kb. 42 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
PETŐFI SÁNDOR
„Drága orvos úr!” szólék eszemhez,
„Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem… roszul van…
És gyógyítsa ki, ha még lehet.
Nagy bizalma van szivemnek önben,
Mert ön már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán elűzheti a bajt.”
És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem késett, hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző beteget;
S így kiálta föl: „Fiatalember,
Mit cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál –
Mért is nem vigyáz magára, mért?
De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még talán… talán segíthetek.”
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba balzsamot csepegtetett.
„Ah!” felelt a szív, „ön a reménynek
Balzsamát használja?… hagyjon föl…
Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység sem gyógyit, sem öl.”
Pest, 1845. augusztus
*
FALUN
Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A hazatérő nyáj kolompja szól.
Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.
A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszu árnyat vet.
Miként a csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz-halált,
A napot csillagok s hold követik.
Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.
A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.
Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fehér kenyeret.
S midőn szőlőmbül s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fehér kenyeret
Piros menyecskének fehér keze.
S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8. között
*
A JÓ ÖREG KOCSMÁROS
Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
„Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8. között
*
IMÁDSÁGOM
Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle – s ebben igazsága van –
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj énnekem… hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!…
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes istenem!
És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért…
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom…
Hallgass meg engem, édes istenem!
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8. között
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc
A herepfedény
A herepfedényről mindenki tudja, hogy… Nem, ez így nem jó lesz. Mi az ördögnek mondjam el a herepfedényről, amit úgyis mindenki tud róla? Inkább azt mondom el, amit tán még azok se tudnak, akik a herepfedényből élnek. Legalább egyszer már olyant is írok, amiből tanulni lehet.
Mikor én kisdeák voltam, minden tanárom szeretett, és mind jövendölgetett rólam valami szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költő lesz belőlem, mert szép nagy fejem van, és abban sok ész elfér, Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem van, és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki képviselőt nézett, ki belőlem – akkor még nagyon tiszteletre méltó pálya volt az -, Trungel tisztelendő úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius, és menjek el Kínába vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban, de az édesapám nagyon megmérgesedett.
– Mit? – ütött a szűcsasztalra a bőrtörő gamóval. – Hát nem láttad tavaly Ürge Ignácot, a kínai jezsovitát?
– Dehogynem láttam – mosolyodott el édesanyám. – Szép nagy, derék ember volt, látszott rajta, hogy Kínában jól megy dolguk a vértanúknak. Éppen azért nem bánnám, ha a gyerek is erre a pályára adná magát.
– Olyan nincs – mondta ki a döntést apám. – Az én fiamnak ne fonják copfba a haját.
– No hallja! – nevetett szegény szülém – lehet még olyan copf-divat minálunk is.
De nemcsak édesanyámnak volt látnoki lelke, hanem apámnak is.
– No hát én mégiscsak azt mondom – felelt -, hogy a gyerek nem mén Kínába. Utóvégre itthon is lehet vértanú, ha ahhoz lesz neki kedve.
A jövendőmet azért mégiscsak Kunz tanár úr találta el legjobban.
– Sohase lesz belőled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád – ez volt a szentenciája rólam.
Kunz tanár úr az ábrázoló geometriát tanította, és e minőségében szerezte azt a tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos ember volt, és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sőt énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.
– Ej – gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta -, neked is jobb lett volna nem születni, te Isten szegénykéje.
Az édesapám is mindig így szokta húsvét előtt azt a kisbárányt megsimogatni, amelyikről tudta, hogy nem lesz belőle birka.
– Te, Ferkóka – fogta egyszer két rajztanáros puha keze közé a fejemet -, láttál-e már te herepfedényt?
Szőkebajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.
– I… igen – vágtam ki elszántan.
– Nagyszerű! – nevette el magát. – Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik?
Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta a kék bársony kalapját, és kiment, de még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már herepfedényt.
Trigonometriából érettségiztem, és a trigonometriába semmivel se voltam szerelmesebb, mint a geometriába. Illetékes körök ugyan már fedeztek fel bennem némi fantáziát, de az egész más irányba szolgált, mint a sinus-tétel.
– Rajzoljon föl egy mértani idomot – kezdte az inkvizíciót Mihálovits tanár úr.
Némi habozás után felrajzoltam egy idomot, amelyet talpával felfelé fordított csizmának éppúgy lehetett nézni, mint üstökös csillagnak.
– A legritkább mértani idomok közé tartozik – mondta halálos gúnnyal Mihálovits tanár úr. – Meg tudná mondani, miféle idom ez?
Éreztem, hogy éjszaka ereszkedik az agyamra. De azt is éreztem, hogy hirtelen belehasít egy fénysugár. Mit? A legritkább idomok közé tartozik?
– Herepfedény – susogtam bátortalanul.
– Mi-i? – mereszkedett rám döbbenten a tanár úr.
– Hangosan, fiam, hangosan! – biztatott harsányan a főigazgató. – Amit tud az ember, azt ne szégyellje. Márpedig ezt csak tudja az ilyen jeles deák, mint maga?
– Herepfedény! – csattant a hangom akkorát, hogy a professzor mathezeosz összerezzent bele.
Az is lehet, hogy nem a hangtól rezzent össze. De már mindegy volt, mert a főigazgató beletapsolt a tenyerébe.
– Bravó, hát persze hogy herepfedény. Ebből elég is lesz, tanár úr, ex ungue leonem! Maga pedig jegyezze meg, édes fiam, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s az életben hangosan kell beszélni.
Közigazgatási riporter voltam, s a közgyűlés az iskolák államosítását tárgyalta. A nem államosítók vezére nagytudományú papember volt, aki nagyszerűen tudott bánni a mezei hadakkal. Szédület volt hallgatni, mikor fölsorakoztatta azokat a német és spanyol auktorokat, akik kimutatják, hogy az államosítók az ördöggel cimborálnak. Szerepelt azok közt még Páduai Szent Antal is, márpedig azzal rendes ember nem húz ujjat, mert az keríti meg az elveszett tehenet.
Szemmel látható volt, hogy itt az államnak kitelt a becsülete, ha szavazásra kerül a sor. Hiábavaló volt még az is, hogy egy államosító öreg fiskális belekurjantott a főtisztelendő beszédjébe.
– Hja, könnyű a papoknak!
– Mért volna könnyű? – kérdezte a szónok.
– Azért, mert összetett kézzel keresik a kenyerüket!
Csak a szónok nevetett a tréfán a conscia mens recti nyugalmával, a nem államosítók ingerülten harsogták: „szavazzunk, szavazzunk!”
– Doktor úr – javasoltam az ügyvédnek -, kérdezze meg a főurat, mi az a herepfedény.
A szónok pártja zúgó tapsai közt leült, az ügyvéd felállt, és azon kezdte:
– Tisztelt közgyűlés, mindenekelőtt azt kérdezem a főtisztelendő úrtól, tudja-e, mi az a herepfedény?
Erre a szóra hirtelen csönd támadt. Mindenki a főúrra nézett, aki fülét a tenyerébe tölcsérezve előrehajolt.
– Megismétlem a kérdést – dörögte az állam patrónusa. – Feleljen nekem őszintén a főtisztelendő úr, tudja vagy nem tudja, mi az a herepfedény?
A főúr elsápadt, a szeme pillája megrebbent.
– Ezzel az úrral nem állok szóba – fordult hátra a híveihez.
– Akkor rendben vagyunk, méltóságos főispán úr – fordult az ügyvéd az elnöki szék felé. – Aki azt se tudja, mi az a herepfedény, azzal én igazán nem kezdhetek vitát.
A főispán baljóslatú morajlás közt rendelte el a szavazást. Akkora többség állt föl az államosítás mellett, hogy az ellenzék még ellenpróbát se kért.
Az elnök öt percre felfüggesztette az ülést. Szaladtam a telefonhoz. Csak futtában hallottam, ahogy az ügyvéd magyarázott a barátainak.
– Mégis hallatlan, hogy valaki iskolaügyhöz hozzá merjen szólni, aki azt se tudja, mi az a herepfedény.
– Hihetetlen – csóválta a fejét az egész társaság.
Szerkesztő voltam, és kétségbeesett harcokat vívtam a cenzúrával. Csak úgy becsületből, a siker minden reménye nélkül. A cenzorok rendkívül vitéz emberek voltak, és a vörös plajbász mindig miszlikbe vágta a frontot az ólomszérűkön. Egyszer valami harctéri tudósítónk azt találta írni, hogy Mackensen kis lovon lovagol.
– Halt! – csapott le a vörös plajbász. – Ez sérthetné nagy szövetségesünk érzékenységét!
És kitörülte a kis szót. Másnap lapunk olvasói kissé csodálkozva olvasták, hogy „Mackensen lovon lovagol”, nem nádpálcán. De legalább Vilmos császár nem kötötte hátra a sarkunkat.
Mikor azt írtuk, hogy „egy részeg huszár rálőtt Tisza Istvánra a parlamentben”, a cenzor nemcsak kitörülte a részeg szót, de még tán bicskával is kivágta. És megüzente, hogy a magyar huszárról nem szabad azt írni, hogy részeg!
Erre kaptam magam, és lenyomattam vezércikknek az egyszeregyet. No cenzor, erre mit mondasz már.
Hát azt mondta rá, hogy „közvetlenül sérti a hadviselés érdekeit”, és kegyetlenül törülte az egészet. Azt hitte a jámbor, hogy most már a kétszer kettő nem négy lesz.
Most már aztán én is megharagudtam, és írtam egy vezércikket, amelyiknek az volt a címe: Herepfedény. Azon kezdődött, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki olyan ostoba volt, hogy azt se tudta, mi az a herepfedény”. Hogy miképpen folytatódott, arról jobb nem is beszélni. Tudtam, hogy egy szó se jelenik meg belőle, de legalább a cenzor megtudja, mit gondolok én őróla. A cikk csakugyan alászálla poklokra, de a címet meg a két első sort keresztülengedte a vörös plajbászos férfiú. Ő meg így adta tudtomra, hogy nem ő az az ostoba ember, aki még azt se tudja, mi az a herepfedény.
Tavaly tárcát kértek tőlem valami amerikai magyar almanachba. Már nem nagyon emlékszem, mit írtam, valami figurás gyerekdolog lehetett, s mivel éppen akkor hallottam hírét, hogy Kunz tanár urat magához rendelte szolgálattételre a jó Isten – bizonyosan a Triangulus csillagba kvártélyozta be -, halotti áldozatul azt a címet adtam a tárcának: Herepfedény. Biz én már ezt is elfelejtettem volna régen, ha valamelyik amerikai kollégám arra nem vetemedik, hogy lefordítja a tárcát angolra. Ezt persze elfelejtette nekem megírni, mint ahogy én is elfelejtettem szerkesztőkoromban Csehovot vagy Gerolamo Rovettát értesíteni, hogy lapom tárcaírójává fogadtam. Ellenben azt írja most nekem G. I. King úr Cincinnatiból, hogy olvasta a Herepfedényt, igen tetszett neki, s mivel úgy vette ki a lapjából, hogy az valami játékszer, ha megadnám neki a részletes leírását, hajlandó lenne azt a játékgyárába bevezetni, s érte illő percentet felajánlani, ami jelentősen növekedne akkor, ha az általa előállított herepfedénynek Hungaryban is piacot lehetne csinálni.
Hiszen ha én tudnám, hogy mi az a herepfedény! De azt hiszem, azt csak Kunz tanár úr tudta, ámbár abban se vagyok egészen bizonyos. Azt az egyet azonban megírom mister Kingnek, hogy Hungaryt hagyja békén, van annak annyi herepfedénye, hogy arról koldul.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PROHÁSZKA OTTOKÁR
KULTÚRA ÉS TERROR
(folytatás)
HONNAN VEGYE KULTÚRMUNKÁNK AZ ESZMÉNYISÉGET?
Boldogabb világnak kialakítása… ez minden idők, ez a haladó fejlődés programmja. De honnan vegyük a bizalmat, hogy ez most majd jobban sikerül s honnan vegyük a vért, a tüzet s a lelkesülést e programm által kiváltandó küzdelmekre? Szkepszis és lerongyolódás nem gyújt lelket s kényszermunka s robotolás nem lehet üteme sem az egyéni, sem a nemzeti életnek, nem lehet lendülete semmiféle győzni akaró öntudatnak.
Talán a győzelemből merítsük ezt a lelket? – mert már csak hisszük s erősen bizunk benne, hogy győzünk s végleg is diadallal vonulunk fel a béke ünnepére. Nem tudom, miféle diadal zárja majd le ezt a háborút, de úgy érzem, hogy ez a várt diadalmenet nem olyan régi divatú diadalmenet lesz. Más háborúban mindig volt győztes fél, mely diadalt ült, mely győzelmi kapukat állított fel s hatalmának öntudatában vonult be a diadalmámorban úszó városokba. Máskor igen, még 50 év előtt is így volt. Költők léptek föl, dalok fakadtak s ha nem is keletkezett mindig új éposz, hősköltemény volt mindig maga az erős, bátor nemzeti érzés lüktető zenéje. De lesz-e most egyáltalában győztes fél, melynek kedve lenne diadalkapukat állítani s harcias kobzokat pengetni? Fakad-e nemzeti éposz a nemzeti érzésből? Elfogódnak-e meghatottságtól s kigyulladnak-e lelkesüléstől a küzdő nemzetek géniuszai? Lesz-e bennük ihlet, mely a multat nagynak nézi s bizalom, mely a nemzetet új munkára s küzdelemre tüzeli? Eddig dal kevés kelt szárnyra s a monumentális művészetnek nem volt inspirációja. A lelkesülés azért, amit tettünk s szenvedtünk, nem egyéb nagy kényszerérzésnél s a bizalomban nem annyira a lendület, mint az élni-kötelesség érvényesül. Vivere necesse est; élnünk kötelesség.
De talán a ránk váró feladatok tudatából merítünk majd lelket? Roppant sok dolgunk lesz. Diadalíveink alá lerongyolva s kimerülve érkezünk meg, falábakon, ólomszívvel. Mily gazdagok voltunk a háború előtt; volt kenyerünk, volt vásznunk, volt ruhánk, volt talpunk s ha elszakadt valamink, volt cérnánk s megvarrhattuk, volt foltunk s megfoltozhattuk. Igazán mily gazdagok voltunk: búzakenyér s szalonna az éléskamrában, cipő, csizma, ruha a ládában, zsír a lábasban s cérna a tűben! Mily jó idők voltak azok a még nem is régi idők! S most falábakon s ólmos szívvel állunk majd diadalkapuink előtt. Úgy állunk majd ott, mint tékozló fiak, azzal a különbséggel, hogy ránk a kapuk mögött is szegénység és drágaság vár. A tékozló fiú mindenét eltékozolta, de apja, portája mögött jólét s gazdagság várta. Ránk a porta mögött is szegénység vár. Roppant sokat eltékozoltunk emberben, anyagban, pénzben, vérben. Öltünk, pusztítottunk, háborút folytattunk hitelre. Most ezt mind meg kell fizetni; amit pusztítottunk, azt újra meg kell teremtenünk; amit elfecséreltünk, azt mind termelő munkában helyre kell verejtékeznünk. Előbb a vér s a véres munka folyt, mely pusztított és pazarolt, most majd verejték s termelő munka kell hogy folyjék, hogy kipótoljuk azt, amit elvesztettünk. Véráldozatokról beszélnek a holtak, pénzáldozatokról pedig panaszkodnak az élők: solvere necesse est; fizetnünk kötelesség!
Nos és lesz-e lendületünk e két kényszertől, attól, hogy élünk s attól, hogy fizetnünk kell? Lelkesít-e majd, ami e két kegyetlenségből szükségszerűen folyik, a végtelenbe nyúló munkának kilátása s a kifogyhatatlan robot? Lelkesíthetjük-e majd a nemzedékeket azzal, hogy »no emberek, most megint dolgozhattok megszakadásig s robotolhattok rogyásig? Megint gyűjthettek, hogy megint szélbe szórhassátok; megint építhettek, hogy aztán levegőbe röpíthessétek! Szervezkedhettek megint, hogy a népek imperialista gőgje megint kiforgathasson szervezetetekből!« Igaz, ez mind megtörténhetik s újra meg újra megismétlődhetik, de bármint legyen, akinek élnie s hozzá sokat fizetnie is kell, annak dolgoznia is kell; laborare necesse est.
Ez bizony kevés vigasz s inkább fohász, mint pünkösdi szél, mely nem dagaszthatja a nemzetek hajóinak vitorláit.
Vagy talán a világ fordulásától várjuk s reméljük az idealizmust? Talán a békében elváltoznak a felfogások s a nagy tülekedést a hatalomért, pénzért és kenyérért fölváltja más tisztább, nemesebb irányzat? Sokan mondják, hogy ez elmaradhatatlan, mert az önző, lapos és alávaló életet folytatnunk végveszedelem nélkül nem lehet. Igazuk van; de honnan akarják venni ez elváltozáshoz a nagy lelki indítást, honnan ez ujjászületéshez az életerők új megtermékenyítését? A felfogások egyben-másban elváltozhatnak, de épen erkölcsi tekintetben nem javulnak. Az új elemek, melyek felülre jutnak, nem oly szántásból valók, mely a gazt buktatja s a termőföldet fordítja felülre. Nézzünk körül, hogy kik jutottak a háború által vagyonhoz, hatalomhoz, címhez, ranghoz? A helyzet urai azok, kik a háborúban meggazdagodtak; ezektől ugyan nem várhatjuk sem a jobb jövőt, sem az ujjászületés eszményeit. Ezek mind pudvás fák, melyek ha fénylenek is, ez csak saját rothadásuk foszforeszkáló fénye, mely nem erő, nem napsugár. Sőt nagy a veszély, hogy léha gondolkozásukhoz, hatalomkeresésükhöz, mulatságaikhoz hozzászoknak mások is. Pecunia non olet – szokták mondani; ez azonban pogány s dekadens elv, melyet nem osztanak azok, kikben az ujjászületés ereje s az erős, tiszta életnek mindeneket meghaladó lelke lakik. Azok megérzik, hogy »pecunia olet«, hogy a pénznek szaga van; megvan rajta a vér szaga, a verejték szaga, az uzsora és az égbekiáltó bűnök szaga. Megérzik ők a kiszipolyozott szegénység keserűségét, ahogy érzik s megvetik a pénzeszsákoknak erkölcsi ürességét is.
S mit látok, ha nem a gazdagokat, ha nem a szegényeket, ha azt az átlagembert nézem, kiből legtöbb van a világon? Istenem, be szomorú még látni is! A lecsitult fájdalom és szenvedés megtestesülése ez. Szótlan, de redőkbe ráncolt a homloka s ökölbe szorított a keze. Ha ilyen beszélni kezd, a kráter mormolása hangzik szavában s ha féket veszt, a láva pusztító tüze van kitörésében. Nem szent annak semmi, sem haza, sem ember, sem Isten! Tud soká hallgatni, aztán megint forr benne. Finomabb, nemesebb érzései nincsenek. Nem örül a családjának, mert felesége, gyermekei betegesek; nem örül a munkának, melynek a nagy drágaságban alig van föle; nem örül az életnek, mely neki a fronton is, a front mögött is kínlódás.
Így fest kultúránk; kimerült az végkép, akár gazdasági életét nézem, akár eszményiségét Mivel pedig az ilyen kimerült világnak van leginkább eszményekre s a legnagyobb idealizmusra szüksége, azért azt mondom, vegyük azokat onnan, ahol a legreálisabb s ugyanakkor a legtüzesebb idealizmus él, vegyük azt a hitből. Legyen eszményünk, hogy az embernek lelke s Istene van, – hogy Krisztus az ő testvére s példaképe – hogy mindenki végtelen értéket s dicsőséget hordoz magában. Lesznek, kik azt mondják majd erre, hogy mindez csak illúzió, csak malasztos szó és mennyei váltó, vagy épen hogy hipnózis és őrület, de hallgassanak meg ez alkalommal végig s aztán beszélhetnek.
Idealizmus ott van, hol az ember nagyot s fölségest hisz magáról, életéről, föladatairól s munkájáról. Idealizmus ott van, hol a hitből egy új világ, belső, erős, lelki valóság lesz. Valóság, olyan, amilyen ez az anyagi, színes, hangos, anyagcserében forgolódó világ. E valóság erejében nekem – bárki legyek – örök célom van; vannak erőim s gravitációim, melyeket Pál apostol: pondus aeternitatis, örök súlyoknak s erőknek hív. S jó, hogy említem Szent Pált. Ő hirdeti a legnagyobb hivatás idealizmusát. Hív minket az Isten, hogy nagyok, hogy szabadok, hogy szentek s Krisztus testvérei legyünk. S e hivatást hallották és követték a matrózok a korintusi s aténi kikötőkben, zsidók és pogányok Kis-Ázsia városaiban, a rabszolgák az itáliai ergasztulumokban s a Suburra gyülevész népe. E hivatás erejében mindezek az alacsonyak a lelki szabadságnak s az istengyermeki méltóságnak öntudatára ébredtek s nem kellett nekik más fölszabadulás, melyet törvény adhatott, nem kellett nekik a római szabadosság előnye sem. Átérezték ők s átérezzük mi, hogy a »kegyelem Istene örökkévaló dicsőségre hívott meg minket Jézus Krisztus által« (I. Pét. 5, 10.) s hogy ugyanő minket, »kik egy kevéssé szenvedünk, maga fog tökéletesíteni, megerősíteni s megállapítani. Őneki legyen dicsőség és uralom mindörökön örökké.« A szenvedések eltűrésére, a bajok elviselésére, az igazságtalan s alávaló üldözések közt is fölényes lelkületre lendületet s erőt megint csak a nagy hitből meríthetünk; »mert azt állíthatom, hogy nem méltók a jelenidei szenvedések a jövendő dicsőségre, mely bennünk ki fog nyilváníttatni«. (Rom. 8, 18.) Küzdeni és kitartani akarunk a jóban, míg kiszabadíttatunk a »romlás szabadságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára«. (Rom. 8, 21.)
Nincs ennél nagyobb s ugyanakkor reálisabb idealizmus; forrása is, tartalma is maga az Isten, aki a kiapadhatatlan erő és élet.
De az idealizmusnak világba állítása körűl rendesen nagy hiba történik, még pedig az a hiba, hogy nem építjük föl jól. Aki épít, annak elsősorban az alapra legyen gondja; már pedig az emberi világban az idealizmusnak alapja a realizmus, vagy ahogy azt máskép is mondani szokás: a kegyelem a természeten épül föl. A hit ideális, fölséges világának pszichológiai, természetes alapjai is vannak, melyek hiányában az alkotás nem áll meg. Emberi fölfogásról és meggyőződésekről s az azokon alapuló belső világról és lelkiségről lévén szó, természetes, hogy mindez a lélekben van s onnan árad mint élet és magaviselet és mint tett a világba. De szem előtt kell tartanunk, hogy a lélek s annak belső világa nem lóg a levegőben, hanem hogy a testtől s a környezettől függ. Lehet ez a befolyás oly kedvezőtlen, hogy a lélek letörik alatta s az ideálok elhomályosulnak tőle. Minden energia, a lélek is, véges s az energiákat kedvezőtlen behatások által nem szabad gyöngítenünk s a természetes erők forrásait nem szabad kiapasztanunk. Sok-sok függ a külső körülményektől, de mennyi! A legtöbbnél minden! A legtöbb ember – s ez természetes is – a körülmények szerint alakul. Mit várjunk gyermekektől, kik szegénységben s piszokban nőnek fel, kik már zsenge korukban érintkezésbe lépnek mindazzal, ami piszkít s ami a lét brutalitását megérezteti velük? Mit várjunk agyonstrapált emberektől, kik a társadalom teherhordói azzal a különbséggel, hogy míg a baromnak takarmánya, istállója van, nekik sem kenyerük, sem otthonuk nincs? Mit várjunk a szegény, elgyötört, idegzetükben leromlott családanyáktól s háziasszonyoktól, kik az örömtelen lét rideg napjait élik napsugár és mosoly nélkül? Mit várjunk a millióktól, kiktől megtagadunk mindent, amitől jobbak lehetnének s nem adunk nekik időt, hogy magukhoz térjenek s emberi s szellemi igényeiknek még öntudatára is ébredjenek? Mit várunk a nagyvárosok proletárjaitól, mit a társadalmi rend nagy mocsaraitól, melyekben erkölcs, bizalom, tisztesség merül el és rothad?! Mondjátok az ilyeneknek, tehát a világ túlnyomó felének, hogy hivatva vannak örök dicsőségre s az istenfiainak méltóságára; ezt azok egyáltalában nem fogják megérteni; ez nem nekik való beszéd. Ah, akinek napsugara nincs, annak a nagy hivatás s az örök dicsőség sugara nem világít. Mondjátok az ilyeneknek, hogy bennük van az Isten országa; ők ez ország helyett magukban csak kínt s reménytelenséget látnak. Mondjátok meg nekik, hogy nekik kell ez ország hatalmát magukból kiléptetniök s a világban térfoglalásra segíteniök: ez mind nagyon igaz, de náluk idealizmusról szó nem lehet, mert a nemes emberi érzés alapjai s létfeltételei hiányzanak bennük. Hiányzik a kenyér, az otthon, a pihenés; hiányzik a jóindulat s a keserűségmentes érzület. Ezeknek elüljáróban másra van szükségük: szükségük van tisztes életre, tisztességes megélhetésre, egészségre, valamiféle jómódra. Akiket a szegénység s a gond úgy elgyötört, hogy még a tekintetük is zavart és téveteg, azoknak hiába mondjuk, hogy a lélek vetíti ki magából az öröm s jókedv napsugárzatát, hogy a lélek a nagy művész, aki napfénnyel s tavaszi virágpompával tudja betakarni a különben sötét s kopár világot is. Ez mind igaz, de csak módjával. A lélek sokat bír, de nem bír mindent, nem bír el sokat főleg azoknál, kiknek sem idejük, sem módjuk nem volt kialakítani s kifejleszteni magukban a szellemi világot.
Változtassuk tehát inkább meg a világot s ne tegyük a hősiesség meg nem értett próbájára azokat a szürke, kis embereket, akiket a természetnek és kegyelemnek összefogva kellene segíteniök, hogy valamire vigyék. Ne állítsuk ki az ellenkezés s a küzdelmek viharába azokat a kis lámpafényeket, melyeket még az erős lehelettől is meg kellene óvnunk. Hiszen még tűrhető körülmények közt is az embereket mindenképen rá kell segítenünk a lelki életre, az eszmények kultuszára, lévén ez a legmagasabb kultúra; ha ehelyett a körülmények nem kedvezők s a külső s belső nehézségek pedig egyre jobban tornyosulnak, hiába várnók akkor az idealizmus térfoglalását bennük. Nekik hit, lélek, Isten, lelkiség, tökéletesség, szívnemesség egy teljesen idegen világ.
Ezért, aki idealizmust akar s nagy hitet s tiszta erkölcsöket, az segítse az embert először tisztességes életre. Vegye őt le a mindennapi gondok s gyötrelmek kínpadjáról; emelje őt ki, legalább időnként, a hajszából; adjon neki naponként órákat, amikor magáé s a lelkéé lehet. Hiába, hiába, aki a dicsőséget akarja magában hordozni, annak életkörülményeiben is az állatnál különb létnek kell örvendeznie. Nem fér meg a »belső dicsőség« a minket környező embertelen életmóddal.
Már pedig – s ez a mi mea culpánk – mi ezt sokszor megtűrtük. Hirdettük az emberi hivatás fölségét, de a nemes érzések föltételeit nem siettünk megteremteni a kultúrában, a tanultságban, az egészségügyben, az iskoláztatásban, a lakásügyben, a gazdasági s társadalmi viszonyokban. Nem fogtuk meg az idealizmus problémáját jól, nem kezeltük helyesen. Buzdítottuk az embereket, de nem állítottuk őket az emberi érvényesülés és haladni-tudás talajára. Dolgoztunk, lelkesítettünk, de nem vettük észre vagy legalább nem méltányoltuk a nagy, százados sikertelenségek okait, melyek a környezet mostohaságában s a gazdasági s kulturális világ alacsonyságában rejlettek. Így azután mi is oly magvetők voltunk, kik sok magot tövis és bojtorján közé dobnak; de ez a tövis és bojtorján ez esetben nem gazdagság, mint az evangéliumi magvetőnél, hanem a szegénység volt, az a túlságos szegénység, az a nagyvárosi proletár-élet, mely elfojtja az ember szellemi s lelki világának minden fakadását. Ezeknek is mondtuk, hogy »fel a szívekkel«, »napsugárt a lelkekbe«, »több örömöt«, »mindenből, amire nézesz, meríts örömöt«: azonban a szegény, elgyötört emberek ezt meg nem értették; lelkük keserűség, szívük fagyos rög volt.
Ezeknél javulást csak úgy érünk el, ha életük külső körülményein változtatunk; itt aztán szent igaz, hogy az emberek jobbak lesznek, ha jobb lesz a külvilág.
De nem jutunk-e ezáltal ellentétbe előbbi állításunkkal, mely szerint igazi, mély idealizmust az emberiségbe csakis a hit plántálhat s csakis az növelheti naggyá? Épen nem; mert mikor a körülmények emberhez méltó voltának szükségességét hangoztatjuk, az által nem azt állítjuk, hogy az idealizmust a külvilágból, az elváltozott s kellemes miliőből merítsük, hanem csak azt, hogy ez az emberhez méltó miliő szükséges a belső, lelki világ eredményes kialakulásához. A körülmények segítik az embert, hogy embernek érezze magát; mikor pedig annyira van, hogy hordozhat magában lelki világot, akkor ezt merítse a hitből, mert máshol hiába keresi s kergeti.
A hit által birunk egy fölséges, lelki világot, mellyel semmit sem helyezhetünk párhuzamba. A Krisztussal való rokonság kiemel minket abból, ami csak tengődés, nyávogás vagy frivol, cinikus mulandóság. Ez a hit megóv attól, hogy miután a proletariátus pincelakásaiból s lebujaiból kijöttünk, ne vetődjünk ismét a lelki világ pincelakásaiba, a hitetlenségbe s a cinizmusba. Sötét s örömtelen az élet, ha napsugár helyett pincelakásokban tengődik; de sötétebb s örömtelenebb még ennél is, ha kultúránkban kiemelkedünk a pincékből, de ráeszméltünk az egész élet ürességére. Minden élet üres, melynek tartalmai s céljai mulandók; eszményi élet csak az lesz, melynek motívumai Istentől valók s értékei örökké valók.
(folyt. köv.)
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
MESÉLTE BENEDEK ELEK
Mirkó királyfi
2.rész
„Hát ezek hová tűnhetének?” – álmélkodott magában Mirkó. De amint tűnődik ezen, meglát valami feketeséget. Egy vaslappancs volt az a feketeség. Hirtelen felbillentette a lappancsot, s szervusz, világ, beugratott nagy bátran. Előtte sötétség, háta mögött sötétség: „No, ez bizonyosan a pokol tornáca!” – gondolta magában.
No, ezt ugyan jól eltalálta. Egyszerre csak, supp! lesuppant a pokolba. Ahol ni, éppen ott vágtatott a tizenkét vitéz, egyenest egy gyémántpalota felé.
– Kard, ki a hüvelyből! – kiáltott Mirkó, mikor a tizenkét vitéz éppen be akart kerülni a gyémántpalota kapuján – nyissz, nyissz, mind a tizenkettő holtan fordult le a lováról.
Megállott Mirkó a gyémántpalota előtt egy szempillantásra, de nem tovább. Azt mondta: egy életem, egy halálom, megnézem, ki lakik odabent. Hiszen még csak most állott el szeme-szája, mikor belépett a gyémántpalotába. Egy rettentő nagy szövőszék előtt ült egy ördöngös szüle – s halljatok csudát! -, amint jobbra vetette a vetélőt, két huszár ugrott ki, amint balra vetette, két gyalog katona.
„Ej-haj – gondolta magában Mirkó -, de már ennek a fele sem tréfa!”
– Kard, ki a hüvelyből!
Na, szegény katonák, még körül sem nézhettek, ahogy kiugrottak az ördöngös szüle keze alól, mindjárt vége is volt az életüknek. De ahányat levágott a kard, annyi ugrott ki helyettük a szövőszékből.
„No, így soha meg nem győzöm az ördöngös szüle munkáját – gondolta Mirkó -, levágom az ő fejét, s akkor majd nem sző több katonát.”
Hm, meghiszem azt! Az ördöngös szülének levághatta a fejét, de a keze még mindig járt, hányta-vetette jobbra-balra a vetélőt, s egy perc alatt tele volt a szoba katonával.
Hej, megmérgelődött Mirkó, s ami katona volt a szobában, mind levágatta, az ördöngös szülét pedig ízzé-porrá apríttatta. Azután a szövőszéket kihúzta az udvarra, s az ördöngös szülével együtt elégette.
– De már most nem kell többet viaskodni, sem nekem, sem az öreg vitéznek – mondá Mirkó nagy örvendezéssel.
Nem-e? Na ezt ugyan jól eltalálta, mert egyszerre csak az égő parazsából kiperdült egy vékony csontocska, elkezdett forogni sebes forgószél módjára, s – hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! – abból a csontocskából ördöngös szüle lett!
– Úgy-e?! – rikkantott mérgesen Mirkó. – Kard, ki a hüvelyből!
De az ördöngös szüle elkezdett könyörögni: hagyd meg az életemet, Mirkó királyfi, s jótétel helyébe jót várj! Nálam nélkül úgysem tudnál kijutni innét, hagyd meg az életemet.
– Jól van, meghagyom az életedet, ha megmutatod a kijárást.
Az ördöngös szüle azt mondta:
– Na, te Mirkó királyfi, nem hittem volna, hogy ilyen jó szíved legyen. Nesze, adok neked négy patkóra való gyémántszeget, erre még nagy szükséged lehet. Tedd el jól!
Azután elvezette ahhoz a likhoz, ahol lejött a pokol országába. Már az igaz, hogy soha meg nem találta volna magától, mert ennek is lappancsa volt, de azt ugyan emberi szem meg nem találta volna, olyan egyforma volt a pokol földjével.
– Nyílj fel, lappancs! – parancsolá az ördöngös szüle, s a lappancs felnyílt abban a minutában, a táltos ló pedig nekirugaszkodott, s hipp-hopp! kiugratott az üveghegy tetejére.
Hej, még csak most látta Mirkó igazán, hogy milyen szörnyűséges meredek az üveghegy oldala. Azt mondta a lovának:
– Édes lovam, én itt leszállok, s talán úgy lekerülünk a selyemrétre.
– Csak maradj a hátamon, kicsi gazdám, ha jót akarsz – mondá a táltos -, mert itt e világból való ember ugyan le nem sétál. Csipeszkedj a sörényembe, s hunyd bé a szemedet!
Mint valami jó sima jégen, úgy sikolándott lefelé a táltos, s egyszerre csak letoppant a földre.
– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?
– Látom, hogy ismét itt vagyunk a selyemréten. Ahol ni, látom az öreg vitézt is.
Hej, Istenem, de megörült az öreg vitéz, mikor megpillantotta Mirkót. Bizony nem hitte, hogy látja még ez életben valaha.
– Itt vagyok, bátyámuram – jelenté Mirkó -, ne féltse az országát ellenségtől többet.
– Hát bizony, ha úgy van, akkor legyen is tied ez a selyemrét s az egész országom, Mirkó fiam – mondá az öreg vitéz -, mert én úgysem élek már sokáig.
Felelé erre Mirkó:
– Köszönöm jó akaratát, bátyámuram, de nem jöttem én sem a selyemrétjéért, sem az országáért, hanem hogy kigyelmedet elvigyem az édesapámhoz, hadd töltsék együtt öreg napjaikat.
Az öreg vitéz egyet sem kérette magát, felült a lóra, s elindultak a fehér király országa felé. Hanem amikor az üveghegy aljába értek, erősen elszomorodott az öreg vitéz.
– Öcsém, Mirkó – szólt nagy búsan -, mégiscsak itt kell nekem maradnom, nem mehetek az apádhoz. Az én lovam nem tud kimenni az üveghegyen, mert elvásott a gyémántszeg mind a négy patkóján.
– No bizony, ha elvásott, mindjárt mást ütök én helyébe – szólt Mirkó királyfi, s elészedte, ami patkószeget kapott az ördöngös szülétől. Hamarosan újrapatkolta az öreg vitéz lovát, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – sebes szélnél sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben vágtattak keresztül üveghegyen, erdőkön-mezőkön, tengereken által, s mire feljött a Vacsoracsillag: megérkeztek a fehér király udvarába.
Ott ült az öreg király most is az ablakban, s nézett kelet felé, sírt az egyik szeme, a másik nevetett. Haj de mikor megpillantotta vitéz pajtását s Mirkó fiát: mind a két szeme nevetett.
Egyszeribe lekiáltott a cselédeknek, hogy üssenek le tizenkét tulkot,* mert ihol jőnek már az ő vitéz pajtása s Mirkó királyfi. Aztán leszaladott az udvarra, s egyszer a vitéz pajtását, másszor Mirkót ölelte-csókolta. Azt sem tudta öreg feje, hogy mit csinál nagy örömében. Csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hét országra ment a híre. Hét nap s hét éjjel állott a vendégség, a nagy dínomdánom. Azonban hetedik éjen azt találja mondani az öreg vitéz:
– No, öreg pajtás, vitéz legény ez a te fiad, még vitézebb, mint mi voltunk legénykorunkban!
– Magam is azt gondolom – mondá az öreg király -, de hej, pajtás, mégsem hiszem, hogy a Kutyafejűt le tudná győzni.
– No, már azt én sem hinném – erősíté az öreg vitéz. – A Kutyafejűt még anyaszülte le nem győzte.
Hallotta Mirkó ezt a beszédet, s meg nem állhatá, hogy egy szót, kettőt közibe ne vessen.
– Hol s merre lakik az a Kutyafejű? – kérdé Mirkó. – Mert ha a föld alatt lakik, ott is megkeresem.
Az öreg vitéz megmagyarázta, hogy erre meg erre, innét északra, onnét meg egy kicsit keletre, keletről meg egy kicsit nyugatra, nyugatról meg egy kicsit délre: ott van az ő országa.
– No, ha ott van, akkor megtalálom.
Eleget beszéltek mind a ketten, hogy szántszándékkal ne veszítse el fiatal életét, maradjon veszteg, eléggé megmutatta a vitézségét; Mirkónak többet nem volt maradása. Táltos lovát jól megabrakolta, magát feltarisznyálta, s még az éjjel elindult a Kutyafejű országába.
Mikor elindultak, megkérdezte a táltost:
– Jártál-e már a Kutyafejű országában, édes lovam?
– Jártam egyszer, kicsi gazdám, de azt is megbántam. Alig-alig tudám élve hozni haza az édesapádat. Jobb lesz neked is, ha itthon maradsz.
– Egy életem, egy halálom, édes lovam, meg nem nyugszom, míg a Kutyafejűt meg nem találom.
– Jól van, kicsi gazdám, hát csak hunyd bé a szemedet, mert addig meg sem állok, míg a Kutyafejű országába nem érek. Együtt élünk, együtt halunk.
Behunyta Mirkó a szemét, s vágtatott a táltos, de úgy, ahogy még nem. Egyet rugaszkodott, s két országot hagyott el, kettőt rugaszkodott, s két ország s két tenger maradt el utána. Akkor aztán megállapodott.
– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?
– Látok egy hatemeletes gyémántpalotát, de olyant, hogy a szemem káprázik a nézésitől.
– Hát a hatodik emeletnek hatodik ablakában mit látsz?
– Látok egy szépséges szép leányt, de olyat, hogy a szemem most még jobban káprázik. Ez bizonyosan a Kutyafejű leánya.
– Nem találtad el, kicsi gazdám, mert ez a fekete király leánya. A Kutyafejű elrabolta, s itt tartja szomorú fogságban.
Mirkónak sem kellett többet hallania, lepattant a táltosról, s ment föl egyenest a királykisasszonyhoz. Pedig ez kiáltozott le torkaszakadtából: „Ne jöjj fel, ne jöjj fel, ha kedves az életed, megöl a Kutyafejű!” Kiáltozhatott Mirkónak, mire visszafordult az ablakból, ott állott előtte, s köszönt illendőképpen.
– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony -, hogy mertél idejönni?
– Mirkó királyfi vagyok, s azért jöttem, hogy megöljem a Kutyafejűt.
– Ó, te szerencsétlen királyfi, az az ember még nem született meg, aki a Kutyafejűt legyőzze! Olyan erős, hallod-e, hogy hetven mérföldről dobja haza a buzogányát, ha jő a vadászatról.
– Nem bánom én – mondá Mirkó -, ha hétszáz mérföldről dobja is haza a buzogányát, mégis megküzdök vele, s téged magammal viszlek az én országomba.
De hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett Mirkó.
Azt mondta neki:
– Hallod-e, te Mirkó királyfi, kár volna ilyen fiatalon elpusztulnod, hát én megmondom neked, honnét veszi azt a nagy erejét a Kutyafejű. Nesze, adok neked egy kulacsot, azzal menj le a pincébe, ott találsz egy hordót. Annak a borából töltsd meg a kulacsodat, s ha csak belemártod az ujjadat, minden bemártásra ötezer ember erejével növekedik az erőd.
Megköszönte Mirkó a jó tanácsot, lement a pincébe, a palackot megtöltötte, a hordóból pedig a többi bort kieresztette, hogy a Kutyafejű ne használhassa többet. A palackot a nyakába kötötte, a kebelébe szépen elrejtette, aztán fölment a királykisasszonyhoz, s ketten kiállottak a tornácba, úgy várták a Kutyafejű hazajövetelét.
Hát, Uram, Isten, egyszerre csak nagy sötétség kerekedett az udvaron, surrogott-burrogott a levegő, mintha lett volna égszakadás, földindulás, s egy negyvenmázsás buzogány úgy suppant az udvar közepibe, hogy kifecskendett a víz utána.
– Készülj, Mirkó, jő a Kutyafejű! – mondá a királykisasszony.
Mirkó hamar belemártotta az ujját a kulacsba, leszaladt az udvarra, fölkapta a buzogányt, s úgy visszalódította, hogy éppen a Kutyafejű lova előtt esett le, pedig messzire volt az még, legalább hetven mérföldre.
A ló megbotlott a buzogányban, s visszahőkölt nagy horkolással.
– Nye, te, nye, hogy a farkasok egyenek meg! – rikkantott mérgesen a Kutyafejű. – Hatszáz esztendeje, hogy veled járok, még soha meg nem hőköltél, mi bajod?
– Az a bajom – felelt a ló -, hogy valaki visszadobta a buzogányodat.
– Ne búsulj te azon, tudom, hogy ki dobta vissza. Még ennek előtte hatszáz esztendővel megálmodtam, hogy Mirkó ide jő, s megküzd velem. Hiszen csak találkozzam azzal a macskabékával, kitekerem a nyakát!
Azzal megsarkantyúzta lovát, s a másik minutában betoppant az udvarába. Egyenest Mirkónak ment, s azt mondá neki:
– No, Mirkó, eljövél, úgy-e?! No, ha el, nem is mégy el innét élve. Karddal verekedjünk-e vagy birkózzunk?
Felelte Mirkó:
– Mindegy nekem, Kutyafejű, te vagy az idősebb.
– Jól van, öcsém, kezdjük karddal!
– Kard, ki a hüvelyből! – parancsolá egyszerre mindkettő, s ahogy összecsapott a két kard, pattogott belőlük a szikra, de olyan vastagon, mintha tűzeső esett volna az égből.
– Nem ér ez így semmit – mondá Mirkó -, minek rontjuk a kardunkat, birkózzunk, Kutyafejű.
– Jól van, Mirkó, birkózzunk. Búcsúzzál el, ha van, apádtól, anyádtól s minden nemzetségedtől.
– Én már elbúcsúztam – mondá Mirkó -, búcsúzzál el te is, Kutyafejű.
– Én is elbúcsúztam, még ennek előtte hatszáz esztendővel.
– No, ha elbúcsúztál, parancsoljuk vissza a kardunkat.
Visszaparancsolták mind a ketten, s azzal nekirugaszkodtak egymásnak. Még a föld is rengett, úgy erőködének. Egyszer Mirkó kapta fel Kutyafejűt, másszor Kutyafejű Mirkót, de mindkettő talpra állott. Forgatták, tekerintgették egymást jobbra-balra, de egyik sem tudá a másikat alól keríteni.
– No, még egyszer! – rugaszkodott neki a Kutyafejű, s ahogy fölkapta Mirkót, úgy találta levágni, hogy övig fúródott a földbe.
De Mirkónak eszébe jutott a kulacs, hirtelen megmártotta a kisujját, kukkra ugrott a földről, megkapta a Kutyafejűt, s úgy a földhöz teremtette, hogy döngött belé a helység. Azzal megmarkolta a hajánál fogvást, hátrahúzta a palota mögé, ahol egy feneketlen tó volt, lenyisszentette kardjával a Kutyafejű nyakát, s a testét is beledobta a tóba.
Hej, Istenem, bezzeg volt nagy öröm a gyémántpalotában! A királykisasszony a nyakába szökött Mirkónak, s azt mondta:
– Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Fölkészültek mindjárt, hogy visszamenjenek a Mirkó országába. Éppen föl akartak ülni a táltosra, de Mirkó erősen gondolkozott, s úgy tetszett, mintha búsulna valamin.
– Mi bajod van, Mirkó – kérdezte a királykisasszony -, talán bizony itt szeretnél hagyni engem?
– Nem hagynálak én itt téged – mondá Mirkó – széles e világ minden kincséért sem, de sajnálom ezt a szép gyémántpalotát.
– No, ha csak az a bajod, mindjárt megvigasztallak – mondá a királykisasszony. – Nesze, a gyémántvessző. Én visszamegyek a palotába, te meg ezzel a vesszővel veregesd körül a palotát, s szép lassan gyémántalmává gombolyodik. Tedd a tarisznyádba, otthon pedig csak veregesd meg az almát ezzel a vesszővel, ismét palota lesz belőle, s engem megtalálsz a hatodik emelet hatodik ablakában.
Úgy tett Mirkó, mint a királykisasszony mondta. Hát csakugyan az a rengeteg nagy palota összegombolyodott egy kicsi kerek almává, de olyan kicsikére, hogy szépen a tenyerében tarthatta. Betette a tarisznyába, s hipp-hopp! tízig sem számlált, otthon volt az apja udvarában. Az öreg király meg a pajtása már messziről észrevették, s elejébe kiabáltak:
– No, legyőzéd-e a Kutyafejűt?!
Mondta Mirkó:
– Legyőztem, biz én.
– Hej, nem hiszem, Mirkó öcsém – mondá az öreg vitéz -, nem is voltál te ott.
– De még én sem hiszem – mondá az apja.
Mirkó egy szót sem szólott, hanem kivette tarisznyájából a gyémántalmát, letette az udvar közepére, meglegyintette a vesszővel – s hát lássatok csudát! -, csak terült, terült, nőtt az alma, s egyszerre ott ragyogott előttük a gyémántpalota, ott ült a gyémántpalota hatodik emeletének hatodik ablakában kikönyökölve a szépséges királykisasszony.
– Ez a Kutyafejű palotája – kiáltották az öregek -, ilyen nincs több a föld kerekségén! Ember vagy, Mirkó!
Kezet csaptak vele, megölelték, megcsókolták, s mindjárt kihirdették az egész országban, hogy Mirkó király legyőzte a Kutyafejűt, s ez naptól fogvást ő lesz Fehérország királya. Azonközben papot is hozattak, aki Mirkót összeeskette a szépséges szép királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
TIZEDIK KÖNYV
13.
Mihelyt felserkensz álmodból,
kérdezd meg magadtól,
fontos-e számodra, hogy
más embert ócsárolj,
ha igazságos és szép tetteket vittél végbe.
Nem fontos.
Megfeledkezel-e róla, hogy
azok,
akik kidüllesztett mellel
másokat dicsérnek vagy korholnak,
milyenek ágyasházukban,
hogyan viselkednek asztaluknál?
Elfelejted-e,
mit csinálnak, mi után futnak,
mit lopnak és rabolnak –
nem kezükkel, nem is lábukkal,
hanem lényük legértékesebb részével,
mely pedig kiapadhatatlan forrása lehetne,
ha akarná,
a hűségnek, a szerénységnek,
az igazságnak, a törvénynek, a jó szellemnek?
14.
A fegyelmezett és szerény ember
így szól
a mindent adó és mindent elvevő természethez:
„Adj, amit akarsz, vedd el, amit akarsz.”
Ezt azonban nem felfuvalkodottan mondja,
hanem jóindulatúan engedelmeskedve a természetnek.
15.
Rövid idő az, ami még hátra van.
Élj úgy, mintha hegy fokán élnél.
Aki mindenütt úgy él a világban,
mint egyetlen hazában,
annak igazán mindegy, ott-e vagy itt.
Embertársaid
lássák, ismerjék meg benned
az igaz, természet szerint élő ember példáját.
Ha pedig nem tudnák ezt elviselni,
inkább öljenek meg.
Ez is jobb, mint az ő módjukon élni.
16.
Egyáltalán,
ne vitatkozz többé arról, hogy
milyennek kell lennie a jó embernek,
hanem légy olyan.
17.
Képzeld magad elé állandóan
az idő végtelenségét,
az anyag határtalanságát:
az anyaghoz képest
minden egyes jelenség
fügemag,
az időhöz képest
fúrófordulat.
18.
Képzeld magad elé
az egyes érzéki tárgyakat,
amint feloldódnak, változnak, korhadnak, porladnak.
Gondold meg, hogy
minden szinte csak azért lett, hogy
ismét elpusztuljon.
19.
Milyenek az emberek,
ha esznek, alusznak, szerelmeskednek,
szükségüket végzik?
Azután milyenek,
ha adják a hatalmasat,
ha büszkélkednek, haragusznak,
felülről lefelé rendreutasítanak?
Nemrégiben még
hány embernek szolgáltak és milyen okokból?
S nemsokára milyen állapotban lesznek!
20.
Mindenkinek hasznára van,
amit a közös természet hoz neki,
és akkor van hasznára, amikor hozza.
21.
„Szereti a föld az esőt,
szereti a szent levegőég is.”
Szereti a világrend azt tenni,
aminek éppen történnie kell.
Azért hát azt mondom a világrendnek:
„Szeretem, amit te szeretsz.”
Nem úgy mondják-e a köznapi nyelvben is:
„Ez a világ sorja.”
22.
Vagy itt élsz tovább,
ezt már megszoktad;
vagy máshová mész innen,
ezt te akartad,
vagy meghalsz,
akkor pedig elvégezted feladatodat.
Nincs tovább! Csak bátran hát!
23.
Mindig légy tudatában annak, hogy
ez a darab föld is csak olyan, mint a másik,
és hogy itt ugyanazt találod meg,
amit azok,
akik hegy ormán, tenger partján,
vagy bárhol másutt laknak.
Kétségtelenül igazat fogsz adni Platónnak,
aki azt állítja, hogy
városfalak közé zárva is élhet az ember úgy,
mintha hegyen, karámban élne és juhokat fejne.
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
4980.
Nem mind lencse, a mi lapos.
4981.
Csapni a lencsét.
4982.
Egybeszürték a lencsét.
4983.
Ebül mérik a lencsét.
Kimérik ott neked is a lencsét.
4984.
Rosszul fog ott főni lencséje.
4985.
Rá se néz a lencsére.
4986.
Értem, uram, értem hogy jó a lencse.
4987.
Válogat mint rossz lencse a vizben.
4988.
Lencseszem a csizmában hegynél is nagyobb.
4989.
Lencse, borsó, kása, mind isten áldása; diák táplálása.
4990.
Lencsés prokátor.
Legujabb idők szerint németesen igy mondák: zugprokátor (Winkel-Advocat).
Jelent oly hajhászót, a minőt magyar embernek le sem kell irni.
4991.
Lengyel lopó.
Kis-Viczaynál:
argivi fures, vagyis czégéres tolvajok,
milyeneknek tarták régen az argosiakat.
4992.
Lengyel posta.
Oly követ, ki azt sem tudja, miért küldik; példaul:
buta cseléd gyakran boltajtónál felejti el, mit kellene vásárolnia.
4993.
Leokádia napja.
Játék a „leokád” és „Leokádia” szavakkal.
4994.
Addig nyujtózzál, meddig a lepel ér.
Német: Strecke dich nach der Decke.
4995.
Szedd el a leplet.
Siess, hordd el innen a sátorleplet, sátorfát.
4996.
Leplén kivül a lába.
4997.
Nem tiszta a levegő.
4998.
Levegőbe épit várat.
Német: Luft-Schlösser bauen.
4999.
Én sem élhetek levegővel.
5000.
Ne rontsd a levegőt.
Éretlen, esetlen beszédüre mondják elég nyomatékosan.
5001.
Nyomta a levegőt.
5002.
Hátra van még a fekete leves.
Vagyis hátra van még a dolog nehezebb, bajosabb része, nagya;
mikép Tököly Imrével történt, ki, Szirmay András szemtanusága szerint,
1685-ben ebéden levén a nagy-váradi török basánál,
a mint sült után fel akart volna kelni asztaltól, ezen szavakkal marasztatott:
hátra van még a fekete leves, azaz kávé. –
Mert ugy volt már előre kicsinálva, hogy kávéivás után Tököly azonnal fogassék el,
a mint meg is történt s ő kötözve rabul vitetett Drinápolyba. Sz.
5003.
Levest sem tud főzni, mégis udvari szakács.
5004.
Ki levest akar enni, kanál legyen kezében.
5005.
Eldöntötte a levest.
5006.
Inkább haskó fájjon, mint leveske maradjon.
5007.
Vékony mint a vajatlan leves.
5008.
Ki levesre bort iszik, nem kérnek attól tanácsot.
Leves összetéve néhány szóval jelent ütleget is, p. nyakleves, pofleves.
5009.
Nem mozog a levél, ha nem fu a szél.
Nem indul a levél fuvás nélkül.
5010.
Ez a levél nem nekem szól.
Ez a dolog, ez a hir, nem engem illet.
a) Mintha levelet vinne.
Sétálóra mondják, ha neki gyorsult a menésnek.
5011.
Egy kedv szerint irott levél jobb egy táncznál.
5012.
Leveles szinben nehéz volna telelni.
5013.
Lé tartja a gazdát, átok, szitok a szolgát.
5014.
Mind egy lében sóznak.
5015.
Minden lében locs.
Minden lében kanál.
5016.
Egybeszürték a levet.
5017.
Ő itta meg a levét.
5018.
Megborsozták neki a levet.
5019.
Benne van a lében.
5020.
Feladta levét, elfeledte konczát.
5021.
Csapni a levet.
Pázmánnál, Kis-Viczaynál egy értékü: „csapni a levet vagy lencsét,
egybeszürték a levet vagy lencsét.” –
Csapni azaz hüteni, mit a német ezzel fejez ki: treiben.
Gyermeknek szokták hüteni az ételt,
aztán főleg a nők – kik rendesen ennivalóval kedveskednek legelőbb – kedves vendégöknek.
Tehát csapni a levet am. kedvét keresni valakinek.
5022.
Keserü a leve.
Vagyis keserü lesz valaminek a kimenetele, következése.
Amott van egy kis ház, arczczal napkeletnek,
Keserü a leve, a mit abban főznek.
Népd.
a) Hével, lével.
b) Rátartja magát mint fekete lé az asztalon.
5023.
Haza feküdtek mint a lédecziek.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Zsidó viccek
9.
Haldoklik az öreg Weiss.
Körülveszik őt a barátai, és vigasztalják:
− Ne csüggedj, Samu. Jehova meggyógyít téged, és elélhetsz akár kilencven esztendeig is!
Weisz a fejét rázza:
− Ha Jehova megkaphat nyolcvanért, miért adna értem kilencvenet?
Végóráit éli az öreg Grün.
Összegyűlik ágya körül a népes a família.
Az öreg megjáratja a szemét hűséges nején, szép szál fiain, kedves menyein, bájos unokáin.
A biztonság kedvéért körbekérdezi őket:
− Sára, kedves, jó hitvesem, most is mellettem vagy?
− Veled vagyok drágám.
− Ármin, elsőszülött fiam, ugye itt vagy velem?
− Én fogom a jobb kezét, papa.
− Simon, másodszülött fiam, ugye te is itt vagy?
− Én fogom a bal kezét, papa.
− Benjámin, legkisebb fiam, ugye te sem hiányzol?
− Itt állok az ágy lábánál, papa.
A haldokló utolsó erejét összeszedve, feltápászkodik fektéből, és rájuk reccsen:
− Akkor ki maradt az üzletben?
A halálos ágyán végrendelkezik az öreg Kohn:
− A ház az én szeretett Ármin fiamé legyen.
− Az Árminé? – csattan fel az asszony. – Hiszen még meg sem nősült.
− A boltot a Sára lányom kapja.
− Az a világ lustája? – méltatlankodik Kohnné.
− Az autót Benjámin fiamra hagyom.
− Autót annak a kelekótyának? – morog az öregasszony.
Kohn bácsi megelégeli az asszony zsörtölődését, és felfortyan:
− Te Rebeka, most ki haldoklik itt, te vagy én?
Az öreg Kohn haldoklik.
Maga mellé rendeli a fiait, és sorra diktálja, ki mennyivel tartozik neki.
− Apám, most azok nevét sorold, akiknek te tartozol.
− Minek az, fiam? Azok maguktól is jelentkezni fognak!
A haldokló Kohn betegágyához kéreti a vejét.
− Fiam – mondja neki –, érzem ütött az utolsó órám. Sajnálom, hogy amikor elvetted a lányomat, csak nagyon szerény hozományt tudtam adni vele. Most viszont azt akarom, hogy mindenem a tiéd legyen.
− Köszönöm papa, de mi lesz a házsártos feleségével?
− Nem vagyok kicsinyes fiam, legyen ő is a tied!
Az öreg Kohn igen szegényen kezdte az életét, mindössze egy tízkoronás aranya volt. Időközben aztán dúsgazdag kereskedő lett belőle, de öregségére minden vagyonát elvesztette. Amikor családja körülvette őt halálos ágyán, odaszólt a fiának:
− Nézd már meg, van-e valami pénz az éjjeliszekrény fiókjában?
− Mindössze egy tízkoronás arany – mondta a fiú.
− Akkor jó – lehelte ki lelkét megkönnyebbülten az öreg Kohn. – Pont pénzemnél vagyok.
Egy szombati napon szörnyű dolog történik a zsidó templomban. Kohn ájultan esik ki a padból. Hiába próbálják életre kelteni, nemsokára meghal. Körülötte a jámbor férfiak tanakodnak, hogy most mitévők legyenek. Hogyan tudassák a rossz hírt az özveggyel. Egyik sem vállalta a kellemetlen küldetést, ezért úgy döntöttek, hogy elküldik a furfangos templomszolgát, majd ő kíméletesen közli a szerencsétlen feleséggel a tragédiát. A samesz bekopog Kohnék ajtaján:
− Itt lakik özvegy Kohnné? – kérdezi.
Az asszony elcsodálkozik:
− Kohnné vagyok, itt is lakom, de hála az Úrnak még nem vagyok özvegy.
Mire a templomszolga megnyerő mosollyal:
− Na, mibe fogadunk?
Kohn anyósa keservesen rimánkodik a halálos ágyán:
− Samu, nehogy Rákoskeresztúron temessetek el! Én abban a földben nem tudnék nyugodni… Szállítassatok haza engem a szülőfalumba!
Kohn a szakállát simogatva mondja:
− Nézze mama, mindenestre próbáljuk meg az Újköztemetőt… És ha látom, hogy maga tényleg nem tud nyugodni, én úgy éljek, hazavitetem a falujába!
Felesége temetésén Grün kétezer forintot nyom a rabbi kezébe, aki ezt méltatlanul kevésnek találja.
− Nem szeretnélek befolyásolni, Grün, de minél mélyebb a gyász, annál többet szoktak adni.
− Igen? Akkor kérem vissza az egyik ezrest!
Kohn meghal.
A felesége elmegy a helyi újság szerkesztőségébe, hogy gyászjelentést adjon fel. Annak érdekében, hogy ne kerüljön sokba, az értesítés csak ennyiből áll: „Kohn meghalt”.
− Kérem – mondja a felvevő – az alapdíj öt szót tartalmazhat.
− Igen, akkor írja hozzá: „Ugyanitt Trabant eladó.”
Egy zsidók lakta faluban emberemlékezet óta az volt a szokás, hogy a temetések alkalmával minden megboldogult fölött búcsúbeszédet mondtak. Történt egyszer, hogy a „falurossza” erőszakos halált halt. Bitang, szélhámos, csaló, útonálló gazember volt. A község elöljárói közül senki sem akart vállalkozni ennek a megátalkodott bűnözőnek a dicséretére, amit legalább néhány szó erejéig illett volna megtenni a sír felett. Emiatt a holttest már két napja temetetlenül hevert a gyalulatlan deszkakoporsóban. Végül pénzjutalmat ígértek annak az embernek, aki hajlandó pár szót szólni a gazfickó temetésén. Másnap jelentkezett a rabbinál egy vízhordó.
− Vigyétek csak ki a temetőbe, én majd megpróbálok róla valami jót mondani.
Így kezdte a beszédet a nyitott sír fölött:
− Minek szaporítsuk a szót? Mindenki tudja, hogy ki volt az elhunyt. Gazember, útonálló, kerítő, zsebmetsző, megátalkodott bűnöző. Ezek után azt kérdezhetitek, hogy mi az a jó, amit mondhatnék róla? Hát csak annyi, hogy két olyan fiúgyereket hagyott maga után, hogy mellettük ő egy szent életű cadiknak tűnik!
