Halotti tor

Írta: Nagy Jenő · 2025. január 18.

kb. 22 perc olvasás

A halotti tor

Az élet „három szüksége”: a születés, a házasság és a halál közül az utolsót minden népnél olyan szokások és hiedelmek veszik körül, amelyeket részben a félelem, részben az összetartozók egymás iránti megbecsülése teremtett meg. Megnyilvánul az előbbi az elriasztó cselekedetekben, az utóbbi pedig a halott ellátásában, a temetés ünnepélyes pompájában. Évezredek szokásköre pedig az illető népnek a halál utáni létről, a túlvilági állapotról vallott hite szerint alakult. Akár a legősibb és legelterjedtebb temetés: az elföldelés, akár a másik ősi mód: a máglyán való elhamvasztás, akár pedig más ceremónia is volt szokásban.

A magyarság őshazájában az elföldelés dívott. Az ott élő népek hite szerint – mint sok más népnél is – a másvilági lét az evilágihoz hasonló, ezért a halottal minden szükségest vele temettek, még szolgáit is. Egyes urál-altaji népek, időszámításunk kezdetén, lóval temetkeztek. E módot ugyan csak jóval későbbi leírásból ismerjük, de más adatokkal való egyezése alapján bizonyos, hogy a leírás évszázados hagyományt rögzít. A szemtanú Joannes de Plano Carpinio, minorita szerzetes, aki 1246-ban járt követségben a mongol nagyfejedelemnél. Az előkelő mongol temetéséről, többek között így emlékezett meg:

„Eltemetik sátrával együtt, annak közepén ül, eléje asztalt tesznek, továbbá egy tálat, tele hússal és egy kelyhet kancatejjel. Ugyancsak vele temetnek egy kancát csikajával és egy lovat zablával és nyereggel. Másik lovat megint megesznek, megtöltik bőrét szalmával s négy rúdra magasra helyezik. Hogy legyen [az elhunytnak) a másvilágon [mindene].”

Ez a mód volt szokásban a magyarságnál is. A honfoglalás korában azonban, a sírok tanúsága szerint, a halottal már csak egy lovat temettek el. A halott vagy rajta ült, vagy mellette, egy deszkán feküdt. A koporsó ugyanis csak az Anjouk ideje alatt terjedt el nálunk.

A kereszténység felvétele után az ősi temetkezési mód rohamosan megszelídült. A szolgákat ahelyett, hogy megölnék, felszabadítják. A ló pedig már nem kerül elevenen a sírba, előbb megölik. Majd csak a fejét és lábszárait temetik el, végül csupán a zabla és a kengyel kerül a halott mellé, a lovat pedig az egyháznak adják.

És ebben az időben átalakul a hajdani áldozat, a halott tiszteletére rendezett lakoma: a tor – mikor is a halottal elföldelt ló húsos részét a temetés után, a sír közelében, a jelenlevők elfogyasztották: feltorozták, kumisszal öblítve le azt. A ló húsa helyett most más, a földművelő életformának megfelelő étket: kenyeret esznek – de még a sír mellett –, kumisz helyett pedig pálinkát isznak hozzá. És tovább alakul a torozás módja az úri rendnél, amikor a birtokos templomot építtet (a falu templomát) és abban temetkezik. Az étkezésre már nem a sír mellett kerül sor, hanem az udvarháznál, és kenyér helyett rendes, bár egyszerű ételsort adtak.

A temetés ceremóniájának legkorábbi összefüggő leírásához csak a XVI. század végéről, a XVII. század elejéről származó források állnak rendelkezésünkre, és csak az úri rend szokásait ismerhetjük meg belőlük. De az urak ez időre, eltérően a föld népétől, az ősi hiedelmekből, szokásokból már alig tartottak meg valamit. Temetkezésük módját vallásuk és a feudális életforma alakította ki és tartotta fenn, de e forrásokból így is sok százados szokást ismerhetünk meg.

A végtisztesség-et kinek-kinek rangja és módja szerint adták meg a hozzátartozók. A nyugalom helyét azonban rendszerint még életében megjelölte az illető, amikor végrendelkezett. Akár úgy, mint Kovacsóczy Farkas 1591-ben:

„Testemet mikor annak ideje lezen, aggiak meg az ew annianak a földnek. Az mely rakot syrt feyeruarot a templomban chinaltattam… oda tegiek; kybül chinaltassanak valami [emlékeztetőt], csak [egyszerű felirattal].”

Amikor aztán „ideje lett”, a halottat megmosták és felöltöztették. A halotti ruha férfiaknál rendszerint fekete kamukából készült, a nőknél többnyire fehér anyagból. Tovább: fejkötő vagy párta járt, ami illett. Férfiaknál nyusztos süveg; a harcban elesettnek veres színűt adtak. Felékszerezték, kezükbe keszkenőt, katolikusoknál még rózsafüzért tettek.

A felöltöztetett holttestet előbb a nyújtózópad-ra: a ravatal-ra fektették – „kinyújtóztatták, kiterítették” – közszemlére, búcsúzkodásra, csak azután került a koporsóba. A koporsót többnyire fából készítették, feketére festették. Aljába gyaluforgácsot tettek, fehér gyolccsal letakarták, arra fehér vánkosokat raktak, a halottra pedig cérnából szőtt vagy csipke szemfedő-t. A koporsót a házas férfiaknál fekete vagy vörös bársonnyal, avagy tafotával, az úrfiaknál zöld kamukával, asszonyoknál, leányoknál fehér selyemmel vagy gyolccsal vonták be.

A temetésig hat-nyolc hét is eltelt. Egyrészt ugyanis be kellett szerezni a gyászszertartáshoz szükséges kellékeket. Így a gyászruhákat a család és az udvarház népének. Aztán meg kellett festetni a képíró-val a koporsóra és a gyászolók közt kiosztásra kerülő címereket. Továbbá – mint ahogyan Dobó Ferenc hagyta meg 1602-ben kelt végrendeletében:

„Zászlómat… csináltassa meg, kit arannyal gazdagon megírasson, azonképen fából czímerünknek virágosan való kimetszését és annak festékkel és arannyal való megfestését… csináltassa.”

Aztán fekete posztóval bevont nagy színt készítettek: közepére magas zsámoly került a koporsónak, melléje a katolikusoknál oltár, köréje pedig feketével bevont székek. És még sok minden szükséges, hogy a temetés „tisztességes” legyen.

Mindezekhez pedig pénz kellett, mert az még járt a papoknak, deákoknak, kántoroknak, no meg a szegényeknek is. E temetkezési költségről – amelyik ötszáz, ezer, módosabbaknál több ezer forintot is kitett – szintén a végrendeletben intézkedtek.

De várni kellett a temetéssel azért is, mert a hozzátartozókat, résztvevőket meg kell hívni. „Napot tettek” tehát a temetésre, és az atyafiakat, ismerősöket, ha főember volt, az ország renden, a megyéket, városokat levél által meghívták. Bethlen Gábor pl. 1622-ben a fejedelemasszony temetésére ilyen meghívólevelet küldött szét az országba:

„…boldogult… szerelmes házas társunknak hideg tetemeinek tisztességes temetését rendeltük ez… júliusnak 1-ső napjára… Hűségedet ezért intjük, hogy… az júniusnak utolsó napján Fehérváron legyen jelen, hogy az… idvezült… fejedelem asszony… parentatiója és utolsó böcsületének megadása, az hűséged jelenlétével condecoráltatván, hozzánk való engedelemessége is ez keserves állapotunkban mutatódjék meg.”

A temetésre tehát sokan eljöttek, ezért – mint a lakodalomnál – főgazdát, algazdákat, gazdasszonyokat rendeltek. Ezek gondoskodtak aztán a szállásról és élelmezésről.

Az atyafiak hamarabb, a vendégek egy nappal előbb vagy a temetés napján érkeztek meg. De sosem cifrán öltözködve. Általában szederjes, violaszín ruhában. Az asszonyokon fekete fátyol, fekete gyöngy volt. A gyászoló család – mint akkoriban mondták: a keservesek – durva fekete posztóba öltözött. A férfiak fekete süveget, az asszonyok feketített kendervászonból készült burkot viseltek a fejükön, vége a hátukon hosszan lelógott.

A temetés napján harangszóra a halottas szín-nél gyülekeztek, miután a halott rangjának megfelelő számú, cafrangokkal felöltöztetett „úri paripákat” a szín mellé vezették. Országos nagyságoknál, főuraknál fekete zászlós kopjájú lovas sereg is körülvette a színt. A halott fejénél két vitéz őrködött. Az egyik egyszerű fegyverderékban, kezében kard, buzogány és fekete zászló. A másik vitéz aranyozott páncélban, sisakkal, karddal és aranyozott zászlóval. Kettőjük között feketébe öltözött férfi tartotta a halottnak címerét, mely fából, módosoknál esetleg ezüstből készült.

Miután mindenki elhelyezkedett, kivonultak a színbe a „keservesek”. Elöl a férfiak ily renddel: sógorok, távoli atyafiak, testvér atyafiak, vejek, végül a fiú, testvér, apa. A koporsó mellett viszont fordított rendben helyezkedtek el. Azután következtek a nők, hasonló renddel és móddal.

Elhelyezkedésük után megkezdődött az egyházi gyászszertartás. Ezt követte a búcsúztató vers, amelyben a halottat elbúcsúztatták családjától, rokonaitól, barátaitól. Rendszerint jószavú deák írta s mondta el.

A búcsúztatás után megindult a temetési menet. Elöl a papok és a deákok, utánuk a koldusok, majd trombitások, síposok – egy verset a deákok énekeltek, egy verset a trombitások fújtak. Utánuk következtek a feketébe öltözött kopjás lovasok, majd a felöltöztetett paripák. (Az ősi lovas-kopjás temetésből ennyi maradt meg.) Sorban következtek a megyék, városok, céhek követei, majd az urak, aztán a férfi atyafiak egy része. Utánuk lovagolt a két páncélba öltözött férfi, a fekete és aranyos zászlókkal. Azután a halott sarkantyúját, pallosát, majd a fa – vagy ezüst – címerét hordozták. Következett a koporsó, messzire szekér, közelre hat-nyolc férfi rokon vitte rúdon. Körülötte a többi férfi rokon. Ha fiú vagy férj maradt hátra, az rendszerint közvetlen a koporsó előtt ment, a feleség, leány mindig a koporsó mögött, férfi rokonoktól vezetve. Utánuk mentek a női rokonok, majd a szolgák, végül pedig az érdeklődők.

Amikor a templomhoz értek, a kopjás lovasok az út két oldalára sorakoztak, és a középen összehajtott kopjájuk íve alatt vitték be a templomba a koporsót. A templomi ceremónia után, mely ugyanaz volt, mint a háznál, megszólalt a harang, és a halott fiai vagy férfi rokonai a koporsót a sírba tették, a kardját és a fekete zászlót darabokra törve a koporsóra dobták. Evvel egy időben a templom előtt álló lovasok is összetörték kopjáikat. Úgy, ahogy azt pl. Rákóczi Pál országbíró temetésének rendtartása 1636-ban előírta:

„Reá kell vigyázni és jelt adni, hogy amikor ott benn a templomban törik a fekete tafota zászlót, ott kint is akkor rontsák el a kopjájokat, úgy hogy a belső törés a külsővel egyszersmind essék.”

A koporsó sírbatétele után a fa – vagy ezüst – címert és az aranyos zászlót a templom falára felerősítették, a sírt befalazták, az emlékkövet elébe tették.

A nők temetése hasonló volt, csakhogy trombitások, síposok, lovasok, lovak nem voltak, és hiányoztak a zászlók, természetesen a fegyverek is.

A temetést mindig tor követte. Ha az asszony maradt „meghagyottan”, ő nem vett részt rajta. A tor rendjét Apor Péter „Erdély változásai” című művében így írta le:

„Az papoknak és az deákoknak külön fogták más házban az étket, más házban az uraknak, különben a nemességnek, másban a közrendnek: hasonlóképp külön az asszonyoknak; még a szegény koldusoknak is külön helyre fogták az étkeket; de akármelyik asztalnál nem volt több két-két fogás éteknél… Egymás egészségiért pohárt nem köszöntek, hanem rendre az kinek mennyi kellett, annyit ivott; felkeltenek az asztaltól, és evvel vége lett a temetésnek.”

A polgárság általában a temetőkert-ben temetkezett. Nevezték a görög-latin cimiterium (nyugvóhely jelentésű) szóból alakult cinterem szóval is. Ez vagy a templom körül, vagy a helységen kívül terült el, de mindig bekerítve. A módosabb polgárok azonban szerettek a templomban temetkezni. Szokásaik is hasonlítottak az urakéihoz, természetesen nagyságrendi és pompabeli különbséggel. De megadta a tisztességes temetést tagjainak a céh is. Már a XIV. századtól kezdve kötelezte tagjait arra, hogy halottainak sírját megássák, koporsóját kivigyék, kikísérjék s értük misét szolgáltassanak. Ha pediglen a helységben iskola volt, a diákoknak énekelniök kellett a temetésen. – Jókai tanúsága szerint még a XIX. században is ez volt a szokás. „A kőszívű ember fiai” című regényében ezt írja:

„Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép diszkant hangom volt; aztán három [alsóbb osztálynak] énekszóval kellett kísérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam… prédikációs halottat, búcsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat.”

A föld népének temetkezési szokáskörét csak a XIX. századtól ismerjük. De egyrészt az a körülmény, hogy az úri temetéstől alignyit vett át, másrészt pedig a szinte pogánykorig visszanyúló szokásmaradványaik tanúsítják, hogy az a középkorban is hasonló lehetett.

Mielőtt a beteg „szava elállt”, „hagyatkozott”. Aztán papot hívtak hozzá. Amikor a pap eltávozott, ha nehezen haldoklott, hogy segítsenek rajta, a földre ágyazott szalmára fektették, a mestergerenda alá, lábbal az ajtónak. Kinyitották az ajtót, ablakot is, hogy lelke könnyebben elszállhasson.

A halál pillanatában a szemét lefogták, állát felkötötték, „jókezibe” pedig pénzt tettek, hogy átkelhessen majd a Jordán folyón.

Aztán „kiharangozták”. A harang nem, kor, rang szerint másként „szaggatott”. Hajdúnánáson pl. így jelzett:

„Először egyet húznak a haranggal, aztán kezdi rá kettővel, erről tuggyák meg, hogy fírfí hótt meg. Az urat meg úgy tuggya meg az ember, hogyha mindkettőt elhaggya. Parasztnak egyiket elhaggya, másikat ráhúzta még egy kicsit.”

A harangozótól a paphoz és a kántorhoz mentek, hogy a temetést megrendeljék. És megrendelték a fejtőlvalófá-t vagy kereszt-et meg a koporsót is. Ha volt a helységben asztalos, annál, ha nem, akkor a faragó molnárnál. A halott hosszát a tetőből kirántott nádszállal mérték meg. A koporsó színe nem, kor szerint változóan kék, piros, zöld vagy fekete volt.

Otthon addig elégették a halott ágyszalmáját. Aztán a halottat megmosták, felöltöztették. A „halálravaló” házas férfinál a jegyruha, asszonynál a menyasszonyi ruha, másoknál az ünneplő, a „templomjáró” ruha.

Mikor a testet a koporsóba fektették, részint a halottól való félelmet elűzni, részint a halott visszatérését megakadályozni kívánó cselekedetekre került sor. Pl. háromszor az ágyra ültették, vagy a koporsóba fűrészdarabot tettek, de kedvelt tárgyai közül is rakhattak bele egy s mást: pl. nőnek a kendőjét, férfinak a pipáját.

A koporsóbatétel után kezdődött a halott siratása. Zakál György az 1818-ban szerkesztett „Eörséghnek Leírása” című művében így emlékezett meg erről:

„Szülék, Magzatok, Özvegyek a Koporsóra vagy a meg holttnak hideg tetemére borulnak, majd… köserves… siralmas… jajgatások között zokogja el a meg holt életét… cselekedeteit… Sok Asszonyok ezt a mesterséget annyira tudják, hogy lehetetlen a leg kövebb Szívnek is el nem törni annak hallására.”

Ezekből lettek aztán a hivatásos sirató- – egyben énekes és imádkozó – asszonyok.

Ekkor kezdődött meg a halottlátás is. A látogatók köszönetlen tértek be. Megnézték a halottat, közben bal lába nagy ujját két ujjukkal megszorították, hogy álmukban ne ijessze őket. Elbúcsúztak tőle, és vigasztalták a háziakat. Majd köszönés nélkül távoztak. Nem kísérte ki őket senki. A halottat ugyanis nem volt szabad egy percre sem magára hagyni.

Ezért is virrasztottak mellette naplementétől kakasszóig. A virrasztás-ban rokonok, szomszédok is segítettek. Az idősebb asszonyok a halott mellett imádkoztak, búcsúztatót énekeltek, a többiek a másik szobában beszélgettek a halottról.

A temetés idejét – rendszerint harmadnap került rá sor – a hír adta szájról szájra, pontos óráját pedig a harangszó közölte. Általában háromszor harangoztak. Az első a halottnak szólt, a második a papnak és a kántornak, a harmadik pedig a népnek. Az utolsó harangszót náluk és az uraknál egyaránt gyűlő-nek nevezték.

A koporsót a pap és a kántor jelenlétében szegezték le. Aztán kivitték a házból lábbal előre, s háromszor a küszöbhöz ütögették, az ajtót pedig erősen becsapták, hogy „haza ne járjon a lelke”. Az udvaron – rossz idő esetén a színben, csűrben – már állt a szentmihálylova (ez a kétkézfogós, négylábú, négyszegű faráma), vagy a két székre fektetett szekéroldal. A koporsót erre tették, lábbal a kapu felé. A férfi családtagok a koporsó egyik, a nők a másik oldalán álltak, a többiek pedig körülöttük. Az egyházi szertartás után következett a kántor verses búcsúztatója. Ebben a halott búcsúzott el a családjától, rokonaitól, mindentől. – Nyírvádon pl. így kezdte a kántor:

Jó kapuim, nyíljatok meg,
Koporsómat lássátok meg.
Többet nem járok köztetek,
Most ki utoljára visznek.
Ez lesz utolsó búcsúzóm;
Isten tartson meg, kívánom.
Isten hozzád, kedves telek!
Kedves barmok, épületek!




Hátra Kezdőlap Előre

Majd sorra következtek a személyek, és akit szólított, az a koporsó mellé állt. Néhol a búcsúztató alatt lassan körbejárták a koporsót – az ősi holttest-körbehordozás szokásának maradványaként.

Aztán megindult a halottas menet a temetőkertbe. Elöl a pap és a kántor, utánuk vitték a fejfát vagy a keresztet, aztán a koporsót – ha közel volt a temető, gyalog és a férfi rokonok, ha távolabb, szekér vitte. A koporsó után indultak a legközvetlenebb hozzátartozók, aztán kapcsolat szerint fokozatosan csatlakozott a többi. – Ha eladó leány vagy legény halt meg, virágos kendővel letakart koporsóját hat-nyolc fehér ruhás, illetve fehér inges társa vitte, és aztán „ellakták a lakodalmát”.

A halottat mindig ének- és harangszó kísérte a temetőkertbe. A sírt rokonok vagy ismerősök ásták meg. Ősi szokásból kelet felé nézően és mindig aznap hajnalban – nehogy éjjel a gonosz „megfészkelje” magát benne.

A koporsót a sír száján keresztbe tett rudakra rakták. Az egyházi szertartás befejezése után leeresztették és behantolták. Az ősi, kézzel való elhantolás hagyományaként mindenki egy marék földet dobott a sírba. Aztán felállították a keresztet vagy a fejfát. – Az utóbbi még a pogánykori kopjás, de gyalogos temetés hagyományán alakult ki, a kopja díszített tartójából: a kopjafából. Eredeti alakjában legtovább a Székelyföldön maradt meg. – Aztán sokfelé megismételték a búcsúztatót, illetve elköszöntötték a halottat. Végezetül pedig a családfő vagy a család megbízottja megköszönte a tisztességtételt és torba hívta a megjelenteket. A Küküllő mentén pl. emígy:

„Tisztelt szomorú gyülekezet! Az kik részt vettek ezen néhai megboldogult utolsó végtisztességének megtevésén, ezen elmaradottja… kíván titeket az ő szerény hajlékában ellátni.”

Egyes vidékeken azonban – így pl. Derecskén, Bakonyalján – még az ősi szokás szerint tartották meg a tort: a temetőben, a sír mellett, kaláccsal és pálinkával. A legtöbb helyen azonban a háznál került rá a sor.

A torra a pap, a kántor, a harangozó, a kereszt-, fejfavivő, a koporsóvivők, a sírásók, valamint rokonok, szomszédok voltak hivatalosak, de részt vehetett minden jelenlevő.

A házhoz érkezve a férfiak kalapjukkal a kapufélfát háromszor megcsapták, öklükkel az ereszt háromszor megverték, hogy a halott lelkét a háztól és maguktól elriasszák.

A tort – ősi szokásból – kenyérrel és pálinkával kezdték. Az asztalnál a halottnak is terítettek – a halotti áldozat emlékeként –, egy tányér ételt, egy pohár italt, amit aztán a koldusnak adtak. A tor ételsora általában azonos volt a keresztelői lakoma vagy a lakodalom fogásaival. Országosan általános volt azonban a paprikáshús és a juhhúsos kása. Természetesen bor, pálinka is került az asztalra, hisz mint Somogyban mondták: „Ha bánat van, ital is kell.” S ahogyan vigasztalódtak, az eleinte csak csendes beszélgetés felélénkült, a gyászének pedig nótaszóra váltott. Hisz a halotti tor ősi célja nemcsak a halott lelkének megengesztelése, hanem megtisztelése és megvendégelése is volt, márpedig a vendégeskedés, az vígan lakás.

BOGDÁN ISTVÁN

RÉGI MAGYAR MULATSÁGOK

Budapest : Neumann Kht., 2003

*


TOR

Teljes szövegű keresés

TOR
Halotti tor, torozás – szerte a magyar nyelvterületen elsősorban a halott emlékezetére a temetést követő közös étkezés elnevezése. Amíg a halott a házban volt, rendszerint a virrasztók alkalmával rendezett közös étkezést utolsó vacsorának nevezték. Alkalmasint tornak hívták az elhunyt temetésének évfordulóin rendszeresen sorra kerülő közös halott-tiszteleti étkezéseket. Ez utóbbiakat az egyház igen erősen tiltotta, s a múlt század második harmadában el is maradt e szokás.
A temetésről hazatérők rendszerint nem lépnek azonnal a házba, hanem valamelyikőjük – a funerátor, valamelyik férfi hozzátartozó, esetleg az özvegy – az ajtóból háromszor bekiáltja a házba a halott nevét, vagy megkérdezi, otthon van-e. Erre rendszerint valamelyik házbeli takarító asszony tagadólag válaszol.
Általános szokás, hogy a házba lépve ki-ki legelőször is megmossa a kezét az ajtóhoz készített vízben.
A torba mindenkor hivatalosak az elhunyt hozzátartozói, rokonai, valamint a pap s kántor, kurátor mellett mindazok, akik a temetésben segítettek – funerátor, sírásók, koporsókészítők, sírjelkészítők, harangozó, énekesek, köszöntők, búcsúztatók, halottbíró –, továbbá a virrasztóban, a temetésen részt vevők, fáradozók. Ahol nincs mód arra, hogy egyszerre megvendégeljenek valamennyi meghívottat, ott rendszerint először a fáradozókat és kikísérőket látják el, s utánuk következnek az elhunyt hozzátartozói. A harangozónak rendszerint már a temetés megkezdése előtt küldenek élelmet s italt bőven, „hogy igen szépen húzza!”.
Miután mindenki asztalhoz ült, rendszerint közös ima következik, amelyet ritkábban a jelenlévő pap, általában a kántor, kurátor, idős férfi kezdeményez, aki ezután rendszerint rövid asztali áldást mond. A közös étek állhat – jobbára a protestánsoknál – kenyérből, kalácsból s borból vagy pálinkából, vagy pedig főtt ételből, illetve ételekből. Különösen fiatal, házasulandó korú halott torában adnak fel több étket, amelyek lényegében követik a lakodalmi ételsor fő fogásait.
A torban való táncolásról különféle adatok szólnak. Úgy látszik, hogy a közös együttlét, az ital s az a tény, hogy a torral a halott körüli közvetlen elvégzendő feladatok sora lezárult, alkalmat kínál arra, hogy a jelenlévőkben felszabaduló életkedv – a gyász, a szomorúság átcsapásaként – így nyerjen teret.
Kifejezetten a torhoz kapcsolódó táncokról kevés adattal rendelkezünk. Karcagon jegyezték fel a szokást, miszerint a torban összegyűltek közül az étkezés megkezdése előtt egy férfi lefeküdt a földre – mintegy az imént eltemetett halott megszemélyesítőjeként –, s a jelenlévő idősebb férfiak, báránybőr sapkájuk mellett égő gyertyákkal, s lassú csárdáshoz hasonló lépésekkel, egymás mögött haladva lassan körültáncolták.
Szeged-felsővárosi beszámoló szerint itt a torbeli evés-ivás végeztével egy asszony – ki a halott mellett énekelt – felállván az asztaltól, fejére borral teli üveget téve, a Kánai 86menyegző népi imádság verseit énekelve lassan táncolni kezd. E szokásra a Palócföldön is emlékeznek még, csakúgy, mint az énekelt szövegre.
Ahol házasulandó korú a halott, ott a fiatalokat még bíztatják is a táncra az elhunyt hozzátartozói, hiszen megítélésük szerint – ezzel tartoznak az elhunytnak, s annak is csak örömére szolgálhatnak ezzel. Ugyane meggondolásból a gyászoló szülők rendszerint kendőkkel, pántlikákkal ajándékozzák meg a jelenlévő fiatalokat, hiszen azokat úgyis az elhunyt lakodalmára szánták: „reakészültek s reafordítják a halottjukra es”.

.

halotti tor

Teljes szövegű keresés

halotti tor: az ősök tiszteletére rendezett szertartásos → áldozati lakomák maradványa, amelyek a lélekhit és az ezzel összefüggő → őskultusz és → halottkultusz alapján fejlődhettek ki. Ez a képzetvilág meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz, akiknek haragját igyekeztek megelőzni, jóindulatát pedig biztosítani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől való félelem – részben pedig maga a hagyomány – vált egyre inkább a szokás indítóokává. A megtartása a legutóbbi időkig kötelező erejű volt. – Az utóbbi száz-százötven évben leginkább a halottas háznál – általában estefelé – tartották, a temetés napján (nyáron az udvaron, télen a házban). Szórványosan előfordult, hogy a sírnál, ill. a temető kertben toroztak (pl. Bakonyalja; Kis-Küküllő és Arad vm.; Szeged környéki tanyák), ami a középkorban még valószínűleg általános volt. Vagy mindenki részt vett rajta, aki megjelent a temetésen, vagy csak a külön meghívottak. Néhol a temetőben kínálták meg a temetés körül segédkezőket, a szűkebb rokonságot és a komákat, jóbarátokat pedig a házhoz hívták meg (a papnak és a kántornak nem volt illő elfogadni a meghívást). Egyes vidékeken csak férfiak mentek el a halotti torra, vagy külön – esetleg egymás után – ettek férfiak és asszonyok. (Apor Péter leírása 1736-ból.) A meghívás egy közeli férfi rokon, a koma, a kántor vagy a szószóló dolga volt. Szövege hagyományozott, de sokszor tudálékos fordulatokkal tűzdelt; megköszöntek benne a végtisztességtételt, a halottnak nyugodalmat kívántak, a jelenlevőket pedig meghívták a szomorú házhoz. – Az Ormánságban a halott közeli nőrokona hazamenet háromszor bekiáltott a házba: „Édösapám (édösanyám stb.) itthon van-é?”, mire az öltöztetőasszony mindannyiszor visszafelelte: „Nincs itthon!” Ezzel meggyőződtek, hogy a halott már nem akarja zavarni őket, nincs kielégítetlen kívánsága. – Szórványosan az egész nyelvterületről ismert a halotti tor előtti kézmosás, ami a megtisztulást jelképezte. (Országos hiedelem volt pl., hogy a halott sárgaságot okoz.) Korábban fontos szerepet játszottak a szegények és a koldusok, akik a halott(ak)at helyettesítették (→ halott etetése, → szegények etetése). Ezért mondták Hódmezővásárhelyen: „Adjatok a koldusnak, hogy haza ne járjon a lelke!” (ti. a halotté). A halotti tor rendesen imával kezdődött, esetleg újabb köszöntőt is mondtak. Irányítója – r. k.-oknál – az énekesasszony. Evés után halottas énekeket (egyházi népének) énekeltek, imádkoztak, beszélgettek, (szórványosan előfordult mesemondás és valamilyen játék is). Nem volt ritka a tánc sem. Keresztelő, lakodalom és halotti tor között – különösen fiatal halott esetében (→ halott lakodalma) – olykor szinte semmilyen különbség sem volt, amit a lélekkel kapcsolatos elképzelések is indokolnak. Többfelé külön terítettek a halottnak, amelyhez senkinek sem volt szabad nyúlnia (a részét félretették és később általában a koldusoknak adták a maradékkal együtt). Eredetileg a halotti toron fogyasztott ételeknek is jelentősége lehetett, ennek azonban századunkra már nem igen maradt nyoma. Mégis megfigyelhető bizonyos étkezési rend: leggyakoribb volt a kenyér, kalács (kelt-tészták), hozzá bor vagy pálinka; ezenkívül valamilyen húsétel (gulyás, paprikás, pörkölt) vagy sajt, túró és kásaféle. Az ételeket meghatározhatta a szórványosan meglevő tűzgyújtási tilalom is (pl. D-Alföld, Erdély egyes területei), amelynek többféle magyarázata lehetett (pl. a tűz elűzi a halott szellemét, vagy éppen elősegíti, hogy visszajárjon stb., valamint a keresztény tanítások). A középkorban még igen gyakori lehetett a halotti torhoz kapcsolódó tánc, amire több egyházi tilalomból következtethetünk (pl. 1092-ik évi szabolcsi, 1279-ik évi budai zsinat stb.); említik 17–18. sz.-i leírások – amelyek nagyrészt a főúri gyakorlatra vonatkoznak –, utal rá néhány zenei adalék is. Századunk elején még előfordult, elsősorban a halott lakodalmánál (pl. Arad vm., Nagykunság, Szeged és környéke). A tánc esetleg összekapcsolódott a → halottas játék valamilyen formájával; Karcagon 1930 táján egy halotti toron idősebb férfiak még járták a lassú csárdásra emlékeztető ún. gyertyástáncot a földön fekvő megszemélyesített halott körül. Ezek a táncok eredetileg nem a jókedv kifejezői voltak, hanem mágikus célt szolgáltak. Szórványosan zenész, esetleg banda is részt vett a halotti toron. Említésre méltó az a szokás, amelyet Szeged-Felsővároson még gyakoroltak a múlt század végén: az éneklő asszony a → kánai menyegzőt énekelve, fejére tett borosüveggel táncolt, a torozók is vele táncoltak (az ének az újszövetségi jelenet humoros előadása). Szintén Szegedről ismert a → Szent János áldásának éneklése (középkori eredetű: János az utazók oltalmazója, a halál pedig a lélek nagy útja), amely után az énekes végigkínálta a torozókat, különösen az odagyűlt szegényeket. – Nagyon valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt a halotti tor még nagyszabású szertartás volt, tehát a mögöttes → hiedelemvilág is eleven lehetett. A 11. sz. elejéig még élt a lóáldozat valamilyen formája, így az állat húsának halotti toron való fogyasztása is, amint erre régészeti, történeti és összehasonlító néprajzi adatokból következtethetünk. Egyes nyelvrokonaink – elsősorban török, kisebb részt finnugor népek – a 19. sz.-ban még gyakorolták ezt a szokást, ha többnyire csökevényes formában is. Ehhez kapcsolódhatott egyes belső szervek fogyasztási tilalma (pl. szív, máj, tüdő), amit a lélekhit magyaráz. A későbbi századokban az egyház üldözte, ill. megpróbálta átformálni a szokást. Az 1310-i trieri zsinat pl. kiközösítéssel fenyegette a torozókat; az 1562-i debreceni hitvallás megtiltotta a „holtakért való lakomákat”. A sok tilalom és rendszabály a szokás elevenségét és a régi – keresztény tanításokkal már erősen színezett – képzetvilág szívósságát tanúsítja. A halotti tor fontosságát, egyben társadalmi szerepét mutatják azok az adatok is, amelyeket végrendeletekben találunk elszórtan. A hódmezővásárhelyi Tolnay Erzsébet (vagyoni helyzete ismeretlen) pl. így rendelkezett 1757-ben: „Takarításomra hagyok tizenöt Rh. forintot… Az Üszőt Takarításomra a körülöttem forgolódóknak le vágják…” Tor – valamint koporsó és gyász – szavunk ótörök eredetű, vagyis szókincsünk honfoglalás előtti türk rétegéhez tartozik. A K-Európa-szerte ismert emléktorok tartása nálunk szinte teljesen ismeretlen az utóbbi századokban, csak a román környezetben élő bukovinai és moldvai magyarok (székelyek) ismerték. A 14–15. sz.-ig előfordult (feljegyezték pl., hogy Károly Róbert halálának 30. napján országszerte nagy tort ültek); szórványosan a 17. sz.-ig is élhetett, mert Alvinczi Péter még kárhoztatta az „esztendőnként való torcsinálás ördögi találmányát”. Nyelvrokonainknál viszont még századunkban is gyakorolták ezt a szokást – a szomszédos szlávoknál és románoknál szintén –, amelynek oka és célja hasonló a halotti toréhoz. Néhol ténylegesen meghívták a halottakat, majd visszakísérték őket a temetőbe. A cseremiszek és a votjákok nemcsak családi, hanem nemzetségi emléktorokat is rendeztek. Az emléktorok dátumai nagyjából megegyeztek egész Eurázsiában. Leggyakrabban a halál utáni 3., 7., 9., 20. és 40. vagy 30. napon; majd fél év múlva és az évfordulón tartották. A magyarázat népenként és koronként eltérő volt. A finnugor népek egy részénél pl. a → lélek másvilági utazásának főbb állomásaihoz kapcsolódott; a 3., 7. és 30. nap esetében általában a keresztény tanítás vált uralkodóvá. A gyászmisék, a templomi megemlékezések és az emlékharangozás időpontjai az emléktorokkal lehetnek kapcsolatban. – Irod. Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600–1630 (Bp., 1911); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944); Bálint Sándor: A halálhoz és temetéshez fűződő szegedi néphagyományok (Az Alföldi Tudományos Intézet Évkve, 1944–45); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás (Ethn., 1951); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951); Roux, Jean-Paul: La mort chez les peuples altaïques anciens et médiévaux (Paris, 1963).

Halotti tor (Fornos, v. Bereg m.)
Károly S. László