A „nyomorúság vízözönje a tornyokat felülhágja s új világgal hitegetve leng az álmok délibábja, új világgal, melynek partját a ma élő el nem éri, de van aki más fejéből hegyet rakva még reméli… Más reméli, hogy hazáját édenkertté varázsolja…” – E. J.

Írta: Nagy Jenő · 2024. október 29.

Papp (Popp) Aurél (1879-1960) szakértés, vétel - Cölöpverők

ERDÉLYI JÓZSEF: CÖLÖPVERŐK

Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva,

kék a háta zöld a lába, aranyos a szárnya. –

Hitt az engem útitársul, el is megyek véle:

kis Árpádon nincsen olyan kislány, aki nekem kéne.

(Népdal)

.

Állt a vonat egy állomáson

s az ablak mellett álltam én,

egy nyári nap munkazajos,

napsugaras szép reggelén. –

Repülőhídat építettek,

verték le a cölöpöket,

lassú ütemre tépve szét

egy régi-régi éneket.

.

Arról szólt az a régi ének,

hogy egy csudálatos madár,

zöld erdőben és zöld mezőben,

egy szomorú legényre vár

s készül a bús legény nagy útra,

indul világgá, az után

a zöld erdőben, zöld mezőben

sétáló kék madár után, –

.

mert falujában nincs olyan lány,

amilyen kéne őneki,

kiért az álmok madarát

világvégéig követi

s idegen földön hal meg inkább,

akárhol is az ég alatt,

erdőn-mezőn a vad világban,

de falujában nem marad…

.

Ezt énekelték szakgatottan,

szakadtruhás napszámosok, –

egytől-egyik talán az én

édes hazámból származott,

felette is azt fútta anyja,

amit felettem az enyém,

csengett szavában arany szeretet,

zengett kék hit és zöld remény. –

.

Kötél volt mindnyájuk kezében,

elénekelt egy ütemet,

egyszerre húzta, énekszóra

s elengedte a kötelet.

A fenyőszál fejére nyomban

ledobbant a nehéz sulyok

s újabb ütemre zendítettek

a kérgeskezű magyarok.

.

Húzták és engedték a sulykot,

zuhant az, mint egy vasököl,

mely lever minden büszke álmot,

minden szép reményt összetör, –

bús ütemekre tördeli

a régi-régi éneket,

munkás napokra zúzza szét

az éveket, az életet,

.

De él és zeng a dal tovább,

önt a munkába új erőt,

tölti a bús szüneteket,

feledteti az unt időt,

míg zuhog és döng a sulyok,

mint lépő, óriási talp, –

mintha egy óriás dalolná

útjában azt az ősi dalt…

*

ERDÉLYI JÓZSEF: CSATORNA

Egy Köröstől más Körösig,

faluk mellett, tanyák között,

a síkon át, melyet a hegy

mint jó kertész, úgy öntözött,

nádak-erek szántott helyén,

földek felett jó magasan,

két gát vonul az ég alatt

egyhangulag, unalmasan;

egymás mellett, jó szorosan

s úgy mendegél köztük a víz,

mint tekergő betyár, akit

két pandur a sötétre visz;

közreveszi, viszi-viszi,

egyenesen, egyenesen,

két pandur a szegénylegényt,

nem hagyja elbúcsúzni sem…

.

Nincs ártere, csak feneke;

nincs sodra, csak folyása van.

Forrása nincs; honnan-hová:

két víz között bizonytalan.

Bádogkakast a háztetőn

kénye szerint forgat a szél;

alá s felé forgatja öt

kisebb-nagyobb árvízveszély.

Felette mint vas nyaktiló,

rozsdásodik egy-egy zsilip.

Vízmester nyit rajta eret

s ő a szomjas rétre folyik.

Uraságok halastavát

látja vízzel bőségesen;

s jön-megy a két folyó között

alázattal, szép csendesen.

.

Télen hideg, nyáron meleg;

áll szinte, mint egy pocsolya.

Nincs kövecse, homokja csak

s iszapja és pállott sara.

Iszapjában bőven terem

béka és gyöngyháztekenő;

színe alatt a zöld hínár

lappangó bús erdeje nő,

amely alá folyami hal, –

a potyka is csak ívni jár;

porontyait falja csuka,

rágja csíbor és csíkbogár.

Síma tükrén molnárka fut

s mint megannyi süllyedt csónak,

fel és alá, fel és alá

vízibolhák bukdácsolnak.

.

Tenyész benne szípó nadály,

nyüzsög benne álca, lárva;

szúnyogfelhő kél belőle,

maga fujja, maga járja

panaszdalát, éhkoptáncát,

szomjasan az embervérre,

mezítlábas gyerekeknek

vakarászó gyötrelmére, –

este szúnyog, nappal fényes

szárnyú szitakötőlepke.

Száll sebesen, fehér hassal

belebeleszánt a fecske,

mintha mását szeretgetné,

csalfa mását a víz tükrén;

vízikígyó kap utána,

a sás közül, irígykedvén.

.

A gát tövén sásliliom

terem kardot és buzogányt;

kopját ingat és a vízen

átgázolni készül a nád,

fel fut reá a folyondár

s nyitja fehér trombitáit,

fészket köt a nádirigó

s fujja sértő gúnynótáit.

Beljebb halvány, nagyvirágú

nefelejtsek ábrándoznak,

elszakadnak néha és kék

szigetekben tovaúsznak,

mint kisfiúk, kik elvágynak,

menni, menni, messzeföldre

s mint életunt szép leányok,

szégyenüket vízbeölve.

.

De nem mindig ilyen csendes

a csatorna. Ő is árad,

az áradó Körösökkel,

szűköli a mentő gátat.

Vigyázni kell őreá is,

tán még jobban őreája:

ő a zúgó áradások

levezető csatornája

s nincs ártere, csak feneke,

mely ha nincs jól kikotorva

ha gátait nem ápolják,

veszedelmes a csatorna.

Kotorják is az iszaptól,

emelik is fel a gátat,

állítnak rá mikor baj van,

parasztokat, katonákat.

.

Szánt-vet a nép évről-évre,

a két Körös bárhogy árad:

levezeti a csatorna.

De jaj, mindhiába fárad:

úgy felveti, úgy kiönti

házából most az adósság,

mint az árvíz hajdanában,

s nincs igazság, nincs orvosság;

teremhet a föld busásan,

búzájával gátat tölthet,

tejjel-vajjal, mézzel-borral

Dunát-Tiszát-Marost önthet,

Tátrát, tengert varázsolhat

az alföldi csonk határra, –

nincsen ára életének!

Munkájának nincsen ára!…

.

Tenger volt itt hajdanában

s tenger van itt újra, tenger, –

keserűség, nyomorúság

óceánja mindent elnyel;

nyomorúság vízözönje

a tornyokat felülhágja

s új világgal hitegetve

leng az álmok délibábja,

új világgal, melynek partját

a ma élő el nem éri,

de van aki más fejéből

hegyet rakva még reméli…

Más reméli, hogy hazáját

édenkertté varázsolja,

száz meg ezer csatornával

s nem lesz többé úr és szolga.

.

Fut a vonat, fut a hajó;

szánt-vet-arat-csépel-őröl,

sző-varr a gép s jaj a népnek,

amely nem tud az időről,

aki nem tud verset futni,

akit mások megelőznek,

eltipornak s háborúban

és békében is legyőznek;

jaj a népnek, amely nem tud

sem harcolni, sem békülni,

sem mederben megmaradni,

gátak közül sem kitörni;

jaj a népnek, amely nem tud

ura lenni önmagának, –

lesz cselédje, rabszolgája,

utólsója a világnak!…

*

Erdélyi József: Fekete Körös

1

A Körös volt a mi folyóvizünk,

odajártunk fürödni nyáron át.

Mint végtelen, magas kerítés,

úgy zára el szemünk elől a gát,

mint egy magas fal az ugró oroszlánt,

vár az életfogytiglani rabot,

kitől elvenni mégsem lehetett

a kék eget, a ragyogó napot,

a holdat, a csillagok ezerét,

emlékeit s álmát a gáttalan

szabadságról, félelmes erejét,

tervét, hogy egyszer kitör és rohan,

meghagyták mégis hosszú életét,

természetes halálát nem merik

elvenni, – folyhat, Fekete Körös,

a féktelen Fekete Tengerig…

2

Alig váruk, hogy fenn legyünk a gáton.

Versenyt futottunk. Büszke volt a bér:

az látja meg először a Köröst,

aki a gátra elsőnek felér…

Ruhánkat már előre levettük,

s a forró porban vágtattunk vadul

a víz felé, mint a szilaj csikó,

ha az ólból mezőre szabadul…

Mintha várat foglaltunk volna el,

lihegve álltunk a gát tetején…

Lenn kullogott, medrében a ravasz.

mintegy szégyellve széles árterét, –

mintha sose verdesné zavaros,

tajtékzó árral a gát tetejét…

3

Legények jöttek, izmos aratók,

bozontos mellű-ágyékú bikák,

meredek partról ugráltak a vízbe,

lemosni a hétköznapi igát.

Nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,

meglesték őket a pajkos fiúk.

Mint felvetődő ezüsthasú hal,

úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk.

Ingben fürödtek, szemérmesen,

de a vizes ing testükhöz tapadt.

Fürdés után facsargatták sokáig,

feltartott karral, csapzott hajukat…

De asszonyok érkeztek a tanyából,

barna, egykedvű cselédnémberek,

az egyik karján ült, a másik mellett

szedte kis lábát az anyás gyerek.

4

A folyóba léptek és lassudan

gázolták a sekélyedett vizet,

hasonlóan a méla tehenekhez.

De egyre mélyebb víz következett.

Szoknyájukat a folyó közepén,

felemelték ők egészen hasig,

kötésig, azzal sem törődve, hogy

szemérmüket látják avagy lesik…

Combjuk tövét a Fekete Körös

locsolta hűsen… Gyűrűzött a víz,

folyt, mint az idő, mely világra hoz

minden szépet és a halálba visz…

Szomorú arcukat a vízanya

elszórta-törte, nem mutatta meg,

tán irgalomból… Mentek át a gázlón,

mint rossz legelőn tengő tehenek.

5

Mert jobbra-balra túl a gátakon,

miknek ormóján most végtelenül

őrt állanak a telefonkarók,

a föld a hajdan mocsaras, terül,

hová a hegyek lefutó vizét

öntötte ki a Fekete Körös

évezrek óta s öntené ma is,

de a gát magas, a töltés erős…

Erős az ember, elvette a földet,

a folyónak szoros utat szabott,

s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,

vetemények hullámzanak ma ott.

Uradalmak terülnek jobbra-balra, –

mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr,

szorongó falvak népfeleslege

cselédkenyérre, pusztára szorul.

6

A folyóhoz még annyi köze van:

retteghet tőle és ha fenyeget,

állhat a gátra, fürödhet vizében,

ha ráér, ha fojtják a melegek.

Szennyes ingét, gatyáját, pendelyét

sulykolhatja, disznót, marhát, lovat

úsztathat benne, de ne merjen fogni

se hálóval, se horoggal halat. –

Vad a határban, vad madár az égen,

minden a másé, csupa tilalom,

csillog a nap, lenn a Körös vizén

és fenn a gáton, csendőrszuronyon…

Pedig a nép, a nép hordta a földet,

s a csendőrt is a nép szülte, a nép. –

Boldogtalan Nimród, aki tulajdon

vermébe és saját tőrébe lép…

7

Kiszabadíthatná a rab folyót,

hogy öntözzön meg minden szomjazó

cserepes földet, mossa ki a sziket,

ahol ujjnyira virágzik a só,

elátkozott mező, ahova már

harmat se hull epedő hajnalon,

a nyár derekán, a kopár legelőn

rakásra hull az éhező barom.

Telehintené dús halastavakkal,

fürdőkkel a porfellegek alatt

fuldokló síkot, ahol a tüdővész

sípol és sárgult arcokat arat,

ahol elhallgattak a furulyák,

és elnémult a mese és a dal,

s olyan a föld a csillagok alatt,

mint egy virágtalan nagy ravatal…

8

A Duna partján telik most nyaram,

Pesten-Budán búsan barangolok.

Mért vagyok itten? Kérdezem magamtól,

s folyton szülőföldemre gondolok, –

a Dunánál, mely a Fekete Erdőn

forr s a Fekete Tengerbe szakad,

a Fekete Körösre gondolok,

mely mint örök búm, dagad és apad,

gátak közé szorítva, mint eremben

az élet vágya, s csontjaim megett

a gondolat: felszabadítani

az elnyomott szegény embereket,

összegyűjteni egy szent hadseregbe

minden népet, és szárazon-vizen

harcolni, míg az egész földkerekség

egy akol és egy pásztor nem leszen…

(1930)   

*

Erdélyi József: A kis óriás

Egy indiai maharadzsa

sokáig törte a fejét:

hogy ülje meg királyhoz méltón

a minden élet ünnepét.

Nem vehet egy marék poloskát,

hogy azt bocsássa szabadon…

S elefánt, vagy poloska? Néki mindegy,

oly dús ő, hogy nem könyörülhet

semmi közismert állaton.

.

De kinek jutottak eszébe

a tengeri szörnyetegek? –

ő azokról fog emlékezni,

azoknak szentel ünnepet.

Hét ország hadd beszéljen róla,

az ő szívéről, mely lehat

az óceán mély fenekéig

s lakomára hívja a szörnyű,

ismeretlen állatokat…

.

S hogy a nagy ünnep elközelgett,

reggel, a parti fövenyen

kenyérhegy állt, s a tenger partján

felállt a nagy fejedelem

s hívta, idézte nagy felszóval

a tenger szörnyetegeit,

akikre még senki sem gondolt,

s akiknek ő, először, íme,

ünnepi bő asztalt terít.

.

Fel is jött egy… Gaurizankár!…

bekapta a kenyérhegyet,

mint egy morzsát, meg is köszönte,

illendőn a sovány kegyet.

– Magam és társaim nevében,

számunk vagy tizenötezer,

köszönöm, nagy király, a traktát,

az örök irgalom nevében

rólunk hogy megemlékezed.

.

Engem küldtek, mert én vagyok

a legifjabb, legéhesebb

én tudtam csak felevickélni,

én, én, a legélelmesebb.

S te látod: egy fogam hegyére

kevés amit adhatsz, király,

de tisztelem a jó szándékot

s megyek már is, vissza, a mélybe,

habár tőled búcsúzni fáj.

.

Viszem az örömhírt, hogy láttam

azt a jóságos valakit,

aki gondol arra a népre,

mely a tenger mélyén lakik…

szólt és eltünt a szörnyü állat

s a maharadzsa ott maradt. –

Ilyen ügyes kis óriásnak

érzem én mindig, a néptenger

sötét mélyéből magamat.

.

Ilyen kedélyes szörnyetegnek,

kit magából küldött a nép,

a mély, a titkos, ismeretlen,

mesés, csodás tengerfenék.

S hír, név, dicsőség, vagyon,minden,

mit nyerhetek, édeskevés, –

meg sem moccan a mély, a tenger,

a tenger vágy és szenvedés.

Forrás: Válasz 4. évf. 4. sz. 1937.

*

Petre

Halálra unta odafenn

a málét meg a sós halat;

lejött a kék hegyek közül

s elhozta Petre a nyarat;

fején zsíros pörgekalap,

fogán szutykos cseréppipa,

vállán tarisznya és daróc,

meg egy kikalapált kapa.

Inge nem ért le köldökig,

rojtos gatyája térdig ért;

redves, időtlen bocskora

kenőhájat hiába kért.

Körhaja szurokfekete,

kis bajsza, gyér szakálla is, –

fekete volt, mint a szurok

a nézése, a hangja is;

bőre barna lett volna tán

hó és hő nélkül is, akár

a tökmag böjtös olaja.

Római volt? – Inkább tatár.

.

Bánta is ő az ősöket,

Petre, a jámbor padurán?!

Őt hívta a fekete föld,

a délibábos kánaán;

egy füstös kalibája volt,

ha volt egy völgyben valahol;

másé volt erdő, legelő,

másé esztena, nyáj, akol,

a hegyek érces méhe mind;

lenn, az Alföldön, a cseléd

urabb volt nála, télen át

megzsírozta kis kenyerét.

Mint az éh’ farkas télidőn,

tavasszal a hóolvadás,

úgy jött a móc hegyek felől

Petre, a harmados kapás;

jött zsúfolt marhakocsiban,

keblében zsíros munkakönyv;

mikor a termő síkra ért,

sóvár szemébe gyűlt a könny;

csillant kezében s lecsapott

harsogva a nehéz kapa,

mint egy földéhes óriás

egyetlen éles vasfoga;

ritkította a sorokat,

töltögette a töveket,

s várta az égből az esőt,

az aranyszínű csöveket;

álmainak aranyhegye,

egy égigérő garmada,

aminek holtig, örökig,

elég lenne a harmada.

Nálunk volt Petre harmados,

anyámtól vette a tejet,

kenyeret aprított bele

és áhítatosan evett.

Látom ma is, küszöbön áll,

ajtófélnek támaszkodik,

anyám kedvéért magyarul,

kolomphangon panaszkodik.

– Kemény a főd, kéne eső,

kicsi eső… Az asszonyok

incselkednek mindig vele

s ő széles szájjal mosolyog.

Rég volt. Azóta Petre is

földet kapott tán idelenn,

az Alföldön. – Nem érdemel

földet senki, ha Petre nem.

Kastélyt kaptak az új urak,

száz holdakat, hol egyet ő;

ő visszasír ma is, szegény;

az volt a szép, arany idő;

volt ára a tengerinek,

elkelt a dolgos, durva kéz;

jól csengett és jól ropogott,

ha nem csurrant, cseppent a pénz;

de megbolondult a világ,

elvette Isten az eszét,

megverte sokatmarkoló,

keveset szorító kezét,

így gondolkozhat, gondolom,

Petre, a régi harmados,

míg elvadult, szántatlan és

vetetlen osztályán tapos;

neki ugyan mind egyre megy,

maradt ő máig, aki volt:

Petre, a harmados kapás,

a kizsákmányolt, kizsarolt…

1932

*

Fizetés

Nyári vasárnap délelőtt,

a tiszttartó-lak udvarán,

álltam én is olykor és vártam,

mikor kerül a sor reám,

boldogan, büszkén, mint a többi

tanyai napszámosgyerek.

Olyan volt a fizetés, mint egy

különös istentisztelet.

Az asztal mellett ült a kasznár

meg a segédtiszt; állt a csősz,

olvasta a neveket sorba,

s előállt, mint valami hős,

aki hallotta a nevét,

s mint valami kitüntetést,

úgy fogadta munkája bérét,

a pénzt, a sovány fizetést.

Az asztalon pénztornyok álltak,

arany torony, ezüst torony,

rézgarmada, bankókazal

s a tiszt, mint az uradalom,

az uraság, a pénz, a Mammon

főpapja, ült és fizetett;

feje felett egy gömbakácfa

tartott ernyőt, mennyezetet.

Különös oltár volt az asztal

s a pénz ostya, úrvacsora,

áhítattal vette magához

a munka hívő jámbora;

itt vagyok! hier! jelen! – kiáltott

hangosan, mintegy részegen;

aztán vakarta a fejét, hogy

kevés biz az, de mit tegyen?…

Az volt a mi vasárnapunk,

a mi istentiszteletünk:

a fizetés: abban virágzott,

magzott fel a mi életünk,

hogy halljuk egyszer a nevünket

a tiszttartó-lak udvarán, –

annyi volt a mi dicsőségünk

ott künn a pusztán, a tanyán.

1935

*

Költő az uccán

Könnyű állni, ülni ércbeöntött,

néma szobrot lármás tereken,

magasztalva márvány talpazatra

istenülten, – de nehéz nekem…

Könnyű állni, ülni árusítva

más megírt fájdalmát-örömét,

kiabálni könyv- és újságcímet,

szerző, író, költő nagy nevét, –

de minden perc, óra, nap és hónap,

mély tenger és boszorkánynyomás,

állni, ülni nekem itt az uccán, –

úgy érzem, hogy rámszakad a ház,

azt hiszem hogy kifordul alólam

s eltemet az uccaburkolat,

hogy itt állok saját műveimmel,

árusítva önönmagamat.

Elfordulok, ha valaki rámnéz,

elriasztva a közeledőt,

úgy tartom az árut is kezemben,

mint egy féltett, alvó csecsemőt.

Ez itt az én könyvem, az én vérem,

az én csókom, az én életem

és halálom, – nem kiálthatom, hogy

tessék, azt én nem, nem tehetem.

Ám vegyék, de annyi mintha olcsón,

mérges tőrrel döfnének belém,

szennyes ujjal nyúlnának sebembe, –

ők akarják, – nem kívánom én.

Volnának e versek bárki másé,

a legrosszabb költőé akár,

én kiáltanám, hogy híre fusson,

terjedjen, mint egy világragály.

De magam csak úgy bírok itt állni,

mint egy néma, béna búskomor,

ércből, fából vagy sárból teremtett,

alkotóját szégyenlő szobor.

1932

Artindex » Popp Aurel