Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek

Intelmek és bátorítások – XIV.

Írta: Nagy Jenő · 2025. október 8.

kb. 13 perc olvasás

Eugéniusz:



Életminőség vizsgálódások

Egy mondat a bölcs vagy balga,

boldog vagy boldogtalan lélekről

Szellemi segítség: igazmondó tükör



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke vagy Sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Ön-sorsrontó típusok magyarán írt példatára



Magadon nevetsz vagy szörnyülködsz!

A mese rólad szól – ismerj önmagadra!

A baj felismerése a gyógyulás kezdete –

itt és most változtassál az életeden!

Reviczky Gyula

Ifju pesszimistának

Lemorzsolám felét már életemnek,

Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran.

Szivem a nem birt távolért esengett;

Zajért magányban, álomért viharban.

Hogy önzésnél egyéb nincs a világon,

Hogy élni büntetés, panaszkodám…

S mikor már úgy is késő, most belátom:

Jól élni az egyetlen tudomány!

Az ember nyomorult, a sors kegyetlen…

Olvastam egykor és vallám azóta,

Bor közt vitázva, hangzatos rimekben…

Sokan fujják; unalmas, régi nóta.

A teremtés kontármű, elhibázott;

Az ember bűnre, bajra születik…

Szidják, szapulják ezt a szép világot;

De élniök, hejh, mégis jól esik!

Mert élni szép, mert élni jó, hiába!

A száraz bölcselők bármit fecsegnek;

Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya

Sokáig élni, mint – Schopenhauernek.

Éltét jól élni által ki ne vágynék!

S bár száz közől nem tudja egy alig:

Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még,

Melyben reménye megfogódzhatik.

Tekints körül! A ránczos képü dáma

Elméjét folyvást azon töri, hidd meg,

Bár udvarlóit örökölte – lánya:

Hogyan toldhatná életéveit meg.

S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve,

Sált hord a legforróbb nyár közepén;

S nem dugja ki az orrát sem, remegve,

Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény.

És kik tagadnak mindent vakmerően?…

Kik elpocsékolták az ifjuságot,

Vagy koldusok lélekben, szíverőben

S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok.

Minden csak önlelküknek viszsugára:

Az igazság náluk csak hangulat.

Gyanakszanak, köpködnek a világra,

Mert lelkük tükre torzképet mutat.

Vannak, kiknél dorbézolás az élet;

Baromi módra sárban henteregnek,

És azt szeretnék elhitetni véled,

Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek.

Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye

S az éj sötétje egyformát hazud;

És nem fog hinni soha semmi szépbe’,

A kinek benső szivvilága rut.

Mások nem haragusznak, nem hevülnek;

Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban.

Egyforma elitélteket becsülnek

A Megváltóban és a két latorban.

Az igazságért szenvedőt gunyolják;

Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek.

Saját sivárságukban fel se fogják,

Hogy szenvedés is boldogság lehet.

Ne légy hát híve olcsó tagadásnak!

Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett;

Hadd azt, barátom, hadd azok fajának,

Kik csak magukkal érzenek türelmet.

Hitvány világ, mondják e pesszimisták;

Mert mint maguk, olyannak képzelik.

Mások hibáit gúnyolják, leszidják;

De envétkük’ lomhán dédelgetik.

Távol maradt a gondok réme tőled;

Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját!

Vagy bölcsei e nyavalyás időnek

Álmodni már az ifjakat se hagyják?…

Eszményed’ eddig tán fel nem találtad?…

Tanulj keresni, bízni, küzdeni!

Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?…

Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni!

Szép, szép az élet, ifju kétkedő te!

Penész büzét elűzi rózsaillat.

Szép lány szemétől meg leszel büvölve,

Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag.

Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér;

Ragadd meg, mit a röpke percz kinál,

S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!…

Engem már nem bocsát ki a hinár.

Tanulj meg élni! A jót ne keressed

Rideg könyvekben, elszáradt szivekben.

Használd ki a mosolygó, röpke perczet.

Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.

Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat,

A töprengést a végokok felett

A kárhozottak bélyegzett fajának,

Kik születnek, hogy sírva éljenek.

p 1

p Az ihletet bejegelnéd, hisz csak nem fogsz az utcán állva-ülve írni?

p Az ő őszinte beismerő vallomását a több börtönévvel „jutalmazzák”

p Az ötperces kóbor numeránál biztosra kell menned: viagrás erekció…

p Az se jó, ha ló helyett szamár van, de ha erről még nem is tudsz…

p Az ún. létbiztonságodért sorra mondasz le az ifjúkori álmaidról…

p Azért nem szeded le a szőlőt, mert savanyú vagy mert nem éred el?

p Azért szülsz neki gyereket, hogy ezzel végleg magadhoz bilincseld?!

p Azt hiszed, hogy üdvözülésed biztos útja, ha mindig rosszul jársz?

p Azt hiszed, te hódítottál, pedig a hölgy választott és nem ereszt…

p Azt hiszi, akkor repül szabadon, ha minden kötelesség terhét ledobja

p Baráti közösség illúziójába ringatja magát kocsmában-gyülekezetben

p Bedől a reklámoknak, s elhiszi: ő is megérdemelné a luxusjachtot…

p Beilleszkedőnek hiszi magát, pedig zsarnok közvélemény asszimilálta

p 2

p Belátva, hogy nem lehet tökéletesen jó, inkább teljesen rossz lesz?

p Beledöglik a gondba/kudarcba: ő nem a humor magaslatáról néz rá

p Beleroppan és komikussá válik önüdvözítős jópont-gyűjtögetésével…

p Betartott minden utasítást, taktikát, szabályt és mégsem lőtt gólt?

p Betartva a munkavégzés minden hivatalos előírását: lassító sztrájk?

p Bezzeg gyerek, mintaférj, mintapolgár – aki nem mer „rosszalkodni”

p Botránykőként nyomja agyon a jámbort a bal lator kegyelmi példázata

p Bűntudatod van, ha éppen valamit bűntudat nélkül, önfeledten élvezel?

p Bűntudata van, ha valamit nem szigorú kötelességtudatból tesz meg

p Carpe diem: éjszaka nem tudod befejezni, reggel elkezdeni a napot…

p Csak a rendőri körözés esetén derül ki, nincs különös ismertetőjele…

p Csak a tárgyak használati értéke számít, a szépségükre érzéketlen!

p Csak az tartja benne a lelket, hogy mindig lehetne sokkal rosszabb is

p x

Reviczky Gyula:

Schopenhauer olvasása közben

Sötét lapok! komor, nagy eszmék!

Igazság, mély, egyhangu bánat.

S én hiszem is, de úgy szeretnék

Örülni mégis a világnak.

Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;

De bölcseséged nem vigasztal.

Porember, óh, tanuld meg itten,

Hogy a teremtés elhibázott.

Maradj meg régi bűneidben;

Légy hitszegő, kegyetlen, álnok.

Légy aljas! bűnre vagy teremtve.

Gép vagy; ne bánd, ne vedd szivedre.

Átkozd anyádat, születésed’,

Utálatos légy önmagadnak.

Zokogj! nagy bűnhödés az élet,

S a boldogságnak vágya van csak.

Légy koldus vagy a sors kegyeltje:

Nyomorra, kínra vagy teremtve.

Fonák, hívságos, ferde minden,

Hanem szükséges; ez vigasztal.

Szükség határoz tetteidben.

Gonosz vagy?… ne törődj’ te azzal!

Sorsod előre van kiszabva,

Mint sötétedés holdba’, napba’.

Urad két óriási zsarnok:

A körülmények és a véred.

Gyötör a vágy sokszor s akarnod

Még sem lehet, te törpe, féreg!

Csak hurczolod tovább a vétket,

S az önzés balzsamod, reményed.

Nem tudsz te élni, csak hibában.

Erőd nincs jónak lenni mindég.

Önző vagy s gyáva halni bátran,

Fájdalmad, kínod bárhogy’ is tép.

Szerencsétlen vagy, gonosz vagy,

S élsz bűneidnek, kínaidnak.

Mert együgyűnek lehetetlen

Érezni kéjek hevülését.

S ha tán eszes vagy, ép’ a szellem

Csepegteti szivedbe mérgét.

Nyugalmadat elűzi kétség.

Rab vagy, silány játékszer és gép.

Gőgös sziveddel élsz kinokban,

Végetlen önzés lakja mélyét.

Tenbűnödet mindenha jobban

Beczézed mint a más erényét.

S minél kisebb vagy és silányabb,

Más ellen annál több a vádad.

Ha buta volnál, mint az állat,

Nem volna, hidd el, annyi vétked.

Az ész a fájdalom tenálad;

Az ész tipor a sárba téged;

Mert jámbor erkölcs és a szellem

Öröktől két halálos ellen.

Jóság, hüség: önzés, de gyáva.

Félt mindig, a ki sosem ártott.

Hazugság minden álom ára,

Ismerd s utáld meg a világot.

Ne gondolj véle: búban, üdvben

Nézz hidegen rá, megkövülten.

Keresd az üdvöt nyugalomban,

S ne higyj a jóban, szeretetben.

A világ legrosszabb a hogy’ van

S az ember átka véghetetlen.

Erénye, üdve, vágya semmi,

S legjobb nem élni, nem születni.

Sötét lapok; mély, komor eszmék!

Takarjon el most rózsafátyol.

A boldogságban én hiszek még,

Bár tőlem minden percze távol;

S lelkem bár szomorú halálig,

Örömre, boldogságra vágyik.

S bár könnyem’ látja minden óra,

Szivem rajong, szeret, remél még,

S illatlehellő, mint a rózsa,

Bár eltaposták, összetépték.

S ha nem leszek is soha boldog:

Szeretek, álmodom, rajongok!

Komjáthy Jenő:

SCHOPENHAUER

Világbölcs! Fényes, fönti szellem! Üdvözöllek.

Ó, hogy szomjam te nagy szivedből olthatom!

Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek

Jártál te, mester! S én követlek szabadon.

Bár az „örök világszem” megtörött szemedben,

Elméd a titkok szívéig hatolt.

Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,

A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! Értelek, csodállak és szeretlek.

Átérzem, mitől a szíved vérezett;

A mély iszonytól szívem minden izma reszket,

Mely általjárta s megdöbbenté szívedet.

A létiszony, a nagy talány; a vérkövesztő,

Embervelőre éhes síri rém

Már engem is gyötört; véreztem én is metsző

S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szived izzó szerelme,

S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.

Sötét igazság hirdetője, fényes elme,

Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!

Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!

E gyászos tanban mennyi a vigasz!

Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:

Igaz, tehát szép – és szép, mert igaz.

Ó, mert e lét a vak, a bősz vágyak biralma;

Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd.

És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna,

A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;

S az édenből haragban égő pallosoddal

Kiűzöd az embert, mert elbukott;

De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal

Az ősi szépet ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát,

Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant,

A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát,

Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?

Az örök most s az örök itt az úr örökké,

A bölcs teremtő s a költő király;

Hol végtelen korokká s végtelen körökké

Magasodik, mit perc és hely kinál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot,

Az örök-jó honát, a szenvedéstelent.

S bár mély a seb, mint Szanzara szívünkbe vágott,

Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.

Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet,

Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom;

A semmi az, mert nincsen róla földi képzet,

Mert ellenképe az, mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! Ott lebegsz te már honodban,

Csak az mienk, mit ránk hagyott könyved beszél;

De szíved itt dobog és szívünk véle dobban,

Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél.

S bár démonunk más utat törni készte minket,

Dicső előkép! Ihlesd homlokunk!

Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett:

A célnál ott leszünk! Találkozunk!

p 3

p Csak azért Absztinens, mert retteg, hogy nem bír mértéket tartani

p Csak azért ócsárlod oly dühösen hazád, hogy ne fájjon az elhagyása

p Csak egy ételt tanultál főzni, de annak minden nap más nevet adsz!?

p Csak egy várakozás fűti mozdonyát: dicséret, kitüntetés, rang s cím

p Csak halálod óráján esik le a tantusz: buzgón élten másnak az életét!

p Csak halálos ágyadon közli szeretteivel: sose szerette az édes bort…

p Csak imitálod az élettánc lépéseit – biztos a másvilágra tartalékolsz!

p Csak nyeled, csak nyeled a mérget, s az csak gyűlik-gyűlik benned…

p Csak olyanok társaságát keresi, akikhez képest ő azért még mindig…

p Csak semmi erősebb színdinamika, semmi vadítóbb-pörgető zene?

p Csak semmi távolság – ő a gyerek barátja, ő bratyizó modern szülő…

p Csak semmi spontaneitás vagy elragadtatás: szolid és józan „bulizás”

p Csak semmi transz, extázis, önkontroll vesztés: ez az ördögtől van!?

p 4

p Csak úgy érzed igazságosnak, ha patikamérleggel osztod el a tortát

p Csak úgy sétálgatva szemlélődni: ez időpazarlás, igazolatlan hiányzás

p Csírájában elfojtod vagy nem ápolva ölöd életszínesítő kapcsolataid

p Depressziós: hitelre megvan már mindene, amire a Fogyasztó vágyik

p Egész élete merő esetlegesség: lehetne más is, másutt is, mással is…

p Egész lakása „tisztaszoba”, amit csak a vendégek használhatnának…

p Egy álruhás rendőr, ellenőr, próbavásárló stb. foglalkozási ártalmai…

p Egy egész napra kiborít, ha egyvalaki eléd furakodott a bolti sorban?!

p Egy életen át – a lebukástól rettegve – másnak kell kiadnod magad…

p Makacsul próbál az (ön)irónia védőpajzsával védekezni a pátosz ellen

p Egy élő anakronizmus, aki anno fenséges volt, de itt és most komikus

p Egy férfi nem félhet a farkastól, hisz nem is bánt ő, csak megkóstol!

p Egy gyereke van, hogy neki mindent megadhasson, csak tesót nem

p x

Reviczky Gyula:

Magamról

Rossznak mondod a világot,

Dőresége bosszúságod,

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát,

Felpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod ég,

Csak hiúság, buborék.

Óh, pedig hány perced, órád

Volt, midőn e sujtoló vád

Könnyeidben elviharzott,

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta?… Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved,

Semmiségek üdvezítnek,

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet;

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,

S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel!

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe’,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,

Ha világod búban éled;

S csak ha lelked szenvedőnek

Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,

Szenvedő szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen…

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája?

Csak magadnak képe, mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

világ – hangulat.

Reviczky Gyula

Világbánat

Eh! mit mindig türelemről,

Lemondásról prédikálni!

Én is értek zúgolódni,

Daczoskodni mint akárki.

És ha vád jön ajakamra,

Ne okozzon senki engem.

A czudar világ a bűnös,

Hogyha néha fogy türelmem.

Már, teszem föl, rajtam áll-e,

Hogy a pénz oly ritka nálam?

Vagy tán kéjt találok abban,

Hogy hideg legyen szobámban?…

Ráfogás! a pénzes erszényt

S a meleg szobát imádom!

De nem ad fát, de nem ad pénzt

Senkisem e szük világon.

Hogy ruhám kopott, való, de

Nem vagyok én bűnös ebbe!

Van elég szabó, miért nem

Varr potyára vagy hitelbe.

Megköszönném, hetyke módra

Járnék szinházakba, bálba,

S drága, hosszu mencsikoffban

Télen nem gyötörne nátha.

Minden elsején szobámat

Elmulasztom kifizetni?…

Hisz’ ily jó lakóra házbért

Nem is illenék kivetni.

Egy divánnal, puha ágygyal

S egy kis asztallal beérem.

Nem ütök zajt soha, mért is

Nem hagynak magamra szépen!

Az se tetszik senkinek, hogy

Nappal alszom és henyélek.

Mért nem költenek föl! ingyen

Mért nem adnak jó ebédet!

Mért nem jön hozzám a pinczér

S nem szól nyájasan hizelgve:

Tizenkettő már az óra;

Jöjjön, és egyék – hitelbe.

És a többi, és a többi…

Nagy büne az embereknek,

Hogy egész magamra hagynak

S hogy nem adoptál egy herczeg.

Adjanak békét, nyugalmat,

Bort, buzát, jó feleséget,

S azt fogom hirdetni: Oh beh

Gyönyörü szép ez az élet!



Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei

A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

p Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed

p balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

p ön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

p fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

p Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

p közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

p napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

p rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

p Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.

p hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

p talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

p elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

p Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

p házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

p betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

p lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

p A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség

p nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.

p A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,

p és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!

p Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból

p magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!

p Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,

p az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…

p A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

p Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:

p jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

p és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

p ?

p Érzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető, rácsodálkoztató,

p megértető, megítélendő, értékelendő, súlyozandó, vitára

p és tovább-gondolásra serkentő, igaz, jobb önismeretre és

p szeretetre: bölcs változásra indító, magyarán szóló gondolatok…

ppppppppppppppppppppppppppp