kb. 29 perc olvasás

MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
FORDÍTOTTA HUSZTI JÓZSEF
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
I. H. Leopold: M. Antoninus imperator ad se ipsum. Oxonii, 1908
TARTALOM
ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
NEGYEDIK KÖNYV
ÖTÖDIK KÖNYV
HATODIK KÖNYV
HETEDIK KÖNYV
NYOLCADIK KÖNYV
KILENCEDIK KÖNYV
TIZEDIK KÖNYV
TIZENEGYEDIK KÖNYV
TIZENKETTEDIK KÖNYV
*
ELSŐ KÖNYV
1. Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság példája volt.
2. Atyám,[1] hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság.
3. Anyámtól[2] tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.
4. Dédatyámnak[3] köszönhetem, hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom, hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását; és hogy megtanultam: ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.
5. Nevelőmtől tanultam, hogy a cirkuszban[4] sem a zöldek, sem a kékek, sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak pártjához ne csatlakozzam; hogy kitartó és kevéssel beérő legyek; hogy magam végezzem el a munkámat, és ne markoljak egyszerre sokat; hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjek.
6. Diognétos[5] óvott a hiú törtetéstől, a varázslók és szemfényvesztők – ráolvasókról, szelleműzésről szóló – fecsegéseinek hitelétől, fürjek hízlalásától,[6] és minden ilyen kedvteléstől. Ő tanított az őszinte beszéd eltűrésére, ő szoktatott bölcselkedésre, ő hallgattatta velem először Bakkheios, majd Tandasis és Marcianus leckéit, ő íratott velem már gyermekkoromban filozófiai párbeszédeket, ő keltett bennem vágyat a tábori ágy, az állatbőr takaró, általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után.
7. Rusticus[7] gyökereztette meg bennem a meggyőződést, hogy jellememet javítanom, gondoznom kell; ő óvott attól, hogy eltévelyedve a szofisztika felé hajoljak; hogy hiú elméletekről firkáljak; hogy erkölcsi prédikációkat tartsak; hogy szemkápráztatóan páváskodjam mint mindennel törődő vagy tetterős férfiú. Ő idegenített el a szónokias, költőien felcicomázott, finomkodó írásmódtól. Ő figyelmeztetett, hogy otthon ne sétálgassak stólában,[8] általában, hogy minden ilyesmit kerüljek. Ő intett, hogy leveleimet keresetlenül írjam – mint ahogyan ő írt anyámnak Sinuessából;[9] hogy bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem; hogy figyelmesen olvassak, s ne érjem be a felületes megértéssel; hogy a nagyhangúak ne vegyenek le egykönnyen a lábamról. Ő hívta fel figyelmemet Epiktétos[10] értekezéseire, melyeket saját könyvei közül adott kölcsön.
8. Apollóniostól[11] tanultam, hogy gondolkodásom szabad, körültekintő, de azért határozott legyen; hogy egy pillanatig se nézzek más vezércsillagra, mint az észre; hogy lelkem egyensúlyát mindig megtartsam: heves fájdalmak közepette, gyermekem elvesztésekor, hosszú betegségben. Rajta, mint élő példán világosan megfigyeltem, hogy ugyanaz az ember lehet nagyon erős akaratú és mégis elnéző. Tanítás közben sem volt türelmetlen. Olyan embert ismertem meg benne, aki szép tulajdonságai közül szemmel láthatóan a legkevesebbre értékelte azt a tapasztalatát és jártasságát, amellyel elméleti tudását másoknak közvetítette. Tőle tanultam meg, hogyan kell barátainktól az úgynevezett szívességeket elfogadnunk anélkül, hogy akár megalázkodnánk, akár semmibevevésünkkel figyelmetlenek volnánk.
9. Sextus[12] jóindulatot csöpögtetett belém; példát mutatott, hogyan kell a háznépet atyai jóindulattal kormányoznom, fogalmat adott róla, miként kell a természetnek megfelelően élnem. Tőle tanultam, hogyan legyek mesterkéletlenül méltóságteljes, hogyan szorgoskodjam barátaim szükségleteinek kitalálásában.
Példát adott a bogaras és hebehurgya emberek iránti türelmességre, a mindenkihez való nyájasságra, olyannyira, hogy amit mondott, minden hízelgésnél kellemesebb, mégis a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló volt. Ezenkívül megértette az életre szükséges alapelveket, módszeresen kikutatta és rendszerbe foglalta őket.
Soha sem harag, sem más szenvedély fellobbanását nem észleltem nála: egyszerre tudott tökéletesen szenvedélytelen és gyengéden barátságos lenni. A dicséretet nem vetette meg, ha nem volt lármás. Nagy tudományát nem fitogtatta.
10. Alexandros[13] grammatikus maga volt a kíméletesség. Sohasem kifogásolta, ha valaki előadásában idegenszerű, nyelvi fonák vagy hibás fordulatot használt, hanem ügyesen szóba hozta a megfelelő kifejezést válasz, kiegészítő magyarázat vagy a tárgyra, de nem a kifejezésre vonatkozó közös megfontolás ürügyén, vagy valami más alkalmas módon, közvetve sugalmazta.
11. Fronto[14] magyarázataiból értettem meg, hogy az önkényuralomnak velejárója az irigység, a ravaszság, a színlelés, továbbá, hogy a mi úgynevezett előkelő embereink általában mennyire szeretetlenek.
12. Alexandros,[15] a platonista filozófus tanította, hogy kényszerűség nélkül senkinek ne mondjam, levélben se írjam: „Nincs időm.” Bokros teendőimet se hozzam fel ürügyül, hogy ezzel a módszerrel következetesen elhárítsam magamtól az emberi együttélés szülte kötelességeket.
13. Catulus[16] buzdított, hogy barátom szemrehányó panaszát, még ha történetesen alaptalan volna is, ne vegyem közönyösen, hanem inkább kíséreljem meg a régi bizalmas viszony helyreállítását. Intett, hogy tanítóimat melegen dicsérjem – mint ahogy ezt Domitiustól[17] és Athénodotosról feljegyezték -, és hogy gyermekeimet igaz szívvel szeressem.
14. Severus[18] testvérem példát adott, hogy szeressem hozzátartozóimat, szeressem az igazságot, szeressem az igazságosságot. Általa ismertem meg Thraseát, Helvidiust, Catót, Diónt és Brutust.[19] Ő adott fogalmat arról, mi a jogegyenlőségre felépített állam, amelyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak, mit jelent az az uralom, amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi. Ugyancsak ő buzdított, hogy tartsak ki a filozófia mellett változatlan megbecsüléssel, hogy jótékony és a lehetőség szerint bőkezű legyek, hogy ne adjam fel a barátok szeretetébe vetett jó reményemet és bizalmamat. Ő maga nem titkolta, ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle, viszont nekik sem kellett találgatniuk, mit akar, mit nem akar, hiszen nyilvánvaló volt.
15. Maximusnál[20] megfigyeltem az önuralmat, a feltétlen állhatatosságot, a jó kedélyt betegségben és más nehéz viszonyok közt, hogy jellemében szerencsésen keveredik a szelídség és a nemesség, hogy a rászabott munkát zúgolódás nélkül elvégzi.
Mindenki megbízott benne, hogy amit mond, azt úgy is gondolja, és amit tesz, azt nem teszi rossz szándékkal. Semmin nem csodálkozott, semmi nem hozta zavarba, nem sietett, de nem is késlekedett, nem volt tanácstalan és levert, de erőltetetten nyájas sem, hogy azután ismét haragos és bizalmatlankodó legyen.
Jótékony, megbocsátó, őszinte volt, s természet adta egyenesség sugárzott róla, nem pedig kényszeredett önfegyelmezés. Senkinek nem támadt az a gondolata, hogy lenézi, viszont senki sem merte magát derekabbnak tartani nála. A tréfálkozásban mindig eltalálta a helyes mértéket.
16. Atyámnál[21] megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel következetesen érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt annak elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplő lazítására.
Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy ha útjain esetleg nem kísérték el. Akik ügyes-bajos dolgaik miatt elmaradtak társaságából, később ugyanazt a régi jó barátot látták benne viszont. Megbeszélésein mindent pontosan és állhatatosan számba vett, és nem elégedett meg a látszatigazsággal, hanem következetesen végére járt az igazságnak. Barátait magához kívánta bilincselni: nem váltogatta őket szeszélyesen, de nem is csüngött rajtuk oktalanul. Minden körülmények között derűs kedéllyel megállt a maga lábán. Szeretett jó előre gondoskodni, s még a legcsekélyebb dolgokról is eleve intézkedett, fontoskodás nélkül.
Zajos helyeslés vagy hízelgés egyáltalán nem ért fel hozzá. Az állam fontos érdekein gonddal őrködött, a közjavakkal takarékosan sáfárkodott, s e tekintetben türelemmel nézett szembe a kifogásokkal. Az isteneket babona nélkül tisztelte, és az emberek kegyét sem kereste népszerűség hajhászásával, tetszelgéssel, vagy a tömeg legyezgetésével, hanem mindenben józan, elvhű volt – sohasem ízléstelen, vagy új után kapkodó.
Az élet kényelmét szolgáló javakkal, amikkel a sors bőségesen ellátta, fennhéjázás nélkül, de nyíltan élt; keresetlenül élvezte a rendelkezésre állót, de azért a hiányzót sem nélkülözte. Senki sem mondhatta róla, hogy csavart eszű, rabszolgalélek, szőrszálhasogató volna, hanem inkább be kellett vallani, hogy érett, talpig férfi, fölötte áll a hízelgésnek, s a maga és a mások ügyeinek irányítására termett.
Ezenkívül megbecsülte az igazi filozófusokat, a többit sem ócsárolta ugyan, de távol tartotta magát befolyásuktól. Kellemes társalgó volt, szerette a tréfát, de módjával. Testét mértékkel gondozta, nem, mint aki az életéért remeg, vagy szemrevaló akar lenni, de nem is hanyagul: így különleges gondossága eredményeként a legritkább esetben szorult rá az orvostudományra, a gyógyszerekre vagy a külső kezelésre.
Különösen dicséretére válik, hogy féltékenység nélkül elismerte azoknak a fölényét, akik ékesszólásban, jogtudományban, erkölcstanban vagy valami más tárgykörben tekintélyre tettek szert, sőt segítségükre volt, hogy mindegyikük képességének megfelelő elismerést arasson. Noha minden tettében az ősök nyomdokán járt, azért nem fitogtatta úton-útfélen az ősi példákhoz való hűségét.
Nem volt állhatatlan, sem nyugtalan szellemű, inkább szívesen időzött egyazon helyen vagy egyazon dolognál. Fejfájási rohamai után tüstént felfrissült fürgeséggel tért vissza megszokott munkájához. Nem volt sok titka, csak elvétve egy-egy, az is kizárólag államügyre vonatkozott. Látványosságok rendezésében, építkezéseiben, a népnek szánt ajándékok osztogatásában, s más ilyen dolgokban belátás és mérséklet jellemezte, mint olyan embert, aki tekintetét a kötelességre függesztette, nem a tetteiből ráháramló dicsőségre.
A maga idején fürdött, nem volt bolondja az építkezésnek, nem törte a fejét új ínyencfalatokon, nem törődött ruháinak szövetével és színeivel, sem rabszolgáinak szépségével. Loriumban,[22] mezei lakásán igen egyszerű, többnyire laniviumi szövésű stólát hordott. Tusculumban viselt felső ruhája miatt bocsánatot szokott kérni: ez volt jellemző gondolkodásmódjára.
Nem volt benne érdesség, sem arcátlanság, sem féktelenség, sem olyasmi, amire azt szokták mondani: „verejtékszagú”, hanem mindent részeire tagolva megfontolt, mégpedig alaposan, zavartalanul, sorjában, rendíthetetlenül, összehangoltan. Rá igazán illett volna, amit Sókratéstől szoktak idézgetni: egyformán tudta mellőzni és élvezni azokat a dolgokat, melyeknek nélkülözésében az emberek többsége gyengének, élvezésében mértéktelennek bizonyul. Mindkét esetben csak olyan kiegyensúlyozott, hajlíthatatlan jellemű férfi tud erős, rendíthetetlen, józan maradni, amilyennek bizonyult Maximus betegsége alatt.
17. Az isteneknek köszönöm, hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvérem, jó tanítóim, jó háznépem, rokonaim s szinte kizárólag jó barátaim voltak. Övék a hála, hogy közülük senki ellen nem vétkeztem, bár a hajlandóságom megvolt rá hogy alkalomadtán ilyesfélét elkövessek.
Az istenek jóindulatából a körülmények sohasem alakultak úgy, hogy zavarba hozzanak. Az isteneknek köszönöm, hogy nem nevelkedtem hosszabb ideig nagyatyám[23] ágyasának környezetében, hogy ifjúi ártatlanságom érintetlen maradt, hogy nem lettem túl korán férfivá, sőt a szokásos időnél tovább kihúztam.
Ők rendeltek olyan fejedelmi atya irányítása alá, aki a gőg csíráját is ki akarta belőlem irtani, és rávezetett arra a meggyőződésre, hogy császári udvarban is lehet lándzsás testőrök, ragyogó ruhák, fáklyák, szobrok és más hiúság nélkül élnem, hogy lehetséges majdnem magánember életét élnem anélkül, hogy azért az államügyek legfőbb intézésében a kelleténél kevesebb méltóságot, vagy tetterőt tanúsítanék.
Az istenek ajándéka volt fivérem,[24] aki jellemével egyrészt képes volt belső világom gondozására serkenteni, másrészt megörvendeztetett becsülésével és szeretetével.
Hála az isteneknek, hogy gyermekeim nem tehetségtelenek és testileg sem rendellenesek, hogy a szónoki, költői és más hasonló tanulmányokban nem vittem az átlagnál többre, mert esetleg fogva tartottak volna, ha könnyű előmenetelt tapasztalok bennük.
Az ő jóságuk műve, hogy nevelőimet, kívánságukat megelőzve, olyan megtisztelő állásokba helyeztem, melyek után észrevehetően vágyakoztak, és nem halogattam a reménységet, hogy ezt, mivel még fiatalok voltak, csak később fogom megtenni. Nekik köszönöm, hogy megismertem Apollóniost, Rusticust és Maximust. Nekik azt is, hogy világosan és gyakran gondoltam rá, milyen is az a természet szerint való élet, úgy, hogy amennyiben az isteneken, az ő adományaikon, segítségükön, sugalmazásukon múlt, mi sem akadályozott a természet szerint való életben, s amennyiben mégsem értem el ezt a célt, annak én voltam az oka, mert nem ügyeltem az istenek intésére, hogy úgy mondjam, ujjmutatásaira.
Övék a hála, hogy bírja még testem az én életmódommal járó sok fáradságot; hogy egy ujjal sem nyúltam sem Benedictához, sem Theodotoshoz; hogy később szerelmi fellángolásaimból is kigyógyultam; hogy Rusticusszal szemben, bár gyakran összekoccantunk, nem léptem túl a határt, amit később megbántam volna; hogy anyám, noha korai vég várta, élete utolsó éveit legalább velem tölthette.
Övék az érdem, hogy valahányszor szegényen vagy más tekintetben szűkölködőn segíteni akartam, sohasem kellett hallanom: „Nincs rá pénz, nincs miből”; hogy én magam sohasem jutottam hasonló szükségbe, s nem kellett más segítségét elfogadnom.
Az istenek adománya feleségem,[25] ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony, az ő művük, hogy szinte válogathatok a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben.
Még álmomban is megajándékoztak orvosságokkal, különösen vérköpés és szédülés ellen Caietában is, Chrésében is. Nekik köszönöm, hogy filozófiai hajlamom miatt nem botlottam bele valami szofistába, hogy nem pazaroltam az időt írók tanulmányozásával, szillogizmusok kibogozásával, és nem merültem el az ég csodáiba. Mert mindehhez az istenek segítsége és szerencse szükséges.
Írtam a quádok földjén,[26] a Garam mentén.
*
UTÓSZÓ
ÍRTA SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY
A Nagy Sándor hódításai nyomán kialakult hellénisztikus korszak elején, i. e. 300 körül, egy Ciprus szigetéről származó föníciai, Zénón, új filozófiai iskolát alapított Athénban. Ő és követői Athén főterének egyik csarnokában tanítottak, amelyet a benne látható falfestményekről Színes Csarnoknak, Sztoa Poikilé-nek nevezték, róla kapta nevét a sztoikus iskola. Nem volt olyan szigorú szervezete, mint Platón vagy Arisztotelész iskolájának, nem is kötődött olyan szorosan Athénhoz, mint amazok, sőt tanításai sem voltak olyan egységesek, mint a többi nagy filozófiai iskoláé: az akadémikusoké, a peripatetikusoké, az epikureusoké vagy a künikoszoké. A Zénóntól és közvetlen követőitől kidolgozott alaprendszer több forrásból merített: Hérakleitosz tűz-tanából, a platonizmusból, a künikoszokból, továbbá elsősorban Zénón és legkiválóbb közvetlen tanítványa, a kilikiai Khrüszipposz révén a babilóniai asztrológiából is. A korai korszak sztoikus filozófusainak művei elvesztek, csak közvetve vagy rövid idézetekből ismerjük őket; nem más a helyzet a középső korszak vezéralakjaival sem, akik közül a rhodoszi Panaitiosz és a szíriai Poszeidóniosz emelkedett ki. Panaitiosz az i. e. 2. század közepén Rómába ment és közeli kapcsolatba került a város legfelső köreivel; azzal, hogy az iskola etikai tanításait aktív politikusok igényeihez alkalmazta, fő részese lett a sztoikus filozófia népszerűségének a római nemesség körében. Poszeidóniosz, aki alighanem a legkiemelkedőbb alakja volt a sztoikus filozófiának, elsősorban a tan természettudományi részét újította meg gyökeresen, és az általa kidolgozott világmagyarázatnak rendkívül nagy hatása volt a tudományok területén.
A sztoikus filozófia, vagy ahogy röviden emlegetni szokták: a sztoa harmadik korszaka a római császárkor volt. Teljes művek csak ebből az időből maradtak ránk: a filozófus Senecától, Nero nevelőjétől, tanácsadójától, majd áldozatainak egyikétől, ezenkívül a fríg rabszolga Epiktétosztól és Marcus Aurelius császártól.
A sztoa rendszerének három része (logika, fizika, etika) közül a császárkor filozófusait kizárólag az etika kérdései érdekelték, s lényegesen újat csak a rendszer gyakorlati alkalmazása terén hoztak, a Panaitiosz által megkezdett úton továbbhaladva. A sztoa ugyanis a többi görög filozófiai rendszernél alkalmasabb volt rá, hogy a Róma és a Birodalom történeti változásai során kialakuló új helyzetekhez alkalmazkodjék, hogy görög filozófus-öntudatot adjon a római nemességnek politikai tevékenységéhez – különösen Görögország meghódítása után vált ez fontossá -, hogy uralmuk eszmei megszilárdítását ismerjék fel benne a Birodalom vezetői, és nyomorult helyzetükben vigaszt nyújtson a meghódítottaknak, végső soron pedig az Impérium egységének gondolatát erősítse, és így fontos történelmi hatóerővé is váljék. Szerepére a császárkor szellemi életében semmi sem jellemzőbb, mint hogy a császár és egy nyomorék kis-ázsiai rabszolga egyaránt magáénak vallhatta.
Marcus Aurelius negyvenéves korától csaknem két évtizeden át, 161 és 180 közt állt a római birodalom élén, és már az ókorban a jó császár eszményképe lett, serege csodatévőnek tartotta, halála után egy-két évszázaddal képét házi oltárokon tisztelték, álombeli jóslatokat vártak és kaptak tőle, az újkorban pedig uralkodását egy örök utópia – a legkiválóbb ember uralma – rövid megvalósulásának tekintették. Mindez nagyon távol állt az Elmélkedések szerzőjének szándékától.
Előkelő családból származott, Hadrianus császár környezetében kitűnő nevelést kapott, amely az akkori kétnyelvű, görög-latin műveltség alappilléreire, az irodalomra, retorikára és filozófiára épült, Rómában pedig természetes módon a jogtudományra, s Marcus esetében ezenkívül a természettudományokra, zenére, festészetre is kiterjedt. Tanítói között volt a kor szellemi életének két kiemelkedő alakja: latin retorikára Fronto, görögre Héródész Attikosz tanította, mindketten fő képviselői voltak a 2. század klasszicizmusának. Marcus azonban a retorikától korán a filozófiához pártolt, egész életében hű maradt hozzá, és soha nem bánta meg választását. Szokás szerint valamennyi iskola tanításaival megismerkedett, de leginkább a sztoához vonzódott. Hadrianus császár halála után (138) a következő uralkodó, Antonius Pius mellett élt mint kijelölt utódja. Ami ideje az államügyek intézése mellett maradt, a filozófiára fordította. 161-ben a közösségtől rárótt kötelességként vette át a Birodalom kormányzását: „Egymás kedvéért születtünk. Más szempontból tekintve élükre rendeltettem, mint a kos a nyáj… élére.” Uralmát eleinte (169-ig) fogadott testvérével, Lucius Verusszal osztotta meg önkéntesen, majd 177-től fiával és kijelölt utódjával, Commodusszal. Mint uralkodónak fő törekvése a sztoikus tanítások érvényesítése volt az állam vezetésében, eszménye a „jogegyenlőségre felépített állam, melyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak… mely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi”.
A valóságban uralkodása Róma történelmének fordulópontja volt: a Birodalom felbomlását okozó végső válság kezdete, a határokon fenyegető iráni és germán népek támadásaival és Athénig, illetve Aquileiáig hatoló betöréseivel, a keleti részeken kitört felkelésekkel, pusztító árvízzel Rómában, a keleti harctérről hazahurcolt és az egész Birodalomban dúló pestisjárvánnyal, amelyet hosszú éveken át nem tudtak megfékezni. A filozófus-császár uralkodásának nagyobbik részét táborban töltötte, ott is halt meg, a dunai határok védelméért folyó háborúban, Bécsben vagy egy valószínűtlenebb hagyomány szerint Mitrovicában, az antik Smirniumban. 170-174, majd 177-180 között Pannóniában a germán markomannok és kvádok, illetve a Duna-Tisza közén lakó szarmata jazigok elleni hadjárat alatt írta – legalábbis túlnyomórészt – az Elmélkedések-ben összegyűjtött feljegyzéseket.
A mű fennmaradt formájának kialakulásáról semmi közelebbit nem tudunk. Marcus említi, hogy fiatal kora óta készített jegyzeteket olvasmányaiból; a VII. és XI. könyv idézetsora ezek közül kerülhetett az Elmélkedések-be, ugyanígy a hozzájuk és más olvasmányaihoz esetleg korábban fűzött gondolatai is. A II. és III. könyv felirata megmondja, hogy táborban, a Garam partján, illetve Carnuntumban, a mai Deutsch-Altenburgban, a Duna mellett készült; két elejtett történeti utalás is a Lucius Verus halála utáni időre, illetve a szarmata háborúk éveire mutat. Mindez azonban csak nagyjából határozza meg az Elmélkedések keletkezési idejét. A császár nem művet akart alkotni, csak gondolatait rögzítette alkalmanként a maga számára, semmi nem bizonyítja, hogy ezeket ő rendezte jelenlegi sorrendjükbe, hogy az egyes könyvek anyagát ő állította össze és sorolta egymás után, még kevésbé azt, hogy a gondolatok és a könyvek jelenlegi egymásutánja keletkezésük rendjét mutatja. Egyes részeket, elsősorban az I. könyvet Marcus valószínűleg azzal az igénnyel fogalmazta meg, hogy mások is olvassák, de bizonyos, hogy egyiket sem szánta nyilvános közlésre. Írnokai vagy családja révén kerülhettek nyilvánosságra, és eldönthetetlen, volt-e egyáltalán magának a szerzőnek szerepe, és ha igen, mennyi, a könyv jelenlegi formájának kialakításában. Az I. könyv kivételével egyik sem egységes, folyamatos írás, legföljebb kisebb-nagyobb gondolatcsoportok függenek össze szorosabban. Az I. könyv tartalmában is különálló a többitől: mestereiről, szellemének formálóiról emlékezik meg benne Marcus, valószínűleg Xenophón Kürosz neveltetése című munkája első könyvének mintájára. Ez a feljegyzés élete végén keletkezhetett, és az Elmélkedések kiadója, akárki volt is az, az ókori intelem-irodalom hagyományainak megfelelően utólag állította a mű élére. A többi könyv olykor érezhetően sebtében feljegyzett gondolatokat tartalmaz, és az utolsó könyv végét kivéve semmi nem mutat arra, hogy ezeket bárki valamilyen művészi szerkesztési elv alapján rendezte volna el. A tizenkét könyvre való beosztásról sem biztos, hogy Marcustól, illetve a mű ókori kiadójától származik. Először az Elmélkedések legrégibb, később elveszett kéziratának alapján készült 1558-as, első nyomtatott kiadásban szerepel, de sem a fennmaradt második legrégibb kézirat, sem maga a szöveg nem indokolja teljesen; egyes könyvek vége semmiféle gondolat-lezárást nem mutat. Mindezek miatt az a vélemény is felvetődött, hogy a mű ma ismert formájában kivonata az eredetinek. Valójában azonban ez a forma csak azt tükrözi, hogy olyan feljegyzésekről van szó, amelyeket szerzőjük legalábbis túlnyomórészt kizárólag a maga számára írt – amennyiben jogosult a kéziratokban fennmaradt cím: Önmagához. Újabb fordítások ehelyett a Gondolatok vagy Elmélkedések címet szokták választani. Az eredeti címet, ha egyáltalán volt, már az ókorban elfelejtették; a 4. században hol Tanítások, hol Intelmek címen említik.
A feljegyzések stílusa is a közlési szándék ellen szól. Nem sok nyomot hagytak rajta Marcus klasszicista mestereinek tanításai. A fogalmazás gondatlan, olykor homályos, rögtönzött, a sztoikus filozófia zsargonja gyakran bukkan fel mondataiban.
Marcus éppoly kevéssé akart szakfilozófus lenni, mint író. Számára a filozófia nem foglalkozás, hanem magatartás volt. („Nekem nem a tudomány adja a kenyeremet – írja -, mégis hű maradok hozzá.”) Távol állt tőle valami egységes, teljes rendszer kidolgozása vagy akár csak az ismertetése is, még távolabb a sztoikus filozófia alapelveinek továbbfejlesztése. Megelégedett az elődök, elsősorban Poszeidónosz tanításainak ismeretével, bár a régebbi korszak vezető sztoikus filozófusait is olvasta: Khrüszipposzt többször idézi. Nem igyekezett arra sem, hogy a sztoa különböző irányzatait összeegyeztesse; alapvető kérdéseket eldöntetlenül hagyott, a filozófiai szakkifejezéseket sem mesterségbeli pontossággal használja. A lényeges számára az etika volt, és csak elejtett megjegyzéseiből lehet azt a világfelfogást rekonstruálni, amelyen ez az etika alapult.
A sztoa tanítása szerint, nagyjából úgy, ahogyan Marcus Aureliusnál megjelenik, a tűz-természetű ősanyag (őselemek) és az ebből lett testek változásai tartják fenn. A világ végtelen áramlás, változás, amelynek során az anyag is, a szellem is felbomlik, vagyis visszatér azokba az elemekbe, amelyekből minden összeállt, s a felbomlással átváltozik valami új létezővé. Időszakonként ez a világ tűzbe borul (ekpürószisz), s a tűzből újjászületik. A tűz-természetű ősanyag megnyilvánulása (vagy vele azonos) a világot vezérlő értelem, más elnevezéseivel Zeusz, az isten, az istenek, a közös természet, a mindenség törvénye vagy az isteni előrelátás. Az ember és minden földi lény kölcsönös kapcsolatban, egymásrahangoltságban (szümpatheia) áll a világot vezérlő értelemmel, a makrokozmosz a mikrokozmosszal. Az ember három alkotórésze közül kettő: a test és a páralélek csak gondozására van bízva, nem állandó, elhanyagolható, a harmadik: az értelem vagy vezérlő értelem (más néven formáló erő, a belső parancsoló, az ész) az istentől vagyis a világot vezérlő értelemből ered; ez az emberben lakó istenség, az ember daimónja. A legfőbb sztoikus életeszmény: szóban és tettben összhangban lenni a mindenség természetével, a világot vezérlő értelemmel, együtt élni az istenekkel; ezt az éri el, aki daimónja szerint cselekszik. A daimón az embernek a közös őselemből származó része, ez tesz minden embert rokonná és a világnak mint egyetlen nagy államnak polgárává. Semmi, ami a közös természet szerint van, nem lehet helytelen, mert az isteni előrelátással összhangban áll. A testre és a páralélekre vonatkozó, vele kapcsolatos dolgok – mint élet és halál, gazdagság és szegénység, fájdalom és gyönyör – se jók, se rosszak, hanem közömbösek. Ennek a tudata adja az ember számára szabadságát és szabad akaratát. Minthogy azonban mindenki a világegyetem polgára, ugyanakkor, mint a saját államáé is, ennek a világállamnak a közösségi érdekei kötelességeket rónak mindenkire, amiket teljesítenie kell. Ez az isteni előreelrendelés és a szabad akarat ellentétének áthidalása. A császárkori sztoikus filozófia ennek alapján építette be rendszerébe az egyetemes világbirodalom fogalmát és mindazt, amit ez a Birodalom elvár polgáraitól, így oszlatta el az ellentéteket uralkodók és meghódoltak, vagyonosok és nincstelenek között.
Marcus művének azonban nem a mögötte álló filozófiai rendszer az érdekessége, hanem egyfelől az, hogyan hangzanak ennek tételei a császár szájából, másfelől saját életének, emberi egyéniségének, sorsának hangjai, amelyek kihallatszanak az Elmélkedések-ből.
„Ne légy zsarnoka vagy szolgája senkinek” – írja. „A szabad akaratot nem lehet elrabolni” – idézi másutt Epiktétoszból, de mindennek elkerülhetetlenül más a visszhangja a Birodalom urának a szájából, mint a fríg rabszolgáéból. Az Elmélkedések-ben egy császár-filozófus nézi a világot, aki saját magának – és ezért őszintén – beszél róla. Végigvonul a könyvön az alig-alig kimondott panasz: az uralkodás terhes kötelesség, amit a közösség érdekében kell vállalni. A császári udvar: a mostoha, az édesanya a filozófia maradt. Fontos a lehetőség megőrzése: „Önmagadba mindig visszavonulhatsz.” Állandó vívódó erőfeszítéseket tesz arra, hogy a sztoa alapelveivel meggyőzze magát a választott életforma helyességéről: az egyetlen kötelesség az, ami a közösségnek hasznos; ahol élni lehet, jól is lehet élni, így az udvari környezetben is. És nem kevésbé gyötrő a másik erőfeszítés, arra, hogy a császár és a filozófus ne kerüljön szembe egymással: „Városom és hazám, mint Antoniusnak, Róma, mint embernek a világ”; „Vigyázz el ne császárosodj!”
Ebbe az önmagába fordult világba minduntalan betört a külső világ naponként megélt történéseivel, akár a táborban („az élet háború és idegen földön tartózkodás” – írja a Garam partján), akár odahaza, egy iszonyú sebeket kapó roppant birodalom csúcsán, ahol szüntelen gondolkodáson nevelt értelme ebből a magasságból olykor a történelem folyásának csak kevesek számára ismert törvényeit és távlatait látta meg: minden, ami történik, nemcsak sorban következik, hanem össze is függ egymással (IV. 45); „szereti a világrend azt tenni, amin rajta a történés sora” (VII. 21); „Ázsia, Európa – kicsi zuga a világnak; a világóceán – egy cseppje a világnak” (VI. 36). Ilyen felismerésből született a monumentális haláltánc-kép a IV. könyvben: ” Képzeld magad elé például Vespasianus korát, s mindenben a mai állapotokat látod: az emberek házasodnak, gyermekeket nevelnek, betegeskednek, meghalnak, harcolnak, ünnepelnek, kereskednek, gazdálkodnak, hízelegnek, gőgösködnek, gyanakszanak, acsarkodnak, mások halálát kívánják, zúgolódnak a jelen miatt, szeretkeznek, takarékoskodnak, konsulságot, uralmat hajhásznak. S az ő egész világuk – csak volt. Azután térj át Traianus korára: mindenben ugyanazt találod.” (32) Az örök változás, a változó szereplőkkel folyó azonos színjáték (X. 27) látomása, az élet elröppenő pillanatának érzése, a minden napra mint utolsóra felkészülés: a korforduló világtörténelmi pillanatának vetülete egy uralkodó gondolatvilágában, s realitását az elkövetkező események igazolták. De sokrétű és sokféle érintkezései során az emberi jellemről és viselkedésről is olyan tapasztalatokat gyűjthetett össze, mint senki más a sztoikus gondolkodók közül, nem kevéssel gazdagítva a sztoikus etika és az emberismeret példatárát: az életben sokszorosan igazolódott a Frontótól kapott tanítás arról, hogy az önkényuralom velejárója az irigység, a ravaszság és a színlelés, (I. 11); ömlött az új meg új anyag a besúgók és a hízelgők számtalan fajáról, viselkedésükről és az ellenük való felvértezettség fontosságáról, s egyáltalán arról, „mennyi rosszat rejt magában a hatalom”, ahogy antik életrajzírója szerint vallotta. (Historia Augusta 5, 4)
Avidius Cassius, egyik kedvenc hadvezére, aki 175-ben fellázadt ellene, állítólag azt vetette szemére, hogy „filozofál, az irgalmasságon, a lelken, a tisztességen és az igazságon gondolkodik, s közben nem törődik az állammal”. (Historia Augusta, Av. Cass. 14, 5) A szemrehányás nagyon is igazságtalan, Marcus a kötelességteljesítés megszállottja volt, és az Elmélkedések olvasójának egyik fő gyönyörűsége – ahogy Kosztolányi Marcus Aurelius-novellájának Commodusáé is – éppen az lehet, hogy elképzeli az írót a római diadaloszlopán ábrázolt népirtó, a foglyok életét sem kímélő vérengzések vezetőjeként, városokat, falvakat felgyújtó seregek élén, mint a szökött rabszolgák büntetését megszigorító törvény szerzőjét vagy Róma megtisztítóját az államrend ellen izgató filozófusoktól, aki közben soha nem feledkezik meg egy pillanatra sem a sztoikus filozófia adta öntudatról és szerénységről: „A pók nagyra van, ha legyet fogott, más, ha nyulat… más, ha szarmatát.”
A történelem egyik fordulópontján az ő alakjában és gondolkodásában találkoztak a Róma szemével látott világtörténelem sokfelé ágazó és legellentétesebb irányú útjai, hogy aztán újra szétváljanak. A császár-gondolkodó egyéb írásaiban latinul írt, saját magához szóló feljegyzéseiben a meghódított görögök nyelvén, amelyen azonban a római törvények és sírfeliratok tömör szűkszavúsága üt át. A kikerülhetetlen változás és elmúlás érzése a múlt konzerválására ösztönözte; aligha értékelte a Birodalom két legnagyobb szellemének, a kortárs Apuleiusnak és Lukianosznak művészetét, inkább a megdermedt klasszikus görög kultúra ápolását intézményesítette. De a görög filozófiát, amin nevelkedett és amit vallott, egy római császár igényeihez hajlította, gondolatvilágában pedig minden személyes ellenszenve ellenére a kereszténység atmoszférája bontakozik ki. A beteges, testben-lélekben szenvedő császár életében és művében megéli és megeleveníti az ókor búcsúzásának és az új korszak születésének minden fájdalmát. „Ne reméld a földön Platón államát” – írja. Az olvasó az Elmélkedések végére érve többet ért meg minden emberi történésből, mint azelőtt.
Jegyzetek
1. ATYÁM – Annius Verus praetor, fiatalon halt meg. Az Annius-család Hispániába elszármazott, majd Rómába visszatelepült régi római nemzetség volt. [VISSZA]
2. ANYÁM – Domitia Lucilla, P. Calvisius Tullus lánya. 156-ban, ötvenéves kora tájt halt meg. [VISSZA]
3. DÉDATYÁM – valószínűleg anyai dédapja, Catilius Severus. [VISSZA]
4. A CIRKUSZBAN – célzás a kocsiversenyekre és a gladiátori viadalokra. A cirkuszi kocsiversenyeken részt vevő négy fogat lovai négyféle színt viseltek. A közönség körében a legnépszerűbbek a kékek és a zöldek voltak. A gladiátorok különböző – általában könnyű és nehéz – fegyverzetben álltak ki egymás ellen. A könnyű fegyverzetűek kis, kerek, a nehéz fegyverzetűek nagy, ovális pajzsot viseltek. [VISSZA]
5. DIOGNÉTOS – M. egyik mestere, festeni tanította a császárt. [VISSZA]
6. FÜRJEK HÍZLALÁSA – Rómában szokás volt fürjviadalokat rendezni; az eredményből jósoltak. [VISSZA]
7. RUSTICUS – Iunius R. sztoikus filozófus, M. barátja és tanítója; a császár magas méltóságokat adományozott neki. [VISSZA]
8. STÓLÁBAN – ünnepi díszöltözetben. [VISSZA]
9. SIMUESSA – város Latium és Campania határán, a via Appia mentén. [VISSZA]
10. EPIKTÉTOS – görög sztoikus filozófus (i. sz. kb. 55-135), halála után kiadott írásait M. egyik fő forrásaként használta. [VISSZA]
11. APPOLLÓNIOS – görög származású sztoikus filozófus. [VISSZA]
12. SEXTUS – khaironeiai sztoikus filozófus, Plutarkhosz unokaöccse, M. szívesen látogatta római előadásait. [VISSZA]
13. ALEXANDROS GRAMMATIKUS – Frígiából származó görög tudós, M. tanítómestere. [VISSZA]
14. FRONTO – híres latin szónok (kb. 100-166), M. tanítója; levelezésük egy része fennmaradt. [VISSZA]
15. ALEXANDROS, A PLATONISTA FILOZÓFUS – M. titkára, görög levelezésében segédkezett. [VISSZA]
16. CATULUS – valószínűleg Cinna Catulus, sztoikus filozófus. [VISSZA]
17. DOMITIUS, ATHÉNODOTOS – valószínűleg a Fronto-kör filozófusai, egyébként kevésbé ismertek. [VISSZA]
18. SEVERUS – valószínűleg Claudius Severus peripatetikus filozófus; fia M. egyik lányát vette feleségül. [VISSZA]
19. THRASEA, HELVIDIUS, CATO, BRUTUS – a római történelem zsarnokgyűlölő hősei. Thraseát Nero, Helvidiust Vespasianus ölette meg, az ifjabb Cato és Brutus Caesar ellenfelei voltak. DIÓN – valószínűleg a szürakúszai D., az i. e. 4. sz.-ban élt platonista filozófus. [VISSZA]
20. MAXIMUS – C. Maximus sztoikus filozófus, M. tanítója, a császár később magas állásokba emelte. [VISSZA]
21. ATYÁM – adoptáló apja, Antoninus Pius császár. [VISSZA]
22. LORIUM, LANUVIUM – Pius császár villái Róma közelében. [VISSZA]
23. NAGYATYÁIM – M. Annius Verus és anyai nagyapja, P. Calvisius Tullus, a 109. év consula; az ő házába költözött M. apja halála után. [VISSZA]
24. FIVÉREM – L. Aurelius Verus adoptio útján lett testvére. M. megosztotta vele az uralmat. 169-ben halt meg. [VISSZA]
25. FELESÉGEM – Faustina, 175 körül halt meg. [VISSZA]
26. QUÁDOK – harcias germán néptörzs, M. legveszélyesebb ellenfelei. Ebben az időben a Morva és a Garam közti területen laktak. [VISSZA]
27. THEOPHRASTOS – paripatetikus filozófus az i. e. 4. században, Arisztotelész tanítványa. [VISSZA]
28. A FÖLD GYOMRÁNAK – Pindarosz-töredék [VISSZA]
29. MOMINOS – künikosz filozófus, Diogenész követője. Az idézet Menandrosztól származik (249. töredék). [VISSZA]
30. CARTUNUM – város a Duna partján, a mai Bécs közelében, M. főhadiszállása a germán háborúban. [VISSZA]
31. HIPPOKRATÉS – kószi orvos, Szókratész kortársa (469-399), az utókor emlékezetében a leghíresebb görög orvos. [VISSZA]
32. SÓKRATÉS SZAVÁVAL SZÓLVA – vö. Platón, Timaiosz 61 D. [VISSZA]
33. PHALARIS – Akragasz szicíliai város legendás kegyetlenségű zsarnok uralkodója az i. e. 6. sz.-ban. [VISSZA]
34. AGATHÓN – híres athéni tragédiaköltő az i. e. 5. sz.-ban. [VISSZA]
35. KEKROPS KEDVES VÁROSA – valószínűleg Arisztophanész-töredék. Kekropsz Athén első, mondai királya. [VISSZA]
36. NE FOGJ SOKFÉLÉBE – az idézet Démokritosztól származik. [VISSZA]
37. CAMILLUS, CAESO, VOLESUS, LEONNATUS – a római köztársaság legendás hősei: Camillus a gallusok legyőzője; Caeso Fabius a Veii elleni háborúban elesett háromszáz hős Fabius vezére; Leonnatus valószínűleg a Pürrhosz felett győzelmet aratott L. Denatatusszal azonos; Volesus valószínűleg Volesus szabin vezér fia; Valerius Poplicola, a Tarquiniusok elűzője, az első római consul. [VISSZA]
38. SPICIO – a pun háborúk két híres hadvezére, az idősebb S. 202-ben Zámánál legyőzte Hannibált, az ifjabb 146-ban bevette és lerombolta Karthágót. [VISSZA]
39. CATO – az idősebb C., római politikus az i. e. 3-2. sz.-ban, a punok ádáz ellenfele. [VISSZA]
40. ELTŰNT NYOMTALANUL, HÍREVESZTVE – Homérosz, Odüsszeia, 1, 242 (Devecseri Gábor fordítása). [VISSZA]
41. KLOTHÓ – az egyik párka, aki az emberi sors fonalát fonja. [VISSZA]
42. NYOMORULT PÁRA VAGY – az idézet így nem található meg Epiktétosz műveiben. [VISSZA]
43. HELIKÉ – akhaiai város, i. e. 373-ban elnyelte a tenger. [VISSZA]
44. POMPEII, HERCULANUM – a Vezuv i. e. 79-es kitörésekor elpusztult itáliai városok. [VISSZA]
45. CADICIANUS, FABIUS, JULIANUS, LEPIDUS – a római történelemben gyakran előforduló nevek. Lepidus talán a triumvir. [VISSZA]
46. ASKLÉPIOS – a gyógyítás istene a görög mitológiában. Itt: orvos. [VISSZA]
47. A NAGY BŐSÉGTŐL – idézet Menandrosz 530. töredékéből. [VISSZA]
48. SZÓVAL TETTEL – Homérosz, Odüsszeia, 4, 690. [VISSZA]
49. TÁGAS FÖLDÜNKRŐL – Hésziodosz, Munkák és napok, 197. [VISSZA]
50. ELVEGYÜLÜNK A FÖLD PORÁVAL – Homérosz, Iliasz, 7, 99. [VISSZA]
51. KRATÉS – görög künikosz filozófus a 4-3. században. [VISSZA]
52. XENOKRATÉS – erkölcsi szigorúságáról híres platonista filozófus. [VISSZA]
53. ATHOS – magas hegyvidék Makedóniában, Khalkidiké félszigeten. [VISSZA]
54. KHRYSIPPOS – a sztoikus filozófia megteremtője. Az i. e. 3. sz.-ban élt Athénben. [VISSZA]
55. KAPROPHOROS – Démétér Kaprophorosz, a termést hozó istennő. [VISSZA]
56. PHILISTIÓN, PHOIBOS, ORIGANIÓN – nem azonosítható nevek. [VISSZA]
57. EUDOXOS – görög matematikus és asztronómus az i. e. 4. sz.-ban. [VISSZA]
58. HIPPARKHOS – görög asztronómus, az i. e. 2. sz.-ban élt. [VISSZA]
59. ARKHIMÉDÉS – híres görög természettudós. Római katonák ölték meg Szürakuszai-ban 212-ben. [VISSZA]
60. MENIPPOS – künikosz filozófus az i. e. 3. sz.-ban (vö. „menipposzi szatíra”). [VISSZA]
61. Platón, Állam VI. 486 A. [VISSZA]
62. Euripidész, Bellerophón (289. töredék). [VISSZA]
63. Ismeretlen költő töredéke. [VISSZA]
64. Euripidész, Hüpszipüle (757. töredék). [VISSZA]
65. Euripidész, Antiopé (207. töredék). [VISSZA]
66. Euripidész 910. töredéke. [VISSZA]
67. Ismeretlen szerzőtől; a gondolat Epiktétosztól származik. [VISSZA]
68. Platón, Apológia 28 B (Gyomlay Gyula fordítása). [VISSZA]
69. Uo. 28 E. [VISSZA]
70. Platón, Gorgiasz 512 D (Péterfy Jenő fordítása). [VISSZA]
71. A hely nem található Platón műveiben. [VISSZA]
72. Euripidész, Khrüszipposz (836. töredék). [VISSZA]
73. ÉTEL- S ITALLAL – Euripidész-töredék (Suppl. 1110). [VISSZA]
74. ANNAK, KI ITT E FÖLDÖN ÉL – ismeretlen tragédiaszerzőtől. [VISSZA]
75. MINDEN LÉLEK – a paltóni gondolatot Epiktétosz idézi. [VISSZA]
76. TELEAUGÉS – a hagyomány szerint Püthagorasz fia. [VISSZA]
77. A SALAMISI EMBER – vö. Platón, Apológia 20 C; a szalamiszi Leónt kellett volna elfognia a harminc zsarnok parancsára. [VISSZA]
78. AZ UTCÁKON BÜSZKÉLKEDVE – Arisztophanész, Felhők 362. [VISSZA]
79. DIOGENÉS – i. e. 4. sz.-i híres görög künikosz filozófus. [VISSZA]
80. HÉLIOS – a napisten; a nap megszemélyesítése a görög mitológiában. [VISSZA]
81. LUCILLA – M. anyja. [VISSZA]
82. SECUNDA – Maximus (vö. 1, 15) felesége [VISSZA]
83. EPITYNCHANOS, DIOTIMOS – Hadrianus bizalmas emberei, egyébként ismeretlenek. [VISSZA]
84. FAUSTINA – itt az idősebb Faustináról, Antonius Pius feleségéről van szó. [VISSZA]
85. CELER – Caninius C., híres görög rhétor, Hadrianus titkára. [VISSZA]
86. CHARAX, DÉMÉTRIOS, EUDAIMÓN – ismeretlen, ill. azonosíthatatlan tudósok. [VISSZA]
87. AGRIPPA – Augustus híres hadvezére. [VISSZA]
88. AREUS – Augustus házi filozófusa. [VISSZA]
89. PANTHEA – Lucius Verus felszabadított rabszolgája és szeretője. [VISSZA]
90. PERGAMUS – Verus császár felszabadított rabszolgája. [VISSZA]
91. NAPSUGÁR – a szó helyes etimológia szerint az agó-ból (vezet, visz) származik. [VISSZA]
92. NEKYIA – halottidéző szertartás az Odüsszeia 11. énekében. [VISSZA]
93. MERT VALAMI MÓDON CSAK ATOMOK VANNAK – a szöveg hiányosan maradt fenn. Ideértendő, hogy ez a harmadik lehetőség. [VISSZA]
94. PHALÉRONI DÉMÉTRIOS – híres államférfi, szónok és filozófus Athénban, i. e. 300 körül. [VISSZA]
95. SZARMATÁT – M. több háborút viselt a szarmaták ellen. [VISSZA]
96. SZERETI A FÖLD AZ ESŐT – Euripidész 890. töredéke. [VISSZA]
97. KROISOS – Lüdia uralkodója az i. e. 6. sz.-ban. Mesés gazdagságáról volt híres. [VISSZA]
98. EUPHRATÉS – egyiptomi származású filozófus, Plinius nagyra tartotta. [VISSZA]
99. KRITÓN, XENOPHÓN – Szókratész köréhez tartozó filozófusok. A fejezetben említett többi név nem azonosítható. [VISSZA]
100. MINT LEVELEK SZÜLETÉSE – Homérosz, Iliasz 6, 147-9 (Devecseri Gábor fordítása) [VISSZA]
101. Ó, JAJ KITHAIRÓN – Szophoklész, Oidipusz király, 1391. sor. [VISSZA]
102. ELHAGYTAK ENGEM – vö. 7, 41. [VISSZA]
103. NE INGERÜLJ – vö. 7, 38. [VISSZA]
104. ARASD A LÉTET – vö. 7, 40. [VISSZA]
105. PHÓKIÓN – athéni hadvezér az i. e. 4. sz.-ban, igazságtalanul halálra ítélték, később rehabilitálták. [VISSZA]
106. MÚZSAVEZETŐ – Apollón. [VISSZA]
107. A FALUSI ÉS A VÁROSI EGÉR – Aiszóposz 297. meséje. [VISSZA]
108. PERDIKKAS – Makedónia királya. A történetet fiáról, Arkhelaoszról tartották számon az antikvitás más írói. [VISSZA]
109. RABSZOLGA VAGY – ismeretlen költő töredéke. [VISSZA]
110. A SZÍV ÖRÖMÉBE – Homérosz, Odüsszeia, 10, 413. [VISSZA]
111. DURVA SZAVAKKAL – Hésziodosz, Munkák és napok, 186. [VISSZA]
112. ÉRETLEN SZŐLŐ – szintén Epiktétosz-idézet. [VISSZA]
113. DIKÉ – az igazság istennője a görög mitológiában. [VISSZA]
114. FABIUS, CATULLINUS, LUPIUS LUPUS, VELIUS RUFUS, STERTINIUS – ismeretlen, ill. bizonytalanul azonosítható nevek. [VISSZA]
*
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Magyar barokk költészet – Rimay János (1570 k. – 1631)2024.08.27.
- Rimay János élete-művei (1573-1631)2024.08.27.
- Fénelon: A lányok neveléséről2024.08.27.