kb. 23 perc olvasás
Eugéniusz:
Önsors-javítás/rontás ABC – XIV.
pppppppppppp
Emberélet mennyiség/minőség
Szempont és témaötlet-gyűjtésem:
A létjavítás/romlás Jenciklopédiája
pár magyar mondatos előmunkálatai
pppppppppppppppp
Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan lélek
Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol
Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló
Életminőség-vizsgálódások: típus-példatár
ppppppppppppppppp
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Ábrányi Emil
Kóbor lantos az udvaronc előtt.
„Jer udvarunkba!… Fényes ünnepélyen
Szabunk dalodnak árt.
Hogy illik az, hogy nyomorogva éljen
Ily édes szavu bárd?”
– „”Míg él a földön egy boldog szegény,
Ki ért kacajhoz, csókhoz
S remélni tud: nem vágyom addig én
Boldogtalan nagyokhoz…! -„”
.
„Nyarunk haldoklik. Nézz csak szét!… A pástot
Hervasztja már az ősz.
Ruhád mily vékony!… Kapsz meleg palástot
Ha udvarunkba jősz.” –
– „”Míg egy szarvas lesz, mely vígan szökel
Magányos rengetegben
S búgó szelek sirámin szunnyad el:
Hogy tudtok hívni engem? -„”
.
„Arany serleg vár! Rózsaágy! Tiéd a
Legízesebb falat!…
Dús hercegeknek, mint kegyelt poéta
Dalolsz ebéd alatt!…”
– „”Míg zöld fűben találhatok nyugalmat,
Patak, forrás üdít,
Míg lesz egy koldus, ki dalomra hallgat,
Ó kérlek, hagyj meg itt!…””
.
„Édenbe jutsz! – Fejed mámorba szédűl,
Annyi jutalmat kapsz ott!
Hóarcu hölgyek hófehér kezétűl
Nyersz kincset, rózsát, tapsot!…”
– „”Míg lesz egy árva, aki rejtve sír
Magányos bánatában,
Kinek dalom fájó sebére: ír,
E port tapodja lábam!…””
.
„De nincsen semmid! Foltos a ruhád!
Bolyongsz, mint egy kisértet!
Éhezve sorvadsz! – Őrült!… Jössz-e hát?
Hirnévre, rangra, – érted?!”
– „”Míg lesz kék mennybolt, messze láthatár,
Hűs erdők, vad hegyek…
Míg lesz a földön egy szabad madár -:
Szolgának nem megyek!…””
1879.
*
Ábrányio Emil
FIAMNAK.
Megnősz te is, ha Isten úgy akarja,
S harcolni fogsz a napi életért.
De hogy ne sujtson végzetemnek karja,
Hogy elkerüljön, ami engem ért,
Hogy életed simább folyásu légyen,
Hogy megkiméljen mindenféle rosz,
Tanácsom ez: nem tudva mi a szégyen,
Kedves fiacskám, légy alázatos!
.
Ne társalogj szegénnyel. Semmi haszna!
Hatalmasok közt legyen a helyed.
S görbedj le mélyen, hogy vihesd magasra,
Mert gyűlölik a fönhordott fejet,
Ha nem üresség, nem rang büszkesége
Emeli föl. Csak görbedj! A gonosz
Kevély koldusnak mindörökre vége!
Fiacskám, lelkem, légy alázatos!
.
Sürögj-forogj! E bús, nehéz világon
Mosolygó ajkkal bókold magad át.
Elismerés lebegjen síma szádon
S minél többször mondd: Excellenciád!
Ne légy irígy, ne légy rosz lelkü, dőre,
Meglásd, jutalmat minden óra hoz,
A sok félisten mind taszít előre, –
Fiacskám, mondom… légy alázatos!
.
E balga főt én hányszor megvéreztem,
Mert magamat fékezni nem tudám!
Hol tömjénezni kellett volna, kezdtem
Kacagni s mentem eszmények után
Mint egy futó bolond és kiabáltam
Meggyőző hangon: „Pusztuljon a rosz!
Előre! Irtsuk!” s mindíg magam álltam.
Kedves fiacskám, légy alázatos!
.
Ó hízelegj és titkold ha van elved,
Vagy még jobb tán, ha nyiltan megtöröd;
Igenre, nemre gyakorold be nyelved,
Amint kivánják a kegyes körök.
Légy nyájas szolga. Könnyed, fürge hátat
Sajátits el, mely vígan hajladoz…
Dobj alamizsnát vénülő apádnak
S kacagd szemébe: légy alázatos!
Ábrányi Emil – 1886.
Fancsali.
Áll mint a fancsali feszület.
(Eléktelenült, szomorú arcu.
Fancsal vidékét gyakran jégeső érte;
a lelkész azt mondotta: ez az isten büntetése, sok vétkökért,
melyeket a határban levő feszületen Krisztus szemeivel lát.
A falusiak összeverték a feszületen levő Krisztus arcát,
kiverték szemeit, hogy bűneiket ne lássa
s igy határuk a gyakori jégveréstől mentes maradjon.)
Aki
nem tudja magáról,
hogy hol van a legérzékenyebb,
legsebezhetőbb pontja – vesztére…
(Akhilleusz görög hősről elnevezve,
aki a monda szerint egész testében
sérthetetlen volt, csak a sarkán nem)
Hagyomány
Sok évszázad alatt
szervesen kialakított,
a hely, az idő és a nép
szelleméhez igazított
viseletek és viselkedések
helyett divat/idegenmajmolás,
(akik ez idáig mielőttünk éltek,
azok mind ostobák stb. lehettek…?)
Aki –
programjában
és/vagy tetteiben –
a múltat végképp eltörölné,
mintha, vagy tényleg azt gondolná:
aki előttünk élt, mind hülye lehetett!
És a célja a mindent újra kitalálás stb.,
miközben, és nem mellesleg éppen
a legrosszabb tradíciót őrzi meg…
(mint pl. az ún. kommunisták…)
Aki
annyira
nem tiszteli,
értékeli és folytatja
a jó hagyományokat, hogy
még az egyszerű gépeket,
a kereket és pl. a kenyérsütést,
ad abszurdum a meleg vizet is
újra ki/fel akarja találni…
És/vagy feltalálja a spanyolviaszt:
aki egy közismert dolgot, mint a saját
felfedezéseként, újdonságként hirdeti.
Aki
sehogy
nem tudja
elfogadni természetes
antropológiai korlátait:
pl.: hogy nem láthatja háta közepét,
s addig csavargatja. tekergeti nyakát,
míg az ki nem ficamodik, ki nem törik…
Mindenki
seperjen előbb
a saját háza előtt,
(és a lakásában is,
de ne a szőnyeg alá,
mert a nyakát törheti),
mutasson így jó példát,
s csak utána kifogásolja,
ha netán bűzlő, szemetes
a szomszéd portája, az utca
(szó szerint/átvitt értelemben)
Aki
nem röstelli,
de még fitogtatja is,
hogy ő mekkora műszaki antitalentum:
neki még egy villanykörtecsere sem megy
szakember segítsége, házhoz hívása nélkül…
Neki derogál, neki rangon aluli, hogy
ilyen alantas dolgokkal bíbelődjön…
Aki
nem röstelli,
sőt még henceg is vele,
hogy ő mekkora matek analfabéta,
ő annyira humán értelmiségi, „bölcsész” …
Aki vesztére még a kamatos kamatszámítást se érti –
nem is lesz hol kamatyolnia: elárverezik a hajlékát is…)
Akinek
az igaz jó barát
mással nem pótolható helyén
a jobbik esetben nincs semmi,
rosszabban: nyílt lelki hadviselő,
a legrosszabban: rejtett álbarát…
„Jó-barátként” hülyeségre biztat,
vagy „csak” rám hagyja, vagy
istenkísértésbe hajszol bele…
Nem
olvastál végig
egy önismereti tükröt,
egy nem ponyvaregényt,
kevés emberrel ismerkedtél,
barátkoztál elmélyültebben,
kevés élethelyzetbe hoztad,
és próbáltad ki magad stb.,
így nem is ismerheted fel
vak és rossz szokásaidat,
elsorvadt/hiányzó dimenzióid,
kísérthető gyenge oldalad stb.
Aki
ehet is,
és ihat is,
alhat is, és ölelhet is stb.,
de nem a mindenséggel méri magát!
Minden élet-tantárgyból megelégszik
a közepessel, sőt: kegyelemkettessel…
Semmiben nem akar/képes csúcsot érni…
Megalománia
Lélektani szakszó
a görög megasz, megalé (‘nagy’)
és mania (‘téboly’) elemekből.
1. Túlzó téveszme,
amelynek következtében egy ember
a saját személyét, tulajdonságait alaptalanul túlbecsüli.
Az elmebeteg megalomániában szenved,
mert ő magát nagy államférfinak tartja.
2. Nagyzási hóbort;
olyan beteges hajlam,
amely a parancsolgatásra,
illetve a helyzet adta hatalom vagy
megnövekedett pénzbeli lehetőségek
önkényeskedő kiélésére irányul.
Nagyzási hóbort
(megalomania),
az elmekóros tünetek ama csoportja,
mely fokozott önérzetben, öntulbecslésben,
fokozott jókedvben és az ezekkel kapcsolatos téveszmékben áll.
A. N. tartalma igen különböző és a lehetőség határaitól egészen
a legbarokkabb képtelenségekig ingadozik.
A könnyü és muló maniakalis izgalom,
melyben a betegek piperézik magukat, énekelgetnek,
verselnek és ellentállhatatlanoskodnak,
épp ugy mutatja a N. jellegző vonásait,
mint a súlyos és rohamos butuló paralitikus,
ki a világ összes kincsei birtokosának,
az egész világ királyának,
gyémántpaloták birtokában lévőnek mondja magát,
ki mérhetetlen erő fölött rendelkezik,
a világ minden nyelvén beszél stb.
Forrás: Pallas Nagylexikon
A Nagyzási hóbort
igen jellegzetes fajtáját találjuk
a krónikus tébolyodottság bizonyos számu eseteiben
és pedig üldöztetési téveszmékkel kapcsolatosan.
E betegek N.-ja rendesen káprázatokban és illuziókban gyökerezik:
a betegek észre veszik, hogy az utcán mindenki tiszteleg előttük,
jelentőséggel fixirozzák; azt képzelik, hogy magas családból születtek
és hogy csak kicserélték, hogy nagy fölfedezéseket csináltak
és ezek miatt üldöztetnek; ezekből kerülnek ki a reformátorok,
vallásalapítók, tervezgetők és képtelenségek föltalálóinak végtelen sora.
La Fontaine
A felfuvalkodott béka
Egy ökröt lát a béka s szép,
nagy testét írigyen csodálja.
És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi ép,
jól felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,
hogy oly ökörnyi nagy legyen. „Tudom, –
szól, – most se kell sok, nézd hugom,
elég-e mondd? no még! s most nézd, elég-e kérlek?”
– „Még nem.” – „Hát most talán?” – „Most sem.”
– „Hát nincs szemed?”
– „Meg sem közelited.” S a pöttömtestü féreg
addig dagad, míg szétreped.
Sok ilyen ostoba teremt itt zűrzavart:
a kispolgár kastélyt építtet, mint a herceg,
kis herceg nagykövettel henceg,
s a márki apródot szalajt.
A „megfőtt béka” szindróma
egy egészen különös biológiai jelenség leírására szolgál:
ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, azonnal kiugrik abból.
Elviselhetetlenül kellemetlennek találja a meleget,
és reflexszerűen változtatni akar helyzetén.
Ha azonban ugyanazt a békát egy tál hideg vízbe rakják,
majd a vizet lassan, fokozatosan melegítik,
akkor a béka szinte megfőzhető.
Az ok: egyszerűen nem érzékeli/megszokja
a víz hőmérsékletének fokozatos változását.
Az ember veszélyérzékét is így lehet letompítani…
Fekete
szemüveg
Mindent szürkének
vagy feketének látsz,
de csak azért, mert pont
a szemed előtt van egy szűrő,
ami csak neked nem engedi meg
– „letiltja”, hogy meglásd a millió
színárnyalatot és színkombinációt…
Aki
nem tudja,
nem érezte,
hogy milyen jó
gyalogolni, lépésről
lépésre, meg-megállva
szemlélődve, ismerkedve
és gyönyörködve stb. stb.
bejárni a szülőföldet és/
vagy két keréken önerőből,
a szabad ég alatt tovasuhanni…
Aki
soha
nincs jelen,
igazolatlan hiányzó:
sosemvolt fiktív múltban,
vagy képzelt jövőben „él” –
vagyis csak passzívan henyél,
előkelőnek gondolt rezignáltságban,
aki alibizik, soha nincs a Tett helyén…
Aki a nagyot alkotókat „deheroizálja”,
az itt-most boldogokat „hitelteleníti”,
ami „igazolja”, hogy minden hiábavaló…
Aki
nem tudja,
vagy „elfelejti”,
hogy a halottas ruhán nincs zseb,
és a révész Káron ladikján is csak
anyaszült meztelenül visz odaátra,
ahova csak lelki kincseket vihet magával…
Aki
ön- és
közveszélyesen,
családjával az autóban,
magát is felbosszantva,
felidegesítve száguld haza,
fitogtatva az autója márkáját,
ami neki a státuszszimbóluma is,
hogy majd otthon unatkozzon, vagy
hiábavalóságokra fecsérelje idejét…
(vagy a kórházban vesedonor legyen…)
Aki
önként
megy külföldre,
messzi idegenbe,
kinézett és kihasznált, és
bármikor ki is toloncolható,
először elbocsátandó stb.
vendég-aljamunkásnak,
„szegény rokonnak” …
Aki
önként lemond
az emberi méltóság rangjáról
és lemegy csicskásnak, kutyába,
pedig annak is bizonytalan a vacsorája,
de ő már ennyire és végleg alább adta…
Aki
súlyosan
önleértékelt –
semmit sem tart önmagáról,
mindig másokat követ, utánoz…
Vagy ezt kompenzálni próbálva
átesik a ló túloldalára, és így ő
mindig úgy érzi: Ő különb ember
mindenki másnál – ezért így neki
nincs is másoktól mit tanulnia…
Aki
olyan udvarias,
vagy olyan álszerény stb.,
hogy folyton bocsánatot kér,
mert él, mert egy kis levegőt szív,
mert egy kis helyet még ő is elfoglal,
de hamar átcsap az ellenkező végletbe,
és azt képzeli, hogy minden és mindenki
csak őérte van, hogy neki szolgáljon…
Aki
nem tudja,
hogy most hol, mikor
és kiket szeretne evangelizálni,
de örökké lesben vár „áldozatára”,
aki folyton meg akar menteni valakit –
vagy aki elrohan a sebesült kirabolt mellett,
mert irgalmatlan szamaritánusként siet a misére,
vérbe fagyva cserbenhagyja az ismeretlen áldozatot …
Aki
nem tudja,
milyen útra indul,
de örökké pakolja holmiját,
vagy be is van csomagolva bőröndje,
mert őt bármikor tovább üldözhetik innen is…!?
Sehol nincs hazája, otthona, nem ereszt gyökeret
(mint egy „megátkozott” Ahasvérus, bolygó zsidó)
Akinél
mindenre áll,
hogy ha ló nincs,
akkor szamár is jó –
a holtáig házassági megalkuvó:
ő nem is a legeslegjobbat keresi,
akit a Jóisten is éppen neki rendelt,
de olyat, ami még éppen megfelelő…
A másik meg holtig keresi, de hiába,
azt az egy Igazit a sok milliárdból –
nem mer dönteni, hátha van még jobb…
egyetlen egy
lányt szeret(het)tél,
Ő volt/lett volna az Igazi,
de ő mégis máshoz ment –
ezek után mi más vár rád:
agglegénysors/kútba ugrás,
vagy megölni a riválisodat,
és évekre börtönbe menni…?
El nem engedő
Úgy akarod megtartani,
vagy éppen visszahódítani
a nem téged választó szerelmedet,
hogy öngyilkossági fenyegetéssel zsarolod –
hogy legalább egy időre így az ő életét is
megkeserítsed – pedig állítólag annyira
szereted, s így csak a javát akarod…
Aki
csak olyannal
„barátkozik”, házasodik,
akivel egymás bűneit fedezik,
tussolják, bagatellizálják stb.,
egymásnak cinkosan falaznak –
ideig-óráig ez tartja össze ezt
a „bűnszövetségi” kapcsolatot…
Vajda János:
Az őrült költő
Mi zeng körűlem oly rút hangokat?
Szunyogzengés vagy krokodilrivás?
Hisz én a földtől oly messze vagyok,
– Vagy égre hallik az ebugatás?
Pedig e hangok ismerőseim…
Mégis most mindjárt megszalasztanak,
El innen, el! – Ez az bizonyosan,
A mézes-mázos emberi ajak…
Költészet! – fölverték templomodat,
Oltárod rombolják ördögfiak,
Szent orgonádat verdesik vadúl,
És benned lakodalmat tartanak,
Alád pedig mély kriptát ástanak,
Hová a gondolat temettetett…
Emlékezet, szobrod lerontaték
A képzelődésnek sírja felett!…
Szegény világ! Te férges almafa,
Tudod-e hős Sámson történetét?
Megrázta a ház főoszlopait,
S oda temette ezrek életét.
Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?
Utóbb majd gyökerednek állanak,
Rázd meg haragodban törzsöködet,
S gyümölcsöd, férgeid lehullanak!
S ha majd világ, végső napod beáll,
És sírrá változand át üreged,
Utódodnak, mely rád következik,
Megírom én a végrendeletet.
Megírom, hogy teremtsen életet,
Új emberfajt és új állatokat…
De a képzelődést felejtse ki…
Aztán teremthet bátran kínokat!…
*
Váci Mihály:
Te bolond
Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
.
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senkisem!
.
Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?
S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.
.
Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?
Látod, már azok éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.
.
Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!
Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítnak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.
Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.
Nyilvános összeesküvő –
– biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz, – jelszava:
– „Járda, villany, gyár, iskola!”
.
Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.
Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.
Rádszólnak, lásd, leintenek,
mosolyognak, legyintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng” –
S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.
.
De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!
Aki
öt perc
esetleges
„kéjmámorért”
fél életen át fizetheti
a gyerek/asszonytartást,
miközben házasságtörő,
és ezért így elvált férfiként
akár az utcán is találhatja magát…
(Nagy árat kér a sors a „boldogságért” …!?)
Aki
örökkén
örökké rászorul(na)
az ún. nemi nyomorenyhítő akciókra,
vagy maga segít magán önkielégítve,
gumigésával, vagy olcsó utcalánnyal…
Aki
még pornófilmek
nézésével is dagasztja
amúgy se kis kisebbségi komplexusát,
vagy megundorodva veszi el örökre kedvét
az emberi nemi élet folyamatos és kortalan,
eredendően tiszta és végtelen örömforrásaitól…
Aki
ölelés
helyett öl
Egy tragikus
meg nem értés…
Én csak megsimogatni
szerettem volna a nyuszit,
de a folytonos menekülésével,
értetlenségével annyira felbosszantott,
hogy most már agyoncsapom, ha elérem…
Aki
nem vágja ki,
fojtja el csírájában:
és így a kis hazugsága
egyre újabb nagyobbat „szül”,
el is burjánzik, el is „rákosodik”,
már egy lavinává összeállva eltemeti …
Onnan is van visszaút, „csak” nehezebb,
pláne, ha még magunk se tudunk róla, ill.
az igazsághoz keresztülhazudnánk magunkat…
Aki
besegít
„Jóistennek”,
ne végezzen félmunkát,
ha Ő a jégesővel már úgyis elverte
a szőlő nagyját, a maradékot majd ő elvégzi…
Hadd lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!
Aki nem menti a menthetőt, a kárt, de tetézi…
(Arany János egyszeri gazdája – Bolond Istók)
Aki
nem veszi
a lelki fáradtságot, hogy
megérezve-sejtve, kitalálva
teljesítse a te „titkos” vágyad:
nem tud, vagy nem is akar neked
egy kellemes meglepetést szerezve
növelni az ajándékozás örömét…
Nem kockáztat: hátha téved,
marad a kitaposott unt úton…
Aki
nemcsak
disznóból kolbászt,
de kolbászból disznót állítana elő –
neki minden folyamat visszafordítható…
Nem ismer lehetetlent, csak tehetetlent…
(Mint egy kisgyerek, aki még azt hiszi, hogy
a lepkének majd visszanő a letépett szárnya…)
Aki
nemcsak
légvárépítő és -lakó,
de a magán pszichiáterének
még rendszeres lakbérfizető is…
Mintha a hal azért fizetne hálapénzt,
hogy van, aki őt meg-megsimogatja,
amikor partra-vetetten kínlódik…
Aki
nemcsak
mindig odatartja
a másik arcát is a pofonért,
de még önmaga is ostorozza,
hogy nem csinált kedvet hozzá,
hogy párat még jól bele is rúgjanak,
és a rablónak nem adta oda a dugi pénzét…
Aki
nemcsak
vészhelyzetben,
ideiglenesen blöfföl,
mint az oldalazó, és így
magát nagyobbacskának
mutató macska – de mindig,
és a maga is kezdi ezt elhinni
az első nagy felsülésig, lebőgésig…
Aki
egy neofita túlbuzgó,
„hitetlen” évei kompenzálva
ő pápább akar lenni a pápánál is…
Mint ki egy trehány-rendetlen gyerek volt,
de felnőtt családfőként katonás rendet tart,
ami nehezíti-ellehetetleníti az otthonosságot…
Aki
nincs
tisztában
a szülői hatalom–
felelősség nagyságrendjével,
életsors-befolyásoló súlyával,
vagy ha rádöbben: megriad tőle,
mint a felvilágosított hályogkovács,
aki már nem mer többet műteni…
(a gyermek a „szemünk fénye”)
Aki
nincs tisztában vele,
hogy a konyhakés, a humor stb.
milyen veszélyes kétélű fegyver,
amivel önmagát/mást akár még
súlyosan/halálra is lehet sebezni…
(szó szerint, vagy átvitt értelemben,
illetve: öngyilkosságba hajszolni…)
Aki
olyannyira birka,
hogy minimális ráfordítással,
szinte már-már etetés nélkül,
éppen a létminimumon tengetve
is lehet folyamatosan nyírni,
majd meg selejtezni, levágni…
Esetleg megkergülve menekül,
de nincs elég bátorsága ahhoz,
hogy fekete bárány legyen…
Aki
egy olyan
gyenge jellemű „férfi”,
aki a kocsmában hőbörög,
kormányt-rendszert dönt –
de már egy beígért pofontól
szinte bármit és bárkire bevall,
a munkahelyén lenyeli a békát is,
és odahaza is meghunyászkodik…
(vagy részegen üt-vág, dühöng)
Aki
– lopott,
összeharácsolt –
növekvő vagyonát
más tolvajoktól féltve
olyan magas szögesdrót kerítést
és oly sok biztonsági rácsot rak fel,
mígnem az otthonából egy fogház lesz…
(és ebül szerzett jószága mégis ebül vész el…)
Aki
olyan gőgös,
teljhatalmú kényúr,
annyira fent hordja fejét,
hogy még az elemi logika és
a grammatika előtt sem hajol meg –
így válik önerőből nemcsak érthetetlenné,
de egyenesen nevetségessé…
Aki
úri huncutságot,
és piszkos politikát emlegetve
önként mond le a helyi civil közéletről,
a civil kurázsis kezdeményezések segítéséről,
sőt az aggályoskodásával még meg is vétózná azokat…
Tüntető passzívan belenyugszik abba, hogy mindig és
túl sok mindenben mások döntsenek helyette róla…
Aki
olyannyira
„megfontolt”,
okoskodó, agyaskodó,
és szerfelett aggályoskodó, hogy
így el- és meghalasztja nem csak
a mások, de még a rá váró Tetteit is…
Mert ő nem egy hebehurgya kapkodó…
Aki
egy Pató Pál,
aki mindenre ráér,
semmilyen munka nem sürgős,
és csak akkor hajlandó mozdulni,
ha már minden kötél szakad,
ha már dől a fal/ég a ház…
(„tűzoltómunka”)
Aki
egy Hűbele Balázs –
hebehurgya személy,
aki elhamarkodottan,
szelesen cselekszik, viselkedik
Hű, bele Balázs, lovat ád az Isten!”,
azaz, kezdj bele nyugodtan, hozzáértés
és megfontolás nélkül, szeleburdin,
majd megsegít az Isten…
Aki
olyan
jellegtelen,
alig azonosítható,
mint egy körözött,
vagy eltűnt személyről
elmondás alapján sebtében
skiccelt rendőri fantomkép…
Akiből tizenkettő egy tucat,
mint egy gyári sorozatteremék
Aki
a saját
szükséges,
nem hamis
illúzióját rombolja,
evése vagy színházi élményét rontja
minden kulisszatitok feszegetésével,
„büszke” mindent tudni akarásával…
Vagy aki naturálisan fogja fel és ezért
így is érzi: mi a csók – nyálak összefolyása….
Aki
mindent,
még olyasmit is
szeretne, akar tudni,
ami feleslegesen túlterheli,
vagy netalán még másként is káros:
pl. akár halálos veszélybe is sodorhatja…
Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik/hal…
Aki
egy eminens tanuló,
summa cum laude diplomás,
„csak” éppen a rossz tudást sajátítja el jól,
és pl. orvosi gyakorlatában ezt alkalmazza „jól”
a paciensek bánatára, kárára, gyötrelmére …
A páciens jelentése: az orvos által kezelt beteg –
a latin patiens, patientis (‘tűrő, szenvedő’) nyomán…
orvosi,
patikusi (ál)tudásával,
illetve tekintélyével visszaél:
mérget főz, vagy csalásban bűnsegéd,
fölösleges-káros „gyógyszerekre”, vagy
(kemo)terápiára, vagy műtétekre, vagy
abortuszra/császármetszésre beszél rá…
Aki
jeles ősétől
csak a javakat
és a címeket örökölné,
de a morális és anyagi
adósságterheket, illetve
a „noblesse oblige” Dolgait,
a címmel, ranggal, szereppel járó
társadalmi kötelezettségeit már nem…
Aki
nagy púpot
vesz a hátára,
mártírkodva vagy
nem nagydobra verve
naphosszat görnyedve,
egészen a belerokkanásig
viszi, cipeli mások keresztjét…
Aki
pragmatikusan
elvet minden szilárd elvet,
neki csak érdekei vannak,
majd meg már ő maga sem
tud kiigazodni saját magán,
annyifelé forgott a szélkakas,
és mások is csak megvetik így –
vagy pedig doktriner módon,
ökörkövetkezetesen elvhű…
Aki
passzív-
aktív közre-
működésükkel
összeugrasztja
a jóbarátokat, vagy
a házaspárokat, hogy
ő legyen a nevető harmadik
(ahogy Csongor a kisördögöket
pont a saját „fegyverükkel” veri át,
a nemtelen rivalizálásra hajlamukkal,
a zéró kimenetelű játszmázásukkal,
a habkönnyű megoszthatóságukkal –
de ő a gonoszokat, jó ügy érdekében…)
Aki
ész nélkül
másolná más szerencséjét –
rohan a csodatevő törpéhez,
szeszélyes gonosz manóhoz,
aki levette ismerőse púpját,
hogy segítsen az ő sántaságán:
ehelyett a bajára ráadásul még
megkapja a már fölös púpot is…
Aki
a saját kárán
tanulja, meg, hogy
Mátyás király igazság-
érzetéből, segítőkészségéből
csak egyszer volt Budán kutyavásár –
az irigy, fukar gazdag szomszéd, aki
egy az egyben, mechanikusan másolná
a szegény szomszédja nagy szerencséjét,
és telhetetlen mohóságában mindenét eladja…
Aki,
mint a népmese
nem szorgos, de rest lánya,
csak formálisan utánozza elődjét,
de éppen szellemiségében nagyon nem,
és mégis azt várja, hogy gazdag jutalma legyen
(az aranyeső helyett fekete szurok a fizetsége…)
SZABÓ LŐRINC:
GYERMEK ÉS BOLOND
Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.
.
Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.
.
Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
– Így szebb lesz, játsszunk! – szól a gyermek.
.
S szól a bolond: – Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek
Céltalan gőggel, mint az isten!
*
Szabó Lőrinc
Beszéd a szomorú őrülthöz
Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz,
bosszú istene, aki acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
fölé tolakodva állsz a világ
bástyáin, óh Pénz,
tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön,
de már süt a nap. Szeliden
susog az alkonyi szél, megint
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezü munka, édes
idilleket a szív: ma is
ember az ember és becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És élünk s mégis hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
uj éjszakája ránk zuhant.
Ki hozta, ki akarta,
ki tolta égbe a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálta, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Pedig az csinálta,
az ember csinálta:
mindenki a részt,
senki az egészet,
és csak most érezzük teljes
hatalmában a rettenetest,
a megfoghatatlant,
a káprázatot,
aki az egyetlen valóság,
hisz már pestis tőle az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál,
mely túlcsábít az emberen,
s romlás a munka: mások
koncáúl őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát:
és sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenüttjelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ bástyái fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a robotoló
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanul
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszu szomorú
istene, hozzád,
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
nem hallgatsz is rám, fölkiáltom
süket füleidhez: én
téged sajnállak, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
a gyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a legmagasabb
bástyákon, és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!
*
Szabó Lőrinc:
A bolond igazsága
Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –
Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –
Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.
Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.
Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,
én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –
Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –
S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:
mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…
És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,
s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.
pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
