kb. 4 perc olvasás
Kosztolányi Dezső
Én öngyilkos leszek…
Én öngyilkos leszek…
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
„Szegény fiú” mondják majd hangtalan,
„egy pici angyal felrepült az égbe”,
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: „Szegényke”…
ÖNGYILKOS
Az öngyilkos három levelet írt: egyet vidéken élő édesapjához, melyben elbúcsúzik tőle, egyet a rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy önkezével vetett véget életének, egyet pedig az ismeretlenhez, aki majd megtalálja holttestét azon az erdei tisztáson, melyet már rég kiszemelt végzetes tettének végrehajtására.
Ezt a három levelet kabátzsebébe csúsztatta. Nézegette forgópisztolyát. Már napokkal ezelőtt megtöltötte hat golyóra, minden eshetőséget figyelembe véve.
Úgy tervezte, hogy majd éjszaka öli meg magát, amikor leszáll a sötétség. Még délután volt. Sütött a nap. De minthogy nem tudott mit csinálni itthon – vajon kicsoda olvassa el ilyenkor a délutáni lapok vezércikkeit? -, lassan elindult, gyalog, az erdő felé.
Sovány, halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában, az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé ebből a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa.
De nem volt egykedvű. Azon töprengett, fájdalmas-e a halál, s meddig tart az, míg a lélek eltávozik a test kapuján? Hiába hallott erről megnyugtató szakvéleményeket. Nem akart sokat szenvedni. Eddig úgyis épp eleget szenvedett.
Azt már elhatározta, hogy nem a szívébe lő, hanem a fejébe. De hová? Úgy mondják, a halántéknál is biztosabb a száj. Akkor a golyó szétroncsolja a kisagyat, s az öntudat azonnal megszűnik.
Amíg ilyesmiken tűnődött, az úrvezető hatvan kilométeres sebességgel robogott egy mellékutcán, merész ívben a Körútra kanyarodott, s az öngyilkosnak már nem maradt ideje, hogy a járdára ugorjék – pedig épp ugorni akart szegény -, a gépkocsi elütötte.
Az úrvezető fékezett, de már későn volt. Kétségbeesetten tántorgott ki a kocsiból. Letépte szemüvegét. Látta, hogy mit művelt.
Egy sovány, barna ruhás, rongyos fiatalember hevert a kövezeten, véres, sápadt arccal, halálra gázolva. De még élt. Mozgott.
Letérdepelt melléje, ráhajolt, hogy fölnyalábolja, s elvigye a legelső kórházba.
Az áldozat azonban integetett. Nyújtotta feléje a kezét. Amikor elkapta és megszorította, halk hangon ezt rebegte:
– Köszönöm.
– Nem értem – lihegte magánkívül az úrvezető.
– Köszönöm – ismételte erősebben -, köszönöm önnek.
Az úrvezetővel keringett a világ. Itt a halál torkában is gúnyolódik vele ez a szerencsétlen? Micsoda akasztófahumora van.
Erre az öngyilkos szinte dühösen a zsebébe nyúlt, maradék erejével előkotorászta három levelét, s átadta az úrvezetőnek.
Egyik egyenesen neki szólt: Annak, aki megtalál. Ebben közölte, hogy egyetlen vágya megszabadulni ettől az átkozott élettől, s szándékától semmi se tarthatja vissza. A másik két levelet a sarki rendőr vette át.
Mialatt riadtan nézegették ezeket a leveleket, az öngyilkos némán, csöndesen – alig néhány pillanat alatt – meghalt. Úgy látszik, nem szenvedett. Szája mosolygott.
Elvitte a hullakocsi.
Utána az úrvezető, zsebében az öngyilkos levelével, a rendőrségre hajtott, hogy igazolja magát.
Állapítsuk meg, hogy mindketten elég jó üzletet kötöttek.
1930.
*
Kosztolányi Dezső
Litánia
Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.
Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.
Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.
Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.
Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak
.
Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.
Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők
Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők
.
Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.
Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.
Az én koromban:
mily dalt remegett a velőkig üvöltő.
Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.
Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.
Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.
Az én koromban:
nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.
Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.
_________________________________________________________________
p.s.:
Kevesebb az öngyilkosság Magyarországon
Egyre kevesebben követnek el öngyilkosságot Magyarországon,
ugyanakkor uniós összehasonlításban még mindig magas az arány – írja a Világgazdaság.
