kb. 46 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Petőfi Sándor
PÁLNAPKOR
Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgysem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Idebe.
A kandallón pattog a fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát, istenadta
Ideje!
Föl sem vesszük… víg barátim,
Igaz-e?
Kecskemét, 1843. január 25.
*
DÍNOMDÁNOM
Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
Akinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út.
A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi:
Borral lehet, borral kell kiönteni.
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még,
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, cigány!
Kecskemét, 1843. január
*
ÜRESEN ÁLL MÁR A KANCSÓ…
Üresen áll már a kancsó, bort bele!
Ide hamar a javából, be vele!
Boncidáig folyjon a bor, mint tenger,
Ki megállhat még a lábán, nem ember.
Jer ölembe, kincsem, rózsám, itt a bor!
Ha megittad, csókra kerül majd a sor:
Igyál tehát, ürítsd ki, mert szomjazom;
De csókodat, hű csókodat, galambom!
Kecskemét, 1843. január
*
VÍZ ÉS BOR
Le a tenger fenekére
Merül a halász,
Lent a tenger fenekében
Gyöngyöket halász.
Nekem a boros pohárnak
Öble tengerem,
S gyöngy ha van tán dalaimban,
Az csak ott terem.
Bűnnek éje ült a földön.
Jött a vízözön.
A víz által a bűn éje
Elseperve lön.
Búnak éje ül szivemben;
A bú éjjelét
– Bennem a víz tehetetlen! –
Csak bor mossa szét.
Nyári hévben a virágszál
Sanyarogva nő;
A virágot új életre
Kelti langy eső.
Csüggedésben, tikkadásban
Langy esőm a bor;
Permetegje enyhe csöpjén
Vérem ujra forr.
Tettetés-e, vagy belösztön,
Vagy akármi más?
Csakhogy a halottra könyet
Ejteni szokás;
Engemet víz ott se érjen,
S már ha sírni kell,
Sírja hát hideg poromra
Könyét borkehely.
Kecskemét, 1843. március
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
Kóty
1.
Ne tessék a helységnévtárban keresni, mert úgy járnak vele, mint én, mikor Nagy István Imrét kerestem, akinek a halmáról jelentés tétetett a múzeumba. Mégpedig az a jelentés, hogy abban a halomban három kád arany, hat kád ezüst meg kilenc kád szarkatojás tartózkodik. Hát persze hogy fölszedjük ezt a kis pénzt, míg a kormány ezt is tilalom alá nem veti. El is osztogattam már útközben, ide is egy-két marékkal, amoda is, s mire megérkeztem a tetthelyre, nem is maradt egyéb a kilenc kád szarkatojásnál. No, az úgyse nekünk való, mert a szarkatojásnak az a természete, hogy aki azt eszik, annak kinyílik a szeme. Márpedig az nem jó lenne, ha a mostani világban nagyon kinyiladozna a szemünk. El is határoztam, hogy a kilenc kád szarkatojást honunk nagyjainak bocsátom rendelkezésére, közjóra szolgál az, ha az ő eszük élesedik tőle.
De hiába az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Buckát találtam én eleget, de egyik se az volt, amelyiket én kerestem. Akárhány embert kérdeztem Nagy István Imre felől, mind a fejét csóválta.
– Nincsen ebben a határban olyan nevezetű.
Utoljára aztán észbekaptam, mi lehet itt a hiba. Végrehajtónak gondolhatnak, s csupa emberségből tartanak előttem titkot.
Elővettem egy öregasszonyt, aki a szekerekről lemaradozó szalmát szedegette az útszélen, tekintettel arra, hogy a télen nem lesz ám olyan meleg, mint most van.
– Okosítson már föl, szülém, merre van itt a Nagy István Imre tanyája.
A szüle is megcsóválta a fejét.
– Sose hallottam én annak a nevit, galambom.
– Dehogynem! Akinek három kád arany van a földjében.
– Azt igön – bólintott a szüle. – Az éppen a vejem énneköm. Csak aztat nem úgy köll keresni, hanem úgy, hogy Hangya Laci.
– Az a ragadvány-neve, ugye?
– Az, az, lelköm, arrul üsmernek itt mindönkit.
Csakugyan, itt az uraságnak is elbérmálták a nevét. Nem úgy hívják, hogy Pallavicini, hanem úgy, hogy őrgróf Eselovics-Palacsivinyi, mert így sokkal szebb kimondani. S én is ezért nevezem a falut Kótynak, mert így sokkal testhezállóbb elnevezése, mint ahogy az urak elanyakönyvelték.
De akár Kóty, akár nem Kóty, mindenféleképp furcsa tartomány ez, ahol most lopom a napot – ugyan nem teszek vele kárt, mert úgy veszem észre, marad belőle mindenkinek, több, mint kellene. Akármerre járok, reves csontoktól fehérlik a földek teteje – de bent a földben nem találok semmit. Ehol, öreg Taránéknál, a kótyi szőlőkben, ahol a dinnyeföldön hasalgatva rovom ezeket a sorokat – nagyon alkalmas szőnyeg ez, akárhol ráejthetem a szivarhamut -, olyan kis bögrében tartják a zsírocskát, amiből talán István szent királyunk szürcsölgette valaha a bivalytejet, szentsége révén tilalmas lévén már neki a pogány magyarok lótejből possajtott, vidámító itala. S lám, a Zsigó Ágnes anyó is olyan karperecet tartogat a sublótfiókban, ami valaha szőke hajú, szláv rabasszonyok fehér karján bolondíthatta az avarok valamelyik mord hadnagyát. Én pedig még egyebet nem tudtam kivehetni a földből egy kovás puskánál. Azzal se lehetne már németet lőni, ahogy frissen szerzett barátom, az „utász” mondja, amely nevezet alatt Kótyon nem katonát értenek, hanem útkaparót.
Hát mondom, furcsa hely ez a Kóty. Térben négy óra a várostól kocsin, időben négyezer esztendő. Ültőhelyemben például – írni sehogy se esik ugyan jól, de így mégiscsak jobban fog a toll, mint hason fekve – mindenfelől apró csengettyűk muzsikáját hallom az apró házak körül.
– Sok bárány van itt – mondom.
– Bár az vóna – okosítanak föl az ásó emberek -, de csak gyerök van sok.
Az ám, csakugyan, fölágaskodva látom, hogy szerteszéjjel ölbeli kis magyarok mászkálnak a papsajtos fűben, s mindnyájának apróka csengő a nyakában, kinek rézből kinek cserépből.
– Így leginkább mindig tudi az anyja, hun mászkál a gyerök. Mögüsmerszik a csöngője szavárul, ki s kié.
Hát ez hun-kor. Mert alföldi hunkori sírokban kis gyerekcsontvázak nyakában többször találtam már ilyen csengettyűket.
Persze azért nem minden kótyi gyereknek van csengő a nyakán. Olyat is láttam, oltárra való kis puttót – csak előbb ki kellene pucolni -, aki kövér kis lábára hurkolt zsineggel (a zsineg alatt puha kendő) a kapufélfához van kikötve, hogy túlságosan ne emigrálhasson. Ez meg már négyezeréves divat. A cölöpépítmények korából. Akkor kellett kipányvázni a gyereket – az öreg Hérodotoszban is megtalálható -, hogy bele ne vigye az ördög a vízbe. Igaz, hogy itt víznek órákhosszányira se híre, se hamva, de hát ki tudja, régen hogy s mint volt.
Nemcsak én nem tudom, de az öreg Bóka se tudja, azt pedig a legbölcsebb embernek tartják Kótyon. Egyszer Tisza Kálmánnal is beszélt, s olyan okosat ritkán mondtak Tisza Kálmánnak, mint ő.
Körvadászaton volt a gróféknál az öreg Tisza, de úgy volt kicsinálva, hogy megnézi a kótyi iskolát is, s Bóka ott fogja meginstálni mint a kótyi nemzet ak-szakálja, hogy államosítsák már a kultúra templomát, amely száz esztendővel azelőtt csárdának épült.
– De ez nagy úr ám – oktatta a jegyző -, ez nem tekintetes úr, mint én vagyok, nem is nagyságos, mint az esperes úr, se méltóságos, mint az uraság, hanem ezt valódilagosan kegyelmes úrnak kell szólítani, érti-e kend?
– Hát hogyne érteném – vont vállat Bóka. – Nem vagyok én olyan tudatlan a világi életben. Szoktam én a kegyelmes istenit is emlegetni.
Hát meg is mutatta Bóka, hogy tud a szóval bánni. Mikor Tisza Kálmán elé állították, így köszöntötte fel:
– Tés úr, a kegyelmes istenit neki, álmosítani köllene már ezt a rossz oskolát.
Meg is lett, amit Bóka kívánt, mert ennek a szép beszédnek lehetetlen volt ellenállni. Hanem a vízről nem akart nyilatkozni Bóka, hiába értekeztem neki arról, hogy itt is lehetett ám tenger az ántivilágban.
– Arra nem emlékszök – azt mondja -, hanem inkább abba tögyön mán igazságot, hogy csakugyan möghalt-e az a Rudol? A trónörökös, tudja.
Én azt mondom, hogy az már meg, de ő azt mondja, hogy nem lehet az.
– Hát már mért ne lehetne?
– Azért, mert abban az időben Kótyon nem volt kiadva a gyász.
De ezt olyan diadalmasan mondja, körülnézvén a társaságon, hogy nem lehet ellene mondani semmit. Szégyenben is maradnék ha Vödörlopó Tót Jakab hullámot nem jelentene a gödör végéből. (Az értelmes emberek itt is hullámnak mondják a csontvázat.)
Sajnos, a hullám csak kutyahullámnak bizonyult. Amikor ezen búsonganék, azt mondja nekem Retek Panna néni, aki segít nézni a munkát, hogy ugyan van-e csillag a mellemen?
– Látja, hogy nincs – mutatom neki az ásató köntösöm -, már gomb se igen van rajta.
– Nem ott, lelköm – azt mondja -, hanem az inge alatt, a bal mejjin, ottan van-e csillag?
– Nemigen tudok róla.
– Mánpedig, lelköm, addig föl nem vöheti a kincsöt, még csillag nem formálódik a bal mejjin, mint Mátyás királynak.
No, ez már valami, erre föl kell kapni a fejet. Hát Kótyon még Mátyás királyról is tudnak?
Hogyne tudnának, mikor az volt az utolsó király, aki ezt a falut föl akarta karolni. Hiszen azért járt itt a maga személyében. Igaz, hogy a történetírás nem tud róla, de hát abban csak ő a hibás. A történettudósok mindig Bécsben meg Rómában liflangolnak, ahelyett hogy Kótyra jönnének okosodni. Azért kell a kótyi királylátogatás történetét is nekem följegyeznem.
(folyt. köv.)
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
A GYILKOSSÁGRÚL ÉS HARAGRÚL
2.
Nemcsak a gyilkosságot tiltotta Isten, hanem a haragot is; melyből (egyéb gonoszságok között) sokszor emberhalál következik. A harag nem egyéb, hanem magunk oltalmának és gonoszunk távoztatásának serény és bátorságos kívánása. Ez magában nem vétkes, ha az igaz okosság és Isten törvénye célját által nem hágja. Sőt ezt az akadémikusok erősség köszörű és élesítő kövének; Aristoteles a jóságok sarkantyújának nevezték. Plato a haragot lelkünk inainak hítta: mivel ennek erejével hordoztatnak és oltalmaztatnak egyéb javaink, és senki e nélkül veszedelmekre nem rohan a hadakozásokban, mert a mértékletes harag segétője a bátorságnak és erősségnek.
Bűn nélkül vagyon tehát a harag, mikor igaz okosságból, illendő mértékletességgel, magunk oltalmára vagy a gonoszak büntetésére izgat. Azért parancsolja Isten, hogy megharagudjunk, mikor illik, de ne vétkezzünk: azaz ne hagyjuk az okosságot meggyőzetni és háborottatni a haragtúl: ne kívánjuk a gonoszak büntetését csak bosszúállásból: érdem felett való sanyargatást ne szerezzünk másnak: ne egyébtűl, hanem attúl kívánjuk az ostorozást, akinek törvényes ereje és hatalma vagyon a gonosztévőn. Az ilyen harag nemcsak bűn nélkül vagyon, de sokszor bűn nélkül el nem múlhatik. Mert a gonoszakat meg kell büntetni, hogy azok példájából egyebek jobbuljanak. Azért noha Mózes minden embereknél csendesb és szelídebb volt, mindazáltal, látván a zsidók aranyborját: igen megharaguvék és a kőtáblákat elrontá. Elizeus nagy haraggal dorgálá az Izráel királyát, hogy háromszornál többször nem ütötte a földet. Maga is a kegyes Jézus nagy haraggal nézte a zsidók keménységét.
A harag azért olyan az emberben, mint a házban az őrző komondor: mely mikor a lopókat ugatja és kergeti, tisztinek megfelel; ha cselédünket vagy barátunkat mardossa, agyonverésre méltó. Olyan a harag mibennünk, mint az országban a vitézlő ember; ki ha ellenségtűl oltalmaz, dicsíretes; ha az ártatlan községet vesztegeti, büntetést érdemel. Azért szabad haragudni felebarátunk vétkére, hogy megjobbuljon; hogy büntetésének példájával egyebek tartóztassanak a vétkektűl. Szabad törvény szerént illendő büntetést kívánni károsítónknak: szabad birodalmunk alatt lévő vétkeseket mind kemény dorgálással, mind ostorozással sanyargatni: szabad elleneállani, aki meg akar károsítani. De aki arra haragszik, aki nem vétett; aki törvénytűl nem vár, hanem maga hatalmával akar bosszút állani; aki nem igazságszeretetből, hanem bosszúból kíván gonoszt felebarátjának; aki zabolán nem viseli haragját, hanem az okosságot meghagyja háborítani: nemcsak vétkezik, hanem az emberségből levetkőzik; oktalan medvék és oroszlányok erkölcsébe öltözik: szeme fényes, mint a kígyónak; foga csikorog, mint az erdeinek; színe, mozdulata, szava és egyéb cselekedete olyan, mint a bolondnak. Mindezek felett, aki haragszik, abban három belső indulat vagyon. Először: Vagy azt ítíli, hogy mástúl megbántatott és gyaláztatott. Efféle vélekedésekkel legbévesbek a világ tisztsége kívánók: mert a harag kevélység szülötte, és mint Aman, úgy a több kevélyek, halálos kisebbségnek tartják, ha süveget nem vetnek előttök. Vagy másban oly illetlen és éktelen erkölcsöket lát, melyekért őtet gyűlölségre és büntetésre méltónak isméri; úgymint: részegeskedést, bujaságot, tékozlást. Másodszor: Aki haragszik, tűrhetetlenség vagyon benne, és künnyen búslakodik maga bántódásán vagy egyebek feslettségén. Azért mondja Aristoteles, hogy a harag nem lehet bánat és tűrhetetlenség nélkül. Noha tűrhetetlen lehet, aki nem haragszik, mikor bosszút nem kíván: de nyavalyáját nem csendes elmével, hanem háborodott keserűséggel szenvedi. Harmadszor: Aki haragszik, kívánja annak büntetését, akitűl sérelme és szomorúsága következett. Mert a harag nem egyéb, hanem bosszúállás kívánása.
A romlott természetben kedvünk ellen is futamodnak első indulatok a bosszúság kívánásra, de azokban vétek nincsen, ha akaratunkkal elleneállunk és pázsitjában megfojtjuk: azaz, ha meg nem győz a harag, mert csak akkor vesztjük haraggal lelkünket, mikor elszánt akarva, magunk erejével és hatalmával, rendetlen és törvénytelen bosszút kívánunk állani valakin.
Ezt a haragot sok helyen tiltja Isten: Méltatlan viseli a keresztyén nevet, úgymond Szent Pál, aki csak egy napig is haragot tart atyjafiára: mert minden keserűségnek, haragnak, bosszúságnak, kiáltozásnak távul kell lenni a keresztyénektűl, kik azzal tartoznak, hogy megengedjék egyebek vétkét, miképpen Isten megenged nékik. Azért, keresztyének, a más haragjának helyt adjatok: a gonosztúl meg ne győzessetek, hanem jóval győzzétek a gonoszt. Ha éhezik ellenségtek, enni adjatok. Végezetre, ugyanazon Szent Pál, a gyilkosság, bujaság, bálványozás közé számlálván a haragot, pántolódást, visszavonást; azt mondja, hogy Isten országába nem jutnak, valakik ezektűl nem oltalmazzák magokat. Krisztus Urunk is a mai szent evangeliomban azt hirdeti, hogy nemcsak a gyilkosság méltó ítíletre, hanem a harag is. Jelentvén ezzel, hogy azon szentenciát és büntetést érdemel a harag, melyet a gyilkosság ellen kijelentett az Isten parancsolatja.
És bár arrúl ne szóljunk, hogy semmi vétek nincs, melyet az emberek inkább gyűlölnek, melyért inkább megutálnak akárkit, mint a harag. Mert a harag magva minden veszekedésnek, versengésnek, gyanúságnak, idegenségnek. A Szentírás sok és nagy okait adja: miért kell a haragot szorgalmatoson távoztatni.
Először azt mondja, hogy életünk és egészségünk fogyatása a harag; mert a harag nemcsak elváltoztatja a test állapotját, hanem üdőnap előtt vénséget szerez, egészségünket megsérti, életünket rövidíti és fogyatja. Mert a haragban szívünk körül megmelegszik a vér, az epe megmozdul, és felforradván, elsőben megtelik sárvízzel a gyomor; azután a vér közé elegyedvén, minden tagunkat elfutja, minden vérünket megkeseríti. Ebből lésznek a főfájások, köszvények, kólikák, kezek-lábok elesési. Minekokáért a Schola Salernitana, tanítván az angliai királyt, mint kell oltalmazni egészségét, legelől azt tanácsolja, hogy a haragot és bosszú-törődést úgy távoztassa, mint a veszedelmes mérget. Mert némelyekben a harag a vér forrásával és kiáltással megszaggatta az ereket, és vért pökve megholtak, sokakat betegségbe ejtett. Valerius Maximus írja Sullárúl, az egyházi históriák Valentinianus császárrúl, hogy haragos kiáltásokkal megszakasztották mellyek erét, és vért okádva megholtak. Erre nézve, ha nem a mértékletességért, de életünk és egészségünk oltalmáért, távoztatni kell a haragot. Mivel azért többet árt a harag, hogysem a bosszúság, melyért haragszunk: nem okossághoz illendő, hogy nagyobb kárral orvosoljuk kevesebb alkalmatlanságunkat, hogy egy terhből kettőt csináljunk; nemcsak bosszút szenvedvén, hanem haraggal és terhelvén magunkat. Igazán írja Plutarchus, hogy ha nem haragszunk és nem kiáltunk, hamarébb és jobban végbevisszük minden dolgainkat. És jobb a mások vétkét elhallgatni, hogysem a mások jobbulásáért magunkat haraggal keseríteni.
Másodszor: Azt tanuljuk a Szentírásból, hogy minden tekéletes jóságot és istenes igazságot megfojt a harag: minden gonoszságokkal teli tölti embert, mert a haragos minden bűnökre hajlandó. És amint Salamon kétszer is írja, a harag ajtaja és kútfeje minden versengéseknek, verekedéseknek, átkozódásoknak, gyilkosságoknak. Azért nem ok nélkül mondja a bölcs, hogy a harag bűnökre és veszedelmekre döjti a szíves embereket. Mint amely követ a hegytetőn elindítnak, meg nem tarthatni: úgy akit a harag elragad, minden gonoszságon általmégyen, valamíg a veszedelmek fenekét nem éri. Nem is volt az emberi nemzetnek károsabb döge a haragnál, mely ennyi vért ontott, ennyi várasokat rontott, ennyi országokat pusztított, ennyi nemzetségeket fogyatott. Azért a harag egyéb vétkeknél ártalmasb, mivel a több vétkek kísztetnek és taszigálnak a gonoszra: a harag nyakra-főre taszít. A több vétkek ellenkeznek az okossággal: a harag megfoszt az okosságtúl. Plutarchus a harag távoztatására két dolgot mond igen szükségesnek: Egyiket, hogy aki magában isméri a haragos természetet, őrizkedjék és távoztassa, amennyire lehet, valami okot ád a haragra. Másikat azt, hogy mint a ló szájába, nem akkor vetünk zabolát, mikor fut: úgy a haragot azelőtt tartóztassuk, minekelőtte elragad.
Harmadszor: A Szentírás gyalázatos és mindenekelőtt gyűlölséges véteknek nevezi a haragot. Azért miképpen a csendesen tűrő embert csudáltatja, és azt hirdeti, hogy böcsületesb, aki magát meggyőzi, hogysem aki ellenségét földhöz veri és erős várasokat megvészen: úgy a haragosok barátságát és vélek, mint mirigyesekkel együttjárását, erősen tilalmazza; nemcsak ezért, hogy dögletes betegségek ragadósságát reánk ne kenjék, hanem hogy dühösségek meg ne ártson életünknek.
Igazán írja Seneca, hogy noha a község csudálja és tiszteli a bátor embereket, a szelídeket rosszaknak tartja, de az ilyen ítílet nem állandó, hanem első tekinteten végeződik. Mert ha látjuk, hogy nem rosszságból, hanem magok győzedelméből és belső csendességből vagyon, hogy a nagy emberek meg nem haragusznak gyalázójokra: csudáljuk, szeretjük, égig magasztaljuk tekéletességeket. Julianus császárban inkább csudálták a bölcsek, hogy győzedelme után a Pompejus leveles ládáját megégette, nem akarván tudni, kik voltak ellenkezői, hogysem a harcokon való bátorságit. Antigonusban a királyi felségnél nagyobbra böcsülik, hogy sátora előtt beszélgető vitézi szitkait hallván, csak azt mondotta: menjetek tovább, hogy a király ne hallja szavatokat. Filep királyban, egyéb cselekedetinél bévebben dicsérik, hogy mikor az athenasbéli követektűl kérdené: miben kedveskedhetnék nékik? és az egyik azt felelte volna, hogy akassza fel magát: meg nem indula rajta. Augustus császár birodalmának felségét tekintetessé tette a maga meggyőzésével: mert azt, aki gyalázatos dolgokat írt vala maga és felesége ellen, meg nem bünteté.
De bár ne szóljunk a pogányokrúl! Vajon nem nagyobb csudára és dicsíretre méltó volt-e Dávid, mikor Sault nem bántotta; sem a barlangban, köntöse szélét elmetszvén; sem a táborban, feje mellől poharát és dárdáját elvivén, hogysem mikor a medvéket és oroszlánokat szaggatta? Kicsoda közülünk, aki nem inkább csudálja és dücsőíti Szent Istvánt, hogy térdre sem esett, felszóval sem kiáltott, mikor magáért imádkozott, hanem mikor ellenségiért?
Negyedszer és utolszor azt mondja a Szentírás, hogy a harag megháborítja az ember okosságának lelki szemeit, hogy semmit úgy ne lásson, amint vagyon, hanem akármely kicsiny szócskát, akármely gyenge károcskát halálig való haragra méltónak ítíl; mint Jónás, ki azt vélte, hogy egy árnyékért halálig haraghatik. Azt is világos szókkal jelenti a Szentírás, hogy bolonddá teszi embert a harag. Azért valamit haragból cselekeszünk, esztelenül cselekesszük: és csak bolondnak való a harag. Azzal idegenít a bölcs a haragtúl: mert a haragnak helye, úgymond, a bolondok szíve. Szent Jób valóban és bizonnyal bolondnak nevezi, akit a harag kínoz.
Nem ok nélkül mondották a régiek, hogy a harag rövid bolondság, mely magával nem bír: a tisztességet és kötelességet nem nézi: az okosságnak és tanácsnak helyt nem ád: emberrel magát rontatja, hogy mást vesztessen. És gyakran nevetséges bolondságot cselekedtet emberrel. Xerxes a tengert pálcával verette; az Atho hegyének levél által parancsolta, hogy könnyű munkával, nagy köveket hagyjon töretni, mert ha ezt ellenzi, letöreti és tengerbe meríti. Nem csuda tehát, hogy olyan külső jeleket látunk a haragudt emberben, minéműket a bolondokban: mert tekintete kegyetlen, szeme villámlik, járása haboz, foga csikorog, színe halvány, járása éktelen, kiáltása szörnyű és oly rút ábrázatba öltözik a haragudt ember, hogy sokan magokat tükörben nézvén, mikor haragudtak, eliszonyodtak magok rútságán, és haragjokat letették.
Azt írja Galénus, hogy gyermekkorában látott egy embert, mely ajtaját hirtelen fel nem nyithatván, úgy megharagudt, hogy dühös eb módjára mardosta a kulcsot; rugdosta az ajtót; végre tüzes szemmel, tajtékozó szájjal, éktelen kiáltással égbe fordulván, az isteneket szörnyű szitkokkal átkozta. Ezt látván Galénus, úgy eliszonyodott a haragtól, hogy soha azután nem láttatott haragudni. Mert félt attúl, hogy bolonddá ne légyen; mivel nincs a bolondságra átalabb út, mint a harag. És sokan haragjukban örökös bolondságba estek. Példánk ebben Saul király, kit az ártatlan Dávid ellen való harag arra vitt, hogy mint ördögtűl szállott esztelen, elsőben Dávidot, azután Jonatást, által akarta verni dárdájával.
Ennyi testi nyavalyákkal és lelki romlásokkal terhes vétek győzedelmére, sok és nagy orvosságokat adtak; nemcsak az isteni tudományok mélységével világosíttatott doktorok, hanem a természet oktatása után járó külső bölcsek is.
Elsőben: Mindenekfelett a szentlélek Isten segítségét kell alázatos könyörgéssel kérnünk, és szünetlen zörgetéssel oly malasztot nyernünk, mely az emberi indulatok rendetlenségét zabolára fogja és megtartóztatja.
Másodszor: Ha igazán meg akarjuk győzni a haragot, mélyen szívünkbe oltsuk, és mindenkor szemünk előtt viseljük; hogy valamit az emberektűl szenvedünk, mindazt, és annál nagyobbat érdemlettünk. És a Krisztus mellé feszíttetett szent Latorral azt kiáltsuk minden bántódásunkban, hogy nem annyit érdemlettünk, amennyit szenvedünk másoktúl, hanem sokkal többet. Bűneinkkel érdemlettük, hogy minden teremtett állat reánk támadjon, gyalázzon, sanyargasson. Mikor azért valaki háborgat és rágalmaz; Istenhez emeljük szívünket, és azt kiáltsuk: Kegyes Atyám és Teremtőm! Elébb vétettem én teellened, hogysem én gyalázódnám: érdemlett büntetésem ez nékem, hogy emberek által ostorozol: azért mindenekben akaratod légyen. Mert tudom, hogy haragod eszközi minden teremtett állatok, melyek engem sanyargatnak. Tudom, hogy mint a lapta, annál feljebb ugrik, mennél keményben földhöz üttetik: úgy az emberektűl szenvedett kevés bosszúság felemel engem. Bezzeg ha ezt a tekéletes igazságot keresztyéni indulatokkal elménkben viselnők, könnyű volna a harag dühösségét megfojtanunk.
Harmadszor: A harag győzedelmére igen alkalmatos, hogy az első indulatok ellen álljunk, és mihent serkedezni kezd a harag, megfojtsuk: mert aki meg nem oltja szikráját a haragnak, temérdek tűz gerjed belőle. Azért mihent érezzük, hogy haragra indító gondolatok fakadoznak bennünk, mindjárt istenes jó gondolatokra, ájtatos indulatokra fordítsuk elménket. Mert elaluszik a harag tüze, mihent élesztő fáját elfogyatjuk. Minden vétkekrűl, de főképpen a haragrúl, igaz amit Seneca írva hagyott, hogy künnyebb elein megfojtani és kirekeszteni a haragot, hogysem akkor bírnia véle, mikor bébocsátottuk.
Negyedszer: A harag győzedelmére igen hasznos a hallgatás és üdővontatás. Szent Dávid azt mondja, hogy mikor megbúsult, lakatot vetett szájára; és mindaddig nem szólott, míg a felforrott vér meg nem hidegedett. És mihent valaki bosszúval illette őtet: úgy hallgatott, mint a néma. Szent Jób is azt mondja, hogy mikor őtet gyalázattal illették: hallgatott és ki sem lépett küszöbén. Azért ha nyelvünket tisztán kell tartanunk a hideglelésben, sokkal inkább haragunkban. Mert legnagyobb orvossága a haragnak, hogy üdőt vontassunk: megenyhődik a harag magátúl, csak mikor haragszunk, hirtelen bosszút ne álljunk. Plutarchus azért írja, hogy a római fejedelmek előtt erősen összekötöztetett vesszőt és fegyvert hordoztak, hogy amíg azt oldozták, ideje lenne a harag enyhödésének. Dicsírik Architast és Socrátest, hogy haragudván szolgájukra, azt mondották, hogy megvernék őket, ha nem haragudnának. Plato, mikor szolgájára megharagudt volna, Speusippusnak mondá: Verd meg ezt, mert én igen haragszom! Athenodórus azt adta tanácsul Augustus császárnak; hogy mikor megharagszik, addig ne szóljon, míg a görög ábécének huszonnégy bötűjét el nem mondja: és az üdő alatt az okosságtól végyen tanácsot.
Mindezeknél tovább ment Szent Dávid: mert mikor azt mondotta volna, hogy semmit nem szólott háborodott haragjában: utána veti, hogy kívül hallgatván, belől istenes gondolatokkal fojtogatta a harag indulatit: a maga régi fogyatkozásirúl megemlékezett, melyekkel érdemlette a kárt vagy becstelenséget, melyért kezdett haragudni. Az örök kárhozat kínját eszébe juttatta, melyet a harag érdemel. Azt is elméjében forgatta, hogy mindazok, amiért ember háborog, csak hiúságok és semmik az örökkévaló jókhoz képest, melyeket elveszt az ember dühössége.
Ezek az igaz és keresztyéni módok, melyekkel a haragot ki kell gyökereznünk. Azért ha valaki hamisan gyaláz és rágalmaz: vagy azt mondjad Epictétussal, hogy nem tudta minden fogyatkozásidat, mert sokkal több gonoszt mondhatott volna. Vagy jusson eszedbe, hogy bolondság azok szaván megindulni, kik magokat gyalázatossá tészik, mikor mást rágalmaznak. Vagy meggondold, hogy ha te vétkes nem vagy, gonosz, aki ellenséged. Ha meg nem bocsátasz annak, aki vétett, gonosszá lész haragoddal. Vagy arrúl emlékezzél, hogy kötelességünk szerént, gonoszért gonosszal, szitokért szitokkal nem fizetünk, ha keresztyéni hivatalunknak meg akarunk felelni és az örök kárhozatot el akarjuk kerülni.
Ha valaki kárt tészen, azt mondjuk: ennél drágább marhán is megvenném lelki csendességemet. Nem akarom, hogy más bírjon indulatimmal. Akinek hatalmat nem adnék javaimon, arra nem bízom, hogy felzavarja, mikor akarja, csendességemet.
Ha valakitűl megbántódunk, ne csak azt nézzük, mit szenvedünk, hanem mit cselekedtünk másokkal? És mivel amit másban feddünk, azt a magunk kebelében feltaláljuk. Mikor mástúl megbántódunk, azt mondjuk magunknak: Sokszor én is ezent cselekedtem mással; most fizetik a kölcsönt. Igazság szerént mérnek oly mértékkel nékem, mellyel másnak mértem.
Ennek felette, ha igaz, amivel gyaláz ellenséged, azt cselekedjed, amit mívelnél, ha ki megmutatná, hogy sáros a ruhád vagy orcád: eltörlenéd a sárt, megköszönnéd a jó intést. Úgy ha méltán szólanak ellened: megismérd vétkedet, és azon légy, hogy megjobbítsad erkölcsödet. Ha hamissal vádol valaki: csak úgy nevessed, mint a gazdag, mikor őtet szegénynek mondja a koldus.
Ha hatalmasb és náladnál nagyobb, aki vétett ellened: magadnak kedvezz, okot ne adj nagyobb galyibádra, mert veszedelem nélkül haragot nem űzhetni az elöljárókkal. Ha pedig alacsonyb, aki vétett; mint oroszlán, apró kuvaszkák ugatásán meg nem indul: te se haragudjál náladnál alábbvalóra. A nagy emberek bosszút nem állanak, mert nem érzik, hogy megsértették. Ilyen volt Cato, kit nem ismérvén egy közember, arcul csapa, mikor megtudta volna, ki légyen: bocsánatot kére. De Cato azt felelé: nem említem, hogy valaki engem megütött; mert miképpen az egekbe nem érkeznek a fellegek és fergetegek, melyek alacsony részét háborgatják a levegőégnek: úgy a nagy emberek csendesen maradnak; mert amely okok adatnak a haragra, azokat békességesen magokban elrejtik. És Socratessel csendes orcával vannak mindenkor. Nem ezt mívelik a csekély emberek: mennél valaki gyarlóbb és erőtlenb, annál künnyebben fog rajta a harag. Innen vagyon, hogy az asszonyok haragosbak a férfiaknál, a betegek az egészségeseknél, a vének a nyers embereknél, a nyomorultak a boldogoknál. Ezek sokszor magoknak szereznek okot a haragra; vagy hamis gyanúságokkal, vagy aprólék dolgok nagyravitelével; és mint a hörcsökös lovak, akármely hiúságon felindulnak. Ami gonoszabb, hogy ne láttassanak ok nélkül haragudni: a harag hamissága vastagítja bennek a gyűlölséget. Nincs azért jobb orvossága a bosszúságnak, mint az elfelejtés: és sokkal künnyebb harag nélkül tűrni, hogysem tűrhetetlenül haragudni. De ez a világ bolondsága, hogy inkább akar gonosz lenni nagy bajjal, hogysem kedves nyugodalommal követni a jóságokat.
Ezeket értvén, keresztyének, ne csak a világ példájával bátorítsuk magunkat a harag győzedelmére: hanem az szelíd és alázatos Krisztus Jézus és az ő szent apostoli forogjanak tükörül előttünk: azokban szemléljük, mint kell magunkat viselnünk. Szidták, átkozták, gyalázták, kínozták ezeket: mint bárányok, csendesen szenvedtek mindeneket. Ha Pythagoras hegedűszóval enyhítette a haragot; mint Dávid hárfával a Saul dühösségét: enyhítse a mi haragunkat a Krisztus szava és fenyegetése. Ha nagy része a világnak enged az ördögnek, aki haragra izgat, noha egyéb jutalmat nem mutat a gyehenna tüzénél: engedjünk mi Üdvözítőnknek, aki sokkal künnyebb, hasznosb, gyönyörűségesb dolgot parancsol: a haragtávoztatást. Engedelmünk fizetésében pedig nemcsak világi csendességet, hanem örök életet ígér. Melyben részeltessen mindnyájunkat az Atya, Fiú, Szentlélek. Amen.
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
A TÁLTOS KECSKE
Egyszer volt, hol nem volt, nem is erőst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világon, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig – láss csudát! – eltűnik a föld színéről.
Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltűnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.
Hát édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: „Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott.” Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.
Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:
– Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jő a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétől, hogy a zsebedben is elviheted.
Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki.
Köszön neki:
– Adjon Isten jó napot, éfiú leány!
– Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?
– Én bizony – feleli a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te: Azt mondd meg nekem!
– Hej, könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide.
Szóból szó lesz, addig is addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár.
De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jő a hétfejű sárkány. Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejő a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:
– Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?
Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.
No, ez most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy aranyvesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abba a helyben szörnyű halált halt.
– No, most mehetünk – mondá a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.
Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszővel.
Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el.
– Hiszen majd adok én annak! – erősködött a legény.
Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjukat.
Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de az aranyvárból nézett ki gyönyörű szép leány!
Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!
– Hej, hogyne szeretném – sóhajtozott a leány -, elmennék én szívesen, de huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok!
– Csak gyere ki, ne félj – biztatá a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak! Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik.
Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jő a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobban egyet, s kérdi:
– Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek?
– Mi bizony téged – felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről.
Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.
Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeztek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?
Hej, aki árgyélusa van – rikkant egyet a legény -, ide eljöttünk, de hogy vergelődünk fel, még magam sem tudom!
Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.
Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:
– Az Isten istenemre ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!
Lehajlik szegény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:
– Cege, te, hé! Hé, cege, hé!
– Mekeke! – felelt vissza a kecske.
– Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba’, kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!
– Mekeke! Hányan vagytok? – kérdé a táltos kecske.
– Csak négyen! – kiáltá a legény.
– Hát aztán versz-e még többet? – kérdé a kecske.
– Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!
Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.
Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is.
Úgy egyeztek meg azután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát. Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kiellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállítanak az almákkal meg a vesszővel.
Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant.
Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudták bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.
No, mos már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem a hazájába. Hova tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli világát. Elmegy a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.
Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:
– Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?
Elbeszéli a legény nagy szomorún, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.
– Egyet se búsulj azon, te szegény legény! – vigasztalá a tündérkisasszony. – Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.
Azt mondja a legény:
– Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok kivergődni a hazámba?
– Azzal se évelődj – mondá a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.
Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergőzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.
„De már azt nem hagyom!” – mondá a legény magában. Azzal – uzsgyi neki! – csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.
Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.
– Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!
Aj, sírnak csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.
Azt mondja az öreg sas:
– No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam?
– Hej – sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is!
– Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból?
– Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! – álmélkodott a legény.
– No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.
Azzal nagy hirtelen fevetett a hátára egy nagy átalvető elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy ha enni kér, csak essen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből.
Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.
– Adj húst, legény – kiáltott a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba!
Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.
– Érzem, hogy emberhús – szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba.
Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján.
Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.
Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.
Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.
– Ez, Isten, Krisztus úgysegéljen, az én táltos kecském.
Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az első leány.
„Megállj – gondolá a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te!” – s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszővel, a várból alma lett, s ő a zsebébe tette.
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul a zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit. Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.
Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.
– Hej, csak volna itt még valaki!
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés éppen az a tündérkisasszony, aki gyémántvesszőt ajándékozta.
– Te az enyém, én a tied!
De bezzeg lett nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.
Holnap a kecske legyen vendégetek!
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
VI. KÖNYV
21.
Ha valaki
meggyőző módon rám tudja bizonyítani,
hogy ítéletem vagy magatartásom helytelen,
készséggel visszakozom,
mert az igazságot keresem,
az igazság pedig még soha senkinek nem ártott.
Önmagának árt viszont az,
aki megátalkodik a tévedésében és tudatlanságában.
22. Azt teszem, ami a kötelességem!
A többi nem izgat,
mert vagy élettelen,
vagy tévelygő,
és még a maga útját sem ismeri.
23.
Az esztelen teremtményeket,
általában az érzéki világ értelmetlen tárgyait
kezeld eszes lény módjára,
nagylelkűen, szabadon;
embertársaidat pedig,
mint eszes lényeket,
a közösségi élet szellemében.
Minden alkalommal folyamodj az istenek segítségéhez.
Azt pedig,
hogy az élet mennyi időt enged erre a tevékenységre,
ne számolgasd,
mert elég, ha három ilyen órád van.
24.
Világbíró Nagy Sándor és az öszvérhajcsára
holtuk után egy sorsra jutottak;
mert
vagy felszálltak a világ alkotó szellemébe,
vagy mindketten egyformán
szétszóródtak az atomok között.
25.
Gondold meg,
hogy egyazon pillanatban
mindegyikünkben
mennyi testi és lelki folyamat megy végbe,
s akkor nem csodálkozol,
hogy abban az egyetlen mindenségben,
amit világnak hívunk,
még sokkal több –
sőt minden, ami történik, egyszerre történik.
26.
Ha valaki feltenné neked a kérdést,
hogyan írják Antoninus nevét,
vajon felemelt hangon kiabálnád el minden betűjét?
S ha valaki bosszankodnék rajta,
csak nem haragudnál rá viszont te is?
Nem számlálnád-e inkább
tüstént nyugodtan, sorjában a betűket?
Éppen így gondold meg azt is,
hogy minden kötelesség
meghatározott teljesítmények összessége.
Ezeket a részletteljesítményeket
tartsd számon,
és zavartalanul,
nem neheztelve a neheztelőkre,
módszeresen végezd a magad dolgát.
27.
Milyen kegyetlenség
meg nem engedni az embereknek,
hogy
a – hitük szerint –
nekik megfelelő és hasznos után törekedjenek.
Márpedig,
akárhogyan vesszük is,
elütöd ettől őket,
ha hibáikon bosszankodol.
Mert mindig
a nekik megfelelő és a hasznos
látszata
csalogatja őket.
– De ha nincs igazuk!
– Tanítsd hát őket,
mutasd meg nekik hibájukat, de harag nélkül.
28.
Mi a halál?
Az érzések közvetítette benyomásoknak,
az ösztönök izgalmainak,
az értelem tévelygéseinek
és hozzá még a hitvány test kiszolgálásának
megszűnte.
29.
Csúnya dolog,
ha az élet lelkedet már megtörte,
tested pedig még fürge.
30.
Vigyázz, el ne császárosodj,
fel ne vedd szokásaikat –
mert ez könnyen megesik.
Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly,
kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő,
jóindulatú, szeretetteljes,
tántoríthatatlanul kötelességtudó.
Arra törekedj,
hogy az maradj,
amivé a filozófia igyekezett tenni.
Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat.
Rövid az élet.
A földi lét egyetlen gyümölcse
a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység.
Légy mindenben
Antoninus méltó tanítványa:
olyan állhatatos
és az értelem parancsainak teljesítésében,
olyan egyenletes minden dologban,
olyan kegyes,
olyan tiszta tekintetű,
olyan nyájas,
olyan hiúság nélkül való,
olyan szorgos a dolgok megismerésében,
mint ő.
A világért sem hagyott abba semmit,
míg jól meg nem vizsgálta és alaposan ki nem ismerte!
Milyen békében tűrte,
hogy igazságtalanul ócsárolják,
és soha nem viszonozta!
Mennyire nem sietett el semmit!
Mennyire nem hajlott besúgásokra!
Milyen alaposan ellenőrizte
az emberek erkölcseit és cselekedeteit!
Nem gyalázkodott,
nem aggodalmaskodott,
nem gyanakodott,
nem volt tudálékos!
Milyen kevéssel beérte:
milyen lakással, fekvőhellyel,
ruhával, élelemmel, kiszolgálással!
Mennyire szerette a munkát,
mennyire türelmes volt!
Egyszerű életmódja lehetővé tette,
hogy alkonyatig kitartson ugyanabban a munkában:
még testi szükség sem bántotta,
csak a megszokott órában.
Baráti kapcsolataiban
állhatatos,
mindig egyforma volt.
Ha valaki szókimondóan szembeszállt nézetével,
eltűrte,
sőt örült,
ha valami jobbra figyelmeztette.
Istenfélő volt, de nem babonás.
Vajha
olyan tiszta lelkiismerettel
nézhetnél szembe utolsó óráddal,
mint ő!
31.
Ébredj és térj magadhoz,
s ha az álomból kizökkenve rájöttél,
hogy csak álomképek zavartak,
tisztult fővel
az élet dolgait is csak álomképeknek tekintsd.
32.
Test és lélek vagyok.
A testnek minden közömbös;
mert nem lehet megzavarni.
Értelmemnek viszont mindaz közömbös,
ami nem az ő működésének a következménye.
Ami pedig az ő működésének a következménye,
az tőle függ.
S ez is csak a jelen pillanatra vonatkozó dolgokról áll:
mert jövendő
vagy elmúlt működésének következménye
számára pillanatnyilag közömbös.
33.
Semmi munka sem természetellenes
a kéznek és a lábnak,
míg a kéz a kéz, a láb a láb dolgát végzi.
Így
az embernek mint embernek
sem természetellenes a munka,
míg az ember feladatát végzi.
Ha pedig nem természetellenes,
akkor nem is rossz számára.
34.
Milyen élvezeteket habzsolnak
a rablók, kicsapongók, apagyilkosok, zsarnokok!
35.
Nem látod-e,
hogy a közönséges mesteremberek,
ha bizonyos fokig alkalmazkodnak is
megrendelőik ízléséhez,
azért nem kevésbé ragaszkodnak
mesterségük alapelvéhez,
s nem engedik magukat eltéríteni tőle?
Nem szégyenletes-e,
ha az építőmester és az orvos
jobban tiszteli saját mestersége törvényét,
mint az ember a magáét,
amely pedig közös az istenekével?
36.
Ázsia, Európa
– kicsi zuga a világnak; a világóceán –
egy cseppje a világnak;
az Athos-hegy[53] – földtúrás;
az egész jelen – az örökkévalóság egy pillanata.
Minden kicsi, változó, esendő.
Minden onnan ered
vagy közvetlenül, vagy közvetve,
abból a közös vezérlő értelemből.
Így az oroszlán torka,
a pusztító méreg,
minden, ami kártékony,
mint a tövis, a mocsár,
csak tartozéka a világ szép és jeles dolgainak.
Ne képzeld tehát,
hogy ezek más lényegűek,
mit akiket tisztelsz,
hanem inkább elmélkedj közös eredetükön.
37.
Aki a jelent látja,
az mindent látott,
ami csak valaha volt,
vagy valaha volt,
vagy valaha lesz,
mert minden egy eredetű és egy formájú.
38.
Elmélkedj gyakran
az összes világjelenségek
összefüggéséről
és
egymáshoz való szoros viszonyáról.
Mert valahogy minden egymásba fonódik,
éppen ezért minden rokon egymással,
egyik dolog a másikból következik,
mégpedig az állandó mozgás,
az együttérzés,
továbbá az anyagi világ egysége alapján.
39.
Alkalmazkodj
a sorsod által osztályrészedül adott körülményekhez,
és az embereket,
akiket társul kaptál,
szeresd igazán őszinte szeretettel.
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
4034.
Jókor jösz, elkelt a szüret.
4035.
Ha jóllakik, kevéssel beéri.
4036.
Jóllaktam vele.
Azaz meguntam teljesen.
4037.
Hol öt, hat ember jóllakik, a hetedik sem marad éhen.
4038.
Jóllakásnak jóhagyás a vége.
4039.
Minden jóllakásnak meg kell adni árát.
4040.
Jótét helyébe jót várj.
Azaz ugy remélj másoktól jót, ha te is jót teszesz velök.
4041.
Jótét helyébe jót ne várj.
Azaz tégy jót, a nélkül hogy várnál érte jutalmat.
4042.
Jótétemény semmit nem veszt, ha háladatlanra esik is.
4043.
Semmi sem agg el oly könnyen mint a jótétemény.
4044.
Józan a mit gondol, részeg arról csahol.
Latin: Quod in corde sobrii, id in lingva ebrii.
4045.
A ki nem jő, ne is egyék.
4046.
A mint jött ugy ment.
4047.
Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek.
Nem ugy mentem, a mint jöttem,
Nagy különbség volt közöttem.
Kisfaludy S.
4048.
Jött ment.
4049.
Megjöttem én már onnét.
Régen tudom már én azt.
4050.
Jövedelme két pénz, mégis hármat költ.
4051.
Tizenkét apostol közt is volt egy Judás.
4052.
Judáscsók.
4053.
Judást fogott.
Felakasztotta magát.
4054.
Vörös mint a Judás haja.
4055.
Tartja mint Judás az erszényt.
4056.
A jó juh nem sokat béget, sok gyapjat ad. KV.
4057.
Rosz juh mely saját gyapját el nem birja.
4058.
Juhoz te!
Kutyákat szokták igy maguktól elkergetni a juhászok;
közmondásilag ez goromba, nyers embereket illet.
4059.
Megeszi a juh a farkast.
Felfordult világ.
4060.
Ostoba/Bamba mint a juh.
4061.
Tolongnak mint az esztengára hajtott juhok.
4062.
Elfutotta az epe, mint juhot a tályog.
a) Juhszél.
Péld. juhszélre építeni, azaz félre, uttól messze eső helyre építeni.
4063.
Jut, ha marad.
4064.
Jusson is, maradjon is.
4065.
Megintette mint Kabai a malaczot.
4066.
Kacsatalpon forog.
Tündéri mesékből ismeretes kifejezés, hol várak mondatnak kacsatalpon forogni.
Mint km. átvitetik könnyüre testben, könnyüre lélekben, ki igen ügyes mindenfelé hajolni, fordulni.
a) Boldog, kinek kezében kacsó.
4067.
Nagy kaja, baja.
Kaja, melytől „kaját” azaz kiált ige jő. Zaj, lárma. –
Kis-Viczay szerint latinul: Cyclopica musica.
Dugonicsnál: kajál, bajál.
4068.
Elmászott mint a kajdi ködmön.
4069.
Nagy a kajla szarva, le kell törni.
Olyant illet, ki hatalomra lépvén, azzal visszaél.
4070.
Ha nem kaka, nem papa.
Ha nem trágyás a föld, nem terem gabona, s ekkor nincs papa, azaz enni való.
4071.
Egy kakas az egész falu kakasait fellármázza.
4072.
Kakas is kiveszi tojásbul a vámot.
Azaz semmit sem tenni jutalom nélkül. –
Kakas vámja az a hiány, mely a sült tojás egyik végén látható, miután feltöretik.
4073.
Minden kakas maga szemetjén hatalmas.
Kakas is hatalmas maga szemetjén.
Latin: Gallus in suo sterquilinio multum est.
Német: Der Hahn ist kühn auf seinem Mist.
4074.
Ha kevély a kakas, türhető.
4075.
Én a kakas, kend a tyuk.
Én vagyok a hatalmasabb, nekem van több jogom.
4076.
Kakaskirály.
4077.
Nem takarhat annyit a kakas, hogy a jércze ki ne kaparhassa.
Nem kaparhat annyit a kakas, hogy a jércze ki ne vakarja.
Német: Der Hahn kann nicht so viel zusammentragen, als die Henne verscharren mag.
4078.
Kakastej.
Jelent nagy bőséget, példaul: van ott kakastej is; vagy ritka, becses dolgot.
4079.
Vörös kakas.
Mikor valaki vörös kakassal álmodik, oda magyarázzák hogy az tüzet jelent. Azért fenyegetéseknél mondják: „házán lesz a vörös kakas”, vagyis meg fog égni háza.
a) Szeméten vitéz mint a kakas.
4080.
Nehéz a kakukszót várni.
4081.
Kakuknál is ravaszabb.
Német: Listiger denn ein Kuckuck.
4082.
Háladatlan kakuk, elszállott.
4083.
Sokat szólott neki a kakuk.
Azaz sokat, nagy jövendőt igér magának,
mint falusiak hite szerint annyi esztendőt él valaki, mennyit szólt neki a kakuk.
Kakuk, kakuk!
Sokat kakukolj, mert meghalni félek.
4084.
Hamarább meglesz mint a kakuk szól.
4085.
Nehezen ér többet kakukszót.
Német: Er wird den Kuckuck nicht wieder rufen hören.
4086.
Sokszor hallott már kakukszót.
Leányra szól, ha vén.
Német: Sie hat den Kuckuck schon oft gehört.
4087.
Kakuk nyerte.
4088.
Ritka mint kakuk a mezőn.
4089.
Elverte a kakukot.
A palócz hallván szomszéd falu erdejében a kakukszót, elhagyta szekerét, lovát s fölmene egy fára és mindaddig kakukolt feleselve, mig a másik erdő kakukja elszállott. Ő örvende diadalán, de csikóját azalatt levágta a farkas. Haza menvén a faluba, ügyét a tanács elé vivé, és sürgeté hogy kára téríttessék meg, mivel, ugymond, megmentette a falu becsületét, s e miatt kelle kárt szenvednie.
4090.
Más fészkében költ mint a kakuk.
* * *
VII.
Ha látom, min és hogyan – nem – nevetsz, megmondom, ki vagy
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Romaviccek
4.
Az Adóhivatalnak szemet szúr, hogy a város leggazdagabb embere egy cigány, aki ráadásul nem fizet adót. Kiküldenek egy ellenőrt, aki megkérdezi:
− Mondja Kolompár úr! Hogy lehet az, hogy maga az adataink szerint munkanélküli, szociális segélyből él, miközben egy palotában lakik.
− Kérem instálom, egyszerű ez. A múltkor horgásztam a pataknál, és egyszer csak kifogtam egy aranyhalat. Azt mondta, hogy kívánjak bármit, csak dobjam vissza. Hát ezt a palotát kívántam.
Az adóellenőr mosolygott a történeten.
− Kedves Kolompár úr. Ön is érzi, hogy ezt a történetet alá kellene támasztani valami kézzel fogható dologgal…
− Kézzelfoghatóval? Hát itt ez a ház!
− Mi az a három szó, amit nem szeretnél hallani nap mint nap egy romától?
− Jó reggelt, szomszéd!
Egy magyar és egy cigány felesben megvesznek egy hatalmas telket, és megegyeznek, hogy építenek rá egy ikerházat. Megbízzák a város legjobb tervezőjét és kivitelezőjét, aki az épület mindkét felét ugyanolyanra készíti el. A két család egyszerre költözik be új otthonukba, és fergeteges házavatót tartanak. Másnap reggel felkel a cigány, és még mindig spiccesen kimegy az erkélyre. Látja, hogy a szomszéd is kint támolyog a saját erkélyén. Átkiált neki:
− Jó reggelt szomszéd! milyen szép házam van, megér vagy húsz milliót!
Csodálkozik a szomszéd a kijelentésen, és szóvá is teszi:
− Mi az, hogy szép házad van? Miért az enyém nem ugyanolyan szép, és nem ugyanannyit ér?
− Hát nem – feleli a cigány. – Igaz, hogy a házad ugyanolyan, mint az enyém, de szerintem tizenkét milliónál többet nem kapnál érte!
− Miért? – kérdezi dühösen a szomszéd.
− Miért, miért? Hát azért, mert neked cigány szomszédod van!
Az egyszeri romának nem volt se pénze, se meleg holmija. Tél volt, kegyetlen fagy, s szegényt majd megvette az isten hidege odakint. Megpróbált bekéredzkedni házakhoz, de sehová se engedték be. Végső elkeseredésében kiabálni kezdett:
− Tűz… Tűz…
A parasztok rémülten tódultak ki az utcára, s kérdezték az ordibáló cigányt, hogy hol a tűz.
− Hát azt én is szeretném tudni – felelte a reszkető roma –, mert nagyon fázom.
Tűzvész pusztított a faluban. Másnap a cigány is bemegy a biztosítóhoz:
− Jaj, nagyságos uraim, szörnyű az én károm. Leégett a tévém, a videóm, a hifitornyom, a mosógépem, a hűtőszekrényem, a mikrohullámú sütőm…
− Te Gazsi! – néz fel a kárfelvevő az iratokból. – Hiszen nálad nincs is bevezetve a villany…
− Ja, igen! Leégett az áramfejlesztőm is.
Két cigány megy az úton. Az egyikük biciklit tol, amelyen egy zsák van. Megállítja őket a rendőr.
− Na mi van abban a zsákban?
− Instálom, egy varjú.
− Na, mutasd csak!
A rendőr belenéz a zsákba, valóban egy varjú van benne.
− Jól van, elmehettek.
Tisztes távolságban a cigány azt mondja a társának:
− Látod Lajkó, így kell biciklit lopni!
− Miért nem szabad biciklis cigányt elütni?
− Mert lehet, hogy tied a bicikli.
A rendőr megállítja a zsákot cipelő cigányt.
− Hé Gazsi, mi van abban a zsákban?
− Egy varjú, tisztelettel, főkapitány úr…
− No, mutasd csak!
A cigány lassan, kelletlenül bontogatja a zsák száját.
A rendőr elveszti a türelmét, és elveszi tőle a zsákot, majd belenéz.
− Nem varjú ez Gazsi, hanem liba!
− Liba? – von vállat a cigány. – Akkor már nem is kell.
Cigány megy hazafelé hóna alatt egy tyúkkal.
Meglátja a rendőr és így szól:
− Hova mész Gazsi?
− Én tyúkot…?
− Hová mész ?
− Megyek kabátod venni.
− Te Laja, ha nem látja senki, vegyél már egyet nekem is!
A cigány vágtat le a lejtőn egy biciklin. Egyszer csak előugrik a rendőr.
− Megállj cigány, nincsen lámpád.
− Na ugorj rendőr, mert fékem sincs!
A rendőr észreveszi, hogy a cigány egy lovat vonszol maga után.
− Te Gazsi, honnan van ez a ló, loptad?
− Á, dehogy, sakkban nyertem.
− Hisz nem is tudsz sakkozni!
− Dehogynem, leütöttem a parasztot, és elvittem a lovat.
Két rendőr megállítja a cigányt, aki nagyon szép lovon ül.
− Megállj cigány, honnan szerezted ezt a lovat?
− Segítsenek már leszállni róla, instálom… Képzeljék megyek az úton, egyszer csak ott fekszik előttem keresztben egy ló. Minkét oldalon sűrű bokrok voltak, ezért nem tudtam megkerülni. Gondoltam átlépem, de ez a csibész nem felállt…!
− Hol loptad a lovat, Gazsi?
− Nem loptam én kezitcsókolom… Találtam négy patkót, hát nem rá volt szögezve ez a dög!
A rendőr kíséri a cigányt az őrszobára.
Meglátja a komája, és megkérdezi:
− Mondd, Laja! Miért tartóztattak le?
− Azért, mert a vásáron találtam egy kötelet.
− Na és, már egy kötélért is becsukják az embert?
− Igen, mert a kötél végén egy tehén volt.
A cigányt orvhalászaton éri a halőr.
− Na végre elkaptalak, hogy lopod a halat!
− Én? Aztán miért mondja ezt?
− Van nálad három bot, azokon damil, a végükön horog, a horgokon pedig kukac. Hát nem orvhorgászat, amit csinálsz?
− Dehogyis az. Csak úszni tanítom a kukacokat.
− Hogyan kezdődik a cigányszakácskönyv?
− Lopj három tojást…
A cigány kimegy a kertjébe. A felesége utána kiabál:
− Hozz be néhány paradicsomot a lecsóhoz!
− Nem tudok!
− Miért nem?
− Mert a szomszéd is kint van a kertjében.
Öreg cigány megkérdi a fiától:
− Te gyerek, hova lett az a jó kis bicska, amit a múltkor adtam neked?
− Hát fater, én azt elcseréltem egy jó kis karórára!
− Hogy a devla vigyen el… és ha szidják az anyádat a kocsmában mit mondasz? Hogy fél nyolc van?
Gazsi találkozik rég nem látott haverjával, Tádéval.
Kapva az alkalmon megpróbál neki eladni egy aranyórát.
− Figyelj mán he! Tiéd lehet ez az aranyóra tízezerér!
− Hagyjál békén Gazsi, nem kell az aranyóra!
− Na jó, akkor tiedé lehet nyócezerér!
− Mondtam már Gazsi, hogy nem kell a szajré! Húzzál el innet, különben leütlek!
− Akkó legyen a tiedé utolsó áron, ötezerér!
Tádé nem bírja tovább, püff leüti Gazsit, mint a taxiórát. Kis idő múlva Gazsi magához tér, és látja, hogy nincs ott se Tádé, se az aranyóra. Bosszúsan így szól:
− A devla vigye el ezt a Tádét! Hát nem elvitte az aranyórát beszerzési áron?