kb. 5 perc olvasás
Bölcs/balga – boldog/boldogtalan
Földi mennyország vagy pokoljárás
A Jóisten fenegyereke vagy állatorvosi ló
Életlényeg-példamondatok szabad jegyzéke
Magyar életbölcselet ABC – 4.
TOMPA MIHÁLY
BOLDOGSÁG.
Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.
Voltam, ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom…
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?
Mért van, hogy ha szived álma
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?
*
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 465.
Te kiabálsz, pedig éppen a te házad ég
Csak azért löksz a vízbe, hogy kimenthess
Ez itt neked még nem maga az Élet, csak próba…
Rosszul gazdálkodsz: kimerülsz az előkészületben
Az örökös aggályoskodás miatt vagy koravén
Ha én tökéletes lehetek, másnak se bocsátok meg
Nem ismered a tapintatot és a kegyes hazugságot
Maga se tudja, mi értelme volt magát becsapnia
Sokat-sokszor hazudik, pedig rossz memóriájú
Annyit hazudtál, hogy teljesen belegabalyodtál
Ha nem tudsz szentként élni, hát sátánista leszel
Hol porszemnek, hol meg istennek képzeled magad
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 466.
Előre iszol a medve bőrére
Egy rókáról több bőrt húznál le
Magad jó embernek tartod még a pokolban is
Megszakadsz, de akkor is egyedül húzod ki a répát
A sebed mindig elvakarod, magad mindig kitakarod
Cseberből vederbe – kis bajból nagyobbat kreálsz…
A sírást szégyellő/az érzelmi zsaroló bőgőmasina
A komolytalan játékos és a vérre menően „játszó”
Életmegvető gyávaság/vakmerőség ingázója
„Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”
A három kívánság: a jóból balszerencse (aranyból szar)
A taknyod, nyálad összefolyik – taknyos kölök maradsz
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 467.
Minden a kedvedtől függ – hangulatember
Összevissza kelsz, fekszel, eszel, ürítesz
Nincs, aki figyelmeztessen mulasztásaidra
Leráznád a kötelességeid, mint kutya a vizet
Neked nincs ronda nő, csak kevés ital
Nincs ki a négy kereked – ötödik kerék
Nagyon nehezen tanul, viszont könnyen felejt
Nincs a helyén a szíved – azt se tudod, hol a fejed
Ha a hülyeség beszélne, te egyfolytában ordítoznál
„Elfelejtesz” részvétet nyilvánítani, felköszönteni stb.
Ahol a kincsed, ott a szíved – a tőzsdén, a börzén
Saját hibáid kicsinyítővel, a másét nagyítóval nézed
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 468.
Senkit nem akar megbántani, mindenkinek igazat ad
A békesség kedvéért teljesen lemond érdekei védelméről
Neki az arányos önvédelem, ha egy froclizásért orrba vág
Nincs szellemi iránytűd, lélekvesztőn hánykolódsz
Úgy akarsz haladni a korral, hogy új izmusra esküdsz fel
Kegyeletből ápolsz egy hagyományt – alig várod kimúlását
Története nem ismerése biztos út súlyos hibák ismétléséhez
Részegen mindenkit magához ölel, józanul meg ellök, elrúg
Aki még nem élte át, hogy a bor az igazmondás katalizátora
Többet tudsz a focisták magánéletéről, mint őseid szokásairól
Az igazgyöngyöt irigyli a kagylótól, a vért izzadást kihagyná
Ott ürítesz, ahol rád jön a szükség – nem fogod vissza magad
Aki szégyelli, hogy neki is „ki kell menni” – bepisil, bekakál…
*
A KÖLTŐ FIÁHOZ.
Kinek szemén könycseppek állnak
Az egyszerű sirhant felett,
Hol a végzet költő-apádnak
Olyan korán ágyat vetett:
Ifjú, törőld le a könyűket!
Olvasd meg a felíratot:
S szived fennen vervén, örűlhet
Apádnak őt hogy vallhatod!
S ha mása vagy lángszellemének:
Lantját ragadd fel és jövel!
Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek,
Mely kínban ég, de fényt lövel!
Ne hidd, hogy a költői ösvény
Szirt közt vezet, tüskét terem;
Kínt és sebet virággal födvén:
Begyógyít a láng képzelem.
Mi nem vágyunk fel, küzdve polcért;
Irígykedésre nincs okunk;
De milliók közt, milliókért
Fenn érezünk, fenn gondolunk!
Nem olyanok vagyunk a földön,
Mint annak sok más férgei;
A nyárfa, bár mocsárba’ nőjön,
Fejével a felhőt veri.
Megsért, ki ránk sajnálva útal,
S a részvétnek bemutogat;
Bennünk a nép jár koszorúval,
Vagy hord condrát és foltokat.
És jaj, ha a bénúlt lovagnak
Láttatni kell tört csontjait,
S a bölcsnek és a dalnokoknak
Nyomor koldul mindennapit!
Nem kell nekünk terített asztal,
Kimért kegy és magas mosoly;
Jobban esik s feljebb magasztal
Az a köny, mely dalunkra foly.
Rokonszenv az az egy ajándok,
Mit a költő fogad, szeret, –
Lopvást, mint a menny a virágok
Kelyhébe lop hüs cseppeket.
Ragadt-e por a költő térdén?
Feleljetek, kevély nagyok!
Kegyelmetek hajlongva kérvén:
Jelent-e egy meg nálatok?
Igen! – nehéz bút orvosolni,
Ölébe venni csüggedőt;
Vagy nevetek fénnyel bevonni,
Mint a nap a kopár tetőt.
Sok önmagát árulja drágán,
Más lenni tud, mint aki volt;
Cserél hite s szerelme árán
Kényelmet és sok földi jót:
Mi nem szoktuk magunk eladni!
S a lángzó szív után megyünk…
Mint a madár, választjuk, aki
Szeret, szűköl, – dalol velünk!
Járván kelvén az élet útján:
Szabadság visz, szeretjük azt;
Vándorbotunk a szirtre sújtván:
Számunkra hüs forrást fakaszt.
S leszúrva, hév zord pusztaságon:
Kihajt, sátort borít fölénk,
Hogy árnyában szép fényes álom
Tündér karján szendergenénk!
Felépül a rom s vár előttünk,
Mély sírjából a mult kilép;
Fölkél a holt, s meghallja tőlünk
Biráitól, itéletét.
S kik látunk a távol jövőbe:
– Mig gondatlan köszönti fel
Kelyhét a nép, mámorba dőlve –
Nekünk korán könyezni kell.
Beszél a szent, dicső természet,
De mi vagyunk tolmácsai;
A szív amit titokban érzett:
Tőlünk hallja kimondani;
Ülünk villám- s tengerhabokra, –
Értjük virág s szellő szavát;
Mi az Úr égő csipkebokra,
Jelentve általunk magát.
Ifjú! ha hív az égi szózat:
– Zengő koboz maradva rád, –
Haladj nyomán a szunnyadónak,
Folytasd éltét, folytasd dalát!
Ahogy zengett, zengj hangosabban!
Harsány szavát harsogd felűl…
Ha ő felhők közt járt magasan:
Te a fényes napig repűlj!!
Tompa Mihály
Ötlet, címszó, gondolatébresztő, vitaindító –
Az Életminőség Nagy Jenciklopédiája előmunkálatai
