kb. 37 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Petőfi Sándor
BEFORDÚLTAM A KONYHÁRA…
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára…
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
Pest, 1843. július-augusztus
*
MERENGÉS
Jó Petőfi, te sem félhetsz,
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.
Adománya mindössze is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna szólni
Egy tündérvilági hang:
„Nos, fiam, mi kell? jókedvem
Íme mindent megadand.”
Mondaná, hogy: „Rád ruházom
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kivánod,
Azzá testesülni lásd.
Hogyha kell hír: minden hangod
Egy borostyángally legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.
– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –
Hogyha kincs kell: mind megannyi
Gyönggyé válik éneked,
Mígnem gyönggyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged.”
Mit felelnél mindezekre,
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.
Te bizony csak ezt felelnéd:
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.
De ha már ezermesterré
Engeded, hogy válhatom:
– Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;
Mint csillagfüggés az égen
Változatlan, végtelen,
Úgy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! –
Hadd legyen hát egy lépvessző,
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt… egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.
Gödöllő, 1843. augusztus végén
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
ŐSEINK A FÖLD ALATT
Küsmödi felkarolja a hazát
Csakugyan sose tudhatja az ember, mikor lefekszik, mire virrad. Én például a világon mindenre gondoltam az este, csak arra nem, hogy ma reggel levelet írjak a török császárnak. Egy kicsit gondban vagyok ugyan, van-e még török császár az innetső világon, de most már mindegy, ha vállaltam, csak elküldöm neki a levelet. Az se lesz nagy baj, ha Kemál pasához juttatja a török posta, nem vagyok én rossz szívvel ahhoz se.
Azazhogy nem is énrólam van itt szó, mert én itt most csak íródeák vagyok. Öreg barátomban, nagyeszű Küsmödiben rejlik az elégtétel, ahogy a kint való népek olyankor mondják, mikor meg akarják mutatni a városi népnek, hogy őket se a gólya költötte.
Nagyeszű Küsmödivel innen-onnan húsz esztendeje tartjuk a barátságot. Akkor ásattam először az ötömösi Nagypartban, szedegetvén ki belőle rövidfejű kőbaltásokat és bronzcsákányos hosszúfejűeket, továbbá olyan csonttetemeket, amelyeknek semmilyen fejük se volt, ellenben a markukban Ferenc József ő felsége legkoraibb rézkrajcárját szorongatták. Ebből látni, hogy Ötömösön az ántivilágban is olyan nagy volt a népek keveredése, mint most, csak persze ész dolgában egyiket se lehetett Küsmödihez fogni. Mert akármiről szólt a terefere, ő mindig ki tudta vágni a rezet, és ott se apadt el elüle a víz, ahol énbennem megállt az ütő.
Ő segített akkor is, mikor a fejetlen embereket kitakargatták a homokból, és felvetődött a kérdés, mifélék lehettek ezek az illető hullámok világi életükben.
(Errefelé hullámnak mondják a hullát, akik ésszel élnek, mert ennek legalább van értelme.)
– Isten tudja – vontam vállat -, úgy lehet, itt már turkált valaki mielőttünk is. Vermet áshattak itt a följebbvaló esztendőkben; s akkor bolygathatták föl a csontvázakat.
Ez nagyon racionális magyarázat, mindenki rájöhetne, ennélfogva nem elégíti ki a népeket. Szólni azért nem szólt senki, nem való azzal ellenkezni, aki a napszámot fizeti, csak éppen Küsmödi tette le az ásót:
– Hallja-e, ezt nem jól tudja. Én mögmondom magának, kik voltak ezök az illetők.
– No?
– Az aradi vértanúk, hallja.
– Az aradi vértanúk? Itt, Ötömösön?
– Hát. Voltak azok mindönütt, ahun némöt volt.
No, az ilyesmi beszéd nem is minden igazság nélkül való, s mivel a hallgatás beleegyezés, Küsmödi úgy érezte, hogy neki most már jussa van kimászni a gödörből, előszedni a pipát a kukoricakúp közül, azzal újra lemászni a gödörbe, s csak ott venni észre, hogy nem szelel. Ebből az következik, hogy újra ki kell mászni, galambtollat keresni a tarlón, s azzal rábírni a pipát, hogy kövesse a jót. Most már rá lehetne gyújtani, de fúj a szél, a gödörben van az enyhely, és azért nem érheti szó az embert, hogy ott bajlódik a pipával, ez nem olyan naplopás, mintha a szélben veszkődne vele. Tehát megint vissza a gödörbe, és csak ott etetni a fenével az acskót, ami fönt felejtődött a tarisznyában. Hiába, szalajt az ember esze, az acskó után a masinatartóért kell visszamászni, s abban is csupa olyant találni, amelyiknek leázott a mérge, az ördög bújt volna abba a zsidóba, aki még ezt is elsajnálja a szegény embertől. Végre is valamennyi gödröt össze kellett járni egy szál tökéletes masináért, s tizenhat embert föltartani a munkájában. Mert a dologban az volt a legdühítőbb, hogy Küsmödi szóra tudta hozni a legmogorvább kiskunt is, s akkor közösen lopták a napot.
Az utolsó ásatós tavaszon, a háború előtt, úgy fogtam ki a nagyeszű emberen, hogy süket kunnal állítottam egy gödörbe. Azon nem fogott a szó, akárhogy lapátolta felé.
– No – gondolta Küsmödi -, ha más nincs, szóbaállok én az úrral is.
Azt kérdezte tőlem, hites ember vagyok-e én?
– Megkereszteltek, csakúgy, mint kendet.
– Nem úgy értöm. Hanem, hogy bizodalmas löhetök-e én magához?
– Mi tekintetben?
– Senkinek az égvilágon mög nem mondanám, de magának mögmondom száz pöngőért. Nem aranyban, azt kikötöm, hanem valódilagos bankóban.
Száz pengő, ha csupa korona volt is, akkoriban olyan nagy pénzt jelentett, hogy azt most már ki se lehet mondani. Az én fizetésem akkor egy hónapra százötvenhat korona volt valódilagos bankóban és hatvan fillér bronzban. Bedugtam a nagyeszű ember száját egy rövid szivarral, és azt mondtam neki, hogy majd jövő ilyenkorra beszéljünk a dologról, most lássunk az után, amiből élünk.
Jövő olyankorra azonban már nem volt pénze az államnak az olyan bolondságra, hogy ezeresztendős halottakat szedessen ki a föld alól. Akkor már az egész világ abban serénykedett, hogy az eleveneket rakják le a föld alá. Utóvégre valahogy csak gondoskodni kell a jövő évezredek régészeiről is.
A háború harmadik telén bent a városban találkoztam Küsmödivel, a guggonülő piacon. Valami férges bagolytüdőt árulgatott, ami alatt minden okos ember aszaltalmát ért.
– No – próbáltam neki kedveskedni -, ha elmúlik a zenebona, megint kimegyek kendtekhez megnézni, van-e még valami a Nagypartban.
Csúnyán nézett rám, és csak úgy foghegyről felelte, hogy kár volna kitörekednem, mert „nincs már ott jelönlétbe semmi se”.
Mindjárt tudtam, hogy az ötömösi honfiak a Nagypartba vermelték el a búzát a rekvirálók elől, s nyilván megint megszaporították a fejetlen aradi vértanúkat. Szívhezszólóbb témával próbálkoztam.
– Hát a bizodalommal hogy leszünk, Küsmödi? Nem sajnálom ám érte a száz pengőt.
– Nem igénylöm én az úr pézit – rántott egyet a ködmön alján. Ami ötömösiül annyit tesz, hogy ne lábatlankodj már itt, fújjon el a szél a talpad alatt.
Nyaggattam egy darabig, de nem akart az én emberem emlékezni semmire.
– Nézze, nem tudok mán én arrul, amit maga beszél, mert az ilyen öreg embörnek hibás mán az emlője.
Azóta aztán nem láttam Küsmödi bácsit, s nyilván az én memóriámban is hiba esett, mert ahogy az előbb betoppant hozzám, úgy ránézvést nemigen véltem rá, kicsoda. Persze a férfiembernek először az ábrázatát szokás nézni, s az egy kicsit megkaszvadt azóta. Ha a lábára néztem volna előbb, menten ráismertem volna a csizmafejből kerekített papucsáról. Még most is az volt, amelyikben a háború előtt gázolta az ősök csontjait.
A hangja aztán még a nevét is eszembe juttatta. Ez már az a bizodalmas pusztai hang volt, amit a rekvirálós világban nem hozott be a városba. Le is tettem rá mindjárt a kezemből a reggeli lapot.
– Adjon Isten, tekintetös úr. No, hogy mondja az újság? Zavari-e mán a török a némötöt?
Megadtam neki a diplomáciai fölvilágosítást a maga nyelvén.
– Nem zavari, mert előbb egy kicsit kipihegi magát.
– Ejnye, hejnye – csóválta meg Kossuth-szakállas ősz fejét. -, így pedig nem löhet tovább kitűrni ezt a röttenetösségöt. Valami az, kéröm szépen, hogy most mán a városi népek lábárul is lekócosodik a csizma.
– Le ugye? – bólintottam egy kicsit értelmetlenül.
– Le az, le. Mögnéztem az előbb ezt a fényös templomot, misén voltam, Isten panaszul ne vögye. Mondok, ide tán be se szabad mönni akárkinek, hát csak mögálltam a szentöltvíztartó mellett, onnan szemlélködtem. Hát, hallja-e, ahogy Úrfölmutatáskor letérdepöltek a népek, nem láttam én ott olyan csizmát, amelyiknek lukas ne lött volna a talpa. Fordult velem egyet a világ, no, mondok, mégiscsak fölokosítom én magát.
Azzal közelebb hajol hozzám, és súgva mondja, hogy meg ne hallja – a német.
– Hallja-e? Levelet köllene írni a török császárnak.
– Minek, bácsikám? – nézek a mély ráncok közé bújt öreg turáni szemekbe.
– Azt köllene neki mögírni, hogy van itt péz két országnak való, csak éppen ki köllene ásni. De annyi ám, hogy arannyal löhetne belüle kiflaszterozni az ország útját.
Most én mondom, hogy „ejnye, hejnye”.
– Hát. Üsmeri tán a Jajhalmát, akit Bojárdahalmának is hívnak. Mert így nevezték a török császár lányát is, akit alája töttek.
– Az is régen lehetett.
– A nagyapám idejibe, vagy tán még annál is régebben. Még akkor nem ez a mostani török császár létözött, hanem ennek is a nagyapja. Itt volt akkor a fővárosuk a törököknek, Ötömösben. Emitt Majsán mögint volt egy török kaszárnya, aztán az az őrnagy, aki abba lakott, beleszeretött ebbe a Bojárdába. Sírt-rítt a lány, istenködött a török őrnagy, de a török császár azt mondta, ezt az egyet nem töheti, hogy egy őrnagynak adja az egyetlen leánygyermökit, hanem akkor inkább odaadja apácának. Hát ez mög kapta magát – mert tudja, nagyon benne volt már az üdőben -, masinát ivott vagy mit csinált magának, ki is adta a lelkit abban a minutomban. Olyan igaz, mint hogy Isten az égben van. Hát azt temették ide a Jajhalomba, kilenc kád aranyat is töttek mellé, abbul mingyárt láthassa, aki mögtanálja, hogy az valami nagy családbul való löhetött.
– No, ez szép történet – ismerem el -, sohase hallottam még.
Öreg Küsmödi fölényesen elmosolyodik.
– Hát mán hogy hallotta volna? Senki ezt az égvilágon énrajtam kívül nem tudja, én is csak az édösapámtul hallottam, nem is mondtam volna el senki istenfiának, de mán nem tudtam kitűrni, amit a szegénységnek ki köll állni.
Aggóskodva néztem a szegény, rongyos öreg embert, míg a szivarosdoboz fenekén markolásztam.
– Jaj, bácsikám, de ebben a házban is nagy ám most a szegénység. Nemigen bírok eleget tenni magának ezért a hírmondásért.
A lekussadt öreg vállak kiegyenesedtek, s az apró turáni szemek megvillantak.
– Aztat pedig ne gondolja a tekintetös úr, hogy nini, tán ezért vagy azért. Csak a hazát akarom én fölkarolni, ha mán úgy maradt, mint a szödött szőlő, aki mellül még a karót is ellopkodták. Nincs mán itt más segítség, csak a török császár.
Magam is attul félek, hogy csakugyan nincs, de ezt nem mondom meg neki. Inkább kérdést teszek föl, egy kicsit elszorult torokkal.
– Nini, de hát mért kell ehhez a török császár? Hiszen mink is kiáshatnánk tán a kincset a magunk földjéből.
Öreg Küsmödi megcsóválja a fejét. Nem helyesli a beszédet.
– Jaj, tudja, azt nem löhet, mert úgy tötte az apám a testamentomot, hogy olyan ne nyúljon a kincshöz, akinek jussa nincs hozzá. Mánpedig én úgy ítélöm, hogy ahhoz csak a török császárnak van jussa.
Mivel ezt minden rendes ember így ítéli, megállapodtunk öreg Küsmödivel, hogy még ma megteszem a jelentést a török császárnak. S ehol már írom is neki, hogy küldje hamar a kincstartó basáját, ásassa föl rettentő sebesen a Bojárdahalmát, mert ezt az életet nem lehet tovább kibírni.
A folyosón elpattyognak a csizmából származott papucsok, aztán megint visszapattyognak. Titoktudó Küsmödi visszaóvakodik hozzám, és letesz az asztal sarkára tíz fillért.
– Ezt mög béllegre hagyom itt, mert hallom, hogy most igen nagy sarc van a béllegbe, a nehézség essön belé, aki kitanálta, ugyan én nem élök vele.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
AZ UTOLSÓ ÍTÉLETNEK RETTENETESSÉGÉRŰL
2.
Okát mondja krisztus, miért adja ezt az országot választottinak: mert éheztem, szomjúhoztam, mezítelen voltam, fogva voltam az én szegényimben, koldusimban és ti segítettetek engemet. Látjátok-é, keresztyének, mely kicsiny dologgal nyerhetitek üdvösségteket? Értitek-e, mely könnyű az ítélőbírónak sentenciáját lágyítanotok? Adjatok alamizsnát a szegényeknek! Meg ne utáljátok a szűkölködőket, sőt keressétek őket, mert ők fogadnak titeket az örök hajlékokba! Oh, áldottak az irgalmasok, kik ily nagy irgalmasságot nyernek az utolsó napon!
Az igazak törvénye után, Krisztus nagy haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul, és amint Ézsaiás írja, miképpen szoktak a harcon kiáltani, miképpen a szülő asszony fájdalmi között szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek, kétélű pallosnak, emésztő tűznek nevezi a Szentírás. És amint Krisztus urunk előnkbe adta, ezek lesznek a rettenetes szók: Menjetek el tőlem, átkozottak, az örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalinak!
Oh, szörnyű és szomorú sentencia, melyben az örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak minden áldásoktúl megfosztattok: mennyországból kirekedtek, Istennek színe látására nem juthattok, Isten szerelmétűl és dücsőségétűl távul lésztek, és ezeknek reménységétűl teljességesen megüresedtek. Átkozottak! Én tiérettetek emberi testbe öltöztem, sok nyomorúságokat szenvedtem, gyalázatos halállal megölettem; valamit kellett üdvösségtekért cselekednem, megcselekedtem. Ti pedig, embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek, irgalmasságomat nem vettétek, árulóim voltatok. Sokszor hítalak és kezem kiterjesztve jártam utánatok, de mint az áspiskígyók, bédugtátok fületeket. Az átkot szerettétek, és nemcsak külső cselekedettel átokba öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avatott. Azért átkozott a ti lelketek, mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tőlem! Örökké ellégyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ moslékáért hátravetettetek. Menjetek el éntőlem, aki minden vigasztalásnak, életnek, dicsőségnek kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vigasztalás nélkül, künnyebbség és nyugalom nélkül.
De hová mennek, uram, ha tetőled elmennek? Az örök tűzbe és tömlöcbe, hogy ott nem tíz vagy húsz esztendeig, hanem testestül lelkestül örökké égjenek és kínlódjanak: hogy akik testeket Isten akaratja ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoztassanak a tűzben. Akik az ördöghöz ragaszkodtak, véle barátkoztak, néki szolgáltak életekben; azokkal együtt légyenek a kárhozatban: akiket követtenek bűnökkel, ezekkel együtt kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen légyen kínjok.
Oh, tűz! Oh, örökkévaló tűz! Mely rettenetes a te emlékezeted! A szent doktorok mondják, hogy a mi tüzünk olyan a pokol tüzéhez, mint az írott tűz a valóságoshoz. Mindazáltal, aki a mi tüzünkben esztendőt élne vagy bárcsak egy napot, mely szörnyű kín volna! Ki maradhat tehát közületek az örök égésben? Keresztyének! Mikor errűl a tűzrűl gondolkodom, nem csudálom, hogy a régi szentek barlangokban rekeszkedtek, holtok napjáig kemény penitenciát tartottak, vízzel, kenyérrel éltenek. Sőt azt csudálom, hogy mindnyájan ezt nem cselekesszük: mert nincs e földön oly kín és oly gyötrelem, melyet teljes életünkben viselnünk nem kellene, az örök tűznek eltávoztatásáért. Egyik ujjoddal nyúlj a tűzhöz egy kevéssé, lásd, mint tűrheted. Hát az ördög társaságában, sőt rettenetes hóhérságában, mint maradsz az örök tűzben?
Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának. Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és innom nem adtatok; jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem segítettetek. Keresztyének! Semmivel úgy meg nem ismértette Isten a bűnök ellen való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között legkisebbnek tartják ez emberek a jónak elhagyását, és a mostani gonoszságban merült világnak szokása szerént, aki el nem vonsza erővel, tolvajul, kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek tartják. De ládd-é, Krisztus az ítíletben nem említi ama cégéres vétkeket, hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vesznek, vétkeknek sem tartanak: hogy ebbűl megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb vétkekért. Ha az irgalmas Istennek igaz ítíleti örök pokolra méltónak találja az adakozásnak elmúlatását, ha azért maga elől elveti, ördögökhöz hasonlatosokká tészi az kárhozottakat: mit ítíl a ragadozásrúl, nyúzás-fosztásrúl, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, aki ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködőnek: mit mível azzal, aki tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiát? Aki tisztességét kisebbíti, ágyasházát fertézteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti, aki felebarátjának halandó testét nem táplálja: vajon mivel ostorozza azokat, kik a lélek veszedelmét nem szánják, sőt hamis tanításokkal, gonosz példájokkal, vétkekre való ingerlésekkel lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza azokat, kik elmúlatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitetlenségben, babonában, káromlásban, szentegyház-rontásban és több hasonló vétkekben?
Ki tudná megmondani, mely szörnyű dühösséggel, mely iszonyú ordítással, mely keserves szűfogással jajgatnak, siránkoznak a gonoszok, hallván az örök átoknak sentenciáját? Júdással együtt földre dőlének a zsidók, mikor azt mondá nékik Krisztus: Én vagyok! Mit mivel mikor ítíl, ha ezt cselekedte, mikor ítíltetett? Mentül inkább leomolnak a gonoszak, mikor ezt az Isten Fiának mennydörgését hallják? Ki tudná meggondolni, minémű fogcsikorgatással és dühös haraggal erősítik és magok fejére kiáltják ezt az átkot, melyet Krisztus urunktúl hallanak? Megátkozzák a napot, melyen születtek, az emlőt, melyet szoptak, az órát, melyben vétkeztek. A lélek gyalázza és iszonyú ordítással szidalmazza a testet, melynek kedvéért és gyönyörűségéért örök kárhozatra vettetik, és keserves sírással azt mondja néki: Oh, te ezer átokra méltó, utálatos, rút test! Nem társom, hanem áruló ellenségem voltál, ki engemet Isten haragjába hoztál! Oh, átkozott test, mely semmit nem akarál szenvedni: böjtöléssel és egyéb sanyargatásokkal nem akarád engesztelni Istenedet! Átkozott légy örökké, aki engemet is átkozatba ejtettél. Viszontag a test szörnyű átkokkal rútalmazza a lelket, hogy őtet szájára bocsátotta, zabolán nem hordozta, okossággal nem vezette, hanem balgatagul kedvezvén néki: mind magát, s mind testét elvesztette.
Akkor a fiak, úgymond a bölcs, átkozzák az atyákat, kik őket kínyesen nevelték, kedvekre bocsátották, gazdagon hagyták, és kincsekkel veszedelemre vitték. Az atyák átkozzák a fiaikat, kiknek hogy értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya leányát, leánya anyját, az ura feleségét, felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja; hogy oka és eszköze volt kárhozatjának. Ettűl a gyűlölséges átkozódástúl soha meg nem szűnnek, és a bölcs mondásaként: csak jó szóval való vigasztalások is soha nem lészen.
Mikor ily siralmas átkozódásokkal kárhoztatják magokat a gonoszok, felkiált az Isten angyala: Pokolbéli hóhérok, ragadjátok a gonoszokat, hogy az Isten dücsőségét ne lássák, akik a szentek földjén latrul éltek. Szálljon reájok a halál, és elevenen menjenek pokolba. Ezekre a szókra megnyílik a föld, mint Córe, Dathán, Abiron alatt, és elevenen pokolra vettetnek.
Igaz ítílő, szent Isten, itt vágj, itt égess engem, hogy örökké ne égess! Itt ostorozzad bűneimet, hogy örökké ne ostorozzad! Édes Megváltóm, ki énérettem átokká lettél a keresztfán, magadra vévén a törvénynek átkát, hogy engem a bűnnek és örök büntetésnek átkátúl megmentenél: nyújtsad most irgalmasságodat, hogy reám ne szálljon a te haragodnak átkozatja!
Keresztyének! Rettenetes az Isten kezébe akadni. Félelmes az ítíletnek várása, úgymond Szent Pál. Azért, noha Szent Jób azt mondja, hogy az ő szűve teljes életében semmivel nem vádolta őtet: mindazáltal szünetlen félt az Isten ítíletitűl, mint feje felett lévő tengeri haboktúl. Szent Pál azt írja, hogy: semmi vétket nem ismer magában, de mivel Isten, aki őtet ítíli; nincs bátorsága. Szent Dávid mennyiszer kiáltja: Ne menj, Uram ítíletben a te szolgáddal! Rettegtem én mindenkor a te ítíletidtül. Ama jámbor Szent Agathon remete, mikor halálának óráján reszketne, és kérdenék okát félelmének: Különb, úgymond, az Isten ítíleti, és különb az embereké. Az Isten ítíletiben az igazak is alig üdvözülnek. Mint maradnak tehát a gonoszok? De ez a világi feslettségnek gyökere; ez az üdvösség dolgaiban való restségnek kútfeje; ez minden fogyatkozásinak eredete, hogy ezt az utolsó ítíletet, eleven hittel nem hisszük. Mert ha hinnők, úgy rendelnők életünket, hogy akkor bátorságosok lehetnénk. Ébredjetek, keresztyének és ne vétkezzetek! Mert amint Boëtius írja: Nagy kötelességünk vagyon a jámborságra, mivel a mindent látó bírónak szeme előtt forog cselekedetünk. És amint Szent Ágoston írja: Akármelyikünk cselekedetire úgy vigyáz, mintha egyébre nem volna gondja. Ha most magunkat megítíljük, nem ítíltetünk. Azért tegyünk törvényt magunkra, vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a világ előtt bűneink kitudódnak, mikor az utolsó sentencia kiadatik: hanem az igazakkal örüljünk és vigadjunk örökkön-örökké. Amen.
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
RÓZSA KIRÁLYFI
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király, s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tűnődött a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidősebbre hagyja, mert azt is illeti meg igazság szerint: másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre. Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez sem igazság: hagyja a középsőre.
No, emiatt ugyan kár volt évelődni, búcsálódni, mert egyszer csak bérontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfik is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életöket. Nem maradt az ég világán egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk, s három kutya. Így, ahogy voltak, elindultak világgá. Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszaügyeljenek a kendőre, s ha színében vörösre változnék, amelyik életben van még, induljon a testvére után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.
Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra: hanem indult egyenesbe.
Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam, éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állott, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.
Ahogy gondolá, akként cselekedék. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Megy a palotába, végigjárja a szobákat, s hát ott sem talál senkit. Felkajtatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált: hé, ki lakik itt, hé?! de kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem konfudálá magát, ahol, ni, volt egy terített asztal, a mellé letelepedett, evett-ivott a temérdek italból, amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba, az is meg volt vetve fáintosan. De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndül a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökik az ágyból, fut az ablakhoz, kinéz az udvarra, s hát jő hét óriás, magasabb a legmagasabb toronynál.
„No, most szervusz, világ, vége az életemnek!” – gondolá a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.
Jönnek az óriások nagy derendóciával, s ahogy belépnek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.
– Valami emberbűzt érzek – mondá a legidősebb.
– Mi is azt érzünk – mondták a többiek.
A legkisebb óriás egyszeriben hasra feküdt, s benézett az ágy alá.
Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:
– Bújj ki az ágy alól, te emberizink!
Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett, ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, dajnáltak, lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.
No hiszen, csakhogy elmenének! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak elémászik egy leányfejű kígyó, összeszedegeti Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, mely melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát – láss csodát! – megelevenedék Rózsa királyfi, szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lesovállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.
„No, hanem – gondolá magában – most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!”
Fölment a palotába, evett-ivott, amennyi beléfért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.
– Ne, te, né! – rikkant a legidősebb -, feltámadott az az emberizink.
Mondja a legényeinek: menjenek előre, s hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.
Szaladnak a legények, nekiesnek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.
Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét elébújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéből a kígyóból lesovállódott övig. De mire Rózsa királyfi feleszénkedett, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, várta erősen, hogy csak jöjjenek azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjék meg az óriásokkal.
Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.
– Csak jertek, jertek – kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!
Nagyot kacagnak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.
Haj, Uram, Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.
Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azonmódulag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen lesovállott a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme-szája tátva maradt.
– Csudálkozol úgy-e? – szólalt meg a leány. – Egyet se csudálkozz, Rózsa királyfi (mert én már jól ismerlek téged), az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy dajkám megkuruzsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levehetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.
Mondá erre Rózsa királyfi:
– Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.
– No, ha te nem, én sem – mondá a királykisasszony, avval csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.
Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt. Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ. Hogy az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult volt, támasztotta fel Rózsa királyfit.
– Hiszen többet fel nem támasztja! – fenyegetődztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.
– Jertek, jertek! – hívta Rózsa királyfi.
Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt mint külön-külön egy óriásban, s a harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás nyakát mint a torzsát.
Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: no, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.
Hej örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondá Rózsa:
– No, most kettőnké a világ, itt maradunk halálig!
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekint, ahol fehér kendőt kötöttek volt a testvéreivel egy fa tetejébe, nézi, nézi, s erősen megszomorodik.
Kérdi a királykisasszony:
– Mi bajod van Rózsa királyfi, hogy színedben egyszerre megváltoztál?
– Hej – mondá Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas hegyre, látod-e?
– Látom.
– Hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy véres kendő, látod-e?
– Látom.
– Nohát az a véres kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresem őket! Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.
Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult egybe a bátyjai után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztó füvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel nappal szakadatlan. Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda van kötve két kutya. Nézi, nézi, s megismeri a kutyákat, az egyik idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bemegy a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott. Kijön a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedik egy fa alá, s tüzet gyújt. Gondolja, itt kell lenni valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélne, csak elszalad előtte egy nyúl. Veszi a nyilát, lelövi a nyulat. Gondolja: ez éppen jó lesz vacsorára. Nagy szorgosan megnyúzza a nyulat, nyársat csinál, ráhúzza, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólal valaki a fán, a feje fölött.
– Jaj de fázom, jaj de fázom! – mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.
Rózsa királyfi fölnéz a fára, s hát egy olyan öreg asszony ül ott, hogy az orra a térdét veri. Mondja neki:
– Szálljon le, ha fázik, néne, s füttőzzék a tűz körül!
– Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák – szólt le az öregasszony. – Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.
– Jól van – mondá Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.
Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varasbékát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé s a békát sütni kezdette. Süti, süti a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondol, mit nem az öregasszony, átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! megharagszik Rózsa királyfi, kirántja a kardját, hogy a vén banyát egyszeribe kettéhasítja. No, hallj csudát! – ahogy hozzácsap a karddal, az tüstént hasábfává változik!
Felszökik a boszorkány a tűz mellől, s azt mondja:
– Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek! Megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!
„No, most csakugyan vége az életemnek – gondolja Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány!”
Szólítja a kutyákat: meg sem mozdulnak. Szólítja másodszor, harmadszor, nem mozdulnak.
„Hej, uramisten, mit csináljak?!” – gondolja magában Rózsa királyfi. Néz erre, néz arra, s bizony, ha nem szégyelli, még meg is futamodik a vén boszorkány elől. Az ám, de még a lába is a földbe gyökeredzett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszibe jut az élet vize, amit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy-egy cseppet, hát erre csak felszöknek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beleharapnak a testébe, hogy egyszeribe kibuggyant a vér, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp éppen a hasábfára cseppent, s ez tüstént karddá változott. Fogja Rózsa királyfi a kardot, s mondja:
– No te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! – s lenyisszenti a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondja, hogy hová temette a bátyjait.
– Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?
– Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom! – könyörgött a boszorkány.
Hát csak ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeribe kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a minutában fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csudálkozással.
– Ejnye, de sokáig aludtunk! – mondá a legidősebb királyfi.
– De még milyen sokáig! – mondá Rózsa királyfi. – Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.
Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már veresre sírta volt a szemét. Azt hitte, hogy soha többé nem látja Rózsa királyfit. Egyszeribe papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr.
Lakodalom után Rózsa királyfiból az Óriásország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével, visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta, hogy éljenek azok is szegények.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
VI. KÖNYV
1.
A világanyag engedelmesen simulékony.
Irányító értelmének
semmi belső oka nincs rá,
hogy rosszat tegyen.
Mivel nincs benne semmi
ártó szándék,
nem is tesz semmi rosszat,
nem is árt semminek.
Minden az ő szándéka támad és teljesül.
2.
Ha kötelességteljesítésről van szó,
ne törődj vele, fázol-e vagy izzadsz,
virrasztasz-e vagy eléggé kialudtad magad,
gáncsolnak-e vagy dicsérnek,
halálveszedelemnek
vagy valami másnak teszed-e ki magad.
Mert maga a halál is
csak az élet feladatainak egyike.
Elég tehát,
ha vele kapcsolatban is derekasan megteszed,
amit a pillanat kíván.
3.
Nézz a dolgok mélyére!
Sajátos tulajdonságaik vagy értékük
egyetlen esetben se kerüljék el figyelmedet.
4.
Az érzéki világ
minden jelensége
gyorsan változik,
s vagy szétpárolog,
ha az anyagi világ egységes marad is,
vagy szétszóródik.
5.
A világot kormányzó értelem
tudja, hogy mi a lényege,
és hogy milyen anyaggal mit csinál.
6.
A legjobb módja a védekezésnek az,
ha nem leszünk hozzájuk hasonlók.
7.
Abban az egyben
találd örömöd és megnyugvásod,
ha
– az istenségre gondolva –
egyik közhasznú cselekedetről a másikra térsz át.
8.
A vezérlő értelem
önmagát ébreszti,
módosítja,
akarata szerint formálja,
s ami csak éri,
olyan színben tűnik fel előtte,
amilyenben jónak látja.
9.
Minden
az össztermészet végzése szerint történik,
nem pedig valami más természet parancsára,
mely kívül övezné,
belé volna zárva,
vagy kívülről volna hozzáfüggesztve.
10.
A világ vagy zűrzavar,
összevisszaság,
szétszórtság,
vagy egység, rend, gondviselés.
Ha az előbbi,
akkor miért vágyódom
ebben az önkényes összevisszaságban,
ebben a zűrzavarban tovább élni?
Mi lehetne számomra kívánatosabb,
mint egyszer már „elvegyüljek a föld porával?”
Miért nyugtalankodom?
Mert bármit teszek is,
előbb-utóbb hozzám ér ez a szétbomlás.
Ha pedig a másik eset áll,
akkor tisztelem,
bizton tekintem a világ urát,
és rábízom magamat.
11.
Ha
a körülmények arra kényszerítenek,
hogy lelked nyugalma felkavarodjék,
gyorsan húzódj vissza önmagadba,
s a szükséges mértéken túl
ne jöjj ki sodrodból.
Ha gyakran menekülsz a lelki harmóniához,
előbb-utóbb teljesen megszerzed magadnak.
12.
Ha egyszerre
mostohád és édesanyád volna,
amazt ugyanúgy tisztelnéd,
de azért állandóan igazi anyádhoz térnél vissza.
Ugyanígy vagy
a császári udvarral és a filozófiával.
Minél gyakrabban
térj be az utóbbihoz,
és pihenj meg nála.
Mert által találod
tűrhetőnek az előbbit,
és ugyancsak általa
leszel az udvari nép számára te is tűrhető.
13.
Ahogyan elképzeljük
a sültekről és más ételekről,
hogy ez halhulla, ez madárhulla, ez disznótetem,
továbbá,
hogy a falernumi bor tulajdonképpen kipréselt szőlőlé,
a bíborszegély juhgyapjú csigavérbe áztatva,
a szerelmi élvezet belső dörzsölődés,
bizonyos inger kíséretében fellépő nyálkakiválás
(mert az ilyen képzetek megközelítik a tárgyakat,
valósággal átjárják őket,
úgy, hogy látjuk, tulajdonképpen micsodák):
akként kell eljárnunk egész életünkön át,
s ha a dolgok
kívánatos alakban tetszelegnek,
le kell őket mezítelenítenünk,
szemünk elé kell állítanunk silányságukat,
le kell róluk hántanunk a ragyogó köntöst,
melyben büszkélkednek.
Mert a gőg félelmetes csaló
s legtöbbször éppen akkor csal lépre,
mikor azt hiszed,
hogy a legfigyelemreméltóbb dolgokkal foglalkozol.
Gondolj csak rá,
mit mondott Kratés magáról Xenokratésről.
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
3945.
Jaj istenem! mire jutánk: kilencz gyermekből tiz maradt.
3946.
Mindenütt Istók.
Némelyek Istókot oly typicus névnek veszik a magyar nemzetre nézve, minő a németnek „Michel,” honnan „der deutsche Michel” czim alá sorozvák a német nép sajátságai, de leginkább együgyü vonásai.
3947.
Rajkó vét, Istókot verik.
Bünös helyett büntelent ér a büntetés.
3948.
Betekintett mint bolond Istók Debreczenbe.
E bolond Istókot lévai születésnek hirli a hagyomány, kinek semmi egyéb kivánsága nem volt mint Debreczent meglátni. Ezért elutazott és a mint meglátta Debreczent, visszatére azonnal. – Az ország némely vidékén bolond Mihókot mondanak Istók helyett.
3949.
Nem látjuk hátunk megett az iszákot.
3950.
Keveset iszik, de sokszor.
Nem keveset iszik, hanem sokszor.
3951.
Csak azért issza meg, hogy más meg ne igya.
3952.
Avagy igyál avagy vakarj falt.
3953.
Azt tartják: egy ebéd felett négyszer inni elég;
Az elsőt minmagunkért.
A másodikat jóakarónkért.
A harmadikat vigaságért.
A negyediket ellenségünkért.
3954.
Inni akar, ki az evő embert köszönti.
3955.
Mikor az ember a csorgóbul inni akar, meghajol előtte, de azután hátat fordít neki.
3956.
Az édes italnak keserü az ára.
3957.
Igen eljár ő is az oly itczével.
Szemtelen, buja ember.
3958.
Ne itélj, hogy ne itéltessél.
3959.
Ne tégy arról itéletet, a mihez nem értesz.
3960.
Ki az itélettől fél, kimutatja gonoszságát.
3961.
Hoszu mint a szent Iván éneke.
Közhitté vált e példabeszéd magyarázatánál Kovács Pál után, kinek véleményét Szirmay, Dugonics, Ballagi egyiránt elfogadták, hogy lett volna bizonyos szent Iván nevü remete, ki a maga istenes énekeit örökké zengedezte, minek aztán se hosza se vége nem volt. Kis-Viczaynál is megvan e km., de ő nem magyarázta. –
A „Népdalok és Mondák” 3. kötetében 148. lapon van közölve egy dal ily czim alatt: „Szent Iván éneke” s egyuttal magyarázat is adva kevés szóval e közmondásra vonatkozólag. Hogy az egészet érthessük, el kell mondani a következőket. Szent Iván vagy nyári, máskép virágos szent János napja néhutt az országban, nevezetesen Nyitra megyében, Kolony vidékén, bizonyos népi mulatságok ünnepe igen régi szokás szerint, mikor a helységtől távol eső, leginkább halmos helyeken, többnyire szalma s rőzse tüzeket rak a falubeli ifjuság főleg a leányok, mert a fiuk inkább csak nézők, vivén magukkal párlásra szükséges „virágos” füveket, s a tüznek lángját énekszó alatt keresztülugrálják. Ilyen ének már:
Virágos szent János,
Éjszakád világos.
Mig előtted leszek,
Tiszteletet teszek.
Csak addig világos,
Légy aztán homályos.
Aztán:
Hajtsuk, hajtsuk a cseresznye ágát,
Mert most éli szép világát.
Hadd szakaszszak szépéből,
Szeretőmnek szinéből.
(Regélő 1837. 2. k. 922. l.)
Abból, hogy és mikép ugorja által a tüzet valamelyik, jósolni szoktak a férjhez menésre.
Innen van aztán Kovács Pálnak egy közmondása:
„Elugrotta mint Perki leány a férjhez menést,”
(t. i. a tüzbe esett, s összeégett magát), mivel Perk hasonlóan nyitrai falu;
Dugonics szinte emliti a szent Iván tüzét (Példb. 1. k. 209. l. jegyzetében),
de nem a szent Iván énekét is.
Ez az ének már, melyről a közmondás van, azért hoszu, mivel az ünnep vagy mulatságos szokás, két hétig szokott tartani, melynek szent Iván napja épen közepére esik s innen hoszusága természetes. Az adott magyarázatból világos, miképen ez ünnep házasságszerző ünnepek maradványa, s az ország egyéb részeiben, nevezetesen Ung alsó vidékén, is divik nem pusztán csak Nyitrában, s ugy tekinthető mint rokon a régi mythósok tüzével, melytől vette divatját a római vesztatüz, és a napimádással, mely őseink egyik hitágazata volt.
3962.
Dugába dőlt mint az iványi ember kutyája.
3963.
Csügg rajta, mint lábon az ivóka.
3964.
Sem ize, sem büze.
3965.
Ő neki is iziben esett.
3966.
Járatlan Izráelben.
Mondják általánosan tapasztalatlanra, de a körülmények szerint alkalmazva leginkább oly ifjura, ki nem tud még a kalandok szövevényeihez.
a) Kemény nyaku Izráel.
3967.
Jaj, baj.
3968.
Jaj neki.
Péld. jaj neki, ha kezem közé kerül.
3969.
Tóditsd Jakab.
Vigköltészetbe való, leginkább szolga személy, ki hasa, erszénye érdekében mindig bizonyít, sőt nagyít, tódít valamit, honnan a neve is van.
3970.
Jakabolni valakit.
Parancsolni vele.
3971.
Jákób párnája.
Azaz kő. – „Jákób párnáján is elalunnék.”
3972.
Jákób szava, Ézsau keze.
3973.
Sok jámbor szava isten szava.
Nem szószerinti forditása a „vox populi, vox dei” latin közmondásnak, mert a magyar am. sok jó ember szava isten szava.
a) Akárki is jámbor, mig aluszik.
3974.
Jámbor is napjában hétszerte vétkezik.
3975.
Mindenütt otthon van ember jámborok közt.
3976.
Nem jámborokért rakták a várakat.
3977.
A jámbort járomba fogják.
3978.
Régi jámborokféle.
Azaz nem ujság már előttem.
3979.
Jó a jámborság, de el nem élhetni vele.
3980.
Jámborság tisztesít, szemérem ékesít.
3981.
Akárki mit szóljon, csak te jámborul élj.
3982.
Elveszi szegény János azt is.
3983.
Ha Jancsi lop, János bizonnyal fenn akad.
3984.
Öreg ember, ifju menyecske, ott terem Jancsika.
3985.
A mint János fujja, Jancsika ugy ropja.
3986.
János pap országa.
Képzelt világ.
3987.
János pap itélőszéke.
„Egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a harmadiknak jobb lába levén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irigységre, vigyük a János pap itélőszéke elejébe, hadd itélje meg.”
ML. 274. l. –
Képzelt itélőszék, melyre leginkább eligazíthatlan ügyeket, szerelmesek szóváltásait felebbezhetni stb.
3988.
Gyakran megárt szent János pohara.
3989.
Pedig hogy az isten János …
… napját érnünk megengedte.
Annyit tesz: neved napja van, meg kell tartanod lakomáját.
3990.
Szaladj török, inadban János vajda.
E km. Hunyadi Jánosról maradt.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Romaviccek
2.
A cigányzenészek éjjel, zárás után osztozkodnak a pénzen, de a bőgősnek nem adnak belőle.
− Mi van komám, hát nekem nem jár? – kérdi.
Mire a prímás:
− Hát járni jár, csak nem jut.
Az öreg cigány a templom előtt koldul, s egy úr minden áldott nap egy százast dob a kalapjába. Ám egy szeptemberi napon a koldus észreveszi, hogy „patronálója” csak egy tízest dobott a kalapba.
− Na mi az? Most miért csak ennyit adott?
− Tudja a fiam megkezdte a tanulmányait az egyetemen, és nagyon sokba kerül a taníttatása.
− Ez azért mégiscsak sok! – kiált fel mérgesen a koldus. – Maga csak ne az én zsebemre taníttassa azt a kölyköt.
− Te Gazsi, adjál nekem kölcsön ezer forintot fizetésig…
− Jó, de mikor lesz fizetés?
− Hát tudom is én? Te dolgozol, nem én…
− Gazsi! Adj kölcsön 500 forintot!
− Mikor adod vissza?
− Rongyos 500 forintért még jósoljak is?
− Aztán jámbor-e ez az állat? – kérdezik a vásárban a lovat áruló cigánytól.
− Még hogy jámbor-e? A legutóbbi vásáron hatan tartottuk vissza, mégis bement a templomba.
Lovat árul a cigány a vásárban.
Odamegy hozzá a paraszt, vizsgálja a lovat.
− Aztán egészséges ez a ló? – kérdi.
− Akár a makk! – feleli a cigány.
− Semmi baja?
− Ennek? Az égvilágon semmi.
Rövid alku után a paraszt megveszi a lovat, s kötőféken vezetné haza, ám a gebe megugrik, és nekimegy a falnak.
− Te cigány, átvertél. Hiszen ez a ló vak!
− Nem vak az. Bátor!
Gazsi lovat árul a vásárban. Egy gazda nézegeti, aztán felkiált:
− De hiszen ez a ló vak!
− Na és? – csattan fel Gazsi. – Szántani kell, vagy újságot olvasni?
Orsósék minden este hangosasan veszekednek,
a lárma, az ordibálás az egész bérházat zavarja.
Az egyik szomszéd türelmét veszti, bekopog hozzájuk, és ezt mondja:
− Ha ilyen rosszul élnek, miért nem válnak el egymástól?
− Azért, mert nem vagyunk megesküdve.
− A szomszédainknak nem megy valami jól! – mondja a roma asszony a férjének.
− És miből gondolod ezt?
− Bármikor átmegyek hozzájuk, és bármit kérek tőlük, mindig azt mondják, hogy nincs.
− Igaz-e Zsiga, hogy görényt vettél?
− Igaz, bizony.
− És hol tartod?
− Hol, hol, hát a putriban.
− Aztán nincs ott nagyon büdös?
− Az van, de majd megszokja!
Kanalas meglátogatja Kolompárt, akinek kilenc gyereke van.
Förtelmesen piszkosak a rajkók, látszik, hogy hónapok óta nem mosdottak.
− Mondd csak Gazsi, nem kéne ezeket a gyerekeket megmosdatni?
− Minek? Egy jó apa a hangjukról is megismeri a gyerekeit…
A putri mellett sártenger van. Ott játszanak a cigánygyerekek. Este Kolompárék purdéja hihetetlenül koszosan, szurtosan megy haza. Az anyja nézi, forgatja a gyereket, majd odaszól az apjának:
− Hallod-e Zsiga? Megfürdessük, vagy csináljunk helyette másikat?
Két mezítlábas roma beszélget:
− Te Gazsi, neked sokkal retkesebb a lábad, mint nekem!
− Hát már hogyne lenne retkesebb, hiszen két évvel idősebb vagyok nálad!
− Te, Gazsi! Hun születtél?
− Hát kórházban.
− Mér beteg vótá…?
− Miért születik a cigánygyerek 10 hónapra?
− Mert 1 hónap a füstölés.
A faluban két cigány ballag az úton.
Találkoznak a katolikus pappal, akinek be van gipszelve a keze. Az egyik megkérdi:
− Mi történt magával plébános úr?
− Tudod, fiam, elestem a fürdőkádban mosakodás közben, és eltörtem a csuklóm.
Mikor a cigányok tovább mennek, megkérdi az egyik:
− Te, mi az a fürdőkád?
− Fogalmam sincs. Tudod, hogy én nem járok templomba.
− Hova dugja a cigányasszony a férje elől a pénzt?
− A szappan alá!
Kolompár beállít Kanalasékhoz, és meglepődve látja, hogy Kanalas a kulcslyukon keresztül, leselkedik.
− Hát te meg mit csinálsz?
− Pszt, fürdik a feleségem!
− Na és, nem láttad még meztelenül?
− Meztelenül már igen, de fürödni még soha!
Gazsi egy darab vásznat visz a kezében, amikor találkozik Lajával. Laja megkérdi:
− Mi az a kezedben?
− Vászondarab.
− Mire kell?
− Ágyneműt csináltatok belőle az asszonnyal.
− Ebből a vacakból ágyneműt? Hiszen ez olyan rossz anyag, hogy ha egyszer kimossátok, vége van!
Gazsi csodálkozik:
− Miért mosnánk ki?
Gazsi őrséget ad éjszaka a laktanyában. Jön az anyja, hoz neki egy kis csirkepörköltet. Hallja Gazsi, hogy valaki közeleg:
− Állj, ki vagy?
− Az anyád!
Gazsi fölkapja a puskát, és lő:
− A tiéd!