R. Kovács László: Két malomkő között (érdemtelenné őröltek)

Két malomkő között

(érdemtelenné őröltek)

Nagycsoportos óvodás voltam, amikor őseim nagy cirkusszal váltak, néha már nem bírtam hallgatni a veszekedésüket, bebújtam a ruhásszekrénybe, a kezeimet a füleimre tapasztottam és a „Bóbita táncol” dalocskát dúdolva nyugtatgattam magam.

Másfél évig tartott közöttük a nagy csörte, még az almareszelőt is beadták a vagyonelosztási leltárba. Azért tudom ilyen pontosan, mert gimis koromban anya fiókjának aljában véletlenül megtaláltam a válóperes iratokat. Elsőként apa nyújtott be válóperi keresetet „szexuális elhidegülés” címén, aztán anya nyújtott be ellenkeresetet. Végül anyának ítélték a lakást, de a balhék a kapcsolattartás miatt folytatódtak közöttük; rajtam veszekedtek folyamatosan. Állandó gyámhatósági eljárásnak voltunk kitéve, apa kéthetente követelte a láthatást. Nem tudtam megérteni, miért nem hagy bennünket békén, hiszen mi anyucival jól megvoltunk. Olykor orvosi igazolással, vagy más csalafinta kifogással mindig sikerült kibújnunk a „láthatás” alól. A vitát egy időre a rámaházi nagyanyám szüntette meg, aki a nagyszülő jogán kért kapcsolattartást az unokájával. Anyának fogcsikorgatva kellett eltűrnie, hogy háromhetente a nagyit meglátogattam Rámaházán.

Olga mama mellett „el tudtam viselni” apát, aki anya szerint kurvázott, erkölcsi életével szétverte családi életünket, ezért nem méltó a láthatásra, hiába erőlködik. A falusi hétvégék színes világa elvarázsolt Rámaházán, néhány nap után már nem is vágytam haza.

Nagyi nem féltett annyira, mint az otthoniak; hamar megbarátkoztam a szomszéd lelkész velem egykorú lányaival, gombát jártunk szedni az erdőbe apa kíséretében, és a Rádi tó melletti nádas madarait is megleshettük barangolásaink során. Kicsit féltékeny is voltam apára, mert a tiszteletes lányai szinte versengtek egymással, mikor újabb és újabb kérdésekkel ostromolták a madarakról és a gombákról. Apa természet iránti szeretete, ornitológiai tudása mindenkit elkápráztatott környezetében.

– Hogy milyen jó fej a te öreged – jegyezte meg irigykedve Kati.

A láthatás végén mindig gyümölccsel pakolták meg táskámat, mielőtt hazavittek volna. Sajnos nem ehettem belőle, anya mindig kidobta.

– Felesleges idehozni ezeket a vegyszeres rámaházi almákat, körtéket. Tudhatnád, Papó sóskúti víkendtelkén zamatosabb gyümölcs terem.

Elhúztam a számat, egy szót sem mertem szólni, be kellett érnem egy kesernyés, fanyar ízű körtével a hétvégén, a zamatos Bosch körte eltűnt a táskámból.

Kidobták, pedig az utolsó ajándéka volt Olga nagymamámnak, akinek korai halála mindenkit megdöbbentett. Azon a héten töltöttem be a tizenharmadik életévemet.

Anya nem akart elengedni a temetésére, ezért apám feldühödve megkereste a temetés napján iskolám igazgatóját, Alexa bácsit és kérte, hogy elvihessen a gyászszertartásra, mert hiszen már csak két óra volt temetési szertartás kezdetéig.

Nagyon megalázónak éreztem, behívattak a diri irodájába; végig kellett néznem, amint Alexa igazgató úr felhívja anyám Erdő utcai általános iskoláját. Az ottani igazgatónővel egyeztetni próbált, mit is tegyenek. Végül anyut kihívták az órájáról és az igazgatói irodában a túloldalon bele kellett egyezni, hogy ott állhassak nagymamám ravatalánál. Utólag visszagondolva egymás között is megegyezhettek volna, de az oda-vissza betartás miatt a főnökeiknek kellett intézkedniük. Vajon emberileg belül hogyan minősíthették őket? Mások gyerekeit nevelik, és sajátjukon nem tudnak megegyezni…

A temetésről csak annyi maradt meg bennem, nagyon fárasztó volt fél órát állni a koporsó mellett, miközben apa és testvérei a pap beszédét kritizálták. A szertartás végén apa egy mikrobuszhoz kísért, munkatársai vártak már, és hazavittek. Búcsúzáskor apu a nyakamba borult:

– Csak te maradtál már nekem ezen a világon – mondta elérzékenyülve és magához húzott, szorosan átölelt… a könnyei a vállamra peregtek.

Anya ráérzett apu sebzett állapotára, a nagyi halála után hiú reményeket táplált, hátha visszatér hozzá, helyreáll a kapcsolatuk. Újra járhattam apához, aki vagy túrázni vitt, vagy éppen nagybátyjánál vendégeskedtünk. Aztán újra kitört a balhé, otthon kikotyogtam, hogy a mátrai túrán megfázásom alatt a barátnője, Etelka néni ápolt.

– Az anyja halála után elég hamar vigasztalta magát – jegyezte meg visszatérésemkor anyuci felháborodva – De most már ezen túl betartunk neki! Ha betöltötted a 14 évet, nem vagy köteles járni hozzá, ha nem akarsz!  Mehet az Atyaúristenhez is… nem tehet semmit jogilag, nyugodj meg kicsim, felvilágosított az ügyvédnőnk!

Az öregem nagyon keményen visszavágott a megígért, majd elmaradt láthatásokért. Kapóra jött neki régi ismerőse ajánlata; felkínált számára egy levelet. Elárulta neki, anyám a városban különböző házassági hirdetésekre válaszolgat, az aláírás mindig Forgács Ibolya volt a levél alján, vagyis a nevem mögé bújt. Apu az alkoholista házasságszédelgőtől hét deci Sztolicsnaja vodkáért vette meg a levelet. A szélhámos férfi helyett ő válaszolt a levélre, és egy stabil egzisztenciával rendelkező elvált mérnöknek adta ki magát: a hirdetésre adott válaszát úgy fogalmazta, hogy anyuci szájízének, elvárásainak tökéletesen megfeleljen. Egy kiöregedett atlétának állította be magát, aki tartós kapcsolatra vágyik és ismeretlenként most költözött a városba, az igazit keresi egy keserű válóper után. Tudta, anyuci mennyire imádja az atlétikát, kedvenc sportja volt. Hiába űzte versenyszerűen, sohasem tudott komoly eredményeket elérni, a főiskola földrajz-testnevelés szakára is csak protekcióval jutott be, nagyapám elvtársi kapcsolatai nélkül sohasem lett volna tanár. A versenysportban elszenvedett kudarcait, belső érzelmi sérüléseit kompenzálni próbálta; mások felett ítélkezhetett, ezért járt el a városi stadionba rendszeresen versenybíróként atlétikai versenyekre.

Anyámat feldobta a „párkereső atléta” levele, aki a randi helyszíneként a Rómeó-fürdőt jelölte meg szombat délután kettőkor az egyes úszópálya előtt. „A lányodat is hozd magaddal” – írta biztatóan. – Így talán spontánabb lesz az ismerkedésünk.

Anya sohasem szerette a fürdőket, ezért kicsit furcsa volt számomra, miért is akart azon a szombaton a Rómeó-fürdőben úszni. Délutáni megérkezésünk után apa az egyes úszópályán ücsörgő anyát meglepte, majd letámadta, hogy idegeneknek válaszolgat házassági hirdetésekre gyermeke nevében; erkölcsi szólamokkal próbálta számonkérni, holott semmi joga nem volt hozzá.

A magányból kitörni vágyó anyámat először megalázta, majd meg is zsarolta; ha rendszeresen nem tartja be a törvényt, nem biztosítja a jogos láthatást, a levelét fel fogja használni a gyámhatóságon. Anya elhitte azt a blöffölését is, hogy több levél van a birtokában. Ekkor tudtam meg, másoknak is írt a nevemben. Balgaságát később azzal próbálta magyarázni, családi nevéből kicsi városunkban rögtön kikövetkeztették volna, egy bankvezér lánya keres társat; így akarta elkerülni a pénzre hajtó pasikat.

Tovább őrlődtem a két malomkő között, egy újabb kompromisszum áldozata lettem; gyakrabban elengedtek apa szolgálati lakásába, aki még előttem is eltitkolta, hogy házasodni készül. Kinősült falura, Eta nénit, az elvált adótanácsadó asszonykát vette el, aki kamasz lányával élt együtt egy palatetős házban. Akkoriban már a Deák Ferenc Gimnáziumban voltam első éves. Anya továbbra is féltett és egyáltalán nem tetszett neki, hogy kéthetente vidéken meg kellett látogatnom apát, holott nagyapó vaskúti villájában vele is eltölthettem volna azt az időt.

Nyáron kéthetes kapcsolattartást rendelt el gyámügy, nekem elég volt két nap; felmértem a terepet, és rájöttem, apa itt valóban boldog, anya már hiába várja vissza. Próbáltam „megkavarni” a dolgokat; kivittek a falu szélén elfekvő tópartra fürödni, szándékosan feküdtem délben a napra, tudtam mennyire érzékeny a bőröm, így néhány óra után már nem is kellett annyira a napszúrást színlelnem, a harmincöt fokos hőségben leperzselődtem. Mikor rosszullétemet jeleztem, egy kölcsön kocsival azonnal orvoshoz vittek, majd állapotomról telefonon tájékoztatták anyát.

Még aznap este hazamehettem és családomnak megesküdtem: soha nem térek vissza a parasztok közé abba a tetves faluba. Azon az estén Rojtos nagyapó ismét felvilágosított:

– Már betöltötted a tizennegyedik életévet, Ibolykám, ilyenkor már a gyámhatóságnak nincsen joga fölötted dönteni, ha nem akarod meglátogatni őt, a hivatalnak tiszteletben kell tartani az akaratodat.

A szándékosan megjátszott napszúrás frankón bejött, megnyugodtam, nem tudnak már veszekedni rajtam a szülők, egyedül dönthetek a hétvégéimről! Belevetettem hát magam a tanulásba, a gimi angol tagozatára vettek fel. A sulimba apa rendszeresen bejárt és érdeklődött a jegyeim iránt. Csak később tudta meg papótól, azért választottam az angol nyelvet, mert apa magyar-német szakos volt; anya szándékosan választott más nyelvet!

Apa érdeklődését a jegyeim iránt alattomos zaklatásnak vettem, akárcsak félévenként megírt leveleit, kérte, látogassam meg őt és családját. Harmadéves lehettem, amikor október végén egy történelemóráról Horváth igazgatónő az irodájába hivatott. Megdöbbentem, amikor megláttam apát az iroda vendég fotelében:

– Örömhírünk van – mondta Judit néni. – Megszületett az öcsikéd, Bertalan. Édesapád a kórház szülészeti osztályára vinne; gondolom, kíváncsi vagy a kistesódra!

Nem mertem nemet mondani. Útközben az öregem elkezdte magyarázni bizonyítványát, veszekedéseik, válásuk okait, próbáltam képben lenni, hiszen olvastam a válóperi jegyzőkönyveket, de azért beolvastam neki:

– Ti még az almareszelőn sem tudtatok megegyezni, én is csak azért létezem, hogy rajtam veszekedhessetek. Most ez megszűnt, megszüntettem, most már jogom van hozzá. Hagyjatok békében élni!

A kórházi látogatásból csak annyira emlékszem, öcsikém nagy pólyában nyöszörgött, két nagy fekete szeme volt.

Látogatás után taxival vitt vissza a suliba.

Másnap anya kiverte a balhét az igazgatónőnél, felháborodott, hogy óráról elengedtek az engedélye nélkül, de valójában a gyermek születése bosszantotta. A nagyival megtárgyaltuk, hisztizése egészen másból eredhetett. Mindig is fiút szeretett volna, kicsit csalódott születésemkor, súgta meg a nagynéném kissé kapatosan egy lakodalom közepén:

– Tudod, Ibikém, ötven fiúnév volt anyád noteszében, annyira hitt egy világbajnok atléta születésében. Az Ibolya nevet apádtól kaptad, egyik csoporttársáról nevezett el, aki a tanárképző főiskolán a legjobb barátja volt és nem szeretője.

Pár hét múlva újra kezdődött a láthatási csiki-csuki a gyámhatóságon. Apa perelt, és nekem néha négyszer-ötször átfogalmazott leveleket kellett írni a hatóságnak anyuci szájíze szerint, a kétségbeesett felzaklatott kamasz siralmait fogalmaztatták meg velem, akit az apja nem hagy békén. A fogalmazási stílusomra külön vigyázni kellett, a precízen megszerkesztett elzárkózás ne tartalmazzon semmilyen sértést apám irányába, de az éles elutasító hangsúly megmaradjon.

– Még véletlenül sem szeretném, ha rám húzná a gyámhatóság a vizes lepedőt, hogy én apád ellen nevellek – mondta anya és kacsintott egyet felém.

Három hónap után aztán betelt a pohár; apa beadványában arra kérte a gyámhatóságot, a Családsegítő Központ pszichológusának irodájában szervezzenek egy közös találkozót vele és Bertalan testvéremmel, hogy együtt megbeszélhessük a további kapcsolattartás esélyeit.

Javaslatát elfogadták és egy meghatározott időpontra berendeltek a Családsegítő Központba. 

Nagyapó otthon ezt úgy állította be, hogy „valószínűleg apád az elmeállapotodat akarja megvizsgáltatni, azért akar oda becserkészni valamilyen ürüggyel.”

– Újra ki akarsz járni abba a kis koszos faluba? – szögezte nekem a kérdést.

Tiltakoztam, majd megnyugodtam, hogy semmi jogi következménye nem lesz, ha nem megyek, hiszen  anya családja mögöttem áll, tudják, nem vagyok dilis. Egyszerűen kinevettem apa erőlködéseit, de ő szívós maradt, továbbra is bejárt a gimibe, a jegyeim után szaglászott, amit ezután duplán kémkedésnek vettem. Magdika néni, az osztályfőnököm többször gúnyosan meg is jegyezte neki:

– A lánya nem szereti, ha szimatol utána.

– Honnan tudja maga ilyen pontosan? – vágott vissza apám.

– A magántanára is vagyok angolból, és csak a vak nem látja, maga folyamatosan kikészíti a gyámhatósági procedúrákkal…

Sajnos Magdi néninek volt egy szenvedélye, amit angolórákon a lakásán rendszeresen észrevettem, éreztem rajta a kevert szagát, képtelen volt lemondani az italról. Anya szerint visszatérő depressziója miatt menekült a piába, ezért magántanítványai is kezdtek elpártolni tőle. A suliban arról suttogtak, férje két éve egy húsz éves fruskával meglépett Győrbe; ezt nehezen tudta feldolgozni. Több rendezvényen olyan alkoholos állapotba került, hogy az igazgatónőnek kellett hazakísértetnie a végzős diáklányokkal..

Érettségi előtt két hónappal Magdi néni hozzányúlt az osztálykasszához, és néhány hét alatt elsikkasztotta. Ügyesen átverte a szülői munkaközösség megbízottját, aki felelőtlenül rábízta a takarékbetétkönyvet. Amikor a ballagási ajándékokat akartuk megvenni, illetve az érettségi bankettre a Tölgyes vendéglőben le akartuk foglalni az asztalokat, kiderült, a takarékbetétkönyvünkben 1131 Ft volt.

Magdi néni táppénzre próbált menekült a felelősségre vonás elől, de apa valahonnan tudomást szerzett a dologról. Újságírói kapcsolatai révén Magdi néni a legocsmányabb országos bulvárlap címlapjára került, ahol a sikkasztás részleteiről a lehető legszaftosabb módon beszámoltak, ezzel örökre búcsút mondhatott a pedagóguspályának.

A sok lelki megrázkódtatás után májusban mégis sikeresen érettségiztem és a legmagasabb pontszámmal felvételt nyertem Debrecenbe magyar-angol szakra.

18 éves születésnapi ajándékom egy pecsétes papír volt, apa beadvánnyal fordult a Városi Bírósághoz. Keresetében előadta, 3 éve már nem tartom vele a kapcsolatot, ezért érdemtelen vagyok a gyermektartásra, ami az egyetem alatt is járna nekem. A beadványhoz mellékelt egy levelet, amelyet hozzám írt, közös megegyezést javasolt láthatás ügyben bírósági tárgyalás helyett.

Annyi év szitkozódás után akkor vetették fel otthon először előttem a családban, kompromisszumot kellene kötni vele, hiszen ha négyórás pofavizitet felajánlok neki, az igazán megér havi húszezer forint támogatást; nem érdemes kockáztatni egy ítéletet.

Viszont akkor már nem akartam látni sem őt, sem a családját. Egyszerűen undorító volt számomra, hogy boldognak láttam, miközben anyán észrevettem, mennyire őrlődik otthon a magánytól, amit úgy próbált oldani, hogy köztünk már nem anya-lány kapcsolat volt, hanem két barátnő; hasonló vörös, rövidre nyírt frizurával, akik lazán veszik a világ dolgait és közösen kifiguráznak mindent és mindenkit, aki, és ami nem tetszik körülöttük ebben a rohanó világban.

A tárgyalásra is egyformán vörösre festett göndör frizurával érkeztünk kék bálnás pólókban; üzenve mindenki felé, mi egyek vagyunk. A bíróság folyosóján a tárgyalás előtt apa azonnal megrohamozott minket, akkor már öt éves fia, Bertike legújabb fotóival, felajánlotta, tárgyalás helyett egyezzünk meg, bármelyik hétvégén jó számára, ha meglátogatom falujában.

– Kerüljük el a pert – ismételgette. – Nem ez lenne a jobb mindhármunknak?

A tárgyalóterem előtti padon egy rövid hajú, sovány, beesett arcú fiatalember ücsörgött szürke öltönyben, nagyon zavarban volt, szenvedélyes vitánkat végig kellett hallgatnia.

Akkor nem tudtuk, ő a bírónőhöz beosztott gyakornok jogászhallgató volt, csúnyán elárultuk előtte magunkat, mennyire foghegyről kezeljük aput, az némán végighallgatta, hogyan gúnyoltuk ki öregem kompromisszumos javaslatait… Később rájöttünk, ez mennyire komolyan befolyásolta az elsőfokú ítéletet…

A tárgyalás közepén behívtak tanúnak, akkor vettem észre a pulpituson ülő fiatalembert és ez nagyon zavarba hozott. Próbáltam elemezni baklövésünk következményeit, de a bírónő hülye kérdésekkel kezdett el bombázni, ami kissé fel is idegesített:

– Miért nem akarja látni az apját, kérem? – mordult rám erélyes hangon.

– Egyszerűen nem akarok hozzá járni és kész – feleltem higgadtan

– Utálja, gyűlöli, vagy van valami különleges oka?

– Nem utálom, de egyszerűen eltávolodtunk az utóbbi időben nagyon egymástól.

Elkerülni a NEM szót és az elutasítás nyers formáját; erre nagyon kitanítottak Papóék.

– Ha ezt mondod, sohasem látsz pénzt – magyarázta aggódó tekintettel a nagyi. Tanácsukat megfogadva ügyesen kisiklottam a bírónő keresztkérdéseinek csapdáiból, helyette másról beszéltem, az otthon eltervezett stratégia szerint. Elmondtam, tudom, mennyire nem kedvelik egymást a szüleim, de apámnak nem volt joga beleszólni anya házassági hirdetésébe, hiszen én már tizenöt éves koromban beleegyeztem, igenis használhatja a nevemet, ha válaszol más férfiak leveleire. Később jöttem rá, naivan és idétlenül beárultam anyát, mert apa ezt a tényt nem is használta fel ellenünk; nem is került terítékre a tárgyaláson. 

Próbáltam szerencsétlenül menteni a még menthetőt, sérelemként adtam elő azt az esetet is, hogy apa két éve pszichológushoz akart beidéztetni, ott találkozhattam volna a féltestvéremmel.

– Maga szerint van valami szeretet abban az apában a lánya iránt, aki meg akarja vizsgáltatni pszichológussal gyermekét, hogy bolond-e? Rám akart kényszeríteni egy vizsgálatot? Ezek után bárki csodálkozik az aljas tette miatt mennyire megváltoztak az érzéseim az irányában?

Azóta felnőtt fejjel belátom, komoly ütőkártyát adtam apa kezébe, hebehurgya kijelentéseimmel tudta bizonyítani, a gyámhatósági eljárást anya, papó és nagymama uszításként használta fel ellenem. Ez sajnos nagy bukta volt… A másik panaszom se jött be; felháborodott hangszerelésben adtam elő; kémkedett utánam a gimiben:

– Egy apának kötelessége figyelemmel kísérni lánya tanulmányait – harsogta felém kioktatóan a bírónő, majd nyers hangon kiküldött a folyosóra.

Nem akartuk elhinni, mikor az elsőfokú ítéletet felolvasták és érdemtelennek nyilvánítottak a tartásra. Papó igyekezett lelket önteni belénk, és a törvényes határidő előtt pár nappal összegépelt egy nyolcoldalas fellebbezést, amelyben ötvenkét negatív jelzővel ruházta fel aput!

„Ilyen emberrel nem lehet kapcsolatot tartani”- írta fellebbezésében, majd az első fokon ítélkező bírónőt elfogultsággal vádolta meg. A másodfokú tárgyaláson már nem voltam jelen, de anya mindenről beszámolt részletesen. Apu nem is reagált a fellebbezésre, csupán néhány fotót nyújtott át a családjáról a másodfokon tárgyaló háromtagú tanácsnak:

– Ez a kis család várja hozzánk havonta egyszer Ibolyát; leányom bármelyik hétvégén ellátogathat hozzánk – tette meg nagylelkű ajánlatát. – Abba is beleegyezem, ha kiválaszt egy szombatot havonta és délelőtt eljön a tizenegyes vonattal, megebédel nálunk, átveszi a fizetési jegyzékemet, és a pénzt, mindenkori bérem húsz százalékát, aztán már mehet is vissza a háromhúszas vonattal. Ha nincs hozzá kedve és havonta csupán három órát szán a kapcsolattartásra, mi bármelyik hétvégét elfogadjuk, csak jöjjön!

Nézzék meg ezt a fotót! – folytatta érvelését a bíróság előtt. – Ez a kis család várja nagykorú lányomat. Gondolják, hogy a tizenhét éves gyámleányom és az ötéves fiam előtt fogom vegzálni őt vagy számon kérném rajta a múltat, a jelent, vagy a jövőt? Ez a per azonnal véget érhetne, csak ki kellene felénk nyújtani a kezét és azt mondani, IGEN!

Ezután a bírói tanács elnöke rákérdezett a fellebbezésre: mit szól az ötvenkét negatív jelzőhöz? – Apám nagyon ügyesen kivágta magát:

– Ezt írták rólam, ez a véleményük rólam… ezért váltunk. Képzeljék, megmutattam ezt a förmedvényt az iskolaigazgatómnak, fennakadtak a szemei, majd így szólt:

– Egy ilyen polgári perben nem adhatok munkahelyi jellemzést, mégis segítek rajtad. A gazdasági irodával készíttetek egy hivatalos összesítést, az elmúlt öt évben évente mennyi jutalmat kaptál tanárként. Pénz beszél… a többit tudod, de azért ne légy szerény; ne felejtsd el tájékoztatni a bíróságot; nálunk csak a tanári kar negyede kap jutalmat, és te mégis mindig köztük vagy!

Több évtizede vagyok ugyanazon a munkahelyen, és lehet, hogy a tisztelt bíróság tagjai közül jövőre valamelyik gyereküket én fogom oktatni, nevelni.

Apu érvei lesöpörték fellebbezésünk minden pontját, anya kétségbeesve próbált válóperi sérelmekkel előjönni, hiába, a tanács már immunis volt vele szemben.

A kegyelemdöfést apa ravasz felajánlása adta meg:

– Tisztelt bíróság – fordult a tanács felé. – Mindketten kérhetnénk hat hónappal az ítélet elhalasztását, ezért javaslom alperes felé, fogadja el ajánlatomat. Ebben az időszakban Ibolya havonta bármikor meglátogathat, megebédel nálunk és a következő vonattal hazatér, miközben én átadom neki a fizetési jegyzékemet és készpénzben havi jövedelmem húsz százalékát, szerintem ez működni fog.

Anya félbeszakította:

– Semmilyen láthatást nem tudok garantálni, mert meg sem érdemled. Várom a bíróság ítéletét.

Elbuktuk a pert… érdemtelen lettem!

Sajnos ekkor már olyan magas volt bennem az utókamaszkori dac, amely a vesztes per után átcsapott gyűlöletbe, nem is tudtak volna rábeszélni, hogy kimenjek abba a tetves faluba, a surmó parasztok közé, pénzért, ahhoz az apához, aki bolonddá akart nyilvánítani egy gyámhatósági eljárásban.

Tehetetlen dühünkben családi kórusban szidtuk a mocskos bíróságot, a rokonok felé még jobban gyaláztuk apát, aki paragrafusok mögé bújva megúszta gyermektartást.

Persze ma már felnőtt fejjel egészen másként látom a dolgokat. A per elbukása után anya a mártírt játszotta, Miközben a lakásunk felét ki kellett adnunk albérletbe, hogy pótolni tudjuk azt a pénzt, ami a gyerektartás miatt kiesett, néha próbált rábeszélni egy kompromisszumos megoldásra, de az éveken át belém táplált gyűlöletet már nem lehetett egyetlen gombnyomással megváltoztatni bennem.

Így lettem én a rokonság szemében a tartástól megfosztott „szegény árva”. Egyetemistaként a nagyi nővérének a debreceni lakásában szerencsére ezért kaphattam egy szobát ingyen, Irma néni később annyira megszeretett, rám íratta a lakását.

Debreceni diákéveim alatt sohasem találkoztam apámmal, viszont az esküvőm előtt váratlanul jelentkezett. Valahonnan megtudhatta, hogy a diplomám megszerzése után az I.T.H.  cégnél dolgozom, mint tolmács és  műszaki fordító.

Hihetetlen, londoni nyaralásáról küldött egy képeslapot Janó szerelmem munkahelyére, és mint jövendőbeli após, aki tud koránjött unokájának várható születéséről… valahonnan piszok jól informálhatták!

Szalai Janót egy debreceni gyógyfürdőben ismertem meg, találkozásunk szerelem volt első látásra, akarom mondani első érintésre; mivel masszőrként dolgozott ott. Családom egyáltalán nem örült kapcsolatunknak – különösen Papó; telebeszélte anyuci fejét, mit is akarhatok egy csóringer, diploma nélküli, minimálbéres masszőrtől. Éveken át szurkoltak azért, hátha szétmegyünk Janóval, egyetlen mentséget találtak nála, van egy lakása. Apró, negatív megjegyzéseikkel csak azt érték el, hogy még jobban ragaszkodtam hozzá, anyának is majdnem egy év kellett, nagy nehezen elfogadta, rájött, mennyire vonzódom hozzá. Beletörődéséhez kicsit hozzájárult saját életének felborulása is; Erdő utcai iskoláját politikai okokból bezárták; munkanélküli tanár lett.

Éveken át segélyen élt, sehová nem kellett, depresszióját gyógyszerekkel próbálta kezelni. Az egyre jobban erősödő stressz után aztán szívproblémák jelentkeztek nála. Atlétikai versenybíróként néha próbált egy kis pénzt keresni, és szégyellte, ha Papóék támogatták a nyugdíjukból. Ezután már hallgatólagosan elfogadta Janót, de Papóék további áttételes kritizálása számomra csak olaj volt a tűzre. Úgy döntöttem, felgyújtom sumák kivárásra építő kispolgári elvárásaikat, ezért szándékosan vállaltam a terhességet; kész tények elé akartam állítani az egész családot.

Kismamaruhában, nyolchónapos terhesként álltam az oltár elé november 19-én, a születésnapomon, ezzel büntettem a „szent” családomat azért, mert …

Valaki a családból nagyon kiakasztott a menyasszonyi ruha próbája közben; az arcomba vágta:

– Az apád vére folyik az ereidben, a legnagyobb élvezet számodra egy ünnep harmóniáját megfojtani!

Apu valahonnan értesülhetett az esküvőmről és felvette a kapcsolatot Janóval, jövendőbeli férjemmel Facebookon. Janó régebben rákérdezett apámra, kissé sajnálkozó hangnemben iszákos, izgága fazonként állítottam be, aki hajléktalanként él valahol Dunántúlon és nem hívhatjuk meg az esküvőnkre, szégyent hozna ránk, ha vendégeinktől pénzt kuncsorogna.

– Szó sem lehet a meghívásáról! – tettem hozzá erélyesen.

Később Janó és apa Facebookon elkezdtek egymással üzeneteket váltani.

Az öregem a kínai Nagy fal előtt állt a családjával, ilyen háttérkép után a vőlegényemnek be kellett ismerni; hazudtam!

– Hazudtam Janó, apám nem hajléktalan… Nem fizette a gyermektartást az egyetemi éveim alatt, és betegesen gyűlöli a családomat. Kitöröltem az életemből, ha a férjem akarsz maradni, neked is ezt el kell fogadnod! Janót ezután meg sem kellett kérnem, azonnal törölte öregemet a Facebook-os ismerősei közül.

Már azt hittem, simán lemegy az esküvőnk, bár mindenki a nagy hasamról suttogott, engem egyáltalán nem zavart, sőt élveztem is. De Apu váratlan megjelenése ledöbbentette a rokonságot, már nem is a nagy pocimat figyelték, hanem a házasságkötő terembe bepofátlankodó alakokat. Apám cseles módon lopózott be a házasságkötő terem hátsó bejáratán kamasz fiával (féltestvéremmel), az utolsó sorban megálltak, fegyelmezetten, karba tett kézzel, mint a cövek. A násznép többször is hátranézett a szertartás alatt botrányra éhesen, inkább ránk figyeltek volna! A szertartás végén a boldogító igen és a pezsgőkoccintás után hirtelen mindketten eltűntek.

A közös fotózkodás után az anyakönyvi hivatal előtt fogadtuk a gratulációkat, már éppen templomi esküvőre akartunk indulni, amikor az egyik bokor mögül hirtelen kiugrott apa és odakiáltott Janónak:

– Hahó! Szeretnék az ifjú férjnek átadni egy borítékot; idejönnél Jancsi? – nézett a férjem felé bátorító bólintással.

Janó elindult, próbáltam visszafogni:

– Ő az, a hajléktalan apád szuper Bosch öltönyben, nem fogok benyalni neki, azok után, amit veletek tett, de abból még nem lesz baj, ha pénzt ad – nyugtatott meg és rám kacsintott cinkosan.

Később tudtam meg, az öregem milyen fondorlatosan adta elő magát Jánosnak:

– Itt egy kis boríték, raktam bele százezret – mondta és szúrósan Jancsi szemébe nézett. – Sajnos csak ennyi, mert nem hívtatok meg engem és családomat a lagzitokra. Majd a nagykabátja belső zsebéből elő vett egy nagy borítékot; kibontotta és megpörgette benne a húszezreseket. Ebben egy milla van, sajnos nem adhatom oda, megtiltotta a nejem, odaadtam volna, ha eljárhattam volna Ibolya lányommal a menyasszonytáncot.

– A régi családi perpatvarok nem tartoznak rám – próbálta Janó kivágni magát kínos helyzetből. – De azért köszönünk mindent!

Ekkor láttam aput utoljára, később nyaranta kaptunk tőle képeslapokat Európa legszebb városaiból, Madridból, Portóból, Londonból és Szentpétervárról, Amszterdamból.

– A „hajléktalan” apádnak úgy látom telik az utazásra – jegyezte meg cinikusan Janó. – Ráadásul mindent tud rólunk. Még azt is megírta, hova költöztünk, hogy hívják az unokáit, ugyanakkor te még mindig kémkedésnek veszed a figyelmességét.

– Anyával majdnem minden hónapban találkozik a piacon, elfordítja a fejét, még köszönésre se méltatja – jegyeztem meg férjecskémnek.

– Feltéve, ha igaz, amit anyósom állít – dohogott Jancsi.

– Kétségbe vonod édesanyám állításait? – sziszegtem dühösen.

– Sajnos már mindenben kételkedem, mióta kiderült, hogy a „hajléktalan” apósom egy millával akart megdobni az esküvőnkön, és olyan városokból üdvözöl nyaranta, ahová mi sohasem fogunk eljutni anyagi helyzetünk miatt, szívem.

*

Apa közlekedési balesetéről egy helyi újságból értesültünk; kamionnak ütközött Skoda kocsijával. Anya nem firtatta, hogy a kamionos volt-e a hibás, hamar a lényegre tért, számba vette várható örökségemet, és közölte, illendő lenne részt venni a temetésen.

Lopva érkeztünk a szertartásra, ahogy annak idején ő a mi esküvőnkre. Mindnyájunkat meglepett, hogy anyám az utolsó pillanatban úgy határozott, mégsem lesz ott a ravatalnál, a kocsiban vár meg bennünket, Janót azért kioktatta, hogyan viselkedjünk apa családjával és a rokonsággal. Csak a búcsúztatás felét bírtam ki, mert miután a koporsó felől új családját néztem, nem tudtam elviselni féltestvérem, Bertalan szúrós pillantásait. Ezek után nem ért meglepetésként a közjegyző által kiküldött végrendelet sem:

„Lányomat, Ibolyát kitagadom, semmit nem örökölhet utánam, még a köteles részt sem. Indokaim: nem hívott meg sem a ballagásaira, sem a diplomaosztójára, de az esküvőjére is hívatlan vendégként állíthattam be. Minden családi kapcsolatot gyűlöletből szakított meg velem, mert az anyja válása után annyira ellenem nevelte. Magatartása nem változott meg nagykorúsága után, hiszen a bíróság jogerős ítéletben a tartásra is érdemtelenné nyilvánította, mert minden kapcsolatot megszakított velem.

Anyát mindez nem zavarta:

– Vénségére meghülyült… a vérét tagadta meg. Pereljünk! Van egy jó ügyvédem, Bugyi Orsolya, azt hiszem, ő megtalálja a kiskapukat.

– Van értelme? – néztem rá keserű pofával.

– Már nincs apád…

– A köteles részt minimum sikerül kiperelnünk, hiszen jár neked vérségi alapon – biztatott Bugyi ügyvédnő. – Nem vagy érdemtelen, mert nem törtél az életére, nem akartad a halálát!

– Gondolj a házakra, meg a földekre, az erdőkről nem is beszélve – mondta izgatott hangon anya. – Jó kis summa, megalapozhatod vele gyermekeid, Dóra és Viktor életét. Ha már annak idején öt éven át nem fizetett neked gyerektartást, most utólag a jogi paragrafusok kiskapuival kipréselhetjük a koporsójából, ami neked jár… Nyugodj meg, marad még elég lóvé a féltestvérednek is.

Janó heteken át próbált lebeszélni az újabb perről, de végül beleegyeztem. 

A hagyatéki tárgyalás kezdetén az ügyvédünk szenvedélyes hangon előadta, nem vagyok érdemtelen, nem törtem apám életére! Féltestvérem, Berti velünk szemben ült fekete öltönyében ügyvéd nélkül a padon, sovány, izmos teste kicsit kilógott az öltönyéből, amikor felállt és a bírósághoz fordult az ügyvédnő beszéde után:

– Nem is tudom és nem is akarom megcáfolni az ügyvédnő mondatait – szólalt meg kicsit szaggatottan.  – Tárgyalás előtt kértem egy DVD-lejátszót a terembe, mert ez az üzenet apámtól van – nyújtotta át a lemezt a bírónőnek. – Kérem, játsszák le!

Rémülten összenéztünk az ügyvédnővel, amikor a bírónő belehelyezte a lemezt a lejátszóba.

Az ablak melletti képernyőn feltűnt apám abban a tengerészpólóban, amit legjobban szeretett viselni, különösen, amikor lementünk a tópartra. Ha visszagondolok, az akkor elhangzott szavai örökké bennem maradtak, még ma is a fülembe csengenek:

– Helló mindenkinek! Ez itt egy halálom utáni üzenet, ha esetleg valaki kétségbe vonná végakaratomat. Sajnos, Ibolya lányom, te az irántad érzett szeretetemet mindig kétségbe vontad, pedig köztudott, minden harmadik ember buta házasságot köt, elválik, de a vér szava szent marad. Te ezt mégis megtagadtad! Azt még megbocsátottam, hogy kamaszként ellenem fordítottak, hiszen félig kölyök voltál… fel sem pofozhattalak. Azt sem mondhattam; térj észhez, hiszen az uszítók érzelmileg megzsarolt bábuja voltál… Te nem tudtad, mennyire fájt nekem, felnőttként úgy követeltél tőlem támogatást, hogy együtt mocskoltál Papóval, anyáddal, akik soha sem bocsátották meg nekem, volt merszem otthagyni a hírhedt bankigazgató lányát, mert havonta az egy szex is sok volt számára.

Később anyád hamis látlelettel próbált kitúrni abból a lakásból, amelynek beugróját Olga nagymamád fizette, de lebukott bíróság előtt és… végül a bosszúm is utolérte.

Lám-lám, még most sem nőttél fel, Ibolya, most is pénzért perelsz, belevittek ebbe is…  Két malomkő között őrlődtél évtizedeken át, legalább az egyiktől szerettél volna megszabadulni, hiszen olykor kibírhatatlan volt a nyomás. Most viszont elporladt az egyik kő és TE még most is nyomást érzel, velejéig rohadt igazadat akarod bizonyítani. Kinek? Egyszer már érdemtelen lettél a tartásra, vajon most mit tudsz mentségedre felhozni, halálom után egyáltalán érdemes vagy egyetlen forintra is apád örökségéből?

Besokalltam:

– Kapcsolják ki a DVD-lejátszót! – kiáltottam a bíró felé.

– Figyelmeztetem, jogában áll az alperesnek lejátszani a DVD-t – utasított rendre a bíró.

– Fejezzék be! – vágtam oda. – Ezennel visszavonom a köteles rész iránti keresetemet és bocsánatot kérek mindenkitől.

Az ügyvédnő hiába próbált visszatartani, lehajtott fejjel elindultam a kijárat felé; utoljára rápillantottam az öreg fotójára a kimerevített képernyőn. Láttam, amint bal mutatóujját magasra emelve rám mosolyog, mintha üzent volna valamit… amit mindig eltakart előlem. A ki nem mondott szavak üzenete volt ez… Most éreztem először bűntudatot, mert meg akartam felelni a körülöttem élők elvárásainak.

Anyám a tárgyalóterem ajtaja előtti padon ült, kissé idegesen dobolt bal kezével a táskáján:

– Na, mi van? Sikerült kiperelnünk a köteles részt?

– Hagyjuk! – mondtam éles hangon. – Tudod, mi a te bajod? Apát még a halálában is le akarod győzni 50 év után. Nem leszek többé az eszközöd, évtizedeken keresztül belekényszerítettél az elvált gyerekek 22-es csapdájába. Ott vergődtem; neki meg kellett halnia ahhoz, hogy kiszabaduljak ebből a béklyóból és tisztán lássak mindent!

Először rám meredt, majd fejét a kezeibe temetve halkan sírdogálni kezdett; az ilyenkor szokásos vigasztalásomra várt:

– Feleslegesen erőlködsz, anya! – szóltam hozzá nyersen. – Most már tisztán látok és a pityergésedből eredő érzelmi zsarolásoddal szemben immunis vagyok. Mindjárt kijön az ügyvédnő és felvilágosít mindenről! – szóltam búcsúzóul és elindultam a kijárat felé.

R. Kovács László