kb. 12 perc olvasás
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás világháborúnál is régebben volt egyszer egy fiatal író, aki Budapesten lakott, az Üllői út 91/a számú házban, hátul a második udvarban, az első emeleten, egy kis alkóvos egyszobás lakásban. Ott lakott a kis feleségével, s volt nekik egy gyönyörű, roppant erős és hatalmasan okos fiuk, akinek már minden képessége napnál fényesebben tündöklött, hiszen már héthónapos volt.
Minden reggel az volt az én dolgom – mert hogy el ne tévesszem, én voltam az a fiatalember, 32 évvel ezelőtt -, hogy ezt a nálam még fiatalabb kis legényt százig ugráltattam. Megfogta a két mutatóujjamat, s hopp, hopp, meg sem állott, míg százig nem számoltam. Nem győztem eleget csodálkozni az erején, mert én nem vállalkoztam már akkor se erre a bravúrra. Szóval éltünk hármasban boldogan.
Egyszer azt mondja a kisbaba édesanyja:
– Pénz kellene, egy kis pénz. Már a picinek is kis cipőt kellene venni, mégpedig bőrcipőt, hiszen nemsokára járni fog. Meg egyébre is kellene, hát próbálja meg, szívem – ez voltam én -, szerezzen valahogy egy kicsi kis pénzt.
A fiatalember megvakarta a fejét, és nagyot sóhajtott:
– De honnan? Egyebet nem tudok, csak írni, s az a baj, hogy az emberek még nem tudnak olvasni. Nem tudják elolvasni, amit én írok. Nem adnak érte pénzt, akármit is írok.
– Írjon egy kis mesét a kisfiának. Hátha az jobban fog tetszeni, mint azok, amiket a nagyoknak ír. Maga még fiatal író, gyerek-író, írjon a gyerekének.
Ölembe kaptam a kisfiamat, s körültáncoltam vele a szobát.
– Mit írhatok én ennek a kis pocoknak. Ő ír nekem, mert minden hangja, gőgicsélése kész költészet és a legnagyobb művészet.
De szöget ütött a fejembe a feleségem szava, s aztán elkezdtem gondolkozni, hogy nem is volna rossz egy kis gyerekregényt írni a lap mellékletén, talán még adnának is érte egy kis különpénzt, legalább annyit, hogy azt a bőrcipőcskét meg tudja venni az anyja a kis Bandikának.
Ahogy jártam az úton, keresztül a Józsefvároson, az Üllői útról a Rákóczi útra, sok zig-zug mellékutcán át, hát uramfia, lassan elkezdett nekem a sötét Józsefváros kiszínesedni, kitavaszodni, nyári tündérkertté válni! Megjelent a Gólya utca táján a Tiszapart, és eltartott a Csokonai utcáig. És ahogy mentem beljebb, beljebb a száraz, forró nyári estéken a nyomortanyaszagú oldalutakon, az orrom megtelt ibolyaillattal, mert sehol annyi ibolya nincs, mint a szülőfalum dombjain, és a fülem nótaszóval, mert sehol annyit s oly vidáman nem dalolnak, mint az én Csécse nevezetű hazámban, és az ország legnagyobb városa átalakult nekem az ország legkisebb falujává, mert ezen a Csécsén összesen annyi ember élt, hogy a fatornyú kistemplom sem telt meg, ha mind begyűltek is húsvétot énekelni.
Ha aztán jól megkésve, hazafelé ballagtam vacsorára a szerkesztőségből, már messziről nevettem a feleségemre és a fiamra, de nem mondtam meg, micsoda különös tündéréletem van most énnekem: mindennap kétszer járok a tiszaháti gyönyörű világban, kakukkfű és verbéna virít körülöttem, és apró, kócos fiúk, lányok peregnek-forognak az utamon, és suttognak és kacagnak, amerre járok.
Különben abban az időben nagyapó voltam. Igen ám, nagyapónak voltam szerződtetve a laphoz. Mégpedig nem is első és fő nagyapónak, az más volt, más kollégám, aki nálam egy egész évvel öregebb volt s tíz évvel régibb újságíró, másképpen a lósport vezetője volt, s mindennap azon törte a fejét, melyik ló fog bejönni elsőnek a holnapi versenyen – mellékesen ő írta a kedvenc olvasóinak, a gyermekrovatban, a kedveskedő leveleket. Én pedig olyan szerény másodnagyapó voltam, akinek marékszámra osztották ki a levélkéket, s aki meglehetős szigorúan osztogatta a tanácsokat és a becéző szavakat.
Most örültem ennek a foglalkozásnak, mert gondoltam, mindegy az, kicsiknek ír az ember vagy nagyoknak: úgy írok a kicsiknek, mintha nagyok lennének. Megírom a magam kis regényét, s learatom vele a nagy sikert. Mert az lehetetlen, hogy észre ne vegyék ezt a regényt!
Így kezd a fiatal író élni: egyszerre két, sőt három nagy öröme van: első az, hogy megírhatja azt, ami a szívét legjobban érdekli. Második, hogy megkeresi evvel az írással a dicsőséget, amit úgy is hívnak, hogy kenyér és élet. S így a harmadik és legszebb öröme, hogy a különdíjból, amit biztosan kap, vehet egy kis cipőt a kicsi kis fiának, éspedig bőrből, igazi cipellőt, amiben aztán nemcsak az ágyon lehet ugrálni, hanem meg lehet tanulni járni az élet útjain.
Nem mondtam én a szerkesztőnek, hogy pénzt akarok kapni a kis regényért. Nem mertem megmondani, mert féltem, hogy akkor azt mondják, nem kell. Én csak helyet kértem, s biztosra vettem, hogy ha ezt elkezdik olvasni a szerkesztők, azonnal felkeresnek, és azt mondják, hogy tartsd a markod. Ezért pénz jár!
Mivel semmi nehézséget nem csináltam, a kis regényt félig megírva elfogadta a barátom, a valóságos nagyapó, s a legközelebbi számban már meg is kezdte a közlését.
Abban az időben az volt a szokás, hogy vasárnap délelőtt az egész szerkesztőség bement a hivatalba újságot olvasni, kaszinózni, diskurálni. Én nemigen szoktam bemenni, nem szerettem még vasárnap délelőtt is otthon hagyni feleségemet, fiamat – de most elmentem, mert nem akartam, hogy a kollégák szenvedjenek amiatt, hogy nincs telefonom, s nem tudják közölni velem az elragadtatásukat.
Most is gyalog mentem be, de oly gyorsan és kihevülve, hogy nem volt időm ábrándozni.
No, bemegyek. Bent vagyok. Nézem az újságokat. Nem érdekelnek. Várom a megjegyzéseket. Nem érdekelek senkit. Kezdek leforrázódni. Elhallgatni. Elcsüggedni.
Eltelik egy óra. No, indulok vissza, haza.
Mikor a kezembe veszem a sétapálcát, s fejemre teszem a cilindert – igen, abban az időben még az volt a szokás, hogy vasárnap, de még hétköznap is cilinderben jártak az urak. Nekem az volt a legjobb karban levő kalapom, mert esküvőre vettem, s az még nem volt régen… Hát ott állok cilinderben, a redakció[1] közepén, s megemelem, hozzám szól egy kollégám:
– Tudja mit, kedves kolléga, a cilinder nagyon kiment a divatból.
Lángvörös lettem. A szegény ember rettenetesen érzékeny éppen a divat kérdésében. Én soha cilindert nem vettem volna, de a menyasszonyom meg volt döbbenve, hogy az esküvőre puhakalapban akartam menni. Nem saját maga miatt, mert ő egyáltalán nem volt soha divathölgy, hanem a társaság miatt: mit szólnak a kolónián?
Tudniillik egy bányakolónián laktak, ahol az édesapja nem volt cilinderes úr – szerény hivatalnok volt -, de az egyetlen lányát úgy nevelte, hogy az csak cilinderes gavallérhoz mehet feleségül. Legalább én akkor úgy fogtam fel a dolgot, és ahogy hazaértem Budapestre, azonnal az volt az első dolgom, hogy a legelőkelőbb divatáruüzletben megvettem a legdivatosabb karcsú cilindert. Elég bajom is volt vele, mert a cilindert lapos fejű embereknek találták fel, s az én kerek fejemet folyton úgy szorította ez a buta fedél, hogy kétoldalról összenyomott, elöl-hátul meg billegett, és cúgos volt.
És ráadásul most, első regényem első folytatásának ünnepén leszólják nagy önfeláldozásomat, amit a szerelem oltárán hoztam: a cilinderemet.
Azt mondja még a kollégám:
– Különben láttam, hogy regényt kezd a mellékleten.
Erre megszédültem, a vér rohant bennem le s fel.
– Egész ügyes. Elolvastam. Egész jó. Csak folytassa.
Megfordultam s elrohantam.
Jó két vagy három kilométerre laktam a szerkesztőségtől, legalább félóra volt, míg az utat megtettem: cilinderben, a mellékutcákon. Nem lehet elmondani, mennyire szégyelltem magam. A regényre tett megjegyzést viszont nem tudtam elbírálni, mi az? Dicséret, hogy egyáltalán szót vesztegetett rá valaki? Ez már siker? Vagy mi? Szégyen, hogy csak ennyi? Folyton olvastam olyanokat, hogy egy fiatalember beküldött egy kéziratot egy nagy írónak, s az megőrült tőle, s éjjel felkereste és megölelte, megcsókolta érte… A fiatalembert Dosztojevszkijnak hívták… Nekem meg ennyivel kell beérni?
Végre, valahogy azért csak hazaérek.
Az előszobában körülnézek, hova dughatnám el, de örökre a cilindert? Az előszoba kicsi, üres, semmi szekrény, csak egy fali fogas. Mit tegyek, felakasztottam a fogasra. Szégyellje magát ott a középen.
Ahogy bemegyek, nagy zsivajgás. Sokan vannak. Az öcséim, a feleségem nagynénjei és a legkedvesebb nagybátyja is itt van, Marci bácsi. A család grandszenyőrje[2], állami főmérnök.
És mindenki ujjongással üdvözöl, az új regényírót, az írót, a család büszkeségét. Mindenki olvasta a regényfolytatást, mindenkinek ragyog az arca, és mind el vannak ragadtatva.
Sorra csókolnak, ölelgetnek, simogatnak, és ragyog a szemük.
Még Marci is, azt mondja a regényből:
– Tass, tass, nekem is juttass.
És ő is megcsókol. Direkt erre a napra jött fel Zólyombrézóról, mert Zsani néni, az anyja értesítette, hogy mi lesz ezen a napon. Ez nagyon nagy szó, mert Marci nem olvas, csak szakkönyvet. Életében nem olvasott regényfolytatást, pláne gyerekregényt. Azt hiszem, a feleségem rokonai a Marci megjegyzését nagyobbnak vették, mint az én egész regényemet.
Szóval angyali zsibongás és öröm. Az ebédre Zsani néni gondoskodott mindenféle jóról, csak utólag tudom meg, hogy fiatal libát vett, és óriási tortát készített Pepi nénivel együtt. A harmadik nővérük, Mina néni nem volt Pesten, most Vashegyen volt, a feleségem édesanyjánál, ott egzecíroztatta a macskákat, ugyanis süket lévén, ráült a macskára egyszer, s nem hallotta, hogy nyivákol, azóta nem tűri őket a szobában.
Az öcséim is ott tündököltek, nem engedték el a részüket a büszkélkedésből. Utóvégre mégiscsak a Móricz családé az új író, akinek ma megjelent az első regénye első folytatása, s milyen remek!
Még ebédig át is kellett szaladnom édesapámhoz és édesanyámhoz meg az otthon levő további négy öcsémhez; nem messze laktak a Márton utcában, s ott mindnyájan sírtunk a meghatottságtól, hogy íme, révbe ért a fiuk, akit úgy szerettek volna valami tisztességes foglalkozásra adni, s aki ott rúgta az egyetemet, és elment… írónak… No de már mindegy!…
– Nohát, fiam – szólt édesapám -, osztán mit fizetnek érte?
Édesanyám csitította, mert már leolvasott mindent az arcomról:
– Az nem fontos, az a fő, hogy megjelent. Kiadták, ugye, fiam?
– Hát bizony – mondtam, s egész komolyan rettenetes szégyen volt bennem a mélyben: íróra a legnagyobb szégyen, ha nem fizetnek az írásáért… Akkor minek ír? – szól a közfelfogás, és a közfelfogással nem lehet vitatkozni.
– Mit beszélsz, annya? – szólt édesapám, aki mint „vállalkozó”, nem értette pénzkérdésben a tréfát. – Már fia van! Nem szabad elpotyázni a munkáját! Dühödjenek meg azok a rablók. Ilyen regényt úgyse kaptak vóna semmi pénzért.
– Elolvasta, édesapám?
– Persze, hogy elolvastam. Nagyon jó, fiam. Fogsz te még jobbat is írni.
Összecsókoltam s kacagtunk, s többet nem firtatta a pénzkérdést ő sem.
Mikor az ebédnél ültünk, s az anyja ölében ott ült a kisfiam is köztünk, mondtam, hogy az egész regényt a gyerek kedvéért írom… akkor kérdezte Zsani néni, hogy:
– Na, és mit fizetnek érte?
– Fognak majd, fognak – biztattam s hazudtam. – Majd írok én még jobbat is, akkor majd fognak fizetni!
De valahogy úgy éreztem, hogy ezzel a boldog családi idillel teljesen ki is van fizetve a regény. Sohase kaphatok ennél nagyobb sikert, mint most azt, hogy az asztalomnál együtt ülnek ennyien. Mi hárman, a feleségem, a fiam meg én; a két öcsém, ez öt és a két néni, az hét; de még Marci bácsit se engedték el, így nyolc és a kis cseléd, aki felszolgált, kacér felvidéki ruhácskában, kilenc. Kilencen ebédeltünk csodálatos vidámsággal és mennyei boldogsággal. Igaz, hogy a libát meg a tortát Zsani néni hozta, de azért mégiscsak a mi lakásunk volt ez, és a mi életünk vendégei voltak mindannyian.
Délután elmentünk a Városligetbe. Természetesen Marci bácsi volt a gavallér, aki viszonozni akarta a „fejedelmi” ebédet; úgy tett, mintha nem is sejtette volna, hogy a fiatal liba nem a regény honoráriumából került ki, hanem az anyja kedvességéből.
Mikor el akartunk menni, meg voltam döbbenve: milyen kalapba menjek? Az ünnepélyes társasághoz sehogy sem illett a megnyűtt, elázott, öreg barna csóré kalapom, cilindert pedig nem kívántam többet fejemre tenni.
– Csak nem akar ebbe jönni? – kérdi a feleségem, látva, hogy latolgatom a zsíros, öreg, hétköznapi kalapot.
– Marcin sincs cilinder.
– Na igen, mert ő utazott…
Zsani néni beleszólt:
– Ah, Marci nem utazik cilinderskatulya nélkül, az neki elengedhetetlen.
– Dehogy, mamám – szólt Marci -, a cilinder már kiment divatból.
El lehet képzelni, mennyire le voltam forrázva. Marci is tudja. Csak én nem?
– Nem is megyek benne – mondtam.
Marci megértette, hogy itt valami baj van.
– Már úgy értem, hogy annyira nem divat, hogy az ember vonaton is abban utazzék. Különben is még nagyon használják. Meg fogjátok látni, hogy a Városligetben rengeteg cilinder lesz. Pláne a Pavillonban.
Nem akartam botrányt, inkább elszenvedtem saját kínomat, s nem szégyenítettem meg a családot avval, hogy ezen az ünnepi napon, fiatal író első ünnepén, elnyűtt, ócska kalapban lépjek ki a világ elé.
Cilinderben léptem fel a villamosra. Á, de röstelltem; nem fért a cilinder a kocsiban.
De a Fővárosi Pavillonban tényleg akadt egy-két cilinder, s ez egy kicsit megnyugtatott.
Habos kávé után sétáltunk a tó partján. Egyik öcsémnek eszébe jutott, hogy csónakázni kell. Rögtön be is ugrott egy csónakba, s akkor már mindnyájan kénytelenek voltunk.
Gyönyörű volt a délután, s utóvégre az ember, mikor az első regényfolytatása megjelenik…
Ahogy megyünk a híd alatt, fent tömegben állott a közönség, ruhák, pompás vidám Budapest. Valaki csak lekiált harsányan:
– Nézzétek, az az alak cilinderben csónakázik!
Hatalmas kacagás odafent.
– Én nem tudom, mi van ma – mondtam Jankának -, az emberek meg vannak bolondulva. Soha senki még észre nem vette a cilinderemet, s ma mindenki evvel szekíroz.
– Miért, hát ki szólott róla?
– Most is a hídon az az alak.
– Á, én nem hallottam. Magának ez már rögeszméje.
Alkonyodott. Inkább elhittem, hogy a feleségem nem hallotta. Mindenesetre levettem a fejemről, s ölben vittem, mint a feleségem a kisbabát.
Igen, az nagyon szép nap volt…
De mikor az ötödik vagy hatodik folytatás megjelent, Bandika beteg lett.
Betegsége nem soká tartott. Bókay professzor járt hozzá. Agyhártyagyulladása támadt.
Mikor meghalt, azt hittem, vége a világnak. Most ezt az összes emléket éppen az verte föl bennem, hogy az éjjel elolvastam ezt a kis regényt, s megtaláltam benne azt a szokatlan, őszinte vallomást, ahogy a kis olvasóimnak elsírom kisfiam halálának bánatát.
S ma elsiratom ezt az egész világot, melynek azóta, kivétel nélkül, minden tagja halott:
meghalt édesapám, édesanyám, meghaltak a nénik, a három kedves, Zsani néni, Pepi néni és Mina néni, meghalt Marci bácsi, és meghalt a drága Janka néni, a feleségem, és meghalt a két öcsém, egyik a Doberdón esett el, a másik Amerikában… Még Annus, a kis cseléd is meghalt… Senki sem él, aki tanúja lenne ennek az emléknek, csak én magam, aki most, mikor első fiamat gyászolom újra, éppen az első unokámat várom…
És a könyv most kerül először könyv alakba.
Harminc évig porosodott. Mikor megjelent, nem keltett feltűnést, nem kapott bizony honoráriumot, pedig még kértem is a kisfiam temetési költségére, s nem kapott: hogy nem volt benne a szerződésben! S én csak írtam tovább… Azért nem panaszkodom, mert nagy emlék, nagy lelki gyógyulás volt, hogy éppen a letöröttség napjaiban írhattam tovább, s így belekerülhettem a munkás ember harcvonalába: a munka könyörtelen, s ez a jó.
Most elolvastam, s ezt a nagyon fiatalkori írást átadom az életnek, éljen, míg valaki kis örömet lel benne, s ott enyésszen el a könyvek csatamezején, a könyvpolcokon…
Leányfalu, 1938. február 15.
Móricz Zsigmond
Móricz Zsigmond
Pipacsok a tengeren
TARTALOM
Előszó
Madarak az eperfán
Hadak útja készül
Induló
Vágytam a szenvedésre
Itt az árvíz
Árvízi hajós
Bokrétavirág
Szépen szóló dalimadár
Számkivetés a paradicsomban
Aki nem dolgozik, ne is egyék
A csillagok alatt
Mikor a fülemile csattog
