kb. 35 perc olvasás
DÁNIEL ANNA
GEORGE SAND VILÁGA
Szakmailag ellenőrizte: Réz Pál
TARTALOM
GYERMEKKOR ÉS FIATALSÁG
GEORGE SAND BELÉP AZ IRODALOMBA
A SZÁZAD GYERMEKEI
KATARZIS ÉS PRÓFÉTÁK
MISZTICIZMUS, FANTASZTIKUM, UTÓPIA
CHOPIN
POLITIKA ÉS FORRADALOM
A VESZTETT ILLÚZIÓK KORÁBAN
EGYEZKEDÉS ÉS ELLENÁLLÁS
FLAUBERT ÉS SAND
AZ UTOLSÓ ESZTENDŐK
GEORGE SAND FOGADTATÁSA
A MAGYAR SZELLEMI ÉLETBEN
BIBLIOGRÁFIA
Kétségtelen, hogy az ifjúság
a szenvedések korszaka.
GEORGE SAND
Az ember életének nem egyetlen története van, sugallja George Sand dús szépségű regényében, a Mauprat-ban. És hány van magának az írónak! Az, amit nagy önéletrajzi munkájában, az Életem történeté-ben megírt, helyenként önkényesen ábrázolva az eseményeket, s úgyszólván egytől egyig kihagyva a viharos szerelmeket, amelyek Musset-n és Chopinen kívül még számos más férfihoz fűzték. Az, amelyet megrendítő őszinteségű Bizalmas naplójába foglalt, vagy amelyek terjedelmes levelezéséből – mostanáig tizenöt kötet jelent meg belőle -, kortársi feljegyzésekből és regényei burkolt, áttételes vallomásaiból bontakoznak ki. A kép sokrétű, bonyolult. Teljesség után sóvárgó, romantikus lázadó, szocialista irányregények szerzője, munkásköltők pártfogója és barátja, Musset és Chopin múzsája és szerelmese, a negyvennyolcas forradalom politikai írója, méltán világhírű alkotó, aki legszebb műveiben a valóság és az ábránd határán lebegő világba vezeti olvasóit, politikai üldözöttek oltalmazója, a nohant-i kastély botanizáló, bölcs és tisztelt nagyasszonya. Azt hittem, hogy mindazt, ami lényeges, elmondtam itt magamról – írja a fiatalkori bizalmas feljegyzéseit olvasgató idős Sand. – De hát lehet-e a lényeget elmondani önmagunkról? Egyáltalán: vajon az ember egy bizonyos valaki-e? Már nem tudom.
És mennyi ellentmondás munkássága értékelésében! Balzac kezdettől fogva nagyra becsülte, s az „Emberi színjáték”-hoz tőle kért előszót, Taine szerint nemzedékének egyik legjelentősebb alkotója, Nietzsche „érdektelennek” tartja, Heine azt állítja, hogy sokkal nagyobb Hugónál, Flaubert kedves mesterének nevezi, Baudelaire írogató asszonyságnak, s ez a legenyhébb kifejezés, amellyel illeti, Renan szerint könyvei örök tanúi „mindannak, amire vágyódtunk, amiben hittünk, amit gondoltunk és elszenvedtünk”, Dosztojevszkij magasztalja „szellemének és tehetségének szinte páratlan frisseségű erejét”, és Sand falusi tárgyú regénye, a Jeanne legkedvesebb olvasmányai közé tartozik, Proust kivált népi tárgyú írásait dicséri.
Milyen volt sokat vitatott egyénisége? Mi világraszóló sikereinek titka? Mit hozott saját korának? Milyen problémákat, vágyakat és sejtelmeket szólaltatott meg nemzedékek hosszú sorában? Mi avult el benne, és mivel tartja hatalmában még most is olvasóit? Ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni életének és munkásságának krónikása, remélve, hogy talán kikerekedik belőle George Sand világa.
*
Családfája elképesztő. Király, alapítványi hölgy, híres marsall, kurtizán, utcai madárárus, táncosnő, aki a karban emelgeti a lábát, egymást követték a törvénytelen leszármazottak, a „szerelemgyermekek”, csupa vonzó külsejű, rendhagyó egyéniség.
Az egyik ükapa Erős Ágost szász választófejedelem, majd lengyel király, az egyik ükanya a kalandos életű félig svéd, félig német Aurora Königsmark grófnő, nagy műveltségű, verselgető dáma, nővére annak a Königsmark grófnak, akit a hannoveri választó, a későbbi I. György angol király féltékenységében megöletett. Aurora fivére meggyilkolásának körülményeit nyomozva kereste fel a szász fejedelmet, és pártfogását kérte. A pártfogásból viszony lett, a viszonyból egy fiú született, akit a fejedelem grófi rangra emelt, s aki Maurice de Saxe néven Franciaország marsallja XV. Lajos uralkodása alatt. Bőkezű embernek ismerték, egy francia kispolgári család felajánlotta neki két csinos lányát. A marsall az idősebbiket, a tizenhét évest választotta, és Párizsban szép házat vett neki. A lány a húgával együtt költözött be, családnevét a nemességre utaló de Verrières-re cserélte fel. A két nővér szalonját írók, főurak, művelt pénzemberek látogatták, köztük Marmontel és d’Épinay, a Rousseau-t pártfogoló Madame d’Épinay férje. A marsall és a feltörekvő de Verrières kisasszony szerelméből egy leány született, George Sand nagyanyja, akit a családban hagyományossá váló Aurore névre kereszteltek. Nyilván biztató jövő állt volna előtte, ha a hadjáratból váratlanul hazatérő marsall kétségtelen bizonyságot nem szerez kedvese hűtlenségéről; szakított vele, s Aurore-t az anyával együtt törölte végrendeletéből. Verrières kisasszony lánya nevében kérvénnyel fordult a trónörökös hitveséhez, a leendő XVI. Lajos anyjához, aki a marsall révén Aurore közeli rokona volt. A kérvény eredménnyel járt: Aurore, mint „Maurice de Saxe marsall úr természetes és egyetlen lánya” kegydíjat kapott, s az előkelő Saint-Cyr intézetbe került. A vallásos nevelés nem fogott rajta, de a nagy műveltségű, választékos modorú, hűvösen fegyelmezett dáma, akit az Életem történeté-ben ismerhetünk meg, ott formálódott ki. Könnyűvérű anyja és nagynénje mellett – nyilván finnyás büszkeségből, legalábbis Sand így látja – erényes életet folytatott. A családi szalonban ismerkedett meg mint fiatal özvegyasszony a gazdag, idős Claude Dupinnel, aki hosszú ideig tette a szépet Madame d’Épinay-nek. A pénzember beleszeretett és feleségül vette. Házasságkötésükkor a menyasszony harminc, a vőlegény hatvankét éves. Dupin feleségét lányomnak szólította, az asszony férjét papának. Mindketten Voltaire-rajongók és kitűnő muzsikusok. Vidéki kastélyukban egy ízben vendégül látták az akkoriban már egyre bizalmatlanabb Rousseau-t. Házasságuk felhőtlen volt. Egy felette szabados korban és nagyon romlott környezetben makulátlan tisztaságban élt. Különös sorsa arra ítélte, hogy a házasságában ne ismerje meg a szerelmet, s ő megoldotta azt a nagy problémát, hogy nyugalomban éljen…, írja nagyanyjáról Sand. Ez a hűvös, derűs tisztaság fiatalságának nyomasztó eszménye, amelyet tisztel, de a saját lénye feladása nélkül nem követhet.
Amikor Dupin röviddel az 1789-es forradalom kitörése előtt meghalt, kiderült, hogy hatalmas vagyona nagy részét már elköltötték feleségével. Özvegye a maradványokból Berryben birtokot és kastélyt vásárolt – az irodalom-, zene- és művészettörténetben gyakran emlegetett Nohant-t, ahol majd Balzac, Liszt, Chopin, Delacroix, Flaubert, Turgenyev vendégeskedik. Dupinné a teleket Párizsban töltötte, és gondosan nevelte egyetlen fiát, Maurice-t, aki zeneértő, mint valamennyi Königsmark ivadék. Maurice Dupin marsall nagyapja példáján felbuzdulva katonai pályára lépett. A családi hagyományokhoz híven neki is van „természetes” gyermeke (egy szolgálótól), s a család szellemében a fiút, a jövőbeli George Sand féltestvérét gondosan nevelik.
A rátarti Dupinné felháborodva tiltakozott, amikor egyetlen fia több esztendeig tartó viszony után egy utcai madárárus sok kézen megfordult lányát vette feleségül. Sophie-Victoire egy tábornok ágyát hagyta ott Dupin hadnagy kedvéért.
A házasságot özvegy Dupinné tudta nélkül kötötték meg. Az esküvő után nem egészen egy hónapra, 1804. július 1-én az újdonsült Dupinné lánycsecsemőt szült, akit déd- és nagyanyja után Aurore-nak kereszteltek.
Anyám táncosnő volt, sőt táncosnőnél is kevesebb; statiszta Párizs bulvárszínházainak legutolsójában; egy gazdag férfi kiemelte ebből a lealjasodásból, hogy még mélyebb lealjasodásba taszítsa. Harmincéves volt,[1] amikor apám megismerte, és micsoda tévelygések között élt! Apám nemes szívű volt. Megértette, hogy ez a szép teremtés képes még szeretni, írja szüleiről Sand az Életem történeté-ben.
Özvegy Dupinné viszolygását gőgje is tüzelte. Maurice marsall természetes, de elismert nagy műveltségű ivadéka büszkeségével Sophie-Victoire egy másfajta büszkeséget szegezett szembe: Ízig-vérig egynek érezte magát a néppel, így hát nemesebbnek a földkerekség valamennyi patríciusánál és arisztokratájánál.
A múlt század harmincas éveinek Párizsát a vidéki életből a főváros bohémvilágába menekülő George Sand azzal képeszti el, hogy férfiöltönyt visel: szürke nadrágot, redingote-ot nyakkendővel. Az első öltönyt négyesztendős korában húzták rá: aranysujtásos egyenruhában feszített Madridban, valahányszor a pompakedvelő Murat elé vezette apja, a marsall szárnysegédje.
A szerelmes és féltékeny Sophie-Victoire, bár erősen várandós, követte férjét Spanyolországba. Ott hozott a világra egy fiúgyermeket. Murat, akit Napóleon nápolyi királlyá emelt, olasz földre vonult trónját elfoglalni, szárnysegédje szabadságot kapott, és családostul hazautazott Nohant-ba. Viszontagságos utazás után – egy csatatéren is áthaladtak, ahol nemrég ért véget az ütközet, s a hullák még ott hevertek – elcsigázva, lázas betegen érkeztek a birtokra. A csecsemő rövidesen meghalt. Negyven év múlva, amikor Sand az Életem történeté-t írja, még mindig fülébe cseng anyja sikoltozása.
A szülők azzal vívódtak, hogy a csecsemőt talán élve temették el. Besötétedés után az apa a temetőbe ment, kiásta, és lopva hazavitte a koporsót. Miután meggyőződtek róla, hogy a kisfiú halott volt, amikor eltemették, az anya bölcsőbe fektette, mintha aludna. Másnap szobájába zárkózva az illatszerrel bedörzsölt holttest mellett gubbasztott; éjjel a csecsemőt ismét berakták a koporsóba, kivitték a parkba, elásták, virágokat ültettek fölé. A koporsó csak akkor bukkan elő, amikor Sand férje átalakításokat végeztet a parkban; gyermekgyilkosságra gyanakszik, de megtalálják a kartonlapot, amelyre Dupin ezredes felírta kisfia nevét, születése és halála napját. George Sandnak volt kitől örökölnie képzeletét.
Nem sokkal a csecsemő halála után Dupint megbokrosodott lova levetette: holtan vitték Nohant-ba.
A gyász csak ideig-óráig mosta el az ellenségeskedést anyós és meny között. George Sand így jellemzi őket: Az egyik fehér bőrű, szőke, komoly, higgadt és méltóságteljes, megnyerő nagyvilági modora védelmező jóságot áraszt; a másik jelenlétében félszeg és félénk, de mindig kész a kirohanásra, féltékeny, szenvedélyes, felfortyanó és gyönge, gonosz is, jó is egyszerre… Az anya, akiért kiskorában rajong, akit később mindvégig elnéző szeretettel vállal, időnként ádázul komisz. „Majd ha az anyósom meghal” – jelenti ki lányának, amikor az zárdai nevelése befejeztével Nohant-ba hívja. És hozzáteszi: „Hamarabb sor kerül rá, mint gondolnád.” Lányát ajnározta, amíg kicsi volt, a felserdülőt gyötri, ha szeszélye vagy sértődöttsége úgy diktálja. „Anyád annyira műveletlen, hogy madarak módjára szereti az ivadékait… Mihelyt kinő a szárnyuk, más fára repül, s a csőrével hessegeti őket” – állapítja meg a nagyanya.
Anyám és nagyanyám egymással perlekedtek darabokra szaggatott szívemért, írja Sand. Az ellenségeskedés, amelynek ötödik évétől fogva tanúja és áldozata, a nép és az úri osztály szakadékos ellentéte is, a későbbi író elevenbe vágó emléke; döntően meghatározza világnézeti állásfoglalását, írói pályáját, politikai szereplését. Az a két lény gyűlölte egymást, akihez ő leginkább ragaszkodott. George Sand regényeiben elsősorban emiatt – a gyermek- és serdülőkorában átélt gyötrelmek miatt – kötnek szeretet kovácsolta szövetséget vagy éppenséggel szerelmi frigyet, házasságot a nép szülötteivel az úri osztály tagjai. Kétségkívül nagy hatással volt rá később az utópista szocializmus ábrándja a társadalmi osztályokat összebékítő harmóniáról, a „palota és kunyhó” lakóinak egymásra találásáról, de az elindító élmény a nagyanyja és anyja ádáz viszálykodásából ered. A vérbeli romantikus George Sand műveiben az életet korrigálja, az átszenvedett valóság ellen tiltakozik, az áthidalhatatlan, keserű ellentéteket oldja fel. Idős korában írja Flaubert-nek: Annyi bizonyos… hogy nézeteim kialakulása semmiként nem volt szeszély, a művész csapongása, ahogyan mondták: szükségszerű eredménye volt első fájdalmaimnak, legszentebb érzelmeimnek, sőt még helyzetemnek is az életben.
A családi meghasonlás a társadalmi morál igazságtalanságára is rádöbbenti: saját legszűkebb családjában is tapasztalja, hogy másképpen ítélik meg a vagyonos, előkelő ember törvénytelen ivadékát, mint az ágrólszakadtét. A „madárárus ágról” való féltestvérét, Caroline-t nagyanyja kitiltotta házából, apai féltestvére, Hippolyte a kastélyban nevelkedik, annak a Deschartres nevű, nagy tudású különcnek irányítása alatt, aki Dupin ezredes nevelője volt, s aki Aurore-t is oktatja latin nyelvre és természettudományokra. (Zene- és irodalomtanára a nagyanyja.) A konvencionális „erkölcs”, amely ellen idővel szenvedélyesen lázadozik, amelyet semmibe vesz, már gyermekkorában felháborítja.
Anyja úgy érzi, hogy nincs joga megfosztani a jóléttől. Rákanyarította nevét az iratra, amelyben lányát idősebb Dupinné gondjaira bízta; cserében tekintélyes havi járadékot kapott.
Nagyanyám sokkal türelmesebb volt, mint anyám… Mégis, jobban féltem szelídségétől, mint anyám dühkitöréseitől. …Nagyanyám ünnepélyesen csókolt meg, mintha jó viselkedésemet akarná így megjutalmazni. Megkövetelte, hogy ne kacagjak hangosan, ne hemperegjek a szőnyegen, egyenesen tartsam magam, kesztyűt viseljek a parkban, csöndben üljek, vagy egész halkan beszéljek… Temperamentumom minden megnyilvánulását szelíden, de állhatatosan letörte.
A nagyanya azon fáradozik, hogy a vadóc kislányt Nohant művelt, finom modorú örökösévé nevelje, s igyekszik elszakítani a „madárárus ágtól”. Aurore annál szenvedélyesebben ragaszkodik anyjához. A távolság szépít: anyjához kívánkozik.
A nagyanya beteg. Magához hívatja unokáját. Kiderül, hogy ő is ért a drámai jelenetekhez. Aurore-t letérdelteti ágya mellé, s elbeszéli saját erényes életét, majd a Sophie-Victoire-ét. Aurore tizenhárom esztendős korában megtudja, hogy anyja kézről kézre járt a hadsereg tisztjei közt, törvénytelen gyerekeket szült, akik közül csak egy maradt életben. Méltánytalan volt, írja Sand nagyanyjáról. – Beszélnie kellett volna az okokról is, a nyomorról és elhagyatottságról, amelyben anyám tizennégy esztendős korától fogva élt, a gazdag kicsapongók romlottságáról, akik leselkednek az éhezőre, hogy beszennyezzék ártatlanságát, s a közvélemény kérlelhetetlen szigoráról.
A jelenet nem érte el célját: Aurore továbbra is rajong a távollevőért, s ráadásul a tanulást is elhanyagolja. A nagyanya úgy dönt, hogy egyelőre intézetbe adja az apácákhoz.
*
A császárság összeomlott. Aurore kiéhezett katonákat lát, akik elcsigázva vonulnak, s mint az állatok, úgy vetik rá magukat az eledelre, amelyet a határban utazó Dupinné utasítására adnak nekik. George Sand idővel majd okosan elmélkedik Napóleon nagyságáról, hibáiról, sikerének és bukásának szükségszerűségéről, de az ő szemében a háború mindig az elgyötört katonákat, a csaták áldozatait jelenti. Soha nem bízott a „sors emberében”, a diktátorban, aki hivatásának érzi – vagy hazudja -, hogy a tömeg helyett gondolkodjék és határozzon. Úgy vélekedett, hogy az a nép, amelyet csak egy bizonyos ember menthet meg, nem menekedik meg sokáig.
A szövetséges hadak Párizsba érkeztek, a nagyanyával egyik barátnője tudatja a híreket. „Azt beszélik, Sándor cár XVI. Lajos fivérét teszi meg királyunknak, azt, aki Angliában élt, nevére nem emlékszem.” A nohant-i kastély úrnője tájékozottabb: „Nyilván, akit Monsieur-nek[2] neveztek. Nagyon gonosz ember. Ami Artois grófját[3] illeti, ő gyűlöletes semmirekellő. No, kislányom, rokonaink trónra kerülnek, de nincs mit dicsekedni velük.”
A restauráció, amelynek végét Aurore huszonhat éves korában éri meg, suta társadalmi kísérlet. A szétzúzott feudalizmust teljességében visszavarázsolni nem lehet, az egymást követő két Bourbon-uralkodó legalább az ideológiáját akarta helyreállítani. A trónt elfoglaló XVIII. Lajos királyi oklevelet bocsátott ki; az okmányt uralkodása tizennyolcadik évében keltezte, a forradalmat és a császárságot semmisnek nyilvánította. A parasztok közt az a hír járta, hogy vissza fogják állítani a földesúri és papi tizedet. Az Artois vezette ultrák nyomására törvényerejű rendelet sújtotta a vallás ellenségeit, de a szélsőjobb nem elégedett meg vele, halálbüntetést követelt a szentségtörésre, hogy a bűnös „késedelem nélkül feleljen vétkeiért Teremtője előtt.” A papok, kivált vidéken, vezeklésre szólítottak fel a forradalom bűneiért, és veszélyes mételynek nyilvánították Voltaire, Diderot, Rousseau műveit.
A voltaire-iánus nagyanya mégis királypártinak mutatkozott. Talán előnyöket várt a Bourbon-rokonságtól unokája számára, s a zaklatott nagy történelmi korszakok után nyugalmat remélt az uralkodótól. Annyi bizonyos, hogy royalista álláspontja növelte a serdülő ellenszenvét a restauráció iránt.
*
Az előkelő intézetet, ahová nagyanyja 1818-ban beadta, angol apácák tartották fenn; a társalgási nyelv angol, a szokások is; a növendékek teát isznak, és sokat tartózkodnak a zárda nagy kertjében. Aurore fitogtatja zabolátlanságát: nehezére esik a kicirkalmazott életmód, Nohant-ban fiúruhában lovagolt féltestvérével, együtt úsztak a kis folyóban, falusi gyerekekkel csatangolt a réten, az erdőben. Túláradó élénksége hallgatag magába süppedéssel váltakozik. Ezt a révedező szótlanságot később sokan feljegyezték róla. Nagyanyja leveleiben szorgalomra és kitartásra inti. „Óvakodj, lányom, gyöngíteni a tehetséget, amelyet a természet beléd plántált, kezdjed a nehezén, a könnyű magától megy!”
Néhány hónap múlva Aurore vallásos áhítatba merült. Szenvedélyes, nyugtalan természete fogódzót keresett, választ a zaklató kérdésekre. Nagyanyja racionalista deizmusa távol esett alkatától. A marsall lánya – saját szavait idézve – „őszintén tisztelte Jézust”, aligha jobban, mint Voltaire-t. Az unokának Isten állandó jelenlétére, érzelmes-áhítatos kapcsolatra van szüksége. Párizsba érkeztekor súlyos válságot élt át. Anyja, alighanem attól tartva, hogy Aurore-t végleg eltávolítja tőle a művelt zárdai környezet, ridegen, elutasítóan bánt vele. Anyám, mért nem szeretsz, hiszen én annyira szeretlek, írja évtizedek múlva Sand visszatekintve hajdani önmagára. De a kamasz lány hogyan érthette volna meg a sértődött, féltékeny Sophie-Victoire-t?
A misztikus Isten-élményt esztétikai élmény közvetítette. Aurore Dupin a „Szentek életé”-ben lapozgatott. Tekintete újra meg újra rátapadt a Tizian-képre: Krisztus az Olajfák hegyén. …kerestem agóniája értelmét, az önként vállalt gyötrelmes szenvedés titkát, és felderengett bennem a sejtés valamiről, ami nagyobb és mélyebb annál, amit elmagyaráztak nekem… Hallucinációhoz hasonló állapot vett erőt rajta: úgy érezte, hogy közvetlen kommunikáció jött létre közte és Isten között. Az eksztatikus állapot egyenes következménye, hogy apáca akar lenni.
Elgondolkoztató, hogy a gazdag örökösnő, aki, bár törvénytelen oldalágon, rokona a királyi családnak, durva munkákat ellátó szolgálónővérként szándékozott belépni a rendbe. Később is, különc, zaklatott élete folyamán lényéből eredő és tudatosan vállalt magatartás a tevékeny részvét. Egy dada is lappang bennem – mondogatta időskorában.
A zárdai élet ábrándjának a nagyanya vetett véget; egészsége rohamosan hanyatlott, maga mellé hívta unokáját. Aurore 1820-ban hagyta el a zárdát, a következő évben megszűnt a katolicizmus hatalma lelke felett, de megmaradt a bensőséges Isten-élmény, élete végéig útmutatója, az evangéliumi kereszténység, megmaradt a teljességre való törekvés, az érzelmek fenntartás nélküli, szenvedélyes átélése, szolgálata. Szerelem, szocializmus, hivatás, zene, közösségvállalás a szenvedőkkel, a Természet fürkészése és csodálata – George Sand élete folyamán valamennyinek misztikus bensőséggel adta át magát. Azt kérded tőlem, vajon az-e az ember sorsa, hogy a végtelent szomjúhozza: igen, semmi kétség, ez a sorsa, mert ez az álma, a szenvedélye, írja majd évtizedek múltán Flaubert-nek.
*
A nagyanya filozófusnyugalommal néz szembe a közelgő elmúlással, de nem titkolja: kétségbe ejti, hogy kiskorú unokája Sophie-Victoire gyámsága alá kerülhet. „Mielőbb férjhez kell adjalak, mert én elmenőfélben vagyok.” Aurore attól fél, hogy kényszeríteni fogja a házasságra – a makacskodó lányt a szülő vagy a gyám szigorú zárdába küldhette nagykorúságáig -, de a nagyanya nem erőlteti rá akaratát. Igaz, a kérők sem vonzóak. Az egyik ötvenesztendős tábornok, arcán kard ütötte sebhely, a másik negyvenesztendős özvegy báró, aki rokonánál, egy Berry-ben lakó grófnénál tudakozódik Dupin kisasszony hozománya és a rá váró örökség felől. A grófné válaszlevelében alapos felvilágosítást ad: Aurore Dupin csinos termetű, kellemes arcú barna lány, értelmes, igen művelt, zeneértő, szépen énekel, zongorázik és hárfán is játszik, ügyesen rajzol, jól táncol, lovagol, vadászik, modora kifogástalan. Majd rátér a lényegre: a kastélyon és a birtokon kívül tizennyolc-húszezer livre életjáradék vár rá. Bármely pillanatban megkaphatja.
Aurore nem szerzett tudomást a személyéről folyó üzleti tárgyalásokról, de a környékbeli hangadók elejtett megjegyzéseiből rájött, hogy gazdag örökösnő létére mégsem kívánatos feleség a tekintélyes családok fiai részére. Többszörösen törvénytelen származását, anyja még kétesnek sem mondható múltját nagyon is számon tartja a vidéki jó társaság. A bujkáló fanyalgásra gyakran gúnyos lefitymálással válaszol, de fiatalkori sértődöttsége mély, mert idővel keserű iróniával emlegeti a vidéki öreg grófnék csaholását.
Egyelőre nem szándékozik férjhez menni. Nadrágban és zubbonyban lóháton járja be a környéket; mulattatja, ha a távolból sihedernek nézik. Nagyanyja gazdag könyvtára rendelkezésére áll. Vergiliust, Dantét, Shakespeare-t olvassa, a felvilágosodás íróit és filozófusokat: Bacont, Leibnizet. Chateaubriand romantikus költészettel áthatolt katolicizmusa magával ragadja és kétségbe ejti, „komor belső lázadásra” készteti. Tétovázik, az önmegtagadás útját válassza-e vagy a kiteljesedés felé vezetőt. A válaszkeresés állapotában veszi kezébe Rousseau „Emil”-jét. „A szavojai vikárius hitvallása” kinyilatkoztatásként hat rá. Akár Mozart zenéje; mindent megértettem! Az érzelmek áradó bősége, a szívből fakadó erény, az egyszerűség felmagasztosulása, a vigasztaló természet, amelynek rendjébe kell belesimulni.
Ebben az időben kezd el írni. Erkölcsi kérdések foglalkoztatják. Az igaz ember címet viselő elmélkedés már jellemzi a későbbi George Sand eszmevilágát: Az igaz ember férfi vagy nő Isten akarata szerint… Az igaz embernek nincs vagyona, háza, nincsenek szolgái… Háza az útonjáróké, erszénye, ruhái minden szegényé…
Érzékei még hallgatnak, az Életem történeté-ben legalábbis ezt írja. Vagy már akkor szenvedélyesen vonzódott volna ahhoz a Stéphane de Grandsagne nevű fiatal grófhoz, aki ősi arisztokrata családból származott, antropológusnak készült és fejlődéstanra oktatta Nohant leendő örökösét? Aurore egy csontvázat akasztott ki a szobájában, a fiatalember azon illusztrálta fejtegetéseit. Már akkor szerelem lett volna köztük, ahogyan a korabeli mendemonda terjesztette? Adatok híján csak találgathatunk. Annyi bizonyos, hogy házasságra nem gondolhattak. A Grandsagne családnak Aurore nem kívánatos meny az anyja miatt, de a nagyanya is húzódozik az úgyszólván vagyontalan grófi famíliától. Stéphane, akinek a jövőben oly jelentős, sokat vitatott és máig is tisztázatlan szerepe lesz George Sand életében, egyelőre világnézeti vitákat folytat tanítványával az ateizmusról.
Férfiruha, csontváz a szobában, magányos vágták az erdőben, az ateista Grandsagne gróf látogatásai – a szóbeszéd megindul Berryben, és ifjabb Dupinné párizsi manzárdlakásába is eljut. Sophie-Victoire levélben fejti ki nézeteit az illedelmes magaviseletről; Aurore válasza erélyes. Betegeskedő nagyanyját zavarnák a látogatók, ezért fogadta Grandsagne-t a saját szobájában. Nem hajlandó szobalánya kíséretében sétára indulni, tizenhét éves vagyok, és tudok egyedül járni.
A nagyanya már csak romja önmagának, a nap túlnyomó részét ágyban tölti. Ez a higgadt, racionalista asszony, ráadásul betegen, öregen, hogyan érthetné meg a kor új irányát, az egyéniséget gáttalanul felszabadító romantikát, hogyan az érzelmeseket, a különcöket, a magányosokat, a lázadókat, akikért unokája rajong? De egy-egy bizalmas beszélgetés a nagyanyát és az unokát egészen közel hozta egymáshoz. Dupinné kívánságára Deschartres a leendő örökösnőt bevonta a birtok ügyintézésébe.
Aurore tizenhét esztendős korában vesztette el nagyanyját. A haldokló ágyánál ott állt a nagyanya meghalt férjének fia, az arles-i érsek – ő is házasságon kívül született, anyja az enciklopédistákat pártfogoló d’Épinay-né és rábeszélte Dupinnét a szentségek felvételére. „Tudom, nem hiszi, hogy elkárhozik, ha nem teljesíti kívánságomat, de én hiszem; kérem, teljesítse a kedvemért.” A szabadgondolkodó nagyanya környezete iránti tapintatból és unokája iránti gondoskodásból meggyónt, s az öreg falusi plébános ellátta a haldoklók szentségével. „Legjobb barátodat veszíted el”, mondta Aurore-nak.
Deschartres is romantikus hajlandóságú. Aurore-t a hideg éjszakában – a nagyanya karácsonykor halt meg – a családi sírbolthoz vezette, ahová özvegy Dupinnét majd eltemetik. A sírból kiemeltette Maurice Dupin koporsóját és felnyitotta. Dupin feje levált a csontvázról, Deschartres kezébe vette, patetikus kérésére Aurore megindult csókkal illette a koponyát.
A tizenhét esztendős lánynak a nohant-i kastélyon és birtokon kívül háza van Párizsban, valójában kis magánpalotája, amelyet a nagyanya bérbe adott; tekintélyes évjáradékot is örökölt. Szabadsága nincs; a kiskorúval gyámja rendelkezik.
Nagyanyja végrendeletében rokonukat, Villeneuve grófot jelölte ki gyámul. A gróf meg is érkezett, hogy Aurore-t magával vigye Franciaország egyik legszebb kastélyába, a Loire menti Chenonceaux-ba. Művelt, megnyerő ember, a nagyanya megfelelőbb gyámot aligha választhatott volna. Csakhogy anyósa halálhírére Sophie-Victoire is betoppant. Kitörő szeretettel csókolgatta lányát, szenvedélyesen gyalázta a halottat, kijelentette, hogy a kiskorúnak anyja a természetes gyámja, s ő soha le nem mond erről a jogáról.
Valószínű, hogy Aurore a kitöréseket nem viselte el olyan evangéliumi türelemmel, mint ahogyan önéletrajzában állítja, de bizonyos, hogy a Loire menti kastély helyett anyja kis párizsi lakását választotta. Ha másként dönt, elismeri a társadalmi kasztokat, a gyűlöletes társadalmi predestinációt. Villeneuve gróf ugyanis azzal a feltétellel vállalta a gyámságot, ha Aurore szakít rossz hírű anyjával.
Sophie-Victoire hol babusgatta, hol pedig gyötörte lányát. Aurore puszta létével ingerültséget keltett benne; a saját húsa és vére egy másféle, igényes világhoz tartozik, amelyben filozófusok, francia, angol, olasz, latin írók és költők karöltve járnak-kelnek. Ez a világ gyűlöletes volt Sophie-Victoire szemében, megaláztatások emléke kapcsolta hozzá; lánya könyveit részint elégette, részint kitépte kezéből.
Aurore eleinte azt remélte, hogy a birtokon élhet, vagy ha Párizsban kell maradnia, az angol apácák zárdájában. Csakhogy anyja magánál tartotta: be volt zárva egy szűk lakásba. A hányatott életű asszony zsarnokoskodott kiszolgáltatott lányán, és féltékenységgé keseredett, gyűlölködő szeretetével kínozta.
Sophie-Victoire viselkedése szinte az eszelősséggel határos. A tizennyolcadik évében járó Aurore-t bele akarja kényszeríteni egy házasságba, amelytől az viszolyog; fogadkozik, hogy megtöri „alattomosságát”, kolostorba záratja, ha nem engedelmeskedik. El is vitte egy karthauzi kolostornak beillő komor zárdába, ott megmutatták Aurore-nak a szűk cellát, ahol el kell töltenie a nagykorúságáig hiányzó éveket, ha nem tér észre. Aurore kitartott, és Sophie-Victoire letett szándékáról. Hamarosan az az ötlete támadt, hogy vidékre megy vele, férje egy hajdani bajtársához. Du Plessis nyugalmazott ezredes birtokán élt családjával.
Huszonnégy óra sem telt el, s az özvegy megelégelte a vidéket. Azzal búcsúzott Aurore-tól, hogy a következő héten érte jön. Négy vagy öt hónapig hagyott ott, írja Sand. Elutazása előtt figyelmeztette a vendéglátókat, hogy lánya különc és kékharisnya.
A baráti kapcsolat Du Plessisékkel Párizsban sem szakadt meg. Egyik este Aurore az elegáns Tortoni kávéházban fagylaltozott velük, amikor a család ismerőse, Casimir Dudevant báró megjelent asztaluknál. A fiatalember megfelelő férjjelölt. Egyetlen utódja Dudevant bárónak, akit Napóleon emelt főrangúvá, s ő sem származik törvényes házasságból, tehát nem fanyaloghat Aurore családfájától.
Csodálatos boldogság, jegyezte fel lelkiállapotáról, amikor Casimir szerelmet vallott. Valószínű, hogy minden tekintetben tetszett neki, és bizonyos, hogy szabadulni akart anyja megalázó fennhatósága alól. Az is fellelkesítette, hogy Dudevant tőle magától kérte meg a kezét, s a kor szokásának fittyet hányva nem bízta az ügyet apjára.
A hosszú magaemésztődés után talán észre sem vette, hogy szellemileg sokkal jelentékenyebb a tunya érdeklődésű fiatalembernél. Jószívű voltál, s az én szememben ez az egyetlen igazi érdem, írja majd három év múlva Casimirnak a vallomásszerű hosszú levélben, amelyben feltárja megromlott házasságuk okait.
Sophie-Victoire akadékoskodott. Ez az utolsó alkalom, hogy hatalmát éreztesse. Az apa báró megnyerte tetszését, a fia kevésbé, külsejét kifogásolta: túl hosszú az orra. Rövidesen visszavonta szülői engedélyét, azzal érvelve, teljesen alaptalanul, hogy Casimir kalandor, és pincér volt egy kávéházban. Anyagi követelésekkel is előállt lánya számára, Aurore méltánytalannak és megalázónak találta őket. Végül belefáradt az ellenkezésbe; 1822 szeptemberében megtartották az esküvőt. A fiatal pár Nohant-ba költözött.
„Elhárítod öleléseimet”, panaszolja a férj George Sand fiatalkori vallomás jellegű írásában. Jóval később féltestvéréhez írt levele arra vall, hogy házaséletében kínos tapasztalatokat élhetett át. Hippolyte lánya menyasszony, az írónő figyelmezteti az apát: Legyen gondod rá, hogy vőd ne közeledjék durván lányodhoz a nászéjszakán... A férfiak nem értik meg eléggé, hogy ez a szórakozás kínszenvedés számunkra. Mondd meg hát neki: szabjon egy kissé határt vágyának, és várja meg, amíg feleségét apránként rávezeti, hogy átérezze és viszonozza. Nincs iszonyúbb egy teljesen tudatlan, szerencsétlen fiatal lány rémületénél, szenvedésénél és undoránál, akit a brutális férfi erőszakkal magáévá tesz. Úgy neveljük a lányokat, mintha szentek lennének, s aztán kiszolgáltatjuk őket, akár a kancákat.
Csakhogy ellentmondó bizonyítékaink is vannak szép számmal: a fiatal Dudevant bárónénak férjéhez írt áradozó levelei. Drága szerelmem, angyalom… Soha nem bírnám megszokni, hogy nélküled éljek... Istenem, csak eljönne már az a szombat, amikor visszajössz… Ágyban fekszem nélküled… Múlt éjjel fáztam, nagyon rossz volt. Zárdai barátnőjének így ír: Édes kettesben élek férjemmel, akit imádok… Az én drága Casimirom páratlanul tevékeny férfi. Házassága első esztendejében Aurore boldog vagy legalábbis az akar lenni. Ábrándos természetét az irodalom is boldogságra ösztökéli, hiszen Rousseau „Emile”-jében a feleség és anya szerepét jelölte ki a nő legszebb hivatásaként. És hány regény szól lángoló, hű érzelmekről! De a fiatal nő ömlengésein átüt valami lappangó elégedetlenség a házassággal szemben, amely Aurore szavaival az egyik féltől teljes lemondást kíván, nemcsak az akaratáról, hanem a nézeteiről is. Egyelőre elhiteti magával, hogy ez az állapot a boldogság kimeríthetetlen forrása, és ha engedelmeskedünk a szeretett férfinak, a hitvesi szerelemnek hozunk áldozatot.
Az önáltatás nem tart sokáig. Az 1824-ben írott levelekben Casimir még mindig drága angyal, de a levelek hangja egyre hűvösebb. Lehetséges, hogy az éjszakák nem távolítják el férjétől annyira, mint ahogyan hamarosan, egy új szerelem hatására érzi, de a nappalok annál inkább. Dudevant báró műveletlen, és semmi hajlandóságot nem mutat a hiányok pótlására. A másállapotos Aurore Montaigne-t és Pascalt olvassa, ő vadászik és a környékbeli birtokosokkal borozgat. A feleség zongorához ül – kiváló zeneértő -, Casimir elmenekül. Olykor csípős megjegyzéseket tesz a nők regényes hajlandóságára. Elhallgattam és bánat ébredt bennem, mert arra gondoltam, hogy a legcsekélyebb kapcsolat sem lehet hajlamaink között. Mindketten szeretik a vidéki életet, de igyekeznek minél kevesebb időt tölteni Nohant-ban. Féltünk tőle, valószínűleg attól, hogy négyszemközt találjuk magunkat. Lakást béreltek Párizsban, fiuk, Maurice is ott született; gyakran időztek földbirtokos barátaiknál. A gyermek csak ideig-óráig kovácsolta össze az egymáshoz nem illő párt. Aurore tizenkilenc éves; valakihez mégiscsak tartoznia kell. Anyja ideiglenesen vidékre költözött, az előkelő hangzású Nohant-Dupin névre várja lánya leveleit, és hol szemrehányásokkal halmozza el, hol meg nyugtázza a járadékot, amelyet az rendszeresen küld neki. Dudevant nem óhajtja anyósa jelenlétét Nohant-ban, ahol a francia jog szerint ő a gazda. Aurore elszakadt anyai féltestvérétől, aki már régen férjhez ment, ritkán leveleznek, apai féltestvére, Hippolyte a közelben lakik, de ez a jóeszű férfi egyre mélyebben süllyed az iszákosságba.
Aurore ismét igyekszik beleélni magát a családi boldogság állapotába, buzgón varrja, hímezi a gyerekholmit, aztán egy tavaszi reggelen az asztalnál zokogásban tör ki. Egy ízben kínos jelenetre kerül sor a házaspár közt. Vendégségben időznek a Du Plessis családnál, Aurore játékos kedvében homokot szór szerteszét, Casimir rászól, hogy hagyja abba, s amikor felesége válaszként megdobja egy marékkal, pofon üti. A pofon inkább csak arcon legyintés, Aurore látszat szerint nem veszi túlságosan a szívére; tizenhét év múlva terhelő bizonyíték lesz válóperükben.
Az önáltatás hosszú távon kimerítő, kivált ha a valóság unos-untalan rácáfol. Az erőlködésbe, hogy férjét boldogítsa, a feleség belebetegszik. Casimir azt ajánlja, utazzanak el. Isten veled, Nohant!, talán sose látlak többé!, búcsúzik Aurore a parktól és a kastélytól. A ránehezedő mélabús életcsömörhöz, amelyet Chateaubriand „a század betegsége” néven hozott divatba, Deschartres halála is hozzájárult. A különc „nagy ember”, ahogyan Sand az Életem történeté-ben nevezi, a birtok kezelését átadta Dudevantnak, és Párizsban öngyilkos lett. „Végre-valahára nincs az élők közt”, írta lányának Sophie-Victoire. Deschartres annak idején, amikor ő Dupin szeretője volt, megsértette. Aurore-t a gyűlölködés élete végéig döbbent, értetlen kétségbeeséssel töltötte el. Testileg-lelkileg megviselt állapotban indult férjével a Pireneusokba. A hegyvidéken Casimir naphosszat vadászott, Aurore egy testvérlélekről ábrándozott, s az hamarosan jelentkezett is a huszonhat éves, művelt, jó külsejű Aurélien de Sèze személyében. Mindketten versrajongók, és mesterükként tisztelik Rousseau-t.
A kibontakozó szerelem részletei Aurore-nak a férjéhez intézett hosszú levélbe foglalt vallomásából ismeretesek, amelyet több mint fél század múlva Aurore Dudevant és Aurélien de Sèze regénye címmel adott közre némi változtatással George Sand unokája, Aurore Loth-Sand. A tengerszemen csónakázva Aurélien keresztnevük három megegyező betűjét véste a csónak oldalába. Aurore sorsszerűnek érezte ezt az egyezést. A fiatalember beleszeretett, és ostromolja, ő ellenáll, hű akar maradni Casimirhoz, de egyre többet ábrándozik az ikerlélekről. A két szerelmes kiönti egymásnak szívét, s a férj akkor toppan be, amikor Aurore feje Aurélien vállán pihen. (Előzetesen tanúja volt egy testvéri csóknak.) Aurore férje lába elé veti magát és elájul, a férj pedig ingadozik a vágy közt, hogy higgyen, és a kínos szégyen közt, hogy megcsalták.
Dudevant végül hisz, vagy legalábbis szemet huny; el akarja kerülni a pletykát, az esetleges botrányt. Talán kialakulhatna egy háromszög, amelyben a két rokon lelket plátói szerelem köti össze, Casimirt és feleségét pedig a házasság. Csakhogy Aurore szemében a testi kapcsolat a férjjel, ha egy másik férfihoz vonzódunk, mindkét házasfelet megalázó csalás. Szerencsétlen voltam, hogy el kellett titkolnom előtted szívbéli állapotomat, írja férjének. Szenvedtem dédelgetéseidtől. Álnoknak éreztem magam, és te hidegnek tartottál… Álnokság? Élete folyamán többször is félreérthetetlenül leszögezi álláspontját: A testi kapcsolatban szerelem nélkül van valami nemtelenség… Egész lényünkkel kell szeretni vagy bármi áron teljes tisztaságban élni. A házasságban a testi együttlétet hajlandóság nélkül eltűrő nő rab, szenvtelensége némiképp a prostituáltak közönyére és eltompultságára hasonlít. A szerelem nélküli házasság hites prostitúció. A szerelem az ő felfogásában elemi erejű érzés, két ember fenntartás nélküli egyesülése. Ezért mondja ki az érett alkotó: Két szerelmes testi együttlétében mindig jelen van egy harmadik: Isten. Évek múltán egy Balzackal folytatott beszélgetés is jól példázza szemléletét. Balzac művében, a „Betti néni”-ben az erényes Hulot báróné, hogy családját megmentse az anyagi romlástól, felajánlja magát visszataszító, gazdag nászának. Sand úgy véli, hogy a báróné elvesztette a tiszteletet, amit az olvasó iránta érzett, holott Balzac ezzel a jelenettel Hulotné önfeláldozását akarta érzékeltetni.
Levelezni fognak egymással – Aurore ebben állapodik meg Auréliennel. Tiszták vagyunk… érzelmeink magasztosak… büszkék vagyunk egymásra, írja barátjának. Részint de Sèze tanácsára, részint saját felbuzdulását követve átnyújtja a csaknem harmincoldalas vallomását Casimirnak. A levél mélyreható elemzése a történteknek, az össze nem illő házaspár elidegenedésének, de a feleség még ragaszkodik férjéhez, a belénevelt elvek s a közfelfogás hatása még erős: bűnbánatot érez. Elismeri, hogy férje jó, nagylelkű, figyelmes, gyöngéd (hamarosan kicsinyességgel, fukarsággal vádolja), de tudta nélkül, akaratlanul hibákat követett el. Te, hogy úgy mondjam, eltévelyedésem ártatlan oka vagy. A házasságban egyre inkább ránehezedett az unalom, szörnyű üresség gyötörte. Ha kettesben maradtak, nem volt mit beszélni egymással. Új életet akar kezdeni Casimir oldalán, de előbb szembe kell nézniük önmagukkal.
Az új élet menetét pontokban foglalja össze. Kötelezi magát, hogy az Auréliennel folyó levelezésének egyetlen sorát sem titkolja el Casimir előtt, aki nyelvórákra fog járni Párizsban és művelődik. A zenétől kivált fanyaloghatott Dudevant, mert felesége engedményt tesz neki: Akkor fogok zongorázni vagy hárfán játszani, amikor te sétálsz. Aurore hevülete magával ragadja Casimirt, igaz, csak ideig-óráig. A férj hiúsága is megszólalt benne, utazásaik során Aurore-nak temérdek tisztelője akadt. Casimir idegenek tekintetéből eszmélt rá felesége kiválóságára. Képzelheted, milyen büszke vagyok Rád. Nagy mellénnyel járok-kelek, írja a Dudevant-birtokon időző Aurore-nak. Felbuzdulásában könyvtárukból kivette felesége egyik legkedvesebb könyvét, Pascal „Gondolatait”. Levele azt bizonyítja, hogy édeskeveset értett meg belőle: „Nagyon sajnálom, hogy tunyaságom megfosztott e mű elolvasásától, amely – úgy látom – felemeli az ember lelkét és gondolkodni, érvelni tanít.” Dudevant alkatánál fogva képtelen rá, hogy feleségének szellemi társa legyen, Aurore pedig a beletörődésre képtelen.
Az erőviszonyok megváltoztak. A férj enyhe mélabúba süppedt, igaz, nem sokáig, hamarosan vigaszt talált a kastély egyik szolgálója karjai közt, a feleség visszanyerte egészségét, jókedvét. Vége az önámításnak a hitves szerepéről, aki boldogan mond le önálló véleményéről imádott ura kedvéért. Olykor fölényesen bánik Dudevant-nal. Vendégségben vannak, a férj otrombán tréfálkozik, Aurore rászól: Szegény Casimirom, milyen buta vagy! De én azért így is szeretlek.
A kisfiával játszó anya, az erdei ösvényeken galoppozó férfiruhás amazon, a környékbeli kisváros, La Châtre körülrajongott úriasszonya nyugtalanul és feszülten vár. Aligha a lelki barát egyre gyérebben érkező leveleire, amelyekre ő hosszú, csapongó eszmefuttatásokkal válaszol. Dudevant báróné mai kifejezéssel arra vár, hogy megvalósíthassa önmagát. Miként? Nem tudja. Egyelőre figyeli énje átalakulását, szűkebb hazáját, Berryt, és főként Párizst, a művészi és politikai élet központját.
XVIII. Lajost 1824-ben öccse, Artois grófja váltotta fel a trónon, X. Károly néven; fivérénél még nyíltabban támaszkodott a kékvérű arisztokráciára és a papságra. Vidéki városokban a templomajtókra függesztették ki azoknak a névsorát, akik nem gyóntak, áldoztak rendszeresen. A kormány a forradalom emigránsainak és utódaiknak hatalmas évjáradékot szavazott meg.
Aurore közelről látja a falusi nép ínségét. Tételes vallásosságát már évek óta felváltotta az evangéliumi szellemű istenhit, amelybe romantikus alkatából eredő miszticizmus vegyül. Nemcsak eltávolodott a társadalmi hierarchiát szentesítő egyháztól, hanem egyre inkább szembe is kerül vele. Végre egy közös pont az egyházellenes Casimirral.
A posztideológiák a legelviselhetetlenebbek; a társadalmi valóság réges-rég megcáfolta őket. A Bourbon-restauráció rendszerében elemi erővel bontakozott ki az új irány, a romantika. Az egyén rádöbbent, hogy megismételhetetlen tünemény, és szenvedélyes közlésvággyal tárta fel lelkét. A fojtogató valóságból távoli tájakra, messzi korokba menekül a képzelet, a Természet, a nagy vigasztaló magához öleli a magányosokat és szenvedőket. A fiatal Hugo – mindössze két évvel idősebb Aurore-nál – két versesköteten, a királypárti „Ódák”-on és a „Balladák”-on kívül regénnyel is jelentkezett; könyvdrámájában, a „Cromwell” előszavában elutasítja a klasszikus esztétika törvényeit, amely szerint egy eszmének csak egyetlen megfelelő formája lehet, és kifejti az ellentétes műfajok és hangvételek vegyítésének létjogosultságát. Hamarosan meghatározza az irodalom hármas misszióját, a nemzeti, társadalmi és humánus jelleget. Lamartine versei, majd idővel kisregénye, a „Graziella” kedvelt olvasmányai Dudevant bárónénak. Balzac egyelőre az ismeretlenségben. Álnéven fabrikált kalandregények és csődbe jutott nyomdai vállalkozás után első jelentős művén, a „Huhogók”-on dolgozik, amely majd 1829-ben jelenik meg. Tíz mérföldet is gyalogoltam volna, hogy megismerhessem Balzacot, írja a fiatalságára visszatekintő George Sand.
A házastársak egyre idegenebbül élnek a közös fedél alatt. Napirenden a veszekedések. Casimir szerencsétlen spekulációkba bocsátkozott, nagy összeget fizetett ki egy kereskedelmi hajóért, amelynek csupán rajza volt az eladó birtokában. Aurore pénzügyekben mindig megőrizte józanságát; szemrehányásokkal halmozta el férjét. Üzleti ügyeket ne intézzen az ember terített asztal mellett, kapatosan; bizonyos vagyok benne, hogy ezt borospohárral a kezedben kötötted meg. A kemény szavak után lezártnak tekinti a dolgot. …Megmondtam véleményemet, és ne térjünk többet vissza rá, hiszen a múlt mögöttünk van. Nyilvánvaló, hogy Casimir végleg elvesztette előtte a tekintélyét. Az elnéző jóindulatot egyre gyakrabban váltja fel az oktató, megrovó hang: Ha hibáztunk, nem káromkodással, sóhajtozással tesszük jóvá, s azzal sem, hogy szemrehányásokkal gyötörjük egészségünk, a saját és környezetünk nyugalmának rovására. Az ember legyen gerinces, félemlítse meg a képmutatókat és ne fogadja el ebédmeghívásukat... Ingerültségét növelte, hogy neki, a birtok és a párizsi ház örökösének a legcsekélyebb összeget is kérnie kell meggondolatlanul gazdálkodó férjétől.
Casimir abbahagyta a művelődést, lemondott felesége visszahódításáról, s egyre többet italozott. Feltehető, hogy a házastársak egyezségre léptek. Aurore belenyugodott az ivászatba, a szellemi tunyaságba és a szolgálókba, akikkel Casimir megosztotta ágyát, a gyerekéhez és a független birtokos életmódjához ragaszkodó férj visszaadta neki szabadságát. Aurore ebben az időben gyakran utazott Párizsba.
A lelki társ váratlan látogatóként betoppan Nohant-ba. A háziasszony a szalonban csecsemőkelengyével foglalatoskodik. Aurélien megdöbben. Barátnője leveleiben földi salaktól mentes szerelemről áradozott. Sand az Életem történeté-ben így számol be a jelenetről: – De hát mit csinál? – kérdi Aurélien. – Hiszen láthatja. Sietnem kell, mert valaki nagyon kívánkozik már kifelé.
A második gyermek, Solange 1828-ban született. Aurore vajúdása közben fivére holtrészegre itta le magát, a szomszéd szobában Casimir a szobalánnyal enyelgett.
Az újabb Sand-kutatások arra vallanak, hogy Solange apja az a bizonyos Stéphane de Grandsagne, akinek neve a kislány születését megelőző időszakban sűrűn szerepel Aurore leveleiben. Ő maga gyakran utazott Párizsba, ahol a különc gróf Cuvier mellett dolgozott. 1827 decemberében Aurore a fővárosban időzött orvosi kezelés címén. December 13-án kelt levelében arra kérte Casimirt, ne menjen el érte, Stéphane majd hazakíséri. Solange kilenc hónapra, 1828 szeptemberében jött a világra. A dátumok egybeesésén kívül egyéb adatok is Stéphane apaságára vallanak – igaz, nem egyértelműen. A gróf fia a „Le Moniteur général” 1900. jan. 6-i számában közzétett egy cikket, amelyben kijelentette, hogy a világhírű írónőnek, „századunk egyik büszkeségének” lánya az ő féltestvére; hivatkozott az apja és Sand viszonyáról tanúskodó levélváltásra. Ezek a levelek nem kerültek elő. Louise Vincent alapos könyvében – „George Sand és Berry” – felsorolja a feltevés mellett és ellen szóló érveket, ő Stéphane apasága felé hajlik, akárcsak Maurois „Lélia vagy George Sand élete” című jól dokumentált könyvében, valamint a legalaposabb Sand-szakértő, Georges Lubin. És Casimir nem adta be a válókeresetet felesége ellen, bár a környéken ugyancsak keringett a pletyka. Maga Grandsagne is élesztette: „Meglátogatom a lányomat”, mondogatta, ha Párizsból hazautazott. Dudevant mindig apaként viselkedett Solange-zsal. Esze renyhe, lába fáradhatatlan, jegyezte meg róla csípős hangulatában felesége. Tegyük hozzá, hogy természete jóindulatú. Vesztére egy öntörvényű alkotót vett feleségül.
A nagyság megszállottja voltam. Ezt diktálta a kor divatja: egytől egyig kiválóak akartunk lenni, és minthogy nem voltunk azok, kétségbeestünk, így jellemzi Sand fiatalkori önmagát. Gyötri a magány és a feszítő, homályos hivatástudat. A közeli La Châtre városból, a környékbeli társaságból hazafelé lovagolva Istennel, sorsával, zűrzavaros gondolataival vitázik. Isten, akit vaktában szolgálok, misztérium, akit eleven erőként öleltem, elérhetetlen sugár, életem fáklyája, hol vagy? …Kiválasztott lélek vagyok-e, akire azt róttad, hogy szent és szeretett hivatást töltsön be itt a földön, vagy csupán ábrándos agyszüleményem játékszere, amelyet szél sodor a légben, és vaktában leszór? Kapcsolata Stéphane de Grandsagne-nyal megszakadt. Kiváló képességei ellenére semmire nem viszi, állapítja meg róla hamarosan. Igaza lett. Az Életem történeté-ben Claudius néven rajzolja meg portréját.
A restauráció nyomasztó légkörében Aurore érdeklődése nemzete nagy forradalmára irányult. 1829-ben olvasta el Roland-né és Barbaroux emlékiratait, politikai művekbe mélyedt, s erre az esztendőre esett három irodalmi próbálkozása, két útleírás és egy hosszú elbeszélés, La Marraine (A keresztanya), amelynek egy fejezetét Sand halála után adta közre unokája.
A nohant-i kastélyban férj és feleség már régóta külön szobában alszik. Dudevant benső elbátortalanodását időnként goromba kitörésekkel palástolja. Maurice fiatal nevelője, Boucoiran álmélkodik Dudevant báróné lelkierején. „A legviharosabb jelenetek másnapján kacagott, mintha mi sem történt volna, feje nem hajlott meg balsorsa súlya alatt.” Akárcsak a legtöbb férfi Aurore környezetében, ő is a nagy egyéniség vonzáskörébe került, és igazságtalan a férj iránt. Rövidesen Aurore bizalmasa és fullajtárja lesz. Először csupán három hónapot töltött Nohant-ban, a nagy fordulat bekövetkeztekor nincs jelen.
1830. július 30-án – a júliusi forradalom történelmi dátuma! – ismerkedik meg Aurore egy környékbeli birtokos családnál jövőbeli irodalmi névadójával, Jules Sandeau-val. A tizenkilenc éves fiú jogot tanul Párizsban, a szünidőket szüleinél tölti La Châtre-ban, ahol apja pénzügyi tisztviselő. Dudevant báróné szokása szerint lóháton érkezik, Sandeau talán idegennek érzi magát a vidéki úri társaságban, könyvvel a kezében félrehúzódik egy almafa alá. Aurore felfigyel a fiúra, akit magánya kihasít a társaságból. Sandeau társadalmi és vagyoni helyzete alatta marad a többiekének; Dudevant bárónét ez is arra készteti, hogy köréje terelje a kis társaságot. A beszélgetés a párizsi felkelésről folyik. Az események híre vidéken nagy késésben van az eseményekhez képest, Berryben még nem tudják, hogy a tüntetés forradalommá nőtt. Dudevant-ék köre Bourbon-ellenes, sőt nagyrészt köztársaságpárti. Aurore kijelenti, hogy La Châtre-ba lovagol, az újságok először oda érkeznek. Másnapra ebédre hívja meg az egész társaságot.
*
A gazdasági válságon és a politikai elégedetlenségen, amely a köztársaságpártiakat és az alkotmányos királyság híveit nagyjából és ideiglenesen közös táborban egyesítette, X. Károly úgy akart felülkerekedni, hogy július 26-án feloszlatta a képviselőházat, eltörölte az amúgy is temérdek paragrafussal megkötözött sajtószabadságot, s új, még szigorúbb választási cenzust állapított meg. (A munkásságnak egészében, a parasztságnak túlnyomó részében eleve nem volt szavazati joga a jövedelemhez kötött cenzus miatt.) A rendőrség parancsot kapott az ellenzéki újságok nyomdáinak szétrombolására. A felkelés a nyomdászok tüntetésével kezdődött. Július 29-én a felkelők hatalmukba kerítették a várost. A rend biztosítására a nemzetőrség parancsnokságát a két világ hőseként emlegetett La Fayette vette át, akárcsak az 1789-es forradalom kezdetén. Sihederkorában fegyverrel harcolt az amerikai függetlenségért, a júliusi forradalomban a restaurációval elégedetlen bankárok őt tolták előtérbe. Az eseményeket rövidesen a nagytőke irányította. A polgárság még mindig rettegett 1793 emlékétől, nem forradalmat akart, csupán X. Károlytól és a restauráció szellemétől kívánt megszabadulni. A Bourbon oldalágból származó Lajos Fülöp orléans-i herceg, az első forradalomban lefejezett Egyenlőség Fülöp fia Párizs közelében várta a fejleményeket, és július 30-a éjjelén megérkezett a fővárosba. A következő napon a városháza erkélyén a háromszínű lobogó alatt – egyelőre altábornagyi rangban – összeölelkezett La Fayette-tel.
A forradalom hírére Aurore ujjong. Nem hittem volna, hogy ekkora energia van bennem. A lélek együtt fejlődött az eseményekkel. A forradalom fényében a lehetőségek határtalannak tetszenek. Hamarosan megcsappant lelkesedése. Az orléans-i herceg, aki szívós ravaszsággal készült történelmi szerepére, trónra lépett. X. Károly belebukott a korlátlan királyi hatalom visszaállításába, Lajos Fülöp alatt megvalósul a tőke korlátlan uralma. Aurore nemsokára úgy vélekedik, hogy Franciaországban nem volt forradalom, csupán az államfő személye változott.
*
Ugye jól teszem, hogy feláldozok érte mindent, vagyont, jó híremet, gyermekeimet, írja Aurore levelében barátjának, Regnault doktornak.
Senki sem érintetlen kora légkörétől, valamiféle tropizmust vált ki belőle. A romantika felmagasztalta a szenvedélyt, cselekvésre bátorította Aurore természettől fogva szenvedélyes alkatát. Viszonya Sandeau-val a júliusi forradalom után néhány héttel kezdődött. Jules, „a drága gyermek”, ahogy ismerősei nevezték, halálosan beleszeretett az izgalmasan vonzó, „szfinxszemű” asszonyba, Aurore pedig benne vélte megtalálni azt a végletes szerelmet, két test és lélek eggyé forrását, amire oly mohón vágyott. És az irodalomrajongó, írogató, kedves szőke fiú Párizst is jelentette neki, ahol a felszabadító romantika csatázik a hagyományokat követőkkel – Hugo „Hernani”-jának bemutatóján a júliusi forradalom esztendejében a két irány követői a szó szoros értelmében hajba kaptak.
Aurore 1831. január elején érkezett a polgárkirályság párt- és irodalmi harcoktól zajló Párizsába. A postakocsi állomásán Sandeau várta. Hippolyte manzárdlakásába mentek. Hosszú viták, civakodások és jelenetek után megegyezett Casimirral, hogy minden esztendőben hat hónapot Párizsban tölthet. A házasság látszatát fenntartják: a férj nem akart válni, hiszen Nohant-ban ő a gazda, apja birtokán pedig, amíg az özvegy báróné él, csak vendég vagy éppenséggel megtűrt személy. Dudevant évi háromezer frank fizetésére kötelezte magát. A jövőbeli George Sand azzal az elhatározással indult Párizsba, hogy dolgozni fog – egyelőre nem tudja, mit – és hamarosan magához veszi két gyermekét.