Özvegy dr. Szőke Bertalanné, született paszerényi Szilágyi Edith

Írta: Nagy Jenő · 2019. január 16.

kb. 7 perc olvasás

„Eutanázia magyar módra.

Morfium nem, szomjanhalatás igen”

Philipp Tibor, a Kádár-rendszer legendás ellenzéki képzőművészcsoportja, az Inconnu tagja a Fortepanon közzétette a nyolcvanas években készített képeit. Az egész gyűjtemény lenyűgöző, de egy fotó különösen szíven ütött: egy másik legenda, a szamizdatkiadó és -terjesztő, makacs ’56-os, „főállású ellenzéki” Krassó György és szerelme, Háy Ágnes látható a képen, Krassó Fő utcai lakásban. Abban a nappaliban, amelyről Pálinkás Szűts Róbert (szintén Inconnu-tag) írta: „az úgy volt, ahogy Krassó Gyuri nagymamája hagyta egykoron, mindent por lepett, minden asztalt, polcot és könyvet. Krassó onnan tudta meg, hogy idegenek, állambiztonságis tisztek jártak távollétben a lakásban, és mondjuk lehallgató készüléket telepítettek, hogy az évtizedes porban elmozdított tárgyak, kihúzott könyvek, arrébb tolt vázák nyomait vette észre. Nagy spíler volt az öreg Krassó, az ő eszén nem jártak túl.”

A kép hátterében látszik mindez: a családi képek a falon, a régi bútorok, rajtuk a családi kincsek, személyes tárgyak. Gyönyörű az egész. A nagymama kemény, házkutatásokkal, rendőri zaklatásokkal terhes éveket csinált végig Krassóval; mikor 1982-ben meghalt, unokája így írt róla az ellenzéki értelmiségiek által közösen vezetett, kéziratos NAPLÓ-ba:

„November 10., reggel 6 óra 15 perc. Most tettem le a telefont. A kórházból hívtak, nagyanyám meghalt.

(Közel húsz éve laktunk együtt. Márciusban esett el a szobában – s többé nem is kelt fel –, néhány nappal 99. születésnapja után, amikor még ő fogadta a vendégeket. Emléklap is készült akkor. Ági rajzolta, egy mesebeli kutyaszerű állat táblát tart a szájában, rajta nagymamám sokszor hallott mondása: »Nem szeretek meghalni!« Századik születésnapjára a TV stábját várta – négy hónap hiányzik hozzá. Hihetetlenül szeretett élni, soha ki nem ejtett volna olyasmit a száján, hogy »Jobb lenne a sírban.« De tudta, hogy egyszer meghal. Mindenhova [még a frizsiderbe is] cédulákat helyezett el: »Ragaszkodom hozzá, hogy a gyászjelentésemben és a sírkövemen teljes nevem szerepeljen: Özvegy dr. Szőke Bertalanné, született paszerényi Szilágyi Edith!« Ragaszkodott a katolikus szertartáshoz is. Gyermetegen büszke volt a múlt század végén vásárolt nemességre és arra a – félig sem igaz – emlékre, hogy »zárdában nevelkedett«.

Minden kötelességét becsülettel elvégezte az életben, de önző volt. Őt mindenki szerette, ő senkit nem tudott igazán szeretni. Ezzel a rábizonyíthatatlan tulajdonságával tette tönkre anyám életét. Mindenkit túlélt. Férje 45 éve halt meg, fia negyven éve, veje tíz éve, lánya tíz hónappal ezelőtt, a többi rokonról, barátnőről nem is beszélve. Mindenkit megsiratott tisztességgel, kivéve másik nagyanyámat, akiről kajánul jegyezte meg, hogy: »Én voltam az idősebb, de én álltam a sírjánál«, és anyámat, akinek halálát sikerült eltitkolnom előle. Megsiratta őket, de azután öntözte tovább a virágait, és tett-vett a szekrényeiben. Beszélt és hallgatott, hazudott és igazat mondott, erőszakoskodott és alkalmazkodott – mindig amit lehetett, és ami a legcélszerűbbnek tűnt. Így élhetett meg egy évszázadot. Hatéves korában kint járt szüleivel a párizsi Világkiállításon, ma is megvan a belépőjegye. Felnőtt fejjel ért meg két világháborút, zsidóüldözést, két és fél forradalmat. A politika soha nem érdekelte. De virágot adott át kislányként Ferenc Józsefnek – amikor az Balassagyarmatra látogatott – és hatvan évvel később könyörgő levelet írt érdekemben Kádár Jánosnak.

Egy hónapig próbáltam otthon etetni, ápolni, tisztába tenni utolsó elesése után. Ekkor láttam először meztelenül. 45 kiló volt, megindítóan kicsi és törékeny. »No, de ilyet!« – tiltakozott az első alkalommal, és megpróbálta eltakarni magát.

Mindig tudta, mit kell tenni. Csak most nem, a kórházban, az elmúlt hónapokban, kényre-kedvre kiszolgáltatva fehér köpenyes, orvos és nővér névre hallgató lényeknek. Beszélni, magyarázni próbált – elhallgattatták. Haza akart jönni, fel akart kelni [bár járni nem tudott] – bedeszkázták az ágyát. Kiabált, jajgatott – nem törődtek vele, majd leinjekciózták. Kaparta, ütötte, az ágyra szerelt deszkát – amíg nem szóltam róla, észre sem vették, hogy a karján már véres cafatokra tépte a húst. [Kötést tettek rá, egy hétig senki le nem vette.] Gyógytornász nem volt, járni nem tanították, amikor még talán lehetett volna és amikor még akart. [»Mit vár még tőle, hisz százéves, örüljön, hogy eddig élt.«] Ahányszor mentem, mindig tócsában feküdt – pedig mindennap mentem. [»Nem lehet percenként tisztába tenni, más dolgunk is van.«]

Próbáltam tanítani számolni, olvasni – némi kis siker. Megnevettettem néha. Elkísért egy leány, akit még soha nem látott. Mutogatni kezdett rá: »Ki ő?« »A szeretőm« – mondtam hetykén [pedig csak szerettem volna, hogy az legyen]. Nevetett, kissé sértődötten, és megfenyegetett az ujjával.

Tudta még, hogy »fontos személyiség« vagyok az életében, de azt nem, hogy fia, férje vagy apja vagyok-e. Egyik nap azt kérdeztem: »Nem akarsz sétálni menni?« »Eljönnél velem?« – kérdezte vissza szívindító kacérsággal, és a hajához nyúlt. Azt hiszem, ekkor az udvarlója voltam éppen.

Jöttek a felfekvések. »Keringési zavar, ezen nem lehet segíteni!«] Hirtelen időjárás-változások – újabb agylágyulások. [»Hogy miért nem adtunk értágítót? Mondja, maga orvos, hogy jobban tudja, mit kellene tennünk? Százéves a nagyanyja, mit akar még, örökké nem lehet élni.«] Aztán láz jött – influenzajárvány volt a kórházban, mint később kiderült –, de csak Amidazophent kapott. Többé már nem evett, nem ivott, ha itatni próbáltam, mellényelt. Infúziót három napig nem adtak neki. [»Meg akarja ölni a nagymamáját? Elmeszesedett erei azonnal megrepednének.«] Kiszáradt szájjal jajgatott, három napig, teljes hangerővel. Ridol-injekciót adtak be neki. Nem hatott. Kapott rá egy Seduxen-injekciót. Rövid időre elbódult, aztán jajgatott tovább. [»Kérjük, tegyen valamit – mondták szerencsétlen, öreg és jámbor szobatársai –, nem tudunk aludni. Magára hallgatnak, adasson valami erősebb injekciót neki.« »Hallgass el vagy dögölj már meg!« – hallottam egyszer az egyik jámbor néni szavait megérkezésemkor az ajtóban, mielőtt beléptem.] Aztán kijött a »nagyvizitre« valamilyen »tanár úr«, s ettől kezdve kapott infúziót. [Erei nem repedtek meg.] A jajgatás nem szűnt, csak kicsit halkabb lett. [»Azelőtt is ilyen hangoskodó volt. Van, akinek ilyen a természete. Ez nem azt jelenti, hogy tényleg fáj neki valami. Mit akar még tőle, hiszen százéves… stb.«] Most már mozdulatlanul feküdt, nyitott szemmel, de nem ismert meg. Tenyérnyi véres sebekké váltak a felfekvések. [»A decubitus a rossz keringés miatt van. Ezek a sebek nem fájnak. Nehogy azt higgye, hogy a forgatással segíteni lehet rajta. Maga orvos? Stb.«]

Aztán már nem nyitotta fel a szemét, de tovább kiabált. A karján már nem maradt »használható« véna, csak vér: a nyakába kapcsolták az infúziót, s onnan már ki sem vették többé. Két hét óta éjjel-nappal csöpögött belé a sós víz, ha éppen nem fogyott ki az üvegből. Bekatéterezték. Újabb Seduxen-injekciók, ne jajgasson már. Elkékült és feldagadt a keze és a lába. A szájában egy nap fekete fekélyeket láttam, a megszokott fehér lepedékkövületen kívül. [»Ja, ilyenkor szokott ez lenni. Majd bórvízzel letisztítjuk. Ne törődjön vele, ez már nem számít.«] Egyik nap látom, pattanásig tele van a műanyag zacskó, amibe a katétert vezetik. [»Ja, az Ibinek kellett volna délelőtt cserélnie, de úgy látszik, elfelejtette. Kösz, Gyurika, hogy szólt.«]

A sebek elgennyedtek, beléjük ragadt a púder, a szar, a lepedő. Már csak akkkor jajgatott, ha tisztába tették. Szemét már soha nem nyitotta ki, csak zihálva lélegzett. [»Tudja, jobb lenne szegénynek, ha már túl lenne rajta. De mi ilyet nem tehetünk. Igaz, ha az infúziót kikapcsolnánk…« Eutanázia magyar módra. Morfium nem, szomjanhalatás igen. Nem egyeztünk meg, tovább folyt a lé, már négy hete nem evett egy falatot, nem ivott egy kortyot.]

Tegnap este hétkor láttam utoljára. […] Behunyt szemmel feküdt, mozdulatlanul. Arcán feszült a bőr, orra megnyúlt [»akárcsak a halottaké a könyvekben« – gondoltam], ujjai dagadtak és kékek voltak, félrebiggyedt és félig nyitott szája sarkában lilás nyál csillogott, ritkán és nehezen lélegzett. Jöttek »tisztázni«. Mint a zsákot, lehetett forgatni; a szörnyű sebek ellenére még csak nem is sóhajtott, csak a szemét nyitotta ki egy pillanatra. Amikor a fehér köpenyesek elmentek, megfogtam a csuklóját. Negyvenöt szabálytalan ritmusú halk dobbanást sikerült számolnom egy perc alatt. Szobatársai szokás szerint egymást és a vacsorát szapulták.

Most fél hatkor vette észre a reggeli váltáshoz felébredt nővér, hogy már halott. Lakótársai rég nem figyeltek rá. Majd beírnak valamit a halál időpontjaként. Soha nem fogom megtudni, pontosan mikor szállt el belőle az élet, magához tért-e még a sötétben, amitől mindig félt, küzdött-e még utoljára, vagy végül is, amit soha nem tett, megadta-e magát, gondolt-e rá, hogy érdemes volt-e ez az egész, és belátta-e, hogy mégiscsak hazugok voltak édesapjának sokat idézett, 95 évvel ezelőtti szavai: »Az Edithkét nem kell félteni, ő a jég hátán is meg fog élni!«?)”

Fotó: Fortepan/Philipp Tibor