kb. 7 perc olvasás
A közönség tapsokkal köszöntötte – Henrik Ibsen Budapesten, 1891

Negyven évnél több, hogy én mint 19 éves ifjú rajongtam Magyarországért s a magyarok szabadságharczáért. (…) Akkor sejtelmem se volt róla, hogy negyven esztendő eltelte után, mint agg ember fogok önök közt megjelenni s ennyi szeretettel fogadjanak. – Egy külföldi Budapesten című sorozatunkban most Henrik Ibsen 1891-es magyarországi látogatását elvenítjük fel.
Henrik Ibsen tizenöt évesen kénytelen volt otthagyni az iskolát és patikussegédnek állt egy Grimstad nevű kistelepülésen, ahol jó ideig szó szerint csak álmodozni tudott egy pezsgőbb, kulturálisan sokszínű élet után. A száműzetésként megélt években szorgosan tanult, és már ekkor, 21 évesen elhivatottan gondolkozott a szabadságeszmény védelméről. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint ezekben a korai években írt verseinek egyike: a Magyarországhoz című költemény, amelyben Ibsen kemény szavakkal ítéli el az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését.
Henrik Ibsen: Magyarországhoz (1849)
A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a porondon.”
Ujjongtok bíbor monarhák: „Az erő győzött a hadba”,
s a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.
Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába.
Busan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.
Európának reménye, holtjaid remegve nézed;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.
Ám a szürke éj letüntén tündöklő hajnal dereng fel,
hőseid sírból kikelnek, mély, sötét halotti sebbel,
egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
és a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának.
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
a magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
a vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Első darabja, a Catilina is ebben az évben készül el, bár 1881-ig nem mutatták be. A darab keletkezéstörténetében is szerepe van a magyar szabadságharcnak, Ibsen maga is elismerte a darab második, 1875-ös megjelenésekor, hogy Európa politikai változásaira reflektált a darabbal. Ibsen figyelme később sem terelődött el Magyarországról, 1864-ben hagyta el hazáját, Norvégiát és 27 éven át nem is tért oda vissza. Évekig lakott Németországban, és mikor Gróf Zichy Géza intendáns 1891-ben Magyarországra invitálta, egy bécsi utazást meghosszabbítva ellátogatott hazánkba is.
A Vasárnapi Újság 1891. 16. száma, április 19-én így ad hírt a magyar kulturális élet által rég várt, közelgő látogatásról:
„Ibsen Budapesten. Gróf Zichy Géza intendáns meghívására a hírneves norvég drámaíró vasárnap Budapestre érkezik és az nap a nemzeti színházban «Nóra»-t fogják előadni, a czímszerepben P. Márkus Emiliával s Bank orvos szerepében Ujházyval. Ibsen csak néhány napot fog Budapesten tölteni. Fogadtatására írói és művészi körök közösen teszik meg az előkészületeket.”
Az „írói és művészi körök” egyik vezetője az a már említett Zichy Géza, aki nemcsak a kor ismert intendánsa volt, hanem íróként, drámaíróként, zeneszerzőként, sőt félkarú (!) zongoraművészént is ismert volt.

A gróf a gimnáziumot és a jogot Pozsonyban végezte, és zenei stúdiumokat is folytatott egyetemi tanulmányai mellett. Alig 14 esztendősen egy vadászbaleset során elveszítette jobb karját (saját puskája roncsolta szét). Elkeseredés helyett megkettőzött ambícióval valóságos zongoravirtuózzá képezte magát, „bal kézre”. 1866-ban Pozsonyban lépett fel először félkezű zongorajátékával, és nagy sikert aratott, majd 1867-ben Pesten hangversenyezett. Mint zongoraművész egész Európában ismertté vált, és hangversenykörútjaiból befolyt jövedelmét szinte teljes egészében jótékonysági célokra fordította, valamint kulturális mecenatúrát folytatott belőle. 1875-től 1918-ig, 43 éven keresztül volt a Nemzeti Zenede elnöke, a Nemzeti Színház intendánsa volt 1891–1894 között.
Ahogy Galamb Sándor 1928-as Napkeletben megjelent összefoglaló munkájából kiderül, „Ibsen korábban a magyar szellemi élet vezetői közül addig csak Pulszky Ferencet ismerte, akivel az 1873-iki bécsi kiállításon találkozott. Mikor bemutatták neki Pulszkyt és ő megtudta, hogy magyar emberrel beszél, nyomban kérdezősködött a magyarok sorsa iránt és megemlítette, hogy Magyarország állapota azért is érdekli, mert az ő hazája, Norvégia is egyik kellemetlen szomszédjával él dualisztikus viszonyban. (Norvégiát t. i. akkor még Svédországgal perszonális unió kötötte össze).”
Akkorra a magyar közönség már Ibsen több nagyszerű művét is ismerte, a Nemzeti Színházban két darabját is bemutatták már, A társadalom támaszai című színművét, amely nyomtatásban csak évekkel később jelent meg, és a Nórát, amelyet maga is megnézett a Nemzetiben. A Vasárnapi Újság 1891. 17. számában egy héttel később így számoltak be erről az estéről:
„Este a nemzeti színházban tiszteletére «Nóra» drámája került szinre, melyet művészeink, kitűnően játszottak, s Márkus Emiliának és Ujházy Edének bravour szerepei vannak benne. Az előadást a szerző az intendánsi páholyból nézte, a hol, mikor megjelent, az egész színházat megtöltő közönség tapsokkal köszöntötte. A felvonások után is mindig tapsolták és éljenezték. A hatásos második felvonás után, Ibsennek a színpadon megkellett jelenni. A szerzőt mélyen meghatotta ez, valamint az előadás, s megindultan mondott köszönetet a közreműködőknek, főkép Márkus Emilia asszonynak és Ujházy Edének. Előadás után az előcsarnokban is nagy éljenzés fogadta Ibsent, ki később még sokat beszélt az előadásról, a legnagyobb megelégedéssel.”
A beszámoló így folytatódik:
„Ibsen e hó 20-ikán több látogatót fogadott, megtekintette a várost, s délben gr. Zichy Géza vendége volt. Másnap a nemzeti muzeumot látogatta meg, hol régi ismerőse, Pulszky Ferencz fogadta, s együtt járták végig a gyűjteményeket. Ibsent különösen a magyar ékszerek és az 1848—49-iki emlékek érdekelték. Majd a képviselőházba ment át, hol épen Szilágyi Dezső miniszter beszélt, s ahol megmutattatá magának a nevezetesb embereket. Délután Budán nézett körül, este az operaszínház előadását nézte meg, onnan a Continental-szállodába hajtatott. Itt lakomát rendeztek tisztelői. A közélet, irodalom és művészet jelesei közül mintegy hatvanan gyűltek össze. Ott volt Bethlen András miniszter is. A vendéget gr. Apponyi Albert köszöntötte föl először német nyelven, s a nemzeti színházról szólt. Elmondta, hogy e színház mily szerepet vitt és visz Magyarország kultúrájában. Mikor Ibsen a nemzeti színház közönségét ismerte meg: Magyarországot ismerte meg tulajdonkép. A magyar nem törődik azzal, vájjon naturalista avagy idealista, optimista vagy peszimiszta-e Ibsen : csak tiszteli őt, mert nagy költő, mert igazi embereket hozott szinre, mert az életet igazán festi. Röviddel ezután Ibsen állott fel s röviden megköszönte megtiszteltetést, s azt mondá: «hogy e napok élete regéi maradnak», mire Ábrányi felkiáltott: «meg fog győződni, hogy valóságok». Szólottak még többen s a társaság sokáig együtt maradt.”

Jókai Mór svábhegyi nyaralójának kertjében 1900 körül
A következő napokban Ibsen szép sorban felkereste a kor legfontosabb kulturális szereplőit, művészeit: meglátogatta Benczúr Gyula, Strobl Alajos, Róna József és Mannheimer műtermeit, sőt ellátogatott Jókai Mórhoz is, aki ekkor 66 éves volt, azt nem tudjuk, hogy pesti, Bajza utcai lakásában találkoztak-e, vagy Ibsen az író svábhegyi, gyönyörű kertjébe látogatott el. A beszámoló szerint „A két hires iró rendkívül örvendett, hogy megismerhette egymást. Távozáskor megölelték és megcsókolták egymást”. Galamb Sándor 1928-as cikkében így eleveníti fel a találkozást: „A nagy mesemondó akkor gyengélkedett s nem hagyhatta el lakását, de Ibsent olyan szeretetreméltóan fogadta, hogy távozáskor vendége csókkal búcsúzott el tőle. Az újságíróknak azt mondta, hogy Jókai a legfiatalosabb szellem, akit valaha ismert.”
Megnézte az Operában Jászai Marit az Elektrában és másnap a népszínházban Blaha Lujzát a Piros bugyellárisban. „Ibsent a művésznő magyar dalai fölvillanyozták s az első felvonás után lement a színpadra, hol hosszasabban beszélgetett a művésznővel”. Találkozott Dr. Lázár Bélával is, műveinek magyar nyelvre fordítójával. Az egyik díszvacsora után így nyilatkozott:
«Negyven évnél több, hogy én mint 19 éves ifjú rajongtam Magyarországért s a magyarok szabadságharczáért. Csak a híréből ismertem e derék nemzetet, első poémáim egyike, mely hírlapban megjelent, az önök hazáját dicsőité. Akkor sejtelmem se volt róla, hogy negyven esztendő eltelte után, mint agg ember fogok önök közt megjelenni s ennyi szeretettel fogadjanak, jeléül, hogy méltányolják életem törekvéseit. Ha elgondolom e negyven év két határa közt akkori sejtelmeimnek a most tapasztaltakkal összefüggését, – erőt vesz rajtam a megindulás.»
De nemcsak színielőadásokon vett részt, hanem megtekintette az Epreskert-utcai művésztelepet és régi ismerőse, Pulszky Ferenc vezetése alatt a Nemzeti Múzeumot is. „A régiségtárban főképen az 1848—49-iki emlékek érdekelték. Járt a képviselőházban is, ahol akkor épen Szilágyi Dezső igazságügyminiszter beszélt.”

Dr. Lázár Béla cikke a Vasárnapi Újság 1891-es 17. számában, forrás: Arcanum
A Vasárnapi Újság április 26-ai számában, rögtön a vezető oldalon jelent meg a már említett dr. Lázár Béla tanulmánya Ibsenről, amelyben nemcsak bemutatja a nagyhatású norvég szerző pályáját, hanem elemzi több művét is. Ibsen szerinte kora problémáit hozza felszínre, legnagyobb érdeme pedig, hogy „megteremtette az analytikus lélekrajzolást a drámában. (…) Nem lelki állapotokat magyaráznak ékes rhetorikával alakjai, mint Dumas hősei, hanem nála a helyzetek magyarázzák a lelki állapotot s alakjai, mintha véletlen nyilatkoznának, oly egyszerűen, oly közvetlenséggel beszélnek. Ez az uj Ibsenben (…) Megfigyeli a modern életet, s rajzolja azt összes visszásságaival, hamis és undorító helyzeteivel, nem válogatva, nem kényes Ízléssel, őszintén, egy nagy költő erejével. A jellemzés titkát senki sem sajátítá el nála jobban.”
Lázár Béla cikke mellett megjelent Gergely Imre Ibsenhez írt költeménye is, amelyet a nagy író magyarországi látogatásának emlékére írt:

Forrás: Arcanum
Egy külföldi Budapesten címmel új sorozat indul a Literán, melyben a világirodalom nagyjainak magyarországi látogatásairól számolunk be. A cím Gershwin zeneművére utal, de sorozatunk a korabeli főváros hangulatának megidézésén túl mindenekelőtt a vendégségbe érkező külföldi írók benyomásaira, személyük és műveik fogadtatására, a magyar írók és a sajtó reakcióira összpontosít az Arcanum ADT / Digitális Tudománytár segítségével.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Brassai Sámuel a kortársak és az utókor emlékezetében2024.10.06.
- Verses levelek a pályatársakhoz2024.10.06.
- A borostyán-pipa.2024.10.06.