Két faj harca!?

Szabó Dezső

Két faj harca

Szerkesztette: Szőcs Zoltán

Ezt a füzetet a Szabó Dezső Emléktársaság adta ki Budapesten

Tartalom

Faji morál

Két faj harca

A jogrend felépítése

Faj és virágirodalom

A csontcucli és a lejtő

aki pedig egy gójt szeret, az gyűlöli Istent.

Talmud

Van egy szerencsétlen, ártatlan, együgyű zsidó ismerősöm. Nappal könyvelő, este pedig imádkozik szegény, s a Talmud egyes részeibe éli bele magát. Egész a mániáig szereti faját, s még társaságba sem jár, mert a gój fáj a szemének. Az egész világot a Talmudon keresztül appercipiálja. Minden szombaton hűségesen felveszi szürke redingotját s szomorúan néz abba a levegőbe, melyből a gójok is életet lehelnek. Szerencsére a főnöke a keresztény magyar széles megértésével eltűri, hogy szombaton tollat ne fogjon kezébe.

Nekem szegény mostanáig megbocsátotta, hogy a világon vagyok. Én ugyanis rendkívül kíváncsi voltam erre a lélekre, mely mintegy tipikus kivirágzása egy több ezer éves fajnak. Szívesen beszélgettem vele és kerültem mindazt, ami világnézetét zavarta volna. Érdekes volt látnom ebben a nagy, színes világban ezt a kis szürke sündisznót, mely a maga parányi életét egy nagy szeretetbe s egy nagy gyűlöletbe élte bele. Nincs talán kultúremberre nagyobb gyönyörűség, mint új meg új lélekbe mélyedni bele, s így száz, meg száz lelki folyamatban élni magát minél teljesebb emberré.

A napokban azonban szomorúan jött hozzám. Szemeiben haragos megvetés harapdosott kifelé. Hogy mertem a zsidókról ezt írni: faj, melynek minden morálja minden fegyvert megenged a küzdelemben.

Érzem, hogy ennek az együgyű, de erős lelki életet élő embernek felelnem kell. Annál is inkább, mert magyar szempontból is rendkívül fontos e kérdés tisztázása. Be­széltek ugyan már sokat róla, de nem eleget.

Mindenki tudja, hogy milyen új fejlődést nyitott meg a kereszténység a morál terén. Azelőtt volt görög ember, római ember, zsidó ember, de ember nem volt. Ezt a legmagasabb földi fogalmat a kereszténység teremtette meg, hogy irgalmunkon át rokonnak lássuk mindazokat, kik lelkileg szeretni és szenvedni tudnak.

A kereszténység előtt a faji morál volt az emberi lélek törvényadója. Ez a morál, melyet együtt élő közösségek életösztöne teremtett meg, aszerint értékeli a tettet, hogy milyen hasznot hajt a fajnak. Ez a morál volt aztán az a nagy erő, mely egy ökölbe tudta szorítani a faj minden izomerejét. A faji morál legélesebb, legtipikusabb, legváltozatlanabb formáját a zsidóknál láthatjuk. Az a jeruzsálemi zsidó katona, ki szembeköpi Titus katonáját, s az a zsidó szocialista agitátor, ki szembeköpi a gój Magyarországot, ugyanazon erőnek a megnyilatkozásai: az intranzigens zsidó gyűlöletnek az idegen iránt.

A zsidó faj lelki gyökerei a Talmudban ágaznak szét. Ezt a talajt századokon át táplálta túltengő önérzetével, gyűlöletével. Ez a szentté lett könyv őrizte meg azután a zsidó lelkiformáját. Ezt a formát egyik generáció ráégette a má­sik lelkére, s ez a faj most is a Talmudot éli életté. Mik a fővo­násai ennek a rengeteg nagy gyűjteménynek?

1. Kizárólagos, elvakult fajszeretet: csak a zsidó ember. Micsoda őrült önérzet van belegyömöszölve a Talmud következő mondatába: „Aki egy zsidót arcon üt, oly súlyos bűnt követ el, mintha az isteni felséget ütötte volna arcul.”

2. Gyűlölet, megvetés minden más ember ellen: „Ti zsidók emberek vagytok, de a gójok nem emberek.”

3. Mivel csakis a zsidók emberek, erős morális szabályokat ad a zsidók egymáshoz való viszonyára, de minden más emberrel szemben minden eszközt megenged, sőt a zsidó faj érdekében kötelez minden immoralitásra.

Sok példában tárgyalták már ezt, azért csak egy pár jel­lemző mondást tépek ki a Talmudból:

1) A gójok (nem zsidók) teste szamártest és magvuk lómag.

2) Az a zsidó, aki egy gój javára bizonyítékot tudván, elmegy és tanúskodik mellette a gójok törvényszéke előtt egy zsidó ellen, azt a nagy kiközösítéssel sújtjuk.

3) Aki egy gójnak visszaadja elvesztett jószágát, annak az Isten nem fog megbocsátani.

4) Ha a zsidó törvénykedik nem zsidóval, testvéred részére döntöd el az ügyet, és azt mondod az idegennek: úgy kívánja a mi törvényünk; ha a népek törvényei kedveznek a zsidónak, akkor is testvéred javára döntöd el az ügyet, és az idegennek azt mondod: saját törvénytek kívánja így; ha ezen esetek egyike sem állana, úgy az idegent fortélyokkal addig kell zaklatni, míg végre a zsidó marad nyertes.

Majmonidesz szerint csak a zsidóktól nem szabad lopni, s a nem zsidó nővel való paráználkodás nem bűn. Az eskü nem zsidóval, tehát nem emberrel szemben nem kötelez.

Ez a pár mondat mintegy ábrázoló gerince ennek a sötét gyűlölettel, elszánt cinizmussal telt könyvnek, melynek utolsó lapjára oda lehetne írni: folytatása következik. S ez a soha be nem végződő folytatás maga a faj. Ez a könyv nevelt beléjük évszázadokon át olyan fegyvereket, hogy egypár évtized alatt meghódíthatták az országot. Mert mi rég elhagytuk a faji morál stádiumát, s emberré keresztényesedtünk. Úgy teszünk minden tettünkkel, mint a vigyázó gazda a pénzzel: meghallgatjuk, milyen lelkiismeret cseng ki belőle. Száz meg száz morális lánc köti le kezünket. Ez az oka és ezt statisztikával bizonyítom, hogy a pornografikus írók, re­volverező zsurnaliszták, lánykereskedők, prostituáltak, uzsorások, szédelgő bankárok, lebuj kávésok, milliomosok, 70-80 s még több százaléka is nem a gójok közül kerül ki.

A Talmudban Aschi rabbi elmondja, hogy látott egy sző­lőfürtöt s azt mondta: „ha gójé, hozd el nekem, ha zsidóé, ne bántsd.” Husz Ábrahám, mikor legelőször akarta kirabolni a postakocsit s megtudta, hogy a kocsis zsidó, megfékezte bírásvágyát: „Minek bántsuk szegény zsidót.” A ne­vek változnak, a lélek marad. Elfogult, fanatikus lélek, melyet a kultúra még nem tudott emberré gyomlálni. S ez a lélek száz meg százezer emberből karmol bele a gój Magyarország testébe, s a magyar munkával, magyar vérrel, magyar tisz­tességgel kiérdemelt földön úrrá teszi a Talmud szavát: „Ha a zsidó ökre megdöfi az idegen ökrét, a zsidó ártatlan; de ha az idegen ökre megdöfi a zsidó ökrét, az idegennek meg. kell téríteni az egész kárt.”

Fejérmegyei Napló, 1908. március 5.

A múlt évben a nemzetgyűlés egy kimagasló alakja han­goztatta, hogy az életversenyben védekeznünk kell a zsidóság szellemi felsőbbsége ellen. Ez a mondat megütötte a fülemet. Nem mintha először hallottam volna. A hódító faj millió hangon rikoltotta ezt a felsőbbséget a világ négy sarka felé, s gőgös öntudata ott vastagodik minden tagjának ajakán. De meglepetve kérdeztem: tényleg olyan való valóság ez, hogy megvallását rákényszeríti az ellenfélre is?

Azóta igen sokszor állt előmbe ez a kérdés. Mert tényleg van egy bizonyos zsidó felsőbbség. Másképp teljesen érthetetlen volna, hogy az élet minden terén alulkerültünk a versenyben. De milyen természetű felsőbbség ez? Szellemi felsőbbsége?

Összehasonlítom először a két faj nagy alaprétegét: a magyar falu népét a még kultúrátlan, nagyrészt Galíciából beáradt zsidósággal. Az első dolog, ami meglepi azt, aki a magyar parasztot megfigyeli, hogy mennyire rendszerben gondolkodik, tudatának minden eleme mily logikus, szükségszerű kapcsolatban van egész gondolkodásával. Egységes gondolkodás, tisztánlátó szem és józan ítélete faj uralkodó lelki sajátja. Az orosz fogságból hazatérő idegenektől hallottam, hogy milyen szívesen alkalmazták a magyar foglyot bármily foglalkozásban, ipari és kereskedelmi téren is, mert dolgosabb, értelmesebb és megbízhatóbb, mint általában az ott levő többi fajok tagjai. Kellő történelmi vezetés alatt nagyszerű kultúrát lehet építeni ezzel a néppel.

Milyen ezzel szemben a zsidó faj alsó nagy rétege? Már külsején egy ötezer év előtti barbár törzs elhanyagoltsága rikít. Az ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak.

Tisztátalan előtte egy kés, mellyel a kultúremberiség egy tagja, egy francia, egy angol, vagy egy olasz evett, de tet­vek közt, poloskában, irtózatos piszokban baromi nemtö­rődömséggel tud élni. Kultúrszükségei abszolúte nincse­nek, s szerzése apró ravaszságain s őstörzsbabonája kan­nibál tanain kívül nincs szellemi élete. Tehát, ha a két fajt az előfakadó ősforrásnál, a népnél vizsgáljuk, a szellemi fel­sőbbséget semmiesetre sem a Talmud népénél fogjuk találni.

Hát a két faj kultúrát és történelmet csináló felsőbb rétekei? Zsenit, századokra szóló alkotást, nagy termő talentumokat minden téren a magyar faj adott. A nemrég múlt zsidó imperializmus alatt[1] bizonyára a fajnak nem utolsó, hanem éppen reprezentáns erői kerültek felül a kormánykerekek mellé. És tessék őket összehasonlítani a magyar fejlődés diadalmas korának vezetőivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Kemény Zsigmonddal, Deák Ferenccel stb. Ez az összehasonlítás megadja a különbség mértékét. Ha a szellemi felsőbbség a gondolkodás mélységében, a szellemi termés eredetiségében, a képzelet erejében, az intenció nagy átfogásában van, aligha lehet a magyar faj képviselőitől megtagadni a felsőbbséget.

Mert az a praktikus ügyesség és üzleti szimat, mely a szerzés nagy harcában segíti a zsidót, az speciálisan szellemi szükségszerűség, a kis ravasz ember apró leleményessége a csirkecomb megszerzésére.

És a zsidó faj hódításának titka, s az a bizonyos, tényleges felsőbbsége nem ebben rejlik.

Csak az igazság gyógyít, csak az igazság lehet állandóan megbízható fegyver, és nem szabad visszariadni a keserű igazságoktól.Magunk megismerése s az ellenség pontos meglá­tása nélkül nincs győzelem.

A zsidó felsőbbség: morális felsőbbség. És ez a következőkben áll: 1. Az életharcban a faj minden tagja szolidaritást és segítséget jelent a faj minden tagja számára. 2. Az életküzdelem válságos pillanataiban a faj minden tagja alá tudja rendelni a maga érdekeit a faj érdekeinek. 3. A faj érdekében a kezdeményezés s a felelősség elvállalásának legheroikusabb példáira képesek. Ha a napjainkban kopásig emlegetett keresztény etika abban áll, hogy minden szív megnyílik a másik seb előtt, ha a keresztény etika a testvéri összefogás erejében, a közösségért való munkás aggódásban, a közösségért minden kockáztatás heroikus elvállalásában van egész az önfeláldozásig: akkor országunkban is van keresztény etika, de a történelem tragikus humorával – a zsidóságnál van, házi használatra.

És hazánk dús keresztényei? Ez az ordas irigységek, az egymást harapás, a külön flótások szerencsétlen országa. A zsidó faj összes karjával emeli minden kis talentumát, nálunk minden igazi szellemi erő kétségbeejtően izolált és legtöbbször kiátkozott és sírig hajszolt. A zsidó sajtó mint egyetlen nagyszerű zongora, csodálatos összejátszással védi a faj érdekeit. Nálunk nemcsak a keresztény sajtóban nincs egység, de egy-egy orgánumán belül is mindenki külön járja a maga szellemi macsicsáját[2], vagy kékvókját[3] a keresztény kurzus vad kalamajkájában.

A zsidó küzdelem vezetői a keresztényeket is fajuk eszközévé tudják tenni, a keresztény harcosok hiúságból, apró érdekből, bosszúvágyból a zsidóval is összefognak egymás ellen. Ha valahol az univerzumban egy zsidó seb felpattan, ezer zsidó kéz nyújt gyógyítást feléje. A magyar sebek hiába jajgatnak elfordult vagy közönyös szívek előtt. Ha a destrukció az egység hiányában, közös éhségen alapult kis klikkek dulakodásában, irigységben, pártoskodásban, az egyéni érdekek és szenvedélyek túlharsogásában, a szeretet hiányában van, akkor: – nem merem befejezni, de az istenért, ne használjuk ezt a buta szót.

Ne használjuk ezt a buta szót. Mert elhazudja a küzdelem lényegét, mert megtéveszti a küzdő erőket, mert a magyarság legértékesebb szellemi erőit idegeníti el a közös harctól. Mi nem a destruktív sajtó ellen küzdünk – hiszen talán a világon csak destruktív sajtó van –: mi a zsidó imperializmus hatalmas sajtótankjai ellen harcolunk. Mi nem a destruktív elemek ellen küzdünk, hiszen nem is tudjuk pontosan, hogy a történelmi életben mi a destrukció: mi a zsidó imperializmus, a zsidó kapitalizmus, a roppant organizáló hatalma ellen küzdünk: Nem az a mi tragédiánk, hogy a zsidó destruál, hanem az, hogy épít, szervez és hódít. Ezzel az ostoba szóval az életharc legprimitívebb jogait rúgjuk ki lábaink alól. Ez a hazug és hülye szó tette azt, hogy a magyar anarchia és zsidó összetartás mellett a destrukció elleni küzdelem másfél év óta abból áll, hogy magyar üt agyon magyart, s a zsidó Hencidától Boncidáig magáévá benblumenthálozza a magyar vér, a magyar szenvedés és magyar jog földjét, és minden harcosát kimenti a vízből.

Két faj élethalálharcáról van itt szó, s harcba kunkorodó bajuszunkra ne kenjünk hazug morális pomádét. Mikor én éhezem, teljesen mindegy nekem, hogy az, aki az ételt az utolsó falatig elveszi előlem a legszűziebb keresztény etikájú konstruktív zseni, vagy destruktív csirkefogó. A zsidóságot egy hitében, vérében gyökerező szétoldhatatlan erő kergeti folytonos hódításra, letörhetetlen imperializmusra. Bár igaz volna vádunk. Mert ha a zsidó születése meghatározottságánál fogva destruktív volna, már régen kidestruálta volna magát Európából. De hogy lehet destrukció ott, ahol olyan csodálatos egység, tervszerű harc, s olyan gigászi jövőépítés van. Hiszen ma csak az őrültek és a gazemberek nem látják meg azt a roppant épületet, melynek emelkedő falai először a „két forradalom” alatt döbbentek a látók szemébe. Ahogy az orosz imperializmus programjában örök pont volt Konstantinápoly elfoglalása: a zsidó cionista imperializmus itt Budapesten, s a hozzáragadó Magyarországon akarja felépíteni az új Siont, az új hazát, világ-uralmának nyugati bástyáját. A „kommunizmus” csak elsietett kísérletezés volt ebben az irányban. Azért jajgass szerencsétlen nyavalyás magyar, hogy a zsidó épít, irtózatos arányban épít önmagának jövőt, neked sírboltot, és ne a „destrukció” ellen kuruttyolj.

Ezért nem lehet a létért való küzdelemben különbséget tenni zsidó és zsidó közt. Ezért veszélyesebb a fehér zsidó, mint a vörös zsidó, ezért hódítóbb a nemzetiszínű zsidó, mint a nemzetközi zsidó, ezért – ha már úgy tetszik – destruktívabb a keresztény zsidó, mint a zsidó zsidó. Mert fehérség, nemzetiszínűség, kereszténység csak ügyes fedezék a zsidónál, honnan biztosabban lődözi imperializmusa irtózatos lövegeit.

Mikor a magyar felemeli a karját és elrikoltja magát: destruktívat ütök, egész bizonyosan zsidóra gondol. De amikor a karja lecsap, már egy magyart üt kupán. Mert ügyes a zsidó, és magyar a magyar. Ezért nem szabad e tragikus küzdelem lényegét semmilyen álszó alá hazudni, ezért kell könyörtelenül feltárni a veszély nagyságát, az ellenség erejét, a harc feladatait.

De más veszélye is van az ilyen destrukcióféle hazug jelszónak. Vannak dú-keresztények, mint ahogy vannak dúvadak, akik abban tomahawkozzák ki kereszténységüket, ha megbotránkozhatnak, pálcát törhetnek, ha szellemi erőket feszíthetnek meg. Ezek most felbátorodva, véres szemmel csikorgatják a kereszténységüket, hogy kit lehessen felfalni, s már Petőfi, Jókai és mindenki destruktív nekik, aki tehetségesebb náluk, tehát mindenki. Nem szabad a magyarság sorsát az ostobasághoz, a szellemi sötétséghez, az emberiség visszahúzó különceihez kötni, mert akkor biztos halál vár, gyalázatos, feltámadás nélküli halál. A magyar jövő, az integrális Magyarország kultúránk széles horizontjában, s a magyar szellem építő szabadságában van.

A Nép, 1921. május 5.

A jogrend felépítése

A zsidó nemzetiségi lapok egy új, szuggesztív szót hoztak be a politikai kórusba. A szocialista arcú Népszava s a hitbuzgalmiEgyenlőség, a nemzetközi arcú Világ s a cionista Zsidó Szemle, a Múlt és Jövendő és a Pesti Hírlap, Az Est, a Magyarország ésa Pesti Napló egy elsőrangú énekkar betanultságával, az antant felé fordított fintorral énekli: jogrendet! jogrendet! Es Vázsonyi Vilmos, a nagy politikai csoda-rabbi, miután elöntögette nemzetiszínű könnyeit a »ma­gyar haza« határain, s miután barátságos magyar grófok lecirógatták róla a magyar epidermist, most az előkapart zsidó fortisszimójával zengi: jogrendet! jogrendet!

A kívánság igen szép. És ennek a cikknek nincs is egyéb célja, mint kimutatni, hogy éppen mi, magyarok kívánjuk legjobban ezt a kívánságot. De miért ült éppen most ki ez a kiáltás a Talmud igézettjeinek az ajakára? Manapság a legbomlottabb-e a jogrend, ma vannak az egyéni és közjogok a legnagyobb veszélyben?

Emlékezzünk csak vissza az összeomlás végzetes őszére. Összes történelmi jogaink, a feláldozott vér és elvég­zett történelmi munka jogai zsivány véletlenek prédái lettek. A kitüntetés, a megérdemelt rang jelét, melyet az örök emberi jogrend biztosított hőseink számára, idegen söpredék tépte le a hazatérő áldozatok melléről és gallérjáról. Minden magánjog, mely magyar munkán, magyar erőfe­szítésen épült, az utca szeszélyétől függött. Nemcsak a lel­kiismereti szabadság s a véleménynyilvánítás jogát zúzták szét, de gyanúsításokkal berontottak az egyéni lélek belsejébe, s jaj volt annak, aki a különbözés gyanújába esett. Maga az élet, első primitív fájdalmas joga az embernek az ordító falkák vezetőinek intésétől függött.

És minden jogrend ily teljes felbomlásában, minden jog vad eltiprásánál mit énekeltek a fennebb elsorolt muzikális egyedek? Mit zengett a Népszava, a Világ. Az Est, a Pesti Napló és a többi? Ordították-e a jogrendet Magyarország szent testének, a magyarság történelmi jogainak, a magyar munka, a magyar szenvedés jogainak megvédésére? Ellenkezőleg! Akkor minden történelmi jog, elfogultság, soviniszta korlátoltság, minden lelkiismereti szabadság klerikális sötétség, minden egyéni jog ellenforradalmi-merénylet volt számukra. Mert szerteszét az országban a letiport jogok testén a zsidó uszított, a zsidó hódított, a zsidó rabolt, a zsidó követett el rituális gyilkos­ságot az ezeréves Magyarország, a kétezeréves európai kultúra testén levantei éhes faja, vad törzsbabonái diadaláért.

És Vázsonyi, a jó Vázsonyi, akiből talán csak még egy grammnyi magyarság hiányzik, hogy kisgazdává pende­redjék? Miért nem kiáltott jogrendet Vázsonyi, mikor a hadseregszállítók milliárdokat raboltak össze a magyarság szenvedéseiből? Miért nem jajgatott Vázsonyi jogrend után, mikor minisztersége alatt beorzott galíciai zsiványok rabolták a meggyötört országot? Miért nem töltötte meg Vázsonyi Európa füleit jogrendi sápítozásaival ott künn a külföld tágas szabadságában, amikor itt a két »forradalom« alatt a zsidó imperialisták magyart gyilkoltak, magyar vagyont harácsoltak, magyar lelket tiportak el, a magyar jogrendet semmisítették meg? Miért vakkant ki derék kisgazdánkból a jogrend s az „értsük meg egymást, testvérek vagyunk” nóta akkor, mikor már Szamuelly lehetetlenné volt téve? És ha Szamuelly végképp lehetséges marad, mikor szánta volna rá magát most oly intenzív kisgazdánk, hogy odakukorékolja Európának: menjetek megvédeni a megrabolt magyarság jogrendjét?

De azért igaza van a zsidó kórusnak, igaza van Majmonidesz lelkes kisgazdájának: nincs jogrend még Magyar-országon. És mi, a magyarság, mi kiáltjuk most a megra­boltak végső haragjával a világ négy sarka felé: jogrendet nekünk! Mi kiáltjuk, hogy mindazok a jogelvek, melyeket az antant olyan zengően biztosított minden faj számára, európai összejátszással tagadtatnak meg tőlünk. Mi állítjuk, hogy a mai történelmi pillanatban egyetlen feladatunk annak a jogrendnek felépítése, mely a magyarságot az élet elemi jogaiba visszahelyezi.

Törvényeket kell hozni, jogrendet kell teremteni, hogy biztosítsuk a magyarságnak azt a fejlődést, melyet ezeréves történelmi munkája után tízmillió magyar megérdemel. A magyar ingatlan, a magyar kereskedelem, a magyar ipar, a jövedelmező pályák, a szellemi erőpontok olyan arányban kerültek a zsidó imperializmus kezébe, hogy az egy csekély számú kisebbség elnyomó zsarnokságát jelenti, mely minden jogrend kifejlődését megakadályozza. Mert ha a jogrend sérelmét visítjuk, ha egy elkeseredett ököl lemér egy-két pofont az utcán: akkor annál inkább a jogrend általános betegségét, kiépülésének lehetetlenségét jelenti, ha egy kisebbség az államban külön államot, a nemzetben külön nemzetet alkotó szolidaritásával s irtózatos tőkéjével elvonja az élet és fejlődés feltételeit a nemzet egyetemes nagy testétől.

A jogrendnek a nemzet egész egyetemét védő kifejlődését elsősorban az 1867 óta uralkodó briganti-liberalizmus tette lehetetlenné, mely a boldogulást, a hatalmat, a hódítást, a minden eszközzel küzdő és semmi lelkiismerettel meg nem kötött törtetőnek biztosította. A zsidóság mai vagyona, hatalmi állása egy több évtizede tartó jogrendellenes állapotnak az eredménye. Egy nagy történelmi restitúció feladata előtt állunk: megalkotni a törvények és intézmények olyan rendszerét, mely a jogrendellenes vagyont és hatalmi befolyást visszaadja a nemzet egyetemének. Visszaadja nem egyéni önkények vállalkozásával, hanem a törvény erejével, egy egyetemesen védő jogrend felállításával. Ezen a téren egyes intézkedések, izolált törvények nem érnek semmit. Jogrendet csak a törvényeknek és intézményeknek egész teljes rendszere adhat, hol minden paragrafus támogat minden paragrafust, minden egyes intézmény erőforrása, segítője minden intézménynek.

Így például a főiskolai numerus clausus elve, így különállva, bármily szépnek látszódjék is, még veszélyes is lehet adott esetben. Egyfelől a nagy anyagi eszközökkel rendel­kező zsidó ifjúság könnyen szerezhet külföldön magas kiképzést, s aztán hazajőve a hatalmas zsidó szolidaritás révén megtalálja a maga helyét. Másfelől itt benn is állíthat a zsidóság fóiskolákat. Ezért ki kell mondania numerus clausust az összes kenyérkereső pályára, akár köz, akár magánjellegűek legyenek. Ez fogja csak megteremteni azt a jogrendet, mely minden fajnak egyenlő boldogulási feltételeket biztosít a versenyben. És feltétlenül törvénnyé kell tenni a numerus clausus elvét már a középiskolákban is. Csak a népiskola az, mely természeténél fogva nem tűr meg ilyen elvet.

Az az óriási megvonaglás, melyet a zsidóság teste a mozirendeletre[4] kiváltott, mutatta, hogy az éles zsidószem észrevette, hogy ebből a szerény kezdeményezésből a jogrend felépítésének, a nagy történelmi restitúciónak egyetemes törvényrendszere fejlődhetik ki. Itt van mindenek-előtt a hadimilliomosok kérdése. Lehetetlen, minden jogrend és morál erejével lehetetlen, hogy milliók szenvedése, vére, tragédiája egy kevésszámú lelkiismeretlen harácsoló szemérmetlenül aránytalan boldogulásáért legyen. Ha jogrendi kötelességnek veszik azt, hogy egy agyonéhezett tisztviselő vagy munkás destrukciója után balhásszanak, mennyivel inkább kívánja a jogrend, hogy egyetemes vizsgálat tárgyává tegyék: ki mivel és hogyan szerezte vagyonát? Az igaztalanul szerzett vagyont a maga egészében el kell kobozni a közjó számára, s harácsolóját ki kell tiltani az országból. A nye­reségnek aránytalan nagysága önmagában is igaztalanná teszi a vagyonszerzést. Ezt a vagyonrevíziót valószínűleg a szocialisták fogják leghangosabban követelni.

Minden galíciai, akit az ország határán beengednek, kiáltó sé­relme a jogrendnek. Mert az itt évszázadok óta országépítő becsületes munkát végző lakosság megélhetését veszélyezteti. A jogrend kiépítésének első kötelessége, hogy az 1910. év óta betelepült, nagy részben galíciai zsidóságot kivétel nélkül eltávolítsa az országból. Ez az intézkedés a büntetőbí­róság feladatainak nagy megkönnyebbítését jelenti, s az általános emberi morál és kultúra szempontjából is sürgős követelmény. Minden jogrend megtagadását jelenti, hogy egy ország fővárosa egy belopózott vagy kegyelemből beengedett csekélyszámú kisebbség hatalmában és birtokában legyen. A jogrend kívánja, hogy törvényes intézkedéssel visszajuttassuk annak a fajnak, melyet a jogfolytonosság elvén megillet, hogy visszajuttassuk a nemzet egyetemének. Törvényt kell hozni, mely az ingatlan hovajutását szabályozza, s megvédi a magyarságot attól, hogy hontalan legyen nehezen vásárolt hazájában.

Ki kell építeni a jogrendet a szellemi nevelés, a lélekfor­málás, az irodalom és művészetek területén is. Mindenek-előtt azok a sajtóorgánumok, melyek az ország tragédiájá­nak előidézésében résztvettek, vagyonukkal együtt elkobzandók. Lehetetlen és minden jogrend megcsúfolását je­lenti, hogy olyan tőke és olyan elemek vegyenek részt a közélet irányításában, amely tőke segítségével ezek az elemek minden jog eltiprására, rablásra, gyilkosságra, hazaárulásra izgattak. Aztán a sajtó terén is meg kell valósítani a numerus clausust.

A jogrend lelki megalapozásánál igen fontos, s a teréz­városi kisgazda valószínűleg csak szórakozottságból felejtette el megemlíteni: hogy a lelkiismereti szabadság álarca alatt ne tűrjünk meg olyan szektát, melynek ős törzsbabo­nái lehetetlenné tesznek minden jogrendet. Sok mesés hír van az indiai sztrangulátorok szektájáról, melynek tagjait irtózatos babonájuk arra űzi, hogy minél több embert megfojtsanak.

E szekta befogadását bizonyára a megértési és lelkiismereti szabadság legzengőbb apostola sem kívánná. Lehet-e megtűrni egy olyan államban, ahol jogrend van egy olyan szektát, melynek ős törzsbabonája az egész kultúremberiség tisztátalanságát hirdeti, mely a törvény előtt a hamis-tanúzást parancsolja, mely az ős emberirtó századok vad elfogultságát ágyazza a lelkekbe? Az ilyen szektát az emberi kultúra, az emberi haladás, az örök emberi jogrend érdekében törvénnyel kell kitiltani az országból,helyiségeiket és vagyonukat kórházakra s munkásjóléti intézményekre kell fordítani. Nem lehet egy jogrendállamban mesterségesen tenyészteni az ötezer év előtti Ázsiát. A mozirendelettel felmerült vesztegetési ügy hangos figyelmeztetés, hogy ajogrendet az immorális zsidó tőkével szemben igen erő­sen ki kell építeni. Egy ilyen vesztegetés, mely a törvény hozóit és alkalmazóit akarja önző céljaira megvásárolni, nagyobb és egyetemesebb sérelme a jogrendnek, mint azok a rémmesévé felfújt szállodai és orgoványi elintézések. Különben is én csak egy Orgoványt ismerek: az egész összeomlott Magyarország egyetlen óriási Orgovány, ahol az ország széttépett teste, ezer és ezer meggyilkolt magyar, mindennapi tragédiák, végtelen magyar nyomorúság s a megfertőzött magyar kultúra hívja tetemre a zsidó imperializmust. A kifosztott, megcsalt, elárult magyarság követeli a jogrend felépítését, mely megvédi a becsületes munkát, a becsületes gondolatot, s biztosítja a becsület érvényesülését az emberek versenyében.

A Nép, 1921. május 26.

http://www.magtudin.org/Ket%20faj%20harca.htm