kb. 4 perc olvasás
MÓRA FERENC
DIÓBÉL KIRÁLYFI
EGY ÖREG EMBER EMLÉKEI
FIATAL GYEREKEKNEK
http://mek.niif.hu/00900/00964/00964.htm#57
TARTALOM
ÖREGAPÁM
APÁM
MAGAM, AZ ÖREG
TILINKÓ
MINDENNAPI KENYERÜNK
DIÓBÉL KIRÁLYFI
A MACSKAVÁSÁR
VÉGES-VÉGIG CSUPA PRÓBA
HÁROM NAGY ÚR
MIKOR A DIÓFÁKAT ÜLTETTÜK
ANGYALOK KERTJE
KOSSUTH LAJOS TISZTELETÉRE…
AZ A ROSSZ MATYKÓ GYEREK!
TAMÁS ÚR MAGA MARAD
MÁLÉ TÓT SZÁZ ARANYA
A HEGEDŰ
VAK CSIHA FURULYÁJA
VILÁGOS UTÁN
AZ EZÜSTKOPORSÓ
ROSSZJANCSI ÚR
A NYOMORÚSÁG KENYERÉN
Ó, LÓ, OLLÓ, HOLLÓ
HÍRT HALLOK HAZULRÓL
NÁDORSZÁGBAN
TILINKÓ UTOLSÓ LOPÁSA
A FOGOLY
VÁRATLAN VENDÉG
KINCSKERESÉS
ÖREG DIÓFÁK ALATT
*
TILINKÓ
Noha nagyon ágrólszakadt öreg cigány volt ez a Tilinkó, mégiscsak be kell mutatnom őt is, mert nagyon belejátszott az életembe.
Amikor leírom a nevét, most is magam előtt látom, amikor napégette, szélkicserzette arcát, borzas fejét bedugta az ajtónkon újesztendő táján:
– Addson isten, ami nincs, vedse el, ami van – ez volt a köszöntése.
– Mit adjon, mit vegyen el, te Tilinkó? – kérdezi tőle az édesanyám, keresgetve a legfényesebb kis pénzt az erszényében.
– A nyarat küldse el ide, a telet hívja vissa – didereg a szegény Tilinkó, s nagyon nyomakodna befelé az ajtón, ha édesanyám el nem hessegetné onnan a húszassal.
– Eredj csak a konyhába, Tilinkó, ott olyan nyár van, hogy leizzasztja a fejedről a sapkát.
A szobába nem lehetett beereszteni az öreget, mert mindent elvitt emlékbe, ami a keze ügyébe esett. Egyszer még a szenteltvíztartó is a kezéhez ragadt. Az édesapám húzta ki az inge derekából.
– Ejnye, ejnye, Tilinkó – pirongatta meg -, hát mi a macskának bántod már az ilyen holmit? Hisz úgyse tudod hasznát venni. Tán azt se tudod, micsoda ez.
– Hásen éppen azsért vittem volna el – magyarázta Tilinkó -, hadd lett volna már eccser valami olyan is a házsnál, amit nem tudok, hogy micsoda.
Egyszer meg egy kocsirudat emelt el tőlünk. Észre se vettük, csak mikor már oda volt tűzve a putri-viskója hegyibe.
– Hát ez meg már mire jó itt, Tilinkó? – fogta fülön az édesapám.
– Nene, gazsduram, hát villámfogdosó, hadd ledsen a segény csigánnak is, mondok, ha a nagy uraknak van.
– Bolond vagy te, Tilinkó – nevetett az apám -, hiszen a villámhárítót vasból szokták csinálni.
– Igen ám, azs urak – vonogatta a vállát Tilinkó -, de a segény embernek fából is jó azs.
De akármilyen nagy kópé volt az öreg, az édesapám ki tudott rajta fogni. Egyszer például megfogadta pünkösdi muzsikásnak, és ígért neki napszámba egy bárányt.
– Kevés les azs, sépen kérem – emelte meg Tilinkó a karimátlan kalapját.
– De kapsz ám egy báránybőr süveget is.
– Azs már tesi, hát még? – nyílt ki a szeme Tilinkónak.
– Kapsz egy font faggyút is, főzhetsz vele ürgét.
– Azs már beséd. Hát még?
– Ejnye, de telhetetlen vagy, Tilinkó! – mutatta édesapám a haragot. – Mindegy, no, azért új húrt is kapsz a hegedűdre.
No, Tilinkó majd kibújt a bőréből örömében, s úgy megnyekeregtette pünkösdkor a hegedűjét, hogy csupa fülfájás volt hallgatni. Másnap aztán jött a bárányért, meg is kapta, szép kövér jószág volt.
– Örülsz-e neki, Tilinkó? – kérdezte édesapám.
– Erilek, erilek – hunyorított az öreg -, de még jobban erilek, ha a báránybér siveget megkapom.
– Hja, az még rajta van a bárányon – nevetett apám.
– Hát a faddsu? – mondta gyanakodva Tilinkó.
– Az meg benne van a bárányban.
Tilinkó dohogva kapta vállára a bárányt.
– A hegedihúrt már nem is kérdezem. Azs is bizsonosan a báránban resket még. Jaj, de csak jobb lett volna pispeknek siletnem!
Hanem ezt a tréfát mégis nagyon zokon vehette Tilinkó, mert sokáig kerülte a házunk táját. Csak akkor jött el, mikor kiüzentünk érte a falu végére. Lemosta a zápor az istálló tapasztását, azt kellett volna helyrehozni Tilinkónak.
– Nem megyek én – üzente vissza. – Összevestem a munkával, és holtig tartom vele a haragot.
Ahogy azonban elszigorodott az idő, mégiscsak besompolygott hozzánk. Veszekedett hideg volt, a verebek százával csipogtak a sövény közt, a szellőzködésre kieresztett bárányok pedig dideregve fúrták be magukat a szalmaboglyákba.
– Elpusztulok, ha egy kis salmafistet nem sagulhatok – mondta fogvacogva Tilinkó.
– Ott a boglya, nyalábolj belőle egy fűtet szalmát – esett meg az édesapám szíve a szegény cigányon. A konyhán meg kiadta a rendeletet, hogy adjanak neki egy kancsó forralt bort, hadd érezze magát a mennyországban tőle.
Tilinkó azonban nem jött vissza hálálkodni. Levetette a szűrét, megtömte szalmával, fölvette a vállára, s szó nélkül illant el a kertek alatt. Helyette az anyám szaladt be nagy lelkendezve.
– Szalmát visz a cigány.
– Szabadságot adtam rá neki – legyintett apám.
– Az ám, csakhogy béget a szalma – mosolygott édesanyám.
Apámat elfutotta a méreg, s erővel hozta vissza Tilinkót, aki egyre azt hajtogatta:
– Jussom volt a báránhozs, nekem adta gazsduram.
A bárány csakugyan a szalma közt pihegett, nem lehetett letagadni. Igaz, Tilinkónak esze ágában se volt a tagadás, sőt még neki állt feljebb.
– Hát ez a becsület, hé? Hogy mered elvinni a bárányt, amikor én csak a szalmára adtam engedelmet? – förmedt rá édesapám.
Tilinkó pedig méltóságosan felelte:
– Nini, hisen a báránka benne volt a salmában, mint a faddsu meg a hegedihúr a pinkesdi báránban.
– No, ez egyszer neked van igazad, Tilinkó – nevette el magát édesapám. S olyan oldal szalonnát akasztott a vén kópé vállára, hogy kitelelhetett rajta.