Erdélyi János.versei

INTÉS

Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped:

Zengj, tégy, csatázz, kinek mint
Adák az istenek,
Oltári a hazának
Hogy füstölögjenek.

Ha zengsz, csak honszerelmet
Sugjon minden dalod;
Ha téssz, hiven kövessed
Meghivó angyalod.

Ha mégy csaták elébe,
Szakítsd föl kebledet,
– Meglátjuk a kiömlő
Vérben szerelmedet.

(Pest, 1836)

BARKÓDAL

Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
A szekérkerek nyomát
Jól egymásba vette,
Mert a jó rendet, szabályt
Igazán szerette.

Mátyás király a só árát
Alászállitotta,
És a mértéket derékül
Megnagyobbitotta.
S a magyarnak hogy legyen
Igazsága tiszta,
Még az itcét, a borost
Megcinkotaizta.

(Harkács, 1836)

PÓRFIÚ

Miért szeretlek oly hőn,
Szülőföldem, hazám,
Ápoltalan virágként
Ki búsan származám?

Egy szív minden biralmam.
Egy fölzsengő kebel,
És földeden poromnak
Temetkezési hely.

Bölcső s a sír között nincs
Számomra üdv, remény.
Természet ösztönéből
Születtem pórnak én?

Hozzád mi köt, mi láncol,
Miként virágidat?
Hajh! ők gyököt verének
A szülőföld alatt.

Miért nevezlek édes
Anyának tégedet,
Ha elvered magadtól
Jámbor szülöttedet?

Ha reszkető kezekkel
Nyujtasz hideg kenyért
A fáradás dijába
És vérkönyűimért?

Oltárod zsámolyánál
Én is letérdelek.
És áldozatra híven
Könyűt, vért szentelek.

De fáj szívem, de engem
Búnak hatalma nyom,
Mert én imádkozásban
Ki nem hallgattatom.

És kint hiába sírok.
Hiába könnyezek.
Nem törlik el könyűim
Enyhűletes kezek.

– S miért szeretlek oly hőn,
Imádva tégedet,
Minden lakók világa
Minden hazák felett?

Ah! mért szerelmed, óh hon.
Isten mosolygta rám –
Nyiss kart a védtelennek.
Vagy szétomolsz, hazám!

(Pest, 1837)

KIS LÁNY DALA

Kérdik: miért fedem
Kendőbe szememet,
Mikor egész világ
Ugy megnéz engemet.

Mondják, ha orcámon
Pirosság ömlik el
Kis lány! bizony téged
Szerelem baja lel.

Én ha elpirúlok,
Az még nem baj talán;
Addig jó, mond anyám,
Mig elpirúl a lány.

Ha elpirúlok is,
Azért meg nem halok,
Hiszen én még olyan
Kis szégyenlős vagyok.

De roszabb a legény,
Úgy néz csintalanul;
A sok férfi talán
Mind egymástól tanul.

Hamis a férfiak
Kicsinye, örege,
A sok szemnek vagyok
Magam is betege.

(Gödöllő, 1837)

IRÁNY

Hány ősi sarj örűl az ősi jognak!
Örűl, ha fénylik régi címere,
Mit hű előd a harcmezőn nyere,
Eltürve sulyját a haragnapoknak.

Azonban a kikorbácsolt lomoknak
Tárában ott penészlik fegyvere,
Melynek puhult karral nem embere
A gyászutód, az ősi fény miatt vak.

A jog csak áll, de tettről nem felel
A korcs fi, – tettre, bajra semmi gondja:
Ő otthon ül, szolgája síkra kel.

Meddig lesz ember a másik bolondja?
Meddig fogunk oroszlánt, saskeselyt
Imádni ész s erény oltára helyt?

(Gömör, 1838)

BÚCSÚ GÖMÖRTÜL

Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
Óh, ott nekem nincs hű testvér, anya,
Ki búcsúzásomban megáldana.
Nincs gyermekévi emlék, szent kötél,
Elszakadó csak sírok szélinél.
Nincsen halottam földében, ki rám
Számolna: éjeit virasztanám.
Nincs szerelem, hogy visszanézzek én,
Egy pár könyűre a hű lány szemén..
Nincs semmim és elhagynom oly nehéz.
S midőn szemembül a távolba vész,
Vigasztalásom az, ha képzelem,
Hogy ott barátság, nyájas érzelem
S erény után törekvő nemzedék
Között szivem föl-fölszenteltetek,
örökre bár tudnám megáldani,
Hogy nagy hirét fogjam csak hallani!

(Harkács, 1838)

NAPÓLEON

Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.

Eped a nép hű szív reményivel,
Remélt jogot s nem nyert imádkozása;
Mi több, a zsarnok, hogy tervét ne lássa,
A nép szemét kiszúrta – semmivel.

A semmi: biztatás volt, léha zálog
A harcmezőn tékozlott mindenért,
Mert áldozának kinccsel honfivért.

Imé! szemekről elmulék a hályog;
Ti megrabolt hazáju nemzetek,
Lesz még idő, akkor ne higyetek!

(Pest, 1839)

EGY GYERMEK SZÜLETÉSE

A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya,
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szíve alatt elkárhoztattaték. –
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. –
Mi jobb az életnél s mi gyászosabb,
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek.
Fekszel te, kisgyermek, szűk póla közt,
Téged keresztvíz és könyű föröszt.
Szunyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.

(Pest, 1839)

A SZÁNTÓ

Fölnézsz az égre, hű felebarát,
Szántván az új mezőnek ugarát.
Kémlelgeted, honnan fordul a szél,
Csak szánts, remélj madár zengésinél.

Napfényt, esőt kérvén, ajkad remeg,
Munkád az ég hogy bőven áldja meg.
Ki tudja még, s lehet, könyhullatás
Lesz majdan a jövendő aratás.

(Pest, 1839)

A SUBÁMNAK NINCS MELEGE…

A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.

Hadd kóstoljam meg borodat,
Öleljem át derekadat;
Láng a szemed, arany a szád.
Cudar, aki haragszik rád.

A zsebemben a bor ára
Fel van írva cédulára.
Se nem peták, se nem poltra,
Ihatom még egy bankóra.

Ihatom én, de iszom is,
Ha mindjárt a subámra is;
Subám hideg, fél vállra áll,
De a bor meleget csinál,

Majd ha nem bírja erszényem,
Zálogba itt marad szívem.
Mi a váltságot illeti,
A nagyharang megfizeti.

(Pest, 1839)

EGY BITÓRA

Tizenkilencedik század? gyalázat
Láthatni ily förtelmi vázat!
Ki fúrja, vési, önti, rakja,
Emberre száll az ég haragja.
Cégére a bűnnek, vidéknek.
Borzalma szent emberiségnek!

Óh! én midőn mellette járok,
– Körülte éhes varju károg –
Tépődöm ily rémgondolattal:
Tán néha itt ártatlan is hal.
A süvegem ekkor levészem,
S fejemre, jót haladva tészem;
Hogy ártatlant ne öljön átok,
Egekbe szót, fohászt bocsátok.
Volt is, ki elhalt itt nyugottan,
Mig vérbirája ottan-ottan
Lelkében oly mozgalmat érzett,
S vádat, mitől halálra vérzett. –

Van, ami rettent, nincs, mi lágyit,
Emelve a szív büszke vágyit.
Nincs érdemoszlop, van bitófa,
Jégborzalom kacag le róla.
Itt a tudás: épűletére
A kor saját lelkét tevé le.
Egyipti gúlák üregében,
A zárdaboltok éjjelében,
A nyilt görög sikátorokból
Hozzánk az ős kor, régi nyelv szól.
Mint óvilági óriások
Csontján a nagy szörnyű vonások
Halálban életről regélnek,
Ó s új idő együtt beszélnek:
Igy a jövőnek ferde hírrel
Mi a bitókban éledünk fel?

(Pelsőc, 1839)

SZELLŐHÖZ

Jössz te, szellő, kék hegyekrül,
Hol fenyők között suhogtál?
Jössz a tengernek szinéről,
Hol habot törél s hajókat?
Vagy mezőjéről csatának,
Hol magas zászlót emeltél?

Gyönge szellő, gyönge szellő!
Része vagy te a viharnak,
Elszakadt rész a világon.
A te élted, a te sorsod
Tétováknak tétovája.

Gyönge szellő, gyönge szellő!
Rózsaillatot legeltetsz;
Izzadásimat letörlöd,
És e dalt sugod magadról.
Nemde képében fuvalmnak
Vagy te visszatért sóhajtás,
Melyet egykor, jobb időben
Kebelembül én sohajték?

(Berzéte, 1839)

BALASSA BÚJA

Kél füstnek oszlopa kéklő magas hegyen,
Búsúl az én fejem, majd füste is megyen.
Midőn e kék orom az égre háborog,
Már retteg a vidék: dörögni, esni fog.
Rám szól e jósolat; magányba sietek,
Ott kínaim felett záport könnyezhetek.

(Berzéte, 1839)

ELMENNÉK ÉN KATONÁNAK…

Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának.
Ugyan kinek volna kedve
Gyöngyélethez erőltetve?

Szenvedni katona dolga,
Sok az ura, fényes szolga.
Egyik lábbal a békóban,
Másikkal a koporsóban.

Szegény kenyér, nincs benne só,
Huson leves, csak néha jó,
Járja mindennap számára,
Csillagot néz vacsorára.

Van is, nincs is becsülete,
Készülgetés az élete,
Nincsen török, sem francia,
Mégis strázsát kell állnia.

A világot hitetgeti,
Ha sarkantyuját pengeti.
Megszánja szép gazdasszonya,
Úgy vacsorál a katona.

(Berzéte, 1839)

ÚJ MÓZES

Magas hegyen fent száll a képzelet,
Csak végtelenben lel határt a szem.
Az ihletés szent lángját érezem,
Ellátva széles e világ felett.

Országutak, mint annyi hangyanyom,
Távolba s hosszant fölfehérlenek,
Kis pontok itt és ott sötétlenek,
– Kis pont az ember, ha meggondolom.

Jőnek naponként új-új gondjai,
S földhöz leszögzik célra-lépteit;
Titkolja kalmár és bölcs terveit.
Zajt ütnek a hír fényes rabjai.

Mint a tücsökhang széled el pedig
Kürtölt dicsőség áros érdeme,
Mint porba írt betű s pornak szeme,
Mihelyt a szélvész fölkerekedik.

Ki áll viharnak ellent mellivel?
S villámba bátran néz, nem hunyorít?
Dörgés az éjben kit nem háborít?
Harcát elemnek vajh ki bírja el?

Hallottam én, hogy isten népinek
Szeret viharban, vészben látszani,
És rendkívűli dolgot szólani
Lángnyelven a nép s hit vezérinek.

Emberrel im, nem állok szóba én,
– A nép ügyében fordúlok meg itt,
Hogy hallanám a törvény szózatit,
Mint Mózes a nyilatkozás hegyén.

Ki e világ törvényhozója vagy,
Lángban, viharban fogj még látszani.
Sok tizparancs, nehéz megtartani,
Nekünk, a két hazának – egyet adj.

(Szilice, 1839)

IZRÁEL ÉNEKE

1

Hová felejtkezel, Uristen,
Nagy Ábrahám háznépiről?
Ki bírja Juda szent örökjét,
Ő nemzetsége drága földjét,
Melynek határul szirteket,
S minden folyásu vizeket,
Vetél a szomszédok felől?

Holott felépült Jéruzsálem,
A városoknak városa,
Mi sátorokban énekelvén
Az ősök édes hangu nyelvén,
Meggondolók irgalmadat,
Fölszentelők oltárodat,
S löl életünknek paizsa.

Emlékezünk nagy siralomban
Mindenre, amiként vala.
A pap könyörge önmagáért,
Aztán az Izráel fiáért.
Dicsőséged tündökle ránk,
A szombaton megnyugovánk
Dicséretednek általa.

Most minden emberek gyülölnek,
Megháboritván szüntelen.
Biráld meg, isten, a világot,
Töröld el e nagy szolgaságot,
Jőjön szabadság, semmi más,
S eljő az igért Messiás,
Néped kiált – a védtelen.

2

Meghagytad, óh isten! nekünk
A kürtölés esztendejét,
A szolga, melyben lön szabad,
S rab megnyeré bünös fejét.

Megáldozók az aratást,
Hüvelybe rejtők fegyverünk,
De Jéruzsálem elromolt,
S könyhullatás lön kenyerünk.

Te nem, mi hagytunk téged el,
Jákobnak őre, Jehova!
S a nagy világon polyvaként
Elszóratánk ide s tova.

Hajdan Babilon, most a föld
Minden vizénél könnyezünk,
A csúfolódás fiai
Kérdik, hol a mi istenünk?

Felelj meg a hit népeért,
Mert nincs beszédes Árona;
Gunyt űz belőle a világ,
Kérdvén, hol a zsidó hona?

Járj hadnagyúl e nép előtt,
Mert nincs vezérlő Mózese,
Ki általad csudák között
Nekünk szentföldet kerese.

Mi elfelejtők a hadat,
A harsogó rézkürtöket,
Kiknek sinylette Jérikó
Zengésöket, dörgésöket.

(Pest, 1840)

XIX. SZÁZAD

Némely fej a tizenkilencedik
Század hirével úgy hetvenkedik,
Miként ha itten volna a határ,
Min túlhaladni nem lehetne már.
Az ily fejeknek dolga széltiben
Könnyen halad le a víz mentiben,
S fordul, hová a fő szelek verik,
Az óperenci mondás tengerig.
Ilyen halandó nem tesz örömet,
Az ily fejekben nincsen köszönet;
Mert semmi másról nem gondoltanak,
Mint amiről itt-ott hallottanak.
Fülökbe jött két-három kósza hang,
De nem gyanitják, mit zúg a harang,
Halottat-e vagy ünnepet jelent,
Vagy égi vészre kong sikertelent. –

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Talán ki e jelszóval sikra áll,
A sült galamb önként szájába száll?
Keresztbe dugván munkátlan kezét,
Magába szívja a világ eszét?
Mert megsegíti bűvös Sámiel,
Leírhatatlan dolgokat mivel?
Igen! magáról némely azt hiszi,
Hogy a világot tenyerén viszi.
S nem gondolóknak, amit betanul,
Fülökbe zúgja irgalmatlanul.
És okra nem hajt, mely ész fegyvere,
Okos beszéd nem az ő kenyere;
Azért is, amit csak hasból beszél,
Elfujja könnyen, mint pehelyt a szél.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Várjunk jövendő egy-két századot,
Melyen, ki most hal meg, feltámadott,
Ha e világra majd ráösmer-e,
S mikép lesz élő század embere?
Tehát belátni nem szörnyű nehéz,
Hogy még ezentúl is munkál az ész.
Mi fő igazság és imádtatik,
Igaz lesz az, bármikor mondatik.
Ki a jelenkort, mely csak egy darab
Időcske s elfoly, mint a könnyü hab,
Hinné igaz jó, szép bölcsőjeül,
Csalatni fogna mértéken felül.
Az eszme áll, mióta e világ
Felé a kor csak fokrul fokra hág.
Ekként az eszme úr, a kor pedig
Erős urától függ s vezettetik.
S ha ellenére jár gondatlanúl,
Megsínyli egy más kor mondhatlanúl.
Igy láttam én nagy bús történetet,
Ha Nemesis, hol kelle, büntetett,
Midőn a népek s nemzetek közé
Feddő haragját lángban küldözé.
És folyt a vér, mint víz, fogyott a nép,
Pusztult az élet mindenfélekép.
Egy szócskaért, mely eszmévé növe,
Jött trónok ellen a had mennyköve.
Erős a szó, ha eszme s nem hal el,
De áll fölöttünk fenyitékivel.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Megmondva, téve minden? úgy miért
Áll a világ, mint egy nagy – semmiért?
Belőle még csak töredék darab
Szabad, de a nagy rész, a régi rab,
Van még, hol ál hit pókhálóskodik,
Az éj javában most uralkodik.
Még nincs elérve a csillagtető,
Mert a biró megvesztegethető.
Még él az önzés s meddig élni fog
Törvénnyel óva, nem lesz jó dolog.
Igazra, jóra látszat ösztönöz,
Egyik sem kell, ha mázt nem kölcsönöz.
Szépnek magában olcsó kelete,
Kacérnak inkább van tekintete.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Nincs ennek árnyas, ferde oldala,
Mi korszakoknak egyiránt vala?
Mily ráfogás! és mily badar beszéd?
Pangásba tenné a világ eszét,
Ha a jövendő-mondás süvege
Lehetne a lángésznek bélyege.
Azért, komácskám, szállj kissé alább,
Hogy a szemedbe lássunk legalább,
Ki múlt- s jövőre nagy tekinteted
A kis jelenből látnokként veted.
Vakandturányon áll így a bogár,
S úgy véli: álláspontja sziklavár,
S az ész előtt levévén kalapod,
Majd csak lemenve dicsérd a napot.

(Pest, 1840)

PÁSZTORÓRA

Szép volt az óra, – kár a voltért.
Kebel kebelhez oly közel fért,
Együttakart és összeérzett,
Éldelt, örült, cserélt, adott, vett.
Reményi elcsillapodának,
Emléki mind elhallgatának.
Mult a jövővel egyetemben
Ölelkezett a dús jelenben.
Értünk a kéj lángzó fokára,
Mely minden földi jó határa,
Melyen túl a roppant világban
Nincs semmi üdv a pusztaságban,
Csak káröröm, széttört remények
S fájdalmi emberek szivének.

(Pest, 1840)

TAVASZ VIDULÁSA…

Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.

Hallgatom zugását,
Leveles erdőnek,
Szerelemvallását
Páros gerlicének.

Párját a gerlice
Fogadja zöld ágon,
Csak én vagyok magam
Ezen a világon.

(Pest, 1840.)

INDULÓRA

Röpűl hajód vizek felett,
Menj ifju, menj, isten veled!
Vitorládat mely lengeti,
A szellő is még nemzeti.

Ha más lesz a völgy és halom,
Megszólal a honfájdalom.
Egy vágy tovább, más visszahív,
Majd megszakad helyén a szív.

Csak menj s tekintsd a népeket,
Kiket világhir emleget.
Mérd össze a külföld s hazád
Dicsőségét és panaszát.

Ha jobb-e itt, ha jobb-e ott,
Nem látsz-e mást, mint boldogot?
De mondd, hogy e hon s ifjú nép
Virágozó pályára lép.

S, mi a német hazája más,
Mint egy karjatört óriás?
Csordultig a szív és az ész,
De tettre nem mozdúl a kéz.

Mi ott a frank, a büszke nép
Országa nagy, s egy nyelve szép;
Szép és nagy és a büszke hon
Nyelvén, népén bilincs vagyon.

Tengerre szállsz s a Themse-part
Példáz erőt, munkát, ipart.
De példáz túl egy zöld sziget
Sok százados keserveket.

Nem lelsz te ott sehol hazát.
Mert ezt az ég csak egyet ád.
Lehetsz szerencsés, merre jársz.
Boldogságot csak itt találsz.

(Pest, 1842)

LÁTOGATÁS

Voltam lakásodon,
Meglátogattalak,
De hiába jártam,
Meg nem láthattalak.

Ismérem a helyet,
A földnek mélyiben,
Három lépés hosszú,
Egy lépés széltiben.

Bezárva van lakod,
Fölötte négy fa áll;
A szellő, ágain,
Nyugasztó neszt csinál.

Ha megnő gyermekünk,
Fogom majd kis kezét,
S hallgatni elmegyünk
A temető neszét.

(Pest, 1843)

PIROS A TE KENDŐD…

Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Eszem a szép szemed, be bogár,
De a szíved, kislány, csapodár.

Gondolnád azt, mit én, angyalom,
Szeress belém, én azt gondolom.
Szeress belém, kedves, ha lehet;
Nem kívánok aztán egyebet.

(Pest, 1843)

CIFRA NYOMORÚSÁG

Özvegy ember házának
Isten a gazdája,
Unalom a vendége,
Hideg a konyhája.

Nincs, ki otthon várna rá,
Nincs, ki földerítse,
Aki ágyát, kebelét
Általmelegítse.

Délig pongyoláskodik
Hálóköntösében,
Hosszu pipa szájában,
Keze a zsebében.

Mint a hóhér, egyedül
Ül le asztalához,
És vizet tölt, hogy legyen
Több, kevés borához.

Sem víz, sem bor élete,
Pelyhes a ruhája,
Gazdasága, szíve, mind
A Csáki szalmája.

(Kömlőd, 1843)

A KOR ÁTKA

Mindig hazáját félti a magyar,
S előtte angol, német, franc kapdája;
Utána szabva lelke és ruhája;
Szóban pazérló és tettben fukar.

Eszméi fattyúmíveltség-zavar;
Szemében a külföld csudák csudája.
Könyveinek útját rablóként elállja,
És bölcseséget igy szed, gyüjt, kapar.

Ez már dicsőség! tán megkétlenétek?
Hisz a magyarnak gondolkozni vétek:
Gondol helyette angol, francia.

Csak rajta, földik! mért tulajdon eszme?
Belföldi termék, úgyis rajtunk veszne,
De egy német könyv – szép vásárfia!

(Lepsény, 1843)

ALPESEKEN

E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?

Itt van-e a sárkányok tanyája,
A tündérek fényes palotája,
Kik nem ismert utakon mozognak,
Cselekedtén bübájos dolognak?

Merre nyúl a sziklák repedéke,
A taréjos kigyók menedéke,
Aholott ők rendes karikában
Alszanak, míg tart a tél fagyában?

Hol van itt a bolygó tüzek útja,
Mely a völgyet, ormot összefutja.
S barlangokba, hol nap sosem égett,
Csábitgat el utazó vendéget?

Hol van itt a mesék almafája
Melynek egy van, egy arany almája,
S aki ezt az egyet leszakítja,
Szerelemtől szívét biztosítja?

Nyílik-e már az a kis virágszál,
Bontakozva a szirtek aljánál,
Mely legelső, mint árva fagyos lány,
Kopogtat be a tavasz ajtóján?

Nem foghatom fel a nagy egészet;
Fejemhez vágják: ez a természet!
Igen! de úgy látszik, mintha benne
Minden egy nagy gondolatra menne.

CIVILIZÁCIÓNK

Verset, de nyerset írok, mert e hon
A nyers terméknek bővében vagyon.
Én Istenemnek áldott szent fia!
Való, hogy úgy kifejlett Hunnia?
Hogy oly nagy a civilizáció,
Mint ábrándozva elmondjuk?

Echó                               Ó! Ó!

A műipart mi nézi, illeti:
Szemünkre senki nem térítheti,
Hogy ebbe nem mi állnánk legelől,
Kivált ha tud a kutyabőr felől,
Ezt oly jól tudjuk elkészíteni,
Hogy aki merne kisebbíteni;
Majd megmutatnók,
Hogy a gúny nem bók.
Ki a magyarnak bókocskát csinál,
Annak díjában kutyabőrt kinál. –
Látjátok azt a viszketeg
Embert? az arca, mint a pöfeteg;
Az törvénytudó,
Ez országfutó.
Nagy könyv előtte,
Ebbőrbe kötve;
Abból egész nap mormol bő igét,
Védvén a jogok legszentebbikét;
Mi volna más e
Nagyszívű bátor,
Mint egy prókátor?
Míg fedte a bőr a jó állatot,
Az élő állat föl nem kaphatott.
Kenyérhaj s üres konc jutott neki,
A rosz cseléd ebrúdon hányta ki:
Hűséges voltát el nem ismerék,
Bár volt az udvar leghivebb őre;
Ha rút idő volt, házból kiverék:
S őriztetik most ereklyebőre.
Ha életében őrzé javaid,
És halva bőrén írnák jogaid,
Kiméld, ha látod, a szegény ebet,
Hisz ez amannak utóda lehet.

A műiparból a kereskedés
Fejlik, mint szóból a verekedés,
De a magyar nem úgy tesz, mint a britt,
Melyet szigetjén nagy tenger körit;
S egész világra portékát viszen,
Ha vette egyen, árulja tizen.
Mert rajta hagyja nem szennyét kezének,
De csínyját-bínyját alkotó eszének.
Nem, a magyar nem úgy kereskedik;
Ő házasul avagy pereskedik.
Nincs pénz? vagyon leány gazdag, akivel
Boldog lehet, bár semmit nem mivel.
Mert élre vannak verve aranyi,
Polgárleányka s tud zsugorgani.
Az apja mindig egyfélével élt,
Egy öltözetben töltött nyarat-télt;
Ingén kabátján porzott a tobák;
Az ilyen lények nemde ostobák? –
Minden kis fillért, melyet kiadott
Előbb fogához vert, kocogtatott.
Minden garasra, amelyet bevett,
Miként a rabra, kettős zárt vetett.
Igy a leányka jól áll, s a mami
Egyet sohajt, „még kéne valami!”
És lelke-teste vágya úri rang,
Ez akinek nincs, félbitang, csatang.
S jő egy fiscalis,
Egy talis qualis;
S mily szép a jövő!
Mert úri a vő.
És megvan a rang, megvan kelleme,
Igen, de melytől futni kellene.
Most a nagyasszony, ha nem éhezik,
A tensurral egy tálból sem eszik.

Más mód magyarnak pénzre tenni szert,
Vén leveleikből kezdni perre pert.
Hány jó magyarnak van bőven pere,
S nincs naprul napra biztos kenyere.
A sok akció,
Egzecutió.
Oppozició,
Repozició,
Mindannyi ó! ó!
A vér a vérrel mindig háborog,
„Enyim, tiéd” mi kérdésben forog.
S az a tulajdon legszentebb joga,
Hogy várhat addig gyermek s unoka,
Míg ami rája néz, kezébe jő.
– Ördög, prókátor egy bordába sző –
Igy akinek ősökrül volna, sincs;
Igaz jószág! de melynek párja nincs.
Törvénykezünk rá, s vesztünk általa;
Ez az igazság szép diadala!

Rossz gazda vagy te, fajtám, nemzetem!
Mulatságod sehogy sem szeretem.
Törvényed oszt, mint kártyakeverő;
Mindenki azzal játszik, ami jő.
Pörlő beszéd már régi rossz szokásod,
Természeteddé vála, véredbe vásott.
És terjed a szó,
A szélbe való.
Van morgadalom
És dörgedelem.
És a magyar ember,
Ki szólni sokat mer,
Mindig bele nyer,
S ím, itt a süker!
Mondják, prókátor nép vagy, nemzetem,
Mulatságod sehogy sem szeretem.

SZÁLLJATOK KI…

Szálljatok ki, szálljatok ki
Elnyomott szellemmadarkák,
Magyar ember gondolatját
Hangjaitok hadd mutassák.

Magyar ember gondolatja
Három század óta ilyen,
De a sasnak körme között
A madár hogy énekeljen?

Most az ének ifju légen
Szűzi tisztán mégyen által,
A szabadság és dicsőség
Szívemelő párdalával.

Szálljatok ki, szálljatok hát
Elnyomott szellemmadarkák,
Magyar ember gondolatját
Hangjaitok hadd mutassák.

LEHET A SZAMÁR…

Lehet a szamár a
Juhász szeme fénye,
Lehet a kutyának
Hűség az erénye.

Szamár viszi nyögve
Gazdája motyóját,
Körülcsatinázza
Eb ostorozóját.

Szamárnak eszébe
Sem jut, mi tehert visz,
Ebnek kutya gondja
Mily huncutot őriz.

Szamár-e a nemzet,
Vagy tán eb az ember?
Mért volna hiába
Teremtve a fegyver?

Hát legyen a nemzet
Gazdája magának,
A nép csak a népet
Ismerje urának.

A MENEKÜLTEK

Vivének-e földet, egy maroknyi földet
Bujdosó gyermekid, ó haza! belőled,
Hogy a távolban se váljanak el tőled?

Amerre ők járnak, sehol sincs nyugalom:
Emlékeztetvén rád minden lépten, nyomon.
Életök egy szálon függ, s ez a fájdalom!

És a nagy óceán könnyeiktől telik,
Sohajtásaikkal a szellőt szeldelik:
Vajon hol lehetnek nyugovó helyeik?

Bujdosó társaink, be is elszakadtunk!
Ti künn sokan, mi honn kevesen maradtunk,
Mintha a föld ketté nyílt volna alattunk!

Ó, ha ketté nyilnék s betakarna minket,
Vagy inkább mag gyanánt honfi-erényinket,
Vetéssé növelné magas érzelminket!

Mert igazabb népet a világ nem látott;
Mégis az ég midőn ránk ostort bocsátott,
Egész világon sem leltünk egy barátot!

Támadni kellene egy új Etelének,
E romlott világot hogy fenyítené meg
Súlyos csapásival öldöklő kezének,

Mondván: Ez a csapás lengyelek honáért,
E második csapás szép Olaszországért,
A harmadik pedig tulajdon fajtámért!

A HAZA ÁRVÁI

Szegényeket látok mindenfelé,
S mondom: nehéz idő fordult reájuk!
Mértékit a nyomor már megtelé,
Alig, alig hogy van testi ruhájuk.
Boldog, kinek még van fölöslege,
Hogy asztalát most oltárrá tegye.

Egymás után jő a színhagyta nép,
Egymás kezébe adván a kilincset.
Az a szerencsés, aki jött elébb,
Míg el nem untuk már a jótettinket.
Én is velök szerencsétlen vagyok,
Szerencsések csupán a gazdagok!

„Ki jár megint ott?” Oh! ne kérdjük azt:
Csak szomorítjuk a szűkölködőket.
Nem az koldul, ki nyárt, dolgot mulaszt,
Csapás ez rajtunk, – a sors küldi őket.
S ha tán kezökbe egy fillért adunk,
A gondolattal együtt maradunk,

A gondolattal: hová lőn a vér
Ez ifju arcból, mely koldulva büszke?
Mi az, mi őt e kínos jelenért
Veszélyre, bajra, dicsőségre űzte?
Nem bánta-é meg, nincs-e rá oka,
Hogy szíve egykor fennen doboga?

A gondolattal: hol volt, merre járt,
Hol hullatá el szép élte virágit?
S imé, leírják a nyomorra vált
Vonások ifjusága bizonyságit.
Ez neki minden, minden útlevél,
És minden ajtót, szívet nyitva lél.

Tagot, kezet mi nem kölcsönzhetünk,
De mit beszerzénk a kéz iparával;
Abból kevést ha félretehetünk,
Osszuk meg a baj szenvedő fiával:
Hogy ápolója legyen a szegénynek,
S magva ne vesszen földön az erénynek.

SZÓKÖLTÉSZET

Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók;
Illatlehellet, vallató
Beszéd, váltig mulattató.
És dobogó meleg kebel,
Melyet irígy fátyol lep el,
Hullámalak, szobortetem…
Hiszen végök sem érhetem,
Mind csak a szót vesztegetem.

A CSODÁLATOS HÁRFA

Egy paraszt lakott a tengerparton,
Ifjú vagyok még!
Két lánya volt, ezt tudják mindenütt,
Oh! a keményszivü!

Az idősb oly sötét volt, mint az éj,
Ifju vagyok még!
És a kisebb fehér, mint fehér nap.
Oh! a keményszivü!

Fordult a néne ifjú öccsihez:
„Jer, sétáljunk a tenger szélihez.”

„Bár mosakodj egész nap, éjszaka,
Nem léssz olyan fehér, mint én, soha.”

S amint álltak a partnak fölötte,
Öccsét a nén a tengerbe lökte.

„Oh néne, édes, ments ki engemet,
Vörös arany szalagom a tied.”

„Vörös arany szalagod ugyis enyém,
Ne járj többé isten földe szinén.”

„Oh néne, édes, ments ki engemet,
Arany köröskényem^[1] is a tied.”

„Arany köröskényed már ugyis enyém,
Ne járj többé isten földe szinén.”

„Oh néne, édes, ments ki engemet,
Még vőlegényem is legyen tied.”

„Hisz vőlegényed már ugyis enyém,
Ne járj többé isten földe szinén.”

„Köszöntsed otthon drága jó atyám,
Én lakzimat tiszta habból ivám.

Köszöntsed otthon drága jó anyám,
Én lakzimat hullámokból ivám.

Köszöntsed otthon vőlegényemet,
Ágyat nekem tenger homokja vet.” –

A parton egy zenér lakozék ott,
Látá a testet, amint fent uszott.

Kifogta és kihozta a leányt,
Belőle mindjárt egy hárfát csinált.

Vevén a szűz hótiszta kebelét:
A hárfa igy fog adni bájzenét.

Vevén a szűz ujjait, finomul
Csavarokat csinált ujjaibul.

Vevén a lánynak dús arany haját,
Belőle felhurozta hárfáját.

Hárfával ő arás házhoz mene,
Hol folyt a vigság, hangzott a zene.

Amint először pendit csak egyet,
Székén ül a menyasszony és nevet.

Másodszor amint pendit egy danát,
Vetkeztetik már a pipes arát.

És amidőn harmadik hangot üt,
Ifju vagyok még!
Ágyában az ara holtan feküdt.
Oh! a keményszivü!

VÖRÖSMARTYHOZ
(Mikor híre járt, hogy letette a tollat)

Még egyszer emeld föl Sár róna vidékén,
Utána viharnak, zengő szózatodat,
Hagyj minket a sírba leszállani békén,
Ha újra hallók még fönséges dalodat.

Mit használ most neked romokra kiállnod,
Szórva keserves gúnyt a végzetek ellen?
Mi haszna bánatban örömet találnod?
Meg kell annak törni, meg, a férfimellen.

Oh, ne dúlj magadon, nemzet építője,
És hallgatásoddal ne segíts romlani.
Régi dicsőségünk édes hitetője,
Így fogsz-e magadban mindegyre aggani?

Maradsz-e csendesen, mint az Aral tónak
Eget mutogató, zaj nélküli árja,
Vagy mint az a mező, hol nincs híre szónak.
Mert vad sem üvölti, madárka se szállja.

Vagy állsz-e hidegen, mint ama fénytető,
Mely magát az égbe határul fölveti,
Ahová nem ér föl még emberi erő,
De a kora sugárt először tünteti?

Nem téssz-e inkább úgy, mint amaz ősz bajnok,
Ki menten azért ült még harci lovára,
Mert hallá olasznál címerét magyarnak,
És győze és úgy ment halál végharcára?

Dalolj még, dalolj még! hadd halljuk szép szót,
Lepjen meg az újra minket valahonnan,
Mint meglep imádság harangja utazót
Remete tornyáról süketes vadonban. –

Állítsa meg érted folyását az idő,
Forduljon arcával még a régi felé;
Mert mintha a multban volna csak a jövő:
Te annyi szellemet raktál egykor belé.

Ott fiatalságod szentté lett országa,
Ott a patakoknak felköltött regéi,
A szerelem, a szép lelkek boldogsága
És az előidők komoly leventéi.

Emeld föl még egyszer Sár róna vidékén,
Utána viharnak, zengő szózatodat,
Hagyj minket a sírba leszállani békén,
Ha újra hallók még fönséges dalodat!

PESTI ÉLET

Mióta kijöttem Pestnek városából,
Sokat gondolkoztam magam jószántából:
Így vagyon-e jobban, vagy amugy volna jól?
Azért is én lantom ilyen verseket szól:

Minő boldogtalan, aki ott Pesten él,
Lárma közt alszik el, csak új lármára kél,
Házi kenyér helyett vékony zsemlyével él,
Azonkivül pedig négy-öt nyelven beszél.

Egyik nyelven beszél úrfi- s nevelővel,
Másikon paraszttal és kályha-fütővel,
Harmad, negyediken úr- s hitelezővel,
Ki jár mindig reá, mint felhő mennykővel.

Ha pénze nincs, apró levélkét irogat,
Hogy kapna valahol néhány forintokat,
Hogy bál- és színházban elköltse azokat;
Magáról keserves váltókat adogat.

Lakik felházban, tart utcára ablakot,
Ablakra függönyt, a szobában pamlagot,
Lovára cafrangot, magára kalapot,
Járja a farsangot, minden bolondságot.

Kell menni terembe, ott szépet mondani,
Amelybe semmi sincs, de mégis valami.
Szőnyegre tapodni, gyakran hajlongani,
De a szőnyegben nem illik megbotlani.

Ha sétálni megyen, csak azt kérdezgeti,
Mi légyen az ujság idebenn, odaki.
Aztán siet mindjárt, sok a dolga neki,
Pedig csak a Váci utcát szemlélgeti. –

Bezzeg így volt hajdan, de nincs mostanában;
Szemlélgettem én is a Váci utcában,
De most megülök egy kis szoba zúgában,
Hallgatom a vihart sebes zúgásában.

Imígy csendelegvén, a multra gondolok,
A kandallóra egy fával többet tolok;
Tudván, ember sorsa minő kockán forog,
Semmi sincs már nekem csodálatos dolog.

Hiába hajtod a megélemedett fát,
Törik, szakad: visszapattantja ő magát.
Szeretem a voltat, a multat, azért hát
Megbocsátjátok a gúny kifakadását.

RÚT LEGÉNY

Szóbeszédben azt beszélik:
Nincsen férfi rút.
Hála isten! nekem is hát
Valahára jut.
A szegénynek kicsin is sok,
A biz a!
Nekem is lesz karácsonom
Valaha.
Ott van Erzsi, Panni, Náni…
Rajta! szerencsét próbálni.

Erzsi jó lány, házba termett,
Sütni, főzni tud.
Más a szíve, más a szája,
Egyikkel hazud.
Nem hiszem, hogy égne értem;
Nem biz a!
Jobb: ne higyjen a leánynak
Senki ma.
Így, galambom, sose bánja:
Nem töröm magam utána.

Panni szép, de a legénytől
Hüledezve fut.
Ah pedig már nem libácska,
Mert anyányi lud.
Nincs a nyelve még fölvágva!
Nem biz a!
Szép öcsém, nem tetszel, és ez
A hiba!
Megnőtt az ő pipitéje,
Fiatalság nem bibéje.

Náni gazdag és nem is szép,
És Ilon se rút.
Julcsa játszi, Borcsa, Terka
Futják a falut.
Van menyasszony minden órán,
Van biz a!
De annak is megvan aztán
A baja.
A leány, ha itt az idő,
Kellve és nem kellve is jő.

Hát vegyétek, angyalocskák,
A végső bucsút.
Köztetek nincs mit keresni
Annak, aki rút.
Házasodni szép mulatság,
A biz a!
De ez egyszer a kilátás
Mostoha.
Mert ti csak szépet szerettek,
És a rúthoz – férjhez mentek.

VÖRÖSMARTY HALÁLAKOR

Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejcse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? –

Tán nincs is erőnk az élőnek örűlni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni.
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
De annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál, melyet nem értetek.

S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S táncoltok, amint egy nagy férfiu meghal.

Már így idő előtt megvénül az ember,
S felejti, ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.

Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennap esni kell egy nagy áldozatnak.
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!

Oh szentek, oh dicsők! kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;

Oh szentek, oh dicsők! majd a késő idő
Mint félistenekkel dicsekszik veletek,
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.

Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vígan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg,
Aztán aki megholt, nyugodjék csendesen.

Dicsekedjék is majd, aki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat
Nem is él ember csak szellemmel, igével.

De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdemé, mint az égő szövétnek,
Önvád súlya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.

És semmi pásztortüz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezető lángelmék hiában.

A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít és kinoz égő pirulással.

VÉGAKARAT

Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.

És mondva lesz, hogy én homályos
Voltam beszédben, iratban;
Sebaj! de az csupán azért, mert
Könnyelműség van divatban.

Magamrul én annyit tudok, hogy
Bántam dolgok nehezével,
Küzdöttem egy-egy gondolattal,
Egy-egy isteni eszmével.

Én népszerűtlen, jómagam hát
Egy más korral vigasztalom,
Idő előtt csak meg ne ölne
A fölszín és az unalom.

Ha mégis, amit nem szeretnék,
Meglenne – jól megértsetek:
Édes barátim!, engemet majd
Jó mély sírba temessetek.