Mátyás, a domonkosok és az „istentagadó magyar”

Írta: Nagy Jenő · 2020. február 3.

kb. 15 perc olvasás

Képtalálatok a következőre: domonkos inkvizitorok"

XIV

Diadalmas ausztriai fegyvertényei közepette eszébe jutott Mátyásnak, hogy meglátogatja az ő Bécsben mulatozó árva feleségét. Kétnapi erőltetett, pihenés nélkül való lovaglás után váratlanul megérkezett Bécsbe.

Rossz hírek várták az imperátort. A fuvarosok, halászok, szőlősgazdák és kapások lelkében felébredt a császár iránt való gyermekes tisztelet. Mátyás udvarának olasz és magyar humanistái felbőszítették az egyetem skolasztikus tudósait. Néhány gazdag polgár családi békességét és leánya becsületét vesztette el az idegen hódítás alatt. Az adók ellen mindenki lázadozott. Mátyás király szándékosan enyhe és elnéző volt irányukban. Ez felszította a németek vakmerőségét. A város forradalmi lázban vonaglott. A magyarpártiakat orvul megtámadták. Teschler Miklós néhány raktárát kifosztották, és a gazdag kalmárt halállal fenyegették.

Szapolyai István helytartót gyűlölte a bécsi nép. Itt-ott lázongani próbált, mert köztudomású volt, hogy a fiatal Corvin János új birtokainak száműzött gazdái, a sziléziai hercegek, fegyverrel készülnek a magyar uralom ellen. Azt is tudták, hogy titokban a cseh király is támogatja a trónvesztetteket.

Mátyás ügyet sem vetett az osztrákok mozgolódására. Beatrixhez sietett, majd a Burgban jelentést tétetett magának a bécsi állapotokról. Eközben jelentették neki, hogy a bécsi egyetem hittudományi kara jött hozzá kihallgatásra. Mátyás maga köré rendelte tudósait, és úgy fogadta a küldöttséget. A doktorokat Nider atya, a főinkvizítor vezette az uralkodó elé.

Johannes Nider dominikánus a Bibliát és a szentenciákat tanította a bécsi egyetemen. Nagy, csontos, dörgő szavú ember volt, úgy ropogtatta az Isten igéjét, mint egy condottiere a vezényszavakat. Gőgös volt és szentéletű, semmi sem árulta el rajta az aszkétát, az imádkozó, böjtölő és önmegtagadó tudóst. Mintaszerű páter inquisitor volt, aki a legválogatottabb kínokat is Isten dicsőségére ájtatos lélekkel rendeli el, de belül megsiratja áldozatát.

Ő vezette Mátyás elé az istentagadó magyart.

– Hogy hívnak? – kérdezte Mátyás haragosan.

– Ladislaus Pogány.

– Fehér megyéből van egypár jó katonám a Pogányok nemzetségéből. De azok szálas, kemény legények, s helyén áll a szívük és az eszük.

A barát szelíden pislogott rövidlátó, kancsal szemével. Szánalmas, beesett mellű, horgas orrú fickó volt az istentagadó, vékonydongájú diák, koplalásban és régi könyvek olvasásában egészen elcsenevészedett. Ha beszélt, meg-megrázta a köhögés, és keservesen lihegett.

Johannes Nider elsorolta a barát bűneit.

– Felséges úr, ez az ördögtől megszállott eretnek baccalaureusa a hét szabad művészetnek, felszentelt pap, s mégis oly csodálatos pogány elveket hirdet, hogy tudtommal még az arab és zsidó averroisták között sincsen párja.

– Igaz ez, Ladislaus Pogány?

Az ifjú megszólalt. Szeme csillogó, lázas fényben égett.

– Ember vagyok, felség, és ők is emberek – felelt vádlóira mutogatva -, sem én, sem ők nincsenek az igazság birtokában. De engem a józan ész és Arisztotelész logikája támogat.

– Huszita vagy, fiam? – kérdezte a király érdeklődve.

– Nem, felség. A husziták ostoba és gonosz emberek. Valdeusok, ariánusok, zsidók, szaracénusok és Domonkos-rendi barátok között nincs semmi különbség. Ők éppen olyan gyermekek, mint a mágusok vagy asztrológusok.

– A csillagok hatalmában sem hiszel?

– Nem. Csak abban hiszek, aminek ésszerűségét belátom.

– Krisztusban hiszel-e?

– Nemes és jóakaratú ember volt. De nem volt Isten fia.

– Mire alapítod ezt a meggyőződésedet?

– A józan emberi értelemre, amely visszaborzad a Szentírásban hemzsegő ellentmondásoktól.

– Káromkodik! – kiáltottak fel egyszerre Johannes Nider és a mellette álló szerzetesek.

Nider a király elé állott.

A domonkos barát felhördült.

– Felséges úr! Ily arcátlan és megrögzött tévelygő még nem akadt bírói székem elé. Nem is akartam fölötte egyedül ítélkezni. Börtönbe vetettem, s odaküldtem hozzá a tudós clavorói Jakabot és a hispániai Márton mestert, rendünkből való éleselméjű Szentírás-ismerőket.

És bemutatta a királynak a két jámbor hittudóst.

Mátyás kegyesen biccentett, és tovább faggatta az eretneket:

– Miféle ellentmondásokra célzol?

– Először is Isten nem lehetett emberré, mert Isten mindennek ura, az embernek pedig lényege a szolgaság. Mindent Isten teremtett. Krisztust is, tehát vagy nem Isten Krisztus, vagy pedig önmagát teremtette, akkor pedig az ő emberi mivoltában kell a józan észnek kételkednie. Ha Krisztus Isten lett volna, akkor nincs szükség arra, hogy leszálljon az emberek közé, megkínoztassa és meggyaláztassa magát, és keresztre feszíttessék. Akkor egyetlen szavával, puszta akaratával vagy angyalainak adott parancsolatjával megváltja az emberiséget. De istenfia létére olyan szorongattatások fogták el a keresztfán, hogy felkiáltott: Éli, Éli, miért hagytál el engem?

A hittudósok között a felháborodás moraja zúgott végig.

– Ariánus, arab és zsidó okoskodás – hördült fel a domonkos. – Averrhoes és Arisztotelész szószátyárkodása, Majmonides káromkodása.

– Arisztotelész a pokolba került – jelentette ki sötéten a hispániai Márton.

– De az igazsága él és mennyei fényességben ragyog – válaszolt a hittagadó.

A király körül a budai udvar legkiválóbb humanistái, magyar és olasz főpapok és Szentírás-magyarázók ültek. Ott volt az éleseszű Gattus János is, a szicíliai származású dominikánus, Aquinoi Szent Tamás kommentátora.

Mátyás Gattushoz fordult.

– Mit szólsz, fiam, ezekhez a szillogizmusokhoz?

Gattus gőgösen válaszolt:

– Gyermekes fecsegés. Az egyház tanítómesterei már régen megcáfolták. Nincs a hitnek és természetfölötti világnak egyetlen problémája, amelyre Duns Scotus, Szent Tamás vagy Szent Ágoston a legtisztább tudományosság fényében meg ne találta volna a magyarázatot. De ezek a képzelgők új tudományokat akarnak a régi szent bölcsesség trónjára ültetni.

Mátyás közbeszólt:

– Én azt hiszem, hogy más a hit és más a tudomány. Ezek hagyjanak békét egymásnak.

Gattus felhördült:

– Felséges Augustus, a vallás és a tudomány egyetlen isteni koncepció kisugárzása. Bennük ellentmondás nem lehet. Az Isten két karja, és e két kiterjesztett kar együtt adja áldását az emberiségre.

Az eretnek lázas szeme rávillámlott a szicíliaira:

– Hát akkor miért vívnak ádáz harcokat franciskánusok és dominikánusok, scotisták és tomisták, miért van annyi visszavonás, veszekedés, árulás és vélekedés bölcs népek, szent doktorok és különféle szerzetek között a szeplőtelen fogantatás problémája körül?

Nider atya adta meg a választ:

– Mert az ifjú nemzedék gőgös elbizakodottságban új eszmékkel és romboló tanokkal mérgezi meg a könnyen hivő és műveletlen tömegeket. Mert a pogányság szellemét idézik fel a logika, a csillagászat, a művészet és az erkölcsök eltévelyedésében.

– Úgy van – dörögte a szicíliai -, megtébolyodtak a latin és görög istentelenségek mértéktelen zabálásától.

– Platón és Arisztotelész foglalta el a szent evangélisták trónját.

Ekkor előállott Johann Kaltenmarkter kanonok, a bécsi egyetem tanára, aki tévelygésért már egyszer kiállotta az inkvizíciót, és szabadságát Mátyás királynak köszönhette.

– Felséges úr, dicső imperátor, a tudományok és művészek halhatatlan mecénása… légy kegyelmes e zavaros elméjű tévelygő iránt. Már eleget szenvedett lelki vakságáért. A jámbor hittudósok vérig korbácsolták. Három napig étlen-szomjan, megkötözve, férgek között fetrengett sötét cellájában.

– Igaz? – kérdezte szeme rebbenésével a király.

– A szent inkvizíció rendelése szerint és a piacenzai bíboros, egész Germania legátusának engedelmével – felelt gőgösen Johannes Nider. – Csak ezek a kenetek képesek megmutatni a tévelygőknek, mennyire esendő az emberi értelem, mily hosszú a tudomány, és mily rövid az élet. Mert inkább kívántuk e nyomorult féreg lelkét megmenteni, mint kímélni a testét.

A király háta mögött álldogáló Galeotti Marzio tenorja gúnyosan csattant fel:

– Ismerem ezeket a keneteket.

A király mosolyogva hívta maga elé kedvenc humanistáját:

– Téged is megtáncoltattak istentelen irkafirkáidért. Tudom. Hogy is volt a dolog?

Galeotti meghökkenve nézett a királyra. Szeméből akarta kiolvasni, hogy haragszik-e vagy csak kegyelmesen évődik az isteni Augustus. Amikor látta, hogy Mátyás mosolyog, felfohászkodott, és pergő nyelvének pillanatnyi szünetet sem adva, áradó bőbeszédűséggel mondotta el, hogyan gyűlt meg a baja a Santo Uffizióval. Könyvet írt De incognitis vulgo cím alatt, amelyben többek között azt találta mondani, hogy aki józan ész és a természeti törvények szerint él, az elnyeri az örök üdvösséget. Emiatt, habár könyve meg sem jelent, csak kéziratban olvasták meghitt tanítványai, a velencei inkvizíció elfogatta, feleségével és gyermekeivel együtt börtönbe vetette és megkínozta, őt magát a Palazzo Ducale előtt pellengérre állította, ördögkoronával a fején, mint az eretnekeket. Az utca népe megköpdöste, bántalmazta és kövér öreg disznónak csúfolta, latrok és zsidók cinkosának, ördög szövetségesének és boszorkányok szeretőjének káromolta, kövekkel megdobálta, úgyhogy két ízben a halál ájulása környékezte.

– Eszeveszett, őrjöngő minoriták ültek felettem ítéletet. Nem tudtam, mit határoztak rólam, de szamarak által vont halottaskocsin vittek a vesztőhelyre, fekete fátyollal letakart lámpák sorfala között, mint akit máglyára vagy bitóra szállítanak. Azt hittem, ütött az utolsó órám, és magamat és családomat a minoritáknál is hatalmasabb Úristen irgalmába ajánlottam. Szerencsére csak hathónapi sötét börtönre ítéltek el, s nekem sikerült a pápához, Mátyás király őfelségéhez és Medici Lorenzóhoz leveleket eljuttatnom. Az isteni imperátor akkor való római követét, ifjúkori barátunkat, Vitéz Jánost bízta meg a közbenjárással, a pápa magához vonta az ügyet, Rómába citált, s engem felmentett a büntetés alól.

A domonkosok fanyar megbotránkozással hol a királyra, hol a humanistára tekingettek. Mátyás szemmel láthatólag gyönyörködött megrökönyödésükben.

Leghamarabb Gattus szedte össze magát, és haragos arccal mutogatott a humanistára:

– Ez is az új pogányok közül való. Felséges úr, ne pazarold kegyelmedet ezekre a lélekmérgezőkre. Az ő tanításuk megrendíti az Isten uralmát a földön, megingatja a trónokat, és megrothasztja a népek lelkét. Valami szörnyű gyilkos járvány ez, mint a pestis vagy a nyavalyatörés.

A hitehagyott bágyadt mosollyal vágott közbe:

– A hajnal hasadása.

Mindenki Mátyásra nézett. A fejedelem halkan megszólalt.

– Értelek téged, Ladislaus Pogány, s köszönöm nektek, illustrissimi, hogy az ügyet velem megismertettétek. Mi nem tartjuk magunkat illetékesnek, hogy a hit és tudomány dolgában ítéletet mondjunk. Sokat gondolkoztam azon, hogy az Úr Jézus Krisztus Péternek és Jánosnak, legkedvesebb tanítványainak mily meglepő módon osztotta ki szerepeiket. A durva és erőszakos Péter elárulta, megtagadta és esküvel erősítette, hogy nem ismeri őt, és mégis az ő kezébe adta az egyház kormányzatát. Jánost pedig, aki az erény és hűség, az alázat és szelídség fehér galambocskája volt, jutalom és kitüntetés nélkül hagyta. Én ugyan hittudományi dolgokban járatos nem vagyok, mert mint gyermek kerültem a trónra, s így a sok közül keveset tanulhattam. De a kormányzás dolgaihoz értek egy keveset. Nos, én úgy tartom, hogy egy állam kormányzásához nem szentek és próféták, nem az isteni szelídség báránykái kellenek, mint János, az evangélista. Hanem erős és bátor, kemény és okos legények, akik nem félnek a fegyvertől, és ismerik az életet. Mint Péter, az öreg, tapasztalt marcona halász. Én nem félek sem a prédikátoroktól, sem az istentagadóktól. A boszorkányoktól sem félek, és Arisztotelész sem okoz álmatlan éjszakákat.

– Isteni Augustus, legyen áldva a te bölcsességed! – jajdult fel boldogan az eretnek.

A király intett, hogy hallgasson.

– Ladislaus Pogány! Te a megfejthetetlent akarod megmagyarázni. Te az Isten keresztre feszített fiát Arisztotelésszel, a hittudományt a geometriával, a kereszténységet a pogány szkepszissel akarod helyettesíteni. Azt hiszed, hogy ezzel használsz embertársaidnak? Használsz a hazának és a fejedelemnek?

Pogány lehajtotta a fejét.

– Használok az igazságnak. Megmentem és trónra ültetem az igazságot. Nekem az igazság a hazám, a népem, a fejedelmem és az istenem.

A király mosolygott.

– Te éppen olyan rajongó vagy, mint a kolduló barátok, akik a Szentföldről hozott harmatcseppekkel és Kapisztrán János öszvérének zablájával akarják megváltani az emberiséget. Te a tudományok őrültje vagy, mint azok a babona és a misztikus rajongás őrültjei. A hit kérdéseit ne bolygasd. Tartsd tiszteletben a jámbor emberek szent meggyőződését. Hiszesz az Istenben?

– Mint a világot összetartó harmóniában, mindenek végokában, az univerzum éltető lelkében… Unum est principium totius universi et prima causa…

– Máglyára vele! – süvítette a páter inquisitor hangja. – Felségsértő és forradalmár, az Antikrisztus küldöttje.

– Fiam, te nem követed Krisztus példáját, aki Pétert az egyház fejévé tette, habár elárulta őt – szólt gúnyosan a király. – Ladislaus Pogány maradjon életben, de hátralévő napjait töltse az én pálos szerzeteseim között, a Nándor-hegyi kolostorban. Ott magához méltó társaságot talál. Tudományban és istenfélelemben kitűnő barátokat, azokat térítse el Szent Tamás filozófiájától, ha olyan ellenállhatatlanok az ő szillogizmusai.

Az eretnek leborult a király lába elé.

– Felséges Úr! Mindenre kész vagyok, csak ne engedd, hogy tovább gyötörjék a lelkemet. Vitess inkább a máglyára, égettesd meg csontjaimat, feszíttess keresztre vagy temettess el inkább elevenen!

Mátyás mosolygott.

– Megmondtam, és nem változtatok azon. A pálosok közt fogsz elmélkedni a logikai ellentéteken.

A vádlottat elvezették.

Benn, a dolgozószobájában Galeotti Marziót fogadta a király. Nyájas, beszédes és kegyelmes volt a humanistához. Galeotti felbátorodott, és alázatos hajlongások között kérlelni kezdte a királyt.

– Isteni Augustus, Johann Kaltenmarkter és az egyetem néhány szabad szellemű, természettudományokkal foglalkozó magisztere könyörögni óhajt felségednél a szerencsétlen Ladislaus Pogány érdekében.

– Nem fogadom őket – vágott közbe haragosan Mátyás.

– De a gondolkozás szabadsága… a logika, a kutatás, a szellem szárnyalása nevében…

– Hallgass, Marzio! – szólt rá keményen a király. – Az a szerencsétlen Pogány megérdemli, hogy kolostori börtön magányában elmélkedjék a logikai ellentmondások felett.

– Jámbor, vaksi, nyavalyás tudós.

– De mindenáron meg akarja győzni embertársait az ő igazáról. Csúfolja az egyház szertartásait és a papokat, akik a szentségeket kiszolgáltatják. Pedig ők az én papjaim, és nekem szükségem van rájuk, hogy féken tartsák népeim lelkében a lázadozó fenevadat. A te nyavalyás metafizikusod káromolja a Szent Szüzet, akinek képe zászlóimat díszíti és halálmegvető bátorsággal tölti el katonáim lelkét. Arisztotelésztől sem tűröm, hogy megbolygassa az egyházi tekintélyt és a nép vallásos áhítatát. Az egyház az én leghasznavehetőbb szövetségesem. Ladislaus Pogány tehát az én ellenfelem, és a politikám ellen hadakozik. Becsukatom, mert nem szeretem az izgága embereket. Váradi Pétert is becsukattam.

Galeotti megrökönyödött arccal bámulta a királyt.

– Milyen égbekiáltó tombolása ez a királyi önzés határtalanságának – gondolta magában áhítattal. – Neki szabad… de másnak senkinek.

Meggörnyedt vállal kifelé indult. Egyszerre a király súlyos öklét érezte a tarkóján.

– Ne félj, Marzio szolgám, nem lesz ám sem nagyon szűk, sem nagyon sötét a védenced börtöne. Legyen a celláján jó tágas ablak, és adj be neki könyvet, amennyit csak akar.


Beatrix ágyban fekvő beteg volt, csúzos bántalmai nagy kínokat okoztak testének. Valami más baja is volt, amit – úgy mondják – az Eleonora által küldött orvos durva, fájdalmas kúrája okozott a királynénak. Mátyás szomorúan nézte szenvedő hitvesét. Látta rajta a lélek kínos vergődését is, s amikor elmondták neki megdöbbentő nyugtalanságát, megkérdezte Beatrixot:

– Bice, tudod, hogy lehozom érted az égboltozat csillagait, mondd meg, mi a kívánságod?

A királyné szeméből kivillant az öröm.

– Felséges atyám, megöl a szégyen, a kétségbeesés.

– Bice! – kiáltott Mátyás rémült gyanakvással. Nem tudott egyébre gondolni, mint hogy távolléte alatt botrány tört ki a királyné körül. A lélegzete elakadt, szíve fájdalmasat dobbant, és borzasztó forróság buggyant ki a melléből, felszaladt a torkába, úgyhogy mind a két kezével odakapott a nyeldeklőjéhez. – Beatrice, beszélj! – nyögte keservesen.

– Mátyás, én meghalok… – vergődött az asszony.

– Bántott valaki?

– Igen.

Mátyás felhördült:

– A fejét vétetem a gyalázatosnak!

Beatrix zokogva rázta a fejét:

– Nem. Azt nem tudod megbüntetni.

– Rágalmaztak, kémkedtek, árulkodtak rád? Nem kímélek senkit. Látod, Váradi érsek még a börtönben sínylődik… Keresztre feszíttetem, aki hozzád merészelt nyúlni aljas rágalmával.

Beatrix most vette csak észre, hogy mire gondol Mátyás. Szép, fátyolos, harmatos szeméből diadalmas sugár szökkent ki, és gyönyörűség ömlött szét a szívén. Elérzékenyedett. Arcát ráhajtotta az ágy szélén ülő király remegő kezére. Megcsókolta.

– Ó, hogy sajnállak téged, ha valami olyan nyugtalanítana, ami az én hitvesi hűségemet…

– Nem arról beszélek – tiltakozott Mátyás izgatottan. – De az udvari emberek szennyes fantáziája…

Beatrix közbevágott:

– Az nem ér fel az én hitvesi és királynői hűségem magas trónjáig.

– Az olaszaid előtt semmi sem szent…

– Csak az erény és a tisztaság.

Mátyás ingerülten rázta a fejét, de Beatrix hirtelen megragadta a király arcát. Felemelkedett az ágyában, úgyhogy hálóinge lecsúszott hófehér válláról. Két puha, meleg tenyere közé fogta a király arcát, egész közel hajolt hozzá, és tekintetét annak mélyen ülő barna szemébe fúrta:

– Mátyás, te kételkedel bennem?

A király felelni sem tudott az izgalomtól.

– Mátyás, te el tudod képzelni, hogy valaha életemben más férfiúra is rágondoltam?

A király mereven bámult a gyermekesen tiszta, nyílt, bájos kék szemekbe, amelyek úgy néztek rá, mint az angyalok. Oly ártatlanul, őszintén és mélyen. Beatrix lihegve folytatta.

– Mátyás, ne hidd el, ha rosszat sugdosnak rólam a füledbe. Én tiszta vagyok és szent, mint az égi Madonna, akit lehívok most mennyei tanúskodásra.

– Beatrice!

– Mátyás, ő ott fenn a tisztaság, az érintetlenség és a szentség kelyhe, ő az én anyám és a tied, ő a mi kérlelhetetlen, igazságos bíránk, ő a mi Urunk szeplőtlen anyja, a harmatos és makulátlan szűz, ő az én tanúm, hogy gyermekségemtől fogva csak egy férfiúról álmodtam, neki szenteltem fel lelkem és testem szeplőtelen oltárát… az ő anyai keze úgy áldjon meg engem, vagy úgy verjen örök szégyennel, nyomorúsággal és kárhozattal, ha valaha is vétettem ellened, drága, hatalmas, imádott uram.

Beatrix sírt és könnyein keresztül, egészen közel hajolva, a király szemébe nézett, oly tisztán, őszintén és bensőséggel, mint a gyermekek, a galambok és a virágok. És maga is meghatottan, elérzékenyedve, ujjongással ünnepelte a saját tisztaságát.

Mátyás egész testében reszketett. Ráhajolt Beatrix gyönyörű, fehér homlokára, és hálásan megcsókolta.

– Mi bánt tehát, édes szép kis lányom? Miért szenvedsz? Mi fáj? Hadd segítsek rajtad – dadogta majdnem magánkívül.

Beatrix felsikoltott.

– Felség… meghalok, ha János herceg… ha Corvin János… ha az ő kedvéért megalázod a te hitvesedet…

Mátyás kezébe vette a szenvedő, beesett, halotthalvány arcocskát, és forró csókot csókolt Beatrix szája közepére.

– Nem ez a te bajod, édes kis galambom.

Beatrix lehunyta a szempilláját.

– Nem a dicsőség, nem a hatalom, nem a korona után vágyakozol te szegény, te gyenge, gyönyörű madonnám. Az anyaság az, ami után eped a te szíved. Ó, ha te fiút tudnál nekem adni, a mi vérünk vércseppjét, egy királyi kis galambot, igazi királyi aranyágacskát tudna kihajtani a te királynői tested… akkor nem vágyakoznál Hyppolitra, nem gyűlölnéd Jánost, nem epednél a trón után, nem vergődnél a gőg, dac, harag és öröm, könny és kacagás nyugtalanságában… akkor megnyugodnál bennem és a magad magzatában és a te anyai dicsőségedben és az ő jövendő nagyságában… Beatrice, könyörögj az Istennek… segítsen rajtunk, a mi szegény árvaságunkon…

Beatrix sírt. Őszinte, igaz, tiszta asszonyi könnyek csurogtak lehunyt szempillái alól.

Mátyás ott állott az ágya előtt, nézte és szánta őt és magamagát. Aztán eszébe jutott az a másik asszony, aki anya ugyan, de nincsen gyermeke, akit szeressen és becézgessen. Azt az élő gyermek után való sóvárgása szomorúvá, szelíddé, majdnem ügyefogyottá tette. Gyámoltalanságának mélyiből nem tudott más szó felbugyogni, mint hogy: add vissza a gyermekemet. Ez meg félelmes, végletekben vonagló, lobogó, száguldozó, fergeteges lelkű démonná lett a gyermek után való epedésben, a gyermek után, aki nincs.

Két egyformán szerencsétlen, egyetlen, igazi rendeltetésétől, valódi tiszta, mindent pótló gyönyörűségétől, benső értelmétől, szentséges céljától megfosztott szegény, beteg asszony – Beatrix és Borbála!

Mátyás érezte, hogy a nagy Titok végre önmagát fejtette meg. Kinyílt, kipattant, és megmutatta méhét, a meddőt, a kifosztottat, a hiába epekedőt.

Nagy, félelmetes, rejtelmes mélyű Titok, már nem vagy titok többé!

Képtalálatok a következőre: pálos kolostor"

Képtalálatok a következőre: surányi miklós könyv"

SURÁNYI MIKLÓS

A NÁPOLYI ASSZONY

REGÉNY

FEJEZETEK

ELSŐ KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII

MÁSODIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV

HARMADIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV

NEGYEDIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV

Képtalálatok a következőre: surányi miklós könyv"