Kiss Dénes: Aki fázik, fát keres II.

KISS DÉNES

AKI FÁZIK, FÁT KERES…

---

Bevezető
Aki fázik, fát keres
Ajzó kéz – kézközeli eszköz
Az ŐS-Cé-től a MAMÁ-ig
Az ÍZ ízlelései
Búbosodás, dudorodás, púposodás
Körös-körül fölkerekedünk 1.
Körös-körül fölkerekedünk 2.
A KÖR nyelvi négyszögesítése
Számos számtalan számadás
Lovaló való
Lóhalálában – sebbel-lobbal – sebtiben
Árpád vezér neve, népe
Árpád apánk, a vezér
Nyíl van való

AJZÓ KÉZ – KÉZKÖZELI ESZKÖZ

Ijesztő íj – nyilalló nyíl

A magyar nyelv szófoganásai, szószülései sajátosan egyedülállóak. Alább áttekintjük néhány tucat szavunk létrejöttének lehetőségeit. Nagyon fontos, hogy ezeket fölismerjük, mert a szószármaztatásoknál döntő jelentőségű, bizonyító erejű lehet ennek pontos, azonnali elfogadható tisztázása. Ez különösen a két tagú szavainkra vonatkozik. Példaként az ember szavunkat említjük, amit meg sem próbálhatnak idegen eredetűnek feltüntetni, hiszen példátlanul és alighanem egyedülállóan tartalmazza a „nő” és „férfi” fogalmainkat, illetőleg azok ősét, korai szó-változatait. (EM+BER, EM=emlő, emse, nő, ünő, meny, mama stb., BER=fer, férj, fér-j-fiú stb. Sőt, alighanem még a feleség szavunk társaként, mondhatjuk, hogy másik feleként, a férj = fél.) Miután a magyar szavak eredete, magyar eredetisége zömmel már most bizonyítható, gondoljunk még a sokszor találó példaként emlegetett fázik szavunkra, amelyben nemcsak okszerűen és logikusan található a „fa” kifejezés, de egyúttal megoldást is kínál a hidegérzet megszüntetésére, hiszen aki fázik, fát keres, hogy tüzet gyújtson. (Ez az alapgondolat külön fejezetet igényel és kap is könyvünkben.) Nos, az ilyesfajta szavak és fogalmak ősi tapasztalati, okszerű összefüggései egyértelművé teszik a magyar nyelvhez való tartozást. Tehát egyáltalán nem öncélúak elemzéseink, sőt, legfontosabb megtartó és védelmi rendszerünk részei. Mert nem véletlen, hogy köröttünk, az elszakított magyarság nyelve ellen folytatnak szüntelen és folyamatos támadást.

Ráadásul a magyarság megmaradása ellen mindenkor azonos célú rendeleteket hoztak az egyes rendszerek vezetői, királyok, első titkárok, miniszterelnökök. Ez a folyamat nem szakadt meg, hol erősebben, máskor kissé gyöngébben, jobb látszatot hazudva kifelé, ám a törekvés változatlan: a magyarság beolvasztása, megsemmisítése. Mostanában, mintha a trianoni hentesmunkából tanultak volna, a Felvidéket próbálják úgy trancsírozni, hogy sehol se lehessen magyar többség. Nem is titkolják, hogy az önállósulástól – autonómiától – tartanak. S mindezt teszik, mert tehetik a XXI. század elején, Európa közepén, a világ szeme láttára! Nyelvünk lényegének, ősi törvényeinek ismerete tehát kötelezően az első számú életfeltételünk kell, hogy legyen, ha meg akarunk maradni itt Európa szíve táján. Mert azért talán most már nem telepíthetik szét a magyarságot, ahogy a nagy előd, Csehszlovákia próbálta megoldani a kérdést. (De ne feledjük, amikor e sorokat írom, még érvényben van a benesi dekrétum!) Alapvetően fontos tehát a számunkra e rendkívüli nyelv ismerete és felhasználása önvédelmünkre. Az alábbi szóelemzések, származási mutatványok is ezt a célt szolgálják. De nem elég mindezt felismerni, ha nem válik magyar közkinccsé, akkor védtelen magyarságunkat vetjük vadak elé prédának. Be kell mindezeknek kerülni nemcsak az általános köztudatba, hanem az iskolai tankönyvekbe is. El kell érni, hogy ne legyen soha többé kihagyható, akárcsak az egyszeregy!

AJZ: jelentése feszít, valamint ennek ragozott változatai. Azonban mostanra a felajzás már csak a nyíl hajdani megfeszítésére vonatkozik visszamenőleg. A továbbiakban az ajzottság stb., már elvont fogalomként jön számításba. Logikus, hiszen ma már nem ajzunk naponta íjat, viszont ezt-azt feszítünk, és magunk kerülünk ajzott, feszült állapotba. S olyankor még ma is, amíg emberi erő-feszítés-re szükség van, addig a régi-ősi hangzás az „aj”, „aj” önkéntelenül is hallatszik. Azaz e szavunk és jelentésének őse összhangban a cselekedettel és a hangadással, jött létre, vált nyelvi eszközzé. Most már feltételezhető, hogy e sajátos nyögés, hangadás összefüggött a lovas nomád és nyilas nép és harcmodor egyik fontos részével, az íj megfeszítésével. Ez a mozzanat alapvető volt. (Hosszú esős időben „leeresztették”, védték az íj idegét, húrját, tehát elég gyakran kellett újra és újra fölajzani és nyögni is az erőlködéstől „ajhaj”!) László Gyula erről többször ír, valamint láthatunk régi ábrázoláson az íját fölajzó harcost. Egyes vélemények szerint, olykor egy ember nem is tudta fölajzani – megfeszíteni – talán egészen új korában a reflexíj idegét. Ha arra gondolunk, hogy ez az íj sokkal nagyobb teljesítményű volt, mint a szokványos nyugati íjak pl. Robin Hoodé, bizony a felajzása sem lehetett gyerekjáték. Összegezve, a sokszori ajzás – hangadás és erőlködés az íj megfeszítéséhez -, új szót eredményezett, ami mára önállóvá és elvont fogalommá vált, de azért az eredetét idézi. (Idézés, azaz ide-zés, máshonnan kerül ide, az amit idézünk. Ez is elvont fogalom. Ne odázzuk el!) Adódik a kérdés, hogy akkor a nyíl feszítéséig nem is használták ezt a szót? Valószínűleg nem használták, noha ilyen-olyan erőlködéseknél „kijöhetett” az emberből közeli vagy hasonló hangzás. Azonban ezek az erőlködések sokfélék voltak, nem társultak egyetlen jellegzetes mozzanathoz, amely minden harcost azonos módú erőlködésre és hangadásra is késztetett, azonos helyzetben s cselekedetben. A kényszerű nyögésből így lett elvont fogalmat jelentő magyar szó. Tehát amikor fölajzatták a nyíl húrját, idegét, ők maguk is „ajjoztak”. Azaz, mindannyian ezeket a nyögéseket, erőlködő hangokat hallatták, amit aztán a legközelebbi hangzókkal utánoztak. Ilyesfajta módon működik a nyelvünk például akkor is, amikor létrehozza a jajgat, nógat, hőköl, raccsol, és így tovább, még sok szavunkat.

Két-ség-telen ezek már ragozott változatok, ám a szótő bizonyít. Elég említeni hogyan lesz a sok „no”, „no”, „no” szóból noszogatás, nógatás, a sok „hő!” – „hő!”-zésből hőkölés, és így tovább. És nem kell aprólékosan szólnunk arról, hogy az „ajaj” és a „gat-get” segítségével szó alakult. Mivel a rag aláveti magát a szótőben megzendülő magas vagy mély hangzó erejének és ahhoz idomul, – az idom szavunk is érdekes példa olyasféle „kivételes” dologban, hogy ez miért nem idem? – noha a ragokból, képzőkből mély és magas hangúak alakultak. De például háromféle van a szer, szor, ször esetében. Másutt írjuk, hagy minden rag és képző önálló jelentésű szó volt. A nyelv hozott létre értelmetlent azért, hogy azzal fejezzen ki értelmet ám a kifejezés megjelenése olykor a visszaható logika szerint neveződött meg. Hiszen az un. gyakorító képző valójában gátlást képez, a cselekvés megszakítására kényszerít. Például mondo-gat, mene-get és így tovább. Azonban az a legjobb bizonyítás, ha önmagát, a feltételezett ős-szót ragozzuk. Van ilyen? Azt hisszük ezúttal is, hogy van. Az emlegetett GÁT szavunk. (Ami a másik irányban TÁG jelentéssel bír. Ennek is törvényerejű jelentése van nyelvünkben és erre is sok példát ismerünk. Másutt kitérünk e témára is. Ott ahol azokról a magyar szavakról kell szólnunk, amelyek elszórtan fordulnak elő sok más nyelvben, ám azokban nem alkotnak rendszert.) Nos, a gát valamilyen gátló tárgy. Mint például a kapu vagy az ajtó, amelynek nem az a lényege, hogy ott csupán be lehet menni, át lehet járni stb., hanem főként az, hogyha akarjuk, akkor éppen a bejárást, átjárást zárja le, gátolja! Tehát külön tárgy például a falon, ahol át lehet járni, nem csupán nyílás, hanem annak zárója is! S ha ebből a gát szóból, amely főnév, igét képezünk – tehetjük könnyedén – létrejön a gátol szavunk. Ez nem gyakorító cselekvés, nem gátoltan, hanem folyamatosan történik valaminek a gátlása, netán az átjárásé. (Szójáték szerint, gátlástalanul. De ebben az esetben már elvont fogalomként viselkedik ez a szavunk.) Viszont a gátol folyamatosságát is meg lehet szüntetni valódi gát-tal, azaz a „gát”-at elhelyezzük újra a szóban, máris megszűnik a cselekvés folyamatossága. Érvényesül a szótőben maga a képzett cselekvés, de érvényesül annak gátlása is. Így kapjuk meg a gát-ol-gat egyszerre képzett és ragozott alakot. Általában jellemző az is a nyelvünkre, hogy hasonló módon szolgáltat bizonyítékot önmaga alakítására és ezt meg is őrzi. (Érdekes példa erre a no, no-zás, a nó-gat szó, ami folyamatos, de már a gátlással: no-gat gat lesz és a folyamatossága meg-megszakad.) Lássuk a gátolás gátlását: GÁT-ol (folyamatos), GÁT-ol-GAT (gátolt cselekvés.)

Annyit lehet és kell is ehhez hozzáfűzni, hogy a gátaknak ősi jelentősége lehetett a folyóparti életformáknál – Mezopotámia, Nílus tája stb., -, hiszen aligha bízták csupán magára a vízre, hogy mikor és hol, valamint hogyan öntsön el területeket. Gondolható, hogy nyitható s zárható gátakkal szabályozták mindezt. Ahol pedig megnyitották a gátakat, ott csekélyebb – sekélyebb – lett a víz a mederben, tehát ott kialakult az ideiglenes gázló. (Ismert a t-z hasonulat!) Vagyis megint oda lyukadunk ki, hogy a valóság volt a nyelv igazi kényszerítője, annak hatása alakította. Alább néhány ilyen ősalapú példát mutatunk be, azzal a megjegyzéssel, hogy nyelvünkben minden szavunk visszavezethető az ősi valósághoz, annak egyenes ágú következménye. Ez az ősi valóság lehet éppen úgy hangutánzás, természetesen ez a döntő többség, de az kapcsolódhat cselekedethez is, illetőleg egyszerre mindkettőhöz.

ABAJOG, ABAJGAT: Ki abajog? Aki a bajait – a bajokat – mondja. S ki abajgat? Aki másokat bánt, nyaggat, azokkal bajmolódik stb., tehát semmiképpen sem téveszthetó össze például a babusgat kifejezéssel. Mert abban a „baba” szavunk található meg, amíg a másikban a „baj”. Természetesen lehet még más képzett vagy ragozott változata is e szavunknak, íme: abajgó, abajgás, abajgatás, abajgató és így tovább a nyelv sokféle lehetőséget kínál.

ÁMUL-bámul: azaz néz, tátott szájjal, elbambultan. Álmélkodik, elámul, „aaa!”, „ááá!” – stb., de lehet „óóó!” is. Ez a hangadás olykor mintha óvó, óvatosságra íntő volna? Mert anyanyelvtől függetlenül mondjuk s a legtöbbször önkéntelenül, amikor valakit váratlanul meglátunk, régi barátot, számunkra kedves embert: Áááá!.. De örülök! Áááá! De régen láttalak! stb. Megint azt gondolhatjuk s teljes joggal, hogy az az önkéntelen „á” aligha véletlenül van benne a fönti szavakban. De még világosabb, ha az ásít szavunkat említjük. Hiszen a világ minden táján nagyjából azonos hangot ad az ásító ember, anyanyelvétől függetlenül, valahogy így: aaáááá! Az át a végén elnyújtva. De ez vonatkozik a meglepetéskor hosszan ejtett aaaa és ááá hangzókra – miként köhögéskor, tüsszentéskor, nevetéskor sem tudjuk, hogy ki-ki milyen anyanyelvű – és hosszan sorolhatnánk a hasonló, másutt is emlegetett példákat, a nyögéstől, a hörgésig. Az a biztos és jellemző viszont, hogy miként a hahotázik szavunkban benne van a „hahaha” utánzása, ugyanúgy az ásít szavunkban megtaláljuk az „á”-t.

Finnül hahotázik hohotta, hahatta, hekottaa. De már az ásít haukotella, de a tát avata, tátong ammottaa, tátongó ammottava, s például tátott szájjal suu ammollaan. Magyarban a „tátott száj” az „ásítás” és az „ámul-bámul”, „bááá!” – mondjuk a „bámész”-ra – szavakban döntő az „á” jelenléte, és vitathatatlan a hangutánzás közvetlen közelsége. Angol nyelven ásít, ásítás=yawn, tátong=gape. Lássunk néhány német szót is, ásít gähnen, tát weit öffnen, tátong klaffen/gänen, de hát azt is tudjuk, hogy németül a nyit is öffnen. Aligha fölösleges itt kitérni arra is, hogy sokféle példát tudnánk idézni arra vonatkozólag, hogy a magyar nyelv gazdagsága nem mérhető össze más nyelvekével. Nyelvünk finom működésének lehetőségei minden más nyelvnél gazdagabbak, éppen a ragok, képzők, jelek miatt. Emlegetni szoktuk a mennyi szavunkat, amit a német nyelv összetett szóval kifejez ki, hiszen németül a mennyi wieviel, de ugyanezt találjuk a szótárban a hány szónál is! Holott ez valójában, szó szerint azt jelenti, milyen sok! De hát ezt mi is tudjuk mondani magyarul: hány, mennyi, milyen sok és így tovább. Tehát csak ebben az esetben két olyan magyar szavunk is van, ami a németben nincs meg! Ez akkor is így van, ha nem kívánunk más nyelvek ellen beszélni. És ki-ki megnézheti az efféle jelenségeket más nyelvekben is.

Ahogy másutt is jeleztük, a mennyi szavunk képezhető így is mennyi-ség, ám a hány-ságot nem tudjuk. S különben is a „hány”, noha hányféle, hány felé stb., módon is használható, egyik érdekes leágazása a hányattatás, hányatott, hánykolódik, stb. Ezek ugyan időbeni lüktetést fejeznek ki, sőt, a hányás is növelést, többszöri dolgot, folyamatot jelent, például kihányja, hány, hányja, széthányja és így tovább, sőt, fölhánytorgatja – emlegeti, számon kéri, fölidézi, szóvá teszi, stb. stb., – de nem annyira tapad a számokhoz, mint a mennyiség.

Viszont kérdezni egyaránt lehet így: hányan vagytok? De így is: mennyien vagytok? Viszont „mennyibe kerül” esetében nem kell pénzt mondani. Ám ha a hány szavunkkal kérdezzük, akkor már hány forintba kerül? Persze a legjobb a Mi az ára? Mibe kerül? Azonban most ezek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy hány – mennyi – olyan szavunk van, amelyeknek közük van a számokhoz, számoláshoz! Ezúttal a „mibe kerül” szavakkal kérdezünk rá a „hány”-ra, „mennyi”-re. Azaz a dolgok árára. Hiszen a „mi az ára”? Szintén ezt jelenti. S ahogy másutt találkozhatunk vele, az ár méri az értéket. Ha nem is mindig igazi, valódi, de az „ér” s „ár” jelentéstartalma számszerűleg is összefügg. S akinél ez nem számít, mert gazdag, az az úr! De m-ér-ték az ar-asz is! Vagy az er-esz, a tető egy kis része, valamint kisebb darabot jelöl az er-esz-ték. Még találunk hasonló összefüggést, nem is keveset. De azokra vagy másutt kerítünk sort vagy megtalálja őket az olvasó is.

ÁSÍT: e szavunknál a legfontosabb hangzó, az „á”- magát az ásítást jelzi, a nagy, kényszerű levegővétel -, kerül bele a szóba, de mint láthattuk, sok más nyelv szavában, amellyel az ásítást kifejezik, nincs benne ez az „á”. Vagy ha benne is van, egyáltalán nincs olyan erős szerepe, hogy a jelentést meghatározó voltára gondolnánk. A nagyra tátott száj, az agy oxigénhiányát kívánja pótolni. (Be kell vallanunk, hogy az áz-ik szavunk esetében nem ennyire nyilvánvaló ez, ám az önkéntelen „ááá”-zás nemcsak az öröm, hanem a meglepetés következménye is lehet. És így valószínűsíthető az összefüggés.) Mert az ámul-bámul stb., esetében a nyitott, tátott szájból önkéntelenül „kijövő” hang játszik megint döntő szerepet. Viszont az is tény, hogy az eső vagy a víz említése nélkül is gondolunk a vízre – lére, italra stb., – ha ezt mondjuk: elázott, kiázott, fölázott, áztat, és így tovább. Az eső, víz, elázás, zápor, zuhé stb., okozta hirtelen meglepetés ebben az esetben is számításba jöhet, ámbár talán nem ez a végleges megállapítás. (Nem kívánjuk „eláztatni” magunkat.) De ezek a szavak önmagukban is mutatják, hogy összefüggés van köztük. Persze a zuhé szavunkban a zuhanás, az esés egyik határozottabb változatát érzékeljük, azért eső az „eső”, mert leesik. Tehát ez sem véletlen. A nyelv minduntalan tömörségre és egyszerűsítésre törekszik, s egyúttal arra, hogy egyetlen szóból vagy például két szó viszonyából mind többet tudhassunk meg. Mert ma, ha azt mondjuk, hogy „esik”, akkor nem mondunk sem vizet, sem „eső”-t – ami leeső víz! – mégis tudjuk, hogy víz hull le. Ha váratlanul és gyorsan és sűrűn, akkor zuhé, zápor zuhan, zúdul ránk hirtelen.. S bizony elázunk, miközben kissé mérgesen mondjuk, hogy „Áááá! A mindenit!” Egész pontosan, miközben vizesek leszünk, a hangunkkal „áááááá-zunk”. Tehát az „aaaaa” vagy „ááááá” sajátos jelzést, máskor érzelmi töltést visz a jelentésbe, kétségtelen, hogy lehet igenlő s tagadó, örömteli, netán gyanakvó stb., árnyalatú jelentése. Ide tartozhat, mivel e jelentések kifejezésére használjuk még az „Aháá!” szójelzést is. (Kíváncsiak vagyunk a hány és az „ahány”, „ahányan” lehető összefüggéseire.)

BŰ-BÁÁ-BŐ: A Bé hangzó ejtésekor, bubosra bugyrosodik az arcunk, mondhatjuk, hogy bővül, mintha híznánk. S bizony nagyon is hajlamosak vagyunk arra gondolni, miként az eR hangzó ejtésekor, hogy – olyan a formálása, mintha forogna-pörögne a nyelvünk – ez a bubosodás is visszahat a jelentésre, s ez történik a Bé hangzó esetében is. Az arc-bő-vűlését, nagyobbodását s ami ennek következménye, az erős bőgőhangot, bődülést jellemzi, pontosabban alakítja a Bé: így nem véletlen, hogy a bő, bőség, bőg, bődül vagy éppen a „bő”, mint nagyság, vezető jelentése – lásd a magyaroknál a „bő”-k vagy „bű”-k, nemzetségfők, kis vezérek megjelölése, neve volt -, a Bé hangzó vesz részt a nagyobb fokra utaló nyelvtani kifejezésben: nagyobb, magasabb, több stb. Persze sajátos visszaható logika, hogy ez a hatás is kétirányú, hiszen a kisebb, sekélyebb, csekélyebb és így tovább, szintén a nagyság változását jelzi. (Manapság sokat használják ezt a nem éppen szép kifejezést, hogy valami nagyságrenddel vagy nagyságrendekkel kisebb vagy nagyobb. Nem véletlen, hogy nem kisebb rendről beszélünk!} Tehát a két Bé jelenléte aligha véletlen. Még akkor sem, ha ez nyelvtani szabály, hiszen egyáltalán nem ok nélkül lett az. Nos, ha valaki kételkedne, kétkedne mindebben, a nyelvünk maga kínálja ezúttal is a bizonyítékot. Ugyanis, ha valami nagy ez-az – nem tudjuk pontosan, hogy mi – jön vagy áll előttünk, azt éppen ezekkel a szavakkal nevezzük meg: böhöm, böhömönc, illetőleg ami szokatlanul, különlegesen nagy, az böhöm nagy. Ha minden hasonló szavunkat és azok lehető változatait föl akarnánk sorolni, akkor bennünket is kísértene a bőség zavara. Így maradjunk ezeknél a példáknál s ha ki-ki talál többet, másokat, örüljön neki. De azért azt még jegyezzük meg itt is, hogy jellemző alapszava e tételünknek a búb, s a lehető p-b változással mutatósan erősíti ezt a púp szavunk is. De ott van a Bé nemcsak a buborék, de a domb, domború, sőt, aligha véletlenül a begyes-bögyös, kebel stb. szavainkban is.

A Bé tehát nagyobbítja, domborítja, búbosítja a jelentést is. Ezúttal nem részletezzük az általános baba-buba alakokban való szerepét, amely szintén teljes joggal ide kapcsolható, annyi további érdekességgel díszítve, hogy nagyjából azonos alakot jelent a bab, báb, baba, bábu stb. Íme tehát a nyelv ismét sokféle formában igazolja azt a föltételezést, amit maga hozott létre és maga is sugallt – egy-egy mássalhangzó szerepének fontosságát – a jelentéstartalom kialakításában. S ahogy a Bé hangzóról néhány dolgot megállapíthatunk, ami sajátja és azt nem lehet összetéveszteni mondjuk a Ká hangzó je1lemzőivel, úgy a többi mássalhangzó jellemző hangzás-elemeit is elkülöníthetjűk. Érdemes itt megemlíteni azt a szélsőséges helyzetet, amit példaként szoktunk bemutatni, amely az énekesek gyakorlásánál egyértelmű. Egyikük sem azt dúdolja, hogy kákákáká, hanem lálálálá. Nem a kemény hangzóval próbálják a dallamot, hanem a lágy eL hangzóval. Maga a dal, dallam, dalol s dúdol szavunk is ide sorolható, hiszen a Dé hangzó ejtésekor is kissé duzzad dudorodik a száj, ha másként is, mint a Bé esetében. Aligha véletlen, hogy a ded-dad a gömbölyded, tojásdad szavakban fordul elő és mindkettő a nevezett dolgok kerekded voltát jelenti. A didi, duda, dundi, kisded és így tovább, szavak jelentésében ugyanaz a kerekdedség található! És az eL valamint a Dé is lágy hangzó. Megtalálható munkáinkban a lágy és kemény hangzók bemutatása a lágy és kemény jelentésű szavainkban. Például a lágy szavunkban lágy mássalhangzókat találunk, mint a puha, pihe, szellő, lágy, dunna, dunyha stb. szavakban. Ám keményeket a kattog, kő, kavics, kemény, kova, kovács stb., szavak meghatározó tövében!

DAD-DED-DÉD dádá: Amint föntebb látható, már szóltunk a Dé hangzóról is, amely a kemény Tének, zöngés, azaz lágy rokona. A hangzásban a domb, dudor, duda, – didi közvetíti a lágyságot, a kisded, édesded, dédi stb. szavaknál is. A dob dübögése, dobaj, dobban stb., pedig a hangutánzásból adódik. Itt is forma és hang találkozik, talán éppen a szívdobajban, szívdobogásban? Mintha az is benne volna ebben, hogy a szívdobot belülről veri a vér?! A Dé dudorodása ott van a dúdol, dudál, de a domb, domború, sőt, sajátos átváltozásban a tompa, tompor, tömzsi, tumor stb., jelentésekben is. De ide sorolhatók a hangutánzó dongó s dödörög változatok is, valamint a dübög, dübörög, s ha meggondoljuk, akkor elvont fogalomként a düh, dühös, dühöng stb., sem lehet távol e jelentésektől. A dudornál megemlíthettük volna a dülled szavunkat is. De gondoljuk meg, a dühöngő ember, nemcsak dohog, hanem dönget, bömböl, tombol stb. Lám előjönnek az eddig emlegetett mássalhangzók.

Bár az ábécében előbb jön az „ó”, – majd erről a hangzóról is szólunk, előre vesszük az emlegetett szív miatt a „szí” szótövet. Amiből lett a szív, szipákol, szipka, – p-v változás! – szippant, szipog, szivacs, szivattyú – a nyelvújítás szavaiból azok maradtak meg, amelyek beleillettek a nyelv ősi rendszerébe – szivar, szivárog, szívós, szívesség és így tovább.

SZÍV – legyen szíves: Amiről ezúttal kell szólnunk, az nem más, mint megint sajátos szófogantatás, szószülés. De ez sem áll messze az „ajzástól”, logikája azonos. Ugyanis a szí-isz lényege a szívás. Ahogy a szívünk – és minden szív – azonos elven működik. Ennek az a lényege, hogy légüres tereket hoz létre, amibe aztán bezúdul a vér, majd azt a következő ütemben kinyomja, miközben újra létrejön a légüres tér. (Hasonló elven és módon működik maga a fémszivattyú is!} S ahogy tudjuk, kétfelé ágazik el a jelentés. Egyik esetben megmarad a szívás s ennek erejét jelképezi a szívós – mint kitartó – szavunk. Természetesen ide sorolódik a szívás, szivattyúzás is. A másik ág érzelmi jellege. A „jószivű” ember jó ember. Aki jóságában szívességet tesz a másiknak, mert jó szívvel, jóakarattal, szeretettel segíti. A SZÍV tehát a szeretet, szerelem, jóság jelképe is. De ne feledjük, hogy a szívünk a legősíbb szivattyú és a magyar nyelv ezt a folytonosságot, ami a dolog lényegét ezúttal is megőrizte, pontosan mutatja! (Csak kurta példa, németül a szív das HERZ, a szívás, például folyadékot saugen, – emlékszünk a magyar isz-szí szótőre? bizony csodálatos! – a szivattyú németül die Pumpe, a szíveskedik belieben, a szívós zäh(e), kitartó ausdauernd, emlékezzünk a „magyar” dajer, régi tartós női hajállás szavára. Az angol és más nyelvekben még ennyire sincs meg a valós és logikus összetartozás, azonosság!) És azt se feledjük, hogy a magyar „szi-v” szavunkban benne is van a szí-vás, szi-pákolás szótöve is! A szó jelentését tehát több oldalról erősítik a tapasztalatok, és mint mindig, alaptörvényként, a valóság szívós erői. Szíveskedjünk ezt már tényként elfogadni és tanítani, hirdetni!

ÓÓÓÓ! Óhajtó?: Nem az ó-t hajtjuk, hanem az „ó” jelzi a bennünk alakuló „hajtást”, ösztönzést, ösztökélést és abból lesz a szó-hajtás. Azt mondjuk: „Óóó, ha én… Ó, ha nekem… Ó, ha velem…” és így tovább. Máris megszületik az új magyar szó, az óhajt, óhajtás, óhajtozik és innen már csak egy hangnyira van a sóhaj szavunk! (Ide csatlakozik más ágról az ó, ódon, ócska; az utóbbi beCÉ-zett régiség, az „ó” jelentése japánul is öreg.) De az is lehet, hogy az „ódzkodás”, kiejtve „óckodás” szavunk is a sokszori „óóó” én nem, nekem nem stb., használatából alakult? Látható, hogy így is születhetnek új szavak és mi emiatt ujjonghatunk! „Úúú, de szép! Úúú, de csodálatos! Ujjé! Ujjongjunk nyugodtan örömünkben.

Ugyancsak későbbi hangzó a sorban az „u-ú”, de jobb lesz itt is megemlékezni, az ugat, ugató, ugatás szavunkról. Ugyanis a kutya ú-kat u-gat, ú-kat mond, ú a vessző, ú a pont… Aligha csak a játékosság izgalmas, maga a nyelvi jelenség a föntebbi szószületések rokona. Az „u” többes száma: uk vagy úk, s megint föltételezhetjük, hogy amikor a kutya u-gat, u-kat hallat. (Vauuu!) Nagyon is elképzelhető, hogy a nyelv ezt a lehetőséget megragadta, tehette, hiszen van többes szám jel, van rag, s ezekből alakulhatott a szó. Az ukat-ból könnyen lett u-gat. (Még az is lehetséges, hogy ez a nagyon régi emberközeli állathang segített a rag megerősítésében, de inkább az a valószínű, hogy mindezt a rag tette természetesen lehetővé.) Csak egyet nem fogadhatunk el soha és sehol: a véletlent! Mert az nem más, mint az az eset, amiről nincs vél-eményünk. A kutya hangadásának egyik változata a tutol, akár a zúgó szél.

Összefoglalásként itt is elmondható, hogy a magyar nyelv jótékony sajátossága az ilyesfajta szóalkotás. Az óhajt-sóhajt szavaink vagy a lovak visszafogását jelentő „hőő!”’; „hőő’!” kiáltások „többesszámosítása” alakítja ki a hőköl, hökken, meghökken, visszahökken stb. szavakat. Vagyis a többes szám jele, megint a „k” kerül a hö-k végére. De ez a fajta nyelvi megoldás hoz létre olyan szavakat is, mint például a nyög, hörög, röhög stb., szavaink. A nyögő ember nem azt hallatja, hogy „nyög”, hanem csak ezt „nyö-nyö-nyö”, valami ilyesmit. De mivel folyamatosan teszi, ez többször hallatszik, megint a többes szám jele társul a hangutánzáshoz és alakul ki a „nyö-k” majd a „k” lágyul a szó végén és a nyök-ből – amely nyögéseket jelent – alakul ki a „nyög” szavunk. Hasonlóan a „röhög”, „hörög”, „hebeg”, „habog” és a többi szóhoz. A Bábel előtt című könyvben szóltunk az un. ikes igékről: iszik, úszik, mászik stb. S azt tételeztük föl, hogy a folyamatosságot a szóvégi „k” jelenti, mint a többes szám jele, ahogy az előbbi szavakban annak zöngés változata, a ”g” jelzi a folyamatosságot. Mint ahogy a látszik, játszik, folyamodik és így tovább, jelzik a folyamatot. Csakhogy, amíg az itt – szándékosan – használt folyó – két jelentés! – folyamat szavakban a szótő határozza meg az állapot szüntelenségét, addig a többi esetben a többes szám jele, többeskedése, amely mennyiségi folytonosság! – egyúttal időbeni folyamatot is jelöl és így többesedik. Lehet, hogy ez az „ikes igék” titka?

E rész összegezésére sem tudunk sort keríteni, egyszerűen azért, mert lehetetlen. A példák kiragadottak, sokkal nagyobb és színesebb halmazból-rendből. Mert itt is említeni lehetne a hallás és jelentés összeforrását például a „halló!” szavunkkal kapcsolatban. Ezt a szót Puskás Tivadar távbeszélő központjának kezelési módja vitte el világszerte. Ugyanis a kezelő kisasszonyok visszakérdezték a kapcsolás után, hogy „hallható”? Tehát hallják-e egymást a felek. Az idő sürgetett, a nyelv amúgyis hajlamos – lustaságunktól ösztökélve! – a rövidítésekre, mostanában a nem igen szép „viszhall” elköszönés jött divatba. De fejezzük be az előbbi gondolatot. Minden bizonnyal az említett távbeszélő központ használata „vitte” magával a magyarul természetes „hallható?”, „hallani?” s a végül „halló!”-ra rövidült magyar szót, amelyből aztán nemcsak a távbeszélő használatakor alkalmazott beköszönő szó lett sok más nyelvben is, hanem mindez a „heló” köszönőszó formájában tért vissza szülőhazájába. Hümmöghetünk, ümmöghetünk, de a francia „áló”-t mond, az angol, német stb., szintén „haló”-t. Noha az ő nyelvükön nem ez jelenti a hallás vagy hallani szót, ami pedig ehhez a cselekedethez természetszerűleg tartozik.

Nem folytatjuk a sort, inkább másféle, de ősi logika okán mégiscsak ide tartozó példával fejezzük be e kis tanulmányt. (Amit egyébként folytatnunk kell!) Ez a fizika törvényéhez tartozik – mintha csak oda tartozna?! – s nem más, mint levegőben suhanó dolog hangadása. Az un. „Doppler-féle elv” szerint a felénk közeledő suhanó tárgy a levegőben magas hangot hallat, a tőlünk távolodó mélyet. (A csillagok esetében a távolodás vagy közeledés vonatkozásában fényeltolódásról beszélünk.) S íme minden felénk s itt-re, ide-re idez, idéz – utaló szavunk magas hangú! A távolra mutató vitathatatlanul – és a példák is ezt igazolják – valamennyi mély hangú. Néhány példa a felénk mutatóra, vagy közelítőre: itt, ide, eme, ez, emez, eme, emitt, sőt: emilyen, semmilyen s a tőlünk távolodók vagy távoliak: ott; oda, amoda, amaz, arra, amarra, amolyan, tova és így tovább. A magyar nyelv nemcsak többszörös logikai rendszer, hanem élő szervezet is. Tehát lehetségesek minden vonatkozásban eltérő példák, de ahogy mondani szokás, a kivétel erősíti a szabályt. Ez pedig azt jelenti, hogy másfajta szabályba illenek, de oda sem véletlenül.

Alcímben említettük az „íj” és „nyíl” szavunkat. Az meglehetősen köztudott, hogy ijedtség fogta el a tőlünk nyugatra lakókat a kilencszázas években ezt az időszakot nevezik – helytelenül! – a kalandozások korának, pedig Attila jogos örökségét keresték eleink, ráadásul egyik-másik kis német királyság, hercegség stb., szövetségeseként, s azt hiszem, olyasmi is volt ez, mint ami természetes az élővilágban, az egyedek a legkülönfélébb módon őrzik környezetüket, életterüket! -, de most maradjunk a szónál. Kérdezhetem joggal, ha már imába is foglalták a magyarok nyilait, hogy lehet-e s van-e összefüggés az íj és ijed, ijesztő, stb., szavak között? Hiszen a nyíl csakis az íjjal együtt volt fegyver, sőt, a magyar íj volt sokáig a kor „csodafegyvere”. Mert minden elvont fogalom mögött – s ezt százszor, ezerszer bizonyítja nyelvünk – a valóság található, az az elsődleges!

Még valamit említünk ezúttal is, mégpedig a nyíl és nyilall szavunk közötti lehető közvetlen és szoros, ősi összefüggést. A magyar az éles, kemény szúró fájdalomra azt mondja, hogy belém nyilallt a fájdalom! Megint csak ősi és sokszori tapasztalati emlék-kényszer folytán. Érdemes megnézni a nagy nyugati, de más nyelvekben is, egészen más szó a nyíl és a nyilallás, nyilallik. Nem eredendő ősemlék, ahogy a sokszor emlegetett ló fogalma, szava sem. (A tőlünk nyugatra és északra lévő népek nyelveiben, de a köröttünk élőkében sincs benne a lovagolni szóban a „ló”.) Persze mondhatnánk még a példákat hosszan, amikor a magyar nyelvben logikus, tehát valós az összefüggés a tárgyakkal, dolgokkal, cselekedetekkel, valamint az azok megnevezéséből létrejött nyelvi képződményekkel, az elvont fogalmakkal. Ugyanezek a dolgok nem alkotnak egymásra ható és egymást erősíti rendszert. Ez nyelvi kutakodásaink egyik legfontosabb tanulsága, tanúsága és igazsága. S ennek alátámasztására jött létre ez a kis dolgozat is, amit e könyvben alaposan kibővítünk. Ide arra nem lesz mód, hogy hosszan és a maga teljességében mindent megmutassunk.

Mindezeket itt lezárva, meg kell ismételni a kutakodás másik tanulságát: mindenki úgy beszél, ahogy hall. Magyarán, mindenki aszerint formálja a hangzókat, ahogy azokat hallás után megtanulja. Tehát a hallás finomsága hathat a beszéd szépségére is. Ez is az alaptörvény része, hiszen a beszédhez száj, torok, nyelv kell és persze fogak is szükségesek ahhoz, hogy árnyaltan képezzünk hangzókat. A gyerekbeszéd fejlődése egyúttal a tudatos hallás alakulását is jelenti. Végül azt is elmondhatják, hogy minden egyes gyermek és ember, jórészt végigjárja, tehát megismétli a maga sajátos környezetétől is vezérelve, a hangtörvények lehetőségei között, az egész emberi beszéd törzsfejlődését. Természetesen a nyelvek mögöttesében ott van kezdettől az eltérő táj, éghajlat, társadalmi út és így tovább. Mindez okként és előzményként meghatározza az egyes nyelvek alakulását. De azt hiszem, maga a beszéd – a szavak – évezredek alatt nem sokat változott. Ami változott, az az írás és az hatott bizonyos fokig a beszédre. Isten „nyelvkavaró-zavaró” cselekedete azok kacskaringóiban rejlik, mint emberi gőg és sandaság, ami mindent ki akar sajátítani, lehetőleg Istent és hatalmat egyszer- és mindenkorra. Ez is fölajz bennünket, emiatt is van nem kevés jajunk-bajunk, amivel gyakran hiábavalóan erőlködünk, bajmolódunk. Ajaj, baj a jaj!

Az utóbbi, Bábel előtt című munkánkban részben érintettük már ezeket a témákat és hangzó-összefüggéseket, ám ezek nem hagyhatók el, kiindulásul használunk kell őket, hogy aztán a finomabb, rejtettebb és mélyebb összefüggésekhez is eljussunk. Végső soron ez nem abajgás, de nem is bajmolódás, hanem érdekes, izgalmas játék, ami e sorok íróját, még negyven évi kutakodás után is magánál tartja.

Kézzel kezdtük, fejezzük is be kézzel e fejezetet. (A fej felül, fönt „befejezi” az emberi testet, még a fölségét, fönségét, fejedelemét, vagyis főnökét is a „fő”.) A K+Z önmagában is igen gazdag jelentéstartalmi elágazásokat tartalmaz. A kéz, kezd, küzd a legősíbb összefüggéseket idézi. Aztán seregnyi a KÖZ jelentése. Ebből van a közös, közösség, község, közérdek, központ, éppen úgy, miként a közöl, közül, közvetít, közvetlen és így tovább, nagyon hosszan sorolhatnánk, közölhetnénk a közönséggel, közösségekkel. De az alap, a kiindulás, ahogy magam írni-mondani szoktam: a kéz, kéz közeli eszköz.

Ajzó kézről szólunk a címben, holott ne feledjük, hogy egyszerre működik a feszítő-ajzó kéz és ezt a feszítő erőlködést „megnevező” száj. Az ajzás hangkifejezője a szájból hallható. Ahogy az „aj”-„aj” vagy ajaj, hajaj és így tovább. A „szájalás” beszédet jelent. Akinek azt mondják, hogy ne szájalj, annak azt mondják, hogy ne járjon a szája, ne beszéljen. (Móricz Zsigmond A tej című egyfelvonásosában használja ezt a kifejezést: „Ne szájalj! Te se szájalj.”) Azonban fejezzük be, legalábbis itt a K+Z, kéz, köz, és miért is mondjuk, mondhatjuk ezt a kifejezést, kézen-közön? Főleg, ha valami eltűnik, arra mondjuk, na ez is eltűnt kézen-közön, azaz valahol, nem tudni hol. Nem tudjuk, mert „kéz kezet mos”, azaz: az egyik tisztázza a másikat, mi-köz-ben ezt azt eltüntet.

Ahogy másutt emlegettük, nagyon régi valóság gyakorlata volt a kézrátétellel való gyógyítás. Így a magyar nyelv erre emlékezik, amikor a beteg gyógykezeléséről beszélünk. Amikor egyáltalán orvosi kezelésről szólunk. A beteg kezelésre jár, sőt, akit rosszul gyógyítottak, arra azt mondjuk, elkezelték. Tehát újra és újra meggyőződhetünk arról a nagyon fontos tulajdonságról, ami anyanyelvünk aranyalapja: minden szavunk nnögöttesében megtalálható, ha elég figyelmesek és alaposak vagyunk, az ősi valóság. A kezelés szavunk jelentése a kézrátétellel való gyógykezelésből alakult. Eszerint kell kezelni ezt a szavunkat, ami a K+Z mássalhangzó képlettel az egyik leggazdagabb szókészletet tartalmazza. Hiszen összetételben is sokszor fordul elő, például, közkatonai közmű, közrendőr, közkönyvtár, közvágóhíd, közalkalmazott stb., szinte beláthatatlan e szavak sora. Láthatjuk, hogy a KÖZ előfordulhat a szavak végén is. Íme: eszköz, Szigetköz, Csallóköz, Etelköz, Muraköz, vagy a szó közben is, például üt-köz-ő, üt-köz-ik, út-köz-ben, időköz-ben, mi-köz-ben és így tovább. Elvont fogalmakat is megnevezünk vele: közvetít, közvetítés, közhírelés, közügy, közérdek, közkincs, meg a többi. Gondolható, hogy összesen több száz szó tartozik a K+Z és a K+SZ mássalhangzó képletek által „határolt” szavak, szótagok köz-é. Mert hiszen a készültség végül is azt jelenti, hogy készültünk, felkészültünk valamire. Például a készületlen ember nem emeli fel a kezét az ütés kivédésére. Aki pedig felkészül, az a kezét is „készültségbe” helyezi. A készenlét szavunkban tehát ez is benne van. Aztán itt van a késztet szavunk, amely azt jelenti, hogy tettre késztet, s aki felkészült, tettre kész.

Mindezek után elmondhatjuk újra és nyomatékosan, sőt, bizonyítva, hogy ami egy-két-öt-tíz stb. ezer éve készült, azt kéz készítette, a kéz tette volt s ezt őrzi valamennyi „kész”szótővel kezdődő szavunk. De a nagy nyelvi út után, már azt is tudjuk, hogy az útra kész, tettre kész, készenlét, készlet, és minden rokonuk őse maga a gondolkodás és megfigyelés nyomán cselekvő KÉZ. Tehát a „z” hangzó finomult „sz” hangzóvá s ezáltal újabb jelentéstartalmi ág sarjadt a nyelvünkben. Mondhatjuk is: „Ahogy engem késztet, az már maga kész tett.” Annyi példa igazolja ezt a föltételezést, hogy szinte kezeskedhetünk afelől, hogy nem délibábos, hanem nagyon is valós úton járunk. De erre kezet is adhatunk, hiszen aki kezeskedik, az kezet is ad. Vagyis „parolázik”. Lám, mintha a par-ola szóban benne volna a „pár”? Hány kéz is kell a parolázáshoz? Kettő bizony, se több, se kevesebb. Mert a parolázás, másként kézfogás.

Az is igaz, hogy a kész, elkészültnek is több jelentése létezik. Mert elkészülhet valaki nemcsak a munkájával, hanem az erejével is. De a kiütött ökölvívóra, aki nagy ütés nyomán elfeküdt, is mondják, hogy „na ez kész”! Vagyis nyelvünk ragozó, szóképző kézsége, képessége – mert e jelentések rokonok! – bizony páratlan. (A régi pásztoremberek „kézsége” kis zacskóban lévő fontos dolgokból állt. Például sóból, fűszerekből, magvakból, aztán oda tartozott a tarhonya is; ami az ősi szárított élelem mai leszármazottja, kis keverő és evőkanálból stb. Azzal elvoltak napokig is a pusztán, mert kovakő, tűzszerszám is tartozott hozzá.) Ez a sajátságos megnevezés is mutatja, hogy a képesség kibontakoztatásához kézség is szükséges! A tehetséghez kell még tanulás és sok szor-(szer-ször-)galom. Ez az emberi világ rendje, amit, mint a valóság szülötte, sorra, rendre igazol a magyar nyelv is.

S ha mindezt végig elemezzük, átgondoljuk, akkor magunk is példák sokaságával egészíthetjük az eddigieket. (Az egész, egy, ig, igg szavaink szoros összefüggéséről másutt szólunk. Itt csak arra em-lékeztetünk, em-leg-et-ve az összefüggést, hogy a magyarban az EGY lehet a MINDEN, ahogy ezt a világegy-etem és a világ-minden-ség, azonos jelentésű szavaink is bizonyítják, igazolják). Hatalmas tehát a szó-kész-let e kéz-ségek következtében, így nem is képzeljük, hogy bemutattuk a teljességet a kéz és a kész szavainkkal kapcsolatban. S magunk is készen állunk, útra készek vagyunk s kézséggel közlünk majd további példákat. Ám nem hagyhatunk ki valamit. Alighanem a két-kéz szavunknak ahhoz is köze van, hogy két kezünk van és fölfigyelhetünk a teljesen természetes t-z hasonulásra. S mivel a gyermekek a világon a nyelvet, a beszédet nem olvasás, hanem hallás után tanulják meg, valószínű, hogy ezáltal az ejtések nem sokat változtak. Maradt a torok, száj, nyelv, fogak közreműködése és a levegő áramlása. És mindez egyetemes követelménye a beszédnek.

Azt se feledjük, hogy létezik az örök nemzetközi emberi „nyelv”, amelynek „szavai” szinte azonosak, sőt, a lényegüket tekintve valóban azok. Ezek a nagy fájdalom, felindulás, öröm, keserűség, düh, gyönyör, csalódás, felismerés, megdöbbenés és még több tucatnyi ingerre előtörő, önkéntelen hangadások. Ide tartozik a „héé” kiáltás éppen úgy, mint a nevetés, sikoly, nyögés, és így tovább. Közös jellemzőjük, hogy nem függnek anyanyelvtől, nem is lehet tudni e hangadások nyomán, hogy milyen e hangokat kiadók anyanyelve. Ide tartoznak a csecsemők, kisdedek sajátos hangjai, gügyögései. Miként már annak idején a Kortárs című lapban megírtuk – mintegy harminc éve – még akkor sem lehet megállapítani gyakran az anyanyelvi hovatartozást, ha kis anyukák gügyögnek vissza a kisgyermeküknek. Hiszen többnyire valamennyien ezt az egyetemes gyermeknyelvet próbálják maguk is utánozni. Ezzel kapcsolatban már azt is leírtuk, hogy a világon minden gyermek „egy nyelven” beszél bizonyos életkorig. Vagyis létezik ma is egyetemes emberi nyelv, hangközlés. S korántsem csupán a gyermeknevetésre vagy sírásra gondolunk, e gügyögő hangoknak tucatnyi változata létezik. S mindezekből akár az is következhetne, hogy az emberiség egy nyelven beszél. Hiszen, ha a földrajzi helyzet azonos volna, valamint a társadalmi is, akkor még mindig gátolná az azonos nyelv kialakulását a távolság. De az eltérő ejtéseknek is megtalálható az oka, ami nem annyira az eltérő hangképző szervekből adódik, embernél ezek mássága nem jellemző, hanem más, valós kényszerítő körülményből. Majd ezt elemezve minden bizonnyal el lehet jutni odáig, hogy az egyes azonosságok eltéréseinek okait is kimutassuk.

Alighanem a viszonylag nem távol élő népek nyelve, ha visszafelé megyünk az időben – például a népvándorlás nomádjaié – nem is tér el egymástól olyan nagyon. Független érdek volt, hogy az életfontosságú valóság megnevezések azonosak vagy közeliek legyenek. Ilyen szó lehetett például a víz. Gondoljunk csak a wasser, voda, vesi, water, víz mássalhangzóira. Amikor is állandó szereplők a „v”, illetve a már ismert módon, társként változó „s”-„z”-„t”-„d” hangzók. Nem kis mennyiségű ember használja Európában a vízre a meglehetősen hasonló szót, mondhatjuk, hogy több száz millió! Ráadásul a magyar nyelv a vízkiválasztó szervet is csaknem úgy nevezi meg – vese -, mint a finn nyelv a vizet: vesi. Ezek aligha véletlen dolgok! Finnül a víz bírtokos esete veden. Aligha véletlenül jut eszünkbe, ezt a finn kifejezést hallva, hogy aki italt „vesz magához”, arra azt mondjuk, hogy vedel. Ráadásul a beszédben – ejtésben – sokszor még közelebbieknek érződnek e megnevezések. Újra mondjuk, a gyermek – az ember – igazában hallás után tanul meg beszélni.

Ha a sokszor emlegetett „Aki fázik, fát keres!” mondás, gondolat alapkulcs nyelvünkhöz, akkor mellé sorolhatjuk azt is, hogy „A kéz kézközeli eszköz.” Ez talán már nem kezdetleges bizonyítás, hanem e korántsem teljes eszmefuttatás után is késznek vehető, kézenfekvő bizonyítékkal is felér. Ezért kezeskedhetünk is, sőt készséggel meg is tesszük.

AZ ŐS-CÉ-TŐL A MAMÁ-IG

Az emberi beszéd kezdete százezer évekkel mérhető. A természetes hangadás lehetőségét jelenti a levegő mozgása a szájon át a tüdőbe és vissza. Tehát az élet egyik alapfeltétele, a lélegzés teszi lehetővé, szinte kényszerűen, ezt a fajta KÖZ-lést, nem beszélve a lehető másfajta jeladásokról. Ilyenek például a kézzel, arcfintorral, mosollyal stb., adott jelek, valamint a hosszabb időn át látható rajzok, karcok. A jelzések tehát szólhatnak a pillanatnak, lásd az indiánok füstjeleit – vagy a morze-jeleket -, KÖZ-elnek, távolnak, de őrizhetik a KÖZ-lendőket rövidebb-hosszabb ideig, a néhány perctől vagy órától KEZ-d-ve több ezer évig. A KÖZ-lések módja és a KÖZ-ölt szövegek, üzenetek anyaga – színes fonal, égetett agyag, farovás, kővésetek stb., – határozzák meg a jelek, ábrák vagy betűk – betűvetés! – által KÖZ-vetített KÖZ-lemények maradandóságát. Mi alább az emberi beszéd KEZ-deteit járjuk körül. Mivel feltételezzük, hogy minden egyes gyermek nagyjából megismétli az emberi beszéd törzsfejlődését, nyugodt lélekkel választhatjuk segítőnek a beszéd vizsgálatához ezt a folyamatot. Akkor is jó úton járunk, ha tudjuk, hogy a gyermekek rövidítve élik át a hajdani hosszabb fejlődést. (Másutt is említettük, hogy nem zárható ki a nyelv, főként a magyar nyelv földön kívüli eredete. Azért fogalmazunk így, mert az elmúlt negyven év kutakodásai ezt a lehetőséget is sugalmazzák!) A beszéd mai megtanulása így is úgy is tükrözi a hajdanit, az eredendőt, bárhol történt is az. Szerintünk a magyar nyelv egyik alapfejlődése itt a Kárpát-medencében történt. A jégkorszak jövetelével jelentős népcsoport ment el a meleg tengerpartokhoz és a folyóközökhöz, majd évezredek múlva visszatért. Mint a vándormadarak s halak az ősi ívó helyükre. Ennek törvényerejű kódja génjeikben vezérli őket, hogy csakis itt, a számukra eredendő, ősi földön hoznak a világra s nevelnek utódokat, noha telelő hazájukban is lenne rá alkalmas hely és hőmérséklet! Ezt érdemes volna a szakembereknek alaposan megvizsgálni!

Mi abból indulunk ki feltételezéseink nyomán, hogy például a nyelvünkben két nyelv él és hat, két magyar nyelv, amely itt találkozott s forradt eggyé újra. Ám őrzik az egyesülést bizonyos forradáshelyek, s minden bizonnyal e helyeken törhetők el a szavak. S azt is jegyezzük meg itt is, hogy a kisgyermekek valamennyien azonos „nyelven beszélnek” bizonyos életkorig, talán átlagosan nyolc-tizennyolc hónapos korukig az egész világon. Ez a hangadó szervek és a hangadási mód azonosságából logikusan következik. Aztán létezik egyetemes egynyelvűség a sokféle beszédű-nyelvű felnőtteknél is, ez az érzelem, indulat, mondható így is: kényszernyelve. Ide tartoznak az öröm, fájdalom akaratlan fölkiáltásai, hangadásai. (Mindezekről hosszabban írtunk a Bábel előtt c. kötetben.) De lássuk végre, mit értünk a címben jelzett ŐS-Cé alatt? Mielőtt azonban elkezdenénk KÖZ-elítgetni szándékunk szerint e témát, látható, hogy a K+Z mássalhangzó képlet által körülzárt szó, valamint szótag sokféle lehetőségét is „mellékesen” bemutatjuk. Annál is inkább, mivel a nyelv a legnagyobb KÖZ-össégi alkotás, vele kezdődhetett az elkülönítő, pontosító gondolkodás ís. A magyar nyelvben ősi összefüggést gyaníthatunk a KÉZ, KEZD, KÜZD, KÖZ, KÖZÖS, KÖZEL és így tovább, a K+Z képlettel kezdődő ragozott, képzett szavaink KÖZ-ött, mivel azonos vagy KÖZ-eli a jelentéstartalom. Az ember KÉZ-zel KEZD s ez a KEZDET, tehát KEZDETBEN el-KEZDETT valamit, amit KÉZZEL tett, tehát minden dolog KÉZ-itmény, hiszen KÉZZEL KÉZÜLT, azaz finomodott és elvált a szó s lett a K+SZ képlet, tehát KÉSZÜLT. De maga a KÉSZÜLŐDÉS szavunk ma is mindkét ősi jelentést tartalmazza, hiszen ha valahova KÉSZÜLŐDÜNK, akkor a KEZÜNKKEL is dolgozunk, ám ugyanakkor a KÉSZÜLŐDÉS mára elvont fogalom lett. Akkor járunk jó úton, ha rátalálunk azokra a pontokra egyes szavaink esetében, ahol a valós ős fogalomból kihajt, kiágazik az elvont fogalom. Majd jól láthatjuk ezt például a Cé hangzó elágazásainál, például az IZ szavunk stb., esetében is. Vagy a már jelzett könyvben körbejárt több jelentésű fél, ér, szem stb. szavaink elemzésekor. Jöjjön azonban az ŐS-Cé.

Indokoljuk – ok-oljuk! – előbb, hogy milyen alapon beszélünk ŐS-Céről. Ez a hangzó egyetemes, ősi hangjelenség. Hallatása nem függ fajtól, anyanyelvtől. Minden bizonnyal az emlőt szopó kisded.- a csecset, csöcsöt szopó csecsemő – hangadásával kezdődik, csírázik. Az így képződő Cé, cö-cö, icipici cuppanás az édes – ides, ízes! – anyatej szopásának természetes szivattyúzásakor hallatszik, méghozzá az átlagos szoptatási időt figyelembe véve is, végül milliós szám jön ki. Ennyiszer hallatta és hallotta a csecsszopó ezt a hangzót. Ez tehát nyomot hagy az emlékezetében is és összeköti az evés, jó íz, jóllakás jó érzésével a tudat alatt. Ám a felnőtt ember is, ha jót eszik s főképpen, ha szomját oltja, jót iszik, akaratlanul is cuppant utána: cö-cö, ccö, ez finom volt, illetve jólesett. Tehát ezért ősi és egyetemes az ŐS-Cé. Ugyanúgy nem függött és ma sem függ anyanyelvtől, akárcsak a köhögés, röhögés, büfögés, nyögés, hörgés stb. Viszont ez az ŐS-Cé a magyar nyelvben roppant nagy szerepet kapott, különösen, ha az elágazásokat is figyelembe vesszük. (Míg a jelentős, nagy nyelvekben nem! Noha használják a becézés kifejezést, de nem tudják miért. Az ő nyelvük ezt nem őrizte meg, tehát nem is mondja el!)

Maradjunk azonban magánál a Cé hangzónál. Tehát cé, cö, cuppant, ici- pici – a selypítő így mondja: isí-pisi, a pösze pedig iszi-piszi és így alakul a pici szóból a piszi, s a mondásban, amit így ismerünk „Hiszi a piszi.” A piszi nem más, mint a gyermek, a kicsi, pici, piszi. (Emlékezzünk, a kutya, kutyus lehet kuszi is.) Mert amit mondanak, azt a csacskaságot csakis pici-piszi gyermek hiheti el. De lássunk még néhány beCÉzett szót: cucc, cécó, cica-mica, becce-böcce, paci, maci-baci, Laci, – a Lac-kó becézett és kicsinyített egyszerre! – stb., illetve ide sorolódnak a cici, csecs, csöcs, csecse-becse, öcsi, ácsi-bácsi, vagyis a beCÉ-zés szavai, a csacsin át a kece-bece, azaz kecses, karcsú, a cinke, fecske szavak sokaságáig. Mert százával sorolhatnánk a be CÉ-zett szavakat és azok cirógató, cirmos, cuki jelentéseit, egészen a disznót jelentő cocá-ig. Amelyek arról tanúskodnak, hogy a gyermek szemszögéből lesz a nagy ló paci, a nagy medve maci, meg a nagy ökör vagy tehén is becce-böcce és így tovább. De a cuppogás-édesség-jóllakottság ősélménye szolgáltatja az egyik első ösztönös, azaz természetes hangadást és tudást!

Ennek az ősi hangzónak köszönhetjük, hogy olyan szavaink is vannak, amelyek más nyelvekben nem találhatók. Ilyen például az öccs, öcsi, öcskös, ácsi-bácsi szavunk. (A hugi, tán hu-ki, mint ki-csi? S hugica szintén nem található a nyelvekben.) Valójában az öccs, öcsi esetében a becézett „ö” hangzóval állunk szemben. Ó a harmadik személy! Vagyis némely alapesetben, aligha véletlenül, éppen a gyermek hangadásban először szerepet játszó magánhangzók, majd a mássalhangzók a meghatározók!) Erről majd másutt és elemzőbben kell szólnunk. (Itt azt említjük meg, hogy az e-vés, i-vás szavaink esetében csak a szótő e-je és i-je marad ragozáskor, képzéskor. Tehát az élethez lényegesen tartozó evés és ívás – eszik, ennivaló, étek, itt az e é-vé alakul, magasodik, étel, étkezés, de már elemózsia vagy ital, iszik, ivó, ivászat, italos és így tovább – szavakban mintha a gyerekkor ősmagánhangzói, ősbeszéd hangjelei maradtak volna meg?!) Látható, hogy a becézés lehetősége hozta létre az öcsi, ácsi-bácsi, ici-pici, cici, pöcs, csecse-becse, de például a Laci, Manci stb., szavainkat sok mással együtt. Ám ez nem maradt elkülönült gyermeknyelv! Természetesen használja őket bárhol a nyelvünk. Ide sorolható minden bizonnyal például az uccu szavunk is. Uccu neki, vesd el magad! (Érdemes volna külön elemezni, hogy mit is jelent ez a szólás, és miért jelenti azt, amit jelent?) Nincs vita, hogy az úttal függ össze a jelentés, hiszen útnak eredünk, utva-futva utunk-futunk. S ha lóval – pacival! – tesszük, lótunk-futunk, lótvafutva. Érdemes a továbbiak előtt jelezni hogy az az ŐS-Cé milyen hangzókká alakulhatott.

Cé – eS – eSz – (ismert a t-sz, t-z hasonulás!), aztán Csé, majd lehet még Zé és Zsé is. S ha tudjuk, márpedig ez elfogadott nyelvi törvény, hogy az eSz Tévé alakulhat – lásd a másutt is emlegetett, nagyothalló Dani fiam teretsz-szeretsz változatát vagy a finn sata – száz stb. alakot, akkor máris ide kapcsolódhat az íz-es, id-es, éd-es ccö! de finom, de édes!, jelentések hosszú sora! Az édesanya, édesapa, édesded és így tovább szavaink egyedi voltáról nem is szólva, amelyek szintén jellegzetes magyar nyelvi jelenségek. Tehát az ŐS-Cé összefügg az ősízzel, ami nem volt más mint az édes anyatej íze! Teljesen világos, hogy miként és miért változhatott az íz íd-re és hogyan rejtőzött az ízesben az édes. (Ady anyaszava: Ides.) S az ízek közül elsőként választódik ki és játszik ősi szerepet gyümölcsökben, mézben, anyatejben az édesség. A többi íz nem ennyire fontos, s a felnőtt étkezésben inkább a fűszeresség játszik szerepet, valamint a só. (Már másutt is írtuk, hogy a ke-ser-ű szavunkban benne van a sör-ser neve. Aligha véletlenül! S a nyelvünk sem véletlenül serkent bennünket hasonló felismerésekre.) A só pedig ténylegesen s igazá-ban életszükséglet és átvitt értelemben ízesít, tesz változatossá, ezért a sótlan ember unalmas. Kár tehát elrontani a nyelvünket egyértelmű olvasást megzavaró angol show szóval, amikor ez a szavunk is, ha torzított írással, de visszajött. Nyugodtan írhatunk sót! Az ilyesmi nemcsak „besóz” bennünket, hanem föl is paprikáz! Mi már sokkal régebb óta használjuk a sava-borsa kifejezést., ha ezt a szórakoztatás elvtelen és műveletlen zsoldosai nem is tudják! Így hát az ősi magyar szót „hozzák vissza” rontó, idegenmajmoló szándékkal s bizony látható, hogy a mi szavunk kerül újra vissza hozzánk, más nyelv mostoha nevelése után!

Azt se feledjük, hogy az „ízlett?” azt jelenti „jó volt?”. Innen már logikusan következik, hogy az általános jelentésű ízlés szavunk is innen ágaztatható. Befejezve a kisebb gondolatkört, a tej szavunk megnevezésében ott van a Té, ami Zé-ből alakulhatott, lett az iz-ből í-t vagy i-d, majd éd, és máris átvezet a nyelvi törvény lehetősége az íz-től az ét-en át az éd-esig. S mivel az édesség sajátos nedvhez, gyümölcsléhez kapcsolódott, talán megvan az i-nni, i-szik, i-tal, ivás stb., szavaink kialakulásának lehetősége is. Tanulságos lesz, ha a tej és a fej, fejés szavainkat is pontosan el tudjuk helyezni ebben a szépséges és törvényszerű rendszerben. Talán a megfejtés szavunk nyújt nem is kis könnyítést, hiszen valaminek a megfejtéséhez gondolkodó főre, emberi fejre van szükség. (Most aztán fő a feje! Meg akarja fejteni a titkot, a „fejtörőt”. Ezért töri a fejét. Mert a dolgok hasonlóan függnek össze. A tej „fejése” pedig hasonlít a bor „fejtéséhez”, amikor a szőlősgazda a kiforrott, ha úgy tetszik elkészült bort „lefeji” azaz „lefejti” a leülepedett részről a hordóból, ahol kiforrt és átönti más hordóba és az lesz az ivásra már alkalmas bor. Ez fontos része a borkezelésnek.) Az külön téma, hogy föltételezhető, a kemény hangzók – Ká, Té – előbb kaptak szerepet a tudatos szóalkotásban, hiszen a finomabb, például eSZ, eS, vagyis a sziszegők nehezebben hallhatók, s képezhetők. E tévesztések miatt pöszék és selypítők a gyerekek, de ezt többnyire kinövik. Ugyanakkor az eR-re jellemző raccsolást már kevesebben, az általában felnőtt korra is megmarad. Egyúttal arra is kapunk némi magyarázatot, hogy a szótárban a k-t hangzókkal kezdődő szavak a teljes szókészletnek mintegy a negyven százalékát teszik ki, a hatvan százalékra jut az összes többi hangzó. Maradjunk az iz-es, id-es, első számú szótöveknél.

IZ – izgalom, izgága, izeg-mozog, ízzé-porrá, ízekre szed, ízeltlábú, izé, ízen-üzen, izzó, izzad, ízlel, ízelítő, ízetlen, íziben, ízig-vérig, ízület, egyízben, izom stb., talán ezek a legfontosabb olyan magyar szavak, amelyekben benne van a szintén több jelentésű „íz” szavunk. A sor nem teljes, de arra elég, hogy számba véve őket, bemutassuk érdekes és logikus kapcsolódásaikat. (De tán nem lesz szükség a rossz lélek, az íz ki-űz-ésére. Pedig az is iz-galmas feladat volna.) Az izgága szavunkról már megírtuk, hogy egyedi bolgár származtatása bizony nem kis tévedés! Ugyanis gyomorégést, gyomorfájást jelent. Lehet, hogy akkor is megették az ételt vagy megitták az italt, ha nem ízlett? Csakhogy ez a finom és ősi, logikus összefüggési rend nincs meg egyetlen szláv nyelvben sem. Ezúttal is a „szakemberek” felületességéről van szó, mint annyiszor! Nem tudom, hogy hányszor kell mindezt megírni, meddig lesz úr a tudatlanság vagy szolgalelkűség és meddig szolgál ellenfeleinknek a sok tévedés, amit végül is a mi adónkból fizetett „szakemberek” tudóskodnak össze ellenünk?! Tisztelet a kevés kivételnek! Bemutattuk azt az egyáltalán nem öncélú szójátékot is, ami szintén sajátosan mutatja meg az összefüggést a szavak jelentésében: I-SZOM-I-ZOM, azaz: i-szom-ia-zom, i-szom ja-zom, aki tehát a szom-ját oltja, az i-szik.

E kis kitérő után, ami nagyon is ide tartozik, lássuk e rendszer alapjához, kezdetéhez tartozó szavakat. Elemezzük azok ősi lényegét s mindazt, amit abból ma is, legalább sejdíthetünk. De már itt utalunk arra, hogy az olvasó netán szintén kezdi sejteni, hogy miféle ősi út is vezet a mamá-ig?! Talán itt szükséges utalni a csecsemőnyelv sajátosságára. Hiszen előbb inkább magánhangzós – oás – jeleket küldenek, majd akkor kezdenek mássalhangzókat formálni, amikor ocsúdnak, nyiladozik az értelmük. Így tán az első mö, azaz ma az önkéntelen közlés hangja, – benne van a hamm, hamiban is! -, a második már a tudaté: mama. Azért is kell erre gondolnunk, mert sajátos „gyermekszó” a mama és egyetemes is, bár más nyelvekben ez a nagy és logikus rendszer nem áll össze, csak töredékek találhatók. Főként nem csíráznak vagy ágaznak az ŐS-Cé-ből. Íme a kettőzések: baba, bibi, cici, csecse, dádá, didi, (a Dodó általában dundi kis-ded vagy nagy-ded s a dada, dudás, didis) papa, mama, s tán a néni, vagy a „gyerekes” kaka, kaki stb., szintén ide sorolható, a nyelvkezdeti ős-szavak közé. A kaka, az érdekesség kedvéért is említjük, baszk nyelven székelést jelent. A magyar is használja a kakil szót.

AZ ÍZ ÍZLELÉSEI

Íziben (nyomban, rögtön, rögvest, mindjárt, azonnal, tüstént, máris stb.) rátérünk az íz jelentéseire. De azt ezúttal is érzékeljük, hogy az íziben sem véletlenül jelent rövid időt, mint a többi, itt felsorolt rokon jelentésű szavunk. Hiszen az íz kicsit, részt is jelent. (Másutt írtunk a nyom és a nyomban logikus összefüggéséről, valamint arról, hogy miért jelent ez a szavunk rövid időt, milyen gyakorlat emlékét idézi – azaz ide-zi!) Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a Bé hangzónk ejtése búbosítja az arcunkat. A Bé szerepel a bős, bőség, bőg, vagy a bugyog, bugyogó, buggyan, buborék, buborcsék stb., szavainkban és ettől lesz búb azokon, és a Bé-től buborodnak a jelentések is. Még a rokon Pé is ide csatlakozik, hiszen a púp is sajátos búb. S vajon a nagy valamire miért azt mondjuk, hogy böhöm? És azt se feledjük, hogy a nemzetségfők egyik neve a „bő”, „hű” volt, s ezzel is a törzsekben elfoglalt társadalmi helyzetüket bőven kifejezték – ki-fej-ez-ték! -, de a másutt emlegetett hasonlóság sem véletlen a kerek-ded bab, baba, báb, bábú stb. szavak és jelentések között! Ide idézhetjük – el nem odázva a dolgot -, a pólyál, pólyás szavainkat, hiszen a pólyába bugyolált csecsemő alakja olyan, mint a babáé! Ez nem csoda, mert arról van szó mind a két esetben. Amikor is a be-bugyolált csecsemő, a baba is bab alakú, báb alakú. (Itt vessük közbe, hogy talán a török bey=úr, tehát bő, bű! összefüggéséről is szó van?) Lám mindig új és új bizonyosság mutatja, hogy szavaink egyáltalán nem véletlenül jelentik azt, amit velünk KÖZ-ölnek. Az ízig-vérig vagy a minden ízében egyaránt a legkisebb, legapróbb részeinkre, szinte a sejtjeinkre utaló jelentések. S hogy a nyelv mennyire logikus és következetes, az un. második gyerekkorba lépőket is a „gyereknyelv” módján nevezi meg. Mert az öregember, a nagyapa tata vagy nagytata, az idős néni pedig a nyanya megnevezésben részesül. (Bár a szanszkrit nyelvben a táto jelentése: atya.)

Használjuk még ezt a körülhatárolást, kicsiséget, elkülönülést jelentő szavunkat, ha úgy tetszik, ténylegesen „szorzásra” is. Ez is jól erősíti, hogy valóban elkülönítő a jelentése. Mert azt mondjuk, hogy egyízben, azaz egyszer, illetve többízben, vagyis többször, több alkalommal voltunk ott, tettük ezt vagy azt. Ismerős a hetedíziglen kifejezés, ami olyasmit jelent, hogy a lehető legtávolabbi rokoni kapcsolat, illetve, hogy például megbosszulják vagy megemlegetik még az ükök, dédek is. (S ha már itt tartunk, talán nem árt arra gondolni, hogy az ük szavunkban valószínűleg az egy szavunk van benne, például finnül az egy=yksi, ejtése ükszi, de azt is jelentheti az ükapa szóban, hogy a lehető első apa, olyan előd akiről még tudunk. Netán az Ügek neve is az egyet, elsőt, emlékezetest és egyben a folyamatot is jelenti? Emlegettük, hogy az ig-en, igg szavunk őse is az egy! Ugye egyetértünk?! S jelen van az ig-az, egy az jelentésében is az ŐS-EGY a téma. Tehát nem térhetünk ki az adódó elágazások bemutatása elöl, de ezzel ugyancsak azt ig-az-oljuk, hogy a magyar nyelvben példátlan rend van a kezdetektől.

Ide érdemes azt a magyar nyelvi külön-leg-es-séget leírni, hogy minden egyezkedés, egyezség, egyezmény legalább – legkevesebb ! – két „felet” jelez. Miként minden egyenletnek két oldala van. Ebből a szemszögből talán jobban érthető, ha arról szólunk, hogy a magyar a kettes számrend-szer szerint gondolkodik és természetesen beszél aszerint. Ahogy az az EG-ÉSZSÉG-ES, azaz EG(Y)ÉSZ EMBER, akinek két szeme, két lába, két karja, két válla stb. van és nem vehet félvállra semmit, mert akkor fele-lőtlen, illetve tán fele-dős, felej-tős. Igen, a feled szavunk is innen ágaztatható. Minden vonatkozásban beleillik nyelvünk rendszerébe.

Ugyancsak nem térhetünk ki bizonyos feltételezések elöl sem, amelyek hasonlóan ahhoz, amit most mutatunk be, s az elmúlt negyven év kutakodásai közben sodródtak aligha véletlenül elénk. Ugyanis – miként erről a KORTÁRS 1971 júniusi és decemberi számában írtunk – bizonyos magyar szavak, főként két mássalhangzó képletes szótövek, mint például a K+R, kör a T+K, teke, teknő, stb., vagy az SZ+R, SZER, SZOR, SZŐR stb., amelyeknek sajátos rend-SZER-e van a magyar nyelvben, más nyelvekben néhányad magukkal szintén előfordulnak és azonos vagy hasonló jelentéstartalmat hordoznak. (Gyanítjuk, hogy az alapképlet a Z+R, azaz az alapszó a sokaságra vonatkozik természetesen, mert az nem más, mint az eZeR!) Szóltam a más nyelvekben található szavainkról másutt is, de nem eleget, mert nem ez a dolgom. Ezúttal is csak néhány példát említek. Elsőnek az angol car szót, amely kocsit, gépkocsit jelent. Számomra a kerék alapjelentése jön be. De hasonlóara érdekes a serie SZÉR-ia, SOR-ozat is. Vagy gondoljuk meg, hogy a SZERvíz jelentése is SZOL-gáltatás. Noha itt a mássalhangzó képlet eR hangzója meglágyul és rokona az eL lép a helyébe. (Ott van ez a képlet például a SZAL-ma gyűjtőfogalmat jelentő szavunkban is. De az az érdekes ezúttal, mint más esetekben is, az ismétlése egyesíti a sokat. Maga az EGYESÍTI kifejezés is pontos! Az egylet-ben is sokan vannak! Azaz a gyűjtő fogalomból – szalma – az ismétlés nyomán, SZAL-ma-SZÁL, egy szál szalma lesz. De ez a szó van az egy szál magában stb., szavakban is.) Német nyelvből a Garten, kert, szóban a „ká” „gé”-vé lágyult és a képlet G+R – görbe, görgő, gurul, görnyed stb., – tehát a körutat jelentő német Ring kifejezés több más német szóval együtt, szintén a körre utaló jelentéstartalmat hordoz. S aki keres, elég könnyen talál e nyelvekben, de másokban is hasonló példákat. Az „íz” szavunkkal kapcsolatban sem hallgathatunk erről. Úgy véljük, az ilyen irányú kutakodás igencsak nagy meglepetést okoz sokaknak. Persze csakis akkor, ha ismerik a magyar nyelv rendszerét, amely létével bizonyítja e szavak elsődlegesen ide tartozó voltát.

Külön kell megemlíteni azt a tényt, hogy az „íz” szavunknak is több jelentése van.

Az egyik s amire talán a legelőször gondolunk, maga a dolgok legapróbb részével való érintkezésünk, amikor ételek, italok izét érezzük, ízleljük. (Ízlel, két ősi szó összetételéből és nem „képzővel” vagy „raggal” jött létre új szó! S ne feledjük, a lel-nek is megvan a mély hangú változata a „lal”, például tag-lal, fog-lal, miként ér-lel, kér-lel és így tovább. Rajtakaptuk a képzőt, amikor önálló jelentésű szó is. Hiszen a lel önálló szó, amely él a nyelvünk törvényének lehetőségével és megalkotja a mély hangú változatot. Ez nagyon fontos tanulság! Kileli a hideg, azaz meg-lel-i, megta-lál-ja! ) Tehát íz, ízlel, aztán már kissé átmenet az ízlés, ízléstelen, az ízetlen szintén átmegy a ízetlenkedik stb., lehető változatba. De már ez a szó is tartalmazza az apró, kicsiny rész jelentést. Gondoljuk meg, hogy nyelvünkkel olyan ici-pici-kicsi-ke és oldódó dolgot ízlelünk, ami „átfér” annak pórusain, (porcika, pórus?) az ízlelő végződések lyukain. Ne szaladjunk gyorsan tovább, hiszen például az ízlel szavunk jelentésében benne van a rálel, rátalál stb., értelmezés is. És akkor jobban értjük (ér-t-jük!) azt a régi jelentést is, amikor az „iz” ártó, bántó lelket, rossz lelket jelent. Ám a dolgok lényegére való rálelés is, egyúttal mutatja a jelentéstartalom régi kapcsolatát és indokolja, hogy a lélek szavunk elején miért található a „lel” magas hangzós, de mégis alacsonyabb magánhangzós változata. Alighanem ez sem elhanyagolható tényező. (Lám az íz-lel szavunk is két teljesen önállö szóból alakult! S valóban így értelmezhető a sokszor használt izé kifejezés, amiből lesz az izeje, izél és így tovább. Tehát megállapíthatjuk, hogy amikor nem jön a nyelvünkre a keresett szó, vagy nem akarjuk a dolgokat a nevükön nevezni, akkor áll elő az „izé”, „izeje” és a többi. Ugyanis az eszünkbe nem jutó szó az IZ-nél, az ellenünk való rossz léleknél van, azért az izé és nem a mienk abban a pillanatban, amit mondani akarunk. Ám ezt az IZ akadályozza, mert magánál tartja a szót.

Több helyzetből is következhet. hogy az „iz” lehet valaminek a része, például az ízeltlábúak kifejezésben a rovarok lába több apró részből tevődik össze. De kisebb testrészt – végződést, érintkezést – jelent az izület szavunk. Ne felejtsük, hogy apróságra, kicsiségre utal a minden izében, illetve az izzé-porrá zúz vagy tör kifejezés is. Testrész az izom is. Az izeg-mozog sok kis sajátos mozdulatot jelent. Az izgalom a sokféle rálelés következményét. De miközben az elágazásokat figyeljük, elemezzük, ne feledkezzünk meg arról, hogy mindezek mögöttesében az ŐS-Cé áll. (Még akkor is, sőt talán éppen ezért, ha a csúnya szavunk, a ronda párja, „csé” hangzóval kezdődik is. Hiszen az íz egyik jelentése is, mint láttuk, ártó, bántó, rontó lélek. Tán éppen ő izzasztja a beteget?! A „csuny” pedig Horváth Lajos közlése szerint, farkas. Viszont lehetséges, hogy ez az a bizonyos félnivaló csúnyaság, amivel a gyermekeket ijesztgették? Amit Zalában kankas-nak nevezett a nagyanyám?) Vagy azt se feledjük, hagy a verej-ték vagy veri-ték is apró nedvesség csöppje s a csöpp jelentése is pici, kicsi. Ily módon kapcsolódnak hangzók és jelentések, akárcsak az élet DNS molekulái! S alkotnak egymásba többszörösen csatlakozó, kapcsolódó rendszereket a magyar nyelvben.

Természetesen meg kell vizsgálni szavainkat, illetve a szótöveket, amelyekben az „iz” vagy az „is”, „isz” szótagok találhatók. Itt az ejtés azonossága fontos, mint például a „one” – ejtése van – egy jelentésű szó esetében. Tehát az ige-ejsz ejtése más. (Noha itt is meg kell alaposan vizsgálni e szó eredetét, elfogulatlanul!) Mi most az island féle szavakra gondolunk, amelyek jelentése sziget. (Szigetel, elkülönít – izolál!) Ahogy a Bábel előtt című kötetben is irtunk erről, az Is-ten egyedisége, elkülönültsége szintén ide tartozhat. Ezúttal itt nem részletezzük e gondolatot, hiszen nem az a célunk, hogy az ”íz” szavunkat mutassuk be a lehető legteljesebb mivoltában, sem a be-CÉ-zést, hanem az utat az ŐS-Cé-től a kettőzéssel alakult MAMÁ-ig. De annyit említünk, hogy például Japán körül az óceánban, a tengerekben tucatnyi sziget nevében benne van az „íz”, de ez a helyzet másutt is. Visszatérve az eredeti szándékunkhoz, miközben ezt hang- és jelentésfejlődési utat érzékeltetni próbáljuk, talán sikerül némi világosságot vetni az ábécé első három mássalhangzójának érdekes szerepére, érintve természetesen a magánhangzókat is. Tehát valami remélhetőleg megvilágosodik azzal kapcsolatban is, hogy e három mássalhangzó – Bé-Cé-Dé – nem véletlenül, hanem őseredeti indíttatással hoz magával bizonyos jelentéscsírákat, jelentéseket, méghozzá ejtésük – létrejöttük – módját tekintve, teljesen logikusan. S akkor talán már arra a kérdésre is bizonyos választ kapunk, hogy vajon az ábécék miért olyanok, mintha egy nyelvből szakadtak volna ki és csak nagyon kicsit változtak így-úgy az idők folyamán? Ezek szerint föltételezhető, hogy kialakulásuk logikusan kapcsolódik a természetes emberi beszéd törvényeihez. (Miként a kisgyermekek rajzaiban mutatja ki az eredendően ősjelentéseket Molnár V. József) ÁltaIában elöl vannak az ábécékben a Bé-Cé-Dé hangzók. Alighanem azért, mert a felelet valójában az emberi nyelv kialakulásának lényegében van, de azt is mondhatnánk, hogy az ősnyelvben. Íme, a magyar nyelv segítségével talán megint megközelítettünk egyfajta egyetemes nyelvi igazságot.

Mi mindenesetre az ŐS-Cé-től való természetes és egyetemes utat kívánjuk vázolni. Bár úgy látszik, hogy a nyelvek jórészt elfeledték ezt az ösvényt, ezt az utat, de a magyar nyelv még ma is ismeri és őrzi annak minden vonalát, ka-nyarát s rögét. Ehhez kívánjuk tartani magunkat a továbbiakban is. A föntiekhez csupán egy kis mondatot csatlakoztatunk, kérdésképpen: miért az „a” valamelyik változatával kezdődnek az ábécék? S miért állnak hátul a Vé, Zé, Zsé hangzók? Már ahol vannak ilyenek. (Természetesen tudjuk, hogy például a görög ábécében az utolsó hangzó az Omega vagy mondjuk a finn nyelvben nincsen Bé hangzó és így tovább.) De a fő sorrend nagyjából bizony azonos valamennyi ábécében.

BÚBOSODÁS, DUDORODÁS, PÚPOSODÁS

Már ez a közbevetett alcím sem véletlen s éppen a befejezés előtt. Egyfajta összefoglalója a mondandónknak. Azt szeretnénk velük – hangzókkal és szavakkal – jelezni, hogy a hangzók formálása és az, amit jelentenek, fizikai – persze biológiai – valóság is. Sőt, ez az ősi valóság határozta meg a hangzókhoz csatlakozó, illetve azokban rejlő jelentéstartalmakat. S az ŐS-Cé nagyon sokszori – megszámlálhatatlan – ejtése és hallása után, ezek azok a hangzók, amelyeket a csecsemők formáltak és formálnak meg először vagy velük kapcsolatban joggal emlegetnek, emlegetünk.

Itt hadd mondjam el végre azt a feltételezésemet, hogy évtizede már fölfigyeltem az em-leg-et szavunkra, amit nem véletlenül közlök tagolva. Mert ha a mama eM-je az ősi, számtani és logikai erősítő kettőzés egyetemes bizonyítéka, akkor az emleget azt jelenti, hogy a nyelvünk az ősi beszéd kezdetét nemcsak átélte, megvalósította, hanem meg is nevezte! Mint annyi mást a becézéstől a ha-bogó-ig vagy raccsolóig. Tehát ha azt mondjuk, hogy emlegetjük, akkor erre a szánkra korán könnyen kijövő anyai-mamai, áz em-lővel kapcsolatos hangzóra gondolunk, illetve már nem is gondolunk, mert mi nem em-lékezünk a nyelvünk réges-régi gyermekkorára, de „ő” emlékezik a mi gyerekkorunkra! Ez a magyar nyelv egyik rendkívüli csodája! S logikusan így kerül az EM+BER szavunkba is. Nyelvünk nemcsak létrehozta, formálta, finomította e hangképző módokat, hanem meg is nevezte, nevet adott nekik. Az EM-leg-et-és egyúttal EM-lékez-és! A „leg” és „lék” hangzórokonsága sem kétséges. Az Emese nőiségéről, illetve annak eszmei, istenséghez hasonló sors-szerepéről se feledkezzünk el. (Másutt fölsoroljuk a magyar nyelvben megtalálható eM-eN hangzók nőiségre vonatkozó jelentéseit, az emlőt, nőt, ünőt stb.)

Szóljunk végül az ábécénk harmadik mássalhangzójáról, a Dé-ről. (Azt is mondjuk, hogy valaki dödörög, ebben az esetben is tompított Té-Dé- és halk hangadásról van szó, s egyáltalán nem éles sikolyokra gondolunk!) Mondható, hogy a Dé, a Dö dédelgető hangzó. Már egy ilyen mondat is eléggé látványos ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk érte a Dé-re. Íme: A didis dadák és dédik, dédek együtt dédelgetik az édesded, dundi kisdedet. Aki ugyebár kerekded s tojásdad idomaival jellegzetes dedólakó. Vagyis aligha kell magyarázni, hogy a dádá, didi, dada, duda, dudli, – cucli, cumi, még a Cé-nél kellett volna jeleznünk, de itt jobban szembetűnik a természetes kapcsolat, összefüggés -, dedó és a többi sajátos alakzat is logikus értelmi kör szerint tartoznak össze. S ha tovább elemezzük a lehető t-d alakulást, akkor a tompa, tömpe, tömzsi, sőt talán a tumor, domb, domború fogalmak alaki közelsége sem látszik véletlennek! Jól látható hogy a domb, domborulat, domborul, dimbes-dombos stb. szavainkban a Bé és a Dé érdekesen együtt van! S ha ide számítjuk a Bé búbos képzését, a bő, böhöm, bőgő és így tovább, sajátos nagyra utaló jelentését, kidomborodik a közös jelentés. Emlegettem másutt, aligha véletlen, hogy a Bé hangzó jelenti a növelést jelző középfokot – nagy, nagyobb – szép, szebb, ráadásul itt éppen a Pé változik szabályosan Bé-vé! Sok, több, kicsi, kisebb, az utóbbi esetben a kicsiség, mint arány lett „nagyobb”, ez is a visszaható logika körébe utalható. De ebben az esetben a hangzó formálásával járó arcnövekedés stb., szól bele a jelentés kialakulásába. Tehát igazi csodákat, zseniális logikai és számtani összefüggéseket találunk nyelvünkben, ráadásul minden vonatkozásban. S újra meg kell állapítanunk, hogy a világon – így a nyelvben is – mindennek oka van, semmi sem véletlen.

A tiszta „a” hangzó is, valóban sokak szerint ténylegesen magyar sajátosság. Más nyelveken nem nagyon ejtenek ilyen „a”-kat. De elmondhatjuk általában is, hogy a magyar nyelv a tiszta hangzók nyelve. Ha nem vagyunk henyék és lusták, akkor azt írunk, amit ejtünk és annyi hangzót ejtünk, amennyit leírunk. Ez sincs így más nyelvekben. Egyébként is, ha akar, tud szépen, dallamosan és láttatóan beszélni a magyar. Egyáltalán nem makog vagy mekeg, még akkor is így van ez, ha csupa azonos magánhangzót ejtve, a mássalhangzók meghagyása mellett, szépen megértjük egymást. Íme itt is a példa: Rividisin bifijizim ízt i tinilminyt, imi mijd iz ij kinyvimbin is ilvishiti lisz. Remélem, hogy a magyar olvasó képes „lefordítani” ezt és megérti. Különösen akkor, ha csupa ö-vet helyettesíti az i-t. De fejezzük is be, már csak arra van szükség, hogy az eddigiek alapján, következetesek maradjunk s jól láthatjuk, milyen út vezet az eS-Cé-től a mama szavunkig, ami – miképpen említettük -, szintén sajátos hangzókettőzés szüleménye s ez a hangzó fontos része a szopást követő gyermekállapotnak, amennyiben a táplálkozásnak ősi alaphangzása, alapszava: ham, hami, mondja a mami.

Kis összefoglalásként szükséges megemlíteni, hogy a mama és az emlő eMje azonos vagy közeli, hasonló jelentésekkel sok nyelvben megtalálható. A teljesség igénye nélkül, csak néhány példát említünk a sokból, hiszen annyi példa van, hogy betöltenék szavak a teljes dolgozat helyét vagy még sokkal több is. Kezdjük a rokon finn nyelvvel. Az ide illő szavakból azonnal ötven-hatvan szót tudnék közölni, de csak mutatóban és jellemzésül adok közre néhányat. Az az érdekes, hogy az eM, illetve a vele rokon eN éppen abban a jelentéskörben vesz részt, amit emlegettünk. Tehát következzenek a finn példák: nainen=nő, s ezzel a szóval kapcsolatban több tucatnyi példát hozhatnánk, de érdekes az eM is, hiszen például a mainita jelentése említ, megemlít, de az is figyelemre méltó, hogy a maísta jelentése, ízlel, megízlel, kóstol és végül több tucatnyi példa áll a szótárban a maito=tej jelentéseivel, végül maku=íz, zamat, aztán az íz, ízesítés a méh, méz fogalmával függ össze a finn nyelvben is. A magyarban ahogy a korom szavunk lehet jelzője a sötétnek, az éjszakának, az édesnek erősítő jelzője a méz, tehát ami eredendően és nagyon édes, az mézédes! Finnül mehiläinen=méh – a läinen jelentése állat, lény mesi (hunaJa)=méz, mehu=nedv, gyümölcslé, zamat, mehusta=ízesít. Természetesen az eM-lékezni=muistaa, muisti=emlékezet. Tehát a finn nyelvben szinte minden leágazás hasonlóan van meg, mint a magyarban. (Zárójelben két baszk szót csatlakoztatunk ide, az ezti=édes, de ugyanez a szó jelenti a mézet is! Sőt, ezten a méh fullánkja.)

S tegyük hozzá, hogy ezt utólag néztük meg! Ahogy a következő példákat is, amelyekből szintén sokkal többet említhettünk volna nyelvenként. Az anya, mama angolul mother, németül die Mutter, olaszul madre, spanyolul szintén mádre, de itt meg kell említeni, hogy a csecsemő szopása=marvar, a szoptat=amamantar, a francia madame eléggé közismert, de például a mama=maman. Az is érdekes, de aligha véletlen, hogy a török babaétel neve mama, a marya=nőstény (birka, juh), meme=emlő, metres=barátnő, szerető és a meysu=gyümölcslé. Nem kevésbé érdekesek a görög szavak, lássunk néhányat, természetesen latin betűs átírásban. A görög mam jelentése gyermekpapi, azaz gyerekétel, de kenyér is. Majd a mánia=nagyanyó, mama, mána=anya, mamáka=anyuci. (Ezt nem is említettük, a magyarban ilyen becézés is lehet: anyuci, apuci, anyácska, mamácska stb., mert az anyuka, apuka „csak” kicsinyítő, kedvesítő képzőkkel alkotott szavak.) Még néhány további görög szó: méli-méz, melopsomo=mézeskalács, stb. Emlékezzünk a bibliai manna kifejezésre vagy a magyar utak mellett olvasható kiírásokra: melone, azaz dinnye. Ennyiből is látható, noha a példák csak töredékek, figyelemfelkeltők, hogy az a csodálatos Cé és az eM, a cccö, hatni-hatni hasonlóan, mint a VILÁG-CÉ, mondhatjuk, hogy VILÁG-EM. Valóban sok-sok példánk lenne erre, de befejezésül lássunk néhány tanulságos japán szót. Rögtön itt van a kettőző titi = csecs (cici). Emlékezhetünk a t-sz és t-z hasonulásokra, a japán nyelvvel kapcsolatban a t-c és a t-s változást kell említenünk. Nos, ha a csecs – emlő – titi, a tej = ti-ti, az anya = onna (nő), one=néni, (néne), meny = -me, (yo-me), mei = unokahug, imo = hug, méz = mitu (itt is a t-z hasonulat látható) szül (ellik) = umu, nő, anya = onna, leány = musume, assszony (úrnő) = okusoma stb. (Ugyancsak a BÁBEL ELŐTT című könyvben írtunk a tibeti nyelven nőneműség jelentésére átváltó szavakról, amelyek elé odakerül a mo- szótag.)

Minden bizonnyal még meg kell nézni sok nyelvet ahhoz, hogy ez a különlegesség, ami a magyarban – nyilvánvalóan hosszú-hosszú fejlődés után – teljességet alkot, a többi nyelvből is KÖZ-ösen összeálljon. De amit eredményül kapunk, az világérdekesség és annak fényében látszik a mi nyelvünk gazdagsága, nagysága, mondjuk így: zsenialitása. Mert amiről szól a nyelvünk és amire mi is em-lékeztünk, az nem más, mint a tápláló, éltető édes emlő, az anyatej, az édesded gyerekkorunk, édesanyánk. Ennek az összetett ősemléknek jelképe az, amit ŐS-Cé-ként em-leg-et-ünk. Ami után rögtön az ős-em, a mö-mö, ma-ma megformálása következett s amely eM egyedülvalóan található meg az EM+BER szavunkban. Hiszen több helyen is emlegettük, s ez eléggé közismert, hogy a BER-FER-FÉR-FÉRJ s FÉL szavunk egészíti ki az EM-lő, emse, ünő, nő, anya, mama és így tovább, szavainkat, lesz a kettő egy, azaz nő is férfi is: EMBER. A mi magyar nyelvünkön ennek az embernek a nyelvén beszélünk.

KÖRÖS-KÖRÜL FÖLKEREKEDÜNK 1.

K+R, G+R, valamint R+K és R+G változatok

Nem is lepődtem meg nagyon, amikor megtudtam, hogy törökül a kerék=tekerlek, s finnül pyörä, illetve kerékbetörésnél ratas. Említünk még több nyelvből is változatokat. Erre azért van szükség, mert más nyelvekben, általában több szó is van akár a körre, akár a kerékre s e szavak eltérnek egymástól. Természetesen az egy nyelven belüli eltérésekre gondolunk. Olykor annyira, hogy rájuk sem ismerünk, mert nincs meg ezekben a nyelvekben a mássalhangzós logikai rend, ami a magyar nyelvben látványosan kimutatható. S ami azért fontos, mert azt már csaknem négy évtizede megállapíthattam mint alapvető tényezőt, hogy a magyar nyelvben a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalom lényegét, azt csak árnyalják a magánhangzók. (Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos ősi szavaknál, például étel, ital, eszik, iszik stb., ne volna külön fontos szerepe a magánhangzóknak.) De a magyar nyelvben a kör, kerek, kerek, karika, de a korong, karám, kerít stb., száz meg száz azonos vagy hasonló jelentés tartalmú szavunk szótövében vagy épp a ragban, ott találjuk az alcímben emlegetett K+R mássalhangzós képletet vagy annak zöngés változatait. Lássuk néhány nyelven a kör, kerék stb., szavunk megfelelőit. S rögtön az első példánál láthatjuk, az angol világnyelv esetében, hogy amíg a kör angolul circle, ring, round stb., már a kerék egészen más szó wheel. A német nyelvben a kör der Kreis, der Zirkel, (lásd, cirkulál, köröz stb.) die Runde, der Ring, (körút), a kerék viszont das Rad. Látharjuk följebb, hogy a finn ratas jelentése is kerék! (Kerékbetörésnél valóban kereket használtak!) Spanyolul a kör circulo, kerék rueda, kerek redondo, redondeado, s ha megmondja „kereken”, az redondamente. Azaz, a logikája ugyanaz, mint a teljes egész-ben, mert a lezártság, maga a kör! Szintén logikusan záródik a szó, hiszen, aki igazán megmondja a magáét, nem köntörfalaz, azaz nem kanya-rog ide-oda! Lássuk a latint, mint „őst”. A kerék rota, kerek rotundus, de ez a szó jelenti a kerekdedet is. Ám kerek jelentése van az orbiculatus szónak is. Majd még visszatérünk a példákra, most csak a volvo latin szót említjük azért, hogy bemutassuk, meglehetősen nagy a bizonytalanság e szóval kapcsolatban, mert a szótár a volvo után, mint jelentéseket, a következő szavakat sorolja föl: kerekít, teker, forgat, gördít. S a raeda pedig négykerekű utazó kocsi neve, a szótárban megjegyzik, hogy ez kelta szó! (Nagyon érdekes és sok vonatkozásban tanulságos olvasmány Timaru-Kast Sándor Kelta magyarok című könyve. Kár, hogy ő sem tud a mássalhangzók ősi és alapvető szerepéről! Újra és újra el kell mondanunk, addig hiábavaló mindenfajta összehasonlítás, amíg nem ismerjük a magyar nyelvet, annak ősi lényegét, mai szerkezetét stb.) Egy dolgot azonnal észrevehetünk, hogy e több nyelvből idézett szavak zömében, túlnyomó többségében ott található az általam már három évtizede emlegetett „eR”hangzó, amit úgy ejtünk, mintha pörögne vagy forogna a nyelvünk, s ezt a „forgást” jeleníti meg szavakban az eR, anyanyelvtől függetlenül. De mielőtt e képletek, a K+R, R+K, illetve a zöngés változat G+R , R+G, vegyis a kör, karika, rokka, rokolya, guriga, görgő, rugó, az íves sa-rog-lya, meghatározó mássalhangzóit alaposabban, elemzőn vizsgálnánk – később megtesszük további lágyult, zöngésült eR-eL változatokkal – érdekes leírni egymás alá a következő szavakat, amelyekben viszont többnyire ott van a meghatározó eR hangzó, a teke szavunk kivételével:

KÖR TÜKÖR FORDÍT FOROG PEREG-PIREG-PÖRÖG a tükörkép átfordít! KERÉK TEKER-LEK KÖRBE FORGAT KEREKET (KEREKET TEKEREK) KEREK TEKE GURIGA GÖRGŐ GÖMB GOMBA GOMOLY

S mintha a görögdinnye a nevét a görgő, guruló, gömbös alakjáról kapta volna? Még akkor is joggal kérdezhetjük ezt, ha nem tökéletes tekéről van szó. (A finn pyörä szóban a pörgés, forgás jelentése található meg, például finnül az északi sarkkör, „napfordító” kör neve napapiiri, mintha benne volna a magyar „nap” és „pörgés” szavunk?) De tudható, hogy ez a „navigál” szóból van, ámbár a p-b-v lehető hasonulatok nyomán nem egészen alaptalan a kérdés: honnét való a szó őse? Van-e még út vissza az időben? Alighanem van, csak keresni kell, mert érdemes. Erre nyelvi igazolást is találunk, mert nyílt tengeri hajózáshoz a napot kellett látni! És a hajó latinul havis, hajózik navigo, tehát a hajózás kezdetben szorosan a nappal függött össze, egész pontosan, a tengeren való tájékozódással. A magyar nyelvben a haj, hajlékony, hajlít, hajó – mint ívelt alakzat – érdekes összefüggésre figyelmeztet. (S tán vizsgálni kellene a haj, hajlékony, valamint a hal jellegzetes íves, ívó mozgását, a haj-lék vagy héj-lak, de a fa-héj, másként fa-kér-eg, is kör! S ide tartoznak két ágon is a héj, hiú, hé, lehető logikus és ősi összefüggései. Ekkor az enyhe fényívű hajnal szavunk is értelmezhető, akárcsak a hajít, ez is íves, ívelő mozgás, vagy a hajló, hajlat és így tovább, szavaink. És azt se feledjük, hogy az ív a kör része, részlete. A forgás-pörgés pedig kör alakú mozgás!) A magyarban egyértelmű tehát, hogy a keringés és a kör, karika, kerít, korong, körönd, (Korond! Herend!) és még több száz szavunkban a K+R meghatározó. És tagadhatatlan az eR hangzó körre, görbületre, forgásra stb., utaló szerepe. (Lágyulva, ott van a bolt szavunkban is!) De például a latin nyelvben, mint említettük, a volvo szó a következőket jelenti: kerekít, teker, forgat, gördít. A volver szintén ismerős! Nos, teljes joggal kérdezhetjük, végül is melyiket jelenti igazán és elsősorban? És miért? Mert ezeknek a szavaknak külön, saját jelentésük van! Nem mindegy, hogy valaki gördít vagy teker valamit. (A minap, nyilván rossz fordítás nyomán, azt hallottam KD csillagászattal kapcsolatos angol filmben, hogy a föld forog a nap körül! Holott a föld a „tengelye” körül forog, és a nap körül kering!) S ha már itt tartunk említsük, hogy a tengely szavunkban is benne van a forgás, mégpedig igy: ten-gely, azaz tengel, ten-ger és máris érthető és logikus az is, hogy miért gör-dülnek a tenger hullámai! Legalábbis magyar nyelven. Ebben az esetben a G+R képlet jelenlétéről van szó, méghozzá a szavak végén! Ahogy a másutt is emlegetett henger, hempe-neg (itt R+G!) szavaink esetébent. Innen az átfordulás jelentése! S bizonyítván a lehető hangzólágyulásokat, tájszóként ismert a hömpö-lög, hömbö-lög kifejezés. Mégpedig a fölhemperedikből lesz fölhömbölödik vagy fölhömpölödik. E két szóban nemcsak az eR lágyul eL-lé, illetve a Ká Gé-vé, hanem jól láthatjuk, hogy megvalósul a Pé-Bé hasonulat is! Miként az említett bolt, boltozat, ami íves, szavak tövében ott van a zöngésült Bé, a lehető pb-v hasonulatból, valamint a lágyult eR, eL formájában! De térjünk vissza a kör meghatározó hangzóihoz. S kapcsoljuk össze mindezt az említett latin Volvo szóval! (V+L, spanyolul a vuelta, a kör egyik szava. S a Bolt, amely íves, tartalmazza B+L képletet. S milyen érdekes a ball angolul lab-da! Mindkettőben benne van a B+L, illetve az L+B képlet! Lám, így már a magyarban leágazik a láb – lábbal labdázunk, futball! benne a fut is, angolul foot, lábfej! -, de alighanem, többek között a lép szavunk is ide sorolódik.)

Látjuk, hogy a TEKER, TÜKÖR tartalmazza egybeforradva a T+K és a K+R képletet. De hát ezt is jelenti! A tekerés átfordulást jelent, és a tükörben is „fordított” képet látunk. A teke és a tök egyaránt e csaknem tökéletes alakzatra, a gömbre, golyóra (goló! G+L) utalnak. A KORTÁRS című irodalmi folyóiratban már harminc éve, 1971-ben emlegettük a T+K mássalhangzó képlet alapján magunk által elnevezett szótekéket, éppen a könnyedén ide-oda való rakosgatásuk – ragozgathatóságuk – miatt. Megállapítottuk, hogy TOK-szerűség és a zártság – tokmány, téka -, ami jellemzi őket, illetőleg a gömbre vagy annak íveltségére való utalás. Ilyen példákat emlegettünk: teke, tekenő, toka, halánték, vereték vagy verejték – kis gömböcskékhez közeli alakzatok – vagy gondoltunk a tektitre, e csillagközi apró kerekded já-ték-nak is használható távolról jött anyagokra, amelyek a légkörben fölizzottak, aztán, ha elég nagyok voltak, még maradt belőlük valami és lehullva a légköri „utazás” után, újra lehűltek. Sok mindent ide soroltunk, a toka, tégely szavunktól kezdve Tokaj nevéig. Sőt, elvont fogalmakban is, mintha szintén hordoznák az azonos vagy közeli jelentéstartalmakat. A szótekéktől eljutottunk a szótéglákig. Ez azt jelentette, hogy a gömbölyűség mellette a sajátos „zártságot” jelentették és jelentik a következő szavak: dikó, lá-dikó, katroc, ketrec, kotu, és így tovább. Aztán ide sorolódtak a dag, dagad, dákó, dug, vagy például a vendég, taj-ték stb., szavak is. Feltételezzük, hogy a „dag”, mint hegy, kiemelkedés megnevezése ugyanúgy ide számítható, mint a dagály vagy Tokaj neve. Idézik még az alaktalan, de félgömbszerű kiemelkedéseket is. Megjegyezzük, hogy a domb, domború stb. szavainkban a T+M – töm, tám – például a tompa, tömő, tömzsi szavaink képletét találjuk s innét a Té-eSZ hasonulattal azt írhatjuk le, hogy T=SZ, tehát a TÁM és SZÁM szavaink között átmenet és összefüggés lehetséges. Ez meg is van, hiszen ne feledjük, a tömeg, tömény, tömkeleg, tömérdek, töméntelen és így tovább, összefügg a számos, számtalan stb. szavainkkal, jelentéstartalmilag is!

Az eredeti megállapítást még tovább árnyalta, legalábbis új, más ágra, az elvont fogalmakéra is „bontotta” a TÉK s a DÉG külön jelenléte az érték, mérték, ivadék, hozadék, csapadék, folyadék, szakadék, hasadék, szurdok, (katlan, mintha a „kút” s a „lenn” ősszavak forradtak volna egybe?!) szavakban, amelyeket szintén csak a példa kedvéért említünk újra. De még sorolhatók tovább, és minél többet sorolunk föl, annál jobban kirajzolódnak a jelentéstartalmi kapcsolatok. Hiszen a kút – K+T – egyúttal kátyú is – K+Ty – vagy gödör – G+D – képlettel, amikor is mindkét kemény mássalhangzó zöngésre változott. (Az olvasók többsége talán nem tudja, hogy a Ká és a Gé rokonhangzók, miként a Té és a Dé vagy az eR s eL is.) Azután találkozhatunk ilyen, nem egyedi nyelvi állapottal, amikor a szóteke vagy szó-tégla a szavak elején is előfordul, például a tékozol szavunkban. Az érték szavunk végén – ér-ték található a „ték” szóteke. Amíg a ték-oz-lás szavunknak az elején, azaz e szó gyökeként találjuk meg ugyanazt a mássalhangzó képletet. S lám, amint láthatjuk, lényegében ellenkezőre vált a jelentéstartalom! Ér-TÉK – TÉK-ozol. Vázlatosan összefoglalva, a K+R, illetve az F-P+R együttes jelenléte – természetesen ez eR vezető szerepével – kerékre, körre, forgásra, pörgésre vonatkozik elsősorban, aztán a K+T, T+G és változataik teke jelentését, valamint a tégla változatait mutatják, egészen a tágan értelmezett tákol szavunkig, még akkor is feltételezhető mindez, ha olykor önmagunknak tákolunk gátat, s attól nem tágítunk.

Gondoljunk arra, hogy a keret, kerevet körülvesz ugyan valamit, bár szögletes! De a karfa, karima már íves, hajlított, azaz a köralak részletét felismerni rajtuk. S innen kapja tartalmát, illetve jelentését a körünkben kifejezés, mert azt jelenti, hogy valaki közöttünk van, mi körülötte vagyunk, kör-ülvesszük, ám szó sincsen szabályos körről! Ezt nevezzük a nyelv élő rugalmasságának. Így a természetes. Azonban azt is megállapíthatjuk, hogy a nyelv nem a semmiből nevez meg új fogalmakat, hanem lehetőleg – és logikusan! – a már meglévőkből formál – lágyítva vagy keményítve a hangzókat – újakat. (Volt rá néhány százezer éve!) Így a dikó ládikó alakú s ha elég nagy, azon is lehet aludni. Miként a téka, szekrény, tégla alakú s a ladik is hajlított, egyik oldalán fedetlen „láda”. Alighanem az ilyenfajta eredeztetés, származtatás az ősi és a valósághoz hűen természetes. Miként a tik – tyúk – szavunk jelentése összefügg a tojás teke alakjával, s ahogy másutt is szóltunk erről, a tikász nem tyúkokkal, hanem kifejezetten tojással kereskedett. (Tojást ker-esett!) A tojás régi neve tikmony, s finnül a tojás ma is muna. Amíg a tyúk kana, illetve a csiba, kananpoika. (Magyarán: tikfia, tyúkfia.)

Mi ebben a dolgozatban – nevezhetjük fejezetnek, a fej van elöl, felül, a nő meg a legnagyobbra a magzatok esetében, tehát az fejlődött ki legelőbb és ezt fejezi ki a nyelv emlékezete is! – Elsősorban a KÖR, ÍV, HAJLÁS, aztán még a GÖRBESÉG, FORGÁS, de a BOLT, BOLTOZAT, valamint a TEKE, GÖMB, GOMBA s TEKER-TÜKÖR, KANYAR, KAMPÓ logikus és mássalhangzó képletekkel is igazolható ősi összefüggéseket kívánjuk alaposan körbejárni, illetve megmutatni a lehető legtöbb példát e szavainkkal kapcsolatban. S ahogy a TÜKÖR s TEKER mássalhangzói sem véletlenül azonosak, a tükörben megfordul a kép! A KUNKOR szavunkban sem véletlenül vannak benne a kanyar és a kör mássalhangzói! Ezért jelent kétszeres görbületet a KUN+KOR szavunk. Most lássuk a leginkább használt szavainkat, amelyek jelentéstartalmát a K+R képlet meghatározza. Természetesen vannak szavak, amelyek nagyon messzire vezetnek vissza bennünket az időben. Mert hiába coro spanyolul az ének-kar, és a testület, collégium, corpus, ordo latinul és a kórus finnül kuoro, latinul chorus canentium, de a „kórus”-ban általában kissé félkörben, karéjban állnak a tagok s latinul a karéj (kenyér) frustum, de a félkör, mert azt is itt említik: semicirculus. De hát a karika is circulus, orbis. S ha már itt tartunk, a kar, testrész bracchium, a karom unguis, akárcsak a köröm! A karima margo, a kör orbis, ez a vonal, a mértani circulus stb. Az eR hangzó általában jelen van a körre, kerékre, karikára utaló szavakban, lágyulva is, mint például a spanyol vuettas vagy revolvear, volver – lásd a forgópisztoly, revolver nevében is -, vagyis a bizonytalanság nagyobb e nyelvekben és a következetesség sokkal kisebb, mint a magyar nyelvben. Mert azért sokszoros „áthasonulással” még az angol kerék wheel is ide rokonítható, hiszen a Há sokszor helyettesítheti a Ká-t, az eL pedig egyértelműen az eR rokona. Így „visszahasonítva” ebben a szóban is benne van a K+R képlet. Csak az angol nyelv nem őrzi ezt az ősi jelentést, emlékezetében elhalványult a hangzó és jelentés összetartozásának tudata. Ezért van, hogy az angol nyelv kutatói csak sokkal nehezebben jöhetnek rá a nyelv e belső és logikus rendszerére, mint a magyaré. Csakhogy a magyar nyelvészek többnyire szolgaian elfogadták és elfogadják az angol, német, francia, orosz (szláv) véleményeket és nincs merszük ezekkel szembeszállni. Mert hiszen „nagy” nyelvekről van szó! S a mennyiséget összetévesztik a minőséggel!

K+R: kar, karol, karszék, karfa, karám, karika, karima – pe-rem, ráma -, kerek, kerék, kering, kerít, kerget, kerge – kergebirka, körbejár -, kert (bekerített hely), kertel – körbejárja a dolgot, mellébeszél -, kereng, kering, kerengő, keret, kerevet – az utóbbi kettő szeg-szög-letes is lehet, ám mégis körülvesz valamit! -, kéreg – fa-kéreg, másként fa-héj, krumpli-héj-haj, haj-lék, héj-lak stb., -, kör – olyan is mint családi kör -, körző, köröz, körte, körítés, (garnérung!), környék, körös-körül, körben, körünkben – például körünkben található és körötte vagyunk, noha nem szabályos körről van szó! -, körülbelül – azaz nem pontosan, mert talán csak körmondatokkal körülírja -, kor, mint hajlott hátú, koros, görnyedt, kóros, kórságos, beteg ember! -, korona, korong, korsó, (Korond, Herend!), garas, gurus, gerinc, karajcár – kármentő edény -, karmantyú. H-K változattal lássunk pár példát: horog, horony, hordó, horhos vagy másként horgos, hórihorgas, (Hargita, hóriás, harju, finnül hegyhát, hegygerinc, hatja ugyancsak finnül tető, csúcs, hegyorom, hegyhát, de sörény, taréj is, és a harjanne, szintén gerinc, hegyhát, dombsor, dombvonulat s a hatotta pedig mered, kiáll és így tovább.) Tehát nem annyira az alak a fontos, hanem a kiemelkedés. (Nem említettük az előbb a here szavunkat, amit népiesen töknek neveznek.) De következhet a sorban, ha a továbbiakban nem is az ábécének megfelelően, karom, köröm, karvaly, (gör-be csőr, orr), köröz, körözött (egyén, akiről körbejár a fénykép, valamint étel, amit kavarva-keverve készítenek el), köreit, körutazás, körülmény, (körötte sok meghatározó dolog, amitől függ), körönd – kör alakú tér -, és így tovább. S vannak érdekes és jellegzetes szavak, amelyekben a kerék vagy a köralak meghatározó. Íme: sze-kér, kor-dé, s idegennek minősíthető szavak: kardántengely forgató áttétel -, karusszel – kör alakú nagy eszterga -, car – angol szó, jelentése gépkocsi – és még hosszan sorolhatnánk a legkülönbözőbb, főként európai nyelvekben azokat a szavakat, amelyeknek jelentéstartalmát meghatározza az eR hangzó. Például az ír, ró, schreiben – német -, write – angol -, scribo – latin -, escribir – spanyol -, tahrir – törökül írás, iromány – ám valójában az igazi a yazi – ejtése jazi és a török nyelvhen szabályos hangzóváltás a Zé-eR ! – kirJoittaa – finn -, grafo – görög, s máris ráismerünk a „grafomán”, „grafika” szavakra, amelyekben a mássalhangzó képlet hangzói között nincs magánhangzó GR, valamint ezúttal is eszünkbe jut, hogy itt is a szén van a jelentés mögöttesében, a carbon, ceruza, grafit és így tovább. Az orosz, latin betűkkel átírt piszaty nem tartalmazza az eR hangzót, de a svájci ceruzagyár nevére visszavezethető karandas, igen. De valóban hosszan sorolhatnánk azokat a német, angol, francia, olasz, spanyol stb. szavakat, amelyek kört, karikát, görbületet jelentenek. S ne feledjük, a kör a dolgok önmagukba való visszatérését, illetve a találkozást is jelképezi, valamint a világűr „űr” tagja is utal a körre, illetőleg még inkább a gömbre, amit lehet a körök körének is nevezni!