kb. 21 perc olvasás
Eugéniusz:
Intelmek és bátorítások
az örökifjú lelkeknek – XI.
Egymondatos magyar életminőség-vizsgáló
Csodás táltosparipa vagy egy állatorvosi ló
Bölcs-boldog arany/balga-boldogtalan vaskor
Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok
Bajok/tünetek ðdiagnózisok ð oki terápiák
Szándékok-következmények és okok-okozatok
Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok
Milyen ember – ne – légy fiam/lányom!
Isten édes gyermeke vagy sátánfajzat?
Magadon nevetsz, vagy szörnyülködsz!
A mese Terólad szól, ismerjél magadra
és bölcsen-bátran változtass életeden…
Victor Hugo: Vidám élet
I.
Rablók! Csalók! Gazok! Hülyék! Rangbéli fajta!
Az ével asztala meg van terítve! Rajta!
Üljön le mindenik!
Igyatok, egyetek, urak! Rövid az élet.
E sok meghódított, e balga nép tiétek,
tiétek minden itt!
.
Az erdőt vágd ki! Vág a hasznot zsebre! Add el
az államot! tömlők s kutak vizét apaszd el!
A nagy idő betelt!
Orozd el könnyedén az utolsó garast is,
a földművestől és munkástól vedd el azt is,
élvezd az életet!
.
Dőzsölj, zabálj! Kacagj! Mulass a nagy tivornyán!
Most hal meg – úgy lehet – egy nyomorult a szalmán,
míg rásüvít a szél.
Az ember útra kél: koldul – remegve néz szét -,
az asszony éhezik. S a csöpp – sivár szegénység! –
tejet hiába kér.
II.
Kastélyok! Milliók! Udvar! Királyi pompa!
Én láttam Lille sötét pincéit egy napon s a
vigasztalan pokol
mélyén az árnyajkat: bókolnak erre-arra,
tört testük tagjait irgalmatlan csavarja
vasmarkával a kór.
.
Zöld méreg itt a lég: az embert fojtogatja.
A vak topog, tapint: a mellbajost itatja.
A víz tócsákban áll.
A húszéves: gyerek – de rá tíz évre már agg,
naponta érzi, hogy hatol belé s szivárog
csontjáig a halál.
.
Tűz nincs sosem. Nyirok árasztja el a pincét,
és látni itt alant, ó emberek, hol ínség
les rátok és lecsap:
homályos ablakok könnyeznek, és a rokka
előtt kísértetek dolgoznak imbolyogva
a tompa fény alatt.
.
Nyomor! A férfiak a nőt tűnődve nézik.
Az apa érzi: az erényt a szenvedés itt
béklyóba hogy veri,
s ha látja leányát sötéten visszatérni,
s kenyér van nála – ő csak nézi, s meg se kérdi:
Hol jártál? – nem meri.
.
Itt kétségbeesés fetreng, a vacka vásott,
itt tél a zsendülő új élet is, mi másutt
kápráztató s meleg.
Napfényben rózsaszál a szűz – árvácska este.
Itt vézna vázalak és féreg pőre teste
mocsokban hentereg.
.
Mélyebben, mint a mély csatornák, itt remegnek
az élet és a fény köréből száműzöttek,
megborzongó rajok.
Mikor beléptem, egy leány, anyókaforma,
rémült állat-szemét reám emelve mondta:
Húszesztendős vagyok!
.
A nyomorult anya a csöppnyi kisdedeknek
– mert nincsen ágya – ás egy vermet, ott remegnek,
mint fészekalj madár.
Ó jaj, ártatlanok! Galambnézésű gyermek!
A földre érkezik – s bölcső puhája helyett
ím, sírgödröt talál.
.
Pincék! Dohos falak! Halál tanyái vagytok!
Láttam – szemembe könny szökött – a ráncos aggot
végsőt vonaglani.
A riadt szemű lányt, hajával fedte testét,
a magzatot, ki holt anyjától mellet esd még,
ó Dante árnyai!
.
E tenger fájdalom forrása fényeteknek,
a csillogó vagyont ez ínség adja nektek,
ó büszke győztesek!
Hódítók! Itt bugyog alacsony boltívekből,
odúk falából és agyongyötört szívekből
pazar bőségetek!
.
A szörnyű gépezet forog, szorul csavarja:
a kincstár zsarnokul, kegyetlenül csavarja,
ocsmány, gonosz lidérc,
egy percre meg nem áll, s a századunkban élőt
úgy zúzza össze, mint sajtó alatt a szőlőt,
s aranyat ont a prés.
.
E kínzó gyötrelem s halálos szenvedések
ködéből, hol remény a párafogta lélek
tükrén sosem remeg,
e gonddal telt odúk, e keserű homály vak
mélyéről, hol apák s anyák komoran állnak,
tanácstalan sereg,
.
igen, ez iszonyú nyomorból kelnek útra
a súlyos milliók kápráztatón ragyogva,
s aranyesős menet,
a paloták felé vonulnak sorra, kúszva –
s ember-vér színezi e rózsakoszorúzta
jókedvű szörnyeket!
III.
Ó éden! fény! zene! Töltsetek az uraknak!
Az ünnep felragyog, szikrázik minden ablak,
s a fénylő asztalok.
Az éj kívül rekedt, az ajtókat becsukták,
az éhező szüzek gyalázata, az utcák
panasza kinn zokog.
.
Ti mind, akik ilyen kéjekben részesültök:
megfizetett pribék, népszónok, céda püspök,
bírák, bűnrészesek,
palotátok alatt nyomorgók nyája reszket!
Lázból, halálból és éhínségből születnek
a gyönyöreitek!
.
Saint-Cloud-ban szedi a margarétát s a jázmint,
langy szélben meztelen fehér vállal cicázik
a kegyencnő-sereg,
s a lakomán, ahol ezernyi gyertya lángol,
mind egy-egy csecsemőt eszik szép gyöngyfogával,
egy élő gyermeket!
.
De mit számít? Azért vagy császár, hercegasszony,
herceg vagy főpap, hogy örökös bú apasszon,
s ne szórakozz! Kacagj!
E könnyező, e bús, éhség gyötörte nép meg
legyen elégedett, hogy hallja nevetésed,
és látja táncodat!
.
Mit számít? Tömd zsebed és erszényed degeszre!
Troplong, Sibour, Baroche! Dalolj! Kupát kezedbe!
Ez kell még! Rajta hát!
Dúskáljatok, amíg a nép éhezve szenved,
s csapjatok ízibe e nagy nyomor felett egy
hatalmas lakomát!
IV.
Nép, eltipornak ők! Ó komor barikád! A
szünetlen ostromot tegnap szilárdan állta
vérmosta homlokod –
s most szertehullsz, amint bolond iramra gyúlva,
szikrázva, fényesen robognak rajtad újra
a kényes fogatok.
.
A Cézáré a pénz, s ó nép, tiéd az éhség!
Nem hitvány eb vagy-é, ki eltűröd verését,
s kullogsz urad mögött?
Övé a bíbor és a vásott rongy tiétek,
övé leányaid szépsége, bája – néked
marad a szégyenük!
.
Ó, szól majd valaki. A költészet valóság.
Az éjben valaki kiált. Kacagjatok hát,
jókedvű gyilkosok!
Megbosszul valaki, anyánk, Franciaország!
És meghasad az ég, s leszáll az ige hozzánk,
és öldökölni fog!
.
Ez a haramja-faj, rosszabb, mint ama régi,
könyörtelen, falánk fogakkal marja, tépi
ó nép, vérző húsod!
Gazok! Nincs szívük, ám arcuk helyette kettő.
Ej! – mondják – álmodik, felhők közt jár a költő!
Az égzengés is ott.
(Ford.:Lator László)
p
pCinikus életmottó-aranyköpése: csak a kísértésnek nem tudok ellenállni…
pNeki az élet csak egy nemi úton terjedő, biztos halállal végződő betegség…
pŐ nem ismeretlen katonája, és nem hősi halottja a non stop lelki hadviselésnek
pŐ a táplálkozási lánc végén áll – és még ő tanuljon növénytől vagy az állattól?
pHa „Ő” képes csúzlit gyártani, akkor miért is ne lődözné le a szelíd galambokat
pAki önhitt, beképzelt: magának akar tudni minden sikert, a várható kudarc is övé
pAki a halmozódó titkolt-szégyellt bűnei miatt egyre zsarolhatóbb lesz: ördögi kör
pAki egész hónapban koldusként vegetál, de egy álló napig királyfi: habzsi-dőzsi
pAki dafke különc: madárijesztőnek öltözve elriasztja magától az embertársait
pNeki a divat kedvéért felvett cipő miatt: elnyomorított lábfej, rossz járás/tartás
pAki előre iszik a medve bőrére – pont az elbizakodottsága a kudarcának fő oka
pAki pont önmaga legnagyobb ellensége: a saját fogaival ássa ki önön sírgödrét
pAkinek háborog, dúlt a lelke, ha az ebül szerzett javait tőle is tovább-lopják
p
p
p2
p
pŐ még egy bohóctréfán is úgy megsértődik, hogy párbajra hívja vagy feljelenti…
pŐ most szenved, csak majd, ha meghal, akkor mennyekben ő is „megboldogul”
pÁllítja: az életében ki lehetne boldog, csak majd halála után avathatják azzá…!
pHogy lehetne ő itt és most boldog, ha nem kizárt: holnap tragikus csapás érheti
pHa halála anyanyelvében „jobb létre szenderülés”, akkor élni nem oly jó dolog
pHa valami elromlik házában, akkor csak Mekk mesterhez fordul: a jót is rontja…
pAkinek a polcain tömött sorba rakva állnak a naponta teleírt panaszkönyvei
pAki spórolós: mindig a romló, a rohadó almát menti/eszi, de sohasem az épeket
pA szellemvilágát varázstalanító: felnőtten már kiirt belőle jó-rossz tündéreket
pAki vagy a múltban lemaradva bóklászó, vagy előrefutó: de ő soha nincs jelen
pNeki még soha nem jött el a tett ideje: „Ejh, ráérünk arra még!” – a Pató Pál úr
pŐ irtózik csendtől, az egyedülléttől: így nem is építgetheti ön-istenéből a lelkét
pAki kikacagja a gyászoló sírókat és csodálkozik, hogy alaposan elagyabugyálják
p
p
p3
p
pAki olyan könnyelmű, mintha minden ismételhető, ill. jóvá-tehető lenne
pAki a süllyedő hajóról rejtjelezve, találós kérdésekben stb. küld vészjelzést
pAkinek az eddig legjobb gazdasági vállalkozása: a sivatagban homokot árul
pŐ csak akkor becsül értékén bármit is, ha abból csak igen keveseknek lehet
pŐ egy álszent, aki titokban, leplezve rendeltetésellenesen rongálja a lelkét
pMiért lenne ő maga bölcsebb, ha a bajban Szókratész/Jézus majd megsegíti!
pKinek drágább rongy élete, mint a maga vagy a haza becsülete: erkölcsi hulla
pAki a vagyonát a plasztikai sebészekre költő: pl. „Madonna” torzó faragásra…
pŐt is sújtja a török átok: a jószomszédjaival konfliktust élez, több frontot nyit
pAki a kiközösítéstől félve hagyja, hogy lehúzza Őt a középszerűség/a mocsár
pA gyors könnyű sikerélmény-kereső „gyerek”: rombolni könnyebb, mint építeni
pAz álomszép/gazdag hercegére oly hiába váró: végérvényesen vénlány marad
pAki „csak” a párválasztásában megalkuvó: ha ló nincs, akkor a szamár is jó…!?
p
p
p4
p
pA nagy hencegés/megszégyenülés ördögi köreiből ki nem törő, azt ismételgető
pAkire nem a bajok találnak rá, de ő maga buzgón keres és talál áldozati szerepet
pAki, ha netán kölcsönöz is valamit, addig álmatlan, amíg az nem jön hozzá vissza
pHa családja tapsolt kornyikáló énekének, akkor döntött: ő híres operaművész lesz
pŐ időt spórol, ezért nem adja meg a módját, csak mielőbb túlleni: evés, szex stb. stb.
pAkinek az igazi ünnepnap nélküli élete egy végtelen hosszú út vendégfogadó nélkül
pAki az édes otthonát „átvarázsol(tat)ja” egy kínkeserves dologházzá – lásd pl.: Tóték
pAki remegő gyomorral ott és olyat eszik és iszik, amit majd biztos nem tud kifizetni
pAki az iskolai agymosás/idomítás ellen balgán minden tanulást elszabotáló tiltakozó
pŐ vakon bízik orvosában: nem olvassa el az „gyógyszere” mellékhatásait: akár halál…
pŐ a tengeren egyszer átkelve annyira elbízza magát, hogy belefullad egy lavór vízbe
pŐ kérkedve óvatlanul jó mélyen beúszik a tó közepére, de onnan már nem jön vissza
pAki egyszer egy tengeri vihart túlélve még a városligeti tavon sem mer csónakázni…
p
px
*
Victor Hugo:
Európa térképe
A tartományokon a kardnak fekszik árnya.
Az oltár hazudik. Ki császár vagy király ma,
esküszik aljasul, szemét se sütve le,
gaz esküvel, mitől a lélek visszaretten,
oly rettentő, galád, ésszel felérhetetlen.
Az ég, a szunnyadó is megdördül bele.
.
Utcákon katonák vesszőznek gyenge nőket.
Szabadság és erény? Hol is lelnők meg őket?
Bujdosnak, s lakhelyük posványos iszonyat!
Bujdosnak a nagyok, ó, nemzetek, s a jók is.
Rebellist irtani nincs már elég golyóbis:
ágyúba Haynau gyermekfejet dugat.
.
Orosz nép, tántorogsz remegve gyászod éjén,
szentpétervári rab, fegyenc egy bánya mélyén.
Vak tömlöccé tevé gazdád a sark-övet.
Zsarnok cár, az orosz csak fele birodalmad,
Szibériában is úr vérszopó hatalmad.
Amabban elnyomás, emebben rémület.
.
Ancona sáncain kivégzettek hevernek,
Mastai pápa juhokat tizedeltet,
az ostyát leteszi, s szívekbe ónt szalaszt.
Simoncelli elöl megy és halálra szánva,
megy katona, tribun, apostol mind utána,
meghal s papjára fönn Istennél tesz panaszt.
Szentatya, kezedet köntösöd ujja fedje!
Szentatya, hófehér sarudra vér csepeg le!
Borgia pápa nevet, a mérget itató.
Hány holt van? Mennyi lesz? A száj is belefárad.
Az, aki a sötét éjben vezérli nyájad,
nem a Te pásztorod, Uram, hanem bakó!
.
Szicília, Olasz-, Németföld, Magyarország!
Egy kontinens nyögi a rabság szörnyű sorsát.
Legjobbjai oda, a tisztesség halott.
Csonthalom északon, vérpad rút árnya délen,
a hold mint síri mécs pislákol át az éjen,
s esténként vérözön nyugtatja a napot.
.
Egy inkvizítor ült a francia nyakára.
Gyilkos brigantija vérrel „pacifikálja”.
Párizs kövezetén a vér csatakja híg.
Hekatombára néz a láncnyűgözte Frankhon,
kriptája mélyiből sír temetői hangon.
Laubardemont örül, és Torquemada víg.
.
Mártír Poerio, Petőfi és Batthyány,
népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?
Baudin ronggyá szakadt szalagján cenk tiport.
Erdők, zokogjatok, gyászoljatok, ti halmok!
Hol éden volt a föld, börtönt épít a zsarnok,
Velence gálya lett, és Nápoly síri bolt.
.
Arad terén bitó! Palermóban bitófa!
Rajtuk megannyi hős, ki vitte szennytül óva
a büszke lobogót, hogy a trón reszketett!
Míg Schinderhannesen császárok koronája,
a vértanúk szemét hollók vad csőre vájja,
és zápor verdesi a drága testeket!
.
Jövel, jövő, jövel! Minden ledől zuhanva,
a zsarnok félve fut, az ár üvölt rohanva.
Népek! Harsona szól, négy égtájt átható.
Mily páni rémület! Ködképnél elveszőbben
oszlik a horda szét hamu- és tűzesőben.
Volt, nincs a förtelem. „Föl!” – zeng az égi szó.
(Ford.:Gáspár Endre)
*
A MÚLT EMBEREI
A múlt emberei csak balgán képzelik,
hogy élnek igazán, mert minden tetteik,
nyúlós gazságaik, állandó árulásuk,
a sötétben-való sűrű hasmánt csuszásuk
csak boldog kukacok nyüzsgése föld alatt.
Rájuk már ráborult a néma, síri hant.
De benned semmi sem halott, te drága Párizs.
Bukásod is teremt és szűl haláltusád is.
Előtted nincs határ: akard – s minden lehetsz.
Meghal a nem-lehet, ahol te megszületsz.
Kimondom százszor is, hogy hangom belevésse
a hitszegő, a gaz, az áruló fülébe,
hogy drága sebesült – ó, istennőnk, te élsz.
Akiknek öröm az, mi néked szenvedés,
gyaláznak; de te élsz, Párizs! és ereidben,
honnan bőven omol minden földekre, minden
emberbe, jaj, a vér, de ki nem fogy soha –
érezzük, hogy dobog a jövő pulzusa!
Testedben – ó, Anya-Város, érezni már vad
rugását a világ rejtelmes magzatának.
Mit a gaz gúnyolók! Nincs veszve semmi sem.
Igaz, sötét van és csak révedez a szem,
éj van s a láthatár minthogyha volna zárva.
Féltünk téged, jövő Európánk drága vára.
Ó, jaj, mi pusztulás! micsoda rombolás!
Hogy emlékeztet rád, örökös, néma gyász!
A szilárd is meging; kétségek és siralmak!
De aki rád hajol s mélyen figyelve hallgat,
e zárt homályban itt, hol nem gyúl szikra fény,
sírnak s örvénynek e fekete éjjelén,
egy nagy lélek dalát hallja ki az egészből.
Valami hallatlan vad és nagy, ami készül.
Az új század ragyog a sűrü ködön át.
.
Való, hogy éj födi lépteink nyomdokát.
Múlt emberei, ti, igaz, hogy ez az élet,
bárhogy dolgozol is és bárhogy is reméled,
csak földi dolog és addig nem istenül,
míg a nagy élőhöz az égbe nem kerül.
A halál tudja csak végső rendeltetését.
Égé a boldogság, a földé a reménység,
nem több; de a növő remény s fogyó csapás,
a tágranyitott szem – épp ez a haladás.
S minden atomja fény, melynél ragyogva láttam
növő jólétet a szűnő nyomoruságban.
De ti, ti, a komor homály ínyencei,
mind, ki a vaksötét világot ízleli,
kiknek szörny álma az, hogy vak legyen a lélek…!
Nekünk a szemfedőn is apró lángok égnek;
mit számit a komor zenit, ha láthatod
alatta kelni már az új csillagzatot,
s a forduló napot fönséges útba fogni.
Ott a szép és igaz, a nagy és a valódi,
hol az élet ezer arany fényköre vár!
Tinektek csak homály ez s egyre csak homály.
Legyen hát. Hétszeres fátyolba burkolózva,
sötétbe bámultok, de mi – a csillagokba.
Azt nézve, mit segít. Ti azt, mi mélybe ránt.
Ki-ki szíve szerint látja az éjszakát.
SOMLYÓ GYÖRGY
A LELKIISMERET
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén.”
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
„Nagyon közel vagyok” – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert –
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
„Álljunk meg – mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén.”
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
„Rejtsetek el!” – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
„Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!”
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?”
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
„Még mindig ott a szem!” – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
„Építek én neki gátat!” – kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!”
És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!”
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
„Az Istennek tilos!” – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. „Ó, mondd, eltűnt-e onnan –
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?”
És Káin reszketeg felelte néki: „Nem.”
És aztán szóla még: „A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható.”
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó.”
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
KARDOS LÁSZLÓ
p5
pAz önbíráskodó, aki az elfogott tolvajt védi-vádolja és a házában elzárásra is ítéli…
pAz az „önbíráskodó”, ki saját ügyében is maga hozza meg a persze felmentő ítéletet
pŐ bedől a provokálásnak – bizonyítandó, hogy nem gyáva: fejest ugrik a sekély vízbe
pAki az ép elméjét megbontó: a kijózanodásig szántszándékosan őrült: egy holt részeg
pAki a lelki nemesedését mindenek előtt a teste rafinált gyötrésétől, kínzásától váró
pA legkisebb – vélt vagy valós – szenvedéstől is irtózó – ő inkább nem is szül gyereket
pAki egy előre nem látó fájdalomfóbiás önérzéstelenítő: ő inkább gyönyört se érezzen…
pAki egy világmegváltó álmodozóból lett egy álmos/alvajáró adófizető nyárspolgár
pAkinek árulkodó a megszólása, mert hiszen: aki mondja másra, az mondja magára…!?
pSzinte minden áron legalább egy csoporthoz tartozna, hasonul egészen az önfeladásig
pŐ bármiről lemond, sőt mindent megaláztatást is lenyel: csak vegyék be őt is a játékba
pAki nem sokallja az ő „szabad szólása” félcédulás stigma/bolondokháza drága árát…
pAkinek csak játék az egész élet: ha épp nem megy, akkor kiszáll: neki nem ér a neve…
p
p
p6
p
pAki nem akarja/képes a szürke életét játékossággal, humorral stb. kiszínezni…
pAki nem akar/már nem tud lazítani: el is pattan a túlfeszített húr, szakad a szív….
pAkinek a csatanyerése csak egy ún. pirrüszi győzelem, vagyis a háború vesztése
pA rosszkedvű adakozó, az örök örömtelen: csak kapni szeret, de magához is fösvény
pAki naphosszat gyötri agyát és így magát: ő a hajszálpontos álomemlék felidéző…!?
pAkit nem érdekelnek az álmai, azoknak nincs köze ébrenlétéhez: nem üzennek neki
pŐ azért imádkozik: inkább ne is álmodjon, mert azok oly rémesek (a lelkifurdalásos)
pAki mindent gyűjt: valamire jó lesz – nem selejtez: raktárlakásából lassan kiszoruló
pŐ egy gyáva és/vagy lusta tehetetlenségi nyomatékos – lecövekelt életlendülettelen
pAki elmulasztja feltölteni lelki-testi akkumulátorát: pont a legrosszabbkor le is merül
pŐ a lottóban bízik, ahol csak egy nyerhet és milliók vesztenek (sőt: a nyerő se boldog)
pŐ a tündértől napi 100 ezret kér, nem 10 fillért, ami mindig duplázódna (exponenciális)
pŐ aláírja: a játékért cserébe a sakktáblára tett egy búzaszem kockánként duplázódjon
p
p
p7
p
pAki hiányzott az iskolából a kamatos kamat számításnál, és később sem pótolta ezt…
pRegressus ad infinitum: (sem)miért keljen fel, menjen dolgozni, éljen, ha úgyis meghal
pAki senkit nem képes, vagy nem akar utánozni, mindent ő akar kitatálni: ő oly eredeti
pAki bárkit ügyesen utánoz, parodizál, de közben elsorvad az ő saját, eredeti hangja…!?
pNeki senkiről nincs jó véleménye, nem a jót keresi/látja, de a legeslegrosszabb magáról…
pŐ a mindennapi szépségversenyen újra lepontozza „szerelme” hibáit/hiányait (casting)
pOlyan eltorzító, mint egy alkudozó vevő: mindennek csak a rossz oldalát felnagyítva látó
pAki mindent bevesz és lenyel: ezt anyuka, azt a cukros, amazt meg a doki bácsi kedvéért
pAki lenyelné a békát is, de az megakad a torkán: így se lenyelni, se kiköpni nem tudja azt…
pNem látja a politikai pankrációt: ő a pártjáért barátaival tétre vitázó/veszekedő/verekedő
pŐ egy hipnotizált és szellemi drogos kába: a rosszakaróinak bőven termő bamba diófája
pAki balgán áltatja magát: ha felépül végre a háza, az otthona magától megteremtődik…!?
pŐ addig mondogatja, míg el is hiszi: őnála nincs szerencsétlenebb… És lám: jó jós is lesz!
p
p
p8
p
pAki soha nem az általa szeretett, de főleg/csak a csodált embereket/helyeket keresgéli
pAkinél a szülők feltétlen tiszteletébe az is beletartozik: ők választanak párt/pályát neki
pŐt annyira csak a – távoli – jövő érdekli, hogy ezért hibernáltatná magát akár 200 évre…
pAz előjelekre, mennydörgésre nem figyelt: a bekövetkező villámcsapás készületlenül éri
pAki – mint egy könnyen pótolható eszközt – önmagát – is – irgalmatlan kizsákmányoló
pAz ő képzelgése, a „szeme” egyre többet és többet kíván – így rontja el gyomrát/életét
pAz édes anyanyelve helyett már csak az iskolában tanított mesterséges nyelvet beszéli
pAkinek már az életében végrehajtott a végrendelete: aki így mindenét szétosztva éhezik
pAki nem kiált segítségért, ha süllyed a mocsárban: ő majd a hajánál fogva kihúzza magát
pAz ő élete egy cirkuszi produkció: tűkön ülő, szöges ágyon fekvő, élve békát nyelő fakír
pAz ő vállalkozókedve annyira buzog, hogy akár mindennap egy egészen új életet kezdene
pAki a parkett ördöge lehetne, de ő legszívesebbe4n mégis inkább a borotvaélen táncol…
pAki azzal keresi kenyerét, hogy istenkísértő kötéltáncos mutatványokkal szórakoztat…
p
px
A JÖVENDŐ
Oidipusz fiai, és Ábel és te, Káin!
Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáin!
Csaták! – ó, fekete lobogók! szemfedők!
Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt!
Mikor fogjuk, nagy ég! a halált látni halva?
Ó, szent béke kora!
.
A háború, e szajha,
a véletlennek e becstelen ágyasa.
A kontár Tamerlán s a barbár Attila
a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet;
tömegsírba veti minden reményeinket,
ledöfi a tavaszt, tapos az örömön,
s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm!
Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva,
Jövendő!
.
Különös rejtelmekkel vivódva,
vak labirintusunk mélyén száz oldalon
veszély és csapda vár, váratlan borzalom;
de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és
bár vad párbajt vivott Atreusz és Thüesztész,
bár Behemót felett győzött Leviatán –
én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány.
Nem hullhat örök árny az emberek szivére.
Nem! az emberiség nem arra van itélve,
hogy tehetetlenül üljön a sír fagyos
szélén, mint Ombosban a zordon Jeromos,
vagy mint Argoszban a jajveszékelő Elektra.
Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra,
megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík
mezők között az út egy vízmosásba vitt;
körül a szürkület utáni fény derengett;
csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek.
Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál
diadala nekem mindig új borzadály.
A néma sík fölé kiugrott az oroszlán;
lentről merengtem el homályló magas ormán;
moccanatlan dacolt a végtelen fölött;
s úgy éreztem, hogy ott, egekbe számüzött
magányában, a kék, gőggéfagyott magasban
az emlék iszonyát hordozza lankadatlan.
A szégyen tanúja itt állt merőn s vadon.
S míg mentem, nőttön-nőtt árnyéka arcomon.
S roppant talpáig így nehezen elvergődve,
szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre,
de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap,
e bronzból biztosan rekedt bőgés riad;
s az emberek e rém-látástól menekülve,
nem, tudják, hogy a szörny vagy tán a menny üvölt-e.
Lassan, óvatosan így mentem közel én…
.
Villámot vártam és – egy dal csendült felém.
.
E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.
Valami rémitő, irdatlan üregében
egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras
kis jövevény, akit megáldott a tavasz,
s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba
rakta tojásait, cseppet meg nem riadva;
s a komoly kis madár így énekelgetett.
A tragikus orom, akár egy szirt, meredt
a hajdan annyi könny- és vér-áztatta síkra;
s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva,
éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol,
s megértettem, hogy – ó, népek! – mi ott dalol,
az a remény – a volt kétségbeesés szivébe;
s a háború veszett szörny-torkában – a béke.
SOMLYÓ GYÖRGY
pppppppppppppppp
Életünk végtelen pozitív-negatív minősége,
a jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét
Szellemi segítség magyarán lélekbátor örökifjú
bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek
pMiért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed
pbalgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
pön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
pfóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
p
pIdegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
pközlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
pnapi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
prossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
p
pAlakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.
phitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
ptalentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
pelviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
p
pBalekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
pházassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
pbetegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
plelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
p
pA mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség
pnem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.
pA tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,
pés jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!
p
pJóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból
pmagaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!
pElsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,
paz ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…
p
pA legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
pArra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:
pjószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
pés a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
p
p?
pÉrzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető, rácsodálkoztató,
pmegértető, megítélendő, értékelendő, súlyozandó, vitára
pés tovább-gondolásra serkentő, igaz, jobb önismeretre és
pszeretetre: bölcs változásra indító magyar kulcsmondatok…
ppppppppppppppppppppppppppp
