Pápai Páriz Ferenc: A Glaserus-i Szent Hagyaték

Önarckép, jövő időben

1675. március 15-én délelőtt tíz órakor a bázeli egyetem aulájában gyászünnepélyre gyülekeztek a nagy tekintélyű egyetem tudós professzorai, hallgatói. Pápai Páriz Ferenc, a messze földről, Erdélyországból jött, s dicséretes eredménnyel itt Bázelban orvosdoktorrá lett ifjú magyar tartott emlékbeszédet: pompafüstös szavakkal méltatta az egyetem tudós oktatóját, Johannes Henricus Glaserus professzort, akit negyvenhat évesen, alig egy hónapja ragadott el e gyülekezet köréből a halál.

A pestis nem válogat.

Glaserus doktor lelkiismeretesen, egészségére nem tekintve járt házról házra, betegágytól betegágyig. Gyógyított. Ahol orvosság már nem segített, a haldoklót emberséges szóval békítette, s lelkét készítette föl az elkerülhetetlen utazásra.

Orvos volt, ismerte a pestis minden rettenetét. Orvos volt: eszébe nem jutott otthonában fóliánsai, könyvei közé bújni, s tétlenül kivárni, míg messzibb vidékre költözik háza tájáról a halál. Orvos volt: amikor pestisjárvány sarcolta városát, mindennapi munkával harcolt az emberi életért.

Pápai Páriz Ferenc tőle tanulta tisztelni János evangélista szavait: „…ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” Évtizedek múltán Erdélyben, magyar nyelven írott könyvei címlapján majd mindig ott fénylik e két szó: cselekedettel és valósággal.

Elején van még a hosszú útnak. Most a bázeli egyetem aulájában, 1675. március 15-én, könnyeit magába fojtó hallgatóság előtt, megindult hangon a hű tanítvány kezdi gyászbeszédét: nem temetni, dicsérni jött az elhunyt professzor Johannes Henricus Glaserust.

Komor pompájú ünnep ez: nemes halott emlékének emelnek szavakból diadaloszlopot. Sápadt lobogású itt a legfénylőbb szó, ha dicsérni kell az eltávozott mestert. Pápai Páriz Ferenc nem szép szavakból fon hervadó glóriát a halott homloka köré: tetteiről beszél. A tevékeny, munkálkodó ember arcképét festi: előttünk áll a botanikus, aki szorgalmasan gyűjti a gyógyításra alkalmas ritka füveket, növényeket; az orvos, aki betegei testét, lelkét türelemmel, megértő szeretettel gyógyítja, ápolja; a filozófus, aki elmélyülten mereng életünk s a tudomány megfejtésre váró kérdésein; a tanár, aki bölcs tapintattal mérlegeli tanítványai képességeit, s a kezdőt nem hatalmas tudásával kápráztatja el, de a lehetőséget villantja fel a tanulni akaró előtt: miképp lehet belőle nagy tudású, tapasztalt tudós; az emlékezés mind mélyebbre sodró örvényében előttünk áll az anatómus, aki a bázeli egyetem bonctani csarnokában az emberi test titkait fürkészi, s tárja fel életünk különleges csodáit az ámuló, lélegzetüket visszafojtó hallgatók előtt.

Milyen volt valójában Glaserus professzor? Higgyünk Pápai Páriznak, aki azt mondja: halottnak miért hízelegne, mondana róla érdemeinél többet, s mutatná nagyobbnak őt a valódinál? Valóban ilyen kiváló, mindenkinél különb tudású ember volt az elhunyt, vagy csupán az egyetemi gyászünnepélyek szigorú szertartásrendje írta elő az emlékező tanítványnak: hérosznak fesse elhunyt professzorát?

Pápai Páriz őszintén rajongott mesteréért, s fájdalomtól tépett szívével, lelkével ilyen csodálatosan fenségesnek látta, hitte az eltávozottat?

Pestis pusztított Bázelban. Glaserus doktor ápolta, gyógyította a betegeket. Végezte munkáját, amíg el nem ragadta őt a halál. Neve méltó arra, hogy áttörve háromszáz év ködét, emlékezzünk rá.

De Pápai Páriz Ferenc 1675. március 15-én a bázeli egyetem aulájában nem szavakból farag porladó sírkövet, nem szóvirág-koszorút helyez a készülő emlékmű talapzatára.

Arcképet fest, nagy tudású, eleven emberét.

Igaz, a tudomány önmagában mit sem ér: Pápai Páriz a tudós ember jellemét magasztalja.

Mert Johannes Henricus Glaserus lelkiismeretes ember volt: amit tett, becsülettel s következetesen tette, soha munkát, feladatot meggondolatlanul félbe nem hagyott; ha ígért, állta szavát; betegeiről meg nem feledkezett, ment, ha hívták, bárha fáradt teste – éjjelente, amikor ágyából rángatta ki a segélyt kérő szó – kívánta a pihenést; tanítványait oktató szó, bölcs tanács nélkül magától el nem bocsátotta; munkában mindig a célravezető utat járta, soha nem a kényelmeset. Szorgalmas volt: türelemmel és alázattal végezte mindennapi munkáját; tudta: nagy épületet apró téglákból kell építeni, s a harcot naponta kell újrakezdeni, hogy emelkedjenek, égre törjenek a falak. Jóakaratú volt: mindig másokra gondolt, embertársaira, akiknek gondját-baját neki, a doktornak kell orvosolni.

Lelke nyugalmát, életében a békét a közösség szolgálatában találta meg. Másokért élt, így élt magának. Szépen élt, szépen halt meg; és hosszú életet élt, mert életének minden napját helyesen, felebarátainak hasznosan töltötte el: nem magára fecsérelte az elpergő időt.

Fiatalon utazott, tanult. Holland s francia földön barangolt, Párizsban értette meg: a hazai füst hasznosabb, mint a külhoni fény. S felvértezve nagy tudással, bölcs tapasztalással hazájába tért vissza, hogy népe, szülőföldje lássa hasznát megszerzett tudományának, mindannak, amit a külhoni akadémiákon bolyongásai közben megtanult.

1674 októberében Pápai Páriz Ferenc így írt naplójában: „Hátra van, hogy Isten… vezessen vissza édes hazámba, és épségben adjon vissza enyéimnek az ő neve dicsőségére, a szerencsétlen halandók javára és az én boldogulásomra, hogy magam a jámbor emberek gyülekezetében, testvéreimmel együtt, végre boldogan énekeljek új éneket. Ámen.”

Vonzotta őt is Erdély felé a hazai füst.

Még csak fogalmazódik benne a tizenöt év múlva papírra vetett gondolat: „Meg kell annak éhen halni, aki nem akar dolgozni.” Pápai Páriz Ferenc dolgozni akar. Életének értelme a munka. Glaserus a latin őst követte, Vespasianust, aki tevékeny élete végén, betegen sem pihent: közérdekű dolgokkal foglalatoskodott, s amikor barátai óvták, annyit válaszolt: a császárnak állva kell meghalni.

Pápai Páriz elméjébe életre szólóan belevésődtek e szavak, lelkébe perzselődött a gondolat: aki ember, munka közben, állva hal meg.

És 1675. március 15-én egy ifjú erdélyi orvosdoktor áll a bázeli egyetem gyászpompába burkolt aulájában, kijelölt szónok a tudós Glaserus professzor gyászünnepélyén, tiszte, kötelessége a halott nagyságát méltatni, magasztalni az eltávozottat.

Pápai Páriz Ferenc beszél: ünnepli a halott titánt.

És míg gondosan formált latin mondatai könnyeket fakasztva szertelobognak a gyászillatú aulában, Pápai Páriz Ferenc ifjú orvosdoktor szemei előtt felködlenek Erdély hófödte hegycsúcsai, látja a nagyenyedi kollégiumot, az otthon maradottakat, a tudásra éhes hazájabeli kisdiákokat, akiket tudományra, emberségre oktatni majd az ő kötelessége lesz. A munkát látja, amely rá vár, senki másra. Beszél, emlékezik, a szavak kopogása a koporsóra hulló rögök tompa zaját idézi az emlékezetbe. Glaserus lelkét szeráfok – „tüzes fénnyel tündöklő Szent Angyalok” – ragadják az égbe; égnek, füstölögnek a gyertyák. Bázel siratja nagy halottját.

De Pápai Páriz Ferenc már messze jár. Elbúcsúztatta Glaserust, eszményi arcképet festett; már tudja: milyennek kell lennie, ha Erdélyben ember s magyar akar maradni.

Csomagol, búcsúzik, egy hónap múlva indul Erdélybe, haza.

Egy tudós ifjú magyar életre, halálra: munkára felvértezetten érkezik 1675. október 25-én Kolozsvárra. Elméjében, szívében Johannes Henricus Glaserus szent hagyatéka.

És harcolt: dolgozott, írt, tanított, gyógyított negyven esztendeig.

Állva halt meg 1716. szeptember 10-én.

*

Gondolkodó Magyarok

PÁPAI PÁRIZ FERENC

A GLASERUS-I SZENT HAGYATÉK Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2003