kb. 11 perc olvasás

Gárdonyi Géza
Az a hatalmas harmadik
Regény

Akkor a pisztolyt eldobtam. Szótlanul köszöntem az ellenfelem segédeinek, és a kocsimhoz siettem.
Öveges Pé utánam rohant. Nagy hévvel kért, hogy ne haragudjak rá.
Hidegen és szótlanul nyújtottam neki a kezemet.
A képviselő mintha lidércnyomástól szabadult volna meg, nagy lélekzettel rikoltotta:
– De most már együtt reggelizünk. És folyjon a pezsgő! Én fizetem!
– Sajnálom, – feleltem, – de nem reggelizhetek veletek. Megmondtam előre, hogy el kell utaznom.
Ezzel elkerültem, hogy Öveges Pé úr testvérséget igyon velem. Hiszem, hogy arra se lesz többé kedve, hogy mégegyszer meglásson akárhol is a vendéglőben.
Mentem haza.
A vonaton által-fontolgattam a történteket, és éreztem, hogy az okosság, igazságosság és emberség ezen a két napon távoljárt tőlem.
Mert mit vétett nekem Öveges Pé úr, hogy véresre karmoltam az érzékenységét? S mi kényszerített engem arra, hogy a családomat történetesen abba a fekete tengerbe lökjem, amelyben vigasztalhatatlan sírással merült volna el anyám és az én két kis fiókám? Mi kényszerített erre engem?
Borzadj el barátom mint én: az a Hatalmas Harmadik!
De már erre végképpen eltökéltem, hogy nem gondolok a leányra. Nem! Múljon el, mint egy májusi álom.
De bolond eltökélés! Ura lehetsz egy hadseregnek, egy világrésznek, mind a Földtekének, csak a saját gondolataidnak nem, sohasem!
Ismered a krokogyélusos anekdotát: a falusi zsidót, aki csak úgy főzhetett volna aranyat, ha főzés közben nem gondol a krokogyélusra.
Hát bizony én is magammal hordoztam annak a kedves leánynak az árnyékát. Kisért, velem járt, mint a rámcsöppent parfön illata.
Szenvedtem.
Hanem mi történik: egy hét mulván levél érkezik. Finom asszonyi irás. A levél ennyi:
Beszélnem kell önnel. Kérem: jöjjön el. Ha véli, hogy nem vagyok rá érdemes, én megyek el önhöz. Félrevetek minden társadalmi tekintetet. De beszélnem kell önnel!
Mária
Édes forróság bizsergett rajtam végig. Mariska ir. Milyen különös vékonyfonalu betük! Micsoda eleven szavak! Szinte lélekzenek! S a rövidke levélben mennyi minden!…
Dehát mért kívánja, hogy elmenjek? Bajban van? Vagy a duellumról hallott? Vagy megmozdította felém az a Hatalmas…?
Ugye milyen szép, hogy nem irta nevét Mariskának, hanem Máriának? Látod: az ő finom érzése megkülönbözteti a Máriát és a Mariskát. Ő már érzi, hogy valamelyes koron túl a Juliska, Mariska, Aranka, Fánika, – olyan mint az öreg macskán a pántlika. S egyáltalán cirkuszi komikum, mikor magamagát szólitja az ember becézőn.
Mit cselekszel, ha te vagy én?
Másnap ott voltam.
Abban a délutáni órában érkeztem megint, amikor Gödöllő uri népe álommal áldozik a forróságnak.
Kocsin mentem, hogy hamarabb odajussak.
Az udvaron találtam. A fehér ruhája volt rajta és a sárga cipője.
Várt.
Valami mély elhatározottság komolykodott az arcán.
– Köszönöm, hogy eljött, – mondotta a kezét nyújtva és a szemembe belenézve. – Köszönöm.
És álltunk egy percig a fenyőfák alatt némán. Én, a kezét a kezemben tartva, s ő, a kezét vissza nem vonva.
Csak egy mozdulat kellett volna, hogy a keblemre vonjam, egy gyönge mozdulat, amennyi egy virágos ág hozzám-hajlítására elegendő, de Istenem, milyen becsukott ajtó az emberi szív: még akkor se pattan fel, mikor angyalok dörömböznek rajta.
– Én köszönöm, – feleltem aztán, – hogy írt, és így eljöhettem.
– Másképp nem jött volna el? Sohasem? – kérdezte szomorú mosolygással.
– Talán, – feleltem a szemébe nézve.
Mindez olyan ünnepies volt, mint mikor búzaszentelésen vagyunk, s eltelik a lelkünk a másvilág sugaraival, harangszóval, énekszóval, gabonavetés illatával.
Aztán a szalonba vezetett, a maga kis szalonjába, amely világoskék selyemplüs székekkel volt tele. A fal is olyan szinű volt, csak valamivel sötétebb kék. Az asztalon egy virágtartóban fehér és kék szarkaláb-szálak.
– Milyen szép szoba! – mondottam körülpillantva. – Most már megértem, miért jár fehérruhában. A fekete nem illene ebbe a szalonba.
– Örülök, hogy tetszik, – rebegte, – maga az első férfi, aki ennek a szobának a küszöbét átlépte.
Akkor láttam, hogy csak az arca nyugodt.
– Köszönöm, – feleltem. – Igyekezni fogok, hogy ne bánja meg ezt a kitüntetést.
És hogy az elfogultságának időt engedjek a lecsillapodásra, rendre néztem a képeket, a könyveit. (Gyönyörü kék-bőrbe kötött munkák egy faragott üvegesszekrényben!) És csevegtem, azon a budapesti madárnyelven, amelyen mindent mondunk, mégis semmit se.
Ő csak ült. Ült velem szemben a kis asztalnál, s nézett rám gondolkodó szemmel, hallgatva.
– Gyujtson rá, – szólalt meg aztán. – Nézze van cigarettám is. Tudom, hogy a szivaros férfiak úgy éreznek, ha nem dohányoznak, mint a hal, amelyiknek elfogyott a vize.
S egy japáni szekrénykéből női cigarettát vont elő. Maga is rágyújtott.
Ez a gyöngédsége jólesett. Valóban kellemetlen az olyan női társaság, amelyik csak azt nézi, hogy neki mi kellemes.
És a dohányfüst a bizalmasságnak valami mellőzhetetlen parfönje.
Mikor aztán rágyujtottam, őmaga letette a cigarettáját a kis gyöngyház-hamutartóra. És a kezét összekulcsolva megszólalt:
– Mondja meg nekem: miért volt az a borzasztó összeütközése Övegessel?
És a szeme elnedvesült.
– Nem tudom ki mondta kegyednek, – feleltem nyugodtan. – Bizonyára fölösleges volt elkotyognia.
– Mindenki erről beszél Gödöllőn. Maga halálos veszedelemben forgott.
– Én? Talán Övegest akarja mondani?
– Nem: önt.
A szívem megrendült barátom. Megrendült, mint mennydörgésben az ablakok.
Egy percnyi csönd. Aztán ismét ő szólt:
– Ön igaz ember. Talán az egyetlen valamennyi ismerősöm között, akinek sem a szeme, sem a nyelve nem hazudik. Mondja meg nekem: miért volt az az istenkisértés?
– Valóban nem tudom, – feleltem habozva. – S elvégre… bocsásson meg, de… magát ez nem érdekelheti.
A kezét összetette, esengő arccal nézett reám:
– Mondja meg igazán, amint öntől várom, hogyan történt?
Vállat vontam.
– Elmondom, mivel maga parancsolja, ha éppen annyira érdeklődik. Hát az az úr odajött hozzám a vendéglőben, és régi jóismerősként üdvözölt. Én, Mariska, soha életemben nem léptem szándékosan még a kutya lábára se, de azon a napon rossz volt a kedvem. Különben se szeretem a mingyárt-cimbora embereket. Azt mondtam neki, hogy nem emlékezem reá. Mondom rossz kedvem volt és nem akartam beszélni senkivel. Ő a jámbor, ártatlanul keveredett ebbe a … izébe, és én életemben először voltam nyers és igazságtalan.
– De ennek oka volt! – szólt mélyen a szemembe nézve. – Mért nem beszél nyiltan? Ennek oka volt!
– Lehet. Az emberi szimpatiának és antipatiának ugyanaz a törvénye, mint az állatinak. Még a bérkocsis lovaknál is megtörténik, hogy amint elvágtatnak egymás mellett, boszusan nyiharint egyet valamelyik, s a földet vagdalja az első lábával. Emberek is vannak így. Az érzésünknek két pólusa van, mint a mágnestűnek. Vonzva és tolva érezzük egymást folyton. Nekem az az Öveges Pé úr kellemetlen figura volt: a mágnességem lökte.
– Ön nem akar nyiltan szólni. Lássa, én leány vagyok, és megmutatom önnek, mi a nyiltság.
– Tessék.
Egyre a szemembe nézve folytatta:
– Mikor utoljára voltunk együtt, nem kerülte el a figyelmemet, hogy ön hazafelé jövet kedvetlen. Nem kérdezhettem: mi az oka? pedig szerettem volna megkérdezni. Mikor elváltunk, megéreztem a keze szorításán, hogy a kedvetlenségébe engem belefoglal. Igy van? Ön nem hazudhatik.
– Nem tagadom. Folytassa.
– Ön, mikor együtt mentünk, piros volt és jókedvü. Mikor hazafelé jöttünk, sápadt volt és bágyadt. Valami bántotta. Igy van?
– Igy, – feleltem engedelmesen.
– Hát nézze, ha ön olyan idegen volna nekem, mint valami tengeri rák, akkor is megkérdezném: mivel bántottam meg? s bármiképp is megengesztelném.
– De édes Mariska, biztositom, hogy…
– Jójó, hiszen tudom, hogy nem bántottam meg. Rosszul fejeztem ki magamat: azt akartam mondani, hogy én voltam az oka a kedvetlenségének. Ezt már megvallotta.
– De ez nem…
– Várjon: ma nem engedem szólani, csak hiányos mondatokban! Hát tudja, mikor maga elment, engem nyugtalanság szállott meg, s átküldöttem képviselőékhez a cselédet önért. Jobban mondva: azt izentem, hogy el ne utazzon, amíg velünk nem beszélt. De ön már akkor elutazott.
– El kellett…
– Kellett, persze hogy kellett. Mindenki eligyekszik onnan, ahol valami bántja. De hallja tovább: tanultam algebrát és ki tudom keresni a hiányzó számokat. Kerestem, hogy mi lehetett az ön kedvetlenségének az oka? Másnap társalgás közben kivettem a titkárnéból is.
– Nohiszen, – mondottam neki, – szépen mulattattad tegnap a lovagodat: olyan kedvetlen volt, hogy feltünt mindenkinek.
Ő, hogy így vádoltam, összeszedte az emlékezetét, s elmondta, hogy mit beszélgettek. Tehát azt beszélgették, hogy Öveges néminemü reményeket füz hozzám. Mondja meg nyiltan, de nyiltan, hogy egyenesen, merthiszen testvérének fogadott, – Övegesre ezért nem akart emlékezni.
– Kedves testvérem, – feleltem habozva, – mért akarja tudni ezt?
– Tanítom önt testvéri nyiltságra: hát azért, mert nekem az ön társasága kedvesebb mint az Övegesé.
– Esszerint Öveges…
– Próbálkozó. Egy meleg szavam se jogosíthatta arra, hogy engem a számitásaiba belevonjon. S hogy aznap kisért, csak azért történt, mert nekem más kisérő nem jutott.
– Remélem nem várta, hogy én kisérjem vissza is.
– Kisérhetett volna. Tudom, hogy illedelmi tekintetekből nem tette, s ezt köszönöm is. De ha megkérdi tőlem, ha úgy beszél velem, mint én önnel, azt feleltem volna: mi nekem Gödöllő! sétáljunk együtt visszafelé is!
Fölkelt és elmosolyodott.
– Eddig van. Mármost gyerünk ki az udvarra, a fák alá. Néni is nemsokára ébred és kijön.
Én valami szent mámorban ültem ottan. Nem volt-e a beszéde nyilt vonzalmi vallomás? Hogy ez a kedves teremtés, ez a fehér ruhába öltözött bölcs és bájos leány az enyém! – ez a gondolat… Oh, vannak az emberi szívnek is ünnepei! Feltámadás. Virágessőben való bevonulása a boldogságnak.
Fölkeltem és megragadtam a kezét.
– Mariska, – mondottam ellágyultan, – kedves szép testvérem!
Többet nem bírtam mondani. A szivemre emeltem a kezét és odaöleltem őt is. És ő feküdt, a szemét lehunyva, szótlanul a mellemen. S mi volt természetesebb mint az, hogy megcsókoltam a halántékát, gyöngédeden, magamfeledten, nemcsak az ajkammal, hanem a szivemmel is.
S így álltunk egy percig némán: én őt átölelve, ő a mellemre hajolva.
Aztán szeliden kibontakozott. A haját hátrasimította. A szeme nedves volt. És mint az álomból ocsudó szólott csendesen:
– Menjünk ki a kertbe.
És nem beszéltünk többet arról, amit éreztünk.
Megmutogatta a virágait, a fáit. Minden virágnak ismeri a nevét, a kelése idejét, természetét. Tudja, melyik virágot látogatja a méh, melyiket a darázs, melyiket a virágporban dőzsölő bogárkák. Tudja, melyik virág szereti a napfényt, melyik az árnyékot, melyik virág mikor nyílik, mikor hervad. Nem fogja el a pillangót, ha a virágaira száll; nem öl meg semmi állatot. Mert Isten tíz parancsolatában ez is benne van. Nincs odatéve: ne ölj embert, – hanem csak: ne ölj!
Én csak hallgattam a szavát, mint valami zenét, amelyről csak álmodni szoktunk. S néztem őt: néztem az arca bársonyát, az ajka rózsáját, az ujja gyöngeségét, a mozdulatait, a karcsuságát, finom kis vékony lábát. És elgondoltam, hogy íme ez a fehér rózsából lett leány nekem született: enyém.
Azután kijött a nénje is – fekete ruhában, a nyirott szemölcscsel és pézsma-illatával. Az is hallott a lovagias harcról. Elmondta, hogy mennyire elszörnyülködtek, Övegest azóta nem bocsátják be a házba. A szobaleánynak azt kell mondania: senki sincs idehaza. Éshát Marci… Születése óta soha úgy meg nem mosták a fejét. Hogy lehet olyan embertelen szamár valaki, ha becsületszó köti is… Hát a becsületszó előbbrevaló? Azóta Marci is röstelkedve kerüli az ismerősöket.
Majd az ő leánykorára tért át, s beszélt egy füredi párbajról, az Annabálról, az akkori divatról, s leányokról, akiket már öreg anyámnak szólitanak.
De nekem az ő szava csak olyan volt, mint a malomkelepelés. Az én gondolataim Mariskán jártak. A tekintetünk gyakorta találkozott. Milyen érdekes, ha a szemeken át két lélek érintkezik! Azelőtt csak mélységes rejtelmes volt a szeme, most mint a tavaszi verőfény, amely először száll be a szobámba, és világosságot, meleget, életet áraszt.
Mármost, ha az én történetem regény volna, csak annyit kellene hozzátenni, hogy Vége. Az élet regényei azonban másfélék. Az élet regényei nem ott végződnek, ahol a két szerelmes egymás nyakába borul, hanem ott csak kezdődnek.
S mi még nem is jutottunk tovább a testvér szónál.
Azt a magunkfeledte ölelkezést a viszontos szimpátia nyilvánulásának is magyarázhattuk, s elválhattunk volna egymástól annélkül, hogy egyikünknek a másikától valami mást is lehetett volna várnia, mint egy csöndes és kedves baráti levelezést.
Képviselőék ugyan elbámultak aznap, mikor megkértem őket, hogy a közelben egy nekemvaló kis lakást kerestessenek.
– Le fogok járni hozzátok, – mondottam. – Megelégeltem a remeteséget. Itt jó társaság él. Mért ne mulassak olykor veletek?
S még azon este Budapestre mentem: egy ügyvédet megbíztam, hogy indítsa meg a válópörömet.
Azt mondod, hogy mért késtem addig vele? Kerültem a gyötrelmes izgalmakat. A biróságtól biróságig való herce-hurcát. Az asszonynak előre látható hazudozásait. Aztán hát ahogy voltunk, nem kellett attól tartanom, hogy az asszony mégegyszer eljátssza a megtérő bünöst. De ha a bíróság mingyárt azon kezdi, hogy összebékülésre szólit bennünket, bizonyos, hogy az a nő erre való hivatkozással ujra kinos jelenet elé állit. És hát a gyermekek annak legyenek-e tanui, hogy az anyjukat a szolgáimmal taszittatom ki a szobámból! Gondolatnak is irtózatos! Aztán hát minek irassam papirosra, hogy el vagyok tőle válva, mikor ugy is elvagyok tőle válva, hogy jobban már nem is lehet. Minek azt bélyeges papirosra iratni, mikor az a történhetőség, hogy én mégegyszer megházasodjak, a lehetetlenségnél is lehetetlenebb.
Hát mondom: ezért nem mentem addig ügyvédhez a válásom végett.
S íme hogyan vág ajtót a sors a lehetetlenségen: Gödöllőn nézem a Hold járását; és hallgatom a fülemile-szót. És nem rettegésem, hanem epedésem az, hogy egy nőt ismét életem társává fogadjak.
Mariskával azonban nem beszéltünk a házasságról. Azt se mondtam neki, hogy megindítottam a válópört.
Még mindig remegve álltam a hetedik szentség előtt. De ez tudod, csak olyan ösztönös valami volt, mint ahogy a meglőtt oroszlán nem megyen többé arra a helyre, ahol a puskát rásütötték
*
folyt. köv.

Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Eugéniusz: Boldog lélek III.2019.08.19.
- Istenkép-hamisító bűnbanda2019.08.17.
- Eugéniusz: Boldog lélek II.2019.08.16.