kb. 9 perc olvasás
KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON
Nyomtatóbarát változat
1956. november 5-én, a becsapódó aknák miatt meg-megállva, hátizsákban sokszorosítógépet vittem hazafelé, egy velem egyidős, huszonnégy éves lánnyal. A lány zokogott, és azt hajtogatta: „Mi lesz velünk, mi lesz velünk ezután?” Nem lehetett vigasztalni, áttörhetetlen kétségbeesés-burok vette körül. Ez a lány aztán nagy karriert futott be a Kádár-rendszerben. Kultúrfunkcionárius lett, és sok piszkos feladatot kellett elvégeznie. Jó körülmények között él, de boldogtalan. Régi barátai elkerülik, fiai lekommunista-kurvázzák. Sokan tudni vélik, hogy beépített, ávós informátor volt már a forradalom előtt. Zokogásra nem annyira az ország állapota, mint az indította, hogy tudta, vissza kell állnia a csatasorba.
Ugyanazon a napon, 1956. november 5-én, egy Szilágyi Erzsébet névre hallgató, de általában csak Szöszinek hívott tizennyolc éves utcalány a Nyugati pályaudvarnál, a volt Ilkovics[SZJ] előtt, összecsavart kézigránátokkal egy orosz tank elé vetette magát. Felrobbant a tankkal együtt. Kamikaze ugrása előtt azt mondta társainak: „Nem akarok megint kurva lenni!”
Ha jól emlékszem, Szenes Lászlónak hívták azt a rabtársamat, aki 1959-ben a Váci börtön föld alatti fegyelmi zárkájában – az erre alkalmas eszközök minden látszólagos hiánya ellenére – felakasztotta magát, és meghalt. Besúgó volt, és valamiért már megbízói bizalmát is elveszítette. Kutyául bántak vele, és nem sajnálta senki.
Egy évvel korábban egy másik rabtársam, Pécs Géza, aki senkire nem tett terhelő vallomást a nyomozás során, a halálos ítélete végrehajtása előtti éjszakán, egy ki tudja, hogyan szerzett üvegdarabbal, felvágta ereit, és meghalt, mielőtt még a pribékek érte jöhettek volna.
Volt egy ismerősöm, Lakatos Imrének hívták. Az 1950-es években a recski haláltábor foglya volt, a forradalom után neves filozófus lett Angliában, és ott boldogan élt, míg meg nem halt. Amikor az internálótáborból szabadult Lakatost Mérei Ferenc pedagógus-pszichiáter fogadta a lakásába, pénzt, ruhát és ennivalót adott neki. Lakatos 1956 decemberében, a disszidálása előtti éjjelen felkereste Méreit, és elmondotta neki, hogy amikor nála lakott, naponta küldött jelentést ÁVH-s megbízóinak, mindennap jelentette, hogy miről beszélt neki házigazdája. 1958-ban Mérei Ferencet tíz év börtönre ítélték.
Ábrahám József huszonnégy éves fiatalembert 1958-ban semmiért – szarért, húgyért, ahogyan azt a börtönben mondták – halálra ítélték. Felakasztása után cellatársa, az ugyancsak halálra ítélt Szirmai Ottó elé tették Ábrahám jelentéseit arról, hogy Szirmai miket mondott neki a halálos zárkában. Néhány hónappal később Szirmai Ottót is felakasztották, aki soha senkiről nem írt besúgó jelentéseket.
Egy év sem telt el 1963-as szabadulásom után, amikor újra letartóztattak. Ötvös Alajosnak, Borbély Örsnek, Kaunitz Istvánnak, volt rabtársaimnak (mindegyikük családos) azt mondták a nyomozók, visszaviszik őket a börtönbe, ha nem tesznek vallomást ellenem. Csukás Endrét azzal fenyegették, hogy a bátyját kitétetik az egyetemről, ha nem mondja, amit kell. Haberland Károlynénak azt ígérték, hogy lenyelik folyamatban lévő lakásüzérkedési büntető ügyét, ha aláírja a terhelő vallomást.
Két választás Magyarországon. Ki így, ki úgy választott. Harmadik út nem adatott.
Cselik Ferenc már október 23-án a Rádiónál harcolt, aztán a Vörösmarty moziban, a Kálvin tér sarkán, aztán a Forradalmi Ifjúsági Párt[SZJ] balszárnyát szervezte, aztán a Ferenc körúton harcolt, aztán a földalatti ellenállást próbálta szervezni. Valahogy megúszta életfogytiggal, 1963-ban kiszabadult. Munkásként dolgozott, majd kistisztviselő lett. 1984-ben azt tervezte, külföldre megy dolgozni, engedéllyel, összekapar egy kis pénzt a családjának. Jól van, mondták neki, mehet. De csak ha aláírja, hogy jelentéseket ad ismerőseiről. 1984. június 11-én délelőtt eltávozott munkahelyéről, vidékre utazott. Egy üres szobában hatalmas mennyiségű altatót vett be. „Még ezt a piszkos munkát is nekem kellett elvégezni” – írta búcsúlevelében. Özvegye, rendőrségi tanácsra, eltitkolta az öngyilkosságot és az okát, hadd tanulhasson tovább a gyerek.
1982. január. Bali Sándort temették, a XI. kerületi Munkástanács volt elnökét, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egyik vezetőjét. Munkásember volt, szerszámkészítő, a legkülönbek egyike, akit ismertem életemben. A gyászbeszéd szövege négyünk zsebében lapult. Ha egyikünket elviszik, a másik folytatja. Ott álltam Bali Sándorné mellett a sírnál a szertartás alatt. Zokogott. „A többiekkel már beszéltem… Gyuri, nagyon kérem, maga se mondjon semmit.” – „De hát miért ne?” – „A fiam halálos beteg, csontrákja van – suttogta. – Egy bizonyos párizsi kórházban talán meg tudják gyógyítani. Azt üzenték a Belügyből, hogy nem kap útlevelet, ha itt beszéd lesz. Értse meg, a fiam életéről van szó.” Nem volt temetési beszéd. A fiú nem jutott ki Párizsba, meghalt nem sokkal édesapja után, Budapesten.*
Milyen társadalom, milyen világ az, amely ilyen választási lehetőséget kínál polgárai számára? Ahol már kisgyerekkorban meg kell tanulni a kétszínűséget, a hazudozást, ahol mindenkit arra oktatnak, hogy „Aki igazat mond, annak beverik a fejét”, hogy „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, és hogy „Aki okos, az nem megy fejjel a falnak”? Milyen ország az, amelynek szeretett és nagyra becsült vezetője becsapta, elárulta és segített meggyilkolni legjobb barátait és elvtársait, Rajk Lászlót, Nagy Imrét, további ezrek mellett, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szerették hazájukat, és harcoltak érte.
Igen, el lehet menni. De van, akinek nem megy, hogy elmegy. Zádor István barátom és volt osztálytársam, Szigethy Attila munkatársa ’56-ban, csak két évig bírta. Londonban lett öngyilkos, 1958-ban.
Ne mondja senki, hogy mindez azért van, mert ilyen a magyar nép. Ne mondja senki, hogy itt már ’44-ben is többször annyi volt a Gestapóhoz küldött feljelentés, mint más megszállt országokban. Ne mondja senki – különösen ne Kádár, mint a Time Magazine-nak adott nyilatkozatában –, hogy Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai, és ezért a kommunistáknak kell „demokratizmusra nevelniük a népet”. Inkább arról beszéljen, hogy mit tettek velünk – ő és bűntársai – a forradalom vérbefojtása óta. Hogyan rúgtak vissza a szennybe, megaláztatásba, önmagunk és egymás lenézésébe, elárulásába, a nemzeti gyűlölködésbe, a „kaparj kurta, neked is lesz”-világba, a „szél ellen nem lehet”-bölcsesség tehetetlen passzivitásába? Beszéljen a meggyilkoltakról, a megnyomorítottakról, a máig is megfélemlítettekről, az emigrációba kényszerítettekről, és azt mondja meg, mit szándékoznak tenni a mai fiatalokkal, akik másfajta életre vágynak, akárcsak elődeik harminc éve.
Vérrel jár a forradalom, és kevesen vagyunk? Igen, vérrel jár. Igen, kevesen vagyunk. De mivel jár ez a mai, békének csúfolt állapot? Ki számolta meg az öngyilkosokat, az alkoholistákat, az elmebeteggé gyűrötteket, a lepusztult munkahelyek baleseteinek áldozatait, a rosszul felszerelt, túlzsúfolt kórházak hullaházait megtöltő magzat- és emberi roncsmaradványokat? Mindazokat, akik köztünk élhetnének, de céltalanul, nyomorultul pusztulnak el? És akik élnek, akik küszködnek még, fáradtan, reménytelenül egyre mélyebbre süllyedve a mocsárba? Harminc évvel ezelőtt úgy érezték, elég volt. Úgy érezték, hogy van, ami fontosabb a puszta életnél. A forradalomban harcolók azért vállalták a halált is, hogy megváltozzék a világ, és a régi – a mai – ne jöhessen többé vissza.
A fiatalok pedig gondoljanak arra, hogy eljön az idejük. Egész biztosan eljön. Ha nem a harmincadik, akkor a harmincötödik vagy a negyvenedik, ötvenedik évben. És tanuljanak abból, ami harmincöt éve történt. Ha azt tanulják belőle, amit a mi nemzedékünk, hogy minden hiába, hogy a nép semmit sem tehet, csak a hatalom – a kis hatalmak és a nagyhatalmak –, akkor nem is fog megváltozni a sorsuk. De azt is megtanulhatják, hogy a kommunista hatalmat csak a külföldi tankok tartják fenn, nem okosak ők és nem erősek, hanem gyávák, ostobák és kegyetlenek, és hogy legyőzhetők okossággal, ügyességgel, elszántsággal, egységgel, ha itt lesz az ideje. Hiszen ’56-ban is győzött – ha a százszoros túlerő el is tiporta utána –, de csak azért tudott győzni, mert az ifjúság nem hallgatott a realistákra. Nem hallgatott rájuk, mert sokkal realistább volt amazoknál: tudta, érezte, hogy itt az alkalom, hogy van esély a győzelemre. Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen, és nem lesz, aki „testvéri segítséget” nyújtson hóhérainak. Vagy az a pillanat, amikor a Nagy Testvér[SZJ] nem lesz olyan helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson Közép-Európában, különösen nem több országban egyszerre. És ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani.
Ma még sokan sorba állnak nálunk a prostituált bárcáért. De már szégyellik, és ez az idők jele. Az új októberi ifjúságnak már itt vannak az első képviselői. Biztosan tudják és érzik ezen a napon, hogy a szavak tetté fognak válni, és amikor a magyar október előtt tisztelegnek, akkor nem a múltat, hanem a jövőt ünnepelik.
*p.s.:
