Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek

Önsorsrontás ABC – II.

Írta: Nagy Jenő · 2025. december 20.

kb. 12 perc olvasás

Eugéniusz:

A létrontások és/vagy a létjavítások

Szellemi segítség lélekbátor keresőknek

Az ön/emberismeret-szeretet igaz tükre

pppppppppppppppp

Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan ember

Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol

Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló

Életminőség-vizsgálódások magyarán írva

ppppppppppppppppppp

Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki-testi és társas életek és halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)

pppppppppppppppppppppp

Arany János

FIAMNAK

Hála Isten! este van megin’.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!…
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el – úgy lehet, korán –
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán:
Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. –
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!

(1850.)

p 1

p Akinek már el van rontva a napja, ha egy lassabban fogyó sor végére állt be

p Aki befogadja, babusgatja, eteti az övéit a fészekből kilökdöső kakukkfiókákat

p Aki biztonságba helyezi, elásva őrzi a pénzét/talentumát: nem hasznosul/terem!

p Aki a „barátait” vallási vagy politikai hovatartozása alapján szelektálja, rostálja

p Aki barátai közé nem való mindenes olcsó házicselédnek tartja, rejegeti a nejét

p Aki azt nézi-erősíti, ami a potenciális szövetségesétől elválasztó, nem összekötő

p Aki azért veszíti el, ami értékes, mert olyannyira görcsösen markolta kezében…

p Aki pont azért veszíti el élete nagy szerelmét, mert magához próbálta bilincselni

p Aki azért nem választ izgalmas élethivatást, mert az esélyes a szegénységre

p Aki azért vonul kolostorba, mert Jézus virtuális menyasszonya nem vénlány

p Aki azt a hajót süllyeszti el, amin ő maga is evez, él: egy megkergült Búvár Kund

p Aki a saját fészkébe piszkít, rondít, s kiteregeti közszemlére a családi szennyest

p Aki jóbarátja előtt sem fedi fel a sötét, titkolt családi bűnöket, de segítséget vár

p x

Arany László

TŰNŐDÉS

Virrasztok árva lámpa mellett,
Olyan nyomasztó a lehellet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zajja,
S a „honfiság” lármás zsivajja
Tompult morajba vész.

Mily felfuvott, önhitt dicsekvés,
Kótya-vetye, koncon veszekvés;
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az időre várni,
S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,
Mind kell, egyszerre, ma.

Remény, öröm jelzője-é ez? –
Oh félek, inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén,
Már csak néhány percet remélvén,
Élvbe dől – s elsülyed.

S mindezt a költő némán lássa?
Nem volna-é szent hivatása
Mellt szegni ellenök:
„Megállj, korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniök.”

Hajh, volt – alig egy emberöltő –
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölté égi hivatását
És tisztelék Olymp varázsát
És meghallgattatott.

Oh ti dicsők, kik telve hittel,
Haladtatok szent ihletettel
Az ifjodás terén;
Az éjhomályból fölverétek
Régi dicsőségünk’ – s tiétek
Volt a legszebb remény.

Aztán te, pezsgés nemzedéke!
Dalodban harcok lángja ége,
Mely gyújt, hol megjelen:
Buzdítva mást, csatára kelni,
Ágyuk zajában énekelni!
– Tied volt a jelen.

De sőt ti is, kik tört reménnyel
Küzködtetek tiranni kénnyel,
Viselve láncait:
Tudtátok, él, bár csendbe némult,
A nemzet s a megélt dicső múlt
Volt a jövőre: hit.

Volt célotok, mely vont előre;
Szent küzdelem a költő bére,
S ha zenge ajkatok,
Akár csatán, veszélybe híva,
Akár rabláncon, rejtve, tiltva:
Egy nemzet hallgatott.

S megértett és figyelt reátok,
Veletek érze, ti valátok
Testében az ideg.
Mily pálya, így, magasba törni,
Vagy a kétségb’esést kiölni,
S táplálni a hitet.

Ma álmainknak, íme, vége. –
Ha felvillan multunk emléke,
Fáj tőle a jelen:
Fáj a dics, amit elfed a múlt,
Fáj a viszály, mely ím megujult
S megujul szüntelen.

Nem áll magasztos cél előttünk,
Mint szétriadt nyáj tépelődünk,
Megrezzent bármi nesz,
A holnap is már fél-sötétség,
Lépnénk, de visszatart a kétség,
A tett aggályba vesz.

És a költő buzdíthat-é mást?
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-é reményt?
Futók ösvényét hogy jelölje?
Az égi láng eltünt előle,
Nem lát semmerre fényt.

S ha szólna is tán, – hangja elhal;
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon hisz s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
„Eladtad a hazát!”

S átok, gyanu, gúny égve terjed, –
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha
A vész ütött törzs így kiépül? –
Igen, fattyusarj nő tövébül
A fa, félek, soha.

1868

p x2

p Aki hiszi: a kárörvendőnek sokkal jobb, mert neki dupla örömforrású az élete

p Aki bölcsen ingyen óvhatta volna egészségét, most vagyona se állíthatja vissza

p Aki bamba birkaként hagyja magát terelni, nyírni, fejni, majd vágóhídra hajtani!

p Aki egyszeri, összetéveszthetetlen egy-én volt, de nyájbirkává uniformizálódott

p Aki bármikor gyorsan is képes az aranyból szart, az előnyből hátrányt csinálni

p Aki mesének mondja, hogy utolsóból első lehet, mert ő nem – jól – próbálta azt

p Aki bármit elhisz, csak azt nem: állattól, gyerektől, véntől, ellenségtől tanulhat

p Aki beéri uraságtól levetett kulturális javakkal, divattal, cipővel, életformával

p Aki pont az őt segítőre haragszik meg: oly egyoldalú, aszimetrikus a kapcsolat!

p Aki rövidlátó: az orránál nem lát tovább, de hiúságból nem vesz fel szemüveget

p Aki nem lát előre: a fizetésnapon dőzsöl, majd a hónap végéig koplal, kéreget

p Aki elemi szükséges lépéseket, öngondoskodást mulasztó: a kegyelem hazardőre

p Aki az egyszeri kegyelmi ajándék után onnantól arra jogos követelést formálna

Arany László

KÉSŐN

(Lenau után, – Szalay Gizelának.)

Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
– Munkára int, küzdésre hí az élet.

A ló nyerít, a harc lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja,
S a küzködő, – míg majd sír nem takarja –
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.

Leányka! ó ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;
Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölmerülsz s megint eltünni látszol
E zajgó életáradat között.

1875

p 3

p Aki az egyik szavával rögtön agyonüti a másikat – így lesz ő egy semmitmondó

p Aki artikulált beszéd helyett felnőttként is csak óbégat, de dühös, ha nem értik

p Aki pont arra tör, ami soha nem végcél, csak eszköz lehet: hírnév, pénz, hatalom

p Aki annyira gyerek-centrikus, hogy a Liliputot varázsol, kicsinyít az otthonából

p Aki állandó szereptévesztésben van: anyja helyett a(z így árva) lánya barátnője

p Aki addig kíméli és menti magát:, hogy majd újszerű állapotban rohad a földben?

p Akit hiába intettek: vakbuzgón méltatlanra pazarolta fiatalságát/legszebb éveit

p Aki addig hajszolta-halmozta öncélú élvezeteit: míg végleg bele nem csömörlött

p Aki áldozatból tettestárs lesz, mert hibás szégyenérzetből stb. cinkosan falaz…

p Akit balekként átvertek, de röstelli elmondani, amivel a szélhámost támogatja

p Aki a vevőre bízza fő vagyona, az árusított lakóháza forgalmi értékbecslését

p Aki a napi önsajnáltatási versengésben verhetetlen, mindig elhozza a fődíjat…

p Aki abban versenyez, hogy ki tud hencegve jobbakat mondani saját magáról

p x

Arany László

AZ IRGALOM

(Wörishofeni emlékül gróf Zichy Márthának.)

Mint purgatorium, kietlen, bús, setét,
Hol megtört vezeklő várja ítéletét,
Hol a lét epedés, az idő végtelen,
A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, –
Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött,
S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött,
Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király,
Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;
S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős,
Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős,
És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond,
A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,
Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly,
Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor;
Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen,
De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,
Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár,
Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár;
Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet…

Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. –
Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság,
Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság,
Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja,
Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.
De e bús nép közül két tünemény kivált:
Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt,
Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt,
Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.
Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet,
Az ég kékjéből csent színnel festett szemet,
Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját,
Hogy aki rátekint, felejti önbaját,
S megenyhül.

A másik pokol csúf fajzata,
Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka,
Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,
Mint halál-bagolyé mered szét tág füle,
Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik,
Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik,
Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,
Mindenki arra vár, bár éhen veszne el!
S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát,
Magához öleli, mint régi, hű barát,
Eteti, ápolja, becézi gondosan…

… Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van,
Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia,
Egy szót írnak be most: misericordia.

1892

p 4

p Aki szellemi vak: bedől a látszatnak, nem látja: a báránybőrbe farkas bújt

p Aki a veszett farkas szelídségét egy új földi paradicsom előjelének veszi

p Akinek a válság/betegség csak rossz, nem látja a jobb folytatás esélyét is!

p Aki nem érti: „betegsége” egy isteni segítő intés: változtatnia kell életén…

p Aki vagy egy türelmetlen vadmalac – vagy birkatürelmes: hátából szíjat…

p Aki a turisztikai hivatal reklámfilmjeiből „ismeri és szereti” szülőföldjét

p Aki tudóstól-szakembertől várja, hogy adja meg az ő egyetlen élete Célját

p Aki a tökéletes élettársakra vár, és nem is tudja szeretni a gyarló élőket

p Aki megdöbben, ha megkapja nejként a tökéletes, ezért kegyetlen angyalt

p Aki a szegény jóbarát rovására fűz szorosabbra kapcsolatot: a felmenő ág

p Aki hiába próbálkozik a tisztító bűnvallás helyett ön-szerecsenmosdatással

p Aki a bibliai tékozló fiú testvére, ő már bánja, hogy eddig olyan jó fiú volt…

p Aki sóvárog: a tengert szeretne látni, de tócsában még nem gyönyörködött…

p x

Petőfi Sándor

ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1 – 10.



Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei

A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

p Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed

p balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

p ön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

p fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

p Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

p közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

p napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

p rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

p Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.

p hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

p talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

p elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

p Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

p házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

p betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

p lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

p A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség

p nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.

p A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,

p és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!

p Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból

p magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!

p Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,

p az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…

p A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

p Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:

p jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

p és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

p ?

p Érzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető, rácsodálkoztató,

p megértető, megítélendő, értékelendő, súlyozandó, vitára

p és tovább-gondolásra serkentő, igaz, jobb önismeretre és

p szeretetre: bölcs változásra indító, magyarán szóló gondolatok…

ppppppppppppppppppppppppppp