 Idén van az ötvenedik évfordulója annak, hogy kiadták először William Golding A Legyek Ura c. regényét, és ebből az alkalomból sok homályos félreértelmezés is újra felbukkant. Az 1958-as olcsó kiadású könyv fülszövege – a Times könyvismertetője – így szól: „Mr. Golding pontosan ismeri a fiúk természetét, lenyűgöző képzelőerőről és élénk realizmusról tesz tanubizonyságot, amikor lefesti nekünk a fiuk által megteremtett még korántsem bejáratott, ám veszélyekkel teli világot, melyet a nyers természet tesz még brutálisabbá, és vezeti el az olvasót a véres katarzishoz… tanulságos és lebilincselő mese.”
Mások ennél még tovább mennek interpretációikban, és a könyvet mint írásos bizonyítékot tárják elénk, a gyerekek vadállati mivoltának egyetemességét alátámasztandó. Ám, hogy a fikció hogyan bizonyíthatna bármit is, nehéz felfogni. Már-már beszélünk Legyek-Ura-szindrómáról is, melynek tünete a fiuk állatias vágyainak felbukkanása, mihelyt kikerülnek a felnőttek irányítása és ellenőrzése alól.
A történet valóban izgalmas, ám a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott. Egy csapat fiú egy termékeny trópusi szigeten reked, miután repülőgépüket támadás éri. Sértetlenül landolnak a szigeten, egy – már amennyire én értettem – találat érte replülőgépről, melynek roncsát egy tengeri vihar azonnal magával ragadja, és ezzel el is tűnik a történetből. A gyerekek a sziget különböző pontjain érnek földet, és lassacskán egybegyűlnek. Kivétel ez alól egy angol bentlakásos iskola fiú-kórusa, akik valahogyan együtt maradtak, de egyik se ismeri a másikat, sőt, még a repülőről sem ismeri föl egy útitársát sem. Senkinek nincs egy szál csomagja sem, kivéve a kollégiumi fiúknak, akiknek az iskolai egyenruhájuk és köpönyegük is ott van velük. Ennivalót és vizet mindenki gond nélkül talál, és azok kivételével, akik egyből meghalnak az elején, senkinek haja szála sem görbül. A pálmafák megvédik őket a nap sugárzásától, a sziklák remek úszómedencét biztosítanak, a vadmalacok pedig pompás kis ösvényeket taposnak ki az erdőben, ahol fel is kínálkoznak minden további nélkül zsákmánynak.
Eleinte, egy Ralph nevű gyerek irányítása alatt, a fiúk megpróbálnak kunyhókat építeni és jelzőtüzet gyújtani a sziget közepén álló hegy tetején, de ez nem tart sokáig, mivel hamarosan Jack Merridew vezetésével vandalizmusba csapnak át addig szelíd tevékenységeik. Jack először malacokat gyilkol, majd befesti arcát színesre, végül saját törzset alapít, amit erőszakos eszközökkel tart maga mellett. Két fiút meg is ölnek a törzs tagjai, és végül már csak Ralph marad, aki nem hajlandó közéjük állni. Fantasztikus kalandregény, két monumentális erdőtűzzel, egy halott ejtőernyőssel, egy „égi háborúval”, állatok és gyerekek lemészárlásával és egy hatalmas emberűző-fináléval megspékelve.
A Times kritikusa így szól: „Mr. Golding nagyon jól ismeri a fiúk természetét”, és számomra elképesztő módon a könyv élénk realizmusát dicséri. Azon kívül, hogy a regény teljesen irreális, semmiféle bizonyítékul nem szolgál arra nézve, hogy Mr. Golding ismerné a fiúk természetét. Amikor a sok fiú összegyűlik, nem azt beszélik meg, hogyan is kerültek a szigetre, mit is csináltak azóta. Nem izgatják magukat azon, mi is lesz velük, és a többi utassal sem foglalkoznak, akiket a roncsban a tenger árja besodort a nyílt vizekbe. Összesen négy fiút rajzol meg részletesen az író. Az első Ralph, az öntudatos, jóképű, sportos vezéregyéniség, aki haloványan rebesgeti, hogy valamit tenni kéne. Malacka, a gátlásos, gyenge fizikumú, társasági lénynek nem mondható, de értelmes, aki tudja is, mit kéne tenni. A harmadik a sorban Jack Merridew, az agresszív, arrogáns ex-kollégista kórusvezető. Végül Simon, a visszahúzódó, magányos farkas, aki érzi valamiféle felsőbb isteni hatalom jelenlétét a szigeten.
A regény Jack Merridew három másik társa fölötti győzedelmeskedésének története – az erőszaknak a felelősségtudat, értelem és vallás feletti győzelme. Ez egy egyszerű tanmese, a felnőttek világára való célzásokkal átszőve.
Ralph, Malacka, Simon, az egyéniség-nélküli ikrek, Sam és Erik kivételével az összes fiút csak a pancsolás és lustálkodás érdekli, egyik sem akarja felderíteni a szigetet, vagy bármi építő jellegű tevékenységbe fogni. Nagyon kevés olyan gyerek van ebben a korosztályban, aki inkább tespedni szeretne, miközben lehetne bunkert építeni, felderíteni a környéket, halászni, játszani, főzőcskézni, nagy terveket szőni. William Golding nem Robinson Crusoesra vagy Kincses szigetesre akarta írni a könyvét, ő tanmesét költött, és mint ehhez, szüksége volt egy tunya emberekből álló céltalan csoportra, így ezt írta meg. Ez nem mondható éppen realisztikusnak.
A négy egyéniséggel bíró fiú közül három ellenáll a vadon barbár szavának. Jack Merridewt csak az arctalan tömeg követi. Jack maga az erőszak és primitivizmus megtestesítője. De ki is ő? Ő az iskolások vezetője és a vezéregyéniség. Kifejezetten az egyenruhás fiúk vezetőjeként jelenik meg a szigeten. Ő az, aki az otthoni világ tekintélyelvűségének képviselője, de mégsem Jack az, aki visszatartja a gyerekeket a kegyetlenkedéstől, hanem éppen ő viszi bele a többieket.
A könyv végén Ralph az „ember szívének sötétségét” siratja. Az „ember” szívéről szól, és nem a „gyerek”-éről. Milyen kár, hogy általában mégis az utóbbit értik alatta az olvasók, és nem a szimbolikát látják benne, hanem szó szerint veszik a leírtakat.
A Legyek Ura igazi üzenete, nem az, hogy a gyerekek felnőtt irányítás nélkül barbárokká válnak, hanem az, hogy a felnőtt társadalomban tanultak viszik őket bele a barbarizmusba.
(David Gribble 25 éven át volt a Dartington Hall demokratikus iskola tanára, késöbb ö alapította a ma is müködö Sands iskolát, amely a Devon megye Ashburton nevü városában van. )
David Gribble további írásai itt olvashatók
Kapcsolódó oldalak:
David Gribble: Az igazi képzés (Real Education)
Bevezetö
fordította: Miskolczy Zsuzsa
Huszonhat éves voltam, amikor először találkoztam a hagyományostól eltérő oktatással, persze addigra már nagyon sok kifogásolnivalót találtam az iskolában, ahol épp tanítottam. Egy nap egy könyvesbolt polcain tallóztam, amikor a Dartington Hall nevű iskoláról szóló írás a kezembe akadt, és ez úgy tűnt, minden felmerült kételyemre választ tud adni. Egy év sem telt bele, és már én is abban az iskolában tanítottam.
Mintegy harminc évvel később, amikor a Dartington Hall bezárta kapuit, egy csapat diákkal és tanárral megalapítottuk a Sands School-t, ahol még forradalmibb elveket ültettünk gyakorlatba. Öt évet töltöttem ebben az iskolában, amikor is betöltöttem hatvanadik életévemet.
Mindezen évek alatt végig az ideális rendszert próbáltam megtalálni. Azonban a tanítás maga olyannyira igénybevett, hogy mindig inkább az épp akkor felmerülő problémák megoldására kellett összpontosítanom, így nem jutott időm ötleteim kidolgozására. Csak miután már nyugdíjba vonultam ébredtem rá, hogy mennyi tanulnivalóm akad még a világ minden táján fellelhető iskoláktól, amelyek ugyan azonos elvek alapján működnek, de más és más módon ültetik azokat a gyakorlatba.
A konvencionális iskolákban a gyerekek gyakorlatilag foglyok, a törvény az, ami börtönükben tartja őket. Nem teszik lehetővé, hogy a diákok azt tanulják, amihez kedvet éreznek, a gyerekek személyes érdeklődését teljesen figyelmen kívül hagyják, a felnőttek eldöntik helyettük, mit kell megtanulniuk. A gyerekek ebből próbálják kihozni a lehető legtöbbet, és viszonylag jól érezni magukat, de mindig mások irányítása alatt állnak, nem engedtetik meg nekik az, hogy személyes érdeklődésüktől vezetve tanuljanak. Ezeket az iskolákat eleve arra tervezték, hogy elnyomják a gyerekek egyéniségét, hogy minden egyes gyereket jelentéktelen láncszemmé formáljanak, hogy azok aztán a társadalom gépezetébe szépen beleilleszkedjenek, ahogyan azt Jurg Jegge svájci tanár is megfogalmazta.
Az, hogy egy kormányzat megváltoztatja a tananyag mennyiségét, vagy megnöveli a gyerekek értékelésének gyakoriságát, vagy, hogy több számítógépet vásárol az iskoláknak, vagy az, hogy a tanár-diák arányt javítja, nem fogja az iskolákat ideális nevelési térré alakítani. A tökéletes iskola megteremtéséhez egy merőben más attitűd szükségeltetik. Még csak meg sem szabad próbálnia kis láncszemeket gyártaniuk!
A Massachusetts-i Sudbury Valley School tanára, Dan Greenberg hívta fel a figyelmemet egyszer, hogy amikor a 19. században a kötelező oktatást bevezették, a szülők tiltakoztak ellene, mivel úgy találták, hogy a gyerekek semmi hasznosat nem fognak ott tanulni. Otthon akarták tartani gyermekeiket, hogy ellessék és segítsék a felnőttek foglalatosságait, azt tanulják meg, amire a jövőben szükségük is lesz. A tanár irányítása alatt eltöltött időt elpocsékoltnak tartották.
Manapság az emberek épp az ellenkezőjét tartják, éppen az az elfecsérelt idő, amit nem a tanár irányítása alatt tölt a gyerek. Az inga túlságosan is kilengett az ellentétes irányba.
A pedagógusok annyira el vannak telve a tanítás fogalmával és folyamatával, hogy közben elfelejtik tekintetbe venni, hogy mi az, amire a gyerekeknek tényleg szükségük lenne.
Az ideális az lenne hogy, az iskoláikat elvégző fiatalok, amellett, hogy természetesen az olvasás, írás és számolás képességének birtokában lennének, boldog, empatikus, becsületes, lelkes, toleráns, önbizalommal teli, jól tájékozott, magukat jól kifejezni tudó, praktikus, másokkal együttműködő, rugalmas, kreatív, egyéni, és ambiciózus emberek lennének, akik tudatában vannak képességeiknek és igényeiknek, élvezettel bontakoztatják ki tehetségüket és a lehető legjobban hasznosítják is azokat. Olyan emberek lennének ők, akik törődnek másokkal, mert velük is törődtek annak idején.
Ezzel szemben a konvencionális iskola, úgy tűnik, olyan embereket produkál, akik a felületes szemlélő számára kompetens személyek ugyan, de ha mélyebbre tekintünk, a felelősség alól kibújni vágyó, egoista, könyörtelen, frusztrált, óvatoskodó, szervilis, meghunyászkodó konformista embereket látunk; akik a sikereikkel felvágnak, ám könnyen sakkban tarthatóak azáltal, hogy kudarcaikat nyilvános megaláztatás kíséri. Mire kijárják iskoláikat, már annyi időt töltöttek azzal, hogy számukra érdektelen dolgokat erőltessenek a fejükbe, hogy elsikkad a saját érdeklődésük és tehetségük igazi értéke. Olyan emberekké válnak, akik nem sokat törődnek másokkal, mivel velük sem igazán törődött senki sem.
Az iskolai követelményrendszer arra van hivatva, hogy felkészítse a gyerekeket az életre. Ám ha visszagondolunk magunkra, melyikünk érzi úgy, hogy az életre felkészülten hagyta el az iskolát? Melyikünk érzi magát legalább az iskolában elsajátítható tárgyi tudás tekintetében jól tájékozottnak? Hát nem elfelejtettük a nagy részét már annak, amit valaha megtanultunk az iskola padjaiban, mióta munkába álltunk? Hogyan is állunk a periódusos rendszerrel, a deriválással, vagy a középkori irodalmi nyelvezettel? Úgy gondolom, hogy a legjobban agyunkba vésett lecke az, hogy hogyan kell megfelelnünk; annak a jelentősége, hogyan legyünk rendes kis láncszemek egy nagy rendszerben.
A világ minden részén megtalálhatóak azok a hagyományos iskolák, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyják a gyerekek érdeklődési körét, elnyomják lelkesedésüket és túlszabályozzák természetes erkölcsi érzéküket. Ám a világ minden részén vannak, akik felmérik, mekkora károkat okoznak az ilyen iskolák, ezért megalkották saját rendszerüket. Ezek közül tizennyolcat mutat be ez a könyv. Ezek az iskolák megtagadják, hogy a gyerekekből kis láncszemeket neveljenek, avagy segítenek abban, hogy az ebben a szellemben nevelt gyerekek levetkőzzék elszürkülésüket.
Ezen iskolák mindegyikében a felnőttekben alapvető tisztelet él a gyerekek iránt, és úgy vélik, hogy a helyes út az, ha hagyják, hogy természetes módon és iramban fejlődjenek. A gyerekek itt nem megformázandó gyurmabábok, és nem is kis megtöltendő bödönök; nem kis felnőttek, hanem ugyanolyan emberek, mint mások.
Mindebből az következik, hogy egy-egy ilyen iskola bemutatását nem elsősorban a tanárok elbeszéléseire kell alapozni. A mindenkori diákok véleménye éppolyan nagy jelentőséggel bír, és szinte minden iskola leírásában meg is találhatók.
Az iskolákat kronológiai sorrendben mutatom be, alapítási idejük szerint. A hetedik és a tizenkettedik fejezetben az első alapítási dátumot vettem mérvadónak. A Neel Bagh és Kleingruppe Lufingen iskolákon kívül mindegyikben legalább egy hetet töltöttem el. Választásom azokra az iskolákra esett, amelyeket ismertem, csodáltam, érdemesnek tartottam a részletes bemutatásra, vagy mert olvastam, hallottam róluk, és nagyon ígéretesnek tűntek. Ezekben sem kellett csalódnom. Legutóbbi látogatásomról szóló naplóbejegyzésem így kezdődik: „Ismét teljesen le vagyok nyűgözve.”
|
