ÖNGYILKOS

Írta: Nagy Jenő · 2013. augusztus 22.

kb. 4 perc olvasás

szabadsg hd

Kosztolányi Dezső

Én öngyilkos leszek…

Én öngyilkos leszek…
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
„Szegény fiú” mondják majd hangtalan,
„egy pici angyal felrepült az égbe”,
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: „Szegényke”…

ÖNGYILKOS

Az öngyilkos három levelet írt: egyet vidéken élő édesapjához, melyben elbúcsúzik tőle, egyet a rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy önkezével vetett véget életének, egyet pedig az ismeretlenhez, aki majd megtalálja holttestét azon az erdei tisztáson, melyet már rég kiszemelt végzetes tettének végrehajtására.

Ezt a három levelet kabátzsebébe csúsztatta. Nézegette forgópisztolyát. Már napokkal ezelőtt megtöltötte hat golyóra, minden eshetőséget figyelembe véve.

Úgy tervezte, hogy majd éjszaka öli meg magát, amikor leszáll a sötétség. Még délután volt. Sütött a nap. De minthogy nem tudott mit csinálni itthon – vajon kicsoda olvassa el ilyenkor a délutáni lapok vezércikkeit? -, lassan elindult, gyalog, az erdő felé.

Sovány, halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában, az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé ebből a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa.

De nem volt egykedvű. Azon töprengett, fájdalmas-e a halál, s meddig tart az, míg a lélek eltávozik a test kapuján? Hiába hallott erről megnyugtató szakvéleményeket. Nem akart sokat szenvedni. Eddig úgyis épp eleget szenvedett.

Azt már elhatározta, hogy nem a szívébe lő, hanem a fejébe. De hová? Úgy mondják, a halántéknál is biztosabb a száj. Akkor a golyó szétroncsolja a kisagyat, s az öntudat azonnal megszűnik.

Amíg ilyesmiken tűnődött, az úrvezető hatvan kilométeres sebességgel robogott egy mellékutcán, merész ívben a Körútra kanyarodott, s az öngyilkosnak már nem maradt ideje, hogy a járdára ugorjék – pedig épp ugorni akart szegény -, a gépkocsi elütötte.

Az úrvezető fékezett, de már későn volt. Kétségbeesetten tántorgott ki a kocsiból. Letépte szemüvegét. Látta, hogy mit művelt.

Egy sovány, barna ruhás, rongyos fiatalember hevert a kövezeten, véres, sápadt arccal, halálra gázolva. De még élt. Mozgott.

Letérdepelt melléje, ráhajolt, hogy fölnyalábolja, s elvigye a legelső kórházba.

Az áldozat azonban integetett. Nyújtotta feléje a kezét. Amikor elkapta és megszorította, halk hangon ezt rebegte:

– Köszönöm.

– Nem értem – lihegte magánkívül az úrvezető.

– Köszönöm – ismételte erősebben -, köszönöm önnek.

Az úrvezetővel keringett a világ. Itt a halál torkában is gúnyolódik vele ez a szerencsétlen? Micsoda akasztófahumora van.

Erre az öngyilkos szinte dühösen a zsebébe nyúlt, maradék erejével előkotorászta három levelét, s átadta az úrvezetőnek.

Egyik egyenesen neki szólt: Annak, aki megtalál. Ebben közölte, hogy egyetlen vágya megszabadulni ettől az átkozott élettől, s szándékától semmi se tarthatja vissza. A másik két levelet a sarki rendőr vette át.

Mialatt riadtan nézegették ezeket a leveleket, az öngyilkos némán, csöndesen – alig néhány pillanat alatt – meghalt. Úgy látszik, nem szenvedett. Szája mosolygott.

Elvitte a hullakocsi.

Utána az úrvezető, zsebében az öngyilkos levelével, a rendőrségre hajtott, hogy igazolja magát.

Állapítsuk meg, hogy mindketten elég jó üzletet kötöttek.

1930.

*

Kosztolányi Dezső

Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak
.
Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők

Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők
.
Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:
mily dalt remegett a velőkig üvöltő.

Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:
nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.

Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

_________________________________________________________________

p.s.:

Kevesebb az öngyilkosság Magyarországon

Egyre kevesebben követnek el öngyilkosságot Magyarországon,

ugyanakkor uniós összehasonlításban még mindig magas az arány – írja a Világgazdaság.

A lap csütörtöki számában a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataira hivatkozva ismerteti: 1990-ben még 4133-an vetettek véget önkezükkel életüknek, tavaly viszont mindössze 2350 ilyen eset volt. A csökkenés mindkét nemnél, minden korosztálynál és az ország egészére jellemző, ugyanakkor az Alföldön élők öngyilkossági hajlama kétszer nagyobb, mint az ország nyugati felében élőké.
Zonda Tamás öngyilkosság-kutató szerint európai összehasonlításban Magyarország még mindig az élen jár, mégsem indokolt öngyilkos nemzetnek nevezni a magyart. A pszichiáter rámutatott: gyakorisági szempontból az ország egy, nagyjából Nyíregyházát Péccsel összekötő ívelt vonallal kettéosztható. Ettől északnyugatra alacsonyabb, délkeletre magasabb az önpusztítási hajlandóság.
piacgazdasag 2008 knyv kata