|
(részlet)
(részlet)
(részlet)
(részlet)
| Bőr, melyen egyetlen sugár a rakomány. Kis hátán |
| viszi az idő nehéz kisujját egy hangtalan |
| tulipán-nevetés. Nyílnak a szirmok szép fülei, |
| hallani, hogy zúgnak a tenger-évmilliók a rózsaszín |
| bársonyba húzott cseppben. Azok a fényes és váratlan |
| papagáj-rikoltások, azok a két hangon leadott viharjelzések, |
| a kiskutya-lihegés, mely egyszer az elégedett belefáradás, aztán |
| újra a nagyon, az epesztően akarás egyetlen pontos, parancsoló |
|
|
|
|
(részlet)
(részlet)
(részlet)
(részlet)
| Ó, legszebb költemény: gyermekkor! |
| Halandók kincse… Egyre táguló! |
| Ragyogj, taníts szép könyvem, |
| Taníts mély forrás, legmélyebb tükör, |
| ki együtt őrzöd még a hajdani |
| ajkon és szíven fölcsillanó |
| és csontjainkban máig áradó napot… |
| Ó, süss!… Ragyogj, hogy lássam |
| honnan a hosszú-hosszú út, |
| és eddig ér, ép addig, hol a lábam |
| Ragyogj szép út, bogár-cipőktől harsogó. |
| Lobogj lepke-szoknyáktól reszkető. |
| hol szív, vonalzó, lecke, pálca |
| úgy lobogtak tiszta lázba, |
| mint első versem vérző lobbanása… |
|
(részlet)
|
|