
ERDÉLYI JÓZSEF: CÖLÖPVERŐK
Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva,
kék a háta zöld a lába, aranyos a szárnya. –
Hitt az engem útitársul, el is megyek véle:
kis Árpádon nincsen olyan kislány, aki nekem kéne.
(Népdal)
.
Állt a vonat egy állomáson
s az ablak mellett álltam én,
egy nyári nap munkazajos,
napsugaras szép reggelén. –
Repülőhídat építettek,
verték le a cölöpöket,
lassú ütemre tépve szét
egy régi-régi éneket.
.
Arról szólt az a régi ének,
hogy egy csudálatos madár,
zöld erdőben és zöld mezőben,
egy szomorú legényre vár
s készül a bús legény nagy útra,
indul világgá, az után
a zöld erdőben, zöld mezőben
sétáló kék madár után, –
.
mert falujában nincs olyan lány,
amilyen kéne őneki,
kiért az álmok madarát
világvégéig követi
s idegen földön hal meg inkább,
akárhol is az ég alatt,
erdőn-mezőn a vad világban,
de falujában nem marad…
.
Ezt énekelték szakgatottan,
szakadtruhás napszámosok, –
egytől-egyik talán az én
édes hazámból származott,
felette is azt fútta anyja,
amit felettem az enyém,
csengett szavában arany szeretet,
zengett kék hit és zöld remény. –
.
Kötél volt mindnyájuk kezében,
elénekelt egy ütemet,
egyszerre húzta, énekszóra
s elengedte a kötelet.
A fenyőszál fejére nyomban
ledobbant a nehéz sulyok
s újabb ütemre zendítettek
a kérgeskezű magyarok.
.
Húzták és engedték a sulykot,
zuhant az, mint egy vasököl,
mely lever minden büszke álmot,
minden szép reményt összetör, –
bús ütemekre tördeli
a régi-régi éneket,
munkás napokra zúzza szét
az éveket, az életet,
.
De él és zeng a dal tovább,
önt a munkába új erőt,
tölti a bús szüneteket,
feledteti az unt időt,
míg zuhog és döng a sulyok,
mint lépő, óriási talp, –
mintha egy óriás dalolná
útjában azt az ősi dalt…
*
ERDÉLYI JÓZSEF: CSATORNA
Egy Köröstől más Körösig,
faluk mellett, tanyák között,
a síkon át, melyet a hegy
mint jó kertész, úgy öntözött,
nádak-erek szántott helyén,
földek felett jó magasan,
két gát vonul az ég alatt
egyhangulag, unalmasan;
egymás mellett, jó szorosan
s úgy mendegél köztük a víz,
mint tekergő betyár, akit
két pandur a sötétre visz;
közreveszi, viszi-viszi,
egyenesen, egyenesen,
két pandur a szegénylegényt,
nem hagyja elbúcsúzni sem…
.
Nincs ártere, csak feneke;
nincs sodra, csak folyása van.
Forrása nincs; honnan-hová:
két víz között bizonytalan.
Bádogkakast a háztetőn
kénye szerint forgat a szél;
alá s felé forgatja öt
kisebb-nagyobb árvízveszély.
Felette mint vas nyaktiló,
rozsdásodik egy-egy zsilip.
Vízmester nyit rajta eret
s ő a szomjas rétre folyik.
Uraságok halastavát
látja vízzel bőségesen;
s jön-megy a két folyó között
alázattal, szép csendesen.
.
Télen hideg, nyáron meleg;
áll szinte, mint egy pocsolya.
Nincs kövecse, homokja csak
s iszapja és pállott sara.
Iszapjában bőven terem
béka és gyöngyháztekenő;
színe alatt a zöld hínár
lappangó bús erdeje nő,
amely alá folyami hal, –
a potyka is csak ívni jár;
porontyait falja csuka,
rágja csíbor és csíkbogár.
Síma tükrén molnárka fut
s mint megannyi süllyedt csónak,
fel és alá, fel és alá
vízibolhák bukdácsolnak.
.
Tenyész benne szípó nadály,
nyüzsög benne álca, lárva;
szúnyogfelhő kél belőle,
maga fujja, maga járja
panaszdalát, éhkoptáncát,
szomjasan az embervérre,
mezítlábas gyerekeknek
vakarászó gyötrelmére, –
este szúnyog, nappal fényes
szárnyú szitakötőlepke.
Száll sebesen, fehér hassal
belebeleszánt a fecske,
mintha mását szeretgetné,
csalfa mását a víz tükrén;
vízikígyó kap utána,
a sás közül, irígykedvén.
.
A gát tövén sásliliom
terem kardot és buzogányt;
kopját ingat és a vízen
átgázolni készül a nád,
fel fut reá a folyondár
s nyitja fehér trombitáit,
fészket köt a nádirigó
s fujja sértő gúnynótáit.
Beljebb halvány, nagyvirágú
nefelejtsek ábrándoznak,
elszakadnak néha és kék
szigetekben tovaúsznak,
mint kisfiúk, kik elvágynak,
menni, menni, messzeföldre
s mint életunt szép leányok,
szégyenüket vízbeölve.
.
De nem mindig ilyen csendes
a csatorna. Ő is árad,
az áradó Körösökkel,
szűköli a mentő gátat.
Vigyázni kell őreá is,
tán még jobban őreája:
ő a zúgó áradások
levezető csatornája
s nincs ártere, csak feneke,
mely ha nincs jól kikotorva
ha gátait nem ápolják,
veszedelmes a csatorna.
Kotorják is az iszaptól,
emelik is fel a gátat,
állítnak rá mikor baj van,
parasztokat, katonákat.
.
Szánt-vet a nép évről-évre,
a két Körös bárhogy árad:
levezeti a csatorna.
De jaj, mindhiába fárad:
úgy felveti, úgy kiönti
házából most az adósság,
mint az árvíz hajdanában,
s nincs igazság, nincs orvosság;
teremhet a föld busásan,
búzájával gátat tölthet,
tejjel-vajjal, mézzel-borral
Dunát-Tiszát-Marost önthet,
Tátrát, tengert varázsolhat
az alföldi csonk határra, –
nincsen ára életének!
Munkájának nincsen ára!…
.
Tenger volt itt hajdanában
s tenger van itt újra, tenger, –
keserűség, nyomorúság
óceánja mindent elnyel;
nyomorúság vízözönje
a tornyokat felülhágja
s új világgal hitegetve
leng az álmok délibábja,
új világgal, melynek partját
a ma élő el nem éri,
de van aki más fejéből
hegyet rakva még reméli…
Más reméli, hogy hazáját
édenkertté varázsolja,
száz meg ezer csatornával
s nem lesz többé úr és szolga.
.
Fut a vonat, fut a hajó;
szánt-vet-arat-csépel-őröl,
sző-varr a gép s jaj a népnek,
amely nem tud az időről,
aki nem tud verset futni,
akit mások megelőznek,
eltipornak s háborúban
és békében is legyőznek;
jaj a népnek, amely nem tud
sem harcolni, sem békülni,
sem mederben megmaradni,
gátak közül sem kitörni;
jaj a népnek, amely nem tud
ura lenni önmagának, –
lesz cselédje, rabszolgája,
utólsója a világnak!…
*
Erdélyi József: Fekete Körös
1
A Körös volt a mi folyóvizünk,
odajártunk fürödni nyáron át.
Mint végtelen, magas kerítés,
úgy zára el szemünk elől a gát,
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
a kék eget, a ragyogó napot,
a holdat, a csillagok ezerét,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét, hogy egyszer kitör és rohan,
meghagyták mégis hosszú életét,
természetes halálát nem merik
elvenni, – folyhat, Fekete Körös,
a féktelen Fekete Tengerig…
2
Alig váruk, hogy fenn legyünk a gáton.
Versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg először a Köröst,
aki a gátra elsőnek felér…
Ruhánkat már előre levettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint a szilaj csikó,
ha az ólból mezőre szabadul…
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején…
Lenn kullogott, medrében a ravasz.
mintegy szégyellve széles árterét, –
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékzó árral a gát tetejét…
3
Legények jöttek, izmos aratók,
bozontos mellű-ágyékú bikák,
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát.
Nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk.
Mint felvetődő ezüsthasú hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk.
Ingben fürödtek, szemérmesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt.
Fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral, csapzott hajukat…
De asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek,
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.
4
A folyóba léptek és lassudan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez.
De egyre mélyebb víz következett.
Szoknyájukat a folyó közepén,
felemelték ők egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve, hogy
szemérmüket látják avagy lesik…
Combjuk tövét a Fekete Körös
locsolta hűsen… Gyűrűzött a víz,
folyt, mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz…
Szomorú arcukat a vízanya
elszórta-törte, nem mutatta meg,
tán irgalomból… Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.
5
Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állanak a telefonkarók,
a föld a hajdan mocsaras, terül,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete Körös
évezrek óta s öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős…
Erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros utat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott.
Uradalmak terülnek jobbra-balra, –
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr,
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorul.
6
A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle és ha fenyeget,
állhat a gátra, fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek.
Szennyes ingét, gatyáját, pendelyét
sulykolhatja, disznót, marhát, lovat
úsztathat benne, de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat. –
Vad a határban, vad madár az égen,
minden a másé, csupa tilalom,
csillog a nap, lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon…
Pedig a nép, a nép hordta a földet,
s a csendőrt is a nép szülte, a nép. –
Boldogtalan Nimród, aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép…
7
Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó
cserepes földet, mossa ki a sziket,
ahol ujjnyira virágzik a só,
elátkozott mező, ahova már
harmat se hull epedő hajnalon,
a nyár derekán, a kopár legelőn
rakásra hull az éhező barom.
Telehintené dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész
sípol és sárgult arcokat arat,
ahol elhallgattak a furulyák,
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal…
8
A Duna partján telik most nyaram,
Pesten-Budán búsan barangolok.
Mért vagyok itten? Kérdezem magamtól,
s folyton szülőföldemre gondolok, –
a Dunánál, mely a Fekete Erdőn
forr s a Fekete Tengerbe szakad,
a Fekete Körösre gondolok,
mely mint örök búm, dagad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben
az élet vágya, s csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegény embereket,
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet, és szárazon-vizen
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen…
(1930)
*
Erdélyi József: A kis óriás
Egy indiai maharadzsa
sokáig törte a fejét:
hogy ülje meg királyhoz méltón
a minden élet ünnepét.
Nem vehet egy marék poloskát,
hogy azt bocsássa szabadon…
S elefánt, vagy poloska? Néki mindegy,
oly dús ő, hogy nem könyörülhet
semmi közismert állaton.
.
De kinek jutottak eszébe
a tengeri szörnyetegek? –
ő azokról fog emlékezni,
azoknak szentel ünnepet.
Hét ország hadd beszéljen róla,
az ő szívéről, mely lehat
az óceán mély fenekéig
s lakomára hívja a szörnyű,
ismeretlen állatokat…
.
S hogy a nagy ünnep elközelgett,
reggel, a parti fövenyen
kenyérhegy állt, s a tenger partján
felállt a nagy fejedelem
s hívta, idézte nagy felszóval
a tenger szörnyetegeit,
akikre még senki sem gondolt,
s akiknek ő, először, íme,
ünnepi bő asztalt terít.
.
Fel is jött egy… Gaurizankár!…
bekapta a kenyérhegyet,
mint egy morzsát, meg is köszönte,
illendőn a sovány kegyet.
– Magam és társaim nevében,
számunk vagy tizenötezer,
köszönöm, nagy király, a traktát,
az örök irgalom nevében
rólunk hogy megemlékezed.
.
Engem küldtek, mert én vagyok
a legifjabb, legéhesebb
én tudtam csak felevickélni,
én, én, a legélelmesebb.
S te látod: egy fogam hegyére
kevés amit adhatsz, király,
de tisztelem a jó szándékot
s megyek már is, vissza, a mélybe,
habár tőled búcsúzni fáj.
.
Viszem az örömhírt, hogy láttam
azt a jóságos valakit,
aki gondol arra a népre,
mely a tenger mélyén lakik…
szólt és eltünt a szörnyü állat
s a maharadzsa ott maradt. –
Ilyen ügyes kis óriásnak
érzem én mindig, a néptenger
sötét mélyéből magamat.
.
Ilyen kedélyes szörnyetegnek,
kit magából küldött a nép,
a mély, a titkos, ismeretlen,
mesés, csodás tengerfenék.
S hír, név, dicsőség, vagyon,minden,
mit nyerhetek, édeskevés, –
meg sem moccan a mély, a tenger,
a tenger vágy és szenvedés.
Forrás: Válasz 4. évf. 4. sz. 1937.
*
Petre
Halálra unta odafenn
a málét meg a sós halat;
lejött a kék hegyek közül
s elhozta Petre a nyarat;
fején zsíros pörgekalap,
fogán szutykos cseréppipa,
vállán tarisznya és daróc,
meg egy kikalapált kapa.
Inge nem ért le köldökig,
rojtos gatyája térdig ért;
redves, időtlen bocskora
kenőhájat hiába kért.
Körhaja szurokfekete,
kis bajsza, gyér szakálla is, –
a nézése, a hangja is;
bőre barna lett volna tán
hó és hő nélkül is, akár
a tökmag böjtös olaja.
Római volt? – Inkább tatár.
.
Bánta is ő az ősöket,
Petre, a jámbor padurán?!
Őt hívta a fekete föld,
a délibábos kánaán;
egy füstös kalibája volt,
ha volt egy völgyben valahol;
másé volt erdő, legelő,
másé esztena, nyáj, akol,
a hegyek érces méhe mind;
lenn, az Alföldön, a cseléd
urabb volt nála, télen át
megzsírozta kis kenyerét.
Mint az éh’ farkas télidőn,
tavasszal a hóolvadás,
úgy jött a móc hegyek felől
Petre, a harmados kapás;
jött zsúfolt marhakocsiban,
keblében zsíros munkakönyv;
mikor a termő síkra ért,
sóvár szemébe gyűlt a könny;
csillant kezében s lecsapott
harsogva a nehéz kapa,
mint egy földéhes óriás
egyetlen éles vasfoga;
ritkította a sorokat,
töltögette a töveket,
s várta az égből az esőt,
az aranyszínű csöveket;
álmainak aranyhegye,
egy égigérő garmada,
aminek holtig, örökig,
elég lenne a harmada.
Nálunk volt Petre harmados,
anyámtól vette a tejet,
kenyeret aprított bele
és áhítatosan evett.
ajtófélnek támaszkodik,
anyám kedvéért magyarul,
kolomphangon panaszkodik.
– Kemény a főd, kéne eső,
kicsi eső… Az asszonyok
incselkednek mindig vele
s ő széles szájjal mosolyog.
Rég volt. Azóta Petre is
földet kapott tán idelenn,
az Alföldön. – Nem érdemel
földet senki, ha Petre nem.
Kastélyt kaptak az új urak,
száz holdakat, hol egyet ő;
ő visszasír ma is, szegény;
az volt a szép, arany idő;
volt ára a tengerinek,
elkelt a dolgos, durva kéz;
jól csengett és jól ropogott,
ha nem csurrant, cseppent a pénz;
de megbolondult a világ,
elvette Isten az eszét,
megverte sokatmarkoló,
keveset szorító kezét,
így gondolkozhat, gondolom,
Petre, a régi harmados,
míg elvadult, szántatlan és
vetetlen osztályán tapos;
neki ugyan mind egyre megy,
maradt ő máig, aki volt:
Petre, a harmados kapás,
a kizsákmányolt, kizsarolt…
1932
*
Fizetés
Nyári vasárnap délelőtt,
a tiszttartó-lak udvarán,
álltam én is olykor és vártam,
mikor kerül a sor reám,
boldogan, büszkén, mint a többi
tanyai napszámosgyerek.
Olyan volt a fizetés, mint egy
különös istentisztelet.
Az asztal mellett ült a kasznár
meg a segédtiszt; állt a csősz,
s előállt, mint valami hős,
aki hallotta a nevét,
s mint valami kitüntetést,
úgy fogadta munkája bérét,
a pénzt, a sovány fizetést.
Az asztalon pénztornyok álltak,
arany torony, ezüst torony,
rézgarmada, bankókazal
s a tiszt, mint az uradalom,
az uraság, a pénz, a Mammon
főpapja, ült és fizetett;
feje felett egy gömbakácfa
tartott ernyőt, mennyezetet.
Különös oltár volt az asztal
s a pénz ostya, úrvacsora,
áhítattal vette magához
a munka hívő jámbora;
itt vagyok! hier! jelen! – kiáltott
hangosan, mintegy részegen;
aztán vakarta a fejét, hogy
kevés biz az, de mit tegyen?…
Az volt a mi vasárnapunk,
a mi istentiszteletünk:
a fizetés: abban virágzott,
magzott fel a mi életünk,
hogy halljuk egyszer a nevünket
a tiszttartó-lak udvarán, –
annyi volt a mi dicsőségünk
ott künn a pusztán, a tanyán.
1935
*
Költő az uccán
Könnyű állni, ülni ércbeöntött,
néma szobrot lármás tereken,
magasztalva márvány talpazatra
istenülten, – de nehéz nekem…
Könnyű állni, ülni árusítva
más megírt fájdalmát-örömét,
kiabálni könyv- és újságcímet,
szerző, író, költő nagy nevét, –
de minden perc, óra, nap és hónap,
mély tenger és boszorkánynyomás,
állni, ülni nekem itt az uccán, –
úgy érzem, hogy rámszakad a ház,
azt hiszem hogy kifordul alólam
s eltemet az uccaburkolat,
hogy itt állok saját műveimmel,
árusítva önönmagamat.
Elfordulok, ha valaki rámnéz,
elriasztva a közeledőt,
úgy tartom az árut is kezemben,
mint egy féltett, alvó csecsemőt.
Ez itt az én könyvem, az én vérem,
az én csókom, az én életem
és halálom, – nem kiálthatom, hogy
tessék, azt én nem, nem tehetem.
Ám vegyék, de annyi mintha olcsón,
mérges tőrrel döfnének belém,
szennyes ujjal nyúlnának sebembe, –
ők akarják, – nem kívánom én.
Volnának e versek bárki másé,
a legrosszabb költőé akár,
én kiáltanám, hogy híre fusson,
terjedjen, mint egy világragály.
De magam csak úgy bírok itt állni,
mint egy néma, béna búskomor,
ércből, fából vagy sárból teremtett,
alkotóját szégyenlő szobor.
1932
