Fekete István: Téli berek

Fekete István

Téli berek

Nehezen indult el ez a reggel és benne minden, aminek el kellett indulnia. Nehezen virradt, mintha a világosságot a város végén feltartóztatta volna valaki, mert úgysincs semmi megvilágításra érdemes dolog ebben a városban, és különösen nincs ma, hiszen a felhők is csak jönnek-mennek tanácstalan gomolygásban, mint a reménytelen nyáj, amelynek ködből van a gyapja, és se pásztora, se gazdája.

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik.

Az éjjel valami kis hó esett, ami még szállingózik most is, de nem látni, csak érezni a pelyheket, amelyek eltűnnek az utcák mocskos vályújában, ahol tompa zörgéssel vánszorognak a villamosok, és feltűrt gallérral az emberek, akik úgy mennek valahova, mintha ellenkező irányba is éppen úgy mehetnének.

Nincs átmenet a sötétségből a világosságba, nincs ellentét, nincs elhatározás; minden csak van, mint valami lomha hegy, amit úgysem lehet megmászni, de nem is érdemes.

Ladó Gyula Lajos ezzel az érzéssel állt meg a kapualjban, de nem gondolkozott rajta, mert gondolkozni sem volt érdemes. Nem volt hideg, mégis mintha fázott volna, de ugyanakkor melege is volt. Egyik kesztyűjét felhúzta, aztán kotorászott a zsebében, de a másikat nem találta, s ezen úgy felmérgelődött, hogy a meglevőt is legszívesebben a sárba vágta volna.

“Piri mama hülyéskedése ezekkel a kesztyűkkel” – gondolta, és lerángatva az ártatlan kesztyűt, úgy gyűrte az aktatáskába a könyvek mellé, hogy az ártatlan kesztyű visított volna, ha ez szokása lenne.

Ezután gondolkodni próbált, hogy az este megvolt-e még a másik kesztyűje, de mivel nem emlékezett biztosan, hogy megvolt, vagy nem volt, újra ezt mondta:

– Hülyeség! – De még mindig nem indult el, és nem tudta elhatározni, hogy karját felemelje, és megnézze, hány óra.

Pedig a reggel már kivilágosodott, és Tutajos arcán mintha aggódás látszott volna az órát illetőleg, amit a lakásban sem nézett meg, Csak úgy, Piri mama bemondása alapján indult el, miután a kávéját futtában megitta.

Tutajos arcán ott van még a kávé étvágytalan íze, ott van a fél kesztyű bizonytalan sorsa, és elmosódottan ott van még sok minden, ami ebben a korban, augusztustól decemberig történhetik.

Mindezeket azonban sokkal nehezebb észrevenni, mint azokat a jeleket, amelyek nincsenek ott, amelyeket az elmúlt négy hónap elvitt magával.

Nincs ott az arcán a nyári nap derűs, egészséges barnasága, szája vonalában a megbízható elhatározás, szemében a felmérés és ítélet biztonsága és testének egész tartásában a hajlékonyság és keménység… amivé a berek és Matula nevelték, aki olyan távoli ebben a pillanatban, mintha nem is lenne a világon.

Ott áll tehát Tutajosunk, mint egy lagymatag kérdőjel, amely nem fejez ki semmit, és látszólag nem tud mit kezdeni önmagával. Ott áll, mint egy tétova gondolat, amiről nem lehet tudni, villámlás lesz-e belőle, eső vagy csak sár… Ott áll, mint tehetetlen ellensége az egész világnak, de elsősorban Piri mamának, akinek újabban – néha – gorombaságokat mondott… s ami öt perc múlva jobban fájt neki, mint a könnyes szemű öregasszonynak. Ott állt… de ne feszegessük ezt a látszólag érthetetlen kérdést, ami ködös volt, és még kérdésnek is bizonytalan, akár ez a reggel, amiből napsütés lesz, olvadás vagy borulás vagy északi szél, amelynek nyers, tiszta sziszegése nyomán szikrázó hólepedő takar le mindent: várost, mezőt, embert, influenzát és beteg gondolatokat.

Bizony: Ladó Gyula Lajos erősen megváltozott, sőt állandóan változott, mert csak nőtt, s ebben a vézna nyurgaságban minden fejlődés elveszett.

– Majd csak átesik rajta » mondták a szülők, és elmentek hivatalba, míg Piri mama hánykolódott Gyula szeszélyeinek tengerén, haragosan, megbántva vagy kiengesztelve, mintha a fiú értelmének gyeplőjét egy bogaras démon rángatta volna.

Ez volt otthon. A külső világ és a külső rend azonban nem igazodott Tutajosunk kedélyhangulatához, s a korlátok orron vágták a szeles ifjút, aki ilyenkor mélyen megsértődött.

Az iskola pedig semmiképpen sem igazodott Tutajos ingadozó egyéniségéhez, és a hasonlóan kelekótya osztálytársak még ennyire sem, aminek több ízben terjedelmes verekedés lett a vége, betépett zsebekkel és osztályfőnöki figyelmeztetésekkel tarkítva.

– Megőrültél, Tutajos? – kérdezte ilyenkor Bütyök, amikor nekibúsulva ballagtak hazafelé.

– Kérlek szépen… – állt meg Gyula Lajos, akinek már a megállásában benne volt, hogy ő most Gyula Lajos, és nem Tutajos. a kedves jó barát –, kérlek szépen, még jó, hogy nem volt nálam a késem…

Bütyök a földet nézte.

– Mért nem szóltál, odaadtam volna az enyémet… Tutajos gyanakodva nézett barátjára, akinek arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mert konokul az aszfaltot vizsgálta.

– … még Matula élesítette ki – tette hozzá a nagy fejű ifjú. – Na, menjünk!

Tutajost már majdnem újabb dühhullám ragadta el, amikor Matula neve elhangzott, és ez a név velük ment a szótlanságban egészen hazáig.

– Szóval – búcsúzott Gyula –, délután látlak, ugye?

– Lehet… – mondta Bütyök, és elment, feltéve tavalyi zsokésapkáját, mint mindig, ha bosszankodott.

– Ha jössz, jössz, ha nem jössz, nem jössz – sziszegte Gyula a lépcsőn fölfelé, és mindketten tudták, hogy Bütyköt csak nagyméretű árvíz gátolhatná meg a jövetelben, de még az sem, mert Tutajos az ebédlő ajtaján tutajozna érte négy óra után.

A legfelső lépcsőn Bikfic várta Gyulát, és farkát enyhén rezegtette, mert nem tudta még, milyen álláspontra helyezkedjék a kiszámíthatatlan ifjúval szemben. Mert – ugye? – lehet az érkezésből meleg simogatás, de lehet olyan fülcsavarás is, hogy a kis kutya szeme könnybe lábad tőle. Sőt egyszer – még leírni is szégyen – Tutajos megrúgta Bikficet. Igaz, külső rüszttel rúgta meg, ami nem olyan fájdalmas, de megrúgta, és Bikfic fenéken korcsolyázott egészen Csalinga néni ajtajáig. És igaz az is, hogy Gyula öt perc múlva egy csirkecombbal jött vissza, amit Bikfic bánatosan el is fogadott, de a rúgás megtörtént, s azóta Bikfic farka középállásban várja Tutajost, akinek magatartása határozza meg, hogy a fent említett farok vidám csóválásba kezd, vagy szomorúan lekonyul.

Ezek után Gyula kedvesen vagy mérgesen “behányja” az ebédet is, vagy kezet csókol Piri mamának, “mert így nem főz senki”, vagy mogorván csámcsog (mert ezt Piri mama utálja), s időnként úgy néz a pótanyjára, mintha őt okolná, hogy erre a bánatos világra született.

– Ahogy az esze viszi – csóválja fejét Piri mama –, ahogy az esze viszi… szegénykémet…

A “szegényke” azután pihenőre tér, de fél négykor felébred olyan öngyilkos kietlenségben, hogy ettől az ostobaságtól csak az öngyilkosság kellemetlen gondolata választja el. És “szegényke” olyan bambán néz maga elé, mint az a bizonyos boci az új kapura.

Szerencsére ez az állapot csak néhány percig tart. Szeme megakad a széken heverő aktatáskán, s a gondolatai most már elindulnak. Aktatáska – iskola – Bütyök… és felnéz az órára, amelynek ingája olyan részvétlen egykedvűséggel szabdalja a másodperceket, mintha sem Tutajos, sem senki más nem lenne a világon, csak ő s az a végtelen homályos valami, ami jön valahonnét, és megy valahova: az idő.

Tutajosunk tehát megnézi az órát, és újra Bütyök jut eszébe, aki talán el sem jön, holott az még nem fordult elő, hogy barátja cserbenhagyta volna.

Kimegy tehát a fürdőszobába, hogy lemossa arcáról az álom ragadós pókhálóját, reménykedve, hogy a hideg víz elindítja csökönyös gondolatait.

A fürdőszobában Piri mama kismosást tart, és minden edény tele van különféle fehérneműkkel.

– Felébredtél, Gyuluskám?

Gyula erre nem is válaszol, csak szemrehányóan körülnéz az elfoglalt mosakodóhelyeken, s egy megnedvesített törülközővel megtörli arcát.

– Bütyök nem jön el – mondja –, úgy látszik.

– Mért nem jön el?

– Nem tudom. – És kimegy a szobából, Piri mamát kétségek között hagyva, hogy Bütyök mért nem jön el, és ha ezt Gyula tudja… azaz: hiszen megmondta, hogy nem tudja… de akkor honnét tudja, hogy nem jön el?

– Szegénykém – mondja a pótanya –, most haragszik, hogy nem tudott mosakodni.

Pedig Gyula már régen elfeledte a fürdőszobát, mert apja szobájában zörög a telefon, s Tutajos Bütyökre gondol, aki nem szokott telefonálni.

Felemeli tehát a kagylót.

– Tessék…

– Pista, egyedül vagy? – mondja a lehalkított lányhang. – A mama átment Kovácsékhoz, gyorsan mondd meg, hol találkozzunk…

Gyula értelmetlenül néz szét a szobában, aztán kajánul elmosolyodik.

– A Gellérthegy jó neked?

A kagylóban valami szuszogás hallatszik.

– Megőrültél?! – És kattan a telefon, jelezve, hogy vagy a mama jött meg, vagy a nő rájött a tévedésre.

Tutajos enyhén aljasnak érzi magát, és óvatosan leteszi a kagylót.

Végre megérkezik Bütyök, mert kettőt ciripel a csengő a megállapodás szerint, és Gyula egyszerre megtalálja magát, ámbár dühös még magára a telefonviccért.

– Már régen várlak – néz barátjára, aki elegáns mozdulattal lendíti előre csuklóját.

– Négy lesz öt perc múlva.

Bütyöknek karórája van, amelyet nyári keresményéből vásárolt, s ez az óra először bizonyos kellemetlenségeket okozott.

Wallenberg ugyanis – amint ezt tudjuk – Kengyelné óráin megszűnt óratulajdonos lenni, s a szorongó kartársak Bütyöknek integettek, erősen érdeklődve, hogy hány percig tartanak még a matematikaóra idegtépő viszontagságai.

Bütyök jó bajtárs volt, és hűségesen jelezte az idő múlását, amíg Kengyelné észre nem vette, hogy osztályában egy pót-Wallenberg született.

– Pondoray – szólalt meg –, mennyi idő van pontosan a maga óráján?

Bütyök vérvörösen állt fel.

– Tíz óra huszonhárom perc.

– Három percet siet. Igazítsa húszra… jó? És óra végéig minden öt percben feláll, és jelenti az időt. Wallenberg órája másodpercre pontos, nem árt, ha összehangoljuk az órákat…

Az osztály derült, és várta az öt percet. öt perc múlva Bütyök felállt.

– Tíz óra huszonöt perc – mondta, és szeretett volna elsüllyedni.

Az osztály kegyetlenül röhögött.

– Tíz óra harminc perc – jelentette a fiú újabb öt perc múlva, és már majdnem sírt, mert az osztály üvöltött a gyönyörűségtől, sőt Avas Elemér az asztalt csapkodta.

Kengyelnének a szeme sem rebbent, és a zaj elcsitult, mint a forró víz hánykolódása, amikor hideg vizet öntenek bele.

– Avas Elemér!

– Tessék parancsolni!

– Nem parancsolok, csak kérem, fáradjon ki a táblához… és Pondoraynak nem kell már az időt bemondani. Az órája most már jól jár… remélem…

“Jogász” tehát kiballagott a táblához, átkozva órát, Bütyköt, táblát, Kengyelnét… és Bütyök azóta mereven elzárkózik mindenféle időjelzés elől. Folytatása azonban nem lett az óraügynek, pedig Bütyök erősen aggódott, amikor legközelebb elmentek Kengyelékhez. Az első látogatáskor ugyanis Kengyelné egyszer s mindenkorra meghívta a két fiút minden második szombatra öttől hétig. Bütyök időjelző szereplése azonban szóba sem került. Kengyelné jó pedagógus volt, és tudta, hogy egy befejezett ügy felszabadulást is jelent, megbocsátást, feledést. Nem szólt tehát egy szót sem, s ezzel végérvényesen egérfogóba zárta Bütyök zavaró bajtársiasságát, annyira, hogy a jeles ifjú még saját magának is csak lopva pillantott az órára.

Ezen a délutánon azonban mindez nem jutott Bütyök eszébe.

– Négy lesz öt perc múlva – mondta vidáman, és mindjárt hozzátette:

– Levél érkezett…

Tutajos komor gondolatai egyszerre napsütésbe kerültek, bár a kis szoba homályos volt, amikor Bütyök elővette a levelet.

Két borítékból vette elő. A külső Ladó Gyula Lajos 8. oszt. “hallgatónak” volt címezve, Pondoray Béla címén, míg a belsőn csak annyi volt, hogy “Bélának!”

– Katica írása határozottan javul – mondta Tutajos, és Bütyök megnyalta a szája szélét.

– Ugye?

– És a stílusa is – folytatta Tutajos. – Például nézd meg ezt a mondatot: “Az időjárás a vetésre jó, már csak egy kis hó kelene… ami meg is jön, mert itt vannak már a vadlibák… és este sokat gondolok Pestre…”

– Kellene, azt két l-lel kell írni, úgy emlékszem – mondta Bütyök bizonytalanul.

– Az nem fontos – torkolta le Gyula. – Elírta, hát elírta. Boldog lehetsz, Bütyök… bár én lennék ennyire Sárival…

És itt álljunk meg egy döbbent pillanatra, és hallgassuk meg a kis szobára boruló csendet, amiben még az óra is csendesebben járt, mert a fiatalság tiszta, szent madarai szálltak az időtlenségben.

Tehát: Sári.

http://dydudu.hu/konyv/mese/fekete/te/be.html