Erdélyi János: A hazai bölcsészet jelene

A HAZAI BÖLCSÉSZET JELENE

Előszó

Jelen munka eleje (I-VIII.) még a múlt év folytán láta világot a Pesti Napló „Tárcá”-jában, Kemény Zsigmond szerkesztése alatt. Most az egészre rá került a sor, s némely módosítással azótai mozgalmakat is beölelve, önállóan jelenik meg.

Halaszthatlan szó ez „a hazai bölcsészet” ügyében, melynek ugyancsak itt az ideje. Lehetlen volt benne kettőt mellőzni: polemikus hangot és éles cáfot. Mégis az egész irat utoljára engesztelő. Mert többre van becsülve benne a tudomány, mint a felek, az élet, mint a tan, az ész, mint a név. Egyúttal célja is eléggé méltó; amennyiben a nemzet szellemi életének múltjára, gondolat- és eszmevilágára van benne utasítás, s úgy kérve a végeredmény a lehető hazai bölcsészetben.

Ha szabad emlékeztetni az irodalom ismerőit, nem első ízben teszek így. Csakhogy ezelőtt a képzelődés mesgyéje volt a mező, azaz a költészet; most a gondolkodásé, azaz a bölcsészet. Vajha sükerülne a kísérlet! Akkor nem maradna többé puszta remény vagy szó a bölcsészetnek meghonosulása. Mivelhogy erre az általam kijelölt s javaslott mód- és úton kívül semmi kilátás: erős hitem.

És midőn ily határozottan nyilatkozom, ne vétessék másnak, mint a meggyőződés hangjának, mert nem hiszem, hogy köztünk valaki eziránt komolyabban elmélkedett volna, mint én.

Sárospatak, márc. 19. 1857.

I

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak, melyek irodalmunkban legkevésbé vannak művelve, ápolva. E nyilatkozat, amint egyrészről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, úgy másrészről sajnálat a múltra és buzdítás a jövendőre nézve. Akár így, akár úgy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell pótolni. Azonban e hiány pótolására gondolván, lehetlen föl nem ötleni azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet művelése úgy, amint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyílt ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ tudományosságát, ha nem visszatéríteni, de majdnem kizárólag a valárd (reál) isméretekre szorítani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbé titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte.

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajon érdemelte-e a bölcsészet mint tudomány, hogy ekképp hátra tétessék, mire tagadólag felelek; másfelül: adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanú is támadhasson ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd ismeretek iránti s az idealizmust visszatorló irány szintén egyoldalú és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban ezekről szólani épen nem célom ezúttal. Nekem a magyar bölcsészet művelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól, minő mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert úgy hiszem, hogy ez igen szép tudomány, és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat, melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet országában. Vegyítettek-e ők annyi hazai bánatot elmélkedéseikbe, mint vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, ami ered úgy tudományos, mint egyéb műveltségi tekintetben; és külön és soknemű hátralétünk okai felett tűnődvén, a keserű idők emlékével szívünkben, azt hisszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat, mint az egyetemes művelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti fájdalom és költői búslakodás vegyül.

Nem akarom kinevetni a múlt idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi lelket öl, de más oldalról sok, ami emel is. Oly érzékenynek sem akarok láttatni, hogy még ma is folyvást a múlt időkre sírjak, panaszoljak. Nem volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül- és belháború, és mindennemű rossz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem mutatkozott a végek felé, váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A szegény húzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt, s el lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik; nem jobb, nem rosszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak, vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s amint látszik, a fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Úgy hallottam közmondásképpen, hogy aki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés? Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság vagy velőbeli szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál[10] és Hetényi[11] akadémiai pályairataik sok szépet mondanak ezek körül; kiemelvén a magyar bölcsészet múltját és rangját; de én úgy gondolom, hogy a baj fekvését, különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a múltban keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány század emelkedik, mint sírdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni igenis szabad, munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb, mint mi; sőt bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a múltban maga a kiválólag bölcsészeti német szellem fölött. Megengedem ugyan és előre is elvállalom, hogy aki jártasb, mint én, az európai népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a miénktől s egyúttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére nézve, melyekkel szemközt állítván a mi akkori állapotainkat, mentséget fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemlíteni a nagyobb vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétét, politikai önállást, célszerű nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még egyszer oly igazak is, többé-kevésbé mind külső körülmények, és sehogy sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül legtöbb íróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előítélet lőn már, a török idők, hitújítás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy azután, amidőn a török elűzetett Budáról, mi történt a legújabb időkig a bölcsészet ügyében, de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi történet adatai szerint nemcsak hogy nem állottunk ily hátul, mint jelenleg, a bölcsészetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj legalaposbnak látszó okaink dacára, éppen a török uraság alá esik vissza, ezelőtt kétszáz esztendővel; midőn Komnai Ámos, Pósaházi, Bayer János, Ladivér Ilyés[12] ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul írtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztotelészit Ladivér, a mózesit Ámos és Bayer, az eklektikát Pósaházi; s általok és más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, úgy utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes bölcsészeti műveltségnek, mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról, olyan kis körű és csekély, hogy másnemű irodalmunkkal sincs arányban, s annál kevésbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen rendin azt lehet kihúzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a belterjes műveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század reánk legföljebb megújhodási korszakot deríte alkonyával; és bár költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki olyannyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbelsőbbjéhez, a gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt újra folytathatnók immár.

Így a világ dolgainak olyan irányú fordulata, mint e cikk elején említém, reánk nézve épen a legrosszabb időben történik; mert még mind nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s valárd ismeretek túlnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket, hiszen még nyelvünk sincs oda művelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre csinosbítása, szilárdítása gondjait, s hagyhatnók abba igazi bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Rosszul ismerném a szellem és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi köze, hogy elfogadnak tőle utasításokat, de irányát félre nem tolhatják. Hanem álbölcsek és az úgynevezett gyakorlati elmék, kik ahelyett, hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint Toldy mondja: a konyhából indulnak, szívesen a magok malmára térítgetnék a vizet, és hasznossági elvökkel nekimennek az elme és szív legmagasb tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre, abba várják be a szent sasokat, s ami azon kívül repül, talán nem is madár, nem hogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák jelölni, hogy meddig terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg a földnek, hogy meddig tenyésszen vagy ne tenyésszen állatot, embert. Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugarai. A tudásnak ott van határa, hol maga veti azt; ahol bevégződik mint egy kerek mű, és kielégít, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban állottak elő saját és jónál jobbnak híresztelt elméletek; nevezetesen, hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött némely író fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak a köznapitól eltérő előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bír el és kell elbírnia műveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken túl bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

Eszerint három és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb időbül vett kimutatások szerint kívánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme három, tudnillik életrevalóság, népszerű előadás, nemzetiség ugyanannyi előítélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen állításomat indokolni, beváltani következő cikkeim feladata.

II

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kívántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis úgy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s műveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behízelgő neve alatt. Mert a bölcsészet mint olyan messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kívánható tőle, hogy minden utcasarkon, piacon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat- és pénzlábat, árfolyamot, vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hódítson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állítás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járó-kelő mozgalmaiban mint vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és szentszokások által idomítja, irányozza egyes, mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti engedékenységét.

Ha e tudományok s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kívánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell húznia okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékű tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmívelő is a szemébe fog nevethetni; mert ez éppen az életrevalóság színvonalán áll, míg amaz tartalék nélkül függ a levegőben, amivel bizony jól nem lakik. – De talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőltetni magát a természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás bizonyítja, miszerint gyakran a legüresebb fejű és szívű egyének a legpompásabban töltik be a „galant” ember hivatását; ha pedig valami szépelműség értetik az életrevalóság alatt, erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben semmi kívánnivalót sem mulasztanak el; ízlés dolgában pedig a legelső párizsi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak, egész operai közönséget vezethetnek, még sincs semmi közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állítások, tulajdonképp félrevaló beszédek, komoly arccal és meggyőződéssel folytak, mint a víz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s ami több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Sohasem gondolkoztak még oly alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár így, akár úgy, mindegy: mert improduktív isméret; utána semmi haszon.

1850-51. évi Új Magyar Múzeum hetedik vagy áprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állítások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, így fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a tudós művelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az író, ha a magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. – Lám, írja Szontagh, a kalmükök, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyítanak, mint a művelt európaiak. Ők kevés ismerettel bírnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet útmutatásai szerint művelték.” – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt mondjuk reá: ez aztán igazi… igen! kalmük tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állításokban. „Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fenntartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi ismeretkört kiegészítik, vagy az életet csupán szépítik. Ezek improduktív, amazok produktív isméretek. Tekintsetek Amerikára, az angol, francia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat művelik, melyek az életben közvetlen hasznúak.” – S több ilyen húron pendülő állítások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén odamondá Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit” nem hagyhatja szó nélkül; s meg is cáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét” vált Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaival; s megint a szobán kívül, majd falun keresi a tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rossz vizű városban; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „másképp az isméret való, élethű és életre alkalmazható nem lehet”. – „Azért ki a természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is; és az eszményi úton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.” Itt még tovább megy Szontagh a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel, szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe; szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az irodalomban”.

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok vitatását; mi által tulajdonképp mindent eltagad, mi kézzel nem fogható, utasítván bennünket a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik”. Nekem úgy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot, hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a városban, de nem falun, mint Diderot, és mégis szemlélődésről beszél, melyre ifjú kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily úton nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Szontagh írja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük például Isten, hit, halhatlanság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága, amint közvetlenül előttünk állanak, hogy éppen tárgyilagos igazság következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a tárgyaknak ilynemű felfogása és aközött, melyet Hegelre ugyancsak ráfogtak, hogy az, ami van, ésszerű; mikor aztán minden visszaélés, ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben, mint éppen meglévő tárgyak, köztünk divatozó rosszak meglelnék igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre nem állított érvényét, tekintélyét. És ha elvégre úgy áll a dolog a tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, mint a középkor bölcsészei: vajon a külső tárgyak, amint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e, vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, amennyiben minden tudomány becse általok döntetik el. Mert úgy látszik, hogy az igazság magában kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más valahonnan, mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága, azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni: ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság; valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, ahol kézzel foghatja, s az igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több s magasabb fokozat, mint hogy éppen érzékeink elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi (subjectiv) más, mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése, egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel útján nyilatkozik, és nem más okból, mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen észi úton fölfedezett belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok úgy, amint elénk tünetkeznek.

Eszerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbé művelt elmék egynek veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, miképp följebb mondám, átallana megállapodni alább, mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, ahol ennek törvényeit már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s úgy hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmű hirdetése nem esik kívül a bölcsészet birodalmán, hanem ennek múltjába tartozik már a régi dolgok közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a gondolaton, a gondolat a tárgyon kívül kecses szemköztiségben, merev különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menüett táncosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taníták, hogy az ész nem mehet túl a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik, ami magában hóbort, mert miképen Kant tanítá, az észnek csak mint gyakorlati ismerő tehetségnek van érvénye; annálfogva magánélet és nyilvános munkakör világában az elmélet, a teoretizálás fölösleges vagy épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzellábbali hozzálátás, ez a lényeges. Azon időbe, mikor úgy tartották, hogy a tárgy magában hiánytalan valódiság levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökéletesítheti magát, mégpedig mint valamely puha és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag után”. Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak süllyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mindamellett is külső és idegenszerű maradt a tartalomra s ez amarra nézve.

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely búvárai, támaszkodva folytonosan Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor nem is hinné, szól új nyelven, új dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh Gusztáv a legújabb filozófiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb értekezésben, tudományos vagy vezércikki alakban, hogy földig ne verte volna Hegelt s más újabbkori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró szurkálások-, élcelésektől kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat ellenök; aztán talált gúnyneveket a német és magyar szobatudósság és zsófiféle[13] bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem háborítá, mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője se állott fel cáf vagy megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is elhitte, hogy igaza van mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós szónoklata Rousseau ellen, kit mindenáron össze akart törni, de már ekkor nem élt többé a francia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segítsen magán? Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A sapka természetesen hallgat.) Nem szólasz, ugye? meg vagy győzve!” – Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth: eredj onnan! Az árnyék elment, de újra feljött. Így van Hegellel a régibb bölcsészeti felekezet; így maga Szontagh. Leverik: fölkel; megölik: feltámad; rávallanak: újra előttök áll. Ez így foly mindazon idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A diadalmas fél egyre tombol holttesteiken. „E diadalnak férge van.” S mi történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni alább, ma leglelkesebb ápolója, híve a hegeli bölcsészetnek – félig-meddig, azaz közelít hozzá, miképp Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy az egyezményes bölcsészetről írván, szerencsésen használta föl ama bölcsészet néhány tételeit.

III

Egyébiránt általánosan a tudományok és különösen a bölcsészet életrevalóságát lehet védeni, csak külön ne választassék azok igazságától. A bölcsészet igenis hat az életre, de sohasem közvetlenül. Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy éppen fölötte annak, anélkül, hogy a mindennapi tevő-vevő életbe a legrövidebb úton, azaz közvetlen avatkozzék. Így az élet, a nagyközönség sohasem veheti első kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanítva, okoskodva, amikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen magának egy-két napra, hosszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön színekké van felaprózva a természet tárgyain.

De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh Gusztáv okosabban teende, ha a produktív és improduktív ismeretek valóban merev szemközt állítása helyett talán azt vitatja, mit Arisztotelész tanít, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott és akkor kezdődik, hol és mikor az ember és társadalom túl van immár az első szükségeken. Vagy ha őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg annyira, hogy miképp egy költői művet bírunk élvezni, egy szónoklatot megtapsolni, úgy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a gondolat élvezetére. Ezen állításnak azonban bármennyire ellenmond is a mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen ifjúnak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, míg az improduktív oldal emlegetése kedvetlenítő.

Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságúnak kell lenni nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a múltból, mint az idők kényszerűsége vagy felsőbb erkölcsi rend által megjátszott s hiúsított kísérletek. De ha ezen kísérletek talán éppen a bal és tévesztett felfogásnak, valamely korszerű, de mindamellett hibás gondolkodásnak köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással vagy a fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás nézetek, vélemények, meggyőződések kijavításával. Csak nagy megrendülések, világos erkölcsi rosszak, az emberi tudalom egységének megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők, melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt nézetek valamikép a helyes útra visszatéríttethessenek. Gondolkodást csak gondolkodás gyógyít.

Így ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi korszaka, midőn a régi intézvények halomba dőltek, s mindenestől új földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell változtatni. S hogyan lehető ez? Egyik rész feleli: a produktív ismeretek művelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak mindenoldalú műveltséget óhajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem vegyíteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtű minden vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.

Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassú, de annál tartósabb hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint nem készít távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem akarja lámpásba tenni, hogy utcai kóborlókat vezetgessen haza vele. Mert hova lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan lehúzatik fönségéből a bölcsészet, és a népek s egyesek külön és apró érdekei előmozdítójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz minden vallású és rangú, színű és érdekű tudomány, mely ahelyett, hogy a magával mint tartalommal foglalkodó gondolkodásban összehozná, egységbe hódítaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden szilárdság nélkül; a hajó súlypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz, hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért s magát fölismerő gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét mozgalmazzák.”

Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunnyadnak a külön érdekek, s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, miképp a virág vagy növény magvában a szín, illat, gyümölcs stb., még mielőtt kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni tüstént szavaimból az elhírhedt azonság Hetényi és Szontagh által lehurogatott tanítmánya. Mindamellett utána mondom, hogy ezen közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az igazi eszmeiség. Ily állítás lehet hogy sokak előtt nem fog tetszeni, de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horác igaz és céljahű férfiát, kit az állhatatosság egykedvűvé tőn a polgárok haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvűen veszi, ha rászakad az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama fönségében?

Azonban az eszme éppen azért életrevaló, mert minden különösségek, ellentétek, sőt ellenmondatok megvannak benne, mint rejtve dúló és forró, állító és tagadó elemek, mert ez az útja a létesülésnek. És e ponton igazán az elmélődés (speculatio) magasságain vesszük magunkat észre, hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra a pusztán csak különböztető és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendű míveltség, az úgynevezett józan ész, miképp nálunk, úgy másoknál is, rendesen „inconsequentiákat” vesz észre legnagyobb embereiben; de a felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az elvesztette ügyét. Az egész nemzet prókátori műveltség volt. Különböztettünk vég nélkül, de nem egyesítettünk soha. A fejünkben kicsinált szubjektív igazságot, egyoldalú különbséget kidobtuk a világba, hogy álljon meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába volt is. Az eszme történetének hazai búvára egykor keserű mulatságát fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák” hajhászatát minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a nyilvánosság terén.

Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint gúla csúcsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés; ez az igazságnak valódi felfogása, mellyel a köztudalom is egyez olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta fogalmát. A bölcsészettől éppen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább követelhetünk, mert ez tulajdonképp az igazság tudománya, mely minden más tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gúla legfelső köve csak azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: úgy a bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, rövidített egyszerűsége, szóba fulladástól kimenekült összehúzása, érdekektől ment tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, úgy semmiért. Általa nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában működő ész élesíti s ismeri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasítást ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó falusi borbély is túltenne rajta, ki addig feni szerszámát, míg finom élét a puszta szem már be nem láthatja.

Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar különbséget tenni az emberi érdekek között, ezáltal azt műveli, hogy egyenlően osztja befolyását egyetemes művelődésünkre. Ezt érzi a világ, isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan életrevaló, anélkül, hogy segítségre volna szüksége innen vagy amonnan; sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szívét, érzékenységét, akkor kivívja magát mindenáron, mint a keresztyénség, mint a hitújítás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az úgynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is írható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem

Az eszme áll, mióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág,

és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz: kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy avagy csak egy percig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az igazság ily magát kivívó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz összerű; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság általi becse felől, megszűnik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik, hogy az életrevalóságot kevésbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint eddigelé; a közvetlen hasznúságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet tanulmányozni a franciaországi események között, melyek mint bölcsészeti mozgalmak, éppen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn veszett hírbe hozták ezt.

VI

Sokak előtt feltűnő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előítéletül nézetik a bölcsészeti művelődés ellenében; talán annál feltűnőbb, hogy éppen jó magam állítok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget elismerem, fejtegetem az irodalom más terén; de ha bölcsészetben általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság különbségei; s éppen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan útján keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más módosító befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.

Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez nem más, mint a helyiség adaléka; és gyönyörűen veszi ki magát a költészetben és mindabban, mi ehhez tartozik. Már a felsőbb fokú szellemi élet, a vallás körében kevesebb súlya van a nemzetiség fogalmának; vagy tulajdonképp nemzeti vallásról csak addig lehet szó, míg valamely nép a kezdeti állapotot éli, s az érzések árnyalatai szerint tudja magát legjobban kifejezni; azaz, míg a főigazságokat, melyek tulajdonképp eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész tárgyait is érzési felfogással teszi magáévá. Ezért van együtt minden ifjú népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön nem vált, azaz feltisztulatlan, gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet, mely a primitív világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet sohasem nőhet ki veszedelme nélkül.

A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a vallásban, végképen megszűnik utóbb a bölcsészetben. Ezt így tanítja a történet, a mívelődés története is, mely tulajdonképp az emberi szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben, az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kora kiválólag nemzeti kor. Mintha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyíti magát szóba, tettbe, mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első műveltsége nyelvben, polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben; hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda figyelemre méltó nyomait s ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök díjról vagy a jutalom- és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a gondolat mint magáéiban ismér magára; s viszont csak így vetnek súlyt a nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet, ha nem érzi múltját, elveszti jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.

A kezdeti műveltségben tehát már benn vannak a bölcsészet csírái, különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni. Én már ezekről írtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén, hogy a közmondások nem általános igazságok, hanem leginkább az állapotokból és körülményekből kifejlett állítások. Hasonlóan ítél Hetényi: „Felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások, a rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis ki nem pótolhatják. Sok közmondásaink részint csak félig-meddig igazak, részint nem tiszta morált rejtenek magokban.” – Afféle régiségi búvárlatok, mint a bátor Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények, melyekből egyképen fejlődhetik mindamellett csodagyermek és Antinous.

Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik, közvetlen, első szemre való felfogásai az igazságnak, a gondolatnak azonban nem adnak nemzeti bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a múltba, s örvend birodalmának, hogy a homályos eredeti műveltségtől a napfényi tisztaságra bírt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan öntudatlan, de később öntudattá virradott állapotban. Ez oka, hogy a szélsőségek itt is, mint másutt, érintkeznek, és a kezdeti műveltséghez oly szívesen hajlik a valódi bölcsészileg művelt elme; míg a közrendű értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egyetemes elvnek is vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.

A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet, keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb. tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arcára, enyhesebb vagy ridegebb modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás, nem alakítják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek jellemzéseit aszerint, amint az éjszaki vagy déli sark felé, forró vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden újdonság, eredetiség, melyet csak a saját módú élet adhat; de azt nem hiszem, hogy a gondolat, az eszme fokozatai másképp fejlődnének egyik mint másik oldalán a földnek; azaz más volna az állomány és járulék (substantia és accidens), a fő- és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint másiknak. Ahonnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő, melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv; hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül sohasem fogja ez utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.

Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind tűrhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mindamellett áll, hogy a bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szívesen vegyül be a nemzeti töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozófia megállapítása körül elmélkedvén így szól: ha a kellő „föltételeket teljesítendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozófiával fogunk bírni; azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi művelt nemzetekéitől különbözővel, úgy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a német filozófiát a franciától, ezt pedig az angoltól stb., mert minden nemzeteknek képzetmódja, mint az egyedeké, különböző.” (280. l.) – Utóbb így folytatja: „Hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensúly találtató, melynél fogva félszeg empirikái vagy racionalisztikai kicsapongásokra nem lehet hajlandó.” (281. l.) Ugyanezen nézet híven másoltatik elénk ismét őnála, midőn az egyezményes bölcsészetről ír, állítván, hogy ez más kútfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti szellemünkből, amennyiben hazánk említett égalji helyzeténél fogva, a mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség, érzemény és ész közt”. (7. l.)

Fölkérem az olvasót, hogy kísérjen figyelmével. – Amennyiben ritka egyensúly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a magyar elme éppen azáltal, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha már ezen arány vagy egyensúly elménk javára van, s előnyössé tesz bennünket valamely talpraesett bölcsészet bírásában, miért nem tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden ágaiban a műveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, aki hun eleinket nem is tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmű francia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az úgy van; mert az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egypár évnél tovább ki nem állja, számtalan mellékkörülmények dolgozván körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyású, meg kellene látszani nyomának a történetből, mely szerint mindenfajta nép, mely itt hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt s összehangzást elmei tehetségeire nézve, mikor nagyszerű fölfedezéssel örvendeztethetők vala meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly hatékony voltát bizonyíthatók be. – Utoljára az arány és összehangzás oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel, hanem inkább anyagi módra s külsőlegesen. Ez ellene van a lélek állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira süllyed a lélek, s odaesik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás, mintha külön, önállókul nézhető erők – vagy tehetségekből vagy éppen vegyülékből, melyek egymáshoz így vagy amúgy aránylanak, állana. Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása, ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből, melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. Ami pedig az arányt, összehangzást illeti, mindkettő alrendű kategória, és megjárja például a tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet például a magyar szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van, mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p. 4:8 = 16:32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az összhangzás, a lelki tehetségekre alkalmazva. – Az összhangzás tulajdonkép a különbözők egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van színek, hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, ti. az ész, érzékiség, másnemű ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az egész lélek, akár ítél, akár emlékezik stb. A súlyegyen éppen alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerű, de semmi esetre sem bölcsészi.

De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, ahol azt írja, hogy minden nemzet képzetmódja, különböző levén, bírhat is különböző filozófiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden kedvező címről az alaposságon kívül, ha szinte unalmas lennék is. Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy külön filozófiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; aminthogy úgy is van. Honnan tehát Szontagh tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat helyére emeli, s a bölcsészet alapjául veti; holott a képzet éppen azért képzet, hogy azt, ami magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja előállítani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél fúvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Így a hegy latinul (mons), talán a francia monter (fölmegy) igével rokonosan, azon képzettől van véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen (elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek különbözőleg, másképp az egész világ nyelve egy volna; aminthogy a rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül, mert a különbség nem általános; ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek; például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt, Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alakú, értelmű szók visszaadásában; ha eszik, essen egymással külsőleg is egyezők stb. – Innen igen természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poézisra való kisebb-nagyobb hajlamáról aszerint, amint eszi vagy érzéki, lényeges vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból, melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai lehetnek s vannak.

A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes bölcsészeti művelődésre nézve; s a bölcsészetnek mint tudománynak szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési bűne innen ered. Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem gondolat azaz törvény, lényeg is dúl és forr bennök? Ki tehet róla, ha valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle, hogy a tárgyakról csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról: mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek szerint oly világosan kiderítette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem mindamellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele, példák mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat; mi egyenlően fejlődik minden népnél; így, ha tárgyára nézve, mint Szontagh is mondja, nincs magyar, azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés: bölcsészet-e oly tanítmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik; s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gúnynévnél, cifra szónál? Más szóval: lehet-e tárgyán kívül vagy inkább tárgya nélkül a bölcsészet akár német, akár francia, akár angol stb.?

Mi játszik hát oly lidérci játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi, úgy Szontagh is ekképpen tanítanak: van egyéni, van nemzeti és van világfilozófia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben így fejti ki nézetét: ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép bölcselkedik, az ez úton támadt filozófiai meggyőződése egyéni filozófiája. Nemzet egyénekből áll, éspedig föld, éghajlat, történet, állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből, mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyítván, miképp van filozófiája a gyakorlati szellemű angolnak: skót iskola (talán inkább a locke-i?); az életrevaló franciának az eklekticizmus; a német szobatudósok filozófiája pedig életben is oly hasznavehetlen, mint önmagok. Van tehát nemzeti filozófia is, éspedig nemcsak nyelvre, de szellemre is különböző. Ezt az irodalmi történet is elismeri, angol, francia, német stb. filozófiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira nézve, ez oknál fogva minden igaz egyéni s nemzeti filozófiának is lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanaznak, tehát világfilozófiának kell lenni.[14]

Más szókkal az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozófia is; ami pedig nem lényeges, az nem is filozófia sem egyénben, sem nemzetben; annálfogva apródonként s a műveltség eléhaladásával le is hull, mint a kacagány, az ivadékokról, kik aszerint vesznek fel új módokat életben, viseletben, gondolkodásban, amint szorosabban ragaszkodnak a tudat eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; amint mélyebben kutatják az igazság megalapítását, vagy elfogadják, mint készet, készenlevőt további vizsgálat nélkül más hitelére, tekintélyére; mikor nem a bölcseszet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Szontagh által úgynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.

Tehát az játszik efféle lidérci játékot bölcsészeinkkel, hogy amit csak gondolat és fogalom alakjában bír a tudalom mint tartalmat és lényeget; a képzet alakjában is bírni akarják színről színre, miképp bírják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy bírni akarják a színt a szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik lidérci játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé óhajtják tenni, midőn bölcsészetre is átviszik, mely pedig egyetemes igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok rendin nem segíthetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem művelte ki maga, hanem a többivel együtt; s úgy, amint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi művelt nép csinálmánya. Így az egész nemzeti bölcsészet kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány történetében. Ha tehát mondatik: van görög, francia, angol, német stb. bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani úton járó filozófok akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé-kevésbé volt befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Miránk nézve sem az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy szellemi becsünk s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének tudományába s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között. Ekkor ki fog nyilvánulni, minő lényeges adalékkal járultunk a szellem országának műveléséhez, s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint van görög, francia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által, mely éppen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egysorsú és vérű nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az ismeretek csatornáján az emberiséggel is egyesítsen. A nyelv az a csodálatos eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható igazán műveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes eléhaladást; így valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének megtartása mellett is, a szó igaz értelmében művelt, pallérozott. És ez a nemzeti egyéniség egyetemessége.

VII

Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanít nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerű tények közlője, s nem vét önrendeltetése ellen, ha említ bölcsészetet angol, francia, német földön; így lehet arról beszélnie magyar hazánk múltjában is. De a különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a gondolat tudományának művelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való betelepítése az időnkint feltűnt újabb-újabb mozzanatoknak a legújabb korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skót föld száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jöjjön az ismeret akárhonnan, csak jöjjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldalúság ellen, mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.

Sem az angol, sem a francia, sem a német vagy akármely más nemzet sem tőn egyebet, mint forgott a gondolat művelése körül – bizonyos eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és így minden nemzet bölcselkedése nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépítéséhez, nem valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész egyetemességénél fogva. Szerintem úgy nem található bölcsészeti nemzet, miképp nem található nemzeti bölcsészet. Ismerjük a régi logikában a Kant-féle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észviszony. Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az emberi tudalomban; és hallottuk, hogy például Kant fölülemelkedett a „quantitas” kategóriáján a „relatióig”, de a „modalitáshoz” már nem bírt feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi szellem a quantitas szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság világában szerepel főképp, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette ki legjobban Locke híres munkája által; míg a francia inkább a „qualitas” kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; így tovább az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes vagy különös művelése által fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség, Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon művelte a bölcsészetet.

Így tanultuk ezt valaha még az iskolában; így kellett tanulni; és csak ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti bölcsészet önálló, történetileg különváló szellemi munkásságul nézetik, ám legyen; érjen, amit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak volt képessége a tárgyakat quantitas azaz érzéktapasztalati úton művelni, hanem akármely népnek; s művelte is a francia, szinte a legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez annyit tesz: az angol bizonyos fokig művelte a gondolatot vagy ennek tudományát történetileg. Éspedig úgy látszik, hogy ezidőszerint leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati úton megállapítani. Megállapítja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha francia bölcsészetről van szó, mondhatjuk, miszerint ez az angol tudományt túlságig vitte a múlt században, mint mai nap talán a német eszmeiséget feszíti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Így lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e úgy bölcsészete, mint nemzetisége mellett, kétlem; de hát odalesz-e nemzetisége, ha művelődése változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reiddel mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen úgy, mint mássá a franciának Cartes, Condillac és legújabban Leroux Péterrel.

Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldalúság vagy tulajdonkép egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet így és nem amúgy is gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása éppúgy, mint az eklekticizmusnak cáfolata a franciáknál; ott van az angol Reid, Battie és Oswald józanészi bölcsészetének legerősebb lerontása magában az angol irodalomban Priestley s mások által. Szerencse, mond Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem lehet oly egyoldalú, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy”; hanem élő elevenség a lelkekben, a szellemekben új meg új nyilatkozásokkal anélkül, hogy magáról lemondana, s minden új alakulásokban ne magát szülemlené újra ismét meg ismét. – Idevágó példa volna már név szerint az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott űzetik. Igaz, hogy az angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak. Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vőn a kertművelés, Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban tünteti ki gazdászatát. Vajon ezek közül akármelyikben külön áll-e a gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek minden csínját-bínját kimeríti, hanem abban, hogy a csatornázást, a kertművelést, selyemtermelést, vaj- és tejgazdálkodást is még sok tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul, ha nekünk a bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik, mint ahogy azt akár Angol-, akár Francia-, akár Németország kiművelte, tehát a nemzetiség ostyájában, akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél. Töredékesség után csak a törpék nagyok.

Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög, angol, francia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint bírható ez a tudomány, miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar szintén egy saját nemzet? De ezt így lehetne folytatni: ha van római, arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette világhírűvé s használatúvá; amerikai villany, mert amerikai ember ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtű, mert Olaszországban találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik lengyel volt stb. Azonban, miután a római számjeggyel alig mehetünk tovább, mint a tíz ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtűnek a nemzetiséggel?

Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előítéletek nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és francia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága, tekintélye, mert, úgy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati műveltséget, a produktív ismereteket; s mindazt a józan filozófiának köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyít semmit, mert nagyon sokat akar bizonyítani. Épen ily okon lehetne felhozni a kínai népet, mely sokkal régibb, mint az angol, s ami fődolog, nem is keresztyén, mindamellett porcellánt, szőnyeget pompásan tud készíteni, hihetőleg mert nem él (vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszítsük ennyire a nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden híre-tudta nélkül. S ha oly messzi visszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom, hol állapodunk meg vele. Mert a produktív tapasztalati ismeretek kutatása is lehet olykor veszélyes, szédítő, legalább azon bölcsészet szempontjából, mely az életrevalóságot s gyakorlatiságot papolja, s ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mindamellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen, minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is? Hát azt a Nílus forrását minek fürkészik egyre? Nem elégszenek meg véle, hogy utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol nép igen szellengő nép, felhősdi számító; nem tudja a maga hasznát, midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nemrégen is alig találtak egy darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek a jeges tengerbe, hogy desperációbul utoljára egymást ették meg.

Tréfa vagy komolyság? Amint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem úgy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után megközelíteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólítja fel. – Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán bírja minden nép s minden egyén anyagilag is segíteni, előmozdítani. Nem akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő bajok, minthogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, minthogy minden, aki felettök ítél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanítója.

Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert ismétlem, úgy, amint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi művelt nép csinálmánya. Az emberi ész nyilatkozása időnkint az emberiség közös műve. Mennyiben járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható; valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez, kategóriához ragaszkodott volna, sőt taníta sok egymással ellenkező tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni, melyik volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből, vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe öntése által tudománnyá, mely egészen akar ismertetni s nem részenkint, mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honosítson meg valamely nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ, hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy balsorsának. A német más körülmények között éppen oly gyakorlati lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez állapotban maradna; így az olasz, így a magyar. A héber nép irtózott a kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját magától, amint kezdetben volt, hogysem mástól.

Az újkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Franciaországból indult meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum”-jával, mely három szó egész mélyében rendíté meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdami Spinoza, kit a hannoveri Leibniz, kit a német-latin Wolf váltott fel egymásután, fokozatosan. Más oldalról a tapasztalatiságot Locke és Baco nyomták erősen, kik után a skót Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.

A königsbergi bölcsésszel így megint az európai szárazra jött által a gondolat művelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. – Kant, ha szabad így szólani, tudományos végrendeletet tőn a bölcsészet iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal műveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fennakadtak törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt a múlt századi francia események miatt, mikor az anyag volt minden; csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez úton haladtak. A mester ugyan eléggé óvakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus kicsapongásaitól, szintúgy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat förtelmeire is; ekképp tehát valamely középút lett volna választandó, de nem volt még rá készen az idő. A francia materializmust ugyanis a német idealizmusnak kelle más oldalra kiegészíteni, s ez megtörtént részben már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dőlt el a filozófia sorsa, hogy az eszmeiség ismertetett el végetlen alaknak, mely a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható. Így Schelling még egy lépessel hatolván előbb, már az egész természetben eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagította föl. Hegel pedig összefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a tapasztalat mint kezdő ismérési mód éppen úgy megleli méltatását, mint a legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja lőn az általános eszmeiségnek (absolutus idealizmus). Az említett nagy elmék körül csoportosulnak már a kisebb-nagyobb tömbök nemzet és idő szerint; de valamennyien, kicsinye, nagyja, képeznek egy egészet, s állíták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficamodást tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki kedveért nem térnek vissza egy-két száz esztendővel. Ami történetileg megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti szavát”.

Nem példátlan ugyan a művelődés történetében, hogy a nemzetiség egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja másképp, csak ha ennek bírja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden intézetein valósítá azt annak idejében, azaz mikor még ifjú volt, s abban állott minden ereje, hogy fennállhatásért küzdött az egyetemes emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különítő, tehát éppen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs megállása ímez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama sok jöttment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki-nekiesvén Európának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás után, mint a kő, tűntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem volt erejök egyenlő színvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerűek voltak, hogy nem bírtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de azután jő az egyetemes műveltség, és lenni bölcsészinek vagy az egyetemes világforgással haladónak.

Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje sokképpen hevített és csalt bennünket. Vajon miben állhatott akkor a magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a műveltségi élet? A nyelvnek híre sem volt a tudomány embereinél egy-két szerény írón s a népen kívül. Szent István kora azért volt és marad is nagy, mert az európai uralkodó eszmék színvonalára emelte s vívta föl nemzetünket. És mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást. Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei szempontbul az első. Kérdjem-e: melyik a méltóbb gondolkodás s igazabb ítéletmondás? Így vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben csak a tiszta, minden előítélettől ment, szabad felfogás az egyetlen biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bűn volt 1841-ben egy akadémiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább úgy hittük. Hisszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép Parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg”. A hazafi örömest hall ilyet, s örvend magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És Zrínyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. Enélkül senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kívül is vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás engem is hevít és hevített szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt mások is tudják és becsülik törekvéseim között; mégis nem tudom eléggé megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót írta: minden ember legyen ember és magyar. Úgyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa e világot. Vajon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen, élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke, hatalma, tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a keresztyénség, a polgárisodás szelleme?

Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a művelődés története sohasem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró vagy a sarkak hideg öve alá vette volna útját, hanem a történeti kor óta előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között, ez mégsem alapszik az emberiség fogalmában, azaz fogalmilag, a lélek állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbé szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely egyetemességek tudása, különösségbe úgy be lehessen foglalni, hogy semmi más ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem. Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előítélet, ha bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet, művészet, édes hazaiság, ha nem akarjuk körén túl feszíteni, szétpattantani.

XVI

Úgy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet mondaszerű adatból Püthagórasz óta filozófiának hí a tudós világ, jelen korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vőn új fordulatot, s az úgynevezett gyakorlati szellemeknek virradt fel, de hihetőbb mégis, hogy valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg nem állapodni; első esetben, hogy elháríttassék, másodikban, hogy reá mívelődjék a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állíthatjuk, hogy a bölcsészet elérte férfikorát, vagy legalább túl van a fejlődési korszak vergődésein. Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak óhajtok egy kis örömet szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképpen Kant óta történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserűséget, ha állítom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévúton járnak, talán végmeghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.

Ma már nemigen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat, kétely, bírálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, ami benne életrevaló, elsajátítható volt, minek öntáplálkozása végett hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (eklektikus) bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet ferdén látott alakulásai: az angol vagy skót közérzék, a francia felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy új emelet van készen; ezt kell meglaknunk, megerősítenünk, hogy tovább építhessünk. A szellem, úgy látszik, megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, amíg új irányt lel. Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem új, hanem csak megújított kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe ömlés, a tudományi alak megnyerése, míg a másik oldal, az anyagiság, mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez utóbbi újra kezdi a harcot,[15] mint Macready Macbethe, mikor már haldoklásábul még egyszer felemelkedik, s megerőteti magát utoljára. Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz eléggé bohó a természettudományok ítélő széke elé vonni az eszmeiség elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa, volt az ítélőszék, a legfelsőbb bíróság. Hányszor állíttatott szembe egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap éppen a legnagyobb természetbúvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanúságot a szellem ügyében.

Ha tehát megújult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi várható utána, mint ami eddigelé történt, hogy az eszmeiség újra megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előrehaladott irodalmakat s egy színvonalra emelkedni velük. Csak az a kérdés: miképpen használtassák fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy általán tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s aztán nagy üggyel-bajjal ültetnünk által s honosítani meg. Ilyenkor a mi tudósaink belekapaszkodva egy-egy külföldi nagyságba, vitték a nevét s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tűzzel-vassal; inkább, mint honfitársai odahaza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust, Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyűlölettel is így voltunk. Sohasem üldözték jobban Hegelt odahaza, mint nálunk. Azonban a szeretet éppen olyan volt, mint a gyűlölség: bűn. Mind a kettő tekintély rovására történt: s ez mutatá, és mutatja ma is azon álláspontot, melyet a bölcsészet mint tudomány irányában elfoglalva tartunk, így hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau és Voltaire felől, ha tetszik, újdonságképen csak jelenleg olvashatunk eligazító elmélkedéseket. Van embere a múlt századi bölcsészetnek oly meggyőződéssel, hogy ami azóta történt, mind hiába történt. Így rothasztjuk az életet fölösleges tudnivalókkal, miket már régen el kellett volna felejteni vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit ételből a gyomor, ti. táplálkozásra szükségeset. – Mind e jelenségekből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem érzett volna. Mindenkor beléestünk a mozgalom körébe, s fejlett körültünk, s szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy szerencse, így és nem másképp magyarázható meg, ha nem hullottunk ki, mint önmíveltségű nép, az idő rostájából.

De a mi bűnünk, szeretet és gyűlölséggel egyiránt, igen természetes volt mindeddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul, és nem mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere. Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a műveltség simító befolyása által, s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy tudományi múlttal nem dicsekhetünk, de más részről férfiatlan is, mert erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy ami nem nekünk való, bizony nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés, a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk, nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek fölismerése. Költőnél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De ha még a költészet is idegen formák után műveli magát, és még sincs elzárva előtte az eredetiség, mennyibe kevésbé van okunk kételkedni magunkszerű bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji viszonyokról származnék, mint a „Propylaeumok” szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem újonnan fölmelegített módok és elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különcségei adnak, hanem egyenlő méltatása mindannak, mi nálunk az idők folytán az eszme javára s érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód, melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s irodalmunk részéről óhajtok. Tehát valamely történeti szempont volna elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli forgódása.

Nem én vagyok az első, aki ezt sürgetem. A magyar akadémiáé e részben az elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte pályakérdésül adni fel: tudományos mívelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a filozófia állapotja iránt; és tekintvén a filozófiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél. És éppen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akadémia, mutatja, miszerint tárgyam földerítése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A beadott pályaművek lehet hogy megfejtették a kérdést, de a további nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismerve Balogh Pál és Hetényi pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet íróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére, az írók bővebb ismertetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataiból, de mindamellett csak egypár helyen, míg legtöbb esetben nem hagyja belátni, honnan, mit és miért állít, ekképpen nem vagyunk minden lépten biztosítva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan, s a történeti alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük például, miképp Arisztotelészt vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kívánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át tanulmányozni s kivonatban közzétenni, mások ítélete alá is bocsátani az irodalom útján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. – Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy búvárkodó elmének fogja, éppen ezért, maga felé ragadni szeretetét.

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék aziránt, hogy adataink sovány múltra, szégyenlendő kezdetre fognának visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s éppen ellenkező a történeti szemponttal. Hiszen a történetnek éppen azt kell mutatni, ami történt, ami megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint közönségesen a történetírók, hogy a mi eleinknek a tűzimádással nem éppen legalább való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének, különösen az ión iskolának, hogy Thalész a vizet, Anaximenész a léget, Anaximander a vizet és léget, Héraklit a tüzet, Empedoklész az elemek káoszi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, míg Leucipp és Démokrit a parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthagorasz által alapított olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek, s ezek egymásra működésének harmóniájából hozta ki a világot? Így vagyunk a többi iskolákkal is. És miért nem volnánk így továbbá minden egyes népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak kell magunkat felfogni, megismerni; s vajon aggodalmasan kell-e nyúlnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test halála után, egész saját, neki való helyen egy nagy társaságban együtt tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt nem látszott éppen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, míg Sartori Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rákapunk a nagyra is. Hibábúl, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán úgy látnók, hogy az a nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátítván a fő eszméket a külföld tudósaitól, vadonat újdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és veszekedni rajtok, mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon körülményeket s föltételeket, melyek alatt, által és között az említett bölcsészek tudománya nem éppen szörnyeteg szülött vagy az emberi elmejárásnak ficamos gyermeke, hanem rendes maga útjáni teremtmény gyanánt mutatkozik s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával óhajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily útú művelése; szakadékos jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb újdonság is, míg végül hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt, mint a gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Minden semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán minden gonoszkodás nélkül állíthatnám, hogy mi magunk között elméletét állítottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rossz órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járású, és legott elkezdtünk lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek. Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar „keleti faj” és „gyakorlati irányú”; így felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós címet gúnyul szokták használni akadémikusok éppen úgy, mint újdonságírók, előtte, utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állítások? Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az irodalmat s tudományosságot fejtegeti egy-két elme, de még nem jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony nem válik dicséretül az a fél meleg, fél hideg indulat, mellyel a legújabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak áldozatul kell vinni az írónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő méltánylást gerjesszen Szalay, Teleki, Toldy enemű vállalata iránt? Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtár”-nak csináltatott? Az „Erdélyi történelmi tár”, a tudós társasági „Magyar történelmi emlékek” hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember óhajtana ilyekrül nem beszélni, mert kínos kínnal esik. De a kényszerűségnél, mely ilyekről beszélni kötelességül teszi, fájdalmasabb volna mégis a hallgatás.

Senki sem olvasta hívebben a történetírókat, mint én; dehát hol volt az a magyar történeti munka, mely kielégített volna? Hadainkról, katonai erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelen lenni véltem magamat nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel voltam az ipar, céh- s jobbágyrendszer múltjára, s már-már történetíró lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcseszet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a festész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Ki-ki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után sóvárog, melyhez az irodalom ismerete ad vezérvilágot. De az irodalomnak sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal bírna mind e felől: úgy a nemzet. Éspedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába mondatik egyesben ifjúi megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti műveletlen kornak: annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében; nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s óhajtanám ismerni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége, közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja had- és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak egyet. Melyik a sok közül a mester, nem bírom kivenni, mert gyakran a vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb, noha legbizonyosabb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajtakapjuk a szellemet az igazságon, midőn Isten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük meg az egyest; midőn gondolatait és érzelmeit vallás-, bölcsészet-, aztán szépművekben tárja elménk, szívünk elé; s úgy gondolom, hogy eme dolgok ismerete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát óhajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról: micsoda fokát bírja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet történetében. És ha mindezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk esnék a földig alázott bölcsészeti műveltséget nem lábra állítani, hanem mélyebb süllyedéstől megóvni! Mert ha százszor derül is aranyidő az anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte divattá emelvék, mégsem fognak lehullni magasságukból az égnek csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig éppen a magas metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk mint nemzeté, saját népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás-, polgárzatban; mi az, minek nevében annyiszor formáltattunk újjá ezer év alatt: úgy fogjuk találni, hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s érdekében történt; és ha külön címet szán is művében az anyag ügyének a történetíró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt vőnek, mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az igazság, a magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megfordítva, de mégis emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalú, ügyvédi felfogás ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet öszszerűen, együttesen fogjon fel, végkép gyarló s egyáltalában képtelen. Az ilyen felfogás ellen óvást teszek, s újra mondom: ama nagy változások, melyek az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogyne volna hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésű okát, vagyis az idő lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a hűbériség, a hitújítás, a szabadelvűség csak külsőleg ragadtak volna reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot: megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és bizánci, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, úgyszinte bevon bennünket legújabb idő szerint az európai bölcselkedés ármozgalmába, de kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vagy érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar sohasem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha őseink nem sokat gondoltak volna velük, miért lennénk mi különbek, mint voltak apáink?

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalú míveltség előtt, de máskülönben nem igaz. Mindamellett bizonyos, miszerint akik a történetet az emberi szellemen kívül keresik, vagy történeteikből a tudat, a gondolat életét kitudják, előbb-utóbb kiesnek a történetből mindenestül maguk is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S megvallom, e ponton engem egyes társalgási mondatok, önkénytelenül elejtett szavak is érdekelnek jóravaló emberek szájából. Itt azonban nem szükség urát adnom, kitől, noha ma is élő magyar írótól hallottam ily határozott, egyenes nyilatkozatot: „A tudományok legközelebbi változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika elenyészend közülök.” Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a papiroson, mégsem áll magában. Ám enyésszen ki a tudományok sorából minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem kevesebbről, mint eszéről kellene lemondania. Azonban kérdés: lemondhat-e? A vakand túr, mert neki túrni kell; az ember gondolkodik, mert ezáltal ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legföllebb is meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek óvakodtak a metafizikától. Név szerint Newton, de csak a természettanban; mindamellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen óvakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba. Isten tudja, hány ember hiszen, úgy, mint ő ki találta ejteni a szót, ha szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna óni magát Locke-tól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően felfogva, míg átlátszóvá nem tétetett a búvárló gondolkodás által. Mint nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, úgy kell kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának tükörévé. Mert a történet nemcsak tények halmaza, előszámlálása; de sőt inkább a tények magok is akarat, elhatározás, meggyőződés műveletei. Eszerint ami nálunk az idő folytán ténnyé vált, az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és meggyőződések szigorú egybefoglalása viheti oda műveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önismeretté világosíttassék fel, s egész történelmi életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, amit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólítom fel a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet művelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kísérletekre a bölcsészet útján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. Azonban a szellem sohasem fog előmenni a maga természetén kívül. A szellem élete a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is oly szerepet játszik ez, mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség a szellem igazsága, egészlete. Azonkívül csak töredék, összefüggetlen részenkéntiség. Óhajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni, meddig csak nyomokat lelünk, a múlt emlékeihez. Helyezzük be hát magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt óhajtom, nem beszélek valamely soha nem gyanított eredetiségről, hanem gondolkodásról, olyanról, amilyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az eredetiségre nem szükség egyéb, mint az emberi szellem búvárlása, fölismerése. Ez úton senki elől sincs elvéve az. Ilyformán együtt vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak; de koránsem nemzetiségi önségből, hanem mert szeretem, hogy mi is gondolkozzunk, nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is, kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz; de reszketek ama szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is süllyedtünk, hogy eszméink, gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly vívmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én, hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az emberiséggel. Tudom, hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a vízcsepp természete nem más, akár Tiszábul, akár Rajnábul meríttessék, de mégis a Tisza délre foly, a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a hazai bölcsészet neve alatt értek? Úgy vagyon! mert az egész csak hasonlítás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti múltunk összeállításábul folyó fogna előállni a szellemi élet mozgalmával, elevenségével; és ki fogna tűnni a munkarészlet, melyet a magyarság elméje vőn a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség, mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s méltatlant magához! Vajha előítéleteink földet veszítsenek a bölcsészet mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önismeretnek és a nemzeti tudalomnak azáltal, hogy az idők rendiben mindig volt annyi életrevalósága szellemünknek, hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában, öt-hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről; s amit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme s bölcsészete okvetlenül.