kb. 1 perc olvasás
Gyerekkoromban sokat láttam őket hazafelé jönni a hegyről. Hárman – négyen de néha egyedül is jöttek, hátukon hatalmas köteg gallyal, aminek roppant súlya csak kissé előredőlve volt viselhető. Nagymamámék szomszédjában lakott egyikük, egy hegyoldalba vájt kis házban. A hegy felől egy hosszú, keskeny kőlépcső vezetett a házhoz. A szénakazal tetejéről pont be lehetettlátni az udvarukra, így gyakorta végignéztem, ahogyan „Mari ángyo” leereszkedik a roppant teherrel, s a fészer alatt engedi leomlani hátáról azt. Szinte megkönnyebbülés volt végignézni, jólesett volna egy nagyot nyújtózni… ám ő nem nyújtózott. Még csak ki sem egyenesedett. Nyolcvan egynéhány év terhét nem vethette le egyetlen mozdulattal.
És mégis, még ennyi idősen is kijárt az erdőre hetente kétszer, hogy legyen tüzelője. Férje már régen egyedül hagyta a földi létben, gyermekei, unokái régen városban élnek. Pénzt már régen nem használ, kevéske nyugdíját az unokákra hagyja. Erdőjáró társai is elmentek lassan-lassan, terhüket letéve… fölegyenesedtek. Látja a mai világot de megérteni nem akarja, eljön majd annak is az ideje, ha végre az övéivel lehet Odafenn. És még így is, elvágyódásában is megy, járja a fagyos téli erdőt, azt teszi, amit tennie kell, ösztönei éltetik. Pénz nélkül is „tudja” mit kell tennie, arca ráncos de még így is képes mosollyal fogadni minden ismerőst és ismeretlent.
Felidézve arcát eltűnődök… ő, aki már régen elhagyta volna e világot, még ennyi idősen is képes mosolyogni, még ennyi idősen is képes boldogan megélni. De nézzetek szét a mai világban, hányan vannak, akik erejük teljében, megkeseredve, „kilátástalan” helyzetben tengődnek, vagy akik „segélyért” küzdenek. Valami elveszett ebből a világból… öreg anyókák hátán eltűnt a sűrű hóesésben.
Bejegyezte: Csillagosi
Lopakodót épített egy fatolvaj – fotóval
