –, nincs ezen a földön annál utálatosabb, mint amikor fennkölt hapekok a mûvészi széprõl nyomják a süketet.

– Így igaz, öreg – üvöltöm vissza az amatõrök tépett mezében, csatakosan –, korpázd a bestyét!

– A tiédbe – kiabál be ismételten a pályára õ, mert egy vérbeli szurkoló természetesen nem olvas sem régi, sem új magyar irodalmat, de a külsõnk valamiért bizalomgerjesztõnek tetszhet neki, mert nem dob fejbe egy elõtte gondosan fenékig ivott sörösüveggel, ami itt – mármint a sörösüveggel való hajigálódzás – a mûkritika legelterjedtebb formája, hanem hagyja, hogy nagy hadarva magyarázatát adjuk viselkedésünknek. Mi, adjuk elõ a magunk mentségét, mindössze egy tanulási folyamatra szeretnénk fényt deríteni, méghozzá abból a célból, hogy el tudjuk választani egymástól az elválasztandókat, nevezetesen ösztönös zenei hallásunkat és zenetudományi amatõrködésünket attól a ténytõl, hogy mind e közben foglalkozásszerûen ûzött szakmánkban, a zenéléssel is rokon, mert szavakkal zenélõ költészetben több–kevesebb jártasságra tettünk szert. Vagyis hogy épp azt bátorkodnánk kifejteni, hogy ez az állítólagos rokonság csak az összmûvészet naiv prófétáinak gyermeteg álma. Úgy rokon szakma e kettõ, mint a lepkegyûjtõé meg a bálnavadászé.

A verssel való hosszas bajmolódás kétségkívül nagy segítségemre volt, de a leginkább abban, hogy föl tudjam fogni, menynyire más értéke van e két világban a mégoly hasonló adottságoknak és lehetõségeknek is. Kezdem azzal, hogy lehet valaki a vers abszolút hallású mestere, és ezzel együtt zeneileg süket, mint az ágyú. A kétféle hallás persze rokon természetû, de az egyik nem fötétele a másiknak; ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy a zenei tehetségnek csak egyik, bár fontos része a jól halló fül. A másik – és ez egy olyan tanulság, melynek birtokába kivételesen (rögtön mondom, hogy mi módon) a versírás gyakorlata juttatott – valamiféle matematikai ihletettségû szerkeszteni tudás, mely legalább annyira, ha nem inkább rokon az építészmérnök formaérzékével, mint a költõ képzeletével.

Az ütött szöget a fejembe, hogy a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriumai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy–egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merõ véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmû; mondhatnánk, Schubert tehetségébõl még arra is futja, hogy remekmûveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erõsítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költõk szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetõleg egyszerû alapformára, melyet a késõbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze– meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényû, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajó–ja. Ilyenekbõl ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers–megzenésítéseire.

Rám és zenei Bildungsromanomra mélyen jellemzõen hol másutt ment volna végbe az én végsõ „zeneelméleti” megvilágosodásom, mint Dél–Indiában, egy égetõ levegõjû, zsúfolt hodályban, egy valamikor réges–régen ezen a vidéken született és azóta itt nemzedékrõl nemzedékre hagyományozott táncjátékot bámulva. Nem is olyan képtelenség ez, ha jobban belegondolunk. Hiszen idegen voltom következtében külön–külön kellett érzékelnem azt, amit mind a helyi közönség a maga közegében, mind
én a magaméban, az egy kultúra körén belül élõk már–már ösztön mélységû rendíthetetlenségével érzünk egynek, a zenét mint a tagolatlan idõ fölhasogatásának brutális aktusát, és a körötte–fölötte–benne párálló eszmét, kevésbé fennkölten a szokásból törvénnyé emelt gyakorlatot és (majd, amikor már lesz olyan) az ezt kodifikáló szakirodalrnat.

Akkor, ott, a fullasztó hõségben egy rövid idõre minden a maga elemi valóságában mutatkozott meg. Nem beszéltem a helyi közösség nyelvét. Nemcsak azt, amelyik szavakat használ, de azt sem, amelyik mozdulatokat. Így, minden addig szerzett tudásom oltalmától megfosztva, csupasz hajótöröttként kivetve egy szigetre, megtapasztalhattam azt, hogy mit mûvel a zene az emberrel, ha rászabadul; kandidatúrára készülve úgy mondhatnám, a zene hatásmechanizmusát. A szívem felõl tört rám, de ne gondoljunk itt a kaméliás hölgy könnyfacsaró történetére: a szív ez esetben nem jelent sem többet, sem mást, mint egy testünkbe szerelt metronómot, az élõ szervezet ritmusát. Ebbe hatol be, ezt zavarja meg, ezt idomítja magához az egy szál dob és a csörgõk hangja. Próbáljuk meg visszafogni a lélegzetünket, és megízlelhetjük a halálfélelmet. Elmondhatjuk tehát, hogy a zene egzisztenciánk gyökerénél ragad meg, és olyan erõvel, ahogy egyetlen más mûvészet sem.

Ugyanakkor a szó szoros értelmében ott táncolt a szemem elõtt a megelevenedett absztrakció is, melyben minden kéz–láb–tenyér–arc– és szemmozdulatnak rögzített jelentése van – mintegy filmen mutatva azt, hogy a zene – ha „olvasni” is tudjuk, mint itt a terem közönsége a mozdulatokba írt táncbeszédet, mi meg „otthon”, Európában a magunk zenei szabálykönyvének fejezeteit a fúgától a szonátaformáig és az elektronikus hangtömbök zuhogásáig –, lényünket átkarolva egyszerre hat a zsigereinkre és az agyunknak arra a részére, melyben az elméleti matematika leglégiesebb fölismerései is teremnek. A vers ehhez képest egynemû jelenség, egy vödör kútvíz, mellyel minden különösebb teketória nélkül nyakon öntjük a nyájas olvasót. A hirtelen jött zuhany vödörnyi vízözöne az agyunkon át hatol belénk, ott kell belénk hatolnia, csak úgy szívódhat föl még az érzékeinkbe is, mert még a leghevesebb indulattól ösztökélve sem szabadulhat attól, ami értelmünk felé irányítja, hogy minden csöppnyi elemének szótári jelentése is van.

Ha zene és költészet rokonok, mert valamiképp azok, hát így; egymásnak legföljebb unokatestvérei. Az pedig, hogy nekem van fülem mindkettõhöz, a sors szeszélye; a zene iránti fogékonyságom afféle hatodik ujj, nem igazi tehetség, vagy ha igen, csak ahhoz (ami persze nem kevés), hogy szinte mindenfajta zenének jó hallgatója legyek.

Egy autodidakta mûvészeti gondolkodó, aki itt elõadta magát.

Azzal a céllal persze, hogy meggyõzze hallgatóságát, van némi köze a tárgyhoz, melyrõl véleményt nyilvánít, hiszen a sors föntebb említett szeszélye folytán magányos mûkedvelõként õ is ott bóklászott, ahol hivatását követve a népzene minden rendû és rangú kutatója, élet és zene határterületén.

Kevés ingoványosabb terület van annál, mely századunk magyar szellemi életének azt a bizonyos tiszta forrását körülveszi. A Cantata profana szövegét mondó Bartók hangjának tompa ezüstjén persze semmi sem ejthet foltot, de a születésekor tündökletesnek tetszõ eszmét önjelölt örökösei gyakran kompromittálták. Nem mintha az eszme maga bizonyult volna hiú reményekben dúskáló évszázadunk egyik ködös téveszméjének. Azt a fordulatot, melyet Bartók és Kodály vitt végbe a század elején – elsõ pillantásra még úgy is látszhatott, hogy csak a zenében –, ma sincs okunk más jelzõvel illetni, mint a történelmivel. Soha gyakorlatiasabb utópiát, mint Kodály látomása az iskolai énekórákon zeneértõvé növekvõ nemzedékekrõl. Meghonosodása a mai Japánban ékesen bizonyítja e zenepedagógiai modell mûködõképességét. Az utópisztikus elem nem is magában a modellben rejtõzött, hanem a körülményekben. Abban, ahogy Okatootáiában bevezetik a tanügyi reformokat. Abban, ahogy ugyanitt a hajlékony eszmét, e rugalmas kaszapengét merev jelszóvá egyenesítik. Kodály programja – a lényegére csupaszítva – az volt, hogy tanuljuk meg a magunk zenei anyanyelvét, és jobb magyarokként jobban fogjuk érteni még Palestrinát és Debussyt is. Programjának e második pontja nem röpiratokban van megfogalmazva, hanem a zenéjébe van belekomponálva; találomra említem itt a Jézus és a kufárokat meg a Nyári estét, említhetnék éppen más mûveket is.

Nem ilyen nyugati dekadenciával fertõzött lélek korunk vakbuzgó mozgalmára, aki a szellem végsõ, nagy ütközetéhez toboroz sereget, és akinek be nem áll a szája Bartókról és Kodályról, bár meghitt körben már õket is egy kissé túlhaladottnak ítéli, szavajárása szerint nem elég „autentikusnak” a zongorakíséretes népdalföldolgozásaikkal. Szerinte a tennivalónk világos, forradalmas lélekkel fejest kell ugranunk a népdalba, népköltészetbe, népmûvészetbe, és kész. Az, hogy mit mond errõl a tõsgyökeres szamárságról a tudományos földolgozás során a feladat bonyolultsága által szerénységre intett kutató és – szavak nélkül – a föntebb említett két mester életmûve, nem tudja a jelszavak Savonarolájának lelkét fölkavarni: akadémiai papírgaluskát õ nem fogyaszt, koncertre õ nem jár, nagyobb dolgokra van õ elhivatva, botfülét hegyezi szorgosan, hogy meghallja vele a jövõ hívó szavát.

*

Ezen a háborúk dúlta vidéken bukkan föl a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül egy húszas éveiben járó, jó fülû mérnökhallgató, aki szereti a zenét, házilagosan még mûveli is. Fegyverzete egy szál hegedû meg a szemüvege mögött csillogó, kíváncsi tekintete.

A népzenére kíváncsi. Gondolom, az történt vele is, ami – mutatis mutandis – velem. Torkon ragadta és kéjesen fojtogatni kezdte egy indázó dallam vagy valami vad ritmus, épp csak ezt az utóbbit nem nyitott tenyérrel verték egy cserépdob bõrén, mint az a dobos, akit én hallottam Dél–Indiában, hanem a vonót táncoltatva húzták a húrokon, mint a falusi hegedûsük mifelénk. Mármint ott, ahol el nem dobták még a népszokást ruhástul, a hegedût vonóstul.

Soha züllésre finomabban, rejtettebben, ravaszabbul csábító körülményeket. A fiatalember személyében egy áttetszõen naiv Jókai–hõs közelít a magát szilárd földnek álcázó láp felé.

A politika és a közélet rohad a hazugságtól. A viszonylagos jólét viszonylagos szabadságában elpuhult hatalomnak égetõ szüksége lenne valamiféle erkölcsi legitimációra, egy eszmére, mely a hatalságra valódi vonzerõt gyakorol. A népmûvészetet ugyan gyanús terepnek véli, minthogy nem tudhatja elõre, meddig tart a hegedûszó, és hol kezdõdik a politikai szembenállás, de bízik nagy találmányában, a gumibotokkal szavatolt konszolidációban, elvtársak, és mint Piroskára a farkas, mosolyogni kezd erre a szép szál Feri gyerekre. Vidéki fiú a kuravanegyedben, elemzi a helyzetet belsõ használatra szánt jelentésében a szupertitkos szakértõi csoport, észre sem veszi, hogy mi történik vele: hogy elõbb a magasba hajítja, majd csöndben alááll, elkapja és sokak által megtapasztalt ölébe gyûri a minden hájjal megkent, éltes madám, a KISZ. Egy ilyen helyes fiú egy országossá szélesedõ mozgalom élén, gondolja ez, ér annyit. mint egy jól lecsapolható mocsár.

És ez csak egy a veszélyek közül.

A hol népinek, hol nemzetinek mondott, és mindkét gondolat jegyeit magán viselõ, legföljebb korszakonként hol ezt, hol azt az indíttatását inkább hangsúlyozó eszmeáramlatnak, mely ez idõ tájt, mint a korai kereszténység a katakombákba, obskúrus vitakörök félhomályába kényszerül visszahúzódni, nem kevésbé égetõ szüksége volna egy legális mozgalom kereteire, melyek között elõbújhatna a napvilágra; és ha már az égést hoztuk szóba, a nagy nyilvánosságra mint huzatra, hogy a hamu alatt (izzó parázs lángta lobbanhasson. Részérõl tehát az a veszély fenyeget, hogy a táncházi muzsikus helyett a lázas tekintetû ideológia fogja kezébe a vonót, egy teljes életformaváltáshoz húzva a talpalávalót, egy újabb utópiát idézve a századunkban eddig megbukottak helyére, semmivel sem megalapozottabbat, mintha a rockzenétõl várnánk a választ a modern civilizáció létkérdéseire. A mûvelõdési ház táncházzá varázsolt nagy termének pódiumán hegedülõ, egykori mérnökhallgató elõtt egy a hivatalosnál elõkelõbb karrier lehetõsége is megnyílik, a prófétáé és az ellenzéki értelmiségié, aki hegedülve vezeti népét a jövõ egyetemes táncházába, egy olyan világba, ahol a néphagyomány ismét napi gyakorlattá válván, az embernek a fogyasztói társadalom által végzetesen megzavart lelki egyensúlya végre–valahára helyreáll.

A kis ország értelmiségi köreiben egy közismert kéjgyilkos grasszál, az aránytalanság, és szinte egyre megy, hogy mikor melyik álruháját viseli, a sikerét–e vagy a sikertelenségét.

Az igazi veszély mégsem õ. Az igazi veszély, Buñuel zsebéból lopjuk ki a meghatározást, a vágy titokzatos tárgya, a mérnökhallgató zarándokútjának áhított célja, a szédítõ sokértelmûség kristálypalotája, maga a népzene.

Mert körülmények ide, csábítás oda, ki ne látná – és most nem félünk Ady hangjáig fölcsavarni az erõsítõ gombját –, hogy szent, nagy vállalkozás a leletmentõé, melyhez igenis kell valamennyi megszállottság is. Ki ne borzongana meg annak a szakadéknak a partján, mely a Cantata profana zenéjében nyílik meg elõttünk. Igenis varázsszavak és bûbájosság. Szédítõen mély kút az, melybe bámulunk. Igenis zaj és mozgalom, ha nem megy másképp. Igenis menteni a menthetõt mindenáron, hisz látnivaló, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Miért ne lenne tiszta a lelkiismerete annak, aki egy ilyen ügy szolgálatába szegõdik? Miért fogná vissza õszinte lelkesedését? Mitõl fogna gyanút? És mire gyanakodna?

Sebõ nagy mutatványa, hogy egész lényét az ügynek ajánlva is tudott mértéket tartani. És csakugyan a fél országot híva táncba s táncoltatva meg a szónak mindkét értelmében, elõbb csak az egy szál hegedûjével, utóbb már mindenféle ravaszdi tekerõ–habaró–vakaró–kavaróval (és persze többekkel egy csapatban, akiket itt csak jelzésképpen említünk meg: kezdetben Halmos Bélával duóban, majd a többi bandataggal kiegészülve együttesként [zárójel a zárójelben: a Sebõvel sokáig szinte összenõtt Halmos semmivel sem kevésbé karizmatikus alakja a népzenei ujjáéledésnek, mint Sebõ; épp csak a vele történtek már egy másik történet]), nem az ötlött az eszébe, hogy milyen nagy ember is õ, hanem az, hogy a saját igényességével mérve milyen kevéssé ért ahhoz, amit mûvel.

Azt hiszem, õ az egyedüli, akinek az állami díj osztásakor azt írták a neve mellé az újságban, hogy fõiskolai hallgató, mert Halmos neve mellett, akivel a díjat megosztva kapták, egy rendes, felnõtthöz illõ foglalkozás volt föltüntetve: az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Tudtommal Állami–díjas gólya a díj történetében csak egy volt, õ, Sebõ Ferenc zeneakadémista. Elsõ éves hallgató a zenetudományi tanszakon, ahová pódiumsikerek és filmszerepek után beült a hozzá képest gyerekek közé tanulni.

Egy Jókai–regény hõse századunk második felében.

*
Sebõ Ferenc könyve, a Népzenei olvasókönyv elsõ látásra az, aminek a címe mondja. Hasznos ismeretek és olvasásra való szövegek gyûjteménye, egy tudományos igényeket is kielégítõ, mégis elsõsorban a tájékozódni kívánókat segítõ, jól szerkesztett kézikönyv. Használható tankönyvnek is, ha a szükség úgy hozza, de olvashatjuk egy karosszékben, puszta kedvtelésbõl, a magunk épülésére is. Ettõl azonban még nem kéne elmosolyodnunk.

Márpedig ezt tesszük.

Sebõ könyve nem egyszerûen egy olvasható nyelven megírt ismeretterjesztõ munka. Mondhatnánk, a könyv szerkezetébe rejtett önportré. A könyv tankönyvnek indul, aztán egyszerre csak kinövi a ruháját. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy fölsoroljuk a könyv elsõ felének beszédes fejezetcímeit: A népzene. A magyarországi népzenekutatás, A magyar népzene, Magyar népdalstílusok, Énekes népszokások, Tánczene, Revival és táncház, Népzenei kiadványok. A címek híven mutatják, hogy Sebõ illemtudó emberként elindul a fogalmak tisztázásával, aztán rátér a magyar kérdéskörre, és rögtön belebonyolódik, mert bele kell, hogy bonyolódjék a stíluselemzés, valamint a népdalok osztályozásának egymással össze is függõ meg külön is kezelendõ problémagubancába. A fogalmi tisztázás– logikusan, mondhatnám, nagyvonalúan – egy bibliográfiába torkollik, ahogy majd a könyv egésze is a dallampéldák lemezkatalógusába – magától értetõdõen a tudománynak egy olyan területén, ahol a kutatás nélkülözhetetlen eszköze a sáros bakancs is. Csak elõtte még ezzel a sáros bakancsunkkal bejárjuk a könyv második felén magasodó Olvasmányok nevû hegység gerincét és ormait. Bartók, Kodály, Lajtha, Járdányi, Rajeczky, Dobszay, Martin és Sebõ saját maga – e hiányos fölsorolás is jelzi, miféle és mekkora hátországa van vándorhegedûsünk tudományának.

Mosolyognunk pedig azon kell, hogy az eszmék emberében lakik egy kulcsait csörgetõ, józan gazdasszony is; a könyv szerkezete szinte bájjal mutatja, hogy kertõs lelkülerû szerzõnk hogy kényszerül pusztán szakmai becsületességbõl folyton menny és föld között röpködni. Mintha a középkor egy köztudottan ritkaságszámba menõ, fényes napjára virradtunk volna, jobb kéz felõl a katedrálisok átszellemült, göndör kõszentjei, balra meg a Carmina Burana kocsmáról kocsmára járó, énekük ritmusát a kocsmaasztalon döngetõ, részeg deákjai. Magán a könyvön persze semmi okunk mosolyogni. Sebõt jól megírt, megválogatott és megszerkesztett anyagának fölhajtóereje példaszerûen emeli a tárgya körül burjánzó babonaság fölé. Tudja és mondja, hogy a népzene, kötõdjék bár mûvészeten belül és kívûl ezer más dologhoz is, mindenek elõtt zene – mítoszként, zene mivoltát mellékes körülménynek tekintve tisztességgel nem tárgyalható.

Last but not least, Sebõ könyve nem csak minõségileg elsõrangú, de a számsorban elfoglalt helyét tekintve is elsõ a maga nemében. Bármilyen hihetetlen, így igaz: a népzene körül tudósi életmûvek tornyosulnak, de olyan útbaigazító kézikönyv, amilyen a Népzenei olvasókönyv mindmáig nem létezett. Gyanítom, nem járok messze az igazságtól, ha Sebõ amatõr pályakezdését sejtem mint ihletforrást az egész vállalkozás mögött. Akkoriban tapasztalhatta, miközben – kezdetben legalábbis – õ éppúgy a fülére hagyatkozva próbált tájékozodni, mint én, hogy a szaktudomány és a balladai homály közt, ott, ahol a mûvelt közönség köznapi ismereteinek és az ezeket gyarapító könyveknek lenniük kéne, és ahol õ a fogódzót keresi, nincs semmi.

Leginkább példa értékûnek mégsem a könyv – még egy magamfajta mûkedvelõ számára is nyilvánvaló – szakmai erényeit érzem, hanem a puszta tényt, hogy a kilencvenes években, miközben a hazai értelmiség java leginkább egymás fojtogatásával volt elfoglalva, szerzõnk szöveget válogatott, könyvet szerkesztett, írt. Szájtépés helyett tette a dolgát.

Reménykedjünk?

*

Gyûjtõkörútján Furfangos Sebõ, minthogy épp ott estvéledett rá, megállott a Magyar Tudományos Akadémia elõtt.

Benyit, hát uramfia, ott ül peckesen mind a százhúsz Akadémikusz, mint a verebek a sürgönydróton.

– Aztán azt tudják–e kendtek – kérdi tõlük Furfangos Sebõ –, hogy miben egyezik a jó asszony meg a jó csizma?

Nem tudta biz azt egyikük se.

– Hát abban, hogy se szûk, se bõ – mond Furfangos Sebõ –, hanem épp passzentos.

No támadt erre haddelhadd, de még milyen! Ahány Akadémikusz, mind egymás szavába prelegált, deklamált, kandidált, doktorált, delegált.
– Akkor hát… izé… ez egy igazi… egy hamisítatlan… népi… na, minek is mondják?

Észre sem vették, hogy Furfangos Sebõ fürgén kipattan az útra, és indul tovább.

Ment a zsákjába csillagfényt gyûjteni.

1994
*