Gárdonyi Géza: Az a hatalmas harmadik – „Szerelmes regény” IV.

Írta: Nagy Jenő · 2019. augusztus 19.

kb. 13 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”

Gárdonyi Géza

Az a hatalmas harmadik

Regény

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”

S íme hogyan vág ajtót a sors a lehetetlenségen: Gödöllőn nézem a Hold járását; és hallgatom a fülemile-szót. És nem rettegésem, hanem epedésem az, hogy egy nőt ismét életem társává fogadjak.

Mariskával azonban nem beszéltünk a házasságról. Azt se mondtam neki, hogy megindítottam a válópört.

Még mindig remegve álltam a hetedik szentség előtt. De ez tudod, csak olyan ösztönös valami volt, mint ahogy a meglőtt oroszlán nem megyen többé arra a helyre, ahol a puskát rásütötték.

Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:

– Szeretném ismerni a maga életét, mint a magamét. Ne női kiváncsiságnak gondolja, csak ahogy egyik testvér érdeklődik a másik testvér élete iránt, hogy ameddig együtt nem voltak, mi minden történt a másikkal?

– Köszönöm, – feleltem. – El is mondom magának az életemet, ha óhajtja. Csak hat esztendőről nem beszélek szívesen.

A nézéséből láttam, hogy őt éppen az a hat esztendő érdekelte volna. Azt szerette volna ő tudni, hogy milyen volt az a másik?

S ahogy az én emlékezetemben is átsajgott abban a percben a gyötrelmes évek maradék fájdalma, azt mondom neki:

– Az a hat év tanított meg reá, hogy a hetedik szentség nem a házasság, csak a szerelem. A szerelem szentsége magától Istentől való. A házasság emberi kieszelés. Nem is emberi: ördögi!

Barátom, erre a szóra elfehéredett az én kis angyalom. Behunyta a szemét és elfehéredett. De mennyire tudott uralkodni magán! milyen nyugalommal mondta rá:

– Érthető. Másképp nem is gondolkodhatik. Mikor megismertem magát és hallottam a történetét, azt mondtam rá: Soha nem fog megnősülni többé.

De olyan volt a hangja, mint a gyászmise zenéje.

– Hát bizony, – feleltem egykedvüen, az albumában lapozgatva, – megfogadtam akkor, mikor az a nap volt.

S rámutattam egy nyugodtszemü szép öregasszonynak a fényképére:

– Ki ez a hölgy?

– Anyámnak az anyja, – felelte csendesen, – öreganyám.

Hosszan és érdeklődéssel vizsgáltam azt az öreg arcot. Mariska is olyanná vénül.

Dehát minek volt az nekem vizsgálni való, ha Mariskának kijelentem, hogy nem nősülök meg többé soha?

Igy hazudunk néha magunk-magunknak is.

Mármost ebből a beszélgetésünkből az következett volna, hogy elbúcsúzok a holnapi viszontlátásig, s holnap helyettem egy udvarias levél érkezik a házba.

Nem, barátom. A leány arca szinte betegszinű volt, de azért mikor elváltunk, hosszan megfogta a kezemet, és a szemembe nézett:

– Ugye nem jön az éjjel vagy reggel telegramm, hogy haza kellett utaznia?

Megértettem, és a lelkem sírt és nevetett belé. De azért komolyan feleltem:

– Ha olyan szívesen időz velem, Mariska, mint én magával, akkor nincs otthon sürgős ügyem soha.

– Engedje el, hogy erre ne feleljek, – szólott szomorú pillantással. – Merthiszen azt mondanom, hogy szívesen időzök magával, illetlenség volna, mást mondanom, meg ellenkezne a valósággal.

És a földre nézett.

Hát csak eljártam hozzájok azután is. A jóismerős címén persze, mint mások. És mindig úgy intéztem, hogy magunkra lehessünk.

Nem beszéltünk többé se házasságról, sem érzelmekről. De neki mindig örömtől ragyogott a szeme, ha látott, és mindig egy bús vonás volt az arcán, mikor búcsúzott tőlem:

– Ugye nem jön telegramm?…

Barátom, micsoda más az érett emberek vonzalma, mint az áprilisi ifjuságé? Voltál-e fiatal korodban ablakkerülgető? Mondd: nem a vérkeringés zavarodása-e, ami akkor hevít? Emlékszem rá, hogy abban az időben madzagon rángatott bábja voltam annak a Hatalmas Harmadiknak.

Ha a mi együtt-érzésünkben is annak a Hatalmas Harmadiknak a madzagját ismerem meg, bizony elkedvetlenített volna. Nem járt-e a mi lelkünk magasabb régiókban, mikor csak a gondolatainkat mondtuk el egymásnak? Mikor megelégedtünk azzal, hogy kezet szorítottunk, s néztük egymást édes elmerengéssel, csupán a szemünkkel beszélgetve.

És megelégedtünk azzal, hogy csak testvérnek szólítottuk egymást.

Egy napon azt mondja:

– Tudja-e maga, hogy mért szólít engem hugomnak?

– Mert annak érzem.

– És nem gondolja-e, hogy ennek az érzésnek valami előzménye is lehet?

– Előzménye?

– Az. Előzménye az előbbi életünkben. Vagy maga nem gondolja, hogy előbb is éltünk?

– Nem gondoltam eddig. De ha maga mondja, elhiszem.

– Hát lássa, pedig ez könnyen kitalálható. Ösztönökkel születünk. Ösztönös valami a vonzalom és az idegenkedés is, amely az első találkozásban nyilatkozik. Akitől idegenkedünk, talán ellenségünk volt. Akihez vonzódunk, talán rokonunk, vagy barátunk volt az előbbi életben. Én azt hiszem, mi valóban testvérek voltunk. És a mi vonzalmunk úgy nyilatkozik, mint mikor a rabságban nőtt dalos madár egy napon megnyitja az ajkát, és dalolja azt a dalt, amely veleszületett a szívében. Sohse hallotta, sohse tanulta, mégis dalolja. A szimpátia az előbbi életből hozott zenéje a szívnek.

Naivnak látszik, de ki bizonyíthatja, hogy másképp van?

Igy mult el a nyár, ilyen boldog találkozásokban, és ábrándos beszélgetésekben. S az volt az életemnek a legboldogabb nyara. Minél többször időztem nála, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a lelke épp oly csöndes, mint amilyen nyugodt az arca, s hogy a gondolkodását bele lehetne tenni a bölcsek könyvébe. De csak úgy értem ezt, mint ahogy egy-egy szép virágot beleteszünk olykor a könyvünkbe, – emlékül.

Már nem bírtam megvárni a pöröm lefolyását egy szeptemberi alkonyaton, mikor a parkban sétáltunk, egy platánfa alatt elmaradtunk a társaságtól. Egyszercsak elmosolyodva néztem reá:

– Hogyan van, hogy maga nem visel se fülbevalót, se gyűrűt?

– Bocsásson meg érte, – felelte, – ha hiányzik önnek. Nekem nem hiányzik. Barbárkori maradvány az ékszer. Nézze meg a civilizálatlan népeket: a cigányokat, hottentottákat, szerecseneket. Minél állatibb sor, annál több rézkarika, aranykarika. Nézze meg a kőbányai kereskedőnét, s némelyik vidéki vagyonos asszonyt: csupa cifraság és ékszer. S nézzen meg egy lelkileg is magasrangú nőt…

– Igaz, Mariska. De ha a nő például nem a maga szépítésére visel valamit, hanem azért, mert emlék az neki…

– Az más. Nekem is van olyan emlékem. Nézze.

S a nyakához nyult. Kivont a kebléből egy vékony aranyláncocskán függő Mária-érmet, amely köré egy filigrán gyémántgyűrű volt forrasztva.

– Anyámé volt.

Megcsókolta a Mária-képet, s visszabocsátotta a helyére.

– És ha én is kérném, hogy fogadjon el tőlem valami effélét…

– Elfogadom, szívesen elfogadom, ha az értéke amugy csekély.

– Csekély. De igazán elfogadja?

– Hát hogyne, magától hogyne.

Kivettem a mellényem zsebéből selyempapirosban két karikagyűrűt. Kibontottam, és eléje tartottam a tenyeremen.

– Válasszon.

Könnybe-lábadt szemmel tekintett reám.

– Oh…

Többet nem birt mondani. Csak mosolygott és könnyezett. És a keblemre omlott. Átölelt. S először csókoltuk meg egymást azzal a csókkal, amely örök emlékül iródik be a szívünk legbelső lapjára.

És nem beszéltünk semmit.

A nap akkor bocsátkozott alá a budai hegyek mögé. Az ég olyan volt, mint valami rózsaszínű tenger. Karját a karomba öltötte, és sétáltunk tovább boldogan, némán. A fűre már harmatpára szállt. A halványlila hesperusz akkor kezdte bontogatni az éjjeli virágát. A besnyői templomból áthallatszott az esti harangszó.

A karomon maradva imádkozott, s én levettem addig a kalapomat.

Azután se beszéltünk semmit, csak sétáltunk boldog-szótlanul tovább, mígnem kiértünk a parkból az útra, ahol előttünk távolacskán halad a fasorban a falu felé a társaságunk.

Akkor elmondtam neki csendesen, hogy hogyan vagyok az előbbi asszonynyal.

Hallgatott szótlanul, figyelmesen.

A házaséletem szerencsétlenségét akkor se festettem elő neki, csak annyit mondottam az asszonyról, hogy nem volt hozzámvaló, és hogy a fiatalságom lobogó tüze hajtott észen, okosságon át vele egyházasságba. Azután a gyermekeimről beszéltem, hogy milyen jók, milyen kedvesek.

– Szeretni fogom őket, – mondotta melegen. – De most beszéljen az anyjáról, aki nekem is anyám lesz. Nem ismerem, de már régebbem elgondoltam, hogy jó öregasszony, aki előtt le fogok térdelni, és kérni fogom a szeretetét és az áldását.

Beszéltem neki meghatottan az anyámról.

Ugy-e tiszta és szent óra volt? Az elbeszélésemből is érzed, hogy itt nem a Hatalmas Harmadiknak az uralma alatt voltunk!

Pedig ott voltunk barátom, ott voltunk! Az a Hatalmas Harmadik felveszi magára a szentek köntösét is, ha kell. Beillatozza magát tömjénfüsttel. Befátyolozza magát apácafátyollal. Mindig álruhában lopódzik be a szívünk ajtaján.


A társaság, amelylyel sétára indultunk, várt már bennünket az országúton. Hogy szívesen időzünk együtt, azt már régen tudták, de nem vélték többnek barátságnál. Mariska már annyiszor és oly csökönyösen menekült éveken át a házasságtól, hogy örökös leánynak tekintették. Énrólam meg tudták, hogy égett ember vagyok: nem játszom többé még csak kovával se.

Hát kissé elnyilott a szemük, hogy karba öltekezve sétálunk utánok. De azért senkise szólt. (Az ilyen hallgatásokban érik a másnapi teasütemények fűszere!) Csupán a vén néni szemén láttam rosszalást.

Mariska a másik karját a szinész-hölgy karjába öltötte, s így sétáltunk tovább, mígnem a szinész-hölgy egyszerre megrándult:

– Mariska, mi van az ujjadon?

– Látod, – felelte a leány mosolyogva.

Persze akkor megélénkült a társaság: szerencseszólamok, hajlongások, kézszorítások, csodálkozások stb.

Azt kérded, hogy Öveges Pé úr gratulált-e? Ott se volt. Elfelejtettem neked mondani, hogy a duellum óta nem mutatkozott Gödöllőn. A képviselő elkotyogta a feleségének, hogy mit mondtam nekik a lövés előtt. Az asszony szörnyülködött és tovább-súgta. A gödöllői nőtársaság föllázadt Öveges Pé úr ellen, s tán valamelyik írt is neki. Pedighát a jámbor… de vigye el az ördög!

Aznaptól kezdve persze gyakrabban és szabadabban időzhettünk együtt. Micsoda édes állapot, mikor még nem vagyunk házasak, de már van asszonyunk, és mielőtt nekiindulnánk az életnek, sétálgatunk az induló állomás perronján. Belenézegetünk a jövőbe, s gyönyörködünk a jelenben. A nő csak édes igéret még. Virágos lomb, mely a mennyekből nyujtatott alá. Még csak a csókja a tiéd, de már teljes valójában magadénak érzed. Még csak a gondolata egyesül a tiéddel, de már a lelketek egy.

És ebben a boldog állapotomban sötétültek meg a felhők a fejem fölött.

A pöröm megindult. Az első tárgyaláson azt a kérdést vetette föl a nőnek az ügyvédje, hogy mi lesz a negyedik gyermekkel?

Micsoda negyedik gyermekkel?…

Akkor tudom meg, hogy nem három gyermek viseli a nevemet, hanem négy. No ez rútul rossz érzés volt! Rosszabb, mintha véletlenségből békát ittam volna. De erőt parancsoltam az idegeimre, s látszólag nyugodtan kijelentettem, hogy a negyedik gyermekről nincs tudomásom, – az asszony ügye, nem az enyém.

Előmutatják a keresztlevelet, hogy a gyermek az asszony eltávozása után tizedfél hónapra született. Erre is vállat vonok, s felelem, hogy az asszony csak a lakásomból távozott akkor: a házasság hónapokkal előbb megszünt közöttünk.

– A törvényt az nem érdekli, – mondotta rá a bíróság.

Elsápadtam erre a lipótmezei felfogásra. Éreztem, hogy hinárba kerültem. Félrehívom az ügyvédemet, s kérdezem, mért hallgat? Elvégre azért fogadunk ügyvédet, mert senkise járatos a mi törvényeink kanyargóiban, ha nem ügyvéd. A doktor jurisz a vállát vonogatja: a törvény nem is kilenc hónapot itél meg az asszonynak, hanem tizenegy hónapot. S ezt is a küszöbtől számítja, nem az ágytól.

Otthagytam a bíróságot az igazságával együtt, s kétségbeesés szállott meg. Nevetés tárgya legyek? A gyermekeim örökségét megrabolni engedjem? Ha angyal volnék, akkor is felborzadna minden tollam az ilyen ítéletre.

Amint megyek a Bálvány-utcán kikelt arccal és az öklömet szorongatva, megáll egy bérkocsi, s a nevemet hallom.

Mariska volt, meg a nénje.

– Mi baja? – kérdezte ijedten.

– Most nem mondhatom el, – feleltem szinte betegen, – és talán azután se. Képzelje, hogy beleestem egy gödörbe, vagy rámszakadt egy ház, vagy mind a világ! Minek búsítsam magát is?

Tovább szerettem volna rohanni, de az a kedves lélek annyira marasztalt a szemével, úgy tudott esdekelni, hogy beültem hozzájuk a kocsiba.

És nem faggattak tovább. Beszéltünk köznapi mindenféléről.

Hanem mikor hazaértünk, akkor Mariska elővett. A szivemre tette a kezét:

– Beszélj! Ha itt esett a seb, én meggyógyítalak. Beszélj!

Akkor tegezett először.

– Hogy mondjak el ilyen ügyet? – feleltem komoran, – hiszen maga leány, és ez annyira asszonyi.

– Mindent el lehet mondani, – felelte ő. – A szótárban kétszázezer szó van és én nem vagyok tizenöt éves.

S leült és komolyan, várakozón nézett reám.

Hát elmondtam neki.

Nyugodtan végighallgatott. Olykor összevonta a szemöldökét, olykor a fejét rázta.

Mikor elvégeztem, fölkelt, végigment a szobán, aztán elém állott:

– Ha egy merőben idegen nő kérné meg magát, hogy könyörüljön egy árva gyermeken: engedje meg, hogy a maga nevét jegyezzék be az anyakönyvbe, csak azért, hogy az a gyermek ne viselje a homlokán az anyja gyalázatát, mondja, könyörülne? Megengedné?

– Annak meg.

– Hát annak, akit a maga gyermekei fognak maga elé vezetni, aki nekik mégis testvérük…

– Nem erről van szó, Mariska… Az a gyermek felnő. Azzal fog járni-kelni a világban, hogy én az apja vagyok. És tanulta azt maga is, hogy a kakukfi kiszorítja a fészkéből a testvéreit.

– Nem akarok másképp vélekedni, mint maga, csak a mellékes gondolatomat mondom el: Mihelyt a gyermekek nagykoruak, megértik magyarázat nélkül is, hogy a jog hol határolódik az emberséggel? És az a negyedik gyermek is meg fogja érteni, hogy csak Szent Márton palástját viseli. Abban nem hetvenkedhetik senki. Ami meg az örökséget illeti, reméljük azt, hogy élünk addig, míg a gyermekek a polgárság sorába beilleszkednek. Akkor megosztja nekik mindenét még életében, s élünk szegénykén az én kis kevesemből.

Leült mellém a kék plüs-székbe. Én meg eléje borultam, mint egy testet öltött védőangyal elé.

– Oh te bibliai szív!

Megcsókolta a homlokomat, és mosolygott:

– Esküszöm magának, hogy ha maga távozik előbb erről a földről, én a maga szándékát akkor is megvalósítom. Én nem foglalok el a maga vagyonából semmit. Sőt az enyémet is nekik hagyom.

Hát mondd: ember az ilyen nő? Nem begöngyölt szárnyú angyal?

De egy perc mulván mégis elmosolyodtam: Óh szent Innocencia! teneked eszedbe se jut, hogy neked is lehetnek majd édeseid, akiknek épp úgy kell osztanunk majd az enyémből, mint a tiedből!

Egy esztendő mult el annélkül, hogy a pöröm elvégződött volna.

Az előbbi időkben az ilyesmin három-négy hét alatt át lehetett vergődni, kivált ha valaki kissé unitáriuskodott is, de mióta a Vekerle-törvény bontja a házasságot, úgy agyon van tökéletesítve ez az eljárás, hogy esztendőkig is elhúzódhatik.

Én már a hatodik héten is türelmetlen voltam. Szinte tomboltam dühömben. Az ügyvédem már csaknem bujt előlem. A bíróságok s úgy ösmertek, mint szinészek a végrehajtót. De mit tehettem? és ők is mit tehettek? A törvény ezt mondja, a törvény azt mondja, – a vége az, hogy ha egyszer megesküdtél valakivel, és szerencsétlen a házasságod, akkor csak fordulj bele a koporsóba. A testi ikreket könnyebben szétoperálják, mint azokat, akiket szóbeli kijelentés kötött egybe a szentházasság polgári és egyházi könyve előtt.

Az a jó teremtés kergette el a felhőket mindennap a homlokomról.

– Türelem, türelem! – mondogatta.

És egyszer tréfásan idézte egy operából:

– Csendesedj le árva szív, hát nem vagyok-e a tiéd!

– Dehogy az enyém! – feleltem lázongva. – Maga csak úgy az enyém, mintha a tenger tulsó partján volna, s nekem nem adnak hajót, hogy érte átmehessek.

Az ilyen beszélgetéseknek az volt mégis a vége, hogy felderültem, megnyugodtam. Amig vele voltam, nem fájt a homlokom. Dehát nem ülhet a vőlegény mindig a menyasszonyánál se.

Végre egy napon… Olvastad már, hogyan csapja a mennykő agyon az aratókat? Se dörgés, se villámlás, csak egy rémítő tüzes sujtás, és az ember megvakultan, megsiketülten tántorog át a másvilágra.

Igy tántorogtam én haza.

A bíróság nem látott okot arra, hogy felbontsa a házasságomat. A hibás én vagyok, mert én hagytam el az asszonyt. (Persze: mikor a hotelba költöztem át, hogy ott mellbe lőjem magamat.) Az én hibámból bomlott fel a házasság. Az, hogy tíz éve nem élünk együtt, nem numerus. Tehát ki van mondva, hogyha nem is élhetünk együtt, házastársaknak kell maradnunk. A sok igyekezetem vége, hogy éppen fordítva történt minden, mint ahogy vártam. A negyedik gyereket is a családfámon hagyták. Kiadta a bíróság dokumentumban, hogy ő ezt jobban tudja, mint én.

Olvastam különféle utazók könyvében, hogy akit tigris, vagy oroszlán szaggat meg, nem érez fájdalmat. Érzi, hogy a csontja roppan, a husa szakad, de az érzése inkább lelki: mintha fából volna.

Más nagy szerencsétlenségek perceiben is így érezünk. Se nem sírunk, se nem sikoltunk; az idegeink elfásultak. Járunk a többi közt, mint az álommal bolygó holdkóros.

Én is így jutottam haza.

A gondolkodás masinája megállt az agyamban. Csak egy kerekem forgott, forgott sötét árnyékkal mint a malomkerék, és zúgott zuhogott a velőmbe: kimegyek ebből a lelketlen rongy világból! kimegyek! Még ma kimegyek! Még ebben az órában kimegyek!

A revolverem ott hevert az éjjeli asztalkám fiókjában. Jó angol revolver, tizenegy milliméteres. Egy golyó hiányzott belőle. Az az egy, in illo tempore, a mellemet furta át, és tán ma is ott lapul a Pannónia falában. Maradt még benne négy. Lesz annyi eszem, hogy nem a mellemnek célzok.

Nappal volt. Délután négy óra, augusztusi délután.

Kihúztam az íróasztalom fiókját, s levélpapirosokat vettem elő.

*

folyt. köv.

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”