kb. 34 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
NYITÁNY
HÁRY JÁNOS
Dalszöveg
A jó lovas katonának de jól vagyon dolga.
Eszik-iszik a táborba. Semmire sincs gondja.
||: Hej élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet.
Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret. :||
A zöld mezőn megpuskázik, nyer az ellenségtől.
A kvártélyon mulatozik, nyer a menyecskéktől.
Hej élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet.
Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret.
*
Sej, Nagyabonyban
csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt!
*
Sej,verd meg isten aki eztet csinálta.
De mégjobban aki ezt kitalálta.
Elviszik a elviszik a szeretőmet messzire.
Sej,ferenccsászár sajtalan kenyerére.
*
Felszántom a császár udvarát,
Belévetem hazám búbaját,
Hadd tudja meg császár felsége,
Mi terem a magyar szívébe.
Bánat terem abban búvetés,
A magyar élete szenvedés.
Áldd meg isten császár felségét,
Ne sanyargassa magyar népét!
Áldd meg isten császár felségét,
Ne sanyargassa magyar népét!
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
PETŐFI SÁNDOR
ÉN ÉS A NAP
Bámulja sok oly epedőleg a holdat,
Ezt a megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én merengve rajt.
Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas, fényes, hő napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a nappal:
Mi hűséges két szerető!
Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a sors,
Csak azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
A szép napot, nem láthatom.
De szabad a holtnak egy óra naponként,
S én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyíljon meg az délben nekem!
Pest, 1845. szeptember 10-24. között
*
A ZSIVÁNYSÁG VÉGE
Hej zsiványság, derék szép zsiványság!
A te véged hatalmas mulatság;
Lesz belőled, ugy hord a szerencse,
Száraz fának száradó gyümölcse.
Hogy kimulj, szikrát sem fáradsz magad:
Kitekeri a hóhér a nyakad.
Hogy pedig ne láthasd szégyenedet,
Kivájják a varjak szemeidet.
És mig tested a táncot ugy járja,
Amint szól a szelek muzsikája:
Mélységében a sátán házának
Lelkeddel az ördögök labdáznak.
Pest, 1845. szeptember 10-24. között
*
EGY FIATAL ÍRÓHOZ
Üdvezellek, ifjú pályatárs,
Pályatársam s szeretett barátom!
Egykor én terólad jósolék,
S jóslatom most teljesedni látom.
Láttam egykor egy kis felleget,
S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz.
E kicsiny felhőcske te valál,
És most villámterhesen közelgesz.
Jőj és ontsd lelked villámait,
S lángjaikkal gyujtsd föl a világot;
Rendűljön meg a föld, amidőn
Mennydörgő jelszódat elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló hangok;
Mert ha nagy az égiháború,
Félre szokták verni a harangot.
De azért dúl a vihar tovább
Minden félrevert harang dacára.
Igy barátom, te se hajts ama
Jajveszéklő emberek szavára.
Ekkép kellett volna nekem is
Tenni sokszor ostromolt pályámon.
Én e tehetetlen hangokat
Figyelemre méltatám. Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
Én, ki ilyen rokonszellemű
Pályatárs után már rég sohajtok.
Fölléptél. Ez engem megujit,
Hogy a sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!
Pest, 1845. szeptember 10-24. között
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc
Istenáldotta búza
A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett.
– Mit visz, Mári néném? – kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
– Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam a vállamra a Mári néni „nehéz körösztjét”, és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
– Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom: – Adja az Isten lelke üdvösségire…
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
– Van ám, Urunk-teremtőnk – jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.
– Ejnye, ejnye – csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?
– Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik – panaszolták az angyalok.
– No, ez nem jól van így – tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:
– Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
– Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet – mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni.
Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
– Isten nevében vessünk – mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.
– Isten nevében arassunk – mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.
– Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet – sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.
– Hát azzal mit akarsz? – kérdezte a felesége.
– Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
– Isten segítsen meg jó szándékodban! – igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
– Te vagy az, öcsém?
– Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? – kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.
– Én bizony tehozzád indultam – tette le az öregember is a zsákját. – Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
– Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt – mosolyodott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme…
– Az Isten tudja, lelkem, mitől van – simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PROHÁSZKA OTTOKÁR
KULTÚRA ÉS TERROR
(folytatás)
A SZOCIÁLDEMOKRATIKUS ETIKA FOGYATÉKOSSÁGA.
A fiatalos s bravúros eszmeáramlatok tele vannak féligazságokkal s ugyanakkor a tiszteletlenség s a vakmerőség temperamentumával. A multat nem tisztelik, a jelent elitélik s a jobb jövőt s annak megteremtését csakis önmaguktól remélik. A világba betörő eszmék mind ilyenek. A történelmi fejlődés veti fel őket, de megtagadja tőlük a történeti érzéket. Mikor pedig lezajlik a szellemi árvíz s a presztizs szétfoszlik, akkor az ember homlokához kap s tétovázva kérdi: de hát ennyi s nem több igazsági tartalom volt azokban a kapós eszmékben? Kijózanodva leltározza azt a sok igéretet, amit be nem váltottak s azt a kevés jót, amit a sok rossz mellett a világra hoztak. Ez ideológiai divatok beleveszik magukat a meggyőződésekbe s nincs hatalom, mely azokat onnan kiszoríthatná. Így szakadtak ránk a liberalizmus eszméi, a nemzetgazdasági szabad verseny gondolatai s mikor ezek elvirágoztak, akkor megint más gondolatok fakadtak ki rohamos indulatossággal s ezek már nem az individuális szabadságot, hanem a társítást hirdették s a termelési eszközök közössétételétől, mondjuk, államosításától várták a világboldogulást. Ezekkel párhuzamosan lobogó pipacsszínekben bontakozik ki a demokrácia, az általános egyenjogosítás s a népek önrendelkezésének fantomja; csupa féligazság és félszegség, melynek csak a kiindulásában vagyis a nyomor s a hatalmaskodás elleni reakcióban rejlik valami igazság, de a bajok orvoslására kevés hivatottságot nézünk ki belőlük.
Ezek az egyoldalú s indulatos ideológiák, mivel világreformátorok akarnak lenni, egyszersmind világnézetekké tágulnak ki. Azt a gazdasági vagy társadalmi uralkodó eszmét megtalpalják egy kis metafizikával, kevernek bele idealizmust vagy materializmust s csinálnak belőle hitet és etikát. De a hamar-elkészülésnek s a minden multtal való radikális fölszámolásnak fegyelmetlenségében rejlik aztán a mondvacsinált rendszereknek veszte is, mert elégtelenségük s belső igaztalanságuk ép e túlzásokban nyilatkozik meg.
Ilyen világnézetté és hitté akart lenni a termelési eszközök társításáról való gazdasági tan is, mely a szociáldemokráciának tulajdonképeni magva. E tan szerint csakis a termelési eszközöknek közössé tétele által lehet a munkásoknak kizsákmányolását megakadályozni. Már most vajjon ez igaz-e vagy nem, azt az idők vajudása meg fogja mutatni. De a szociáldemokrácia mást is tett; nem érte be nemzetgazdasági tételekkel, hanem megfejelte azokat materializmussal s vallástalansággal s hogy etikája is legyen, a jólétre törekvő emberiség ösztöneiből s indulataiból csinált etikai rendszert. Ez a világnézet oly új, amilyen új a materializmus; etikája pedig oly szegényes, amilyent az emberi önbeérés s az élet céltalansága állíthat az öntudatba. Nincs benne több meleg, mint amennyit a vér s az egymáson való melegedés nyújthat. A materializmusnak önkényes bekapcsolásáról a gazdasági rendszerbe már szóltam. Tekintsük meg most már etikai oldalát.
A szociáldemokratikus etika fogyatékosságát jellemzi a nagy bizalom a természet jósága, szentsége s tökéletessége iránt. A természetet az ember rontja el gazdasági s társadalmi berendezkedésével s ezekben azután elrontja, bűnössé s gazzá teszi az embert is. Szenvedés, keserűség és bűn együtt jár. Nem lehet etikáról szó, ahol az ember még állat; ahol nincsenek meg a tisztességes, emberi létnek feltételei. Ki ne osztaná e nézetet anélkül, hogy az embert csak lenyomatnak nézné, szabadságát s szabadakarati energiáit tagadná vagy azokat letompítani akarná. Tényleg, a világ óriási erő-rendszer, melyben minden egymásba fog s egymásra visszahat. E törvény s e szükségszerűség alól nem vonhatja ki magát az ember sem. A körülmények hatása megérzik rajta s ha ki akarjuk fejleszteni emberségét a nemes öntudat s az erényesség irányában, akkor távolítsuk el az akadályokat, melyek akaratát gyöngítik s törekvéseit bénítják. Ha jó embereket akarunk, adjuk meg nekik az emberi lét föltételeit. Ez mind igaz; de teljesen hamis és téves beállítás az, ha valaki az etikát az egész vonalon a jobb életviszonyokkal s az azokban automatikusan megnyilatkozó lelkiséggel azonosítja. Téves ez a beállítás fejlődéstani szempontból is, mely maga is a harcot, tehát az etikai erők megfeszülését s küzdelmét követeli s ezeket az erőket is bele akarja állítani a jobb világ kialakításának tényezői közé s a jóra való iparkodást, az erényért s becsületért való küzdelmet mint csupa természetes, harcias ösztönt bizonyára nem akarja legyöngíteni.
Ma az emberek folyton csak azt hallják, hogy ebben a mi társadalmi miliőnkben becsület, erény nem terem; ha azt hallják, hogy a körülmények hatalmasabbak, mint az ember akarata, vagy ha éppen azt hallják, hogy nincs is szabad akarata: akkor bizony etikája sem lesz s az egész etika szavakkal való játékká silányul. Az meg épen se nem etika, se nem természettudomány, ha egy bizonyos vonalban rajzoljuk meg már előre a fejlődés irányát s ha azt a jobb világot a mi ideológiánkkal építjük ki. Legyen jobb világ; reméljük is, hogy lesz jobb világ; de vajjon erőszakos robbantás vagy ilyen vagy olyan elváltozás által áll-e majd elő: arról nincs tudomány, hanem csak szóbeszéd. Annyit azonban tudunk, hogy az embert s az emberiséget fizikai s morális erőinek megfeszítésére kell indítanunk s hogy azt mindig s minden esetben a jónak szeretetére, s a kereszt viselésére s a legnyomorúságosabb körülmények közt is a tiszta s nemes lelkiség kifejtésére kell buzdítanunk.
Ezt követeli ép a természettudományos, fejlődéstani megállapodás: ezt sürgeti s javalja az a sok jó, amit rossz világban is el lehet érni s az a sok rossz, amit a legkegyetlenebb miliőben is le lehet győzni. Már pedig a többjóság felé lesz az igazság a mai viszonyok közt is. Eltekintve attól a szembeszökő tényállástól is, hogy a magát elhagyó ember még érzületében is lealacsonyodik s aztán végleg el is züllik.
A természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége s ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyőzésére köteleztetünk. Sőt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérő, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be.
Hogy mily szent, jó s tökéletes a természet, azt John Stuart Mill is ecseteli, mikor így ír: »A természetnek olyan rendje van, hogy azt senki, kinek igazságosság és jóság a jellege, nem állíthatta föl azzal a célzattal, hogy azt az ember utánozza. Hiszen a természet fölnyársalja s agyonüti az embereket, vadállatok elé dobja oda prédául, elpusztítja őket tűzzel, éhséggel, faggyal, mérgeket forral és miazmás gőzöket lehel rájuk s mindezt tekintet nélkül érdemre és igazságra. Amit a legrosszabb s legkegyetlenebb emberek valamikor tettek, azt a természet nagy mértékben űzi. A legvéresebb anarchia és rémuralom sem pusztít el annyi embert, mint a természet a maga ragályaival s orkánjaival. Az emberi természet tiszteletreméltó sajátságai átlag nem az ösztönösségből, hanem annak fékezéséből valók. Alig van egy jó oldala az emberi jellemnek, mely nem állna ellentétben a természet féktelenségével. Az ember a saját maga természetéhez ugyanabban a viszonyban áll, melyben a nagy természethez, t. i. ezt is, azt is módosítania s megjavítania kell s nem szabad engednie sem az egyiknek, sem a másiknak. Szóval, a dicséretes emberi magatartás épen abban áll, hogy a nyers természetet lefogja, a hasznos eljárás pedig abban, hogy a természet folyását megjavítsa.« (Drei religionsphilosophische Abhandlungen.)
Tehát az etika önmegtagadást s önfegyelmet követel mindnyájunktól; követeli azt, amit másféle filozofálással és kritikával sem helyettesíteni, sem elhomályosítani nem lehet, hogy t. i. ember és természet kölcsönösen hassanak egymásra s fejtsék ki egymáson s egymással szemben erőiket. Ne akarjon s ne várjon az ember mindent a környezettől, hanem adjon magából is s vigyen bele valamit a világba. Hiszen az ember is részét képezi annak a nagy rendszernek, melyet világnak s természetnek hívunk; neki is vannak erői; ugyanazok a törvények illenek rá, a részre, melyek kormányozzák a természetet, azt a nagy egészet: következőleg az embernek önfegyelem, nemesbülés s átszellemülés által kell a természeten lendítenie. Az ember nem bábu, melyet a természet rángat s nem paprikajancsi, mellyel az ösztön játszik. Tegyen tehát mindent, ami tőle telik; tegye meg a természettel szemben is kötelességét. Legyen aktív s ne csak passzív!
Ugyanilyen alapos korrekturára szorul rá a demokrácia hite a kultúra hatalmáról s az emberek általa való végleges kielégítéséről. E hitben a racionalizmussal osztozik, mely a boldog jövendőség délibábjában fürdik s világos fogalmak helyett álmokkal töltekezik. Az efajta nép bele van bódulva az ész egyoldalú s túlságos becsülésébe. Az emberi agyvelőt a világ agyvelejének nézik s nem gondolják meg, hogy az ép oly relatív, tehát embernek való szerv, mint amilyen a szem vagy a kéz; nagyzási mániájukban az emberi koponyát a lét adaequát orgánumának nézik, mely szerintük arra való, hogy értse föl a mindenséget; értsen meg mindent s öntudatos kifejezésre hozza az egész valóságot. Innen fakad aztán a kultúrába vetett hit, melytől az ilyen értelmi premisszákon álló »gondolkodók«, boldogságot s kielégítést várnak.
De hát ez az egész fogalmi gombolyag ismeretelméleti képtelenség, hordó, melynek nincs feneke. Az észtől hiába várják a világ s valóság fölszippantását, akárcsak a kagylótól a tenger fölszívását; sőt ellenkezőleg, épen az ész mutatja ki egész emberi létünk s minden funkciónk relativizmusát s nagy szerényen odaállítja a fiatal s az öreg óriásokat a végesség tudatának s a végtelenség portájának küszöbére. A szó igaz értelmében nincs s nem is lehet természettudományos világnézet; amit annak hívnak, az tele van hipotetikus kikezdésekkel s problematikus folytatásokkal, míglen a sűrű anyagba érünk, melyből épen azért, mert világnézetet nem találtunk, iparkodunk kifelé. Ezzel nem szólom le a természettudományokat, hanem csak azt nyomatékozom, hogy maradjon meg a varga a kaptafánál. A határok tüzetes megjelölése által biztosítjuk épen az emberi értelemnek megbecsülését s megóvjuk a kompromittálástól.
Nagyon találóan írta idevágóan Mikola Sándor az »Uránia« ezidei első számában: »A háború előtti években bőséges számmal jelentek meg könyvek és közlemények, amelyek kifejezetten vagy burkoltan oly világnézetek terjesztését tűzték ki feladatukul, amelyek a pozitív vallással ellentétben állnak… A tudomány nevében folyt a harc, de ez csak hamis zászló volt; a harcosok csekély kivétellel nem is tudósok, hanem a tudománynak nem egészen érett »ifjai« és irányt tévesztett »öregjei« voltak. A tudománynak nagyon kevés köze volt e harchoz. A vallásos tanokkal és meggyőződésekkel nem tudományos igazságok és érvek, hanem sokszorosan kiszínezett és meg nem, vagy félreértett hipotézisek állíttattak szembe. A komolyan gondolkozó olvasó csakhamar fölismerhette, hogy ezeket az írókat nem a tudomány szempontjai, hanem a vallással ellentétes világnézeteik vezetik, melyekhez a tudományból keresgélték ki a motívumokat. Nem hisszük, hogy e támadás sokat ártott volna a vallásoknak, sőt meggyőződésünk, hogy jobban diszkreditálta a tudományt.« Már ahogy vesszük; a vallásoknak nem ártott, de sok embernek elforgatta a fejét s kiirtotta a vallásosságát. Remélem azonban, hogy hozzáértő körökben mindenesetre tért hódít a belátás, hogy a természettudomány nem pótolhatja a metafizikát s hogy a természettudomány se nem világnézet, se nem vallás! Ugyanez áll az etikáról. Természetimádással s kultúrrajongással nem lehet etikát megszerkeszteni; annak más alap s mindenekelőtt más távlat kell. Valaki azt mondta: »Die Kunst braucht einen unendlichen Horizont«; jól mondta, de mennyivel inkább kell ez a világnézethez s annak koronájához, az etikához?!
Hogyan határozhatom meg már most ezek után viszonyunkat e fogyatékos etikához s annak most ismertetett két bemutatkozásához?
Első elvünk az lesz, hogy sohase azonosítsuk magunkat a természettel, amennyiben az nyert adat, amennyiben ösztön és környezet; ne lapuljunk le hozzá, ne forrjunk össze vele, hanem emelkedjünk ki belőle. Másik elvünk az lesz, hogy nem érjük be a kultúrával, hanem nyitva tartjuk mindig egy felsőbb világ perspektíváit, melyekből kilátás nyílik a szellemi világba, a végtelenbe. Kilátás, mely nemcsak sejtés és megsóhajtás, hanem gravitáció és kapcsolódás. A perspektívák fényes fehérségében találkozunk a magát kinyilatkoztató Istennel. Nem azért jön ő felénk, hogy a természetet letörje; miért is törné le, mikor az az ő műve; azért sem jön, hogy a kultúra haladását megakassza, hiszen a kultúra sem egyéb, mint az Istenadta erők s tehetségek kifejlesztése és hasznosítása; hanem azért jön, hogy az ember lelkivilágát kielégítse, hogy a szellemi életet meglelkesítse s a szívet s annak végtelenbe gravitáló igényeit kitöltse.
Mi e hármat: természet, kultúra, kereszténység így állítjuk sorba. A természet az alap s a nyers adat; a kultúra a természetnek emberi világgá való alakítása, a kereszténység pedig természetfölötti új adat, mely ép ezért nem a természetből való, sem a kultúrából ki nem fejleszthető, hanem Isten külön adata és világa. A mai kultúrát a kereszténység segítette fölépíteni; az hatotta át a küzködő s dolgozó emberiség szívét s lelkét oly erőkkel, melyek a kegyelemből valók. Ezt a természetfölöttit kétszerkettőnégy-módjára bizonyítani nem lehet, már csak azért sem, mert az életbe, a történet folyamába van belekeverve s az egyes ember életében sem lehet laboratóriumszerűen szétválasztani egymástól a természetet s a kegyelmi erőket. De a logikán s az analízisen kívül van psziché, s a gyakorlati élet s a lelkek tapasztalata az emberi erők gyarlóságáról s az isteni erők emelő s elváltoztató befolyásáról fennhangon hirdeti, hogy igenis vannak ilyen befolyások s hogy azok nélkülözhetetlenek. A magára maradt ember a kultúra virágzó környezetében sem boldogul s az sem segít rajta, hogy társadalmi lény, vagyis más szavakkal, hogy még sok ilyen hozzá hasonló ember környékezi, akik valamennyien gyöngék, gyarlók, végesek s önmagukkal be nem érhetik. Törtek sokszorozása által nem nyerünk nagyobb, hanem kisebb számot: így a magára maradt emberiség sokkal vigasztalanabb képet nyújt, mint az egyes ember. Ki kell tehát lépnie az egyesnek épúgy, mint az összességnek a szubjektivizmusból, melybe Isten nélkül belegubózkodik, s metafizikai alapokat kell keresnie, melyeket azután a természetfölöttinek történeti alakjában, a kereszténységben mint vallásban is megtalál. A szkeptikus ész kevély gesztussal akarna végezni a természetfölöttinek e történeti beöltözködésével; de a tapasztalat s az élet egyre szerényebbé teszi s az absztrakt filozofálás természetlenségéből átvezeti az erkölcsi harmóniáknak, a jóságnak s lelki szépségnek kedves miliőjébe. Sokan járták meg ezt a kacskaringós utat a legnagyobb szellemek közül is, hogy csak egyet említsek, ilyen volt Eucken, ki az üres, kongó szubjektivizmusból elmenekül s az örök szellemi lét élő valóságát s jelenlétét vallja. Akik pedig nem filozófok, azok is megtapasztalják, hogy évek multán minden bravúros s fiatalos intellektualizmus szerényebb lesz s úgy látjuk, hogy az intellektuális irányzatnak egyoldalú hangoztatása halkabb lesz, el-elnémul, s súlyban megnövekszenek az emberi pszichének életigényei.
Lehetséges az is, hogy a szociáldemokrácia a maga etikájának igazolására hivatkozni fog híveinek erényességére is s a keresztény tömegek gyarlóságára; lehetséges, hogy rámutat arra, hogy nemcsak a keresztények hősök s bátrak s hogy tisztességes embereket a felekezetlen s a laikus iskola is nevel. Ily összehasonlításokat tettek nemrégiben az orosz-japán háború alkalmával a japán nemkeresztény s a kereszténynek mondott orosz kultúra közt is. Mivé lett azóta az a nimbus, melyet szabadjeggyel utazó riporterek szőttek Nipon feje köré s hasonlóképen mennyire fölismertük, hogy az orosz kultúra egy velejéig korrupt rendszer, mely nem érdemel mást, mint a megvetést s elföldelést?! Keresztény morál, keresztény kultúra nagy szó; bizonyára nem tömegproduktum s nem is tömegek jellege, hanem egyéni részletekig kidolgozott világ, mely ilyen kidolgozott mivoltában csak egyénekben lehet; tömegekben nem lehet. Elhiszem, hogy vannak keresztény szokások, tradíciók és intézmények az egyes népekben, de hogy mennyi öntudat hordozza s tölti ki azokat, az más kérdés. Etikáról és kultúrákról való összehasonlításoknál jegyezzük meg magunknak azt, hogy azok fölött en bloc ítélni nem lehet, hanem hogy javarészük a lélekben rejlik s az öntudat tisztaságában s boldogságában jelentkezik.
(folyt. köv.)
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
MESÉLTE BENEDEK ELEK
A VASORRÚ BÁBA
Volt egyszer egy szegény favágó ember. De ez aztán csakugyan szegény volt: a bőre is a csontján száradt a rettenetes sok éhezéstől. Hát még a gyermekei! Uram, Jézus! a gyermekei. Ezeknek már zörgött is a csontocskájuk, s minden kis széllebbentésre lefordultak a lábukról.
Búsult a szegény favágó, a szíve is majd megszakadt, ha látta azt a sok éhező gyermeket. Mert sokan voltak ám, mint a rosta lika, talán még eggyel több. Egyszer azután – mit gondolt, mit nem a szegény ember – vállára vette a fejszét, a gyermekeinek nem szólt semmit, s elment hazulról. Hogy hová megy, azt nem is tudta, de eltökélte magában, hogy addig meg nem nyugszik, míg a sorsa jobbra nem fordul. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken átal, s meg sem állott, míg egy erdőbe nem ért. Már szépen rá is esteledett, de még mindig nem állott meg. Botorkált elébb-elébb a sűrű rengetegben, de bizony annak sem vége, sem hossza nem volt. Mindegy, gondolta, már meg nem áll, ha világ végéig tart is az az erdő. De egyszerre csak gyönge világosság verődött az útjára. Megáll, aztán ismét megindul a világosság irányában. Ment, ment, s nemsokára egy kis házikó elé ért. Annak az ablakából jött a világosság. Nem sokáig gondolkozott: beállított a házikóba. Bánta is ő, ha ördög lakik is abban. Az ám, egy lelket sem talált. Az asztal meg volt terítve szépen, étel-ital bőven volt rajta, az ágy is meg volt vetve, de hiába kajtatta fel a szobának minden zegét-zugát: egy árva lelket sem talált.
„Ha nincs: nincs” – mondá magában. Leült az asztalhoz, s evett, ahogy győzte. Hadd lakjék jól már ő is egyszer életében. Jól is lakott, mint a duda.
Volt még egy pipa dohánya, rágyújtott, s füstölt, mint egy kémény. Egyszerre csak mit lát? Egy nagy fekete macska ül előtte az asztalon. De már ezen csudálkozott a szegény ember. Ő ugyan el nem tudta gondolni, hogy kerülhetett elébe az a csúnya fekete állat. Mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka.
Már éppen le akarta kergetni, de mire meggondolta, a macska már eltűnt az asztalról, mintha csak a föld nyelte volna el.
– Hm, ilyen csudát még nem ettem! – morgolódott a szegény ember. – Mikor jött, akkor sem vettem észre, mikor elment, akkor sem, Isten Istenem ne legyen, ha ördögök házába nem kerültem.
– Jól gondoltad, szegény ember – szólalt meg valaki e pillanatban -, ördögök házába kerültél.
És most már igazán megijedt a szegény ember. Ihol ni! Ott állt előtte egy éktelen csúf öregasszony, kinek az orra tiszta vasból volt, s olyan hosszú, hogy a földet verte. De kongott is a föld, mikor az orrát hozzáveregette!
Megijedt bizony. Nem elég, hogy ezt sem látta, mikor belépett, de ez még az ő gondolatát is kitalálja.
– Úgy van, úgy, te szegény ember – folytatta az öregasszony -, én a vasorrú bába vagyok, anyja az ördögök királyának. Hát idejövél az én házamba. Hiszen jó helyre jöttél. Mindjárt jön a fiam, s visz magával a pokolba.
Könyörgött a szegény ember, de nagyon, hogy ha Istent ismer, ne vitesse őt a pokolba: mi lesz az éhező gyermekeivel?
– Hm – mondta a vasorrú bába -, ezt csak úgy kerülheted el, ha magaddal viszel engem is a te hazádba.
Hiszen még csak ez kellett! Most már úgy megijedt a szegény ember, hogy majd felfordult.
– Úgy bizony, ha elviszel. Neked úgysincs feleséged, majd az leszek én, s meglátod, milyen jó gondját viselem a gyermekeidnek. Tejbe-vajba fürösztgetem, s hasábfával kenegetem.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, rá kellett hogy álljon a vasorrú bába kívánságára. Elébb egy nagy tarisznyát teleraktak mindenféle jó étellel, egyet pedig arannyal, ezüsttel, a két tarisznyát föltették egy szamárra, s azzal elindultak a szegény ember faluja felé.
Már egy egész napot mentek, s akkor megállapodtak az erdő közepében. Elővették az elemózsiás tarisznyát, s ettek-ittak, lakmároztak. Addig ettek, addig ittak, hogy a vasorrú bába elszédült a sok bortól. A szegény embernek sem kellett egyéb, fogta fejszéjét, s olyat ütött a bába orrára, hogy mindjárt kettétörött. Nagyot ordított a bába, de az orra eltörésével az ereje is elveszett, s meg sem tudott mozdulni fektéből. Hanem az orra akkorát kongott, de akkorát, hogy megrendült belé az erdő, s még a pokolba is lehallatszott.
– Tyű – kiáltott az ördögök királya -, az anyám orrát valaki letörte! Utána!
S szaladott ki a pokolból, mintha csak a szemét vették volna. De eközben a szegény ember sem tátotta el a száját. Levette a szamárról az aranyas tarisznyát, s szaladott ő is, ahogy csak győzte a lába. Hallotta, hogy kiabál utána az ördögök királya:
– Nézz vissza, te szegény ember! Nézz vissza, nem bánod meg.
De volt esze, s nem nézett vissza. Nem is érte utol az ördögök királya, míg a szegény ember éppen a maga udvarába bé nem ért.
– Hopp, megvagy – kiáltott az ördögök királya -, te gyilkos! Most szörnyű halálnak halálával halsz meg!
– Eressz – kiáltott a szegény ember -, mert itt én vagyok az úr!
De az ördög nem eresztette. Húzta visszafelé.
Hát egyszer csak a nagy lármára kiszalad a szegény embernek valamennyi gyermeke. Megörültek, de mennyire! Azt hitték, hogy az apja hozta az ördögöt, s azért hozta, hogy ők megegyék.
Mind azt kiabálták:
– Nekem az ördögöt! Nekem!
Mindegyik egymaga akarta megenni.
Aj! megijedt erre az ördög szörnyűségesen. Ő még életében nem látott egy apának ennyi gyermeket. Enneka bizony fele sem tréfa! Ez a tenger sok éhes gyermek még felfalja őt, de úgy, hogy még egy porcika sem marad belőle.
Most még ő könyörgött a szegény embernek, hogy eressze szabadon.
– Menj Isten hírével – mondá a szegény ember -, mind a vízig szárazon!
Az ördögök királya szaladt, mint a veszedelem, vissza sem mert nézni. Pedig a szegény ember is eleget kiabálta:
– Nézz vissza, te ördög! Nézz vissza, nem bánod meg!
Dehogy nézett vissza.
A szegény ember pedig ezután búját sem mondotta. A tarisznya aranyból, ezüstből gazdag ember lett, s most már úgy élnek, mint a hal a vízben.
Úgy bizony!
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
TIZENEGYEDIK KÖNYV
8.
A szomszédos ágtól elszakított ágat
szükségszerűen le kell vágni az egész törzsről.
Éppen így az ember,
ha csak egyetlen embertársával szakít is,
ezzel az egész közösségtől elvágta magát.
Csakhogy az ágat idegen kéz vágja le,
az ember pedig embertársától gyűlöletből,
vagy undorból önmaga szakítja el önmagát
s nem veszi észre, hogy
ezzel egyszersmind
az egész társadalomtól elvágta magát.
Zeus,
az emberi közösség alkotója azonban
megajándékozott a lehetőséggel, hogy
embertársunkkal ismét összeforradjunk,
és így az egésznek újra kiegészítő része legyünk.
Persze,
a többször levált rész számára
egyre nehezebb és nehezebb lesz
az újraegyesülés és az összeforradás.
Amint általában,
bármit mondjanak is a kertészek,
a kezdettől fogva együtt nőtt,
a fával megszakítás nélkül együtt tenyésző ág
egészen más,
mint az,
amit egyszer levágtak, s azután ismét összeforradt.
Az egyazon törzsből fakadás
még nem jelenti, hogy
ugyanazokat az elveket valljuk!
9.
Amint azok,
akik
a helyes belátás ösvényén
utadat elállják,
a józan cselekvéstől
nem tántoríthatnak el,
úgy ne vond meg tőlük jóindulatodat sem.
Inkább biztosítsd magad
mindkét irányban egyformán:
ne elégedj meg azzal, hogy
ítéletedben és tetteidben rendíthetetlen vagy,
hanem légy szelíd azokkal szemben is,
akik akadályozni próbálnak,
vagy más módon kellemetlenkednek.
Hiszen,
ha neheztelsz rájuk,
az éppen olyan gyengeség volna,
mint ha elállnál szándékodtól
és rohamuknak megzavarodva behódolnál.
Mert egyformán elhagyja a csatasort
az is, aki megijed,
de az is,
aki elidegenedik
természet szerint való rokonától és barátjától.
10.
Semmiféle
természeti jelenség
nem alábbvaló a művészeti alkotásnál:
hiszen a művészetek
a természeti jelenségeket utánozzák.
Ha ez áll,
akkor a mindenek között legtökéletesebb
és
a mindent egybefogó természet
nem maradhat el a művészi ügyeskedés mögött.
Minden művészet
az alacsonyabbrendű feladatokat
a magasabbrendűek kedvéért vállalja:
ugyanígy jár el a közös természet is.
Itt van az eredete az igazságosságnak is,
mely az összes többi erények forrása.
Mert addig nem gyakorolhatjuk
az igazságosságot,
amíg közömbös dolgok iránt érdeklődünk,
vagy
amíg
könnyen becsaphatók, esendők, állhatatlanok vagyunk.
11.
A külvilág dolgai
– melyeknek kergetése
vagy
az előlük való menekülés
annyi izgalmadba kerül –
nem jönnek hozzád,
hanem inkább valamiképpen te járulsz elébük.
Legyen a róluk formált ítéleted nyugodt,
akkor a dolgok is nyugton maradnak
és soha, senki nem kaphat rajta, hogy
kergeted őket,
vagy menekülsz előlük.
12.
A lélek gömbje önmagához hasonló:
egy irányban sem nyúlik ki,
befelé sem türemlik,
nem szóródik szét,
be sincs horpadva,
hanem olyan fényben ragyog,
melynek segítségével
mindenek igazságát,
a benne lakozó igazságot is
meglátja.
13.
Lenéz engem valaki?
Az ő dolga!
Az én dolgom, hogy
ne tegyek,
és ne mondjak semmit,
ami lenézést érdemelne.
Gyűlöl valaki?
Az ő dolga!
Az enyém az, hogy
türelmes és jólelkű legyek
mindenkivel szemben
s még a gyűlölködő tévedésére is
készségesen mutassák rá
– nem fölényeskedően,
nem hánytorgatva fel, hogy
ez nekem türelempróba,
hanem őszintén, jóságosan,
mint ahogyan a híres Phókión[105] tette,
ha ugyan nem pózolt.
Az ilyesminek ugyanis
szívből kell jönnie,
hogy az istenek is lássák:
az ember semmin ne bosszankodik,
semmit nem vesz rossz néven.
Mert mi rossz van számodra abban,
ha saját természeteddel
önként
összhangban cselekszel
és elfogadod azt,
ami a mindenség természetének
éppen most megfelel.
Hiszen ember vagy,
aki arra törekszik,
ami a köznek így vagy úgy hasznos!
14.
Akik egymást megvetik,
ugyanazok kölcsönösen bókolnak is egymásnak,
akik egymás fölébe akarnak kerekedni,
ugyanazok egymásnak alá is rendelik magukat.
15.
Milyen romlott, álnok ember,
aki így beszél:
„Föltettem magamban, hogy
őszintén fogok viselkedni veled.”
Ember, mit csinálsz?
Ez a bevezetés elmaradhatott volna.
Az ilyesmi rögtön kiviláglik.
A megnyugtatás legyen homlokodra írva,
érződjék azonnal a hangodból,
sugározzék ki a szemedből,
mint ahogyan az, akit szeretnek,
az őt szeretők szeméből tüstént mindent kiolvas.
Általában az őszinte igaz ember
legyen olyan,
mint az izzadságszagú,
hogy a mellette álló, amint közelébe ér,
akarva, nem akarva, megérzi.
A keresett őszinteség viszont olyan, mint a tőr.
Nincs ocsmányabb dolog a farkasbarátságnál.
Mindenekelőtt ezt kerüld.
A jó, őszinte, szelíd ember jelleme
félreismerhetetlenül megnyilvánul a tekintetében.
16.
Ha a lélek
a közömbös dolgokkal szemben valóban közömbös
– hiszen módjában áll -,
akkor igazán szépen élhetjük le az életet.
Közömbös pedig akkor lesz,
ha minden egyes dolgot
előbb külön-külön,
azután az egésszel való összefüggésében
megvizsgál,
és
nem felejti el, hogy
egyikük sem maga alakítja ki bennünk
a róla alkotott képünket,
és
egyikük sem tolakszik oda hozzánk.
Maguk a dolgok ugyanis mozdulatlanok:
mi vagyunk azok,
aki véleményt formálunk róluk
s ezt a véleményt s ezt a véleményt
valósággal bevéssük a lelkünkbe,
pedig azt is megtehetnénk, hogy
ne véssük be,
sőt azt is, hogy
titkon mégis besurran,
tüstént eltávolítsuk onnan.
Azt se felejtsd el, hogy
erre az óvatosságra
csak rövid ideig van szükség,
mert innen-onnan itt az élet vége.
De végül is
mi kellemetlenség van abban, hogy
így áll a helyzet?
Ha az élet dolgai
a természet szerint valók,
örülj nekik, és vedd őket könnyedén.
Ha pedig a természet ellen valók,
keresd azt,
ami a te természetednek megfelel,
azzal foglalkozz,
még ha nem aratsz is vele dicsőséget.
Mert mindenki felmentést kap,
aki a maga javát keresi.
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
5124.
Lusta lónak korbács az abraka.
5125.
Zabos lónak jó kedv az ostora.
5126.
Fogadott lónak rövidebb a mérföld.
5127.
Lopott lónak nincsen rosz ut.
5128.
Lopott lórul tenger közepén is leszállítnak.
5129.
Zabos lóhoz ne közelíts.
5130.
Tud a lóhoz: fejét üti
5131.
Lórul szamárra.
Latin: Ab equis ad asinos.
Német: Vom Pferd’ auf den Esel kommen.
5132.
Nehéz az agg lóbul poroszkát csinálni.
5133.
Bujj a lóba, hallgass.
5134.
Bujj a lóba, jársz hintóba.
5135.
Kinek lova nincsen, gyalog jár az Pestre.
5136.
Nem alám hoztad ezt a lovat.
5137.
Elragadták a lovak.
Azaz indulatok, pompa és fényüzés vágya, stb.
5138.
Lovat is ad isten a jobbiknak.
5139.
Zabba mennek a lovak.
5140.
Hitvány lovat száll meg a légy.
5141.
Rest lovon nem fog a szó.
5142.
Lovat keres, rajta ül.
5143.
Még lovad sincs, már kantáron busulsz.
5144.
Lovat ad alá.
Eszközt ad neki tovább menetelre, aztán elősegíti.
Fellovalni vagy mintegy lóval ellátni am. felbujtani, fölizgatni.
5145.
Lovat is azt üzik, ki legjobban huz.
5146.
Ki a serény lovat sarkantyuzza, czigány kézre szánja.
5147.
Fehér lovon eladni.
A fehér ló rendesen megkülönböztető jele volt az elsőségnek
vagy azért mivel a fehér lovakat jobbnak tarták,
vagy mivel a győzők régi szokás szerint rendesen fehér lovon ültek.
5148.
Nyomtató lónak nem kötik be száját.
5149.
Gyakorta agg lovon verik agyon a farkast.
A nyulat agg lovon verik néha agyon.
5150.
Hol a féket megkapják, a lovat is ott szokták keresni.
5151.
Nem veszik a lovat csupán szőriért.
5152.
Zabolátlan lovat nehéz megtartani.
5153.
Zabált lónak egere nő.
5154.
Zab hajtja a lovat, nem ostor.
5155.
Herélt lovat talpáról szokták fejni.
5156.
Herélt lónak csak egy a lába.
Azaz ha egy lába kitörik, semmi hasznát nem vehetni többé.
5157.
Ki lovat veszen, a féket is vele veszi.
5158.
Ki meghiszi lovát, kantár marad nála.
5159.
Van lova, de nincs kocsisa.
Van esze, de nem tud vele élni.
5160.
Nőjjön kutyának fü, ha eldöglik a ló.
5161.
A hol ló nincs, szamár is elkel.
5162.
Akár a lóval imádkozz.
5163.
Én lovat árulok, te belé szursz.
5164.
Lónak fia is csak ló.
5165.
A mit lovon fogad, gyalog meg nem állja.
5166.
Mindenki lova fia.
Ki tudja, mindennek ki volt atyja.
5167.
Lóhátrul beszél az emberrel.
5168.
A lóröhögés is öröm.
5169.
Fingik mint a zabos/szakadt ló.
5170.
Igyekszik mint a rossz ló.
5171.
Állva alszik mint a ló.
5172.
Hányja, veti fejét mint a legyes ló.
Hányja fejét mint a ló Augusztusban.
5173.
Bukik mint a ló.
5174.
Mindig eszik mint a ló.
5175.
Megkötötte magát mint a nyakas ló.
5176.
Megbaklott mint a ló.
5177.
Röhög mint abrakjának a ló.
5178.
Se hite se lelke mint a hajóhuzó lónak.
5179.
Konyít reá mint rosz ló az országutra.
5180.
Ostoba/Szamár mint a ló.
5181.
Ha rugdos a ló, végy el abrakábul.
5182.
Lovon jött, gyalog ment.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Állatviccek
3.
Üldögél az ágon a bagoly, a szarka és a varjú.
Azt mondja a bagoly:
− Képzeljétek, kaptam egy aranyórát.
A Varjú:
− Nekem meg van egy tehenem.
A szarka egy szót sem szól.
Másnap megint együtt ülnek az ágon, s azt mondja a bagoly:
− Sajnos, eltűnt az órám.
− Nekem meg a tehenem – dünnyögi a Varjú.
Erre a szarka:
− Úristen, most látom már hat óra. Mennem kell fejni…
− Képzeld a kutyánk az éjszaka beszabadult a kamrába. A falánk dög mindent felzabált: a szalámit, a kolbászt, még a szalonnát is.
− És nem hagyott semmit?
− De igen. Egy zacskó kutyaeledelt.
Új postást kap az utca.
Félve csönget be az egyik ház kertkapuján, mert a kerítésen hatalmas tábla áll:
Vigyázat, kutya!
A csöngetésre kijön egy idős hölgy, az ölében egy törpe rattlerrel.
− Van másik kutyája is?
− Nincs
− Akkor miért ijesztget az embereket ezzel a hatalmas táblával?
Mire a hölgy:
− Hogy rá ne lépjenek.
Vicces kedvű kutyatartók ilyen táblával riasztják el a nem kívánt látogatót:
„Én hat másodperc alatt gyorsulok százra. És te?”
Van, aki univerzális táblát tesz a kapura:
„Nem veszünk semmit, nem adunk el semmit, nem térünk át semmilyen hitre. És ezt a kutyák is tudják.”
− Menjünk innen gyorsan Lajos, ez a kutya meg akar harapni!
− Ugyan Malvin, nem tudod, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap?
− Én tudom, de vajon a kutya tudja-e.
− Szomszéd úr! A maga kutyája megette két tyúkomat!
− Köszönöm, hogy szólt. Akkor ma már nem kell vacsorát adnom neki.
Kovács sakkozik a kutyájával a kávéház teraszán. Szabó ott áll a hátuk mögött, és álmélkodva mondja:
Fantasztikus, hogy milyen csodálatos kutya ez! Még sakkozni is tud!
Mire Kovács fitymálva:
− Ez? Ez a pancser? Már hatodszor verem meg…
Kovács felkeresi barátját, és látja, hogy a kutyájával kártyázik.
− Micsoda? – ámul el. A te kutyád tud kártyázni?
− Igen, de nem egy ravasz játékos. Ha nyerő lapja van, mindig csóválja a farkát.
− Aztán nem buta ez a kutya?
− Ez? Ez kérem majdnem annyit tud, mint én…
− Pedig olyan okosnak látszik!
Bemegy egy vevő az állatkereskedésbe:
− Olyan kutyát szeretnék, amelyik nem ugat folyton, nem ugrál mindenütt, nem sokat eszik, és azonnal szobatiszta…
− Uram, akkor talán keresse meg a szomszéd utcában az állatpreparátort.
A kutyatenyésztőhöz beállít egy vevő:
− Mennyibe kerül ez a felnőtt kutya?
− 20 ezer forint.
− Hm… nem olcsó! És legalább hűséges fajta?
− Meghiszem azt, uram. Már négyszer eladtam!
A kutyakereskedőnél megjelenik egy úr, és így szól:
− Az a kutya, amit a múlt héten önnél vásároltam, megdöglött.
− A kereskedő csodálkozva mondja:
− Érthetetlen. Nálam ilyet sohasem csinált.
Két hentes beszélget:
− Engem fantasztikusan szeretnek az állatok. Ha egy kutya meglát, azonnal szalad hozzám, és elkezdi nyalogatni a kezem…
A másik közbeszól:
− Mond, próbáltál már kezet mosni?
− Én sosem verem meg a kiskutyámat.
Ha büntetni akarom, szájkosarat teszek rá, és bezárom a kolbászok közé.
Az állatorvos tanácsolja a gazdinak:
− A kutyája egészen elhízik. Több mozgásra lenne szüksége.
− Mozog éppen eleget!
− Ugyan már mit, ha szabad érdeklődni?
− Evés közben folyton csóválja a farkát.
A parkban ül egy férfi a padon, és újságot olvas.
Mellette egy kutya téblábol. Az arra haladó járókelő megkérdi:
− Harap a kutyája?
− Nem, nem harap – hangzik a válasz.
Erre a járókelő odamegy, hogy megsimogassa, de a kutya nekitámad, és megharapja.
Ekkor a kárvallott felháborodottan mondja a padon ülőnek:
− Maga azt mondta, hogy nem harap a kutyája!
A férfi ismét felnéz az újságból:
− Ja, de ez nem az én kutyám.
Egy nyegle fiatalember odaszól a békésen horgászó öregnek a Duna-parton:
− Na, mi van papa? Harapnak a halak?
Dehogyis! – feleli hunyorítva az öreg.
− Nyugodtan megsimogathatod őket!
− Maga szerint melyik a legbutább állat, szomszéd?
− A csibe… hisz annyi esze sincs, mint a tyúknak.
Eltűnt két kiló vaj a kamrából.
A gazdaasszony a macskára gyanakszik, ezért ellenőrzésül ráállítja a konyhamérlegre.
Pontosan két kiló…
− A vaj már megvan – elmélkedik a gazdaasszony.
− De hol a macska?
Értekezletet tartanak az állatok.
Mindenki pontosan érkezik, egyedül a százlábú késik több mint egy órát.
Már majdnem vége az értekezletnek, amikor dühösen beront.
− Ki volt az a hülye, aki kiírta az ajtóra, hogy: „Kérjük a lábakat gondosan letörölni!”
A tücsök és a százlábú szomszédok.
Egyik reggel, mikor összefutnak a tücsök megszólítja a százlábút:
− Jó napot szomszéd. Hol van a kedves felesége, már napok óta nem láttam…
− Ne is mondja – jajdul fel a százlábú. Elment cipőt vásárolni, és imád próbálni.
− A kis százlábú panaszkodik a doktor bácsinak: – Jaj, doki bácsi, nagyon fáj a lábam!
− Melyik lábad?
− Hát azt nem tudom megmondani, mert én még csak tízig tanultam számolni.