kb. 3 perc olvasás
VILLON
Az akasztottak balladája
Kik éltek majd utánunk, emberek,
testvéreink, ne szidjatok nagyon;
Isten is inkább megszán titeket,
ha bennetek is él a szánalom.
Im, testünk, melyet hízlaltunk vakon,
itt lóg a fán, öt-hat szomoru hulla,
szétmart, rohadt hús, kötél nyomorultja,
és mi, a csontok, por s hamu leszünk.
Ember, ne röhögj rút gyalázatunkra,
inkább kérd az ég irgalmát nekünk!
Testvér, könyörgünk, meg ne vessetek,
amért az igazság s a hatalom
így elbánt velünk. Nincs mindenkinek
józan esze, jól tudod! S mikoron
most már túl vagyunk minden kínokon:
imádkozz Szűz anyánkhoz ujra s ujra,
hogy Fia kegye tőlünk el ne mulna
s pokol villáma ne sujtsa fejünk.
Szitkod elmúlt életünket ne dúlja,
kérd inkább az ég irgalmát nekünk!
Kilúgozott, záporvert tetemek,
feketére száradtunk a napon;
holló kivájt az arcunkból szemet,
szemöldököt, szakállt, most kopaszon
lengünk, és soha egy perc nyugalom:
folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,
ahogy táncunkat a szél dühe fújja;
varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk.
A rossz bukását példánkon tanúlva
kérjétek az ég irgalmát nekünk!
AJÁNLÁS
Jézus herceg, nagyúr, ne hagyj magunkra,
ne jussunk a pokollal háborúba
és semmi dolga ne legyen velünk.
S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk!
A’ Vármegye temettette el.
Fönn felejtették.
Ki tötték a’ szellőre[1]
Úgy lóg, mint az akasztott ember.
Akasztó fa’ sódora.
Fel fűzték, mint a’ koppót.
Almának is a’ szépét kötik fel.
Meg adták a’ lovak’ árát.
Néha akasztással is el hiresedik az ember.
Meg fúlt a’ hóhér madzagán.
Jól fel hágott a’ város’ szeme’ láttára.
Nem éri lába a’ földet.
Ég és főld között lakik.
Föl vitték a’ fölleg várba.
Föl magasztalták az ég felé.
Lajtorján ment a’ sirba.
Egy pótrán vették nyakára valóját[2]
Ki vitték, de a’ fán felejtették.
Savanyú vízre vitték, és ott itatták.
Bé kötötték a’ zsák’ szájját.
Meg terhelte a’ fát.
Akasztó fa címere, hohér pallos levele.
Jól lakott a’ savanyú kútbúl.
Nem hal a’ vízbe, kinek fel kell akadni.
Jól meg nyújtották; ki is nyújtoztatták.
El lehet lába alatt járni.
A’ hoszszas tömlöcnek akasztó fa vége.
Hurokra akadt a’ torka.
Nyakára fujtották a’ kötelet.
Hollók és varjak eledelévé lett.
El temették szemfödél nélkül.
Akasztó fára termett.
Akasztani való.
Az akaztás se esik ingyen.[3]
Szemeit a’ hollók vágták ki.
Fán száradt csuka.
Bé fogadta a’ hóhér oszlopos palotájába.
Fel nyakra valózták.
Hoszszabb lett, mint ez előtt volt.
Szél fújja a’ talpát.
Hoszszú bötűt csinállottak belőlle.
Egy egész bötűvé változott.
A’ varjak, verebek társaságjokban lakozik.
Ki tették a’ szárító fára.
Hóhér falattya lett.
Akasztó fa virágja[4]
Szellőztetik[5]
Könnyű az akasztó fát meg szokni[6]
Meg ette a’ hóhér.
Pap volt halálán, de nem temetéssén.
Hollók vendégeskednek szeme’ koponyáján.
Föl kötötték a’ bú felejtőre.
Meg kötötték a’ torkát, mint a’ zsáknak.
Szél hányogattya a’ Cser fán.
Oly magosra emelték: hogy el se érhetni.
Föl hágott a’ lépcsön, de le nem jöhetett.
Bele keverődzött a’ kenderbe.
Meg kötötték a’ kender ingnek gallérját.
Csak el nem kerülhette a’ szál fát.
A’ fogasra akadt.
Vezetni köllött a’ sírba.
A’ csiklándós nyakat is meg köthetik.
Nyakára fujtották a’ pótrást.
Fel emelték a’ pócra.