kb. 33 perc olvasás
A zsentri.
Adomák a magyar köznemesség életéből.
Biztosítás a földosztás ellen.
Az 1896-iki alföldi szocialista-zavargások idejében történt.
Egy zemplénmegyei faluban gyűlést tartottak a szocialisták, s a gyűlés végén azt indítványozta az elnök, hogy egy öt-tagú küldöttség menjen az ottani földesúrhoz és értesítse, hogy birtokát fel fogják maguk közt osztani. A dolog így esett meg:
– Jó napot kivánok a nagyságos úrnak.
– Adjon Isten! Mi járatban vannak?
– Hát mi, kérem alásan, a szocialista-gyűlés megbizásából jöttünk a végett, értesítsük a nagyságos urat, hogy 4000 hold földjét felosztjuk magunk közt. De nem akarunk igazságtalanok lenni, elhatároztuk, hogy a nagyságos úr is kihasíthat a birtok bármely részéből 40 holdat magának, a többi szegény emberé lesz.
– Ha csak ez a baj, – felelt a földesúr nyugodt hangon, – azt megtehetik, de csak abban az esetben, ha a földeken levő adósságot, melyből egy holdra 500 korona esik, kifizetik.
A küldöttség tagjai erre egymásra néztek s hirtelen sarkon fordulva megnyúlt ábrázattal hagyták ott a földesurat, hogy a gyűlés elé terjeszszék a nem várt feleletet.
A mint a gyűlésen meghallották, hogy a birtokon holdankint 500 korona adósság van, általános helyeslés közt fogadták el az elnöknek azt az indítványát, hogy bizony ők majd csak akkor fogják fölosztani a földesúr birtokát, a mikor az adósságtól föl lesz szabadítva.
A gyűlés aztán egy bizottságot küldött ki, melynek feladatává tették, hogy figyelemmel kisérje, mikor lesz a birtoka teljesen tehermentes.
Várhatják.
Megbecsülte.
„Fiam, megbecsüld a pénzt mert nagy úr!” – írja az apa korhely fiának a küldött 50 korona mellé.
Néhány nap mulva a szeretett ifjú a következő válaszszal örvendeztette meg az öreget:
„Apám, utasításod szerint nagyon megbecsülöm a pénzt. Azonban kérlek, küldj ismét, mert egy T. cz. fillérem sincs, miután a Tekintetes ötkoronás és Nagyságos húszkoronás uraknak már a Náci kellner zsebébe méltóztatott sétálni.”
Miért hord bugyogót?
– Hát urambátyám csakugyan felhúzta a német nadrágot? Mondtam úgy-e, hogy kifog rajta.
– Hja, a kényszerűség vitt rá, soha sem tudták jól kipucolni a csizmám szárát.
A vér.
Egy társaságban a társadalmi osztályokról folyt a beszélgetés. Egy nagyszájú demokrata, a ki különben „nagyságoltatta” magát, ugyancsak szidta a zsentrit.
– Én a nemességre nem adok semmit, – szólt nekitüzesedve. – Ember és ember között nincs különbség.
– Már pedig bizony kell lenni, – vágott közbe az öreg B. – Ugy-e van telivér ló, félvér, közönséges paraszt ló? Azt sem lehet eltagadni, hogy a vizsla sokkal finomabb faj a kuvasznál; pedig ez is eb. Nos, ha a lovak és kutyák között van vérkülönbség, – miért ne lehetne az emberek között is!? Hát azt mondom én, spektábilis, hogy igenis van különbség köztünk.
Találó válasz.
– Két nemes ember hány ember? – kérdezte valaki egy öreg úrtól.
– Ha egymással egyetért: akkor „egy ember”; – de ha egymással összevész: akkor „ezer ember.”
Dehogy tudós!
– Látja, ez a dr. Fejér egyike legképzettebb tudósainknak.
– No, én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam.
– Mikor?
– Hát a mikor meg akartam tanítani a ferblire.
Disznóság.
Forró nyári napon a szundikáló földbirtokos orrára egy légy száll s ott elkezd sétálgatni.
A földbirtokos kézlegyintéssel elűzi, de a szemtelen állatka megint csak visszarepül.
Erre a földbirtokos dühösen kiált fel:
– Mégis csak disznóság! Kétezer holdas birtokom van, s a szemtelen légy nem talál rajta magának más helyet, mint éppen az én orromat!
Csak azért.
Ropogóssy Balambér német lányt vett feleségül.
– No már ki látott ilyet?! Tőzsgyökeres magyar ember létire sváb lányt veszen feleségül. Ugyan miért tesz ilyen bolondot?
– Miért? Mert tovább látok az orromnál. Ha majd szidni fog, legalább nem értem meg.
Még erre is büszke.
Kereskedő: Mikor számíthatok rá, nagyságos uram, hogy kiegyenlíti a számláját?
Földbirtokos: Mit tudom én? Azt hiszi talán, hogy egyedül csak magának tartozom.
Az ősök.
A jogász nagyban kérkedik nemesi származásával s büszkén mondja, hogy a mohácsi csatában is három őse harcolt.
– Ezt én is bizonyíthatom, – szól közbe egy Cseh nevű barátja, – mert olvastam, hogy az egyiket Tomory alól lőtték ki.
– Te nem beszélhetsz, – vág vissza a jogász, – mert az sem bizonyos ám, hogy Árpád cseh muzsikával jött be az országba.
A zsentri após.
– Nos, mennyire vagytok, Irma? Beszélt már az udvarlód a papáddal?
– Igen. S képzeld milyen bizalmasan fogadta a papa Bélát; mindjárt váltót is zsiráltatott vele.
Megmagyarázta.
Földbirtokos: Hallja csak Poczakos gazda, hogy a menydörgős-menykőben van az, hogy kigyelmed, a ki egész nap töri magát, hájas és vastag; én meg, a ki keveset dolgozom, jól eszem-iszom, olyan cingár vagyok, mint az agár?
Gazda: Hát lássa, nagyságos uram, nekem két lovam van odahaza; az egyik sokat dolgozik, keveset eszik, hanem azért izmos és kövér; a másik keveset dolgozik, sok zabot kap, mégis csak úgy zörög a csontja. A komisz dög csak komisz dög marad, nagyságos uram.
Hálátlanság.
Nemrég egy vendégszeretetéről híres és gazdag földbirtokos halt meg. Potyafi úr a temetés után e szavakra fakadt:
– Hogy meghalt, az még nem olyan nagy dolog, de véghetetlenül bánt szörnyű hálátlansága. Képzelje csak! Egy fillért sem hagyott rám, pedig harminc év óta hetenként háromszor nála ebédeltem.
Miért tanulna?
– Fiam, miért nem tanulsz? Igy soh’sem lesz belőled semmi.
– Hisz édes apámat is kicsapták negyedik iskolás korában, mégis főszolgabiró.
Uj számvetés.
– Megengedi édes apám, – szól a jogász apjához – hogy egy számrejtvényt adjak fel?
– Csak rajta, édes fiam! – biztatja az öreg.
– Tegyük fel hát, hogy tárcájában 100 korona van és én kérem, hogy adjon nekem abból 50 koronát. Mennyi marad ott még?
– Száz korona, édes Laczi fiam! – szólt az apa olyan komolysággal, hogy a Laczi gyereknek elment a kedve néhány hétre a számtani feladványoktól.
A különbség.
– Igaz volna az, – kérdezik a földbirtokostól – hogy még most is különbséget tesznek a nemes és a nem nemes között?
– Igaz bizony!
– Én nem értem, mi különbség volna közöttük?
– Hát egyszerűen az, – magyarázza a földbirtokos, – hogy a nemes embernek a zsebe egyre laposodik, a nem nemesé meg folyvást duzzadtabb lesz.
Az már más.
– Kedves Pali bátyám, – szól Gyula kérő hangon gazdag nagybátyjához – sürgősen kellene 800 korona.
– Mire? – kérdi a nagybácsi.
– Valami becsületbeli kérdés… Kártyaadósság…
– Hazudol fiú!
– Ha éppen meg kell mondanom, egy szerencsétlen asszony számára kell, a kit könnyelműségem inségbe sülyesztett, s a ki már azon a ponton van, hogy…
– Megint nem mondasz igazat!
– No hát a táncosnémnak akarok egy karpereccel kedveskedni.
– Ezt már elhiszem, s itt a pénz, – szólt a nagybácsi mosolyogva.
Megfordítva tegyék.
Gazsi bácsi egy keresztelő alkalmával nem akart már többet inni, akárhogy kinálták barátjai.
A sok kinálgatás után egyszerre két ember lekapta, a harmadik pedig öntötte belé a bort.
De Gazsi bácsi nem tűrhetvén el ezt a méltatlanságot, reájuk ordított:
– Hó, megálljatok! Egy fogjon, kettő öntse!
Az ősnemes.
Egy társaságban a nemességről volt szó.
Társalgás közben egy hét szilvafás úr, a ki rettenetesen szeretett dicsekedni (mással úgy sem dicsekedhetett) ősrégi származásával, ezt mondotta:
– Ismétlem uraim, az országban családom a legrégibb. Az én őseim a világ teremtését már a saját kastélyuk erkélyéről nézték.
Két levél.
Apa a fiához:
„Kedves fiam! Tanulj minél többet, költs kevesebbet; mert csak úgy boldogulsz, hogyha sokkal több lesz a bevételed, mint a kiadásod, – ezt parancsolja a financiális rendszer. Szerető apád: Gerzson.”
Fiú az apjához:
„Kedves apám! Ne terheld nagyon a fiatal csikót, tápláld jól, hogy el ne satnyuljon, – ezt olvastam a nemzetgazdaságtanból. Én gazda és nem finánc akarok lenni, e rendszerhez fogom magamat alkalmazni. Szerető fiad: Aladár.”
Végrendelet.
Egy nemrég elhunyt földbirtokos végrendeletében a következő pont foglaltatott:
„…Krákogi kántor úrnak pediglen száz koronát testálok, de olyan feltétellel, hogy a temetésemen az ő borízű, rikácsoló, komisz hangjával ne énekeljen.”
A végrehajtó kára.
– Borzasztó, mennyi kárt okozott az idei fagy minden embernek! – panaszkodik az adóvégrehajtó.
– Micsoda kárt okozott a végrehajtó úrnak? – kérdezte tőle egy földbirtokos.
– Micsoda kárt? – pattant fel sértődve az adócsavar. – Hát nem mehetek ekzekválni!
Rosz idők.
Két „végzett földbirtokos” társalog a kávéházban:
– Bizony rosz időket élünk! – sóhajt fel az egyik.
– Ugyan ne desperálj! – vigasztalja a barátja.
– Már hogyne desperálnék? – Képzeld, az imént egy százast akartam felváltani, – s azt hiszed, hogy volt százasom?!
A vő.
– Nos, hogy vagy a vőddel megelégedve?
– Nagyon derék ember, csak kártyázni nem tud.
– Hisz annak csak örülhetsz.
– Igen; csak az a baj, hogy ámbátor nem tud kártyázni, azért mégis mindig játszik.
A korhely reménysége.
Két zsentri-sarjadék beszélget a „Fiume”-kávéházban. A pincér éppen néhány pohár vizet tesz az asztalukra.
– Te, Gyula, – szólal meg a fiatalabb, – mondd meg, mi különbség van a pohár víz és a vizespohár között?
– Erre könnyű a felelet, – válaszol a korosabb. – A pohár víz rám nézve reménytelenség, a vizespohár ellenben reményteljesség, mert még bort is önthetnek bele.
Ez is egy végrendelet.
Egy másik gazdag földbirtokos végrendeletében pedig egy ilyen pont találtatott:
„10-szer. Az ispánomnak nem hagyok semmit, mert a húsz év alatt, mig nálam szolgált, úgyis eleget lopott. A kisebbik unokaöcsémre pedig az ezüstneműt testálom; hogy miért nincs ki egészen a tucat, azt ő tudja legjobban.”
Munkájának a látszatja.
Az ispán úr nagyon bőven élt a borral; mindennap garatra öntött egy-két litert; emellett a másféle folyadékot sem utálta.
Egyszer, a mint a szokott utasításért a földesúr előtt megjelenik, alig birta a hivatalos stellungot megtartani. Gazdája e miatt pirongatni kezdte.
– Semmi az, instálom alásan, – dadogta az ispán, – azért nincsen hiba. Van az én munkámnak látszatja!
– Bizony van. Kivált az orrán nagyon is szembetünő, – válaszolt csipősen a gazda.
Mit felejtett otthon?
Vehéczy Gáspár urambátyám a szomszéd kisvárosba hetivásárra ment. Már túl volt a határon, midőn az öreg úr zsörtölődni kezd, majd hirtelen megszólal:
– Te, János, mit felejtettem én otthon?
– Talán a dohányzacskóját ténsuram, – felelt a kocsis.
– Az itt van.
– Vagy talán a bugyellárist?
– Az is itt van. – Thyű! – kiáltott fel Gáspár bátyánk, nagyot bökve kövér ujjával izzadó homlokára. – Most már eszembe jutott, – hát a feleségemet, a ki szintén be akart jönni a városba. – János, vissza!
A vászonruha.
Egy földbirtokos durva házivászon ruhát viselt, e miatt aztán sokan megszólták.
– Ugyan hogy viselhetsz ilyen zsákfajtából ruhát? – kötekedett vele egyik ismerőse.
– Hja, barátom, olyan időket élünk most. A zsákot már megkaptuk, csak a bot hiányzik, hogy koldulni menjünk, – volt a keserű felelet.
A vigasztalás.
Földesúr: Bizony, bizony, János, felfordult világot élünk.
A kocsis: Dehogy! Akkor volna felfordult világ, ha a tekintetes úr volna a kocsis, én pedig az úr.
Ez a tekintély.
Zágrábban, a kedves horvát testvérek fővárosában történt.
Egyik előkelő vendéglőben magyar cigányok muzsikáltak. A terem zsúfolásig telve volt mulatozó horvátokkal; csak az egyik asztalnál ült két magyar ember: egy huszárhadnagy és egy bácskai földbirtokos, a kit valami ügyesbajos dolog hozott ide.
A cigányok, nyilván hogy a két honfitársnak kedveskedjenek, a Rákóczy-indulóra gyujtottak. No, lett erre felzúdulás, lárma, pisszegés. Majd megverték a szegény cigányokat.
A legéktelenebb zaj közepette azonban egyszerre csak fölemelkedik az asztal mögül a huszárhadnagy. Lassan, csöndesen körültekint, s aztán a legnagyobb nyugalommal kérdezi:
– Nem tetszik talán valakinek ez az induló? A kinek nem tetszik, szivesen rendelkezésére állok. Primás, húzzad tovább!
E szavakra nyomban olyan csönd lett a teremben, hogy a mint mondani szokás, még a légy zúgását is meg lehetett volna hallani.
A kedves horvát testvérek között nem akadt egyetlen egy olyan bátor legény, a ki azt merte volna felelni: „Nekem bizony nem tetszik a Rákóczy-induló.”
Ez is örökség.
– Azt hallom, hogy meghalt a nagybátyád? – kérdezte valaki egyik ismerősétől.
– Ugy van.
– És örököltél utána?
– Igen. Rám hagyta – utolsó sóhaját.
Korszerű.
Lelkész: Imádkozzunk kedves atyámfiai, esőért.
Egy végzett földbirtokos: Nem esőért, tiszteletes uram, hanem jó csizmáért.
Hajdan és most.
– Pista bácsi, mikor tartod a névnapodat?
– Hát, tudod kedves öcsém, hajdan, a mikor még nőtlen voltam, István királykor tartottam meg a nagy cécót; de mióta megházasodtam, hát csak inkább István mártir napján tartom, szép csöndben.
A vakmerőség netovábbja.
Gyömbérfalvy urat nagyon zaklatták a hitelezői. Nemrég ezek egyikének a megbizásából látogatta meg a végrehajtó.
Udvariasan fogadja, megkinálja üléssel, elhalmozza bókokkal, végre felkiált:
– Uram, ön becsületes embernek látszik…
– Csakugyan, de…
– Köztünk legyen mondva, nem adhatna nekem kölcsön ötven koronát?
Az utolsó.
– Kedves öcsém, felhagyhatnál már ezzel a sok ostobasággal. Gondold meg, hogy már megházasodtál.
– Ez volt az utolsó.
Nem tudja bizonyosan.
– Azt kérdi, kedves barátom, mennyije van Prédaffy Bercinek? Hát annyit tudok, hogy van neki vagy 4-500,000 koronája. Csak azt az egyet nem tudom bizonyosan, hogy a pénze, vagy az adóssága-e ennyi?
Kettős szerencsétlenség.
Két ismerős földbirtokos találkozik.
– Borzasztó szerencsétlenség ért a mult héten, – szól az egyik.
– Ugyan micsoda?
– Tudod, hogy Nádafalván van egy birtokom. Nos hát a kastélyom leégett! De ez még semmi!… Az anyósom, a ki éppen ott időzött, megmenekült.
Furcsa összeköttetés.
Erősen dicsekszik a kaszinóban egy úriember, hogy ő milyen előkelő származású, hogy még a Szapáry grófokkal is közeli összeköttetésben álltak az ősei.
– Ez historikum, – szólt bele egy másik úr. – Megvan írva, hogy mikor Abdi basa foglyul ejtette Szapáry Pétert, a hőst eke elébe fogatta, s egy ökörrel összekötve, szántatott vele. Talán az volt a közeli összeköttetés a te ősöd és Szapáry között.
A pezsgő.
– Ez már mégis sok! – kiált a szabó bőszülten, – nekem már évek óta tartozik, folyton hiteget és soha egy veszekedett fillért sem fizet, hanem – a mint látom, – pezsgőre, arra telik, úgy-e bár? Nem szégyenli magát az úr?
– Hát azt hiszi maga, – válaszol a legnagyobb nyugalommal a Gyurkovics-fiu, – hogy én ezt a pezsgőt valaha megfizetem?
Utoléri.
Bodroghvölgyi, miután vagy négyezer hold földnek a nyakára hágott, Budapesten élt, mint valóságos magánzó, a mennyiben t. i. a csizmáját is maga szokta tisztítani.
Egy alkalommal éppen fehérruháját vitte a mosónéhoz, midőn fiatal unokaöcscse csöngve-robogva hajt el mellette egy négyes fogaton.
Bodroghvölgyi teli torokkal kiáltoz a gavallér után, a ki a szembejövők figyelmeztetésére megáll s gőgös leereszkedéssel inasát küldte hozzá megtudandó, hogy mit akar.
– Azt üzenem gazdádnak, – ugymond a „végzett földbirtokos” keserű gúnynyal, – hogy lassabban hajtson, mert utolér engem.
A sürgős ügy.
A földbirtokos még ágyban nyújtózkodik. Kis fia berohan hozzá:
– Papa, egy úr sürgős ügyben rögtön beszélni óhajt veled.
A birtokos elgondolkozik:
– Sürgős ügy, ilyenkor, aratás után?!… Csakis az adóvégrehajtónak lehet ilyenkor velem sürgős dolga.
Uj asszonyirtó.
Egy vidéki földbirtokos találkozik a váci-utcán rég nem látott barátjával.
– Szervusz Gyula! – kiáltja harsányan. – Bizony rég nem láttalak. No, de hallottam híredet. Igazán csodálatos az, a mi veled történt.
– Mi? – kérdi álmélkodva a fővárosi ismerős.
– Hát az, hogy olyan rövid idő alatt két feleséget temettél el. Ugyan mondjad csak, miként történhetett az?
– Neked megmondom őszintén az igazat. Szegények mérgükben haltak el, mert sohasem feleltem nekik, ha pörre szálltak velem, s így nem volt kivel veszekedniök.
A vármegye ökrei.
Panaszkodik a megyei kiadó sok teendője miatt.
– Bizony, – tör ki belőle a keserűség – az ügyész, a számvevő és én; – hárman vagyunk a vármegye ökrei.
– Igazsága van, tekintetes uram, – szól közbe hizelkedőleg az öreg hajdu, – hanem a másik kettő még sem annyira, mint a téns’uram.
Mi a gyalázat?
Kedélyesen vacsorál a szabómester a „zöld hordó”-nál. Borjúvesést eszik uborkasalátával.
A mint legjobb étvágygyal falatozik, egy adósa lép be a korcsmába. Meglátja a szabót vacsorálni és elébe áll:
– No, hallja az úr, már az mégis gyalázat, a mit maga tesz.
– Mit uram? – kérdi az ollóművész hüledezve.
– Itt borjúvesést eszik uborkasalátával és engem mégis háromszor zaklat hetenkint annak a két rongyos öltözetnek az áráért.
A ki tíz esztendeig mindig vendég volt.
Azt sem lehetne megcselekedni már mai napság, a mit Szilánky urambátyám tett, az isten nyugosztalja szegényt.
Noha magának is volt mit aprítani a tejbe, szép vagyonnal bírt, tíz álló esztendeig még sem volt soha otthon. Mindig a más vendége volt.
Három vármegyében minden kaputos embernek könyv nélkül tudta a születés- és a nevenapját.
Egy újév alkalmával befogatott a bricskájába és sorba vette ismerőseit. Persze mindenütt akadt „titulus bibendi,” ürügy dinom-dánomra, ha nem névnap, hát születési évforduló; ha ez sem, hát keresztelés, lakodalom, disznótor, vadászat, s több efelé.
Mire végigmulatta a három vármegyét, lepörgött az esztendő, akkor aztán megint ujra kezdte előlről.
S ez így tartott tíz hosszú esztendeig.
Ilyen a magyar zsentri.
Egy alföldi birtokos és egy bécsi német kerültek össze a vasúti kupéban. Hogy elűzzék az utazás unalmát, csakhamar beszélgetésbe elegyedtek. A többi közt Magyarország politikai viszonyaira is rákerült a diskurzus sora.
– Mi tűrés-tagadás, – szólt a földbirtokos, – bizony hitvány nép vagyunk. Korhelyek, pazarlók, restek. Nem lesz mibelőlünk soha önálló kulturállam.
– Már az igaz, – válaszolt nekibátorodva a német, – a magyarnál restebb, de e mellett felfuvalkodottabb nációt nem ösmerek.
– Hallja az úr, – pattant föl e nyilatkozatra hevesen a földbirtokos, – emberelje meg magát, mert ha még egy sértő szót mond a magyarok ellen, nyomban kidobom a kupé ablakán!
– De kérem, – dadogta a megszeppent sógor, – hiszen én csak azt mondottam, a mit ön.
– Hja, ez egészen más. Nekem szabad a magyarokat szidni, mert véreim, – de ha idegen bántja, hát keresztül megyek a lelkén. Érti? Most pedig alászolgája, – átszállok más kupéba, mert ilyen haszontalan némettel, mint ön, a ki a hazámat szidalmazza, nem akarok egy levegőt szívni.
Különös sírirat.
Szűk volt neki már a vármegye, feljött hát Budapestre. Nem tanulmányai folytatása végett ám, hanem mulatni, élvezni.
És élvezett. Fenékig üríté az édes örömök mámorító kelyhét. Dorbézolt, szeretkezett, kártyázott. Egy rövid év leforgása alatt 40 ezer korona adósságot fizetett ki helyette az apja, ki a délvidéken gazdag földbirtokos volt.
Egy ízben sokat veszített a kártyán. Fizetni nem volt képes, zálogba tett becsületszavát tehát egy golyóval váltotta ki. Öngyilkossá lett.
Az apja hazavitette a holttetemet, s illő gyászpompával helyezteté örök nyugvóra; aztán drága márványsíremléket helyeztetett hantjai fölé, a melyen nagy aranyos betűkkel csupán ez a jellemző mondat volt fölírva:
Itt nyugszik 40,000 korona.
Adószedő-hivatal.
Találkozik a földbirtokos a megyei székvárosban egyik ismerősével.
– Hová mégy, bátyám? – kérdezi tőle.
– Ide ni, ebbe a nagy házba, – válaszol ez a pénzügyigazgatósági épületre mutatva.
– Az adó-hivatalba?
– Nem én, a szedő-hivatalba.
– Igaza van, bátyám, a legjobb akarat mellett sem lehet azt adó-hivatalnak nevezni, mert még ott senkinek sem adtak semmit.
– De bizony adtak, – koldusbotot.
A botlásban is van különbség.
Egy alföldi megyében a statáriális biróság egy szegény cigányt is halálra itélt, a kinek ártatlansága – persze már az itélet végrehajtása után, – kiderült.
E végzetes tévedés miatt a főispán szemrehányást tett a rögtönitélő biróság egyik tagjának.
– Hja, az megeshetik, méltóságos uram, – mentegetődzik a bölcs férfiú. – Nincs olyan ló, a melyik meg nem botlik.
– Igen, igen, – egy ló, de egy egész istálló! – felelte csipős gúnynyal a főispán.
Józsa Gyuri bundája.
Józsa Gyuri, a tiszafüredi dúsgazdag földbirtokos, híres alakja volt az 1848 előtti időknek. Szilaj, nyers; de tőrülmetszett magyar, s teli eredetiséggel. Sok jóizű adoma maradt fel róla.
Vagyonos ember létére soha sem viselt más télibundát, mint hat kosbőrből, nem is kikészítve, hanem csak kitörve.
Egyszer, még a jobbágy-világban új bundát akart csináltatni. Legott elmegy a szűcshöz, a ki urbérese volt s rárivall:
– Bunda kell! De holnap estére készen legyen, mert különben megjárod. Ismersz, ki vagyok!
A szegény szűcs mentegetőzött, hogy a határidő nagyon rövid.
– Semmi kifogás, meg kell lenni. A matériát mindjárt küldöm.
Egy félóra mulva egy juhászbojtár hat darab istentelen nagy kost hajt be a szűcs udvarába.
– Majszter uram, itt küldi Józsa tekintetes úr a matériát, s azt üzeni, hogy okvetlenül bunda legyék belőle holnap estére.
A szűcs látva, hogy lehetetlenség ilyen élő matériából huszonnégy óra alatt bundát készíteni, még azon éjjel Egyekre szökött. S csak három év mulva tért vissza, mikor gondolta, hogy a földesur haragja már lecsillapult.
A magasabb tárgy.
Nő: Palikám, új ruhát kell vennem husvétra.
Férfi: Te egyébre se gondolsz, csak mindig új ruhákra. Nem tudod már egyszer magasabb tárgyra irányítani gondolataidat?
Nő: Magasabb tárgyra? De igen. Már arra is gondoltam, hogy új kalapot is kellene venni.
Adókivetéskor.
Jegyző: Tekintetes úr, itt a bevallási ív; tessék kitölteni, hogy mennyi az évi jövedelme.
Földbirtokos: Azt akarja tudni, mennyi az évi jövedelmem? Menjen fel oda, ni!
Jegyző: Hová?
Földbirtokos: Hát a felhőkbe! Onnét talán megláthatja, hogy lesz-e az idén jégverés, vagy nem!
A régi magyar nyelv.
Tudjuk, hogy volt idő, a mikor a bécsi körök mindent elkövettek, hogy a magyart ősi jellegéből s nemzeti nyelvéből kivetkőztessék. S nagyrészben célt is értek. Még a mult század elején is a nemes uriasszonyok rendszerint németül beszéltek; s ha olykor magyarul kellett szólaniok, olyan zagyva nyelvet használtak, hogy akár volapüknek is beillett volna. Ime egy példa:
Egy előkelő gazdag uriasszonyság meglátogatta unokahugát, a kinek a szalonasztalán egy ismert gavallér névjegyét találta.
– Mit látok hugocskám! – kiált fel a nagynéni. – Ez a Glücksritter hozzád is jár és te empfangolod őtet? Talán most is várod, azért vagy olyan nagy putzban?
– Oh, ő nagyon liebenswürdig, – válaszol a hugocska.
– De karakterlos, – replikáz a nagynéni.
– Ő rettenetes artig.
– De unverschämt egy ember.
– Ő szörnyű gebildet.
– De infamis.
– Ő iszonyu zuvorkommend!…
A nénike már ekkor türelmét veszítve elkapja a névjegyet s ezt e szavak kiséretében veti a kandallóba:
– Schnell auf die Feuer, hogy senki se lássa többé.
Jó firma lehet.
Apa: Azt mondja a szomszédok Palija, hogy tegnap hajnalkor egy szép őzet lőtt.
Leány: Az a hazudozó? Annak, papa, azt sem hiszem, hogy tegnap hajnal volt.
Egyenlőség.
Bankár: Én valódi modern ember vagyok. Mint mezitlábos gyerek kezdtem a pályámat.
Földbirtokos: Hát azt hiszi kérem, hogy én cipővel jöttem a világra? Ebben az egyben egyenlőek vagyunk.
Akaratlan részvét.
A vidéki földbirtokos meglátogatja korhely fiát a fővárosban. Már délfelé jár az idő, de a jogász még mindig alszik.
– Itthon van a gazdád? – kérdi az inastól.
– Sajnálom, – int az inas tagadólag.
– De én vagyok az apja.
– Akkor még jobban sajnálom.
A kritikusok.
– A polgármesternek gyönyörű szerenádot adtak. Nem hallottál felőle semmit?
– Nem én. Milyen időtájt lehetett?
– Ugy kilencz óra felé.
– Ahá, most már tudom, miért vonyítottak a kutyáim annyira.
Az igazi költő.
Gratulálok urambátyám. Örömmel hallom, hogy a kedves fia költő.
– Ugyan kérlek, édes öcsém, hagyj föl ezzel. Ha ezer forintot küldenek neki, azt is mind elköltené.
A hálátlan vizsla.
– Miért vágtad le a vizslád farkát?
– A hálátlan! Mindig oly barátságosan csóválta, ha az anyósom jött hozzánk látogatóba.
Jó kifogás.
Knofelkranz: Tekintetes ór, tessék megodni a mivel nekhem tartozik. Szökséges nekhem, mert akarom oz enyém özlet megnadjobbitani.
Földbirtokos: Hogy lehet olyan könnyelmű kedves Knofelkranz, ilyen rosz üzletviszonyok közt megnagyobbítani az üzletét? Nem, erre a czélra nem kap tőlem pénzt.
A lefőzött német.
Józsa Gyuri, szükiben lévén egyszer a takarmánynak, kétszáz tinót hajtatott fel a pesti országos vásárra. De a tinók bizony nem a legjobb húsban voltak, s a kupecnép csak úgy fitymálva beszélt Józsa Gyurival.
Józsa megharagudott s fölhajtotta tinait Bécsbe. Mondani sem kell, hogy odáig egy csöppet sem javultak a tinók, pedig a bécsi német kövér húshoz van szokva. Józsa Gyuri sehogy sem tudott megegyezni a mészárosokkal, oly rettentő potom árakat kinálgattak neki.
Ment hát a gulyával tovább: Linzbe. Itt is úgy járt. Erre aztán keresztülverte magát a határon, s fölhajtotta tinait Drezdába. Persze, hogy a mire Drezdáig értek a jámbor állatok, valahány bordájuk mind kilátszott a hosszú tapasztalás közben. Dehogy kellettek a mészárosoknak; hallani sem akartak róluk; azt mondták, előbb vigye vissza, hizlalja meg.
Józsa Gyurit elfutotta a méreg. Visszavigye, újra vámot fizessen, hogy aztán Keglevichék otthon nagyot nevessenek rajta? Azért sem teszi. Mást gondolt magában.
– Megállj német, majd megeszed tavaszszal, ha most nem kell! De haza nem viszem; már csak azért sem, mert otthon aranyért sem kapni takarmányt.
Estefelé összehivta a hajcsárokat, kifizette a bérüket, s így szólt hozzájuk:
– Halljátok! Majd mikor besötétedik, szökjetek el a marhák mellől. Ezeknél a jámbor németeknél nagy a rend; majd összefogdossák ők szépen a tinókat s aztán kurrentálni fogják, hogy három hónap alatt jelentkezzék a gazdájuk. Ezalatt meg kitavaszodik, a marhák itt a státus költségén kitelelnek a finom német szénán, a mi itt csupa háj; jól meghíznak, ekkor aztán én majd eljövök értök és jó áron eladom.
Minden úgy történt, a mint Józsa Gyuri kitervelé. A hajcsárok szétszöktek, a bitang tinókat összefogdostatta a drezdai hatóság. Aztán kurrentálni kezdték, határidőt tűztek a megjelenésre. Eközben elmult a tél. Józsa Gyuri jelentkezett és igazolta magát. S megvolt az a diadala, hogy most már busás pénzen adta el a göbölyöket a drezdai mészárosoknak.
Igaz, hogy a tartás s a hivatalos költségek fejében ott maradt a gulya árának a fele; hanem azért mégis jó tréfa volt ez abban a régi jó világban.
Jó hasonlat.
– Mondd meg nekem, mi a különbség az adó és a becsületesség között?
– Semmi; mert mindakettő megfizethetlen.
Finom megkülönböztetés.
Földesur (a kocsisához): Hova Andris, már megint sétálni?
Kocsis: Sétálni? Van eszembe. Csak az urak sétálhatnak, a kiknek pénzük vagyon; a magamféle szegény paraszti ember csak kódorogni szokott.
Unokatestvérek közt.
Irén: Kedves Gyula, adj nékem a kertetekben levő szép rózsákból.
Gyula: Sajnálom, de nem adhatok. Kérj a nagymamától.
Néhány nap mulva.
Gyula: Kedves Irén, adsza egy csókot.
Irén: Sajnálom, de nem adhatok. Kérj a nagymamától.
A vihar előjele.
Nő: Valószinűleg eljön a mama.
Férj: Én is azt hiszem, mert az időjós béka az üveg alján van; ez pedig vihart jelent.
A nemesség kötelez.
– Ön is hive a halottégetésnek, mint a rokonai? – kérdik az ősi származására büszke földbirtokostól.
– Nem vagyok híve, – válaszol a földbirtokos. – De kötelességérzetből sem égettetném el magamat. Legalább egynek kell lenni a családunkban, a ki megforduljon sirjában, ha valamelyik unokám polgári származású nőt talál feleségül venni.
A jószágigazgató konvenciója.
Józsa Gyuri pesti tartózkodása alkalmával egyszer a Dunaparton sétált. Az ott lézengő suhancok és léhütők között egy urias kinézésű ember vonta magára figyelmét, a ki diogenesi lemondással tökmagot rágicsált.
– Jó napot atyafi. Ugy látszik, hogy takarékos kosztot tart.
– Spórolok, uram.
– Hiszen épp ilyen kosztosra volna nékem szükségem. Álljon be hozzám jószágigazgatónak; meglássa, hogy nem bánja meg.
A szóbeli szerződés megköttetvén, Józsa Gyuri még aznap hazavitte az új jószágigazgatót.
Ámde nap után nap múlik s a jószágigazgató élelmezésével nem törődik senki. Sem az uraság asztalához nem hívják, sem deputátumot nem kap.
A koplaló inspektor úr végre is rászánja magát és bekopogtat Józsa Gyurihoz:
– Domine spectabilis! Szép dolog a tökmagevés, de csak módjával; hanem én mint qua inspector dominalis hivatalommal aránylagos élelmezést óhajtanék.
– Bölcsen van mondva, amice inspector, – válaszolt Józsa Gyuri rendíthetlen nyugalommal. – Bagatell dolog az egész. Tudja mit? Nagy-Hortobágy mellett az országút mentén van nekem egy csárdám, úgy hívják, hogy Medgyes. Sétáljon ki naponkint oda. Álljon ki az útszélre, s az arra járó fuvarosok lovainak a farkából huzogassa ki a lószőrt s azzal fogdosson magának varjút. Ez lesz a jószágigazgató úr konvenciója.
Az inspektor úr még az éjjel megszökött.
A divat.
– Miért iszik mindig csak ó-bort, urambátyám?
– Hjah öcsém, nagyon öreg legény vagyok én már arra, hogy magamat az újabb divathoz tartsam.
Leleményes adós.
Kártyáznak a kaszinóban.
– Fizetsz Peti bácsi húsz koronát.
– Hozom.
– Nem addig van az! Ambiczionálom magamnak, hogy tudok rajtad kártyaadósságot kisrófolni. Rámába akarom tétetni a húsz koronás bankjegyet emlékül az utódaimnak.
Aztán találkoznak másnap, harmadnap és untalanul járja a sürgetés:
– A húsz-koronásomat, öreg!
És untalanul ismétlődik a felelet:
– Ne siess, öcsém!
Végre névnapra és nagy áldomásra gyülnek össze. Pali bácsi mondja az ünnepeltre, a kinek még mindig tartozik, az első pohárköszöntőt, a mely végződik ekképen:
– A mi derék férfiúnkat, megyénk ékességét az Uristen éltesse egészen addig, míg én megadom neki azt a húsz-koronát, a mit rajtam követel…
Nem is kérte tőle a húsz-koronást többé senki.
Bajos volna.
Az elhízott kövér nagybácsi így szól egyszer vékony dongájú cingár unokaöcscséhez:
– Öcsikém, nem szeretnék a bőrödben lenni.
– Miért nem, urambátyám?
– Mert nem férnék bele.
A zeneértő.
– Nem is tudtam még, kedves bátyám, hogy fiad zeneértő.
– De még milyen! Ötszáz lépésről már tudja, hogy klarinét szól-e, vagy pedig a nagybőgő a vendéglőben.
Ki az okosabb?
A.: Tudod-e, hogy miért megy az ökör jobbra, ha azt mondják neki: „csah, hi” és miért balra, ha azt kiáltják: „csah hó”?
B.: Dehogy tudom.
A.: No lásd, az ökör okosabb náladnál, mert az tudja.
A segítség.
– Holnap nagyobb összeget kell fizetnem. Számíthatok a segítségedre? – szólítja meg a földbirtokos egyik szomszédját.
– Kérlek, a legnagyobb örömmel, – válaszol a szomszéd. – Csak mondd meg mikor megyen hozzád a zsidó, majd segítek néked – őt kidobni.
A furfangos ló.
A tavaszi szántás előtt megdöglött a földbirtokos egyik igáslova. A birtokos egy darabig csak nézi, nézi a kimult párát, aztán ilyen keserű szavakra fakad:
– Hát iszen legjobb is az, ilyen módon lónak lenni. Egész télen csak zabálni és semmit sem dolgozni, tavaszkor aztán, mikor itt a szántás ideje, megdögleni!
Nagy elismerés.
Disznótorra volt hivatalos Csalánossy Muki. Vacsora közben aztán egyszer így szól a háziasszonyhoz:
– Mióta ezt a pompás kolbászt ettem, a „disznó” szót nem tartom többé sértésnek.
A nemesités.
A kis Elemér nevelőjével a parkban sétál s egy helyütt észreveszi, a mint a kertész fákat ojt.
– Mit csinál az a kertész? – kérdezi nevelőjétől.
– Nemesít, – világosítja fel a nevelő.
– Furcsa, – tünődik a kis zsentri-sarjadék. – Hogyan képes egy közönséges kertész nemesíteni?
Késő lesz.
Földbirtokos (a fiához): Jaj, szinte rosszul esik, ha rágondolok, milyen gazda lesz belőled fiam, ha én már a földben leszek!…
Zoltán: Ha a magam ura leszek, majd meglátja édesapám, hogy sehol se talált volna jobb gazdát maga helyett. No de majd az édesapám halála után beszélgessünk erről!
A cséplés.
Aratáskor ment férjhez a kis Málcsi; de alig pár hét mulva már gorombáskodott vele a férjeura, sőt tettleg is bántalmazta. A fiatal menyecske sírva ment haza s elpanaszolta a dolgot.
– Nem olyan nagy baj az, kedves leányom – vigasztalta az apja, – hiszen mindenki tudja, hogy aratás után a cséplés következik.
A vetélkedés.
A.: Az én nagybátyám ritkasággyüjteményében van egy forgács Noé apánk vizözöni bárkájából.
B.: Az még semmi! Az én nagybátyámnak megvan annak az indulónak a kottája, a melytől Jerikó falai összeomlottak.
A bőrnadrág.
Reggel:
Apa: No fiúk, jó erős bőrnadrágot vettem nektek. Ezeket nem fogjátok egykönnyen elszakítani.
Fiúk (örömmel): Köszönjük papa.
Este:
Apa: Az Isten szerelmére gyerekek, mit csináltatok az új nadrággal? Hisz hátul ki van szakadva!
Az egyik fiú: Nagyon könnyen ment, papa. Egyikünk a hátsó részét odatartotta a köszörűkőhöz, másik meg hajtotta a köszörűkövet, a mig kilyukadt a nadrág.
Zsíros álom.
Ambrus bácsi éjféltájban nyögve kászolódik ki az ágyból.
– Mi a bajod? Hová mégysz? – kérdé a felesége.
– Megyek a pinczébe egy kis borért.
– Talán csak nem bolondultál meg, hogy éjfélkor bort akarsz inni?
– Nem innám én, kedves anyjukom, de mikor álmomban három tál töltöttkáposztát ettem meg egy ültömben. Erre már csak muszáj inni, mert különben megcsömörlök.
A lesétált kamat.
– Kedves barátom, nem tudod, vajjon mi az oka annak, hogy Csóby Jenő, kamarás létére, oly feltünő módon sétál Weisz uzsorással?
– Ennek nagyon egyszerű az oka. Jenő, mint talán hallottad is, már két éve tartozik Weisznak tízezer koronával. S mivel az uzsorás tudja, hogy pénzét ugysem látja már, hát legalább a kamatot akarja. S ennek fejében kénytelen Jenő naponkint egy-egy félórát az uzsorással a legnépesebb utczákon sétálni.
Kártyázás közben.
– Ohó, kedves bátyám, ez nem járja! Az előbb mikor tököt kértem, nem adott színre-színt.
– Tévedés, kedves öcsém, mert én színvak vagyok.
Az ősi ékszer.
Uj nemes: Látod, kedves barátom, ezt a szép magyar díszékszert rajtam? Ez még az ükapámtól maradt reám.
Régi nemes: Ugy? Furcsa. Pedig vagy két hete ugyanezt láttam egy műötvös kirakatában.
Uj nemes (zavartan): Hát tudod, kedves barátom, az ükapám nagy pénzzavarban volt egyszer és elzálogosította; én meg most kiváltottam.
Az aratók sztrájkja.
Munkásvezér: Tekintetes úr, engem azért küldtek a társaim, hogy a napszám felemelését kérjem a tekintetes úrtól…
Földesúr: Jól van, János, mondja meg a társainak, hogy ha a felséges Uristen a búza árát felemeli, én is felemelem a kendtek napszámát; de ha nem emeli, majd felemelem ezt az oldalrudat és úgy szétverek kendtek közt, hogy sohasem lesz kedvük sztrájkolni! Elmehet!
Önérzetes lovak.
A.: Mitől bokrosodtak meg egyszerre ezek a lovak?
B.: A szégyenérzettől.
A.: Mit beszélsz?
B.: Meglátták, hogy szembejön velük a lókereskedő, a ki még nem kapta meg értük a vételárt.
Az újítás ellen.
Ur: Nézze csak, Mihály! Minek bajlódik maga azzal, hogy napokig faragja azt a karót a felfutó paszulyhoz? Ujabban már azt hozták be, hogy drótot húznak fel, arra futtatják a paszulyt; aztán nem kell minden esztendőben újra kezdeni, mint a fakaróval.
Kertész: Már tekintetes uram, én csak megmaradok a réginél.
Ur: Miért? Tán azt hiszi, hogy a drótra nem fut fel a paszuly?
Kertész: Felfut a’.
Ur: Hát talán attól tart, hogy csenevész lesz a paszuly?
Kertész: Lehet biz a’ még dúsabb is.
Ur: Teringettét! Hát akkor mi kifogása van a drót ellen?
Kertész: Hát az, ha drótból csinálom, hogy nevezzem én azt paszulykarónak?
Virágos nyelven.
– Tudod-e lelkem, hogy Gyula most már itthon marad? Nem megy többé iskolába, hanem apja mellett gazdálkodni fog.
– Megnősül?
– Azt mondta.
– Remélem, neked udvarol?
– Eljár hozzánk.
– És?…
– És – jaj Istenkém! – elmondjam-e?
– Természetesen.
– Egyszer beugrik a szobámba, átkarolja a derekamat és így szól hozzám: „Lángoló szívem illatos rózsája, olvadjon el hő kebled jégpánczélja, nyíljék meg cseresznyepiros szád; mondd ez üdvszót: „igen”... Ugy-e gyönyörű szerelmi vallomás? Már erre te is csak „igen”-t mondtál volna.
A szerelem próbája.
Leány: Bizonyítsa be Laczi, hogy igazán szeret.
Ifjú: Szívesen. Itt a Tisza igen mély és sebes; ugorjék bele s én rögtön kihúzom a vízből.
A síró gyerekek.
Látogatóban volt a nagybácsi unokahugánál. Szívesen látták, elég jól érezte volna is magát, ha a familia két elkényeztetett csemetéje folytonosan nem bőg. Az öreg úr nem szólt, hanem egy-egy homlokredő elárulta, mennyire kedves néki ez a meg-megújuló koncert.
– Bácsikám, bizonyára nem is szereti a gyermekeket? – kérdezte az anya aggodalommal.
– Oh, dehogy nem! Sőt inkább nagyon is szeretem, még pedig főleg azokat, a kik leginkább kiabálnak és bőgnek.
– Hm, csodálatos! És miért éppen azokat?
– No tudod, hugocskám, hát csak azért, mert az ilyen síró gyerekeket rendes háznál olyankor ki szokták vinni a szobából.
Bizony igaz.
Miklós bátyánk hosszasan nézi a kis Ilonkát, s aztán így szól magában:
– Istenem, ha elgondolom, hogy ebből a kedves gyermekből is anyós lesz valaha!
Mikor sok a disznóaprólék.
A.: Micsoda? Murányiék is házibált adnak?
B.: Mit csináljanak a sok disznóhúsukkal, mikor már úgyis romlani kezd?!
Bölcs előrelátás.
– Miért megy ki urambátyám oly korán a vasúthoz? Hisz a vonat csak két óra mulva indul.
– Igaz, de nekem mindig csak a pályaudvaron jut az eszembe, mi mindent felejtettem otthon. Hát jóval előbb megyek ki, hogy elég időm legyen még hazamenni és megint visszatérni.
Mindig előkelően.
A tönkrement zsentri ebéd után odamegy a házigazdához s fülébe súgja:
– Kérem, kölcsönözzön nékem húsz koronát.
– Ugyan minek? – kérdi meglepetten a házigazda.
– Hiszen csak illik, hogy borravalót adjak az ön cselédeinek.
A legfőbb hatalom.
Erzsike: Látja Béla, magát megint hazugságon kaptam. Nem fél az istentől?
Béla: Nem én! Miért féljek? Nincs okom rá!
Erzsike (megbotránkozva): No megálljon, megmondom Lóri néninek!
Drága tajtékpipa.
– Ejnye, de szép tajtékpipa! Ugyan mibe került?
– Ugy nyolc-tízezer forintba.
– Mi a kő? Hát hogyan?
– A fiam elvégezte tanulmányait; s ezzel ajándékozott meg, mikor az utolsó vizsgán megbukott.
Örül, hogy nem érti?
Gerzson bácsi nagyon szerette a borocskát, és ezen oknál fogva a két szeme fölmondani készült a szolgálatot.
A magyar hazában már minden doktort és javasasszonyt kipróbált, de kúrájuk mitsem használt, mert Gerzson bácsi tovább ivott. Végre azt mondták neki, menjen fel Bécsbe az ottani klinikán levő híres szemorvoshoz. Gerzson bácsi egyik unokaöcscsével fel is utazott a császárvárosba.
A híres professzor megnézi a Gerzson úr szemeit, aztán receptet ír. S a távozáskor utána kiált Gerzson bácsinak:
– Kein Wein trinken!
– Mit mond a német? – kérdi Gerzson bácsi a kisérőjétől.
– Hát biz’ azt mondja, hogy nem szabad bort inni.
Gerzson bácsi csodálkozva ránéz a kisérőjére, s aztán a legnagyobb nyugalommal így válaszol:
– Ejnye be jó, hogy nem értettem.
Az utolsó menedék.
Házasságközvetítő (egy leány arcképét mutatva): Nézze nagyságos úr, nyolcvanezer forint készpénz!
Végzett földbirtokos: Annyival nem érik ám be a hitelezőim.
Sikerült kirándulás.
– Hogy mulattál a nagybátyádnál? – kérdezik a zsentrisarjadékot.
– Pompásan! – hangzott a válasz. – Jöttem, láttam és pumpoltam.
A befolyásos familia.
Egy főispán arról volt nevezetes, hogy a megyénél csak az kapott állást, a ki vele atyafiságban volt.
A saját fiát, midőn valahogy átúszta a jogot, benyomta egy főszolgabirói állásba. Aztán meghagyta néki, hogy nézzen valami jó parthie után. A szomszéd faluban van X gróf, udvaroljon a leányának; hátha elnyerheti a kezét.
A fiú csinos lévén, az udvarlás pompásan ment. Nemsokára levelet kap a főispán, hogy jöhet leánykérőbe. Nyomban el is utazott a fiával.
– A fiam részére menyasszonyért jöttem.
– Hát bolond az úr? – válaszolt a gróf. – Hisz én nem vagyok leány!
– Oh bocsánat, a leánya kezét kérem.
– Hát tőle kérje, ne tőlem!
– Ő már igent mondott.
A gróf benyit a szomszéd szobába.
– Gyere csak leányom, gyere. Igazat mondanak ezek, hogy te már beleegyeztél?
– Igen, papa, – felelt a grófkisasszony pirulva.
– Akkor hát mit diskurálnak nekem?
Erre csettint az ujjával, mire előszalad a kis kutyája, amely szokása szerint kétlábra áll. A gróf megfogja a kis kutya egyik lábát, megrázza és így szól:
– No Zsupszi, gratulálok. Legalább is útmester lesz belőled, mert beleházasodunk a főispán familiájába.
Uj házasok közt.
Férj: Édes mucuskám, tudod, én igen szeretem a gulyást; de mindennap egy hónap óta, mégis csak sok.
Asszony: Hát tudod férjecském, én mindennap mást akarok csinálni; de hát mikor mégis csak gulyás lesz belőle.
A kártyás hasonlata.
Hölgy: Nos, mit szól a vidékünkhöz? Ugy-e gyönyörű?
Ur (szenvedélyes kaláberező): Olyan szép, mint egy kvart-ász-béla rekontrával.
Biztos jel.
– Hogy van a jogász fiad?
– Jól.
– Talán írt közelebbről?
– Dehogy írt; épp a hallgatásáról tudom, hogy jól van.
Rokonszenv.
Ifjú (szép szomszédnőjéhez a vacsoránál): Édes nagysád, érzem, hogy nagyon rokonszenvezek kegyeddel.
Hölgy: Miért, ha szabad kérdeznem?
Ifjú (kezét szivére teszi): Mert mindaketten szeretjük a disznópecsenyét.
Fut a rosztól.
Egy földbirtokos a határ egyik rettenetes dülőutján igyekezett hazafelé. Mikor odaértek, a hol az út legrosszabb és legdöcögősebb, a kocsis a lovak közé suhint és vágtatásra nógatja a szegény állatokat.
– Miért hajtasz ilyen veszettül? Nem látod, hogy itt legrosszabb az út? – förmed a kocsisra Zsiga bácsi.
– Jaj tekintetes uram, – felel a kocsis, – mind bolond ember az, a ki nem fut a rosztól. Igy hamarább túl leszünk rajta.
A tudta nélkül.
Ambrus bácsi, a ki már megunta jogász fiának folytonos zsarolását, a korhely fiú egyik pénzkérő levelére így válaszolt:
„Édes fiam, Aladár! Azt a levelet, a melyben megint pénzt kértél, nem kaptam meg. Hiába is kérnél, mert többet úgy sem adok. Édes anyád azonban az én hírem és tudtom nélkül itt küld ötven forintot. Apád, Uporfalvy Ambrus.”
Mitől fél.
Tarajossy Pál, ámbátor igen gazdag ember, a világért sem töltene több időt huszonnégy óránál Budapesten. Mihelyt elvégzi a dolgát, fut vissza vidéki otthonába.
– Aztán mondja csak Pali bátyám, miért fél annyira a fővárostól? – kérdezi egyik szomszédja.
– Nagyon egyszerű oka van ennek, édes öcsém, – válaszol Tarajossy. – Megmondom. Budapesten igen sok a doktor, a fiskális és a patika.
Sovány vigasz.
Megdöglött a Tamás bácsi egyik szép ártánya, amelyet hízónak szánt. Elszomorodva nézi, aztán így szól:
– No látod, bolond jószág, minek döglöttél meg! Hát nem szebb lett volna, ha disznótort csapnak feletted s még az alispán is megtisztelt volna azzal, hogy evett volna belőled?
Attól kérdezze.
– Lesz-e sok krumpli, szomszéd úr?
– Krumpli csak lesz, de hogy elegendő zsír is lesz-e hozzá, azt majd csak a disznók mondhatnák meg.
Máskép értette.
– János, – szól a mezőn időző birtokos egyik kocsisának, – elmégysz haza s megmondod a feleségemnek, hogy küldje a früstököt, mert nem érek rá hazamenni.
János hazasiet s mintegy félóra mulva visszajőve, jelenti:
– A tekintetes asszony mindenfelé összekereste, de seholsem találta. Azt üzeni, hogy csak keresse a tekintetes úr, mert otthon nem maradt.
– Mit, te vad szamár? – kiált az úr dühösen.
– Mit? Hát a kostököt! – felelt János egész nyugodtan, mint a ki jól végezte a megbizatását.
Az árnyék.
Egy földesúr, ki rendkivül gőgös volt, szép napos időben a vetéseit nézegette. Közvetlenül utána a botosispánja ballagott. A földesúr egyszerre csak hátrafordul s dühösen ráförmed az ispánra:
– Hallja, ispán úr! Maradjon csak néhány lépéssel hátrább. Nem látja, hogy épp az árnyékomon jár?
Hol a hűs?
Alispán: Hát biz elég baj, hogy a mi népünk nem szeret fásítani. Pedig ha az udvaraik elé fákat ültetnének, legalább nyáron egy kis hűs árnyékban volna részük.
Földbirtokos: Nincs nekünk fára szükségünk, kedves alispán öcsém. Mert hiszen csaknem valamennyi háznál van pincze. A ki egy kis hűsre vágyik, lemegy oda – pityizálni.
A NEVETŐ MAGYARORSZÁG
EGYETEMES ADOMAGYÜJTEMÉNY
= KÉT KÖTETBEN =
ÖSSZEÁLLÍTOTTA
GRACZA GYÖRGY
MÁSODIK, TETEMESEN BŐVÍTETT KIADÁS
BUDAPEST, LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.
TARTALOM
|
I. KÖTET |
II. KÖTET |