kb. 6 perc olvasás
8. A Prérik Gyöngye
Első szerelmem, Maggie, a Prérik Gyöngye volt.
Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még.
Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk volt venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly…
Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete leány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, tollakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte, és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat.
Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapuból készült skalpokra, a tollas fejdíszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam. Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt.
Ebben az időben én voltam a Fekete Borz.
Amikor először jelentettem ki otthon, hogy én vagyok a Fekete Borz, szegény édesanyám sírni kezdett, édesapám pedig, azzal az indokolással, hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki alfőnök volt, és Varjútoll névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk, bennszülöttekkel, mert például a szép Maggie-ba a fél város szerelmes volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi tagjáról. Minket különösen az vonzott, hogy rézbőrű volt, mint mi, és gyöngye volt a prériknek, amelyekről annyit olvastunk.
– Varjútoll – mondtam egy szép napon Miskának -, ez így nem megy tovább. A Fekete Borz szerelmes…
– Kibe, ó, nagyfőnök? – kérdezte a gazember, mintha sejtelme sem volna a dologról.
– Maggie-ba, a Prérik Gyöngyébe – mondtam panaszosan. – Maggie szép, mint az antilop (nem nagyon tudtam, miféle állat ez, és hol lakik), a Fekete Borz pedig bús, mint a ló. Mit szól ehhez Varjútoll?
– Varjútoll gondolkozni fog.
Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt:
– Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggie-t, a Prérik Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzot, a nagyfőnököt is. Szerelme éppen olyan erős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát, és nem akarja útját állani a Fekete Borz boldogságának. Lemond Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről, a Fekete Borz javára…
– Köszönöm, Varjútoll! A Fekete Borz sohasem felejti el megható szavaidat.
Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy megszöktetem a szép Maggie-t. A Duna-sziget egyik zugában düledező viskó állt, ezt szemeltem ki wigwamnek. Az egész törzset beavattam tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvittünk a kunyhóba, sőt Varjútoll azon törte a fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni. Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem fér be a kunyhóba, lemondott tervéről.
Most már csak Maggie-vel kellett jó barátságba keverednünk. Ez úgy történt, hogy Varjútoll meg én odalopóztunk a cirkusz háta mögött álló kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Ünnepiesen kijelentettem:
– A Fekete Borz imádja a Prérik Gyöngyét.
– Kicsoda – kérdezte Maggie.
– A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll.
Maggie a fejét csóválta:
– Furcsa nevetek van. És mit akartok, jó gyermekek?
Nem felelhettünk, mert Maggie hirtelen eltűnt. Az ő száma következett. Varjútoll meg én izgatottan járkáltunk föl-alá.
– Mit gondol a Fekete Borz – kérdezte Varjútoll -, beleegyezik Maggie a szökésbe?
– Ha szeret, követ.
Azután hallgattunk és vártunk. Negyedóra múlva Maggie érdekes feje megint megjelent az ablakban.
– Itt vagytok még?
– Itt vagyunk, és nem mozdulunk, amíg válaszát nem hallottuk. Szereti a Prérik Gyöngye a Fekete Borzot?
– A Prérik Gyöngye nem szereti a Fekete Borzot. A Prérik Gyöngye a Fürge Sast szereti!
Le voltunk sújtva. Az apacs törzsből származó Fürge Sasra, a késeket hajigáló, rosszképű fiatalemberre nem is gondoltunk. Ő volt a szerencsés vetélytárs!
– A Fekete Borz szomorú – mondtam tompán. – Pedig elkészítette már wigwamjét a nagy folyó mentén, a kis sziget közepén, hogy odavezesse szíve hölgyét… De a Nagy Szellem nem akarja…
– Sajnálom, jó gyermekek – mondta Maggie -, de nem segíthetek rajtatok…
– Nem akar velem megszökni?
Maggie a fejét rázta:
– A Prérik Gyöngye nem szökik meg (megtanulta tőlem az indián stílust). A Fürge Sas nagyon búsulna.
Ebben a pillanatban megjelent a Fürge Sas, és amikor az öltöző ablaka alatt minket, nyurga kamaszokat meglátott, igen-igen haragos arcot vágott.
– Ne bántsd őket – csitította Maggie. – Ez a Fekete Borz, a másik pedig a Varjútoll. Nagy törzsfőnök mind a kettő…
Elnevették magukat. Rajtunk nevettek. Szégyentől és haragtól pirosan indultam a hűséges Varjútollal a város felé. Csak egyszer néztem vissza búsan, szemrehányón. A Prérik Gyöngye éppen akkor csókolta meg a Fürge Sast…
– A Prérik Gyöngye megölte a Fekete Borz szívét – mondtam szomorúan Varjútollnak. – Lopjatok mindent vissza a kunyhóból. Látod, milyen kár lett volna a zongorát kivinni?
Varjútoll szomorúan bólintott, de láttam rajta, hogy kárörömét alig tudja leleplezni. Másnap haditörvényszék elé állítottam az árulót, harmadnap in effigie agyonnyilaztuk. Valakin ki kellett töltenem mérgemet.
Még hat esztendeig boldogtalanul szerelmes voltam a szép Maggie-ba, aki az érkező fecskékkel együtt minden tavasszal hűségesen és mind gömbölyűbben tért vissza. Nem beszéltem többé vele, de mindig elnevette magát, valahányszor meglátott. Azután fölkerültem a fővárosba jogásznak. Hamarosan elfelejtettem a szép Maggie-t, a Fürge Sast meg azt is, hogy valamikor nem egészen dicstelenül viseltem a Fekete Borz nevet.
Vagy két héttel ezelőtt termetes asszonyság borult a nyakamba a körúton.
– Jézusom, a Fekete Borz – mondta igaz örömmel.
Rögtön ráismertem Maggie-ra. Szép volt még, de kövér, nagyon kövér. Elmesélte, hogy kénytelen volt a művészi pályáról lemondani, mert úgy elhízott, hogy az ujjait nem tudja többé szétnyitni, nem lehet közéjük késeket hajigálni.
Diadalmasan fölordítottam:
– Van nemezis! Ez a visszautasított szerelem átka. Mit gondol, Maggie asszony, ha megismételném ajánlatomat, még mindig búsulna a Fürge Sas?
Gyöngén elpirult. Elnevette magát.
– A Fürge Sasnak meg a Prérik Gyöngyének ma kávémérése van a Rottenbiller utcában. Nagyon boldogok. Ha a Fekete Borz meg akarja tekinteni a fióksasokat, szívesen látjuk wigwamünkben.
|
||
|