Hankiss Ágnes: Martinovics Ignác/A bizalom anatómiája

Juhász Erzsébet

Hankiss Ágnes tanulmányairól

Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája. Budapest, Magvető, 1978

1979. január 2.

A kötet címe és tárgya közötti látszólagos ellentmondásra figyel­meztet mindjárt elöljáróban Hankiss Ágnes, ugyanis első pillan­tásra valóban úgy tűnik, a bizalom pszichoszociális feltételeinek elemzése helyett csupán ellentétét, a hazugság és az emberi összeférhetetlenség jelenségvilágát vizsgálja. „E tanulmányok igazi tárgya azonban nem önmagában a hazugság vagy az igazmondás, a bizalom és a bizalmatlanság, a társas konfliktus vagy a társas idill – írja hanem: a hátterükben munkáló mindennapi racionalitás, a maga buktatóival és működési hibáival, a mindennapi emberi együttélés bizonyos kiélezett helyzeteiben – ahogyan a szociálpszichológus látja. E kiélezettség érdekében – amely éles megvilágításba helyezi a folyamatokat és törvénysze­rűségeket – közelítettem elemzéseimben a negatív jelenségek felől.”

A kötetnyitó A kétarcú hazugság című fejezetben Hankiss Ágnes abból a tényből indul ki, hogy a hazugságot a legfőbb rosszak egyikének tekinti a köztudat és túlfűtött indulattal ítéli el elméleti­leg, holott a gyakorlatban mindenki kivétel nélkül szinte naponta elkövet apróbb-nagyobb hazugságokat. Sőt kimondja azt a nyil­vánvaló tényt is, hogy aligha létezhetne emberi közösség hazug­ságok nélkül, minthogy: „A hazugságnak vannak olyan formái, amelyeket a társadalmi közvélemény nemcsak hogy megenged és elfogad, hanem hallgatólagos alapon el is vár az emberektől. Ezeket a viselkedésformákat azonban tilos, vagy legalábbis nem nagyon illik hazugságnak nevezni.”

Egyfelől tehát vannak olyan kétértékű hazugságok, amelyek alapvetően fontos szerepet játszanak a mindennapi társas együtt­élés „játékterének” megteremtésében és fenntartásában, másfe­lől viszont olyanok, amelyek akadályozzák a lényegi kommuniká­ció létrejöttét. Általában: „a társas megismerés kudarca, a min­dennapi gyakorlatban, az ember egyik alapélménye.” E kudarcélmény pedig jelentős mértékben épp abból ered, hogy „az em­beri kapcsolatokban a szándékosan félrevezető, megtéveszté­sünket célzó információkkal is számolnunk kell”. A hazugság jelenségvilágával foglalkozó tanulmányok elsősorban arra keres­nek választ, hogy mi minden gátolhatja meg az embert abban, hogy idejében észrevegye, meg akarják téveszteni, illetőleg téves jelentésképzeteket alakított ki a valóságról. Ennek egyik okát Hankiss Ágnes abban látja, hogy személyészlelésünk a leggyak­rabban önközpontú. Jól példázzák ezt szélsőséges eseteknek azok a vizsgálatai, amelyek szélhámosok és áldozataik kapcsola­tát elemzik bírósági jegyzőkönyvek adatai alapján, s egyértelmű­en igazolják, hogy az áldozatok a szélhámosok viselkedésének értelmezésében a saját személyüket tekintik „általános érvényű támpontnak” gondolati, pszichodinamikai és szociodinamikai szin­ten egyaránt. De az tény, hogy a valóságértelmezésben az em­ber mindig érdekelt, s ebből következően eredendően „hajlik arra, hogy a valóságba belelássa azt, amit látni akar, s hogy ellenkezőleg, ne lássa meg, ne vegye észre azt, amit valamiért kellemetlen volna tudomásul vennie”, ahogyan ezt a szélhámos­sági stratégiák szélsőséges esetei oly meggyőzően példázzák a bizalom kijátszhatóságának kevésbé szélsőséges megnyilatko­zási formáira vonatkozóan is tanulságosan – az önközpontú való­ságértelmezés önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy az igazságkritériumok hiányáról beszélhessünk a mindennapi társas együttélés vonatkozásában. Holott épp az igazságkritériumok hi­ánya miatt lehet szó tényleges kudarcélményekről.

Személyészlelésünk bizonytalanságát ugyanis az is döntően meg­határozza, hogy a másik ember megismerése a mindennapi tudat számára mindig egyfajta „élménykettősséget” jelent. Egyfelől felismerjük, hogy a másik ember az unalomig ismert sémák szerint viselkedik, másfelől viszont tudjuk, ez csak külső burok, mert mindaz, ami a másikban „megismételhetetlenül egyéni, szigorú­an öntörvényű” e burok alatt, az a „külső szemlélő számára sem érzékkel, sem értelemmel nem befogható”. A valóságértelmezés e felszámolhatatlan bizonytalanságát oldja fel az ember „má­gikus védekező reakció formájában”, amikor oly feltétlenül és rigo­rózusan tiltakozik elméletileg a hazugság ellen. Ilyen, bizonyta­lanság révén felgyülemlett feszültséget old ki más síkon Hankiss Ágnes szerint a pletyka is, minthogy pótkiélést jelent a valóságértelmezés bizonytalanságának kudarcélményével szemben. Pletykázáskor ugyanis „olyan emberi viszonyokat, történéseket, amelyek teljes, valóságos összefüggésrendszerükben áttekint­hetetlenek, rnegismerhetetlenek, együttesen átírunk a képzelet színpadára, kedvünk szerint megrendezzük, leegyszerűsítjük vagy túlbonyolítjuk, a lényeg az, hogy mivel a viszonyok és tör­ténések szálai a mi kezünkben futnak össze, ha mesterséges úton és csak pillanatokra szólóan is, a TÖKÉLETES MEGISME­RÉS ritka élményéhez jutunk.” Magasabb szinten, összetetteb­ben, de működési mechanizmusát tekintve a pletykához hasonló pótkiélést tekinti Hankiss Ágnes az irodalmi mű befogadása egyik központi pszichológiai összetevőjének is.

A hazugság jelenségvilágának vizsgálatában e könyv legfonto­sabb felismerése, hogy kimutatja, a hazugság ellenében szük­ségszerűen jönnek létre különböző feszültségkioldó reakciók, minthogy vannak olyan hazugságok, amelyek olyan bizonytalan­ságot és bizalmatlanságot teremtenek az emberben, hogy vala­milyen formában elkerülhetetlenül le kell játszania az általuk elő­idézett feszültséget. E lejátszásoknak ugyanis nélkülözhetetlen szerepük van a társas együttélés játékterének megőrzésében.

Még nyilvánvalóbb lesz ennek a lejátszásnak a fontossága azok­nak az elemzéseknek az alapján, amelyek a személyiség játék­terében megteremtődő hazugságokat, az önmegtévesztések bi­zonyos típusait vizsgálják. Kettővel foglalkozik behatóbban Han­kiss Ágnes tanulmánya: az énfejlődés folyamatában és az énkép kialakításában aktív szerepet játszó önmegtévesztések típusai­val. Az önmegtévesztésnek ez a hosszú távon működő lejátszásos jellege legnyilvánvalóbban az ún. „én-ontológiák” megteremtődése alapján mérhető le. Hankiss Ágnes abból indul ki, hogy az énkép szerveződése nem tekinthető lezártnak a szemé­lyiség kialakulásával bezárólag. Továbbra is aktív folyamatnak tételezve megállapítja, hogy az énkép szerveződésének ontogenetikus folyamata a felnőtt korban egy „ontológiai dimenzióval” egészül ki: „A felnőtt ember ugyanis – írja – kialakít valamilyen elméletet saját élettörténetére, életútjára vonatkozóan: megpró­bálja egységes magyarázóelv fonalára fűzni, TÖRTÉNETI EGY­SÉGBE építeni sikereit és kudarcait, adottságait és választásait, erényeit és hibáit, sorsának kedvező és kedvezőtlen fordulatait.

Más szóval levezeti saját »ontoiógiáját«.” Szociológiai felméré­sek tanulságai bizonyítják, mennyire aktív szerepe van a valóság mitologikus áthangolásának a különböző típusú én-ontológiákban. Pontosabban épp az áthangolás valamely irányultsága képezi fő rendezőelvüket. Az önmegtévesztés lejátszásos jellege azonban nem ezeknek az én-ontológiáknak a megteremtődése alapján ér­hető tetten. Az egyes én-ontológiákban megteremtődő mitolo­gikus áthangolások ugyanis „eszköz-szerepet” játszanak a „pszi­chikum önszabályozó rendszerében”, eszközül szolgálnak arra, hogy: „az ember a múltját, előtörténetét zökkenőmentesen be­építse jelenlegi életmintájába, sőt, hogy FELHASZNÁLJA aktuá­lis élethelyzetének, életmintájának magyarázatában, illetve a fenn­tartásában”. Az önmegtévesztés hosszú távon történő lejátszá­sáról akkor beszélhetünk, ha az ember a gyerekkori szituáció kö­tését erősebbnek érzi, mint énjét, ha életútjának mitologikus át­hangolása az önfelmentés vagy önigazolás eszközévé válik, blok­kolva az én eleven, nyitott alakulásának útját. Mivel az ember életútját „a stabilitásnak, a kötöttségnek és önmaga állandó új­raválasztásának sajátos kettőssége határozza meg”, hosszú tá­von lejátszódó önmegtévesztésről akkor beszélhetünk, ha ez az állandó újraválasztás, illetőleg számos „átvedlés” nem több, mint (önigazoló és önfelmentő) ismétlés.

A hazugságok harmadik csoportját a kényszerből elkövetett ha­zugságok képezik Hankiss Ágnes felosztásában. E hazugságtí­pus markánsabb megnyilatkozásai már nem vizsgálhatók tisztán a mindennapi élet személyes kapcsolatainak közegében, nem a másik ember képezi a megteremtődésükhöz szükséges partnert, hanem általában valamely társadalmi szervezet, intézmény. Lé­nyege, hogy abból a belső konfliktust előidéző kényszerből fakad, hogy az embernek nemcsak az önmagával való azonosságának érzetére-tudatára van szüksége, hanem tetteiben megmutatkozó önmegvalósítására is. Amikor a kettő összeegyeztethetetlen, az ember választani kényszerül: vagy vállalja önérvényesítő törek­véseinek véghezvitelét, vagy az értékracionális megoldás mellett dönt és lemond céljainak, törekvéseinek megvalósításáról, de így is, úgy is konfliktusba kerül önmagával. Az önérvényesítő törek­vések és az énazonosság konfliktusának szerkezetét elemzi Hankiss Ágnes egy későbbi tanulmányában, a Martinovics Ignác­ról szólóban, amely a Valóság 1978/10. számában jelent meg, s bár feltehetően későbbi keletkezésű, mint A bizalom anatómiája, szervesen e tárgykörbe illeszkedik, kivételes jelentőségét és ér­tékét pedig csak növeli e kötet kontextusa, és viszont, mivel épp A hazugság mint kényszer című fejezet kiegészítésének és kitel­jesítésének foghatjuk fel. A tanulmány alcíme: Egy sorskonfliktus szerkezete. Mindenekelőtt azért tekinthetjük a szóban forgó feje­zet összegezésének ezt a tanulmányt, mert dokumentumok, te­hát konkrét tényanyag alapján (nem tisztán elméleti síkon, mint itt) teljességében sikerül megragadnia annak a belső konfliktus­nak a szerkezetét, amelyet a kényszerből elkövetett hazugság visz végbe a személyiség külső megnyilatkozásaiban és belső vi­lágában. Teljességről azért beszélhetünk, mert a kényszerből el­követett hazugság Martinovics Ignác esetében egész életútját döntően meghatározó SORSkonfliktussá terebélyesedik. E tanul­mány a meglevő dokumentumok alapján rekonstruálja Martino­vics életpályáját, s kimutatja, hogy már közéleti szereplésének leg­elején ellentmondásba kerül nála énazonos viselkedésének bel­ső szükséglete és önérvényesítő törekvéseinek ugyancsak belső kényszere. Martinovics, személyiségtípusa szerint tehetséges, ambiciózus és öntörvényű, akinek lételeme, hogy önérvényesíté­sének cselekvő lehetőségeit megszerezze, ám ugyannakkor cse­lekedni csak a maga „belülről irányított” módján tud. Életpályája e feloldhatatlan konfliktus jegyében zajlik, énazonosságának nyílt beismerése után sohasem sikerül önérvényesítését megvalósí­tania, ez a leküzdhetetlen belső igény téteti meg vele ,,önsorsrontó lépéseinek” egész sorát, s ez a szélmalomharcnak bizo­nyuló hiábavaló erőfeszítés végül elsorvasztva énazonosságának alapszükségletét e feloldhatatlanság tragikus sorskonfliktusává válik.

E tanulmány ismeretében még teljesebben felmérhetjük Hankiss Ágnes azon megállapításainak fontosságát, amelyeket a kötet utolsó, A gyanakvástól a bizalomig című része foglal magában, amelyben a különböző típusú konfliktusokat vizsgálva a szótértés, a kölcsönös megismerés és bizalom feltételének megteremtődését az egyenrangú felek vitájában, azaz termékeny dialógu­sában látja. E fejezet legfontosabb felismerése, hogy a megértés és tolerancia az emberek egymás közötti kapcsolataiban az ese­tek többségében nem tud a konfliktusok valamilyen formában végbemenő feloldása nélkül megteremtődni. Ritkán vezet egye­nes út a bizalomig, mert „az emberi közösségekben – írja – ki­bontakoznak olyan érdekellentétek is, amelyeket nem lehet csu­pán megértéssel és toleranciával feloldani, de még megelőzni sem, hanem amelyeket valamilyen módon le kell játszani, végig kell vinni.”

A hazugság, a bizalmatlanság, tehát a lényegi megismerés, a va­lóságos véleménycsere és szótértés hiányának jelenségeit vizs­gálva Hankiss Ágnesnek valóban sikerült megragadnia e tanul­mányokban a bizalom kialakulásának feltételeit, méghozzá épp azzal, hogy tudományos módszerekkel fejtette fel azoknak a je­lenségeknek az összetevőit és működésük mechanizmusát, ame­lyek akadályozzák megteremtődését.

S végül: mindezeknek a jelenségeknek a tudatosításához magas szinten hozzájárulva Hankiss Ágnes tanulmányainak is jelentős önkioldó szerepük lehet a magunk konfliktusainak tudatosításá­ban, és az együttműködés és bizalom jegyében történő lejátszá­sukban – ha jól odafigyelünk rájuk.

*