kb. 13 perc olvasás
1. Bevezetés
„Vesszen el a faj, ki nemzeti érzelmeink leghívebb kalauzát, a magyar öltönyt ka- cérságból vagy divatból elhagyni merészül”1— írta a Napkelet szerzője 1861-ben. „Hazám leányai! Ne imádjatok se idegen istent, se idegen divatot.”2 – helyezte egy szintre a vallást és a külső megjelenést a Gombostű divattudósítója néhány hónappal később. Ezek a pátosszal teli mondatok, amelyekhez hasonlókat bőven lehetne idézni a korszak magyar nyelvű sajtójából, jól érzékeltetik, milyen elképesztően nagy jelentőséget tulajdonítottak a kortársak a magyar nemzeti öltözetnek, illetve annak megőrzésének, felelevenítésének az 1860-as években.
„Minél nagyobb szeretetünk tárgya iránt az aggodalom, annál féltékenyebben kell ragaszkodnunk mindenhez, ami javára szolgál” – írta 1863-ban a Családi Kör névtelen szerzője, talán éppen a szerkesztő, Kánya Emília.3 A kontextusból kiderül, hogy „szeretetünk tárgya” alatt a hazát, illetve a nemzetet kell érteni, a ragaszkodás tárgyaiba pedig a nemzeti öltözet is beletartozik. A szerző félmondata rögtön két kérdésre is választ ad: egyrészt arra, hogyan lehetséges, hogy egy külsőség, egy tárgy, esetünkben az öltözködés ilyen fontos, szimbolikus szerephez jutott Magyarországon a 19. század egyes időszakaiban (az 1840-es években, majd még inkább 1859-et követően) – a kultúrákat, nemzeteket fenyegető veszélyhelyzetben az öltözködés identitást kifejező funkciója megerősödik, és ez szimbolikus szerepét mutatja. Másrészt pedig arra, miért éppen ezekben az időszakokban lett a nemzeti divat a közbeszéd egyik meghatározó témája: amikor sokan úgy érzik, hogy veszélyben a nemzet, minden eszközt, még a legjelentéktelenebbnek tűnőt is, meg kell ragadni védelmére, a nemzethez való tartozás, illetve ragaszkodás kifejezésére: „a haza olyan szentség, amelynek áldozni kell mindennel, amivel bírunk, amelynek vallást kell tenni szóval, tettel és viselettel…”4 A kortársak számára a magyar nemzeti öltözet – a nyelvvel, a nemzet erkölcseivel és szokásaival együtt – a magyar nemzeti jelleg kifejezésének eszköze, a nemzetet reprezentáló jel, egyúttal a nemzet megőrzésének egyik biztosítéka; egyben a magyar nemzettel való azonosulás, identifikáció egyik eszköze, sőt, egyesek szemében egyik kritériuma is volt.
A régi szokásokhoz, hagyományokhoz, a nemzeti öltözethez való ragaszkodás már a rendi értelemben vett nemzethez való tartozásnak is látványos kifejezője volt. A nemzeti zene, tánc, nyelv és öltözet mint a nemzet legfontosabb ismertetőjegyei a 18. század második felében egymással egyenrangúként szerepeltek a politikai röpirat-irodalomban és egyes szépirodalmi művekben is.
A 19. század 20-as éveitől kezdve Magyarországon a nemzet került a gondolkodás és a közbeszéd középpontjába. A viták nem csak az országgyűlésen és más politikai fórumokon, illetve a politikai lapokban és irodalomban zajlottak: a bálokon, a korabeli szépirodalmi divatlapokban és általában a nyilvánosság színterein a nemzeti problematika mindenki számára érthető, érzékelhető formában jelent meg: a nyelv, a zene és a tánc mellett az öltözék lett a nemzetiesedés mértékének mutatója. A „nemzeti leltár”5 ezen elemeinek leggyakoribb jelzője, megítélésük legfontosabb szempontja az idegen-magyar ellentétpár volt. Ebben a vitában – akaratlanul is – mindenki részt vett, aki megjelent a nyilvánosság előtt. Az öltözködés: szükségszerűség, a ruha viszont nem egyszerű tárgy, hanem jelentése van, olvasható. Mivel minden egyes ruhadarabot egy struktúrán, az adott korszak öltözködési rendszerén belül lehet értelmezni, bármit vesz fel az ember, azzal akaratlanul kifejezi a csoporthoz való tartozását, vagy az attól való elhatárolódását.
A reformkorban átalakulóban volt a nemzetfogalom: a rendi korszakban egy kiváltságolt társadalmi csoport sajátította ki, most nemzeten az egész társadalmat kezdték érteni — a nacionalizmus a nemzethez tartozás kritériumának demokratizálódását is jelentette. Megváltozott tehát az a csoport, amelynek összetartozását — többek között – a nemzeti öltözék hivatott kifejezni, ugyanakkor a két különböző (bár egymástól nem független) nemzetfogalom még sokáig egymás mellett élt.
A nemzeti öltözetre vonatkozó diskurzus két nagyobb, de eltérő intenzitású hullámban jelentkezett a 19. század során: az 1830-as, 40-es évekbeli szerényebb, leginkább a védegyleti mozgalom idején megerősödő felbuzdulást követően6 1859-től már valóban beszélhetünk nemzeti divatról – ezt a divatsajtóra alapozott megállapítást a korszakról szóló visszaemlékezések is alátámasztják.
A nemzeti divat nem önmagában álló jelenség volt, hanem szerves részét képezte a korabeli nemzeti diskurzusnak. A nemzeti divat ügyében megnyilatkozó szerzők az öltözködés ürügyén olyan általános kérdéseket vetettek fel, amelyeket a kortársak a nemzeti kultúra számos más elemével kapcsolatban (pl. nemzeti irodalom, zene, tánc, építészet) is tárgyaltak, és amelyek általánosabban, a nemzet szintjén is értelmezhetők: a múlt és a jelen, a hagyomány és a megújulás, a nemzet és a nép viszonyát, a keleti, ázsiai származás és az európaiság ösz- szeegyeztethetőségét, egyszóval a nemzeti identitás problémáit járták körbe. A nemzeti divat tárgyában született szövegek, amikor állításokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell lennie a 19. századi magyar nemzeti öltözetnek, arra a kérdésre is keresték a választ, hogy milyen legyen a magyar nemzet, és milyenek legyenek annak tagjai. Az öltözködés minden társadalomban fontos eszköze a társadalmi különbségek és összetartozások kifejezésének, hiszen a külső megjelenés, az öltözködés, a divat követése, avagy éppen elutasítása minden egyes egyént mindenki számára érzékelhető módon, akár az egyén szándéka ellenére is elhelyez a társadalom rendszerében. Míg az öltözködés az egyénről, a divat az egész társadalomról képet ad: a divatszociológia egyik klasszikusa, Georg Simmel szerint a divatok változása jelzi az egyes társadalmi csoportok azonosulási vagy elkülönülési szándékát.7 Nincs ez másként a nemzeti öltözék divattá válása esetében sem. Az öltözködés, amelynek önmagában is erős identitásformáló szerepe van (ez az egyéni és csoportidentitásra egyaránt igaz), egyrészt olyan kézzel fogható lehetőséget kínált a nemzeti identitás kérdéseinek felvetésére – a nemzeti létkérdések megvitatásának nem a korabeli irodalmi divatlapok voltak a fórumai amely a mindennapok világához tartozott, és mindenki számára észlelhető és érthető volt. Másrészt ezek a nemzeti kérdések behelyettesíthetők voltak társaséletbeni megfelelőikkel, például a nemzeti öltözködéssel akkor is, amikor politikai kérdésekről – azok saját fórumain – nem lehetett szabadon beszélni. Ezért volt ennyire fontos — és itt visszautalnék az első bekezdésben idézett mondatokra – a kortársak számára a magyar nemzeti öltözet kérdése, propagálói ezért fektettek olyan sok energiát a nemzeti öltözet minél szélesebb körű elterjesztésébe. Ahogyan Hofer Tamás fogalmazott: „A kulturális viták azért kaphattak egyes esetekben olyan halálos komolyságot, mert a maguk természete szerint ki nem fejezhető politikai kérdések, »sorskérdések« megfogalmazódása helyeződött át a kultúra területére.”8 A nemzeti öltözet, de általában az önálló nemzeti kultúra és a nemzeti múlt is felértékelődött a 19. században, mintegy pótolva a nemzet valódi önállóságát és önrendelkezését.
A keleti formákat őrző, mentéből, dolmányból, szűk nadrágból, csizmából, rövid ingből, süvegből álló magyar férfiöltözetet oszmán hatás alakította, és a törökök ellen harcoló huszárcsapatok hatására terjedt el a 15. század második felétől kezdve.9 A 16-17. században a főúri ruhatárakban is ezek a magyar szabású ruhák voltak többségben, Erdélyben pedig csak magyar férfiruhát lehetett hordani. A külföldi divatú ruhadarabok a 17. század vége előtt nem voltak jellemzőek a férfiaknál, a nőknél azonban igen. Ugyanezeknek a ruhadaraboknak egyszerűbb anyagból készült változatai nemcsak a nemesség, hanem a polgárság és a közrend körében is elterjedtek. A nemzetinek tartott vállfiíízős női ruha (amelyhez bő ujjú ing, bő szoknya és kötény társult) szintén a 17. századra alakult ki, – a török hatásra alakuló férfiöltözettel ellentétben – alapja a nyugati (olasz, német, spanyol) eredetű reneszánsz női öltözet volt, amely anyagában, szabásának részleteiben, díszítésében mindig követte a nyugat-európai divat változásait.10 Erdélyben és a Felvidéken általánossá vált a magyar öltözet, a férfiak teljesen, a nők részben kivonták magukat a francia divat hatása alól.11 Díszes változatát később az udvarban is hordták, sőt, ünnepélyes alkalmakkor, magyar királyi rangjuk hangsúlyozásaként, az uralkodók is magukra öltötték; a bécsi udvarban megengedett volt a magyar ruha viselése, és később, Mária Terézia uralkodása idején hivatalossá vált.12 A 18. századra a magyar ruhának csak ez a hivatalos és ünnepi funkciója maradt meg, és ekkor, a Rákóczi-szabadságharc után kapott nemzeti jelentést — korábban, a 17. század végéig csak a külföldi leírásokban szerepelt sajátosan magyar öltözetként. A férfiak és nők hétköznapi ruhatárából a század közepére kiszorította a Bécsen keresztül érkező, gyorsan változó francia divat, amely a 18. században a nemzeti öltözet szabására is hatott. Az idegen szabású ruhadarabok a német betelepüléssel párhuzamosan növekvő létszámú német szabóipar közvetítésével minden társadalmi rétegben elterjedtek. 1790-ben, a korona hazahozatalakor, majd Ií. József halála után, az ő birodalmi politikájára válaszként, a (rendi) nemzeti ellenállás szimbólumaként rövid időre ismét előkerültek a magyar ruhák13 („Legelsőben is a nemzeti magyar mhának felvételén kezdett éledni a Patriotismus”14-jegyezte fel például Keresztesi József), majd a 19. század elején úgy tűnt, főként a városokban véglegesen átvette helyüket a Nyugat-Európából érkező divat. Ugyanakkor, bár ritkábbá vált, de tovább élt a magyar szabású udvari díszruha, a vidéki nemesség és az idősebb nemzedékek tagjai közül is sokan ragaszkodtak az ünnepeken, illetve a hétköznapokon is a hagyományos magyar öltözékhez, amely a közrendűek egyre nagyobb csoportjainak öltözködésében is szerepet kapott. 1848 előtt az ország- és megyegyülések, valamint a politikai élet egyéb eseményeinek résztvevői – rendi kiváltságaikat hangsúlyozva — továbbra is magyar öltözetet viseltek.15
A magyar nemzeti öltözet, ahogyan maga a nemzet is, koronként változó fogalom, és nem mindig ugyanazt értették alatta. Századok során kialakult, társadalmilag tagolt rendszerében minden társadalmi csoportnak megvolt a maga magyar öltözete, viselete: így a főnemesség díszruhája, a fő- és köznemesség, illetve a magyar polgárság egy része által is viselt egyszerű, hétköznapi magyar öltözet és a szintén a nemesi öltözet elemeiből merítő katonai egyenruhák egyaránt nemzeti öltözetnek nevezhetők, a különbség nem a szabásban, hanem a felhasznált anyagban és a díszítésben jelent meg. A 19. századi nemzeti öltözet, amelynek divatjáról a következő fejezetek szólni fognak, a nemesi nemzeti öltözet ruhadarabjaiból (férfiaknál: csizma – magyar nadrág — dolmány — mente, amelyeket együtt viseltek, vagy egyes darabjait a nyugat-európai öltözködésből átvett ruhadarabokkal kombináltak; a nőknél: magyar derék, ing és bő szoknya) jött létre a 16-17. századi magyar viseletek egyes elemeinek felhasználásával. Éppen a vizsgált korszakban zajlott le az a változás, melynek során a – módosabb – közrendűek egyébként köznemesi eredetű viselete, posztóruhája is nemzeti öltözetté vált, a paraszti vászonviselet azonban a korszakban mindvégig „póriasnak”, így az úri, városi környezetben ízléstelennek, kerülendőnek számított. A kiegyezés után az úri öltözködésben a nemzeti öltözetnek általában csak a díszöltözet funkciója maradt meg, a nemesi eredetű magyar ruhadarabok a gazdagabb parasztság körében éltek tovább, és népviseletté váltak.16 A 19. század második felére tehát egységesedett a magyar öltözet, a különböző társadalmi (és foglalkozási) csoportok képviselői azonban az egyes ruhadarabokat eltérő összeállításban, díszítésekkel viselték, és a kiállítás minősége is jelentősen különbözhetett. A nemzeti öltözetben egy másfajta tagolódás is megfigyelhető: dísz-, ünnepi és hétköznapi változata is volt, és ez a hármasság a divatsajtó által bemutatott öltözetekben is megmutatkozott.
Könyvem nem hagyományos divattörténet, a ruhákkal, öltözetekkel nem a maguk anyagi mivoltában foglalkozik, hanem elsősorban a hozzájuk kapcsolódó, illetve a rajtuk keresztül megjelenített képzeteket térképezi fel az „írott”, (illetve részben az „ábrázolt”) divat elemzésének segítségével17 – nem a nemzeti öltözetről, hanem a nemzeti divatról szól. Természetesen a szövegek által közvetített információk jelentősége sem elhanyagolható, de témám szempontjából fontosabb és érdekesebb az a propaganda és diskurzus, amelynek részét képezik. A könyv leginkább a propagandáról szól, arról, hogy elsősorban a divatsajtó és másodsorban a divatos holmik előállítói (egymástól nem teljesen függetlenül) miként próbálták rávenni az olvasókat, hogy egy olyan időszakban, amikor már több mint egy évszázada a párizsi, illetve bécsi divat (szabások, formák, díszítések, anyagok) határozta meg a városi, úri öltözködést (bár újfajta szabású magyar ruhákat sokan hordtak még a 18—19. század fordulóján), magyar nemzeti öltözetet vásároljanak és viseljenek — a mindig változó, újdonságot kínáló divat helyett állandó szokást hozzanak létre, és külső megjelenésükben ahhoz alkalmazkodjanak. Célom a nemzetépítés folyamatának bemutatása egy konkrét példán, a nemzeti öltözet elterjesztésére, divatba hozására irányuló törekvéseken keresztül. Bár a könyv gondolatmenetének kialakításához felhasználtam a modern nemzet kialakulását, a nemzetépítés folyamatát elemző munkákat, elsősorban Benedict Anderson „elképzelt közösségre” vonatkozó megállapításait, Anthony Smith „használható múlf’-koncepcióját, valamint a Chartier által újjáélesztett kollektív reprezentáció fogalmat, leginkább a szövegek belső világára hagyatkoztam, az elemzés szempontjait az elemzett szövegek által kínált szempontok közül választottam.18
A divat kifejezésnek számos értelmezése lehetséges, itt most az egyszerűség kedvéért, illetve az elsődleges forrásként választott pesti magyar nyelvű sajtó adottságaihoz alkalmazkodva az „írott”, illetve „ábrázolt” divatot értem rajta (tehát azt, amit a forrásként felhasznált szövegek és illusztrációk divatként mutattak be), nemzeti divaton pedig azt a jelenséget, hogy a magyar nemzeti öltözet általános elterjedésének, majd eltűnésének kérdése bizonyos történelmi időszakokban, először az 1830-as, 1840-es években, majd 1859-1868 között a magyarnyelvű sajtó fontos, a második időszakban egyenesen meghatározó témájává vált.19 A „nemzeti divat” kifejezést a kortársak is használták a nemzeti öltözet szinonimájaként, illetve annak elterjedésére utalva, de nem volt általános: mint arról a későbbiekben szó lesz, szívesebben tekintettek rá állandó szokásként, mint divatként.
Pest a 18. század során gazdasági és kulturális központtá vált, az 1830-as években pedig a politikai élet központja is ide helyeződött.20 A városra a kortársak a reformkorszakban már egyértelműen Magyarország központjaként, fővárosaként tekintettek. „Pest Magyarország dísze, jövőjének reménye s mindene […] Magyarhon Mekkája, mely felé áhítattal kell fordulni nemzetünknek, s felvirágzásért mindent megtennie […] Pest a nap; de e hazában oly sötétség uralkodik, hogy sugarai nem hatolhatnak mindenüvé …”21 – írta a Pesti Divatlapban Burián Imre 1846-ban. Természetesen a fővárost és az ország többi részét öltözködési szempontból sem lehet mereven elválasztani egymástól, a nemzeti öltözet – diskurzusa szerint — nem egy város, hanem az egész nemzet sajátossága és tulajdona. A kutatás Pestre szűkítését azonban a gyakorlati szempontokon felül az is indokolja, hogy a 19. század során a város a divat magyarországi fővárosa is lett. A vidéken élők (természetesen azok, akik megtehették és igényük is volt a divatos holmikra, valamint nem külföldön vásároltak) öltözéküket vagy az ahhoz szükséges anyagokat szívesen vásárolták és készíttették Pesten, és különösen így volt ez a nemzeti divat éveiben, amelynek egyes kellékeit elsősorban belföldön lehetett beszerezni. A javarészt Pesten élő szerzők által szerkesztett és írt, és a fővárosban megjelenő divatlapok és más források (pl. emlékiratok) alapján is úgy tűnik, hogy a nemzeti divat az 1850-es évek végétől Pestről kiindulva terjedt el az ország más városaiban. A Vasárnapi Újság 1860 januárjában arról számolt be, hogy a magyar ruha viselésében a vidék követi a főváros példáját, mindenki magyar ruhát csináltat, a mesterek Pestről rendelik, amiből maguk nem tudnak eleget előállítani.22 A lapok egyik fő feladatuknak — a divat terén – azt tekintették, hogy a vidéki olvasókat tájékoztassák a pesti divat alakulásáról, és őket is megnyerjék a nemzeti divatnak. Több lap, köztük például a Pesti Hölgydivatlap, azzal is részt vállalt a fővárosi divat közvetítésében, hogy megrendeléseket fogadott el az olvasóktól: a divatképek, divattudósítások és szövetminták alapján kiválasztott öltözeteket pesti kereskedésekben beszerezték vagy elkészíttették és postán elküldték előfizetőiknek.23
A sajtó és a korabeli divattörténet-írás mellett – mintegy „kontroli-csoportként” – egy olyan forráscsoportot is bevontam az elemzésbe, amely a nemzeti divat kérdéskörének egészen más szempontból való vizsgálatát teszi lehetővé, és amelynek alkalmazása a divattörténet-írás számára a sajtóhoz hasonlóan szintén magától értetődő: az emlékiratok és a naplók segítségével a fogyasztók nézőpontjából lehet közelíteni a témához. A nemzeti divat kutatásának egyik legfontosabb kérdése éppen az lehet, hogy mi motiválta az egyes embereket arra, hogy nemzeti öltözeteket vásároljanak maguknak, és bizonyos alkalmakon, esetleg állandóan hordják azokat. Az emlékiratok olvasásával feltárt ismeretanyag érvényessége korlátozott, és ahogyan a sok egymás mellé helyezett egyéni emlékezetből nem lesz kollektív emlékezet, úgy az egyes egyének öltözködési gyakorlatának összesítése sem elegendő ahhoz, hogy magára a divatra következtessünk belőle. Bizonyos tendenciák azonban az emlékező szövegek elemzésével is kirajzolódnak.
A könyvben a propagálók (vagyis a divatsajtó) és a fogyasztók mellett a divatipar harmadik fontos szereplőjének, az előállítóknak a képviselői is megjelennek. A három közelebbről is bemutatott pesti szabómester több okból is figyelmet érdemel, egyrészt saját koruk legnevesebb, illetve legtöbbet emlegetett magyar ruha szabói közé tartoztak, másrészt szorosan kötődtek a sajtóhoz, hiszen tevékenységük reklámozásához a divat- és egyéb lapokat is igénybe vették, sőt, egyikük saját szabászati szaklapot indított.
Célszerűnek tartottam a különböző műfajú források elkülönítését és egymástól elválasztott tárgyalását, hiszen létrejöttük eltérő szándékok és érdekek eredménye, így segítségükkel az őket összekötő témához, a nemzeti divat 19. századi történetéhez más-más nézőpontból lehet közelíteni. Könyvem legalább annyira szól a felhasznált források természetéről, a sajtópropaganda és az emlékezés működéséről, mint magáról a nemzeti divatról.
https://library.hungaricana.hu/hu/view/BFLV_Dissz_06/?pg=0&layout=s