kb. 44 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOKBOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Petőfi Sándor
SZEGET SZEGGEL
Jaj, a hátam, jaj a hátam
Odavan!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös fütykös
Somnyele!
Mellyel engem oly pogányúl
Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogysem
Állhatám.
Átugortam a palánkon –
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És vesém.
S nem elég ez; szomszéd bácsi
Rajtakap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze, monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit csinál.
Fellegekből vett magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
Egyedűl;
Három a tánc! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
…De’szen jól van! kiheverem
Én e bajt.
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a gerendát
Feledi.
A deákné vászonánál
Ő se’ jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő, csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
Puszta-Palota, 1843. április
*
ARANY LACINAK
Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge.
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!
Szalonta, 1847. június 1-10.
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
Furfangos Cintula
Az az iskola, amelyikbe én nagyobbacska deák koromba jártam, sok ablakszemével éppen a piacra nézett. A kapuja is oda feketéllett ki, mint valami nagy, tátott száj, amelyik mindig enni kér.
No, az igaz is, hogy az emberben mindjárt talpra állt az étvágy, ha a piacra kipillantott. Soha én többet olyan piros almát, olyan fehér cipót, olyan rózsaszín húsos-szalonnát nem láttam, mint azon a szép akácfás piacon.
S a legtöbbet az ért abban a piacban, hogy ott csupa jólelkű ember árulgatta a holmiját. Kenyeres nénik, szalonnás bácsik, almás emberek egyformán jó szívvel voltak hozzánk, hol innen, hol amonnan kiáltottak oda az embernek.
– Hej, deák úrfi, ilyen kakastejes kenyeret nem eszik ám otthon még karácsony estéjén se – pergett a nyelve az öreg Matóknénak.
Arra meg már Kesik bácsi meg nem állhatta, hogy a cipókaréjra rá ne kanyarítson egy szeletke füstölt szalonnát. Még a szeme is könnybelábadt mellé:
– Hej, istenkém, ha te el nem vetted volna, az én fiacskám is ekkora deák volna már!
Támadi bácsi már nem adta ingyen a portékáját. Ő bizony kipróbálgatta először a deákot.
– No, öcsém, százszor egy hány? – azt kérdezte tőle.
S aki ezt a nehéz kérdést kitalálta, azt megemberelte egy piros almával.
Olyan jó népek voltak ezek mind, hogy még az öreg Vízhányóné is meg akart bennünket ajándékozni, pedig ő csak avas zsírt árult szegényke.
– No, Mári néni, annak pedig semmi hasznát se tudjuk venni! – mosolyogtunk az öreg anyó szándékán.
Bezzeg tudta ő! Ha elkaphatta valamelyikünket, annak úgy bekente zsírral a csizmáját, hogy az azt ki nem heverte halálos holtáig, bőre szakadtáig.
A sok áldott jó lélek közt csak egy volt, aki nem tudta szívelni a deákot. Az pedig nem volt más, mint a tojásáruló Torongyos Ignác. Azt csak úgy törte az irigység, valahányszor deákot etettek a szomszédjai.
– Jaj, de kár beléjük tömni azt a drága sok jó étket! – hápogta savanyúan. – Ha gyiák, egyen gyíkot!
Amúgy is csúnya, mogorva ember volt, nemigen szerettünk körülötte járni. Attól féltünk, hogy keresztülszúr a vasvillaszemével. Kerülte, aki kerülhette, hanem egyszer egy kis pajtásunk mellette talált elszaladni. De olyan szerencsétlenül, hogy rálépett egy tojásra, amelyik kigurult a többi közül.
No, az öreg Torongyosnak se kellett egyéb. Úgy ugrott oda, mint a vércse, s úgy kapta le a fiúcska fejéről a kalapot, mintha a fejét is nagyon szeretné vele kapni.
– Máskor a lábad alatt legyen a szemed, gyiák úr!
A gyerek sírva szaladt be közénk, sajnáltuk is szegénykét, de bizony egyikünknek se volt mersze az öreg Torongyosba belekötni.
Hanem mikor vége volt az iskolának, Cintula Pali megállított bennünket a folyosón.
– Fiúk, ha adnátok egy-két garast, meg egy ezüst húszast, úgy megtréfálnám az öreg Torongyost, hogy el nem felejtené holta napjáig.
Látszott Palinak az arcán, hogy valami hamisságon töri a fejét. Ő volt köztünk a legkülönb deák, fogott az esze, mint a borotva.
Ahogy összeadtuk a pénzt, Palkó a szemére csapta a kalapját, és ránk intett nagy ravaszul:
– Gyertek utánam!
A piacon lekanyarodott Palkó a tojásosokhoz, s megállt az első kosárnál:
– Hogy ád egy tojást, néni?
– Deáknak ingyen, fiam – felelte a jószívű asszony, akárhogy morgott az öreg Torongyos a harmadik szomszédban.
Palkó kivett a kosárból egy tojást, hozzáütötte a csizmája sarkához, s megcsóválta a fejét nagy komolyan:
– Ebbe nincsen az, amit én keresek. Gyerünk odább egy házzal.
A tojásosak sorában Nebula bácsi volt a második, ő is ingyen adta a tojást. De még másodikat is kínált, mikor a deák abban se találta meg, amit keresett.
– Nem ér az semmit, bátyám – mondta Palkó szomorúan. – Amilyen az első, olyan a többi is.
Azzal odaállt az öreg Torongyos elé.
– Hogy a tojás, Náci bácsi?
– Gyiáknak kétszer annyi, mint másnak. Két garas darabja.
Cintula Pali odaadta a két garast, a húszast meg a markába szorította, s úgy ütötte a tojást a csizmája sarkához, hogy a repedésen beleejthesse a szép fényes ezüstpénzt. Akkor aztán elrikkantotta magát nagy örömmel:
– Ez az ni, amit én keresek!
– Mi az, mi az, lelkem gyiák úr? – fuldokolta kapzsian Torongyos, ahogy meglátta a tojásban a húszast.
– Az nem a kend eszéhez való! Az csak deáknak való! – takarta el Cintula markával a tojást. – Hanem hogy adja kend ezt a kosár tojást?
– Sehogy se, nem eladó – tehénkedett rá Torongyos a kosárra.
– Adok egy tízest darabjáért – alkudozott Cintula.
– Hohó, gyiák úr – vigyorgott az öreg -, aztán egy húszast szednél ki darabjából, ugye? De hiszen megeszem én azt a gyiákot, aki az öreg Torongyost bolonddá akarja tenni.
Azzal körülnézett, hogy mit vághatna Cintulához. Biz ott nem volt egyéb, mint az a kalap, amit a kis pajtásunktól elvett: azt vágta hozzá.
Cintulának meg egyéb se kellett. Felkapta a kalapot, s elballagott haragos fejcsóválások közt. Mint aki sajnálja, hogy nem sikerült a jó vásár.
Megkerültük az iskolát, s mire a másik utcán visszatértünk, Torongyos akkor törte fel a nagy kosár tojásból az utolsót. Mindnyájában húszast keresett a jámbor. De egyben sem talált.
Hanem a piacot majd elöntötte a tömérdek rántottának való. S a mi városunkban még ma se felejtették el a kutyák, hogy milyen jó világ volt az, mikor a piacon húszas termett a tojásban.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
A KRISZTUS HAJÓJA, AZ IGAZ EKLÉZSIA, GYŐZHETETLEN
2.
Ki győzné előszámlálni, mely szörnyű kínokkal, mely iszonyú kegyetlenségekkel dühösködtek, nem egynéhány apró emberek, hanem világbíró, hatalmas római császárok; nem egy esztendeig, hanem egész háromszáz esztendők forgásáig, hogy zsengéjében és virágjában kigyomlálnák és elfogyatnák a Krisztus eklézsiáját? De eltekélett szándékokat végbe nem vihették.
Nem akará az Isten bölcsessége, hogy emberi erővel és hatalommal terjedjen az anyaszentegyház. Minek okáért, noha Tiberius császár a Római Tanácsot nagy igyekezettel akarta bírnia, hogy a több istenek közé vegyék és tiszteljék Krisztust; de aki nem szenvedé, hogy az ő szekrénye Dágon mellett álljon, magát sem akará a pogány istenek lajstromába íratni, és reá nem segíté Tiberiust, hogy szándékát végbevigye.
Viszontag, hogy az Istennek hatalmassága világosban tündöklenék, nekiveté a gyöplűt a világbíró, hatalmas pogány császároknak, hogy ne csak eszeket és tehetségeket, de dühösségeket is az anyaszentegyház romlására fordítanák, és a tizenkét együgyű apostoloktúl építtetett, tizenkét kűfallal és tizenkét kapuval erősíttetett várost, az anyaszentegyházat; tizenkét erős persecutióval, tizenkét hatalmas császárok ostromlanák; világi hatalmokat és elméjeket arra fordítván, hogy gyökerestűl kiszaggassák és elfogyassák az eklézsiát.
Első lén Nero császár, aki mértéktelen kegyetlenségét és császári hatalmasságát az eklézsiának rontásán mutogatta. Mert minekutána édesanyját, Agrippinát, kedves tanítóját, bölcs Senecát megöleté: dühös erkölcsének indulatját követvén, egy éjjel sok helyen meggyújtatá és kiégeté nagyrészre Róma városát; csak azért, hogy a lángnak fényességében gyönyörködtetné szemét. Ezzel gyűlölséget és gonosz nevet szerze magának a sokaságnál. Azért hogy színesben eltitkolná gonoszságát, a keresztyénekre fogá, hogy gyújtogatók, égetők. És mintha maga szennyét azzal lemoshatná: tűzzel-vassal és ujonnan gondolt szörnyű kínokkal kegyetlenkedék a keresztyéneken. Sokakat vadak bőrébe varratott és ebekkel szaggattatott, sokakat fenyőszurokkal mázoltatott és fáklya gyanánt éjjel utcánként égettetett.
Nero halála után egy kis pihenése volt a keresztyénségnek. De ismét Domitianus, Trajanus, Adrianus, Antoninus, Septimius, Maximinus, Decius, Valerianus, Aurelianus, Diocletianus, Julianus császárok oly keserves üldözésekkel sanyargatták az eklézsiát, mintha nyereségért vetekedtek volna: ki tud szörnyűségesb kínokat gondolni? Azért világ kezdetitűl fogva semmiféle vallás nem volt, melyért ennyien és ilyenek, javokat és életeket ily sok keserves kínok között fogyatták volna, mint a keresztyén hitnek bizonyításáért fogyatták a szent mártírok.
Nem elég az emberi nyelv azoknak a kegyetlen öldökléseknek számlálására, melyekkel az anyaszentegyházat fárasztották üldözői. Mert minden városok bírái és tanácsi, minden vitézlő rendek elöljárói, minden tartományok gondviselői fejedelmi semmit Isten előtt kedvesbnek, a hatalmas császároknál böcsületesbnek nem ítílvén, mint a keresztyének rontását, fogyatását. Az volt jobb és böcsületesb közöttök, aki kegyetlenebb volt a keresztyének ellen. Azért egész seregeket, roppant városokat, sőt tartományokat irgalmatlanul kínoztak. Minden ércek bányái, minden városok tömlöci teli voltak láncozott keresztyénekkel. Sokszor húsvét innepében, mikor egybegyülekeztek a keresztyének, egyszersmind reájok rontották a helyt, és elevenen eltemették a sokaságot. Sokszor egész városokat lakosival egyetemben megégettek a keresztyén vallásért.
A halálok és kínozások nemét és hallatlan kegyetlenségét ki tudná előszámlálni? Némelyeket mézzel békenték és legmelegebb verőfényre kötöztek, hogy a legyektől kínoztatnának. Némelyeknek körmök alját, sőt férfiúságát és alfelét hegyes nádakkal kilyuggatták. És hogy a kínnal egybefoglaltatnék a gyalázat és szemérem; a böcsületes asszonyokat egy lábokon felfüggesztették merő mezítelenül. Sokakat egybevont erős, fiatal fák ágaihoz kétfelé kötöttek, és úgy szaggattak darabokra. És ugyan lehetetlen (úgymond Eusebius), hogy a kínozások nemét és hallatlan kegyetlenségét kimondhassuk. Mert semmi üdőre, semmi rendre és nemre nem volt tekintet: kisdedeket, császári vérből származott urakat, gyenge szüzeket, apró gyermecskéket egyaránt öldöklettek: kit tűzzel, kit vízzel, kit fegyverrel vesztettek. És reá néztünk (úgymond Eusebius), hogy a sok keresztyének ölésében, a fejszék, melyekkel nyakaztattak, megtompultak, sőt eltörtek, a hóhérok elfáradtak. De az anyaszentegyház bajnoki annyira nem únták a szenvedést, hogy mihent valamely keresztyénre halálos szentenciát mondott a bíró, mindjárt sokfelől előugrándozván az Isten hívei, magokat keresztyéneknek kiáltották; a halál szentenciáját vígan és nevetve hallották; az utolsó kimúlásokig énekelve hálákat adtak, hogy Isten őket méltókká tette a szenvedésre. Egyszóval: az egész földet megáztatta a mártírok vére, az eget virágoztatta sokasága, a templomokat ékesítette temetőhelye, szenvedések napjátúl nevezetet vettek az egyházak: egészség-nyerések sokasodnak a mártírok temetőhelyeinél.
Hogy a több mártírokrúl ne szóljunk: Urunk halála után háromszáz esztendők forgásában, Szent Pétertűl fogva Sylvester pápáig, aki Constantinus első keresztyén császár idejében ült Rómában; valamennyi római pápa volt, vérével pecsételte és halálával erősítette az anyaszentegyháznak győzhetetlen állandóságát. Mert noha mindenekelőtt tudva volt, hogy valaki abban az üdőben római pápaságra emeltetik, mártíromságra, azaz kegyetlen kínozásokkal végeződött halálra választatik. Mindazáltal senki közülök az előtte valónak halálával vagy a maga fejére várandó kínokkal meg nem tartóztatott, hogy a Krisztus hajójának kormányához ne nyúlna. Sőt mint az elefántokról mondja a Szentírás, hogy vért látván, édesedtek a harcoláshoz: úgy a szent jámborok halála és szenvedése gerjesztette az emberek szűvét a szenvedésre.
Ez az isteni erő, itt ismértetett az Isten keze. Mert a Gamaliel mondása szerént, ha emberi hatalmasságon fondáltatott volna a Krisztus eklézsiája, ennyi sok üldözéssel földhöz veretett volna. Miképpen tudjuk az egyházi históriákból, vagy vérontás nélkül, kevés esztendő alatt, akármely eretnek gyülekezet eloszlott és fogyott. Mert a fattyúágak mély gyökeret nem vernek. És ki kell gyökereztetni minden plantának, melyet a mennyei Atya nem ültetett. Egyedül az Isten házának ígértetett ez az erősség, hogy a pokol kapujától meg nem győzetik, az üldözések között el nem fogyattatik.
Két dolgot csudálnak a régi atyák az anyaszentegyház üldözésében. Egyiket, hogy akik dühösködtek az eklézsia ellen, nagyrészre azokat világ szerént is megrontotta Isten. Mert Nero maga lén hóhéra magának. Domitianus maga házában hét halálos sebbel végezteték ki e világból. Maximinus ágyában öleték meg. Aurelianus maga vitézitűl felmészároltaték. Deciust egy harcon sárba tapodák és elevenen temeték. Valerianus rabságba esék és a perzsiai király nyakára tévén lábát, onnan ült lova hátára. Julianus nemcsak kegyetlenséggel, hanem csalárdsággal is üldözé az eklézsiát. Elfogá a keresztyéneket, hogy ne tanulják, se tanítsák a bölcs tudományokat, hanem tudatlanságban maradjanak. Izgatá és öregbíté az arianosok tévelygését: nemcsak szabadságot adván nékik, hanem a világi filozófiából gyűlöltetvén a Szentháromságrúl való tudományt. És végre látván, hogy sem adománnyal, sem szép szóval nem hajolnak a keresztyének, fogadást tén a pogány isteneknek, hogy ha meggyőzi a perzsát, gyökerestűl kivagdalja a keresztyénséget. Hadba méne: egy mennyei dárdával átalvereték úgy, hogy maga eszébe vévén, kitűl lett büntetése, halála óráján vérével markát megtöltvén, és az égre hajítván, azt kiáltotta: Meggyőztél, galileabéli Jézus! Az ő bölcsei pedig azzal káromkodtak, hogy nem jól hirdetik a keresztyének a Krisztus tűrhetőségét, mert Julianusban csak az elszánt üldözést sem szenvedhette.
Ezekből kitetszik, hogy igazán megteljesítette Isten, amit Zakariás által mondott, hogy az eklézsia olyan az üldözőknek, mint a részeg embernek az alacsony ajtó, melyben aki boros, fejét rontja: vagy mint a nagy kő, melyet aki helyéből ki akarja mozdítani, megszakad, aki beléje ütközik, megsérszik.
Másikat azt csudálják a régi szentek, hogy a sok ideig dühösködő üldözésekben nem fogyott és nem kisebbedett, sok százezer keresztyének halálával az eklézsia, hanem miképpen az özönvizek, mennél inkább nevekedtek, annál feljebb emelték a Noé bárkáját; miképpen a zsidókat mennél inkább sanyargatták Egyiptomban, annál inkább szaporodtak: úgy az iszonyú öldöklések, melyek egyéb országokat pusztaságba ejtettek volna, az anyaszentegyházat építették, szaporították. Magva volt, úgymond Tertullianus, a mártírok vére, a keresztyénségnek: és ha egy szem búzának földbe vetése sok szemet szaporít: a keresztyén bajnokok vére hullása sokasította a hívek számát. Úgy vagyon jó termése a szőlőnek, ha megmetszik: a Krisztus kertje is akkor szaporábban virágozik, mikor jól megnyesetik. Ha a Mózes csipkéje noha égett, de el nem égett: az anyaszentegyház is az üldözések tüzével meg nem emésztetik, hanem fényeskedik és tisztul, mint az arany. Nem ok nélkül mondja a szentlélek az ő jegyesérűl, hogy az ő termete hasonló a pálmafához. Mert a pálmafából csinált gerendára akármennyi terhet rakjanak, alá nem hajol, hanem a terh ellen felemelkedik és boltozatot csinál. Az anyaszentegyház sem nyomatik alá, akárminemű kínok és üldözések terhével, hanem felemeltetik.
A világi országok és birodalmak vérontáson kezdetnek, emberek ölésivel terjednek, sokak halálával öregbednek; de azok vérével, kik elvesztik országokat. Egyedül a Krisztus országának tulajdona az, hogy csak annak vérén építtetett, aki első fondálója volt; mivel az Krisztus vérével nyerte és nem ellenségnek, hanem maga fiainak halálával terjed és nevekedik. A világi vitézeket zsoldos fizetéssel, ellenség javainak prédájával, nyereségek gazdagságával szokták egybegyőjteni és harcra édesíteni. Ha ki pedig zsoldot kiáltatván, azt hirdetné, hogy valaki zászló alá adja magát, mindenekelőtt gyűlölséges lészen: sok nyomorúságok, fogyatkozások, gyalázatok, keserves kínok után szörnyű halállal öletik: vajon találkoznék-e, aki erre a hópénzre magát zászló alá kötelezné? Egyedül Krisztus az, aki azt hirdette, hogy valaki az ő szolgálatára mégyen, gyűlölséges lészen minden emberek előtt: úgyhogy aki őtet megöli, azt alítja, hogy kedves szolgálattal tiszteli az Istent. Ilyen ígérettel gyűjtötte, ilyen édesgetéssel nevelte Krisztus az ő eklézsiáját.
Hogy sok dolgokat summában foglaljunk: Aki az anyaszentegyház históriáit olvassa, nyilván látja, hogy többen térnek a Keresztyén Hitre, látván a mártírok szenvedésit, hogysem prédikálásokat hallgatván: és akiknek gyémánt szívű keménységét az Isten igéjének verője meg nem rontotta, a mártírok vére meglágyította. Mert valaki látta (úgymond Szent Jeronimus) a kínok között való állhatatosságot, mindjárt gondolkodásába tűnt, hogy ennyi kínokkal nem oltalmaztatnék a hamisság. Azért miképpen ama Szent István apátúr minden üldözőit segítőinek tartotta: úgy az anyaszentegyháznak szolgáltak a kínozók. És ha a tűz tisztítja az aranyat, a reszelő hegyesíti a vasat, a malomkő lisztté teszi a búzát: az anyaszentegyházat is fényesítette, élesítette, Krisztus asztalára készítette az üldözések kegyetlensége.
Keresztyének! Mit tanuljunk ezekből? Két dolgot. És ezzel végezem el. Egyikét: azt tanuljuk, hogy ezek a mostani új gyölekezetek, melyek a római vallásnak egyezségétűl elszakadtak, akár Augustai és Helveciai Confessio-nak, akár Lutherista és Calvinista vallásnak, akármi egyébnek neveztessenek, nem igaz eklézsiák: nem a győzhetetlen hajóba valók. Mert Luther Márton előtt, ezer és több esztendők forgásában, nemhogy egy ország vagy város, de csak egy ember sem volt, ki a hit dolgában és egyházi rendtartásban azt követte és tanította volna, amit Luther ezerötszáztizenhét esztendőben kezde elsőben egyedül hirdetni. Hányják fel az egyházi és világi históriákat, forgassák fel minden régi üdők folyásában történt dolgokat: olvassák által minden írásit az élemetes embereknek: tekintsék meg az országok és városok szabadságit, törvényit, szokásit, első fondamentomit: és ne többet, csak egyet mutassanak, aki valaha ezt az ő vallásokat hitte és követte volna; aki ennek oltalmáért egy csepp vérét ontotta volna; aki ennek hirdetésére egy templomot épített volna, egy iskolát fundált volna! Nevezzék meg: Ki volt annak neve? Hol lakott? Mely üdőben élt?
Törődtek és fáradtak ebben sokan. Egész könyveket írtak errűl: mindazáltal egyet ez ideig nem találtak, nem nevezhettek, aki Luther előtt azt hitte és hallotta volna, amit ők tanítanak. Említnek némelyeket, kik a képeket elvagdalták: neveznek olyakat, kik az oltáriszentségben jelen lenni Krisztust nem hitték: számlálnak afféléket, kik a római pápát gyűlölték, szidalmazták: olyakat is találnak, kik a baráti szerzetet és az apácák szüzességét káromlották.
Szent Isten! Hová gondolkodnak ezek az emberek? Azt hiszik-e, hogy valaki egy vagy két dologban egyenlő értelmet követ vélek, éppen és teljességesen az ő hiteken vagyon? A török, tatár, zsidó, kazul és egyéb pogány népek az előszámlált dolgokban azt hiszik, amit az új tanítók, mert azok is pökik a képeket, nevetik az oltáriszentséget, gyűlölik a római pápát, csúfolják a barátok és apácák állapotját: tehát ezeket is írják a magok hitin valók lajstromába! Voltak bezzeg az üdők forgásiban egy vagy más dologban akadozó tévelygők, kik a Krisztus hajójára lövöldöztek. De hajójok elmerült, magokkal temették tudományokat, és az elfogyásból kitetszett hamisságok. Azoknak elrontatott vélekedésit újítani nem egyéb, hanem a maga hamisságát szem eleibe terjeszteni.
Akik okosbak az elszakadott válogatók között, eszekbe vévén, hogy heában ott keresni, ahol nincsen; nem tagadják, hogy senkit nem nevezhetnek az apostolok után, kivel egy nyomban járnának: hanem azzal dicsekednek, hogy ők az apostolokkal egyeznek. És ezzel megelégesznek, mert az apostolok után elnyomatott és láthatatlanná tétetett az eklézsia. Azért nem csuda, ha az apostolok után nem mutatnak előttök járókat.
Ezzel a felelettel teljességgel megadják magokat, és vallást tésznek, hogy ők nem a győzhetetlen eklézsiának csemetéi, nem az elmerülhetetlen hajónak lakosi. Ha valamely üdő folyásában lenyomatott és elenyészett az ő gyülekezetek. Tehát győzhetetlen nem volt, hanem a pokol ereje diadalmat vett rajta. Ha tanító doktori, ha keresztség szolgáltató pásztori nem voltak: tehát nem volt igaz hit nálok, mert a Szent Pál tanítása szerént; Isten igéjének hirdetése nélkül nem lehet az igaz hit. Tehát nem nyert senki üdvösséget az ő gyülekezetekben, mert valaki a szent keresztség által vízből és szentlélekből újonnan nem születik, mennyországba nem mégyen. Nem tudom hová légyen az olyan elrejtezett eklézsia, melyben sem igaz hit, sem üdvösség reménysége nem lehet. Senki abban ne maradjon, ha veszni nem akar, hanem abban az erős és számtalan üldözések ellen győzedelmes római eklézsiába menjen, melyben éltek és üdvözültek, valakik az egész keresztyénségtűl szenteknek neveztetnek; és amely ennyi vér és halál között szünetlen egymás után következő pásztorokkal fényeskedett.
Másikát: azt tanuljuk, hogy noha a Krisztus hajóját semmi habok el nem boríthatják: de azért szükség, hogy mi is annak oltalmára vigyázzunk. Valamíg a pusztában hordozák a zsidók az Úr Szekrényét, mindenkor úgy körülvették és úgy őrizték azt, hogy kellő középaránt helyheztetvén, fegyveres kézzel strázsáltanak körüle hatszázezeren. Nékünk is fejenként, mind egyházi, s mind világi embereknek, vigyáznunk kell az anyaszentegyház oltalmára. Mert noha Isten az eklézsiának tekéletes állandóságot ígért: de azzal ki nem rekesztette az emberek gondviselését. És ha felfogadta, hogy az anyaszentegyház meg nem győzetik, azt nem ígérte, hogy emez vagy amaz része le nem döjtetik. Azért mitőlünk is kívántatik, hogy ha az apostolok Krisztus Urunkat serkegették és buzgó könyörgésekkel kérték, hogy oltalmazza hajóját: szűbéli könyörgéssel esedezzünk Istenünknek, hogy az ő hajójára vigyázzon, és a benne valókat atyai gondviseléssel oltalmazza a világ habjai között. Ha azokból a hajókból, melyeken Jónás és Szent Pál eveztek, kihajigálták az okos vezetők a nehéz terheket, hogy könnyebbedvén a hajó, fenn járna és el ne merülne: mi is rakjuk le ama nagy terhet, a mi sok bűneinket, melyekért sanyargatja és hellyel-hellyel is fogyatja Isten az ő igaz tanításának gyülekezetit. Végezetre, ki-ki közülünk igyekezzék, hogy cselédje és hozzá tartozó szolgái vagy jobbágyi, sőt véle társalkodó baráti a Krisztus hajójába, az igaz római hitnek vallására hozassanak. Káin szava az, hogy ő nem őrzője atyjafiának. Nem szabad senkinek ezt mondani, mert Isten nemcsak a papoknak, hanem minden embernek parancsolta, hogy gondot viseljen atyjafiára. Sőt akárki légyen, de ha alattvalóknak és kiváltképpen házi cselédjének lelkére gondot nem visel: hititagadó és pogánynál alábbvaló. Nem elég tehát, hogy te abban az eklézsiában vagy, mely az apostolok idejétűl fogva mindenkor győzedelmesen megmaradott, hanem azzal tartozol, hogy akik birtokodban vannak, azokat is arra bírjad, hogy ők is abban legyenek. Mert ha Isten az utolsó ítéletnek kemény szentenciáját átokkal adja azokra, kik testi szükségekben nem segítették felebarátjokat, mentül inkább kárhoztatja azokat, kik lelki szükségekben és utolsó veszedelmekben nem segítik alattavalókat? Keresztyének! Lelketek vesztésében jár, nemcsak hogy magatok ebben a hajóban maradjatok, mely minden üdőben, minden habok között állhatatoson maradott: hanem hogy egyebeket is intéssel, tanítással, fenyítékkel, jó példával ennek az igaz eklézsiának társaságába hozzatok. Melyre segéljen mindeneket az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen.
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
A DESZKAVÁRI KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, én úgy hallottam, hogy Szittyaországában volt, volt egy király, s annak egy szép kicsi fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjaira bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királynő, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.
A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s a kedves kiscsikajának az árvaságát. Hej, de még akkor is sírt sokat, mikor az édesapja elment a háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradott a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megtéteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.
A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.
Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:
– Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, s menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is!
A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s mondta neki:
– Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám! Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugratott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.
Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:
– No, édes kicsi gazdám, én most téged itthagylak. Fogadd meg, amit mondok, s akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold:
– Nem tudom.
Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta:
– Nem tudom.
Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kisfiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja:
– Nem tudom.
A király egyszeriben megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte:
– Ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám? – Dániel minden kérdésre csak azt válaszolta:
– Nem tudom.
Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A főszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.
Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az udvarbeliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradott otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.
Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak azt kérdezte:
– Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?
Felelte Dániel:
– Nem tudom.
Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.
Dániel, akarom mondani, Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.
Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt honn, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a foga.
Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem elejébe toppant a lovacskája, s megkérdezi:
– Hogy vagy, kicsi gazdám?
Mondta Dániel:
– Hál istennek, jól, édes lovam.
– No, csak vigyázz magadra – mondá a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: „Nem tudom.”
Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogy ha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Dánielnek most éppen nem volt semmire szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetaposott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradott a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ottan elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.
A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.
Jön haza a főkertész, s látja a rettentő nagy pusztulást, felordítja az udvart, keresi Dánielt, tűvé teszi az udvart, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:
– Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek!
Úgy-ahogy visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király azt mondta:
– Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.
Következő vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.
Hát csakugyan történt is. Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elétoppant egy ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.
Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgatta a virágoskertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínben.
A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást, ordít torkaszakadtából:
– Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elé, te akasztófáravaló!
De bezzeg nem jött elé Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem mikor ütni akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:
– Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!
Harmadik vasárnap ugyanez történt, csak most az aranyszőrű paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.
Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál. Azt mondja egyszer a király:
– Na, édes lányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.
Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarába mindenféle hercegek s királyfiak, hadd válasszon közülök a három leánya.
Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idősebb kisasszony első nap választott magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.
– Jól van – mondá a király -, ha neked nem tetszenek a hercegek, királyfiak, jöjjön ide minden legény, akinek tetszik, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.
Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendből, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.
Eléhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt közöttük, de a királykisasszony rájuk se nézett.
– Van-e még valaki az udvaromban?! – kiáltott a király nagy haraggal.
Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.
– Hát hívjátok elé!
Egyszeriben eléhívatták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:
– Ezt választottam uramnak, édesapám!
Ámult-bámult minden ember, a király pedig erősen szégyenlette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.
Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek között. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen fel a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a mennyasszonyával. Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:
– Nem tudom.
Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert az egész família erősen szégyenlette ezt az atyafiságot.
Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.
– Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni!
Mondta Dániel:
– Nem tudom.
De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppan a rézszőrű paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé. Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külsőországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, s menjen velük vadászni.
– Nem megyek – mondá Dániel -, mert éppen vadászatról jövök.
S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.
Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik ezt a vadkacsát.
– Én szívesen – mondá Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyűrűtöket.
Gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt csináltatnak.
Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán visszafordultak, és elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.
Mondá Dániel:
– Én a deszkavári királyfi vagyok.
Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire sógorai hazaértek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.
Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:
– No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?
Felelt Dániel:
– Nem tudom.
– De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod – kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, s eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lőttek.
Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de ő most is visszamaradt. Hanem, ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.
Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már visszatérőben volt, s egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.
Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő azt mondta:
– Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyűrűmet a homlokotokra süssem.
A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az arany-szarvassal. Gondolták, szépen befésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, milyen nagy gyalázat érte őket.
Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait, akik nagy hetykén köszöntötték:
– Na, Nemtudomka, miért nem jövél velünk, látod-e, most megint mit lőttünk?
– Nem tudom – mondá Dániel.
– Bezzeg hogy nem tudod – mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.
Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit a harmadik veje miatt. Hej-haj, ha az is olyan derék, ügyes ember volna!
Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de ő csak azt mondta:
– Nem tudom.
– No, ha nem tudod, hát maradj – csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél. De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszőrű paripa az aranygúnyával, s elvágtatott ő is sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.
Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:
– Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszőrű paripán jár!
Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.
– Jól van – mondá Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.
Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak belé, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi nem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.
Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta az ő híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánielt csúfondáros hangon:
– No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lőttünk?
– Nem tudom – mondá Dániel.
Volt nagy vigasság fent a palotában, Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.
De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen, minden szóra azt mondta:
– Nem tudom.
Hát – amint mondám – nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.
– Jó estét, kicsi gazdám – köszöntötte a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az Isten!
– Hát otthon mi újság? – kérdezte Dániel.
– Hej, nagy a szomorúság otthon, édes gazdám. Az édesapád a háborúba veszett, s a gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az országot, ő most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikből annyi puskapor, golyóbis jön ki, amennyi csak kell. A másikból annyi katona, mint amennyit kívánsz. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogvást melletted maradok, s holnap együtt megyünk a háborúba.
Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában. Megjött az üzenet az udvarmesterből lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen által nem adják neki az országot, nem hagy élő lelket.
Felkészülődött az öreg király s a két idősebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve visszajöttek. Hírmondónak is alig maradt a seregből.
Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-rítak az asszonynépek, de legfőképpen Dániel felesége:
– Istenem, Istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!
Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek nagy erős kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakad olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jó kedvét, hadonászott, verte a mellét, fenyegetőzött, mintha azt mondta volna:
– Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belőle!
Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:
– No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!
De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esős idő, megrázta a fejét nagy búsan, s mondta:
– Nem tudom.
Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s mondá neki:
– Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.
Haj, Istenem, ez volt az öröm! Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta, s mondta:
– Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!
Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől. Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elévette az első tarisznyát, kifordította, s hát uramteremtőm, annyi katona omlott ki belőle, hogy a föld megrengett alattuk, s az ég elfeketedett.
Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelenté:
– Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.
Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.
Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, s azzal visszament az apósához, s jelentette:
– Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.
Örvendezett az öreg király, de meg is ijedt mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:
– Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.
Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, reá hagyja a királyságot, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltűnt seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erősen a lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.
Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradott kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai:
– No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!
Dániel most sem mondott egyebet:
– Nem tudom.
De aztán csak eltűnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.
A felesége mintha semmiről sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét.
– Jaj, Uram, Jézus, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!
Lett nagy ijedtség a palotában. Mit csináljanak, merre forduljanak?
Mondja Dániel felesége:
– Küldje le, édesapám az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.
Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.
Mondá Dániel:
– Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki!
Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt mit tenni, le kellett, hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt, s mondá:
– Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?
– Hogyne ismernélek – mondá a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellenségtől megszabadítád az országomat.
Azzal megfogta a Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:
– Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!
No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:
– Édes uram, lelkem, uram, drága Nemtudomkám!
Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyűrűjöket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra, s akasztófát a hátukra. Nem akarták elhinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.
– No, ha nem hiszitek – mondá Dániel -, mindjárt bebizonyítom.
Elévette a két gyűrűt.
– Kié ez a két gyűrű?
– Ez a miénk – mondták szégyenkezve a sógorok.
– Hát most mutassátok meg, hogy miféle jel van a homlokotokon!
Meg kellett, hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.
– Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.
Hiszen semhogy ez a gyalázat érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyira csúfoltak.
Az öreg király nem kívánta, hogy elémutassa az inget, anélkül is egyszeribe átaladta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek, s hol az apósa, hol az apja országában lakott.
Még ma is él, ha meg nem halt.
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
HETEDIK KÖNYV
14.
Ám történjék külső esemény
mindazzal,
ami ki lehet téve az ilyen történéseknek.
Ám panaszolják fel mások,
ha úgy tetszik,
a velük esett sérelmeket.
Ami engem illet,
ha én nem fogom fel rossznak,
ami velem esett,
akkor semmi baj nem ért.
Márpedig tőlem függ, hogy ne fogjam fel annak.
15.
Tegyen vagy mondjon
bárki bármit:
nekem jónak kell lennem.
Mint ahogyan
az arany, a smaragd, a bíbor is
egyre azt hajtogatná:
tegyen vagy mondjon bárki bármit,
nekem smaragdnak kell lennem,
meg kell őriznem színeimet.
16.
A vezérlő értelem
önmagától soha nem zavarodik meg,
azaz nem rémítgeti,
nem hajszolja magát kishitűségbe.
Ha valaki más ijesztgetni,
bántani tudja,
ám tegye,
önmaga saját megfontolásából azonban
nem kergeti magát
ilyen tévelygésekbe.
A test,
ha tud,
maga gondoskodjék róla,
hogy ne érje bántalom,
s ha mégis éri,
hát csak panaszkodjék.
Ami a lelket illeti
– valójában ez van kitéve félelemnek,
szenvedésnek, a külső benyomások megítélésének -,
nem szenved,
mert hiszen nem szorítod rá ilyen értékelésre.
A vezérlő értelem,
hacsak
ő maga
nem támaszt igényeket önmagával szemben,
önmagában véve igénytelen;
hacsak önmagát
nem zavarja vagy nem akadályozza:
zavarhatatlan és akadályozhatatlan.
17.
Mi a boldogság?
Jó szellem vagy jó vezérlő értelem.
Képzelet!
Mit akadékoskodol?
Távozz, az istenekre, ahonnan jöttél.
Nincs rád szükségem!
Régi szokásod szerint újra megjöttél.
Nem haragszom rád: csak el tőlem!
18.
Fél valaki a változástól?
Pedig létrejöhet-e valami
változás nélkül,
van-e a közös természet számára valami,
ami kedvesebb és megszokottabb nála?
Tudsz-e fürdeni,
ha a tüzelőfa el nem változik,
tudsz-e táplálkozni,
ha az ételek el nem változnak,
általában történhetik-e valami
hasznos változás nélkül?
Nem látod-e,
hogy a magad elváltozása hasonló dolog,
és ugyancsak szükségszerű velejárója
a közös természet rendjének?
19.
Minden test a világanyagon
mint rohanó áradaton át száguld,
és annyira össze van nőve,
annyira együttműködik az egésszel,
mint a mi tagjaink egymással.
A végtelen idő már
hány Khrysippost,
hány Sókratést,
hány Epiktétost elnyelt:
erre gondolj
minden emberrel és minden dologgal kapcsolatban.
20.
Egy dolog nyugtalanít:
nehogy olyasmit tegyek,
amit emberi alkatom
nem akar,
vagy ahogyan nem akarja,
vagy amit most nem akar.
21.
Közel az idő,
mikor mindent elfeledsz;
közel az idő, mikor téged minden elfeled.
22.
Emberi tulajdonság
azokat is szeretni, akik bántanak minket.
Akkor leszel képes erre a szeretetre,
ha meggondolod,
hogy embertársad tulajdonképpen rokonod,
hogy csak tudatlanságból
és nem szántszándékkal vét ellened,
hogy nemsokára te is, ő is meghaltok,
és mindenekelőtt,
hogy alapjában véve nem is bántott téged.
Mert vezérlő értelmedet
nem tette rosszabbá, mint azelőtt volt.
23.
A mindenség természete
a mindenség anyagából,
akár viaszból,
íme lovat formált,
ezt újra összevegyítette,
és anyagát fához, emberhez,
majd máshoz használta.
Ezek mindegyike rövid életű volt.
A ládának éppen olyan közömbös,
ha szétszedik, mint ha szögezik.
24.
A haragos arc
nagyon természetellenes,
s ha sokszor haragszunk,
az arcvonások szépsége belepusztul,
és végül is visszahozhatatlanul elmúlik.
Próbáld ebből levonni a következtetést,
hogy a harag észellenes.
Mert ha a bűn tudata is megszűnik,
mi értelme van még az életnek?
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
4195.
Kákán csomót keres.
Latin: Nodum in scirpo quaeris.
4196.
Kákabélű.
Finnyás. Aztán átvitetik az izlés tárgyaira is.
4197.
Eljárja még a kállai kettőst.
Még elég erős. A „kállai kettős” táncznem.
4198.
Vastag nyaku kálvinista.
Makacs jellemekre mondják.
4199.
Kálvinista mennyország.
Igy nevezik a kaszáslevet.
Valaki ezt falja,
Ajakát megnyalja,
Kálvinista mennyországnak vallja.
Gunyd.
4200.
Néha mihez kályha mellett szokik ember, az piritja meg orczáját.
Mihez kályha mellett szokol, asztal fején pirulsz érte.
4201.
Lyukas kályha, mennél tovább sározzák, annál foltosabb.
4202.
Hiába Kámba bucsura
Hiába oda menned valamiért, a hol az épen ugy nincs mint Kámban pap.
4203.
Rosz kántort is megszok a falu.
4204.
Kántorok, jó borok, nem szárad meg a torok.
4205.
Bus mint a koledátlan kántor.
4206.
Templom mellé guggaszt kápolnát az ördög.
4207.
Szagával jó a káposzta.
4208.
Káposztából a szalonnát kifelejti.
4209.
Ördög vigye a káposztát, ha disznó eldöglött.
4210.
Káposztás kertbe néz.
Kancsal.
Aztán átvitetik a lélekre, mikor jelentése ravasz, szinlelő.
4211.
Káposztás kertbe néző teli ravaszsággal.
4212.
Annyit tud mint egy káptalan.
4213.
Baj van a káptalanban.
Káptalan am. fej, ezen közmondástól:
4214.
Káptalan a feje.
4215.
Többrül több a kár.
4216.
Nincs félpénzen száz arany kár.
4217.
A kárt semmiért is oda lehet adni.
4218.
Egy pénz ára haszon sincs a legnagyobb kárban.
4219.
Kevés kárban sem nagy a haszon.
4220.
Szerencsésen tanul, ki más kárán tanul.
Latin: Feliciter is sapit, qui alieno periculo sapit.
4221.
Kár nyitja bolond szemét.
4222.
Se károm se hasznom benne.
4223.
Kár is haszonra fordul.
Haszonba ment a kár.
Példaul ha valakinek rosz épülete, mit le akart rontatni, megég, ilyenkor mondhatja félkomolyan: haszonba ment a kár.
4224.
Káros bánkódjék.
Viselje kiki a maga baját, s gondoljon enyhitésével.
4225.
Jöszte kárász! nincs késem.
Azaz nefélj, nem bántalak már. Azon egyszeri embertől, ki éhen kórászván a vizparton, kárászt fogott, s örülvén a jó szerencsének, azonnal késsel látot hozzá s vakarni kezdé. Azonban a hal kiugrott körme közül épen a vizbe, s tova uszott. A jó éhes ember a fentebbi, közmondássá lett, módon csalogatta, de biz a kárász nem hallgatott reá.
a) Mulat mint Kármáncsi a kutban.
4226.
Legroszabb vallás a kárvallás.
4227.
Keveri a kártyát.
Azaz terveit szövi, rendezi.
4228.
Kiki a maga kártyájábul játszik.
4229.
Kártyájába nézett.
Azaz terveibe kissé bepillantott.
4230.
Kása nem étel.
4231.
Lassodj kása, nem téged tálalnak.
4232.
Megégette száját a forró kása.
4233.
Fujd meg a kását.
4234.
Nem kása, ne fujjad.
4235.
Kinek a kása megégeti száját, még a tarhóját is megfujja.
Kinek egyszer megégette száját a kása, az aludttejet is megfujja.
4236.
Csak a vajasát eszi a kásának.
4237. – 4238.
Czoki/Kitoló kása.
Szoktató kása.
Amaz első jelenti azt a végső ebédet vagy vacsorát, melyet utóljára eszik gazdájánál a szolga; innen átvive jelenti hogy valakinek el kell menni a háztul és pedig csufosan: megfőzték neki a czoki kását. –
Szoktató kása ellenben az első ebéd vagy vacsora uj háznál; átvive pedig kedv kereső bánásmódot jelent, p. „e még csak a szoktató kása,” azaz még most mindent kedved szerint tesznek.
4239.
Megfőzték a czoki kását.
4240.
Ez még csak a szoktató kása.
4241.
Czoki kása, nem szoki kása.
4242.
A kávét főzik csak leviért.
A fekete kávéról ezt tartják: fekete legyen mint az ördög, meleg mint a pokol, édes mint a szerelem.
* * *
VII.
Ha látom, min és hogyan nevetsz, megmondom, ki vagy
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Vallás, túlvilág
2.
Istentisztelet után a gondnok a következő szavakkal fordult a gyülekezethez:
− Van két rossz, és egy jó hírem. Az első rossz, hogy a templomra új tetőt kell csináltatnunk. A jó hír, hogy megvan rá a pénz. A második rossz hír, hogy a ti zsebetekben!
Az öreg templom teteje egyre jobban beázott. Az egyházközség tagjai felkérték a híveket, adakozzanak a tető javítására. A következő vasárnap a plébános kihirdette a gyűjtés eredményét:
− Három lavór ára már megvan.
A dühöngő viharban villám csapott a templomba, és leégett a teteje. Az egyházközösség tagjai elhatározták, hogy gyűjtést rendeznek az isten háza javára. A tagok házról házra járva elérkeztek a zsugori uzsoráshoz, aki e szavakkal utasította el őket:
− Egy fillért sem adok annak, aki magára gyújtja a saját házát!
A falusi templom plébánosa kemény szavakkal dorgálja híveit:
− Testvérek, a ti hitetlenségetek már botrányos! Összegyűltetek, hogy esőért imádkozzunk, és tessék: senki sem hozott magával esernyőt!
− Ha továbbra is így viselkedik az emberekkel, ne csodálkozzon, ha egyre kevesebben járnak a templomba! – vádolta egy férfi a plébánost.
− Hogy érti ezt? – csodálkozik az atya.
− Amikor először jöttem a templomba, nyakon öntöttek vízzel. Másodszor a bérmálás előtt pofont kaptam. Harmadszor pedig egy asszonyt kényszerítettek rám. Elegem van már ebből a durva bánásmódból!
− Sajnálom – vág vissza a plébános –, utolsó találkozásunkkor még földet is dobok magára.
− Maga nem féli Istent, hogy nem jár a templomba?
− Dehogynem! Úgy félek tőle, hogy még a háza felé se merek menni…
A templomban egy kicsit összekeveredtek a dolgok. Ugyanarra az időpontra szerveztek egy esküvőt és egy gyászszertartást.
− Most mit tegyünk? – kérdi a sekrestyés a plébánost.
− Kezdjük az esküvővel – szól megfontoltan az atya.
− Miért?
− Mert annak kevesebb a valószínűsége, hogy a halott meggondolja magát…
A plébános arról tartott beszédet, hogy minden, mit Isten teremtett jól van úgy, ahogy van. Egy púpos is volt a gyülekezetben, aki ezzel az állítással sehogy sem értett egyet. A szentmise végén megvárta a papot a templom előtt, és kérdőre vonta:
− A tisztelendő úr arról prédikált, hogy minden úgy van jól, ahogy Isten teremtette. Nézzen rám, vajon én jól vagyok-e ilyenformán?
Az atya tüzetesen szemügyre vette az embert, aztán megállapította:
− Magát az Úr púposnak teremtette, s ebben a mivoltában valóban tökéletes.
− A következő alkalommal lábujjhegyen kell lejönnie a szószékről – oktatja a plébános a káplánt.
− Miért?
− Nehogy felébressze a híveket…
A plébános prédikáció közben észreveszi, hogy egyik híve alszik. Felháborodottan mondja a sekrestyésnek:
− Nézze, valaki az utolsó sorban hangosan hortyog. Menjen oda, és ébressze fel!
− Én? – morog a sekrestyés. A plébános úr altatta el, hát ébressze fel maga!
− Mit mondjak még testvéreim, mit mondjak? – kérdezi beszéde vége felé az unalmasan prédikáló pap.
Megszólal egy hang lentről:
− Áment atyám, áment!
A falusi plébános körlevelet kap a megyés püspöktől, amelyet ismertetnie kell a hívőkkel. Ezért vasárnap így kezdi a misét:
− Ma a prédikáció elmarad, mert valami fontosat akarok mondani…
Vasárnapi prédikációjában a teremtő Isten csodáiról beszélt a plébános. Azt fejtegette, hogy éppen a legkisebb teremtményekben legnagyobb Isten dicsősége, minden fűszálban egy egész prédikáció rejlik. Másnap az egyik hívő útja a plébánia előtt vezetett el. A kertben a plébános éppen a füvet nyírta.
− Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt oda férfi. – Látom atya, épp rövidíti a prédikációt!
Az istentisztelet vége felé a lelkész megkérdezte a nyáját:
− Hányan bocsátottatok meg az ellenetek vétkezőknek?
Mindenki feltartotta a kezét, kivéve egy idős hölgyet.
− Márta asszony! Ön elzárkózik attól, hogy megbocsásson az ellenségeinek?
− Nekem nincs egy ellenségem sem – mondta kedvesen mosolyogva az apró hölgy.
− Asszonyom, ez igen szokatlan. Megkérdezhetem, mennyi idős ön?
− Kilencvennyolc múltam – felelte az ősz matróna.
− Kedves asszonyom, megkérhetem, hogy jöjjön ki ide a gyülekezet elé, s mesélje el nekünk, miképpen lehetséges, hogy valaki majdnem százéves, és nincs egyetlen ellensége sem!
Az aranyos nénike kitotyogott a lelkész mellé, szembefordult a gyülekezettel, és csak ennyit mondott angyali mosollyal:
− Túléltem a rohadékokat!
Süllyed a hajó. A kapitány kérdi az utasoktól:
− Van olyan önök között, aki bízik Isten segítségében?
− Én – jelentkezik egy utas.
− Ennek nagyon örülök, mert egy hellyel kevesebb van a mentőcsónakban.