Ser Petracco firenzei jegyző és Eletta Canigiani első gyermekeként született. Apját, a fehér guelfek hívét 1302 októberében száműzik Firenzéből. A család előbb Arezzóba, majd Incisába, apja szülővárosába, végül Pisába költözött. 1312-ben a korabeli pápai székhely, Avignon mellett, Carpentras-ban telepedtek le, ahol Petrarca Convenevole da Prato irányítása alatt kezdte el tanulmányait. Később jogot tanult Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor, 1326 áprilisában visszatért Avignonba, ahol elmélyült filológiai tanulmányokat folytatva is vidám, nagyvilági életet élt.
1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában (ma Théâtre des Halles) pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét. 1330-ban fölvette az alsóbb papi rendeket és Giovanni Colonna bíboros szolgálatába állt. A Colonna család támogatása révén európai utazásokat tett, amire megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallta.
1336-ban Petrarca, aki a természeti szépségek nagy csodálója is volt, megmászta a Ventoux-hegyet (olaszul: Monte Ventoso) és megcsodálva a kilátást eszébe jutottak a Vallomások sorai a megvizsgálandó lélekről, majd levélben számolt be erről felismerve Augustinus 1000 éves sorainak igazát, felismerve: semmi nem nagyszerűbb a léleknél. A témával foglalkozó legtöbb úgy ítéli meg, hogy a lélekre való ilyen pozitív tekintés lehetősége jelentős Petrarca, mint a humanizmus atyja és a reneszánsz fejlődésében.
1337-ben jutott el először az általa oly sokszor dicsőített Rómába, majd megelégelve a mozgalmas életet, visszavonult a Sorgue forrásvidékére, Vaucluse-be. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban töltötte, de saját bevallása szerint is „nagy megszakításokkal”,[2] mert hosszabb időt töltött Parmában, valamint megfordult többek között Nápolyban, Veronában, Padovában és Mantovában is.
Nem utolsósorban ügyes önmenedzselése eredményeképpen, 1341. április 8-án, miután vizsgát tett Anjou Róbert nápolyi király előtt, a Capitoliumon költővé koronázták.
1347 újabb fordulópontot jelentett az életében: Cola di Rienzo római felkelését támogatva szakított pártfogóival, a Colonnákkal, és élesen bírálta a pápai udvar itáliai politikáját. November 20-án Rómába indult, de végül nem teljesen világos okokból lemondott tervéről, és nem csatlakozott Cola akciójához. A következő éveket különböző észak- és közép-itáliai városokban töltötte. 1351 nyarán a pápa hívására visszatért Provence-ba, ahol csaknem két évig maradt, majd 1353 májusában végleg Itáliába költözött. A Visconti család uralta Milánóban telepedett le, amiért firenzei barátai élesen bírálták. 1361-ig maradt ott, közben a Viscontiak megbízásából követi minőségben Prágában és Párizsban is megfordult.
1361 és 1368 között rövid ideig Padovában, majd évekig Velencében élt leányával, Francescával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elvesztette: fia, Giovanni 1361-ben bekövetkezett halála után így újabb súlyos csapás érte a költőt. Több levelet váltott ez idő tájt művelt barátaival, akik mesterükként tekintettek rá, köztük Boccaccióval.
1368-ban Padovába költözött, ahol két évig maradt, majd életének utolsó esztendeit egy Arquà nevű falucskában töltötte. Itt érte a halál 70. születésnapja előtt egy nappal, 1374. július 19-én.
Legnagyobb hatású műve, olasz nyelvű Daloskönyve (Canzoniere) elé Petrarca eredetileg a „Népnyelven írt dolgok töredékei” (Rerum vulgarium fragmenta) címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye. A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 balladát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár nem a versek keletkezésének időrendje a fő szervező elv. Tematikailag ugyan a Laura iránt érzett szerelem áll a középpontjában, de található benne néhány más tárgyú költemény is: például a két híres hazafias canzone – Itáliám (CXXVIII), Nemes szellem (LIII) – vagy az avignoni pápai udvar korruptsága ellen írt három „babiloni” szonett (CXXXVI–CXXXVIII).
A költő élete első felében Afrika (Africa) című, latin nyelven, vergiliusi modorban megírt, Scipio Africanusról szóló eposzát tartotta a fő művének, de végül nem sikerült befejeznie, a tervezett tizenkettőből csak kilenc énekkel készült el.
Invektívák egy orvos ellen (Invective contra medicum)
Invektíva egy magas állású, ám tudásnak és erénynek híján lévő ember ellen (Invectiva contra quendam magni status hominem sed nullius scientie aut virtutis)
Önmagam és sokak tudatlanságáról (De sui ipsius et multorum ignorantia)
Itália rágalmazója ellen (Contra eum qui maledixit Italie)
Petrarca összes szerelmi szonettjei; ford., jegyz. Radó Antal; Franklin, Budapest, 1886 (Olcsó könyvtár)
Francesco Petrarca daloskönyve / Rime scelte; ford. Sárközi György; Franklin, Budapest, 1943 (Kétnyelvű remekművek)
Petrarca levelei. Szemelvények; összeáll., bev., jegyz., ford. Kardos Tibor; Gondolat, Budapest, 1962 (Európai antológia. Reneszánsz sorozat)
Francesco Petrarca daloskönyve; szerk., utószó, jegyz. Kardos Tibor, ford. Csorba Győző et al.; Európa, Budapest, 1967
Orvosságok jó és balsors idejére; ford. Kardos Tiborné; in: Reneszánsz etikai antológia; vál., szerk. Vajda Mihály, utószó Makkai László, ford. Bajcsa András et al.; Gondolat, Budapest, 1984 (Etikai gondolkodók)
Harmónia és életöröm. Válogatás Petrarca, Boccaccio és Chaucer műveiből; Interpopulart, Szentendre, 1993 (Populart füzetek)
Dante, Petrarca, Boccaccio. A korareneszánsz irodalma. Általános és középiskolások számára; összeáll. Hamar Péter; Tóth Könyvkereskedés, Debrecen, 1998 (A világirodalom nagyjai)
Kétségeim titkos küzdelme; ford. Lázár István Dávid, utószó Szörényi László; LAZI BT, Szeged, 1999 (Szövegek és tanulmányok a neolatin filológia köréből II. Szövegek)
De sui ipsius et multorum ignorantia / Önmagam és sokak tudatlanságáról; ford. Lázár István Dávid, utószó Szörényi László; LAZI, Szeged, 2003 (Szövegek és tanulmányok a neolatin filológia köréből II. Szövegek)
Orpheusz lantja, Dávid hárfája. Válogatás Petrarca latin nyelvű költészetéből; vál., ford., utószó Csehy Zoltán, előszó Szörényi László; Kalligram, Pozsony, 2004
Petrarcha Ferenc: A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól. Székely László fordítása, 1760–1762; sajtó alá rend., jegyz. Bíró Csilla, Lengyel Réka, Máté Ágnes, előszó Szörényi László; Lazi, Szeged, 2015 (Szövegek és tanulmányok a neolatin filológia köréből)
Liber sine nomine / Cím nélküli könyv; ford., tan., jegyz. Ertl Péter; Lazi, Szeged, 2018 (Antikvitás és reneszánsz könyvek)
Invective contra medicum / Invektívák egy orvos ellen; ford., jegyz., utószó Lázár István; Lazi, Szeged, 2021 (Antikvitás és reneszánsz könyvek)
↑Az utókorhoz (Posteritati). in: Kardos Tibor (szerk.): Dante, Petrarca, Boccaccio: Művészéletrajzok. Gondolat, Budapest, 1963, 119–130. oldal
↑Magyarra először gróf Székely László fordította a 18. században: „A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól” Szerk.: Bíró Csilla, Lengyel Réka és Máté Ágnes. Lazi könyvkiadó Kft. Szeged, 2015 ISBN 9789632672694
Petrarca. Kalauz az életműhöz; szerk. Victoria Kirkham, Armando Maggi; Kortárs, Budapest, 2018
Petrarca, Francesco (1304-1374)
Olasz költő
1304. július 20-án született Arezzóban.
Apja, a firenzei jegyző, a fehér guelfek híve ekkor már száműzetésének éveit tölti Avignon mellett és a városban, mely 1305-től a pápa székhelye. Útján követi őt családja is, és Petrarca ifjúsága javarészt ott telik. Később jogot tanul Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor visszatér Avignonba, ahol elmélyült tanulmányokat folytatva is vidám, gondtalan életet él.
1327. április 6-án, nagypénteken, a Santa Chiara templomban pillantja meg először Laurát, életének nagy szerelmét s műveinek legfőbb ihletőjét. A pápai udvarnál címzetes kanonokként talál megélhetést, s a nagyúri Colonna család támogatása révén európai utazásokat tesz, melyre megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallja. 1337-ben, megelégelve a mozgalmas életet, visszavonul a Sorgue forrásvidékére, Vauclusébe. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban tölti.
1341. április 8-án nagy megtiszteltetés éri: a Capitoleumon költővé koronázzák. Ebben az időszakban jut el Nápolyba mint a pápa követe, s Rómába, a Cola di Rienzo-féle forradalom hírére. Egykori barátja pártjára áll a Colonnák ellenében is, ám később, látván Cola kormányzásának zsarnoki jellegét, eláll mellőle. 1353-ban végleg visszatér Itáliába. Nagy tisztelettel fogadják Firenzében, majd Milánóban, ahol a Viscontiak megbízásából követi minőségben utazik el Prágába és Párizsba.
1361 és 1370 között Padovában, majd Velencében él leányával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elveszti: fia halála után újabb csapás éri a költőt. Több levelet vált ez idő tájt Boccaccióval.
Életének utolsó esztendeit egy Arqua nevű falucskában tölti. Itt éri a halál 1374. július 19-én.
Eredetileg Daloskönyve elé Petrarca a Vulgáris nyelven írt dolgok töredékei címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye.
A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 ballatátés 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár az időrendiség nem kizárólagos. Az első részben az érzelmi szenvedély erőteljesebb hangon, míg a másodikban csöndes, szelíd tónussal szólal meg. Bár tematikai középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll, akad néhány más tárgyú darab is. A két híres hazafias canzone (Itáliám, Nemes szellem), s három, az avignoni pápák ellen írt szonett.
Laura, akit a költő 1327. április 6-án pillantott meg, 1348. április 6-án halt meg pestisben. Ez a végzetszerű dátum, amely feltehetőleg Petrarca által így akart egybeesés, több jelentéssel is terhes. Túl azon, hogy a Laurához rendelt hatos számot a 366 költemény kétszer is jelöli, Petrarca szerelmének születése Krisztus halálának napjára esik, s ezért a szerelem a hibának és eltévelyedésnek a hangsúlyát nyeri el. A 264. szonett, a Laura halála után írt első vers pedig – ha a Daloskönyv első szonettje április 6-nak felel meg – éppen a Megváltó születésének napjára, Karácsonyra tehető, azaz az új egyházi év kezdetére, s ezáltal mintegy a bűntől megváltás pillanatával esik egybe.
Mindez jelzi, hogy a Daloskönyvet nem pusztán a szerelmi érzület öröme hatja át, hanem inkább mélységes melankólia, mely abból a „szakadékból” táplálkozik, mely a Laura (s a földi örömök) iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom és a lélek vallásos gyökerű emelkedettsége, megtisztulás-vágya között tátong. A lírai én érzülete folyton úton van a szenvedély és megbánás között, aközött, amilyen, s amilyennek magát tudni szeretné. Ez teszi állandóvá azt a melankóliát, melyet önhibáinak ismerete, a lélek nyugalmának szorító vágya, a földi dolgok esetlegessége s a vég felé rohanó idő tudata nem enged szertefoszlani. Ez rajzolja ki a magányos, menekvő költő képét is (Kik hallgatjátok…I, A fehér, sápadt apó cihelődik XVI, Nincs békém, s erőm se háborúra CXXXIV, Rohan az élet CCLXXII, Magamban lassan, gondolkodva járom XXXV.).
Petrarca lírájának legbensőségesebb darabjai mindig egy magába forduló, s a múltat nosztalgikusan megidéző lelkiállapotot tárnak föl, melyben a halállal kapcsolatos keserű gondolatok a kedves szépségét magán fölragyogtató természet képével fonódnak össze. A képek és a hangok harmonikus tónusváltása eredményezi, hogy alig különíthetők el a szerelem- és természetérzésnek, az emlékezésnek és az álomnak a szálai. A „dolce stil nuovóval” ellentétben a szerelem „tárgya” nem anyagtalanított: Laura a maga zavarba ejtő fizikai szépségével konkrét, egyénített, életszerű „madonnának”, igazi nőnek ad formát, akinek alakja az emlékezésbe beemelt múlt szépséges ragyogása és a jelen keserűsége közötti ellentétben nyeri el jelentését (Haboknak friss, édes árja CXXVI).
A Laura nevével „játszó” Petrarca, a szó hangteste keltette számos metaforikus jelentésátvitele mellett, egyetlen szimbolikus szállá sodorja össze az érzelmi-szerelmi tematikai mozzanatokat és a költészeti-kulturális szférát. Erre a célra az OvidiusDaphne-mítoszáthasználja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apolló vele ékesítette a fejét, s így az a költők s a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a petrarcai líra érzéki mozzanata a menekülő Daphne – Laura alakjában rejlik, aki a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását szimbolizálja. Daphne a babérfává változással, míg Laura azzal, hogy Petrarca a nevét a babérra (lauro) viszi át. A szerelmes Apollónak-Petrarcának a kezében a babér marad csak, ami újabb átvitellel (laurea) babérkoszorút is jelent, azaz a költészetet és a dicsőséget magát. Így a szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. Petrarca a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem ismerő vágy tematizálódik. Petrarca költészete magában föloldva őrzi a „dolce stil nuovo”-nak és a trubadúrköltészetnek a hagyományát, ám amíg az elsőben a szerelem erény és út a lelki-szellemi fölemelkedéshez, s a másodikban szüntelen szenvedély, addig Petrarca, amikor a szerelemről beszél, a vétekről is szól (Laura férjes asszony). S ezzel egy eladdig ismeretlen morális nézőpontot is érvényre juttat költészetében.
Hazafias lírája is hasonló lelkiállapotból születik, mint szerelmi lírája. Az Itáliám című canzonét is a szeretetérzés, a melankólia, a hívságos földi lét illékonysága, a szánalom, a szelíd-édes érzelem itatja át. Békét esdekelve fordul a lírai én mint közvetítő az urakhoz, hogy vége vettessék az itáliai népek vérehullatásának. Meleg és méltóságteljes reménykedés, vallásos melankólia, csaknem könnyekké szétáradó könyörületteljes és ünnepélyes figyelmeztetés szól a sorokból. Elégikus, szemlélődő, magányos költő Petrarca akkor is, amikor hazafias lírát teremt.
A Daloskönyv nyelve lexikai gazdagságát tekintve egysíkúbb, mint a dantei műé, és szegényesebb is, ám stílusárnyalatai, finom átmenetei és zeneisége, a szonett megújítása és kiteljesítése révén az olasz és európai líra évszázados modelljévé vált.
A Diadalok című terzinákba szedett allegorikus poémában Petrarca, a dantei modell nyomán, egymást követő látomásokban idézi meg az emberélet és művészsors állomásait. Az út a földi elcsábíttatásokból az örökkévalóság belátó szemléletéig ível, melybe a költő beleszövi szerelmének történetét, Laura halálát és viszontlátásának reményét. A diadalmenet a Szerelem győzelmével indul, azt a szemérmes Tisztaság, a Halál gyűri le. A Halál fölött a Költészet hírneve, rajta az Idő arat diadalt. Az Örökkévalóság azonban, mely mindent bekebelez, üdvösséggel kecsegteti azokat, akik az erény útjait követik.
A humanista gondolkodó és tudós arcképe, szerteágazó érdeklődése érhető tetten az ún. Levelekben (Bizalmas dolgokról, 1366), melyek történelmi, filozófiai, morális és esztétikai fejtegetéseket kínálnak. Bennük a költő a latin nyelvnek, a stíluskülönbségnek és a művelt olvasói rétegnek a megválasztásával különbözteti meg magát a dantei intellektustól (XXI:). Különösen szerencsés a „Szeles-hegy megmászása” (IV.) című, klasszikusok idézetével átszőtt levél, mely valójában vallomás, példázat egy morális dilemmáról és föloldásról. A klasszikus és a középkori keresztény hagyományok motívumai fonódnak egybe a csúcsokat (dicsőséget, boldogságot) meghódító emberi vágyban, mely a befelé forduló elmélyüléssel helyeztetik szembe, valamint az útválasztásban. A könnyebb s a céltól eltávolító úttal (a lélek gyöngeségét jelző akarathiánnyal) a nehezebb út (az erényhez s a jóhoz töretlenül haladás ereje) kerül szembe. Az igazi felfedezés nem a külső, hanem abelső világunk meghódításának fontossága. A csúcsra érkezvén, s Szent Ágoston könyvét kinyitva, nem véletlenül esik a költő pillantása a következő sorokra: „S az emberek fölkerekednek, hogy megcsodálják a magas hegyeket és a tenger hatalmas hullámait és a széles medrű folyókat és az óceán határtalanságát és a csillagok járását, de önmagukat elhanyagolják”. Az ún. Öregkori levelekbenaz utódoknak szánt utolsó levél, mely szerint a mű a lélek hű tükre kell hogy legyen, nagy sikernek örvend majd a humanizmus korszakában.
A Lélek titkai (Secretum) dramatizált meditáció, rejtett vallomás, melyben a költő az Igazság jelenlétében védekezik az őt gyenge pontjain (a Laura-szerelmen és a dicsőségvágyon) támadó Szent Ágoston ellen. A történelem és a humanizmus szellemisége ihlette egyéb latin nyelvű munkáit, köztük a második pun háborút földolgozó Afrika című poémáját, s az ókor híres személyiségeinek portréit kínáló Jeles férfiakról címűt.
A Támadások a költészet elsőségét hangsúlyozzák minden egyéb tudományos tevékenység fölött, s a szerepe a Szentíráséhoz hasonlatos, melyben a spirituális igazságokat parabolák és enigmák rejtik el. Az allegorikus forma homályossága és a költészet szakralitása mint követelmény Petrarca szerint arra szolgál, hogy általuk értelmezni lehessen a klasszikus költőket, s hogy a méltatlan tömegeket távol tartsa a legmélyebb igazságoktól. Az allegória homályosságának tehát ugyanaz a nemes és kiváltságosan megkülönböztető szerepe van, mint a latinnak a vulgáris nyelvvel szemben.
A világban élők zajos sürgés-forgásával az erény igazgatta élethez nélkülözhetetlen szemlélődést állítja szembe Petrarca a Magányos életről című értekezésében. A petrarcai magányosság azonban sokkal inkább az irodalmárnak, semmint az aszkétának az elvonulása. Benne véli meglelni a pogány bölcsességnek és a keresztény lelkiségnek a kapcsolódási pontját. Petrarca ebben a művében fogalmazza meg költői küldetését is, mintegy mítoszt teremtve saját maga körül.
Petrarca Cicerót emberi bölcsessége, Platónt a keresztény dogmatikához közel eső filozófiája révén helyezi szembe Arisztotelésszel, aki – úgymond – a világegyetemet szillogisztikus formulákba gyömöszölné. Petrarcát a morálfilozófia vonzza: az észt a szív meggyőződésének kell vezetnie. Akárcsak Ágoston, a költő is a magunkba fordulásra, a bensőségre, a lélek és igazság közvetlen érintkezésére helyezi a hangsúlyt. A maga erejével az irodalomnak is az erkölcsös cselekedeteket, az erények gyakorlását s az akarat fokozását kell előmozdítania.
Petrarca számára, aki lelkének legmélyén kereste az igazságot, a hit maradt az erőt adó és vigaszt nyújtó forrás, bár a humanista szellemiség és a keresztény aszkézis, az evilági vágyak és az üdvözülés akarása, a föld és az ég, a test és a lélek, a változó és az örökkévaló között az állandó és megnyugtató harmóniát nem tudta véglegesen megteremteni a maga számára.
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Francesco Petrarca témában.
